Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Wang Liu Mei

Oldalak: [1] 2 3
1
Lezárt küldetések / Re:A híd
« Dátum: 2018. Ápr. 20, 22:58:18 »
- Emlékszem - bólintok a bizonytalannak tetsző kérdésre. Csak most kezdem sejteni, mennyire szokatlan is a helyzetem, hisz a környezetemben egészen sokan emlékeznek emberi életükre - vagy legalább töredékekre belőle. Ám ha jobban belegondolok, engem is roppant váratlanul ért Osaka-san megjelenése. Számomra egy volt a sok közül, így talán az az igazán megdöbbentő, hogy Muneji-san ennyire tisztában van kilétemmel.
- Hallottál már róla? - billentem oldalra a fejem csodálkozva. Számomra korábban ismeretlen volt a helyszín neve, azonban úgy fest, a társamul rendelt shinigami másként van vele. Ami azt illeti, kifejezetten szerencsés fordulat volna küldetésünkben, ha rendelkezne ismeretekkel a helyszínről, és nem egy teljesen idegen terepre kellene kimennünk innen. - Sajnos erről engem sem tájékoztattak. Bizonyára úgy vélték, nem köthető erősebb jelenséghez és nem számítottak arra, hogy erősítésre lesz szüksége - adom meg az egyetlen logikusnak tűnő magyarázatot arra, elődünkként kiküldött tiszt miért is egymagában ment ki a terepre. Az eljárás valóban szokatlan, elvégre ha komoly ügyről van szó, nem szokás magányos járőröket küldeni a veszélyesnek ítélt területre.
- Én úgy tudom, korábban nem tűnt el halálisten. Legalábbis az aktában nem szerepelt. Az emberek közt nincs összefüggés vagy közös pont. Legalábbis a feljegyzésekből én nem találtam. Mintha válogatás nélkül nyelte volna el őket a föld - foglalom össze, amit abból a hiányos dokumentációból magamtól is össze tudtam rakni, bár mindennek átgondolásához szükségem volt pár másodpercnyi időre. Az alapján, amit olvastam, akadt az eltűntek közt esper éppen úgy, mint közönséges ember, helybéli lakos, kiránduló, emberek nemre való tekintet nélkül. Nem emlékszem arra, bármilyen, a véletlenen túlmutató adategyezést találtam volna odahaza.
Bólintok Muneji-san kiegészítésére. Nem vagyok tisztában a jelenlegi közlekedési eszközökkel, így a segítségnek, útmutatásnak ebben az irányban örülök. Nagyban növelheti a hatékonyságunkat, ha egyikünk tisztában van a modern Japán világával. Noha attól tartok, a száz évvel ezelőtti Japánban sem lettem volna sokkal nagyobb segítség számára.
Érdeklődve figyelem Kurama-san ügyködését. Mondhatni semmit nem értek belőle. De bámulatos, hogy ma már ilyen eszközök is elérhetőek a kereséseinkhez, mint amit ő használ. Ám nem tudok attól az érzéstől szabadulni, hogy figyelnek, így néha felpillantok Muneji-san felé. Mikor többedszer találkozik a tekintetünk, kérdőn felvonom a szemöldököm. Talán valami illetlent vagy furcsát mondtam volna korábban?
A válasz megdöbbent, s bár nem feltétlenül tartom épp ideálisnak az időpontot arra, hogy ne a feladatunkra koncentráljunk, nem tudom megállni egy mosoly nélkül. Kicsit el kell gondolkodnom, hogyan is válaszolhatnék erre a megannyi kérdésre. Ám az teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy ne felelnék rájuk.
- Ha jól emlékszem, alig egy évtizeddel a találkozásunk után már a 13. osztagban szolgáltam. A kinevezésem már bonyolultabb - sóhajtok, ahogy az esetre gondolok. A körülmények nem voltak ideálisak. Talán sosem voltak azok. Azonban a véletlenek játéka folytán az osztagnak szüksége volt rá, s mégis… Máig jó döntésnek tartom, hogy lemondtam róla. - Hét évvel ezelőtt kértek fel a 3. osztag hadnagyának. A kapitányom kérését nem éreztem úgy, hogy módomban állna visszautasítani, még ha ez azt is jelentette, két hadnagya lesz az osztagnak. Lassan három éve, hogy visszaadtam a karszalagot. Saját döntésemből mondtam le a rangról - a legtöbben nem szokták megérteni, miért, így nem is térek ki ennek indoklására. Nem bántam meg, a visszalépés nagyon sok szempontból előnyömre vált. Akárcsak a hadnagyként töltött rövidke idő tapasztalatai. - Ami az emberi életemet illeti… Azt hiszem, nagyjából. Bizonyos részletekre már nehezemre esik visszaemlékezni. De azt hiszem, sosem tudnám teljesen elfeledni - tudom, hogy szokatlan. Magam sem értem, miért ily meghatározó a számomra az a tizennyolc rövidke év. Ám valamiért nem merültek feledésbe. De mostanra megtanultam elengedni a fájóbb pontokat, és csak azokra koncentrálni, amiket meg is szeretnék őrizni.
Kurama-san találatát érdeklődve hallgatom. Az idő egészen használhatónak tűnik. Ha a Gotei Juusantai azzal számolt, itt kell eljutnunk a helyszínre, bizonyára bele kellett kalkulálniuk a feladatainkba az odajutásunk idejét is.
- Nem volt alkalmam. Mikor az Emberek Világában éltem, még csak zeppelineket használtak a polgári repülésben - ha jól emlékszem, inkább a Nagy Háború után kezdtek komolyabban foglalkozni a repülőkkel. S ezt sem saját magamtól, vagy a szüleimtől tudom. Aztán azóta már azt a háborút sem így nevezik, ha helyesek az értesüléseim.
- A két és fél óra vállalható időtartam. Az alatt lehetőségünk is lesz tovább tanulmányozni az ügy aktáját - bólintok Muneji-san felvetésére. Nem hiszem, hogy most kellene kísérleteznem olyasmivel, ami fiatalabb nálam. A vonatok is jócskán átalakultak emberi életem óta, azonban ezek legalább a föld felszínén voltak már akkor is, amikor éltem. Valamivel jobban bízom abban, hogy képesek lesznek célba juttatni.
Nem szeretnék beleszólni abba, ahogy Muneji-san és Kurama-san megbeszélik a további információszerzés részleteit. Ők már jobban összeszokott csapat, és magam sem kerestetnék mást, ha lenne rá lehetőségem. Így teljes egyetértésben foglalom el az üres helyet és nézem a tájat egy kis ideig. A kérdést hallva fordulok vissza Muneji-san felé.
- Semmi baj. Régen nehéz lett volna róla beszélni. A szüleim az Egyesült Államokba akartak küldeni vele. A jegyesemmel kellett volna találkoznom, életünkben először. Kiskorunk óta leveleztünk, de kétlem, hogy működött volna - ráztam meg a fejem. Erről még igazából senkivel nem beszélgettem. Talán csak unokafivéremmel, vele is csak azzal a néhány alkalommal, amikor emberi életünkben találkoztunk. Máig nem tudom, vajon a szüleim engem gyászoltak jobban, vagy a miattam véglegesen elvesztett befolyást. Számomra egy kötöttségekkel telt élet lezárását hozta a halál. Számukra egészen biztosan nehezebb volt. Már nem neheztelek a gyerekkorom miatt. Talán az egyetlen, amit bánok, hogy ezt nem mondhattam el nekik. Ám ez olyasmi, amit nem is biztos, hogy valaha észrevettek.
- Megkaptam a hely adatait, amit bázisának használt, de ezt nem tudom értelmezni - felelek a feltett kérdésre, és a kelléknek kapott lélekmobilt elővéve próbálom elővarázsolni az adatokat*. A képet a társaim felé mutatom, hátha ők ki tudnak venni rajta valami használhatót. - Bocsáss meg a kérdésért, de mióta járőrözöl az Emberek Világában? Rengeteg ismereted van a világról, majdnem több mint olyanoknak, akik csak pár évtizede kerültek közénk - ez a kérdés már egy ideje nem hagy nyugodni. Ha eddig mind a ketten az Őrosztagok kötelékében szolgáltunk, vajon miért nem találkoztunk? Persze, tudom, többszáz shinigami teljesít szolgálatot. De csaknem száz év telt el, s még csak nem is láttuk egymást az eddig eltelt évtizedek során. Ha ettől eltekintek, akkor is fontos információnak tűnik, mennyire támaszkodhatok rá a világgal kapcsolatban.
A helyszín felé haladva önmagában az irányzékunk nyugtalanít. Borzasztóan zavaró, hogy nem tudom megmondani az okát, hiába próbálkozom lélekérzékeléssel. Egyszerűen megmagyarázhatatlan jelenségnek tűnik. Megértem Kurama-san vonzódását a másik irányban futó túraútvonalakhoz. Kellemesebb útirány lenne. Azonban nem nyaralni jöttünk ide.
A padlásszoba lehangoló, s egyben rettenetesen vészjósló. A szétszórt iratokon kívül azonnal a falra kihelyezett térképet veszem észre. Az egész olyan, mintha kapkodva, kissé mániákusan végezte volna a nyomozását az ide rendelt halálisten. Ha ő is azt érezte, mint mi, akkor emiatt nem tudom hibáztatni. Én is mihamarabb meg szerettem volna, és meg is szeretném oldani az ügyet. Egyik ujjamat végigvezetem az X-szel jelölt ponttól a bekarikázott területig. Még számomra is egyértelmű, hogy a mi pozíciónk és a híd helyzetét jelölte az elődünk.
- Meglehetősen érdekes ábra. És figyelemre méltó, hogy egy ilyen régi festményt meg tudott szerezni - állapítom meg, mikor Muneji-san felhívja a figyelmem az ábrára. Elgondolkodva figyelem a szemléltetést a mesébe illő szörnyről. A legendát hallva számomra is egyértelművé vált, mit is akarhat ábrázolni. - Gondolod, hogy adjuchas lehetett? - pillantok az okfejtést hallgatva Muneji-san felé. Tény, hogy a legenda démona meglehetősen intelligens. De nem hiszem, több évszázad után visszatérne a régi vadászterületére. - Van a legendának nyugtalanító pontja. Nem hiszem, egy hollow várt volna egy évet a bosszúval, vagy hogy csak egy lelket kaparintott volna meg, a többit pedig érintetlenül hagyta volna. Az egész történet valahogy nyugtalanító - rázom meg végül a fejem, ahogy jobban belegondolok az egészbe. Nehéz úgy elindulni valamerre, hogy ennyi kérdőjel szerepel az egészben. Túl sok az ismeretlen részlet.
- Talán átsiklottunk valami felett - veszem át Muneji-santól a jegyzetet. Nem tetszik, hogy ő is éppoly tanácstalan, mint jómagam. Mintha körbe-körbe haladnánk, és nem jutnánk egyről a kettőre. A lejegyzett szavak pedig csak még inkább abba az érzetbe kergetnek, hogy az előttünk iderendelt tiszt kezdte elveszíteni józan ítélőképességét. A kérdésre sóhajtva nézek fel.
- Nem tudom. A legendáknak talán van valóság alapjuk, talán nincs. Ha annak idején hollow volt a kiváltó ok, kétlem, hogy a véletlenen kívül lenne köze a két esetnek egymáshoz. Ám ha mégis valami más… - ez a gondolat önmagában is aggasztó. - Ha valami más okozta, és ugyanaz tért vissza, különös, hogy nem kaptunk sokkal részletesebb tájékoztatást - sajnos a megállapításaimmal még nem jutunk előrébb. Csak a térképre tudok mutatni, mint egyedüli használhatónak tetsző nyomra: az legalább megmutat számunkra egy irányt, amin elindulhatunk. Legalább egy pontos helyszínt és környezetet a tájról, ahova tartunk. Még mindig úgy érzem, közel sem áll a rendelkezésünkre elegendő adat ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni.
- Bármennyire elhamarkodottnak tűnik, nem látok más megoldást. Egyszerűen nem áll rendelkezésünkre elegendő ismeret ahhoz, hogy előzetesen felkészüljünk arra, ami ránk várhat - hozom meg a végső döntést, bár úgy fest, ebben egyetértünk. Így legalább annak biztos tudatában indulhatunk el a híd felé, hogy a döntés konszenzusos volt. Azt pedig külön is jó ötletnek tartom, hogy az itteni feljegyzéseket valamilyen formában magunkkal visszük. Talán a terepen több értelmet nyernek majd, mint itt. Még egyszer, utoljára a térkép felé fordulok, hogy meg tudjam jegyezni a várható terepviszonyokat. Azok talán még segítségünkre lehetnek így más információk hiányában is.
Amint visszatérünk az eredetileg kiszemelt úthoz, ismét az a megmagyarázhatatlan, nyomasztó érzés környékez meg. Még mindig nem tudom beazonosítani, mitől lehet ez. Így inkább igyekszem odafigyelni a többi érzékszervemre is, hátha azok kisegíthetnek majd.
Megértem Muneji-san suttogását, amikor a híd látótávolságon belülre kerül. Az okát nem tudnám megmagyarázni, de magam is így érzem helyénvalónak a stratégiánk megtárgyalását. Csupán azzal nem értek egyet, melyikünk menjen előre. Ám a tekintete alapján nem hiszem, ezen érdemes lenne vitatkoznom.
- Ha elhatároztad magad, nincs semmi, amivel rábeszélhetnélek a cserére, igaz? - teszem fel azért a kérdést. Szeretnék esélyt adni számára, hogy meggondolja magát. - Ha ragaszkodsz hozzá, támogatom az ötletet. Ha nincs ellenedre, használnék egy kis láthatatlanságot magamon és Kurama-sanon, hogy a meglepetés ereje biztosan velünk maradhasson. De kérlek, légy óvatos. És ha bármit veszélyesnek ítélsz, jelezz, hogy segíthessünk. Jobb volna, ha mi nem mennék túlzottan közel, ameddig nem tudunk biztosat - ajánlok kiegészítést a tervhez. Ha Kurama-sannak nincs ellenére, át is venném Muneji-santól, hogy a használni tervezett kidou valóban elfedhessen mindkettőnket.


