Fogalmam sem volt róla, miként fog reagálni, ha rájön, hogy a segítségkérésem csak ürügy volt, de reménykedtem benne, hogy nem fordul azonnal sarkon. Vajon ezután is hajlandó lesz felvenni a telefont, ha hívom. Mélyet sóhajtottam, a várakozás idegőrlő volt, hiszen egyedül maradtam a gondolataimmal, és azok nem voltak túl fényesek, nagyon nem…
Persze, néminemű tapasztalatból indultam ki, legalábbis a férfi utóbbi időben felvett modorát vettem alapul, azonban az sem volt olyan, ami egyik pillanatról a másikra változott meg. Igazából nagyon is értettem, mi zavarja, vagyis úgy hittem, meg tudom érteni az ő szemszögét is. Kezem a hasamra siklott, oda, ahol a sebhelyem volt, vagyis a heg, ami maradt utána, és ami miatt úgy érezte Makiro, nem szabadna mellettem lennie. Én azonban egyetlen pillanatig sem kárhoztattam ezért, vagy bármiért, ami azon a napon történt, az én döntésem volt, hogy segítek, hogy akkor és ott mit tettem, az az én hibám volt, senki másé.
Szerettem volna ezt neki is elmondani, hogy tudja, nagyon sok mindenen elgondolkoztam a lábadozásom alatt, azonban egyetlen egyszer sem jutottam arra a következtetésre, hogy erről ő tehetne. Lehunytam a szemem, tisztában voltam azzal is, hogy ezt ilyen egyszerűen nem közölhetem vele, úgy sem fog hinni nekem, csak az számít, amit ő gondol. Azt hiszem, némileg már megismertem a gondolkodását, bármennyire igyekeztem is kerülni. :/ Most meg… magam keresem a társaságát, sőt, cselt eszelek ki, hogy vele lehessek. Mégis mi történt velem?
Szerencsére nem maradt időm tovább tépelődni, mert sietősen megjelent Makiro. Az arcára volt írva az aggodalom, engem pedig ismét elfogott a bűntudat, amiért nem mondtam korábban igazat, biztosan otthagyott csapot-papot, úgy jött ide. De nem tehettem róla, valahogy ez a gondolat inkább elégedettséggel töltött el, és kicsit jobban éreztem a tudattól magam, mintsem rosszul. Ahogy elmosolyodott pedig tudtam, hogy nem fog itt hagyni, ettől mély nyugalom telepedett rám.
- Köszönöm… – Suttogtam hálásan, mintha valóban megmentene azzal, hogy megnézi velem a fényeket, és némiképpen így is éreztem.
Türelmetlenül vártam, hogy gigait húzzon, pedig bizonyosan semmi fontosról nem maradunk le abban a pár percben, amíg ezt megteszi, mégis. Nem tudom, talán az előttünk álló élmény miatt volt ez, hangosan zakatolt a szívem, és egy pillanatig kénytelen voltam lopva felé pillantani, hogy bizonyosan nem hallja-e, mi zajlik bennem. De tényleg, mi is? Még magam se igazán tudtam volna erre válaszolni.
- Szeretem a kimonokat, a modern ruhák furcsák. – Sütöttem le tekintetem, mint egy kisgyerek, akit épp megszidnak a szülei. Mégis mikor cserélődtek meg a szerepeink? Általában én voltam a felnőtt, és ő viselkedett gyerekesen, amit rendszeresen muszáj voltam szóvá is tenni. Kezem a puha anyagra siklott, amit a nyakam köré tekert. – Köszönöm, igazán… meleg. – Pillantottam fel rá, és bennem akadt a szó is, ahogy megéreztem meleg ajkát a bőrömön.
Nehéz volt eldönteni, hogy a sálból áradt-e olyan áthatóan az illata, hogy még akkor is éreztem, mikor felegyenesedett, vagy a hirtelen közelsége volt rám ilyen hatással. Kipirulva hagytam, hogy újra megfogja a kezem, annyira lefoglalt a korábban történt apró csók, hogy teljesen kiürült a fejem minden más szempontból. Bólintottam, és hagytam magam vezetni, csupán azt hallottam egyenletesen a fülemben, ahogy zakatol a szívem, minden más tompán jutott el a tudatomig, nem is igazán számított.