*Google Maps számára értelmezhetetlen

2
Lezárt küldetések / Re:A híd
« Dátum: 2018. Ápr. 16, 20:38:08 »
Shizuka-channak segítettem épp, amikor megérkezett a pokollepke. A mai feladatom az archiválandó iratok irattárba helyezése volt. Vagyis, lett volna. Ugyan elkezdtem ezt a tevékenységet, befejeznem mégsem sikerült, noha az egész délelőttömet, s délutánom egy részét is ennek a feladatnak szenteltem. Nem gondoltam volna, épp engem szólítanak majd el az osztag körüli teendőkből. Valamiért úgy hittem, az osztag egy másik tagja alkalmasabb lehetett volna. Ám igen hamar elhessegettem ezt a gondolatot, immár az első osztag felé tartva. Valami okának lennie kellett, amiért engem választottak. Érdeklődve vártam, ezúttal milyen csapatot válogattak össze, ezzel a kíváncsisággal léptem be az eligazításra kijelölt terembe.
Némi csalódottsággal tölt el, mikor nem látok magamon kívül senkit. A feles időt kihasználom hajam összefogására. Úgy hiszem, ha terepre küldenek, csak akadályozna a feladataim elvégzésében. S mily remek döntés volt ezt most elkezdeni. Mire néhány perccel később az első osztag tisztje megérkezik, már tökéletesen kész vagyok, bármit is osszanak rám. Az ismertető ezzel együtt nem elégíti ki maradéktalanul az elvárásaimat. Finom bólintással veszem át az aktát, melyet prezentálnak számomra. A szóbeli útmutatás, majd engedély után belelapozok. Az információ még így is meglehetősen szegényes. Nem vagyok biztos benne, hogy ily elégtelen utánajárással újabb shinigamit kellene kiküldeni arra a helyszínre. Mint megtudom, nem is csak egyet. Felháborodásomnak még csak hangot sem adhatok, ezzel a kitérővel vesztegetik az időt ahelyett, innen indulnánk ketten. Emlékeztetnem kell magam, nem vagyok abban a helyzetben, megkérdőjelezhessem az első alakulat döntéseit. Noha nem vagyok felhőtlenül boldog ettől a helyzettől.
Az első osztagos engedélyével az aktát megtartom. Ha igazán pontosan kívánom kifejezni magam, a benne lévő papírokat összehajtom és elteszem. Csupán annyi kérés hangzik el vele kapcsolatban, hogy amennyiben lehetséges, hozzam majd vissza. Nem óhajtok erre több szót fecsérelni. Már így is az az érzésem, megváratom az Emberek Világában állomásozó társamat, akit nyilván hasonlóan napi teendőiből ragadtak ki ezzel a feladattal. Azt csak remélni merem, hogy ha jobban nem is, de hasonló tájékoztatást kapott, mint én.
A Senkaimon-on átlépve váratlanul ér a figyelmeztetés, ám ennek köszönhetően gondolkodás nélkül rántom elő Chikiri-t. Még éppen idejében emelem magam elé védekezésre lelkem társát, hogy pengéjével felfogjam a felém érkező lidérc csőrét. Nem vagyok elragadtatva.
– Értem – bólintok egyet a magyarázatot hallva. Különös, furcsa, és meglehetősen aggasztó játéka a sorsnak, hogy épp a találkozási pontunkon várakoztak ezek a lidércek. Sajnálom, hogy a terepfelmérésre nem tudok kellő időt fordítani, mivel lélekölőmmel védekezésre kényszerít ez a példány. Ám úgy fest, társam feltalálta magát. – Akkor ez lesz a taktika. Ha tud, végezzen a lidérccel! – adom ki az utasítást, bár úgy vélem, ez teljesen magától értetődő és nyilvánvaló feladatunk. Azonban még csak olyan tájékoztatást sem kaptam róla, mennyire tekinthető újoncnak, így ezt fontosnak érzem szóvá tenni, akármennyire is felesleges.
A taktika ismertetése után szinte azonnal helyváltoztató képességet kell használnom, hogy a rám jutó madárszerű lény elé vágjak és megakadályozzam, hogy társam felé vegye az útját. Nem tétovázok, a maszkját veszem célba Chikiri pengéjével. Szeretném minél rövidebbre zárni ezt a küzdelmet, mivel elsősorban most nem ez volna a feladatunk. Sajnálatos módon társamnak nagyon is igaza van a lény intelligenciáját illetően. A vártnál könnyebben védi ki csapásomat, és indulna tovább.
Taktikát váltok, s a színtiszta kardforgatás művészetét a démonmágiával kombinálom. Egy Hainawa idézésével próbálom feltartóztatni ellenfelem, hogy időt adjak magamnak a megtisztítására. Kissé keresztülhúzza a számításaimat, amikor látom, hogy a kúszókötél nem sokáig fogja feltartóztatni. A technikán tisztán látszik, nem sok kell hozzá már, hogy felmondja a szolgálatot. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy komolyabb mágiát kell alkalmaznom, amennyiben nem szeretném, hogy engem hátrahagyva társam dolgát nehezítse tovább. Elhatározásomnak így a talán túlzásnak ható, 61. Számú Bakudou-val adok nyomatékot. Amint a fénybörtön mozgásképtelenné teszi a lidércet, sokkal könnyedebben ugrok a hátára, hogy immár egészen biztosan megtisztíthassam. Nem tölt el büszkeséggel, hogy több energiát pazaroltam erre a lidércre, mint feltétlenül szükséges lett volna, azonban a küzdelem rövidre zárása most elsődleges szempont volt.
Zanpakutoumat visszahelyezem a sayába, ám előtte még alaposabban is körbe kémlelem a terepet, némi lélekérzékelést is bevetve. Azonban fegyveremnek nem szükséges készenlétben lennie. A társam irányába pillantva úgy látom, ő is sikeresen vette az első akadályt. Nem tartom szerencsés ómennek ily közjátékkal indítani közös küldetésünket.
A megszólításra kissé kiráz a hideg, s mély sóhajjal kell úrrá lennem mimikáimon. Ha az első osztag csak egykori rangomat közölte vele, az már régen rossz irányba mutat a tájékoztatását illetően.
– Úgy látom, az első osztag fontosabbnak látta egykori, mint jelenlegi beosztásomat közölni. Nem vagyok több más tiszteknél, 3. tiszti rangot töltök be a 3. osztagban – jegyzem meg, beletörődve abba a hibába, amit odahaza vétettek. Nem volna bölcs olyasmi alapján megítélni, amit nem tetteimmel értem el, s amiről évekkel ezelőtt, magamtól mondtam le, ráadásul nem is bitoroltam néhány röpke évnél tovább. Azonban a jómodorról ettől még nem volna helyénvaló megfeledkeznem. – Nagyon örvendek a találkozásnak, Date... san – csak beszéd közben mérem végig jobban az előttem állót. A vezetéknév miatt azt hittem, csupán rokona az illetőnek, ám így szemtől szemben hirtelen kétségtelennek tűnik számomra kiléte. Nem gondoltam volna, hogy valaha viszont látom, még ha valahol mélyen vágytam is rá. S akárcsak azokban a röpke gondolatokban, most sem tudom igazán, mit kellene tennem. Meglep, hogy a velem szemben álló is felismer. Néhány pillanatnyi döbbent pislogás után halvány mosoly kúszik az arcomra.
– Ön az utolsó, akitől elvárom a magázódást, Date-san. De a számból vette ki a szót. Köszönök mindent, amit értem tett – fejezem ki meghajlással tiszteletemet irányába. Ugyan családnevem használatához a hadnagyként töltött évek alatt kénytelen voltam hozzászokni, mégsem tűnik helyénvalónak, hogy éppen tőle várjam el ily mértékben a távolságtartást. Hisz ezt egyetlen régebbi ismerősömtől sem követelek meg ilyesmit. – Kérem, szólítson Meinek – teszem még hozzá a preferált névhasználatomat.
Meglepődök a különös szerzet jelenlétén, azonban ha jól emlékszem, volt már szerencsém módosított lélekhez.
– Nagyon örvendek, Kurama-san – üdvözlöm egy gyors meghajlással a rókaszerű lényt is. Nekem is sokkal egyszerűbb lesz így a feladat, hogy mindenkit a nevén tudok szólítani. Lemondó sóhajjal nyugtázom az első osztag mulasztását a feladat kiosztását illetően. Előveszem a magammal hozott, összehajtogatott lapokat, hogy Date-san és társa felé nyújthassam őket.
– Az akta meglehetősen szegényes, ám az általa vázolt információk alapján Shiga prefektúrába kell majd mennünk. A shinigami, akit korábban kiküldtek rejtélyes eltűnéseket vizsgálni, szintén eltűnt. Az utolsó jelentésében az Agi hídra hivatkozott, melynek körzetében már a középkorban is előfordultak ilyen események. Mivel jelenleg ez az egyetlen támpontunk, javaslom arra induljunk – ez az a pont, ahonnan én sem teljesen tudom, hogyan tovább. Hisz a terület és jelenlegi tartózkodási helyünk között nem kis távolság húzódik. A korábban kiküldött shinigami aktája, bár a személyére vonatkozóan részletes, kételkedem benne, hogy sok segítséggel szolgálhatna számunkra. – Kurama-san, utána tudna nézni, van-e olyan vonat, amivel viszonylag gyorsan a helyszínre érhetünk? – érdeklődöm harmadik társunktól, jobb ötletem nem lévén jelenleg.


(click to show/hide)

3
3. osztag / Re:Az osztag kertje
« Dátum: 2018. Márc. 25, 00:53:45 »
Útkereszteződések

Halkan nevetek az ajánlatra. Tisztában vagyok vele, az ilyen döntések nem a hadnagyon múlnak soha. Shizuka-chan annak idején árulásként élte meg, ahogy Kagami taichou engem is felkért a tisztségre. Úgy vélem, valahol igaza is volt. Nem szokás egy hadnagy mellé lemondás nélkül felkérni valaki mást is.
- Nem hiszem, hogy kompatibilis lennék azzal az osztaggal. A szolgálatom végén már itt is inkább a kapitányi papírmunkát végeztem, hogy ne legyenek elmaradásaink - bár Mizushima taichou kapitánysága alatt más okból, ám az az osztagnak sötét korszaka, melyről inkább nem ejtenék szót. Tőle az aláírás megszerzése is komoly kihívás volt. Nem kívánom senkinek azt az időszakot, vagy azt a fokú nehezítést a munkájához. Túl sok kapitányváltásunk volt egy bizonyos időszakban, ami nem egyszerűsítette meg a dolgot.
- Jó érzés, hogy nem szükséges jelen lennem minden esetben. Nehéz időszak volt az osztagban életében és nekem magánéletileg is. Talán egy másik időszakban én is másként viseltem volna, de nem bántam meg a döntésem. Olyasmit kaptam cserébe, amit sokkal többre tartok egy hadnagyi karszalagnál. Számomra ez volt a helyes lépés - mondom ki végül, kertelés nélkül. Hiszek abban, hogy valóban így kellett cselekednem. Unokafivéremmel való kapcsolatom is, ha nem is egészségesebbnek, mindenképp helyénvalóbbnak tűnik úgy, hogy nem vagyunk a szó szoros értelmében alá-fölé rendelt viszonyban. Jó érzés, hogy lehetőségem van kiismerni, és nem csak perceket a társaságában tölteni.
- Örülök, hogy így véled. Remélem, kellemes emlékké válik majd - mosolygok a kijelentésre. Ha ennyire pozitívan tekint rá, talán számomra sem merül majd feledésbe a mai délutánunk. S épp az ilyen magabiztos kijelentések miatt érdekel egyre inkább, vajon milyen okból keresett is meg. Mi lehet az, amit épp velem kíván megosztani?
- Valóban - bólintok rá szavaira. Hisz van benne igazság. A történéseken a távolból nem lehet segíteni. - Ám valahol mégis jóleső tudat, ha vannak olyanok, akik szívükön viselik sorsodat, nem igaz? Számomra ezek a személyek erőt adnak a legkilátástalanabb pillanatokban is - még ha lenne is oly pont az életemben, amikor feladnám, vannak, akikért tovább küzdenék. Ha nem is változtathatom meg a sorsomat, legalább nem megtörten hagynám itt e világot. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy még nem kerültem szorosabb közelségbe a véggel. Ámbár mind tudjuk, a halál nem feltétlenül végleges. Nem, valamilyen formában egy új élet kezdete is lehet. Ettől nem félek.
Ujjaim a teáscsészén pihentetve várom a magyarázatot. Bólintok, hogy jelezzem, megértem a korábbi kérdést. Akadnak kényes témák. Ha valamit, ezt nagyon is értem. Pontosan ez az, minek okán még a kijelentés után is csak türelmesen, rezzenéstelenül várok. Nem kívánom a probléma részletes kifejtésében kérdésekkel megzavarni. Úgy tűnik, erre van szükség esetünkben. Mégis, a történet hallatán ujjaimat akaratlanul is szorosabbra fonom a csésze körül. Első kézből tudom, milyen az, ha a zanpakutou szellemével valami nincs rendben, azonban az én problémáim mindigis más természetűek voltak. Sosem féltem tőle. Bár mindig úgy hittem, ellentétes jellemek vagyunk, nem is oly réggel ezelőttig nővérként tekintettem rá, ki vigyázott rám. Azóta sokkal inkább partnerem, egyenrangú társam, s ezzel a szereppel ő is elégedettebb.
A történet végét meghallgatva veszek egy mély levegőt, s elengedem a meleget adó csészét. Osaka-sannak most sokkal nagyobb szüksége van a támogatásra, mint holmi porcelánnak. Egyik kezem a vállára helyezem, mielőtt megszólalnék.
- Értem. Azt nem állíthatom, hogy szakértő lennék a témában, vagy hogy válaszokat tudnék adni kimondatlan kérdésekre. De szeretnék segíteni, Osa… Makiro-san - nehezemre esik egyszerűen keresztnevet használni. Ám jelen helyzetben ez szükséges lépésnek tűnik. Félek, ha egy ilyen kaliberű vallomás után is hűvös távolságtartással beszélnék vele, azzal több kárt okozhatnék, mint segítséget. Nem kívánok tulajdon szavaimmal szembe menni.
- Én úgy hiszem, minden zanpakutou szelleme egyedi. Ahogy két egyforma shinigami sincs. A lélekölők szellemei lényünk egy részét képviselik. Belőlünk születnek - ezen a ponton a téma komolysága ellenére is elmosolyodom. Nem szeretném, hogy rosszul érezze magát a hallottak miatt. - Butaságnak tűnik saját magunktól félni. Butaság, de nem példátlan. Van, hogy bizonyos tulajdonságainkat, gondolatainkat nehezen akarjuk elfogadni. Az elmondottak alapján úgy hiszem, a te esetedben a szellem ezt testesíti meg - nem egyszerű téma. S pont azért, mert ily személyes, még csak olyat sem tudok mondani, kinek hasonlóan erős jellemű zanpakutouja lenne. Shizuka-channak is okozott annak idején gondot a társa. Chikiri és köztem is akadtak nehéz pillanatok. S néha igen meglepő formát tudnak ölteni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a lényem egy része egy Chi-sanhoz hasonló, vér elemű fegyverben öltene testet. Egyik kapitányom annak idején azt mondta, a vér köteléket jelképez. Talán igaza volt, talán nem. Erre a kérdésre még magam sem találtam meg a választ. Ha igazán őszinte szeretnék lenni, nem is kerestem. Chikiri a lényem egy része, megtanultam minden tulajdonságával elfogadni.
- Általánosan elfogadott dolog, hogy zanpakutouk esetében nem a fizikai edzés jelenti a megoldást. A jinzen meditáció, több idő a kiismerésére tud csak segíteni. Azt nem ígérhetem, hogy ebben tudok segíteni. De ha szeretnéd, melletted leszek - nem egy túl nagy vagy sokatmondó ígéret. Minden bizonytalan, hisz a saját problémáit, a saját magával kapcsolatos rossz érzéseit csakis ő tudja feloldani. Ez egy olyan út, amin segíteni is csak akkor lehet, ha az érintett szeretné, hogy támogassák benne. Az ő terheit nem cipelhetem helyette. De én sem voltam soha egyedül, mikor azt hittem, össze fogok omlani.

4
3. osztag / Re:Az osztag kertje
« Dátum: 2018. Márc. 09, 23:55:35 »
Útkereszteződések

Csak sóhajtok Osaka-san kijelentésére. Számomra ezek nem formaságok, hanem az illem magától értetődő része, amit a barátaimmal szemben is elvárok magamtól. Mégsem jelzem mindezt számára – ő egy másik korban élt. Természetes, hogy mást tekint helyénvalónak, mint én.
Halkan kuncogok kijelentésére. A karszalag leadása óta számomra is oly távolinak tűnik életemnek az a korszaka. Pedig ha belegondolok, igen rövid idő telt el azóta. Ugyanakkor megjegyzendő, hasonlóan rövidke időtartamra voltam az osztag vezetésének részese. Az lenne az igazán különös, ha többen emlékeznének még rám úgy, mintha jelenleg is hadnagy lennék. Az én jelenlétem a Sanbantai élén nem több múló pillanatnál az osztag történetében.
– Igen egyszerű. Eleve az osztag második hadnagyának neveztek ki. Shizuka-chan már akkor is nagyszerű személyiség volt, de nem boldogult az iratokkal, ellenben kiváló edzéseket tartott. Számára a fegyelem megkövetelése természetesen jött, míg én a hadnagyi papírmunkával boldogultam egyszerűen. Akkoriban mondhatni ketten értünk egyet. Aztán Kagami taichout a családi ügyei elszólították a kapitányi kötelezettségeitől, így az osztag vezetése kettőnkre hárult. Az osztag számára szerencsés helyzet volt. Ami engem illet, kevésbé – sóhajtok a történetet mesélve, miközben Osaka-san arcát fürkészem, reakcióit figyelve. Nem hiszem, hogy meséltem volna neki lemondásom történetét. Vagy bárki másnak, aki nem volt jelen, mikor benyújtottam a kérvényt. Talán csak unokafivérem volt mindeddig kivétel, ki tisztában volt döntésem okával és a hozzá vezető úttal. – A kapitányi papírmunkát el kellett végeznie valakinek. Ebben az időszakban Shizuka-chan különösen sokat fejlődött a hadnagyi feladatok ellátásában. De rengeteg olyan feladatunk volt, ami nem a mi hatáskörünkbe tartozott. Én úgy éreztem, hiába teszek meg mindent, nem tudok tökéletes munkát nyújtani, és ott lenni azoknak, akik számomra fontosak. Mivel Kagami taichou visszatérésével rám már nem volt akkora szükség, inkább beadtam a lemondásomat. A kötelességek másként felemésztettek volna – nem bántam meg azóta sem. Egy életemet már felemésztette, hogy mások elvárásainak próbáljak megfelelni. Nem kívántam még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy nem foglalkozom az élőkkel, ameddig megtehetném. Unokafivérem jelenléte az életemben fontosabb, mint egy karszalag, aminek képtelen lennék megfelelni. Hiába tartottam néhány osztagedzést magam is, sosem jártam élen a fegyelem megtartásában. S mialatt a papírügyeket és a hadnagyi teendőket intéztem rá kellett ébrednem, számomra vannak az osztag vezetésénél fontosabb dolgok is az életben. Mindenkinek jobb úgy, hogy félreálltam.
A témaváltás meglehetősen furcsa fordulatot vesz, s hazudnak, ha azt mondanám, egyáltalán nem ért váratlanul a beszélgetés irányának alakulása.
– Vannak pillanatok, amikről azonnal tudom, hogy különlegesek lesznek az életemben – bólintok a kérdésre, bár hogy ezek az élmények kellemesek vagy kellemetlenek lesznek-e emlékként, azt képtelenség volna előre megmondani. Sokkal egyszerűbb volna, ha ennek a tudásnak is azonnal a birtokában lehetnénk.
– Az élet néha ennek az ellenkezőjét bizonyítja, Osaka-san – elég csak a tizedik osztag előző hadnagyára gondolnom. Isami fukutaichouról sem hittem volna, hogy valaha eltűnhet a radarunkról. Noha biztos vagyok benne, hogy Shiroichi taichou pontosan tudja, hol és miként éli jelenleg az életét, ő is egyik napról a másikra tűnt el az őrosztagok életéből. Még mindig furcsa belegondolnom, hogy hány váltás is történt az osztagok vezetőségeiben csak addig, ameddig én is egyike voltam a tagjainak. A legtöbbeket elég biztos pontnak hittem, mindegyiküket másért.
Igyekszem elhessegetni a borús gondolatokat, hisz minden bizonnyal Osaka-san sem amiatt van itt, hogy keserű nosztalgiázásba ringassam magam mellette. A komoly hangnem emlékeztet is erre, így inkább a beszélgetés kellemesebbé tételének kellékeivel volna szükséges lekötnöm magam. A váratlan bókkal hirtelen nem is igazán tudok mit kezdeni.
– Köszönöm – felelek végül, nem megemlítve, hogy alig tíz esztendővel ezelőtt még annyit sem mosolyogtam, mint most. Szükségem volt hozzá bizonyos személyekre az életemben, akik nélkül már el sem tudnám képzelni a mindennapjaimat.
A kérdésre bólintok, miközben némi mézzel ízesítem a teámat. A süteményeket szeretem magam készíteni a délutáni teához. A korábbi témaválasztásaink után ezt különösen tudom értékelni, hogy ismét megengedhetem magamnak, annyit foglalkozzak ezzel a tevékenységgel, amennyit csak szeretnék. Nem érzem úgy, hogy emiatt bármilyen feladatomat is elhanyagolnám, és a családommal töltött időmet sem emészti el. Pedig annak idején sem éreztem magam kalickába zárva...
Türelmesen várom, hogy Osaka-san belekezdjen annak okába, minek is köszönhetem mai látogatását. Nem szeretném sürgetni, ha kell, megvárom a teázás végét is. Tudom, hogy bizonyos dolgoknak nehéz hozzákezdeni. Így, amint komoly hangvételben szólal meg ismét, teljes figyelmemet felé fordítom. Ennek jelzésére még csészémet is leteszem, hogy a teázás se vonhassa el gondolataimat más irányokba.
– Természetesen, Osaka-san. Beszélgetésünk kettőnk közt marad – noha nem hiszem, ez különösebb megerősítést igényelne, ha neki erre van szüksége, nem tagadom meg tőle szóbeli ígéretemet sem. Ennél többet jelenleg nem tehetek érte, hisz még nem tudom, miről is van szó. Talán nem túl bölcs döntés megígérnem, hogy kettőnk titka marad minden, ami itt elhangzik, azonban úgy hiszem, ennyivel tartozom neki.

5
3. osztag / Re:Az osztag kertje
« Dátum: 2018. Febr. 28, 21:54:51 »
Útkereszteződések

Mi tagadás, meglepett Osaka-san távolléte. Az elmúlt időszakban a látogatásai már olyannyira a mindennapjaim részévé váltak, hogy ennek hiánya különös űrt hagy a napi rutinomban is. Mintha nem lenne teljes az elvégzett és elvégzendő feladatok listája, nem volna annyira pihentető a délutáni, meditatív időtöltés sem. Nem tudom elkergetni a különös érzést, hogy mindez az én hibám, hogy valamivel óhatatlanul megsértettem szinte állandó vendégemet, akinek ittlétéért is eleve engem terhelne a felelősség. Vajon ekkora csalódás lennék számára? Ennyire alulmúlom minden várakozását? Hiába a hadnagyként eltöltött évek, már-már kezdem úgy érezni, mintha csapnivaló mentor volnék. Ez minden bizonnyal így is van. Egy igazi, ízig-vérig mentor elől nem menekülnek el azok, akik egykor pártfogásában álltak.
Mindezek után döbbenettel fogadom a találkozást kérő üzenetet. Hiszen immár meggyőződésem volt, Osaka-san meg errefelé téved, ha úgy tartja kedve – vagy soha többé nem néz a mi osztagunk irányába, mivel lerontottam szemében az egység hírnevét. Ezzel együtt örülök kérésének, s a megbeszélt időponthoz közeledve előkészítek pár apróságot, hogy időtöltésünk és beszélgetésünk ne csak tartalmas, kellemes is lehessen.
A találkozóhoz közeledve még teszek egy kitérőt a harmadik osztag kertjébe. A télies kép egy kedves, közeli emléket idéz. Hisz a hűvös időben, az alvó növényzet között járva fedeztük fel unokafivéremmel ismét rokoni kapcsolatunkat. Azóta sem mindig hiszem el, valóban megtaláltuk egymást. Az egyetlen rokonommal, aki hiányzott egykori életemből. Vajon az elvesztett időt képesek leszünk valaha is pótolni? Úgy hiszem, nem. Ám kapcsolatunk azóta is új, szilárdabb alapokon épül. A téli kert számomra kellemes, jó szerencsét hozó ómenné vált. Talán Osaka-sannal is képes leszek egy új, stabil barátságot kialakítani. Valamit, ami nem képzelt hősökre épül, hanem valódi személyekre.
– Örvendek a találkozásnak, Osaka-san ^^ – varázsolok halovány mosolyt az arcomra, amint észreveszem a közeledő halálistent. A hadnagyi kinevezés ellenére olyan, mintha mit sem változott volna töretlen vidámságával. Ebből a szempontból kissé Shizuka-chanra emlékeztet. Benne is mindig csodáltam el nem halványuló lelkesedését az élet és az általa kedvelt dolgok iránt.
Az ölelés még így is váratlanul ér, noha mostanra hozzászokhattam volna, különös üdvözléséhez.
– Még mindig nem igazán etikettbe illő – sóhajtok lemondóan, miközben viszonzom ezt a számomra szokatlan gesztust. Azt hiszem, ezt már képtelen leszek megértetni vele. Számomra az efféle kontaktusok egy egészen más fajta kapcsolat velejárójaként szerepeltek mindig. Talán neveltetésemből adódóan. Ahogy azok a lelkek sem műveltek ilyesmit, kikkel időm nagyobbik részét töltöttem. Talán csak Shizuka-chan a kivétel.
– Nem szükséges szabadkoznod. Magam is tudom, hogy a hadnagyi teendők fel tudnak halmozódni – mosolygok a fiúra, miközben arckifejezését fürkészem. Bármilyen apró jelzés után, hogy kijelentése füllentés vagy hazugság volna, s igazából más ok áll távollétének hátterében. Ám egyelőre semmi ilyesmit nem vélek rajta felfedezni, így nincs is okom kételkedni önmagamban.
– Minden bizonnyal nem. Szerintem cseresznyevirágzáskor a legszebb, addigra ismét kizöldül majd – pillantok vissza az alvó természet irányába. Ez még a pihenés, regenerálódás és újjászületés időszaka. Egyben az új remények megszületéséé, amik majd a tavasz éltető melegével hajthatnak ki a beteljesedés felé. Én legalábbis szeretném ezt hinni.
– Valóban – ismerem el, valóban hiányoltam társaságát. – Már kezdtem aggódni érted – és persze amiatt, nem okoztam-e kellemetlenséget számára valamelyik korábbi találkozásunk alkalmával. De azt hiszem, nem most van itt az ideje a bizonytalankodásomnak. Azt hiszem, okkal remélhetem, hogy nem követtem el semmi olyasmit, ami mindezt indokolhatta volna. Hacsak nem akaratlanul, tudtomon kívül.
Bejelentésére kissé felvonom a szemöldököm. Szavai, komolysága baljós előjelekként hatnak.
– Küldetés? – érdeklődök utána a szónak, mely leginkább megragadott az iménti okfejtésben. Azonban nem hiszem, hogy a kertben ácsorogva volna a legjobb a társalgás. – Kérlek, fáradj kicsit beljebb. A társalgó melletti teraszon helyet tudunk foglalni. Csak egy perc, és hozok egy teát, ami mellett elmesélheted, a harmadik osztag egyszerű tisztje miben lehet a második osztag hadnagyának segítségére? – mosollyal invitálom a terasz felé, és elvezetem az általam említett pontig. A tolóajtót elhúzva mutatok a helyiségben található ülőpárnákra: bármelyiket kihozhatja, hogy helyet foglaljon rajta. Akár az ajtó belső oldalán is letelepedhet. Ameddig válogat, én a saját lakrészem felé veszem az irányt, hogy a már előkészített teát, a különböző kiegészítőket, a csészéket, és a süteményes tálat a tálcával együtt kihozhassam. E hűvös időben mindkettőnknek jót fog tenni a meleg ital.

6
Város / Re:Utca
« Dátum: 2017. Jún. 30, 23:45:08 »
Álmomban már láttalak

Számomra is megkönnyebbülést jelent, hogy keserűségek nélkül jutunk túl találkozásunk első döccenőin és megpróbáltatásain, melynek nagyja még csak nem is a kommunikáció, hanem az én felkészületlenségem okán ért bennünket. Örömmel veszem, hogy lelkesedését ért dicséretemet is könnyedén veszi, s meghívásom ily hirtelensége sem jelent számára problémát. Legalábbis élek a reménnyel, hogy nem csak azért nem utasít vissza, mert nem kíván megbántani, hisz itt én volnék az, aki némi kárpótlással tartozik, amiért csalódást okozott. Biztos vagyok benne, hogy nem oly kép élt róla „megmentőjéről”, mint amilyen én volnék. Sok dolog van még, mely száz év elteltével is problémát okoz számomra, túlzottan is sok. Példának okáért megfelelő téma felvetése, mellyel beszélgetést kezdeményezhetnék. Hisz nem tudhatom, ismeretleneknél hol tapintok oly pontokra, melyeket nem szívesen fednének fel idegenek előtt. Újoncok esetében mindig más volt a helyzet, hadnagyként kötelességem volt jobban megismerni őket a várható közös munka okán, s úgy hiszem, ők sem vették zokon kérdéseimet soha. Ám egy idegen osztag idegen tisztje teljesen más kategória, még akkor is, ha akad egy közös „kalandunk” - hisz számomra csupán rutinfeladat volt. Jelentéktelen kötelezettség, melyet a parancsaimnak megfelelően teljesítettem, legjobb tudásom szerint, valamikor a múltban. Még csak azt sem tudom, közeli vagy távoli múltban, noha erre valamennyi tippem lehet az ifjú beszéde alapján.
Bátortalan kezdeményezésemre kapott reakción tagadhatatlanul ledöbbenek. Mit ne mondjak, nem igazán erre számítottam, így magyarázatát hallva csak egy zavart mosolyra futja tőlem.
– Köszönöm a bókot, azt hiszem ^^” – teszem hozzá halkan, bár nem vagyok benne teljességgel bizonyos, hogy így kellene értelmeznem szavait. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy nem tapintottam fájó sebekre kérdezősködésemmel. Beszámolójának kezdete bennem is megpengeti a nosztalgia húrjait. Azt hiszem, közülünk sokan köszönhetik jelenlegi életüket egy befogadó családnak Rukongaiban. Én magam is mindig szeretettel gondolok vissza rájuk. Azokra, kik utamat egyengették, és kik nélkül nem lennék ma az, aki. S Osaka-san jelenléte ad némi visszacsatolást is: tán vannak lelkek, akik nélkülem nem ezen az oldalon lennének. Szeretném hinni, hogy a shinigamiként eltöltött éveim jelentettek valamennyit ennek a világnak, a lelkek életének körforgásában. Vagy mindez csak naiv ábránd, s ha nem én, ott lett volna valaki más? Megengedhetem magamnak, hogy csupán néhány percre elhiggyem, többet érek valaki életében, mintha nem lettem volna jelen, s másra nem gondolnának úgy, mint rám? Hisz néhány perccel ezelőttig bele sem mertem volna gondolni, hogy létezik valaki ebben a városban, kinek jelen voltam az életében, hacsak néhány percre is, s a találkozás emlékét így őrzi. Nem, meglehet nincs is más, ki emlékezne rám.
– Mindenkinek más az erőssége, Osaka-san. Ám ha gondolja, egyszer majd szívesen segítek a lélekenergia kontrolljának gyakorlásában – ajánlom fel a történetet hallva. A magam részéről kifejezetten becsülöm a kemény munkát és kitartást, amivel valaki a céljai felé menetel töretlen. Valamelyest még lenyűgözni is képes, hogy a mellettem haladó ifjú is rendelkezik eme tulajdonsággal. Kedves mosollyal várom, mesél-e még valamit, ám úgy fest, összefoglalója igen rövidre sikeredett. Megértem. Van, hogy nincs miről mesélni, nincs kaland, vagy csak nem kalandnak éljük meg életünk történetének azt a fejezetét, mely épp a szóban forog.
– Ezt öröm hallani ^^ – teszem hozzá, mikor kifejezi boldogságát. Engem is némiképp megnyugtat, enyhít meglévő feszültségemen, hogy ezek a szavak elhangzottak. Így már sokkal könnyedebben lépem át osztagom barakkjainak határát, s vezetem Osaka-sant a társalgó irányába. Remélem, egy tea mellett a maradék feszélyezettségem is eltűnik majd a békés belenyugvásban és beszélgetésben.

// Köszönöm a játékot! *-* //

7
3. osztag / Re:Társalgó
« Dátum: 2017. Jún. 30, 23:01:30 »
Visszatérnek a régmúlt homályai

Napi teendőin végzése közben időnként óhatatlanul eszembe jut, mennyire nem hiányoznak vállaimról a hadnagyi karszalaggal együtt járó terhek. Nem mintha nem szerettem volna az osztag hadnagyaként helytállni és végezni a rám rótt feladatokat, azonban úgy vélem, Shizuka-chan immár egyedül is képes mindezeket ellátni. Sosem tagadnám meg tőle a segítséget, amikor épp szüksége van rá, azonban nem tagadom azt sem, oly érzés immár a karszalag nélkül járni osztagom folyosóit, mintha láncaimtól szabadultam volna. Úgy hiszem, unokafivéremmel való kapcsolatom is sokat fejlődött, mióta több időt van alkalmunk egymás társaságában eltölteni, s lakrészünk körüli teendőket is együtt végezzük el, megosztva. Számomra ez a felállás sokkalta kényelmesebb, megnyugtatóbb. Még nem volt lehetőségem megérdeklődni, ő miként látja, de úgy hiszem, örül a közös időtöltéseknek, melyeknek immár sokkal kevesebb kötelezettség szabhat határt. A magas rang és felelősség nem való annak, ki már teherként éli meg, s nem kiváltságként, hogy társait előrébb vihesse. Úgy fest, kalitkájából szabadult madárnak érezvén magam, számomra az idő, melyben örömmel láttam el ezeket a kötelezettségeket, igencsak rövidre szabott volt – már shinigamik mértékével mérve.
Békésen foglalok helyet az oly üdítő délutáni szabadidőmben az osztag társalgójában. Még oly távolinak tűnik a kora este, mikor unokafivérem csatlakozik majd hozzám, így a szokásos tea mellé egy Lao-ce kötettel kívánom elütni szabadságom mámorítóan pihentető perceit. Azt hiszem, kellemesebb elfoglaltságot nem is kívánhatnék magamnak erre az időre. Mindigis élvezettel olvastam a régmúlt filozófusainak sorait, gondolatait. Mérhetetlen boldogsággal tölt el, hogy ismét hódolhatok ennek az időtöltésnek.
A belépőt hallva épp csak a megkezdett mondatot kívánom végigolvasni, mielőtt felnéznék a kötetből. A látottaktól talán még az én arcomra is képes kiülni a döbbenet egy szikrája. Mintha rég eltűnt barátnőm bukkant volna fel a múlt árnyai közül, ám valahogy érzem, mégsem ő az. Nem csupán az általa használt megszólítás okán vélem így. A kötetet szó nélkül csukom be és helyezem magam mellé, hogy felállva a belépő, a második osztag oly ismerős egyenruháját viselő lány elé léphessek. Nem hittem volna, hogy felnőttként fogom viszont látni.
– Öröm újra látni. Miyako-chan, ha nem tévedek? – érdeklődöm, arcomon halovány mosollyal, miközben fejem enyhén oldalra billentem, hogy jobban szemrevételezhessem. Kétségtelen, sokat változott az elmúlt években, ameddig nem találkoztam vele. Kisgyermek volt csupán... Óhatatlanul is elmémbe villan, a múlt különböző pontjai mily gyakran bukkannak fel az utóbbi időben az életemben. Vagy talán csak a képzeletem űzne gunyoros tréfát velem?
– Miért nem kerülsz beljebb és foglalsz helyet? – mutatok a társalgó belső része felé, a teraszhoz közel, ahonnan kellemes rálátás nyílik osztagunk kertjére. Nem véletlen az egyik legkedvesebb helyem a délutáni olvasáshoz vagy teázáshoz ez a terület. Noha nem tudom, Miyako-chan mennyit kíván mesélni az elmúlt évek történéseiről, nem is áll szándékomban vájkálni kellemetlen élmények között, még ha valójában vágynék is tudni, mi történt vele és családjával. Azonban tudom, a léleknek időre van szüksége a gyógyuláshoz, s a sebek feltépésének idejét nem határozhatják meg kívülállók, ám remélem, nem fog visszautasítani egy kevés időtöltést társaságomban.
– Ha nincs ellenedre, csatlakozz hozzám egy délutáni teára. Amennyiben éhes vagy, szívesen hozok valami harapnivalót is – mosolygok kedvesen a lányra, abban a reményben, hogy elfogadja majd ajánlatomat. Mivel immár nem a mi osztagunk kötelékében szolgál, feltételezem, valami oka van érkezésének, melyet majd idővel velem is megoszthat. Ám nem kívánom idejekorán erőltetni, így inkább hagyom, hogy az ő ütemében kövessék egymást az események.

8
Város / Re:Utca
« Dátum: 2016. Okt. 20, 00:24:18 »
Álmomban már láttalak

Őszintén szólva kellemesen csalódom az Osaka-santól kapott információk mennyiségét és minőségét tekintve. Ennyi már talán elég lesz ahhoz, hogy ne kelljen indokolatlanul zaklatnom egy másik osztagot a mindennapi munkájukban. Az azonosítás viszont már a többiek dolga. Ennyivel előrébb vannak, a kapott információkkal már nekik kell kezdeniük valamit. Jól képzett shinigamik, és Kagami taichou alatt sem először végeznek kárfelmérést. Biztos vagyok benne, hogy mindent megoldanak innentől kezdve egyedül is.
- Általában - billentem oldalra a fejem a kérdésre. Tulajdonképpen csak Shizuka-channal és fivéremmel szemben használok közvetlenebb hangnemet. Esetleg ha nagyon ragaszkodik hozzá, akkor Shiroichi taichouval, de vele nem állok napi szintű kapcsolatban. Ő egyszerűen csak ragaszkodik az ilyenekhez. Ám a kérdést valójában nem tudom hova tenni, hiába válaszoltam rá. Talán kezdenék túlzottan régimódi lenni? Itt a száz év nem érződik száz évnek. Az embereknél viszont rengeteg. Még valamennyire emlékszem, mennyit is jelentett akkoriban akár egyetlen esztendő is. S mennyit változhatott az alatt az ember. Ők másként működnek, mint mi. Más az életük tempója, hisz jó eséllyel sokkal kevesebb adatott meg nekik, mint nekünk.
- Ezt örömmel hallom. Ez esetben tartson velem ^^ - invitálom magammal a fiút, vissza a 3. osztag barakkjai felé. Bár meg kell valljam, kissé bűntudatom van, amiért csak így itt hagyom a többieket, de ha nem boldogulnak egy ilyen feladattal egyedül, akkor azt hiszem, el kellene irányítanom őket Shizuka-chanhoz egy kiadós edzésre. Reményeim szerint nem lesz szükséges ilyen szélsőséges módszerekhez folyamodnom. Osaka-san zavart nevetésére már út közben kapom fel a fejem. Nem értem a bocsánatkérés okát, hiszen nincs miért. Legalábbis nem hinném, hogy van. Meglehet, belépője és szavai furcsán hatottak, de számomra sem kellett volna, hogy ily letaglózó legyen a jelensége. Hisz van ilyen, s jól belegondolva én magam és a mai napig felismerném a shinigamit, aki annak idején megmentett. Talán nem azonnal, de kis idő után minden bizonnyal.
- Emiatt igazán ne eméssze magát. A lelkesedés csodálatos tulajdonság. Ámbár szolgálatban nem árt vigyázni vele. Meg aztán, jómagam is felkészületlen voltam ^^” - ezzel a vallomással igazán tartozom. Azt hiszem, nem az ő hibája, hogy nem számítottam régi feladatok viszontlátására. Bár ez elég degradáló megfogalmazás. De hát ismerősnek mégsem nevezhetem, elvégre nem ismerjük egymást. Legfeljebb látásból. Mint egy ekkora szervezetben a legtöbbekkel. Voltaképpen elég kicsi volt az esélye a viszontlátásnak. Ez már-már csodaszámba menő. Mégsem vagyok biztos benne, hogy tökéletesen tudná értékelni bármelyikünk is. Pedig saját példámon okulva én azért látom, mekkora szerencséje van azzal, hogy megtalálta azt, aki ide irányította. Hogy pont én vagyok az illető? Ezt már nem tartom szerencsének. Leginkább az ő számára.
- A harmadik osztag barakkjaihoz. Ígértem egy teát és egy beszélgetést. Szeretném megtartani mindkettőt - nem hibáztatom, hogy nem tudja az irányból azonnal megmondani, merre is tartunk. Elvégre az osztagok elrendezése és területe a térképen sem éppen szabályszerű. Itt viszont megáll a tudományom. Hiába ismerem ki magam a Tiszta Lelkek Városában, és találom meg az utamat tévedhetetlenül a saját osztagomhoz, egy egyszerű beszélgetés kifog rajtam. Talán sosem volt másképp. Mégsem igazán tudom, mit kezdhetnék ezzel a különös helyzettel.
- Ameddig odaérünk, mesélne arról, mi minden történt, mióta… nos, átkerült Soul Society-be? Bocsássa meg a kíváncsiskodást, kérem, nem mostanában voltam utoljára hosszabb ideig az Emberek Világában ^^” - minden bizonnyal kezdhettem volna sokkal finomabban. Vagy egy kicsit specifikusabban. Emlékszem az Akadémia időtartamára - hacsak nem kivételes tehetség, Osaka-sannak is ideát kell lennie már legalább hat esztendeje. Ez alatt nem csak egy iskolai képzés történhetett vele... Vajon mindössze ennyiből állt volna az élete? Vagy ennél sokkal többről van szó? Veszek egy mély levegőt. Talán szép lassan feloldódik ez a feszültség, és kevésbé érzem majd kínosnak a hallgatást. Vagy valaki megsúgja, mit is mondhatnék a fiúnak.

9
Város / Re:Utca
« Dátum: 2016. Okt. 11, 00:20:01 »
Álmomban már láttalak

Mindig irigyeltem azokat, akik megengedhették maguknak, hogy az érzelmeik ennyire kiüljenek az arcukra. S gyakran kívántam, bár ne tudnék olvasni belőlük, bár ne lennének ennyire a nyitott könyvekhez hasonlatosak. A könyvekhez, melyeket olyannyira szerettem, s oly sok mindenre tanítottak érzelemről, kötődésről, szépségről. A lelkek kevésbé irodalmiak, s mikor túl sokat látni belőlük, az számomra is fájdalmas lehet.
Ahogy felém lép és elkap, mintha egy kisgyermek lenne előttem, ki az anyját keresi. Talán valamelyest annak is tekint? Érzem, a hátamra szegeződő tekinteteket osztagom tagjaitól, s tudom, érzem, el kellene hátrálnom. Nem engedhetnék ily közvetlenséget egy idegennek, kivel talán egyszer találkoztam a múltban. Egy a sok közül. Még az évet sem tudnám megmondani, mikor járhattam utoljára hosszabb kiküldetésen az Emberek Világában. Épp készülnék megkérni, engedjen el, mikor meghallom kérdését. Három szó csupán, mégis, mintha bennem is egy világ omlana össze. S tudom, kifelé ez nem látszik. Engem még arra tanítottak, ne mutassam, ha valami fáj. Abban a másik, távoli, idegen életben nem éreznem kellett, csak szépnek lenni. Mindig és minden körülmények között. Sosem tudtam levetkőzni, mostanában is csak kezdem. S egyáltalán nem a gyengeségeim felé, azokat még mindig megtartom magamnak. Jobb is így, nem szükséges másnak látnia, ez a kérdés, ez a három szó miféle vihart kavar az éjjeli kertben, lelkem menedékében. Már-már azt hittem, kezdek a helyes ösvényen járni. Túlzottan közvetlen lettem volna? Hisz nem is ismerem, s mégsem tartom tökéletesen az illemet.
Mély levegőt veszek, ahogy elenged és távolabb lép. Látom a csalódottságát, s kicsit én is úgy érzem magam, mintha elfeledkeztem volna egy gyermekről, kiről nekem kellett volna gondoskodnom. Még akkor is, ha valójában sosem vágytam saját családra, vagy gyermekre. Talán a korom teszi, a tudat, hogy ugyanúgy ember volt valaha, mint én. Hisz ha én küldtem át, hozzám képest gyermek csupán. A mardosó bűntudat, melyet az elkeseredettség látványa okoz, számomra is szinte elviselhetetlen. Meglehet, ez az oka, hogy gondolkodás nélkül hívom meg egy italra. Ám arra nem számítottam, hogy ily lelkesen fogadná el. Hisz ismét átléptem egy határt a közvetlen és a tisztes távolság megtartása között. De hogyan tovább? Mit kérdezhetnék majd később? Hogyan kérdezzem meg, mikor találkoztunk, hogy közben meg se bántsam? Vagy mi történt vele azóta? Ám egyelőre ennél sürgetőbb feladataim is vannak, melyek megoldása nem tűrhet halasztást.
Számomra nem okoz gondot visszatérni a kötelességemhez. Eddig is hivatalos minőségemben voltam itt, ráadásul korábban említettem is, jelenleg épp szolgálatban vagyok. Nem egészen tudom hová tenni a komolyságot firtató kérdést, így csupán felvonom egyik szemöldököm, és várakozva pillantok rá. Türelmes vagyok, ha arról van szó, ám a jegyzőkönyvekkel és a papírmunkával nem szeretek várakozni. Teljesen felesleges a kelleténél tovább húzni elkészítésük, így nem is értem, miért ne lehetne komoly a kérdésem.
– Értem – bólintok a tanúvallomásra, miután lejegyeztem minden elhangzott információ lényegét. Ez egyelőre nem sok, de talán már lehet dolgozni vele. Noha közel sem szűkíti eléggé a kört. Pedig tényleg jó volna megkímélni Yoshida Sanseki-sant egy oly kutatástól, melyet mi magunk is meg tudnánk oldani. Nem kívánom bevonni a 12. osztagot egy egyszerű rongálási ügybe. – Esetleg jellegzetes harcmodor? Fegyvert használtak, vagy puszta kézzel küzdöttek? Esetleg démonmágiát alkalmaztak? Mennyire tűntek jártasnak a választott harcformában? – ha ezeket sikerülne megtudni, máris szűkíthető lenne az esetlegesen érintett osztagok köre, hisz legtöbbjüknek megvan a maga specialitása. A Juunibantai tagjairól például nehezen tudnám feltételezni, hogy ököllel esnének neki ellenfelüknek. A mágia esetükben valószínűbb, akárcsak lélekölő kardjuk feloldása – bár ez utóbbi Seireitei törvényeinek megsértésével járna több szinten, tehát nem túl valószínű alkalmazása. Ám ha tudjuk, mi okozta a fal sérülését, máris könnyebb lesz elindulnunk.
– Rendben, köszönöm a gyors válaszadást – hajolok meg finoman, amint választ kaptam a kérdéseimre. Egy pillanat türelmet kérek, majd visszafordulok osztagom jelenlévő tagjai felé. – Takeda-san, lenne szíves – intem magamhoz a tisztet és adom át neki az imént elkészített jegyzőkönyvet. – Kérem, folytassák a jegyzőkönyvek elkészítését. Amint végeztek, adják le Yamasaki fukutaichounak vagy nekem. Amennyiben nem találnak az irodában, Wang-sannak is nyugodt lélekkel odaadhatják – bízom unokafivérem ítélőképességében, biztosan tudom, hogy megfelelően iktatná a kapott iratokat. Bár jobban örülnék, ha magam végezhetném el a rám osztott feladatot, jelen pillanatban úgy érzem, tartozom annyival a mellettem álló fiatalembernek, hogy nem várakoztatom meg, vagy teszem közös teázásunkat egy későbbi időpontra, netán napra. Miután az osztagommal kapcsolatos feladatot sikerült kiosztanom, ismét Osaka-san felé fordulok.
– Elnézést kérek a közjátékért és nagyon köszönöm a türelmét. Amennyiben ráér, korábbi ajánlatom mostanra is érvényes – vagy én értelmeztem volna rosszul a helyzetet, és a meghívást nem mostanra értette, hanem pár nap múlvára? Nem tudom, mit kéne tennem... Pedig, ha jól belegondolok, ilyesmire felkészülhettem volna csaknem egy évszázadnyi ittlétem alatt.

10
Város / Re:Utca
« Dátum: 2016. Okt. 09, 01:20:31 »
Álmomban már láttalak

Kissé oldalra billentem a fejem a férfi válaszára. Valóban ismernénk egymást? Oly sok az arc a múltamban, melyeket egy-egy pillanatra láttam csupán, aztán soha többé nem kerültek szemeim elé. Arcok, melyek a múlt, az emlékek homályába burkolóznak, egyik sem él tisztán az emlékképek között. Oly sok ember, lélek, shinigami és más furcsa szerzet, akikkel hosszú életem során találkoztam, s csupán töredékükkel hozott össze a sors annyira, hogy szót is válthassak velük.
– Nem állt szándékomban az elméjének épségét megkérdőjelezni. Amennyiben így tűnt volna, elnézését kérem – hajlok meg finoman, egy mély sóhaj után. Ilyesmi meg sem fordult a fejemben, s ezt jobbnak vélem tisztázni. Az ilyen pillanatokban hálát adok azért, hogy Shizuka-chan is egy hevesebb, gondolatait és sérelmeit azonnal világgá kürtölő személy, sokat tanultam mellette arról, hogyan tanácsos viselkedni a hirtelen változó érzelemvilágú lelkek közelében. Ez szintén egy olyan tapasztalat, amiért hálát adok. Ám ettől még nem leszek okosabb ennek az ifjúnak a kilétével kapcsolatban. Szóhasználata és viselkedése alapján nem lehet túl idős lélek... Tudom, milyen ez, hisz én is voltam fiatal. De a Lélektovábbképző Akadémia, vagy egykori Rukongaiban található befogadó családom közelében sem mostanában jártam. Azt sem tudom, ők élnek-e még egyáltalán ebben a világban, vagy már maguk is továbbléptek a körforgásban. Mint oly sok más lélek ittlétem óta. Igen, ily gondolataimkor érzem, nem csak színtiszta áldás, hogy felettünk másként jár az idő.
– Oh... – nyugtázom a kijelentést Osaka-san bemutatkozása után. Nem igazán tudom, mit mondhatnék. Vagy mit kellene mondanom. Oly sok lelket küldtem át shinigamiként töltött évtizedeim során. Mégis, valahogy sosem fordult meg a fejemben, hogy megjegyezzem azokat, kik már akkor a halálistenek útjára kívántak lépni. Hisz semmi sem volt garantált. Na meg aztán, én magam is csak halálom után pár évvel jöttem rá, miféle potenciál lakozik bennem. Ilyen helyzetekre sosem készítettek fel, és álmomban sem hittem volna, hogy találkozom ilyennel. – Ez esetben örvendek a viszontlátásnak – felelem végül, s igyekszem egy tőlem telhetően észlelhető mosolyt varázsolni az arcomra. Mi volna most a helyes? Nincs miből példát merítenem – én sosem találkoztam ismét azzal a shinigamival, akinek az életemet köszönhettem. Talán nem is baj. Nem éreztem soha, hogy fontos lenne elmondanom neki, hova jutottam. Ám úgy fest, az előttem álló férfival más a helyzet. – Jelenleg szolgálatban vagyok, de ha szeretné, a hivatalos ügyek után meghívhatom esetleg egy teára, ha beszélgetne – azt hiszem, kompromisszumos megoldásnak megteszi. Az utóbbi hónapokban visszatértem régi kedvelt hobbimhoz, a könnyed teasütemények készítéséhez. Szégyen szemre be kell vallanom, Bátyám konyhaművészete túlszárnyalta az enyémet, ám egy tea elkészítése, és néhány sütemény tálalása azt hiszem, több évnyi kihagyás után sem okozhat gondot. Fivérem amúgy is túl sokat dolgozik azzal, hogy a kényelmemet biztosítsa.
– Nagyszerű – veszem kezembe az irattartót, a rácsíptetett papírral, mely a jegyzőkönyveket takarja. Az ábrázatából nem vagyok benne biztos, hogy tökéletesen felfogta a jelenlegi helyzetet. – Ez esetben felvennék egy jegyzőkönyvet az osztagom számára. Gyors lesz, ígérem – jobb ezt tisztázni. Jelenleg kötelességem ezzel foglalkozni. Minden más csak az esetdokumentáció után. A kapitány nem szereti, ha elnapoljuk ezeket az ügyeket, és ami azt illeti, én is jobban szeretem a helyszínen kideríteni a történteket. – Első kérdés: látta, hogyan keletkezett annak a falnak a sérülése? – tollammal egy kissé a hátam mögé is bökök, hogy jelezzem a szóban forgó objektum mibenlétét. Amennyiben nemleges a válasz, már végeztünk is a kihallgatással.

11
Város / Re:Utca
« Dátum: 2016. Okt. 02, 18:37:56 »
Álmomban már láttalak

Eseménydús nap ez a mai. Bár a hadnagyi karszalagom immár egy esztendeje leadtam, mégsem mondhatnám, hogy unalomban fulladnának mindennapjaim. Kagami taichou távollétei alatt továbbra is kiveszem a részem az osztag irányításában – sansekiként talán ez el is várható tőlem. Kissé furcsa, mennyi lelkesedéssel tölt el, hogy visszakaphattam kinevezésem előtti pozíciómat az osztagban. Nem gondoltam volna, hogy a kárfelmérések és dokumentációk egyszerű tisztként is ennyi fejtörést okozhatnak. A kapitány napirendjében való segédkezésről már nem is beszélve... S még így is mennyivel több időt tölthetek kedves unokafivéremmel! Ha csupán ez az egy előnye lenne, akkor sem bántam volna meg egy esztendővel ezelőtti döntésem.
A beszálló pokollepke jelenléte ragad vissza gondolataim mezsgyéjéről. Kezemet kinyújtva fogadom a kis lényt, mely a Seireiteiben történt legújabb károkozás helyszínéről értesít. Sóhajtva emelkedem fel a kis asztal mellől, ahol a jelentések átnézésével foglalatoskodtam mindeddig. Belépő fivérem felé egy halvány, bűnbánó mosolyt küldök. Őszintén bánom, hogy nem maradhatok vele, ám szólítanak kötelességeim.
– Bocsáss meg, Bátyám, attól tartok a teázást el kell halasztanunk egy kissé. A város nyughatatlan – hajolok meg előtte távozásom közben, majd csatlakozom az osztag tagjaiból helyszínre kirendelt kisebb társasághoz. Még ennyi évtized után is meglep, mennyien akadnak, kik képtelenek kiismerni magukat abban a városban, ahol élnek. Ám ennyi gyakorlattal hátam mögött már megtanultam könnyedén venni az akadályokat, és kiigazítani azokat, kik eltévednének egyedül.
Elég néhány kósza pillantást vetnem az utcák falaira, melyek megsérültek, hogy sejtsem, a kár nem magától következett be. Ritkán keletkeznek ilyesfajta törmelékek természeti katasztrófából vagy hanyag karbantartásból.
– Maguk vizsgálják meg a sérülések mértékét, önök ketten pedig, kérem, keressenek szemtanúkat. Kagami taichou bizonyára tudni kívánja majd, mely osztagnak vagy osztagoknak kell küldenünk a számlát – utasítom kis csapatom tagjait meglepően könnyedén. A hadnagyként töltött évek során legalább ragadt rám egy cseppnyi határozottság, mellyel elirányíthatok néhány shinigamit. Biztosan tudom, hogy alig egy évtizede ilyesmire még nem lettem volna képes. Akármennyi időmet is emésztette fel, a hadnagyként eltöltött esztendők során rengeteg olyasmit tanultam, aminek a magánéletemben is hasznát veszem.
A felkiáltásra nem reagálok semmit, ilyesmivel már nem lehet megijeszteni sem. Egész addig oda sem fordulok, míg egyik társam jelzi, nem holmi csete-paté készül, hanem hozzám beszélnek. Arcomat oldalra fordítva, hűvös pillantással mérem végig a fiatalembert. Azt már most biztosra merem venni, hogy illemről még könyvekből sem hallott.
– Folytassák a munkát, őt majd én intézem – intek őszinte nyugalommal a tanúk keresésére küldött tiszteknek, majd elindulok a barna loboncú ifjú felé. Talán tud némi információval szolgálni, talán nem. Mindenesetre nem küldhetek el senkit, csupán azért, mert elvétette az első benyomást. A mai ifjakkal relatíve sűrűn előforduló probléma, s olyasmi miatt elítélni valakit, mint hogy nem tanult illemtant, igazán oktondi viselkedés volna. S a Sanbantaihoz semmi esetre sem méltó.
Néhány lépés távolságban állok meg a férfitől, karjaim keresztbe fonom mellkasom előtt, miközben mondandójára várok. Kijelentésére felvonom a szemöldököm. Valóban, sokan láthattak már, s főként abban a néhány évben, míg a harmadik osztag egyik hadnagyaként teljesítettem szolgálatot. Akkoriban több oly esemény volt, melyen meg kellett jelennem, s még mindig ambivalens érzésekkel tölt el, hogy egykor az Akadémia diákjai az én nevemet is tanulták, mint a Gotei Juusantai hadnagyainak egyikét. Sosem vágytam hírnévre.
– Attól tartok, összekever valakivel. Ismerjük egymást? – valamiért egyetlen küldetésemről sem tudom felidézni, mint társat. S nem hiszem, hogy valaha szót váltottunk volna. A társaimra általában emlékezni szoktam, ám ehhez az archoz nem tudok nevet társítani. Nem tudom, honnan ismerhetném, a 13 Őrosztagon kívüli feltételezések valóságtól elrugaszkodott, és cseppet abszurd képzelgések volnának. Nem, majdnem biztos vagyok benne, hogy még nem volt szerencsénk egymáshoz. – Engedelmével bemutatkoznék. Wang Liu Mei, a harmadik osztag harmadik tisztje – finoman meghajlok, ahogy az illem diktálja. – Amennyiben nem bánja, feltennék önnek néhány kérdést – amennyiben régebb óta tartózkodik itt, talán tud személyleírást adni arról... vagy azokról, akik a falban a károkat okozták. Így könnyebb lenne beazonosítani a rendbontókat, s talán nem volna szükség arra, hogy kikérjük a 12. osztag segítségét. Amennyiben lehetséges, megkímélném Yoshida Sanseki-sant egy felesleges kutatástól.

12
Lezárt küldetések / Re:Holdújév
« Dátum: 2016. Febr. 14, 19:41:13 »
Fivérem nyugtatónak szánt szavai elgondolkodtatnak. Valóban ily céltalan volnék, hogy mindössze feladataimnak és munkámnak éljek? Nem volna-e bölcsebb komolyabb dolgokat kitűznöm magam elé, hogy azok szerint élhessem világom? Túl sok kérdés, túl kevés konkrétum. Valóban csak ennyit akarnék az életemtől? Hisz ahogy Bátyám is mondta: cél az, amit annak tekintek. Vannak egyáltalán komoly céljaim? Ki merhetem mondani, hogy az ő és ősi kultúránk megismerése, életem részévé tétele is ezek közt van? Nem lehetek túl tolakodó vagy önző. Hisz csak most lépett be ismét az életembe, s emberi világunkban is túl nagy volt köztünk a határvonal, túl ritka az együtt töltött órák száma. Nem mi döntöttük el, de a magam részéről nem is küzdöttem ellene. Nem voltam sem elég erős, sem elég bátor szembemenni szüleim óhajával. Pedig mennyivel többet tudnék akkor a világról, melyhez egykoron tartoztam! S mégis, unokabátyám nem tétovázik támogatásáról biztosítani valakit, aki egyetlen szalmaszálat sem tett keresztbe érte korábban. Megérdemlem egyáltalán törődését? Összeköt egyáltalán bennünket bármilyen kapocs a véren kívül?
– Túlzottan is önzetlen vagy, Bátyám – mosolyodom el, miközben kezét nézem az enyémen. Óhatatlanul arra kell gondolnom, kettőnk közül ő mennyivel tisztább lélek, mint én. Mai napig nem teszek egyebet, mint parancsokat, utasításokat követek. Nevezhetem egyáltalán magam többnek egyszerű bábnál? Egy porcelánbabánál, melynek szüleim akartak látni? Fájó beismernem, hogy ezt a kérdést egyáltalán fel kell tennem magamnak. – Egy napon majd viszonzom kedvességed. Kérlek, ha van bármi, amit tehetek érted, ne habozz felfedni előttem – ez a legkevesebb és egyben a legtöbb is, amit jelenleg felajánlhatok. Legnagyobb sajnálatomra, nem ismerem őt olyan jól, mint szeretném. S mindeközben úgy érzem, én nyitott könyv vagyok számára, még ha ugyanoly kevés időt töltött is velem, mint én vele. Nem sajnálom tőle, hogy jeleskedik valamiben, amiben én nem, ugyanakkor egy kissé féltékeny vagyok, amiért neki megadatott az a remek emberismeret, mely belőlem kimaradt.
Az est további programjai azonban feledtetik velem sötét gondolataimat ennek kapcsán. A régmúltat idéző játék, s a közösen, majd csak Bátyám útmutatásával megszólaltatott dallamok teljesen lekötik figyelmem. Mintha az elmúlt évszázad semmivé foszlott volna, s ismét egyik találkozásunkon lehetnénk... Nem, ez így nem igaz. Akkoriban sosem lett volna lehetőségem erhun játszani, csakis a nyugati zongorajátékkal lett volna alkalmam megörvendeztetni környezetem. Ezúttal nincsenek szabályok és megkötések, csak amiket mi magunk állítunk fel. Egymásnak és önmagunknak. Kizárólag azok a határvonalak, melyek két idegen között fennállhatnak, s melyeket vagy átlépünk ismeretségünk előrehaladtával, hogy valóban testvérek szintjére emelkedjen kötelékünk, vagy lengedezni hagyunk magunk között, láthatatlan falakként. Szeretném, ha idővel ezen falak leomolhatnának, még ha csupán rizspapír vékonyságúak is legyenek.
– Csak azért lehetséges, mert nagyszerű tanárom van, Bátyám – mosolygom meg dicséretét, hisz megfelelő útmutatás nélkül sosem juthatnék el egy-egy dallam precíz megszólaltatásáig. Pedig gyönyörű hangszer, vétek volna nem a megfelelő módon előcsalogatni belőle a hangokat.
Unokafivérem felhívására bólintok és leteszem a hangszert, hogy vele tarthassak, amikor kitárja a szoba ablakát. Szívből kívánom, hogy minden babona teljesüljön, s valóban egy szerencsés, boldog új év köszöntsön bennünket ezután.
- Xīnnián hǎo, Bátyám – viszonzom a jókívánságot, s szabadkozását hallva egyik kezemet a vállára helyezem. – Az osztagon belül amúgy sem biztos, hogy előnyös volna. Sokkal fontosabb a fényjátéknál, hogy együtt töltsük az időt – bár nem tagadhatom le az arcomra kiülő lelkesedés morzsáit, mikor hallom, hogy Kínában azért nem maradunk le a tűzijátékról, sokkal fontosabbnak érzem tudatni, hogy társaságát minden másnál jobban értékelem ezekben az órákban. Ám gesztusom talán túlzottan is bensőséges, így kis idő után vissza is húzom a kezem magamhoz. Nem szeretném, ha feszélyezném rokonomat ilyesmikkel. – Örömmel hallgatnálak, Bátyám. Megtisztelsz vele – bátorítom a játékra, s követem az ülőalkalmatossághoz, hogy helyet foglalhassak mellette. Azonnali mentegetőzését megmosolygom, előbbi tanítgatásai után nem hiszem, hogy komoly hibákat ejthetne. – Biztosan nagyszerű leszel.
A dal hallgatása közben lehunyom a szemeim, hogy minden érzékemmel kiélvezhessem a dallamot. Gyönyörű melódia, s fülelve rá nem is értem fivérem kishitűségét a hangszer megszólaltatásának kapcsán. S játéka végén látni csalódott ábrázatát, amiért „csak” ennyit tud nyújtani, még rosszabb volt, mint a tudat, hogy nem merek igazán megnyílni neki. Túlzottan is finom léleknek hat mellettem, szinte ellentétemnek.
– Gyönyörű volt, Bátyám – fogom meg kezét, miközben arcát fürkészem. Társaságában még az sem okoz gondot, hogy őszinte örömmel mosolyogjak rá, miközben ecsetelni kezdi a következő nap terveit. Egy részem még mindig képtelen elhinni, hogy régi álmom valóra válik, s részt vehetek a fővárosi ünnepségen. Azonban az éjszakai elhelyezés hallatán felvonom a szemöldököm. Nem mintha nem díjaznám a gesztust, csupán aggaszt egy apró részlet. – S te hol térnél nyugovóra? Nem kívánom kisajátítani a szobádat. Szeretném, hogy te is kényelmesen alhass – teszek megjegyzést előkészületeire, még ha roppant mód figyelmesnek is tartom. Nem vagyok holmi hercegkisasszony, hogy ennyire előtérbe helyezzen önmagával szemben. Már-már úgy érzem, elkényeztet, holott erre semmi szükség nincs.
Nem mondom, hogy egyszerűen veszem rá magam arra, elvegyem tőle hálóhelyiségét. Pedig csupán egyetlen éjszakáról van szó, ám mégis bűntudattal tölt el, hogy miattam talán nem pihenheti ki magát kényelmesen. Ám látva, mennyire ragaszkodik ehhez az elrendezéshez, beadom a derekam, és hagyom, hogy megmutassa a helyiséget. Remélem, nem fogok neki túlzottan sok kényelmetlenséget okozni. Talán ha kicsit jobban ismernénk egymást, nem okozna gondot megjegyezni, hogy ketten is elférnénk itt... Jelenleg azonban szinte idegenek vagyunk, egy rég elfeledett rokoni kötelékkel. Saját magamat feszélyezném, ha egy helyen töltenénk az éjszakát.
– Tökéletes – bólintok rá az ébresztő időpontjára. Miután Bátyám távozik, eltart még egy kis ideig, mire otthonosnak tudom tekinteni a szobát. Kicsit frusztráló, hogy nem a sajátom, ám a sok megnyugtató részletnek hála végül mégis sikerül álomra hajtanom a fejem.
***

Ebben az évszakban még sötétlik a kinti világ e korai órán, ám mégis tudom, eljött az ébredés ideje. Szinte otthonosan ülök fel az idegen ágyban, hogy nyújtózkodjam, s szemeim ismét körbejáratom a berendezésen. Lényem egy része még mindig képtelen elhinni, hogy itt töltöttem az éjszakát. Mielőtt ennek firtatásába jobban belemerülhetnék, kopogás töri meg gondolataim folyamát.
– Szabad – szólok ki szinte automatikusan, holott nem én vagyok otthon. Nem kéne ennyire kimértnek lennie, hogy engedélyt kérjen belépni saját szobájába... - Dzǎo-anh, Bátyám – mosolygok rá mégis a belépőre. Szándékaimmal tökéletes ellentétben éppen úgy viselkedem, mint egy hercegnő, aki hagyja, hogy kiszolgálják. A mai nap után ezen mindenképp változtatnom kell. – Köszönöm, remekül. A tea pedig nagyszerűen hangzik. Igazán hálás vagyok – kelek fel, hogy a szekrényhez lépve, röpke kóstoló után egy cseppnyi mézzel ízesítsem az italt. Az indulás részleteit hallva fivérem felé fordulok, és bólintok. Nem fogom húzni az időt. Amint gondosan elválasztom hajamat és két copfba fogom az örökségemként kapott arany ékszerekkel, valamint elfogyasztom a teámat, már indulhatunk is a senkaimonhoz.
Odaérve kíváncsian szemlélem a fivérem által átvett csomagot, de képes vagyok lenyelni a kikívánkozó kérdést. Majd úgyis megtudom tartalmát, ha eljön az ideje, vagy rám tartozik. Nem lehetek telhetetlen. Bizonyos dolgok pedig nem is teljesülhetnek azonnal, azzal az élet értelme szűnne meg. Mert mi értelme volna tovább küzdenünk, ha minden kívánságunk az ölünkbe hullana?
Az emberi világ városában máris annyi új látnivaló fogad, hogy hirtelen csak ámulni tudok. Sosem vettem a bátorságot, hogy régi szülőföldemre lépjek, még kiküldetéseim alkalmával sem. Különös érzés most itt lenni, eme helyszínen. A régi, hatalmas birodalom fővárosában. Vajon a Tienanmen térre* is elmegyünk majd az ünnepi felvonulás szemlélése közben? Mindig vágytam látni az uralkodói palotát, a híres Tiltott Várost, vagy legalább a kapuját, mely a térről nyílik. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergetik egymást elmémben, így kissé lassabban veszem észre az espert, ki minket vár.
– Részemről a szerencse – hajlok meg az ember előtt, hogy megadjam számára a méltó tiszteletet. Kíváncsi volnék, Bátyám honnan ismeri, milyen közös történetek rejlenek múltjaikban. Ám ezt tolakodó volna megkérdeznem, és cseppet sem alkalomhoz illendő. Főként annak tükrében, e személy mennyi segítséget nyújt számunkra, még az emberek közé vegyülésünk is megkönnyíti. – Köszönjük – hajlok meg ismét a nagylelkű felajánlást hallva, miközben fivérem hasonlóképpen tesz. Ezután követem rokonom a ház hátsó része felé. Én magam nem ismerem itt a járást, így minden tekintetben kénytelen vagyok rá támaszkodni.
Kissé elcsodálkozom megtorpanásán a hátsó helyiségekbe vezető ajtók előtt. Amint elhúzza az egyik szoba ajtaját és átveszem a gigait már indulnék is, hogy magamra öltsem. Ám szavai megállítanak, tagadhatatlan csodálkozással pislogok rá. Biztosan látja a megannyi kimondatlan kérdést tekintetemben...
– Ez igazán kedves – szólok meghatottan, mikor kézbe veszem az ajándékot. A magyarázatot hallva pedig még inkább elönt a hála és bűntudat egyvelege. Ily nagylelkű ajándékok, miközben én képtelen vagyok bármit is adni neki... Még csak azt a köteléket és bizalmat sem nyújthatom neki, melyet érdemelne. Mielőtt távozna a másik szoba irányába, közelebb lépek hozzá, és lábujjhegyre állva ajkaimat arcához érintem néhány pillanatig. – Köszönöm, Bátyám – mosolygok rá őszinte hálával, majd belépek a nekem kijelölt helyiségbe, hogy megnézhessem a kapott viseletet.
Nem kételkedem unokafivérem ízlésében, bizonyosra veszem, hogy ajándéka megfelel majd a célra. Egyedül a méret miatt aggódom egy keveset, miközben magamra öltöm a póttestet, hogy aztán az ajándék kibontásához láthassak. Őszintén meglep, hogy nem egy, de egyenesen két darab öltözet is van benne, mindkettő gyönyörű munka. Percekig gondolkodom, hol egyiket, hol másikat magam elé emelve, hogy eldönthessem, melyiket is viselném szívesebben a mai ünnepségen. Az igazság az, hogy bármelyiket boldogan magamra ölteném. Választásom végül a testhez simuló fazonra esik, melynek földig omló vörös anyagát gazdagon borítják az aranyszín sárkány motívumai. Ahogy végignézek magamon, nem tudok nem arra gondolni, talán túlzottan is elegáns vagyok ehhez a naphoz. Mély levegőt véve lépek ki a szobából, s mielőtt megszólalhatnék, arcom máris egy árnyalattal rózsásabb színt ölt rokonom dicséretére.
– A nagyszerű ízlésnek köszönhetem, mellyel kiválasztottad, Bátyám. Bocsásd meg, hogy megvárattalak, igazán nehéz volt a döntés a két öltözet között – szabadkozom zavartan, hisz sokkal gyorsabban szerettem volna elkészülni, hogy e nap minél több percét vele tölthessem.
Még szerencse, hogy kettőnk közül ő legalább ura a helyzetnek. Örömmel csatlakozom hozzá, ahogy elhagyjuk az épületet, s kifelé menet még egyszer köszönetet mondok vendéglátónknak. Út közben bátyámba karolok, nehogy elkeveredhessek mellőle valamilyen úton. Számomra minden új ebben a világban. A zajok, a forgatag, a felvonulók különböző attrakciói. Ámulva nézem a sok újdonságot, mint egy gyermek, kit először hoznak el egy ilyen látványosságra. Tagadhatatlanul élvezem azt a kaotikus sokszínűséget, melyet az ünnep magában hordoz, miközben egyre több mindent láthatok az egészből, s egyre több részlet bontakozik ki szemeim előtt. A valóra váló régi álom teljesen magával ragad, s biztos vagyok benne, ha ebben a kultúrában nőttem volna fel, ahogy annak lennie kellett volna, ismernék minden rejtett szimbólumot, mely itt megjelenik.
– Mondd, mesélnél még nekem a jelképekről? – kérdezem unokafivérem, miközben a vonuló menetet figyelem. Időnként vetek egy-egy pillantást a szemlélődő közönségre is, s máris kevésbé érzem saját öltözetemet kirívónak. Nem számítok arra, hogy eközben szinte közvetlen közelemből hallom majd rokonom kérdését, kissé talán össze is rezzenek, miközben felé fordulok. – Csak azt kérdeztem, mesélnél-e még az újévi ünnepség jelképeiről, Bátyám. Szeretnék többet tudni róluk – ismétlem el korábbi kérdésemet. Kissé furcsállom, hogy nem hallotta meg elsőre, de bizonyára halkabban beszéltem az ideálisnál, s az ünnep hangjai elnyomták szavaimat. Kíváncsian nézek a távolodó menet után, miközben rokonom kérdését hallgatom. Elgondolkodom a lehetőségeken, bár meg kell valljam, egy bizonyos érv máris meggyőzött.
– Menjünk reggelizni. Ha te azt mondod, remek teájuk van, akkor mindenképpen megéri kipróbálni. És kihasználhatjuk az alkalmat, hogy beszélgessünk. Persze csak ha szeretnéd – határozok végül a napi első étkezés mellett. A menetet, gondolom, még később is beérhetjük. Ám számomra most a legnagyobb élmény az, hogy ezt az egészet rég elveszett rokonom osztja meg velem. S talán végre alkalmunk nyílik közelebb kerülni egymáshoz. Ha már eddigi szolgálata alatt nem sikerült, amiért engem túlzottan is lekötnek hadnagyi teendőim.
Csodálkozva pillantok unokafivéremre, mikor újabb ajándékot említ. Kérdőn nézek a vörös tasakra, majd rá, mielőtt két kezemmel átveszem a felém nyújtott ajándékot.
– Elkényeztetsz, Bátyám. Nagyon szépen köszönöm – hajlok meg felé, hálám jeléül, ajándékával a kezemben. – Ha bármivel viszonozhatom mai kedvességed, kérlek ne habozz a tudomásomra hozni – kérem tőle ismét, hogy nyomatékosítsam előző esti szavaimat. Tényleg szeretném viszonozni neki mostani nagylelkűségét. Amint lehetőségem nyílik rá. Kisebb meghatódásom után ismét átkarolom rokonom és felpillantok rá.
– Akkor vezetsz engem, Bátyám?

*Tienanmen tér – effektíve Peking főtere, az egyik oldalán az egykori császári palota, a másik oldalán a „parlament”, nemzeti múzeum, stb

13
Soul Society / Re:Nőuralom! - Nőegylet gyűlés
« Dátum: 2016. Febr. 11, 23:57:16 »
Különös érzés volt lemondásom után ismét a harmadik tiszti pozíciót betölteni. Néha azon kaptam magam, hogy hiányoznak bizonyos megszokások, az időnként sokáig húzódó papírmunka és adminisztratív teendők, Shizuka-chan motozása, a jellegzetes, tüntető alvása a hadnagyi irodában, vagy hogy tekintetemet látva menekülőre fogja és inkább egész napos osztagedzést tart... Hiányoznak, s még sokáig hiányozni is fognak a meghitt percek, az irodában eltöltött teázások. Elvégre, bár talán még mindig szívesen látnak abban az irodában, már nem mondhatom a magaménak. A feladatköröm teljesen más. Ugyanakkor lemondásommal együtt jár egyfajta felszabadultság, sokkal több időm jut saját kedvteléseimre. Példának okáért immár alkalmam nyílik átvállalni a házimunka jelentős részét unokafivéremtől, vagy épp társának szegődni a konyhában egy-egy étel elkészítésére. S legnagyobb örömömre végre megfelelő időt tudok szánni az erhujáték elsajátítására. Ezen a téren sokat fejlődtem az elmúlt rövid hetekben, s talán nem túl sokára lesz bátorságom arra is, hogy ne csak saját lakásunkban játsszak rajta. Bár meglehet, ez egyelőre saját hiúságom ábrándja.
Éppen ritka szabad perceim egyikében, melyet zenei műveltségem mélyítésére kívántam fordítani, talál meg a különös tiszt a levéllel. Csodálkozva veszem át a nekem címzett iratot, ám mire kérdést fűznék hozzá, kézbesítőjének már nyoma sincs a közelemben. Néhány pillanatig elmerengek, mi lenne, ha csak később nyitnám fel a borítékot, azonban az tiszteletlenségnek tűnik írójával szemben, ki inkább ezt az utat választotta a pokollepkék idézése helyett, így egyelőre a levél helyett a hangszert teszem félre.
Mit mondhatnék? Cseppet váratlanul ér ez az üzenet, s tartalmát nem igazán tudom hova tenni. Azonban olvasás közben kezem önkéntelenül is a nyakam felé vándorol, ahol ruháim rejtekében az egylethez kötő medált viselem. Mindigis praktikus jelképnek gondoltam, mely semmilyen módon nem akadályoz feladatai végrehajtásában. Csak most, hadnagyi rangomtól megválva villan belém a felismerés, mily régen is volt, hogy az egylet tevékenységeinek egyikén részt vettem volna. Ahogy az is, mily kevesekkel találkoztam azóta. Nem is kérdéses, hogy megjelenésemmel növelem-e a résztvevők számát. Túlzottan is sok aktivitásból maradtam ki a rám háruló feladatok okán.
Rég nem voltam már olyannyira izgatott, mint a gyűlés előtti órákban. Mindezt persze osztagom tagjai előtt rejtve tarthattam, hisz nem cselekedtem semmi, az átlagostól eltérőt. Azonban unokafivérem szemei csalhatatlanok, s készülődésem közben csak annyit feleltem kérdésére, barátaimmal van találkozóm. Hisz mondhatni, az egylet tagjai nővérek, nemde bár? Elvégre a nők összetartása az elsődleges szempont. Éppen ez okból kifolyólag vélem úgy, illene megtisztelnem őket azzal, hogy megjelenésem nem a shinigami létemhez köthető, azonban mégsem túlzottan formális. Végül tanácstalanságomban inkább Bátyámhoz fordulok segítségért, noha roppant mód kínos és zavarbaejtő, hogy tőle kell tanácsot kérnem, mikor nőtársaimmal találkozom egy egyszerű egyletgyűlésen. Így esik hát, hogy e régen várt, neves alkalomra egy egyszerűnek mondható, fehér alapszínű, mégis helyenként virágzó faágakat mintázó, fekete szegélyezésű cheongsamban indulok el a sanbantai területéről.
A jól ismert épületbe érve meglep, mily keveseket látok a régi tagok közül. Az egylet elnökének jelenléte azonban mindenképpen pozitív visszajelzés, mely máris halovány mosolyt csal arcomra. S ami azt illeti, Shizuka-chant elegáns öltözetben látni kimondottan megmosolyogtat. Amint sikerül ismét visszaszereznem az uralmam arcizmaim felett, odalépek hozzá és a társaságában lévő hölgyhöz – kinézete alapján biztosra veszem, hogy magas rangú személyről van szó, s meghajlással üdvözlöm őket, valamint a számomra ismeretlen személynek bemutatkozom. Öröm látni a régi ismerősök között a megannyi új arcot, noha mindez némely várt személyek hiányával jár. Az élmény így keserédes lehet.
Kuchiki-dono nyitó beszéde rövid és lényegre törő, noha még mindig nem egészen világos számomra, mire is célozhatott levelében. Ezt a kérdést nem szükséges feltennem, már megtették előttem, s remélhetőleg rövidesen választ is kaphatunk rá.
– Amennyiben sikerül növelni az aktivitásunkat, ismét várhatók rendszeres programok? Mire számíthatunk ez ügyben? – teszem fel saját kérdéseim is, röpke jelentkezés után. Ideje volna többször kimozdulnom az osztagból, a rendszeres gyűlések és programok pedig remek kiindulási alapot nyújthatnának. Hisz tudom, eddigi bezárkózásom nem a járható út. Változtatni kívánok magamon, a hozzáállásomon. Miért ne kezdhetném olyasmivel, amit régebben is szerettem?
A tisztségváltások kapcsán némi rossz érzés kerülget. Bűntudatom van, mert némelyek hiányában másra kényszerülök szavazni, s azért is, mert bizonyos pozíciókra más nevet fogok beírni, mint amit elfogultságom diktálna. Azonban az egylet aktivitása szempontjából ez tűnik a szükséges lépésnek. Őszinte örömmel töltene el, ha ismét rendszeres elfoglaltságokra látogathatnék ebbe az épületbe. Így bár nem teljesen tiszta lélekkel, de magam is leadom a voksaim.

*Elnézést a sok felesleges rizsáért, muszáj volt kiélveznem, hogy végre van ihletem a karakterrel írni ^^"

(click to show/hide)

14
Lezárt küldetések / Re:Gappei
« Dátum: 2015. Dec. 01, 10:51:46 »
Nem kívánom túlzottan elhúzni ezt a küzdelmet. Inkább a kombinált támadásokat pártolnám, hogy a sansekivel képesek legyünk egymást kiegészíteni és adott esetben megvédeni, ha olyan helyről érkezne támadás, melyet egyikünk sem láthat. Némiképp nehezítésként érzékelem, hogy míg jómagam fegyveres, addig a sanseki pusztakezes harcot űz. A shinigami azt gondolná, Shizuka-chan mellett hozzászoktam már, hogy ezt a harcmodort kelljen kiegészítenem, azonban kettejük stílusa különböző – a sansekivel jóval nehezebben találom meg az összhangot. Ennek viseletem mindenképp meglátja kárát, és a követ tartó szerzetes felé sem jutunk olyan gyorsan közelebb, mint szükséges lenne. A kapitány parancsát mielőbb végre kellene hajtanunk, ahhoz pedig mindenképp túl kellene jutnunk a megmaradt csuhásokon.
A sziréna hangja egy pillanatra megzavar, ám szerencsémre nem csak én vagyok így vele, így e röpke megállásom nem okoz különösebb problémát. Tudom, hogy nem jelezhet jót, éppen ezért azonnal folytatnám a küzdelmet, hogy mielőbb lezárhassuk, mikor is az egyikük által keltett energiahullám a földre taszít. Még zanpakutomat is kiejtem kezemből, így előbb lelkem másik feléért nyúlok, s csak ezután pattanok fel, mielőtt megszerezhetnék a taktikai előnyt a harcban. Azonban emiatt nem kell aggódnom, mintha nem is érdekelné őket, mi történik. Még szertefoszlóban vannak, megkísérlek ismét vezetőjükre támadni, hátha eltörhetem a kezében lévő követ, azonban pengém már nem ér szilárd anyagot a csarnok padlója előtt. Még csengenek fülemben a távozók szavai, de hiába keresem őket, már nincsenek sehol. S ami még ennél is rosszabb, a vakolat lassan kezd omladozni a fejünk fölött. Ez semmi esetre sem lehet jó előjel, s egész biztosan köze van ahhoz, ahogy az imént eltalálták az épület egyik oszlopát. Pont ezért mondtam Shizuka-channak is, hogy még nem volna bölcs kirúgni őket a helyükről. ^^”
– Légy óvatos, Kaminari-san, és hagyd el az épületet! – szólok a tisztnek, hogy lehetőleg ügyeljen lépteire és kerülje ki a lehulló épületdarabokat. Jelen helyzetünkben nem volna bölcs a többiek után iramodni, inkább abban kellene bíznunk, hogy maguktól is visszatérnek idáig, vagy kitalálnak az épületből. A magam részéről még várok, a törmeléket kerülgetve, hátha valamelyikük erre iramodna, azonban egy tisztem életét nem kockáztathatom. Jobbnak tűnik, ha őt kiküldöm innen, mielőtt komoly baja esne. A saját képességeimben bízom, hogy ki tudok jutni innen. Shibata-chan lélekenergiáját érezve azonnal abba az irányba fordulok, amerre őt sejtem.
– Ki halt meg, Shibata-chan? Beszélj érthetően! – a lány beszéde zavaros, de nincs olyan állapotban, hogy fenyegetést jelenthessen, így elteszem zanpakutomat, és amint elesni látom a kislányt, shunpoval megyek oda hozzá. Ahogy hozzáérek, hallom a gyanús zajt – csak egy gyors pillantást vetek magam fölé, és a kislányt megfogva, shunpoval távozom a törmelékdarab alól, mielőtt mindkettőnket kilapíthatna. Csodálkozva nézek az idő közben befutó Shiroichi taichoura és az eszméletlen Shiranui fukutaichoura.
– Shibata-chan után indult, ahogy Yamasaki fukutaichou is, még egyikük sem tért vissza – jelentem azonnal az egyetlen jelenlévő kapitánynak. Mindez persze igen komoly kérdéseket vet fel, tekintve hogy a nevezett lány épp az én karjaimban van. Egy káprázatnak estek volna áldozatul? Vagy nem sokára ők is megjelennek majd a lépcső felől? Akárhogy is, ez a hely már korántsem tűnik stabilnak. – Mit találtak odalenn, Shiroichi taichou? – teszem fel a kérdést a kapitánynak, miközben a sanseki segédkezik neki az Ichibantai fukutaichou szállításában. A további teendőink tekintetében is egyet kell értenem a kapitánnyal: jobb volna mielőbb elhagynunk ezt a helyet, nem várhatunk a többiekre, csak a képességeikben bízhatunk. Nem kételkedem, hogy kapitányom és Shizuka-chan épségben ki fognak jutni innen. A többi eltűnt tisztünkért már valóban okkal aggódom, különösen a Shiroichi taichou mellől eltűnt yonseki esete aggaszt.
Mintegy válaszul, 4. tisztünk ekkor érkezik meg, ismeretlen személyt cipelve. Felvonom a szemöldököm, Shiroichi taichou tökéletesen megfogalmazza mindazt, ami engem is érdekel, azonban valóban, sietnünk kell, mielőtt a fejünkre omlana ez a koránt sem stabil épület. Odakinn, biztonságos távolba érve, leteszem Shibata-chant a földre. Csak remélni merem, hogy a pszichés megterhelést leszámítva nem súlyos az állapota. A magam részéről mindenképp elvinném a yonbantaiba, hogy komoly felügyelet mellett kezelhessék sérüléseit. Amint kapitányom és Shizuka-chan is megérkeznek, röviden és tényszerűen összefoglalom nekik, mi történt a csarnokban távozásuk után. Nem vagyok büszke magamra, amiért képtelenek voltunk végrehajtani a feladatot, ez mindenképp negatív mérleget nyújt teljesítményemhez hadnagyként.
A senkaimon túloldalán a kislányt előzetes gondolataimnak megfelelően rábízom a yonbantai tagjaira, én pedig igyekszem megfelelni minden olyan kérdésre, amit esetleg feltehetnek. Az esti órák folyamán természetesen jómagam is megjelenek szentélyünknél, hogy leróhassam tiszteletemet elesett társunk emléke előtt. Hadnagyként, úgy hiszem, elsődleges feladataim közé tartozik, hogy kövessem a kapitányi példát, ezzel is közvetítve a tisztjeink felé osztagunk értékeit.

15
Lezárt küldetések / Re:Gappei
« Dátum: 2015. Okt. 30, 12:30:27 »
Némi megnyugvással tölt el, hogy a jelenlegi rombolási kísérletek közepette Shizuka-chan valamelyest mégis hallgat rám, s nem dönti nyakunkba a felsőbb szinteket óvatlan cselekedeteivel. Az már kevésbé bizalomgerjesztő jelenség, hogy a támadott ajtó megadja magát az erőbehatásoknak, s kiszakad keretéből. A többiekhez hasonlatosan jómagam is villámlépéssel igyekszem kitérni útjából. Nem volna szerencsés, ha ily berendezési elemek maguk alá temetnének. Az ajtó mögött elénk táruló látványra csak felvonom a szemöldököm, az minden bizonnyal valószínűsíthető, hogy nem takarítanak azon a folyosón túlzott sűrűséggel. Ez fel is veti a kérdést, egy ekkora épületnek vajon mely részei a sűrűbben használtak? Ha egy ilyen területet sikerülne megtalálnunk, valószínűleg könnyebb dolgunk lenne, mint az egyszerű, találomra történő ajtótöréssel és rombolással. Vajon hogy épülhet fel ez a terület? Hol lehetnek a fontosabb helyiségek? Ha el akarnék rejteni valamit, én minden bizonnyal egy félreesőbb folyosóról indulnék ki, nem a látványosabbakról.
A kiáltás váratlanul ér, azonnal hátra fordulok, hogy a lányt keressem. Hisz hallottam már kiáltását nem is olyan rég, s nem fűződik hozzá épp kellemes emlék. Ám nincs időm ezzel foglalkozni, sajnos én magam nem láttam, mely járatban veszett nyoma. Túlzottan is sok a folyosó, a lehetőség. Amennyiben kapitányom mégis az ő követését helyezi a nyomozás elé, szó nélkül hajlandó leszek követni, ám a magam részéről inkább az ügy főkolomposát szeretném előkeríteni, hátha azzal az eltűnt tisztjeink rejtélye is megoldódhatna. Feljebbvalóm döntése mégis előrébb való, s jómagam is megindulnék az általa kinézett irányba, mikor egy másik, hatalmas kétszárnyú ajtó dől be, melynek feltételezhetően fontosabb szerepe lehetett, talán egy főkapu funkcióját tölthette be e romboláshullám előtt. Az érkezők azonban semmi jóval nem kecsegtetnek, öltözéküket különböző szerzetesrendekkel tudom csak összekötni, s megjelenésükkel együtt szinte ösztönösen vezetem kezemet zanpakutoum markolata fölé, s veszek fel egy egyszerű alapállást. Miféle hely lehet ez, ahol különös építészet jelenik meg, modern raktárak foglalnak helyet, s egy ódon kastélyba régebbi rend képviselői rontanak be csak úgy? Most már nagyon szeretném tudni, mégis hova jöttünk Mizushima ex-kapitány után. :|
Kagami taichou és az idegenek látszólagos vezetője közötti szóváltást feszült figyelemmel hallgatom végig. Ez idő alatt mindössze alapállásomat hagyom el, kezem végig fegyverem markolata fölött tartom, hogy szükség esetén előránthassam. Sajnos a tárgyalások nem mindig végződnek kompromisszummal. Nem szimpatizálok az idegenekkel, még ha célunk úgy tűnik, közös is. Úgy fest, a kapitány ítélete is hasonló, bár mindenféle jelzés nélkül talán kissé felelőtlennek tűnik... mármint, saját beosztottjainak jelezhette volna, mire készül. Minden olyan sebesen zajlik, így kardomat már csak kapitányom visszapattanásának pillanataiban tudom elő rántani sayájából. Innentől csak a parancsra várok, ami nem is késlekedik sokáig. Kagami taichou utasításakor azonnal megindulok az ellenfeleink felé.
A küzdelemben igyekszem zanjutsubeli jártasságomra támaszkodni, s óvakodni a felesleges mozdulatelemektől. Elsődleges célom az ellenfelek ártalmatlanná tétele, így a pontosságot igyekszem előtérbe helyezni a hosszadalmas küzdelemmel szemben. A létszámfölény miatt ez semmiképp nem lehet kiegyenlített harc, még ha tudásunk és képzettségünk tekintetében magabiztos is lehetek. Ellenfeleink ismereteiről, technikáiról azonban nem rendelkezek semmiféle ismerettel, s ez jócskán megnehezíti a dolgot. Kagami taichou utasítása világos: a különös varázskört kellene megtörni, ahhoz pedig a kántáló, tehát feltételezhetően varázslással foglalatoskodó csuhásokat kellene támadnunk. Ez azonban lehetetlennek tűnik, ameddig a többi társuk harcképes. Nem szeretek piszkos trükkökkel élni, azonban a helyzet megkívánja, hogy amikor lehetőségem van rá, egy-egy Byakurai-val igyekezzem hátráltatni aktuális ellenfelemet. Ezt követően, kihasználva a sanseki által nyújtott segítséget és csapatmunkát, élek a lehetőséggel, hogy egy Nadegirivel sújtsak a hozzám legközelebbi kántáló felé.
A kapitány szavaira felkapom a fejem és arrafelé fordulok, amerre ő is Shizuka-san harcoltak az imént. Társam pillantását nem nehéz elkapnom, s már ebből a töredék időnyi érzékelésből is sejtem, mégis mire készülhet. Bátorító félmosolyt varázsolok mimikáimra, s aprót bólintok, jelezve hogy megértettem, és tegye, amit helyesnek vél.
– Kaminari-san, ne távolodjunk el túlzottan egymástól – kérem a közelemben lévő tisztet, hiszen jelen esetben az volna a legrosszabb, amit tehetünk. Bár már lényegesen kevesebben vannak ellenünk, ha túlzottan elsodródunk egymástól, a létszámfölény még így is problémát jelenthet. A legfontosabb feladatunk azonban jelenleg a kő elpusztítása, így amint lehetőségem van rá, megpróbálok a tárgy őrzőjére támadni, hogy lélekölőm csapásával megsemmisíthessem a tárgyat.

// Bocsánat a késésért >.<"" //

Oldalak: [1] 2 3