- Makiro… Gondoltad volna, hogy ilyen gyorsan eltelhet egy év? – Kérdeztem csöndesen, és szorosabban fogtam a kezét, nem néztem rá. – Annyi minden történt ez idő alatt, és még se éreztem egészen eddig, hogy egy éve voltunk ugyanígy, ugyanitt. – De hazudtam, az nem ilyen volt… az izgalomtól gyorsabban vert a szívem, azonban akkor annak nem sok köze volt a mellettem álló férfinak, most pedig a körülöttünk folyó zsongás csak díszletnek tűnik. Azt hiszem, nem csak ő, én is változtam, és ez kicsit ijesztő. – Ne foglalkozz velem, csak a fények megint olyan lenyűgözőnek tűnnek… – Ráztam meg a fejem, mintha ezzel egyszerűen visszarángathatnám magam a jelen pillanatba, majd kicsit gyorsabban indultam neki. – Nézd, mennyi nyalánkság! – Még nekem sem tűnt olyan lelkesnek, mint legutóbb, de azért szívesen megkóstoltam volna valamit, addig is képes lettem volna hallgatni.

Örültem, hogy Kaori~nee végül velünk jött, és emlékeztetett arra, hogy küldetésen vagyunk, erre kellene koncentrálnom. Mély levegőt vettem, és rendeztem az arcvonásaimat, ne látszódjon rajtam, mennyire aggaszt a helyzet. Itt kell lennem fejben, mert bár sokan vagyunk, mindenkire figyelni kell, nem volna jó, ha valamelyiküknek is baja esne. Még Baka~Shuure is vigyázni kellene, bár amilyen felelőtlen, ez lesz a küldetés egyik legsarkalatosabb pontja. :/
- Rendben, mindenképpen felkereslek otthon. Köszönöm! ^w^ – Válaszoltam kedves mosollyal, majd Makiro felé pillantottam.
Sóhajtottam, nem tudtam mit kezdeni a szituációval, mindig mindent ki tudtam zárni, de ez most nem ment. Egyszerűen túl közel volt, és túl sok minden történt azóta, hogy megismertem, mintha fenekestül felforgatta volna az addigi nyugodt életem. De ahogy láttam, nem csak nekem gyűrűztek a személyes dolgaim a küldetés köré, mindenki arcán látszott még valami… Szegény Kamiko~sant kifejezetten sajnáltam, hogy Baka~Shuu és Makiro közé szorult, nem volt szép, amit a hadnagy csinált.
Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom többet a dologgal, arra koncentrálok, amiben jó vagyok, a küldetés sikerességére. A növényzet, és egyéb tereptárgyak adta búvóhelyeket kihasználva közelítettem meg az épületet, figyelve arra, hogy a legkisebb részem se látszódjon ki. Összerezzentem, ahogy Osaka a férjezett nevemen szólított, mintha már hónapok óta nem hallottam volna tőle. A parancsra csak bólintottam, és shunpoval meg is indultam az épület felé.
Tényleg hatalmas volt, de nem rémültem meg a dologtól, minél nagyobb valami, annál nehezebb ténylegesen odafigyelni rá. Nagyobb felületen enged támadni, és több a hibalehetőség. Ahogy haladás közben végigmértem az előttem elterülő fal részt, felfedeztem egy nyitott ablakot, és egy furcsa járatot is. Nem voltam otthon a modern építészetben, főleg nem, hogy egy másik országról volt szó, így csak gyanakodva méregettem a kis rést. Befértem volna, valószínűleg végig tudtam volna kúszni, de fogalmam se volt róla, hova vezethet. Felelőtlenség lett volna megkockáztatni, hogy csak egy rövidke járat, aztán elakadok benne.
Ehhez természetesen semmi köze nem volt ahhoz, hogy a modern dolgok enyhén szólva is kiborítottak… Felvettem az egyenruhám fejet is fedő részét, és alá gyűrtem a hajam, hogy minél kevesebb részem maradjon szabadon. Most nem volt sötét, így nem sokat rejtett a fekete anyag, azonban arra tökéletes volt, hogy kék hajzuhatagom ne legyen túl feltűnő.
Egészen könnyedén kapaszkodtam fel a falra, és másztam a nyitott ablak felé, hogy minél előbb az épületben legyek. Meglepett, hogy a külső részen egyetlen járőröző lidércet, vagy hasonlót nem fedeztem fel, azonban ez csak óvatosabbá tett. Nem arról voltak híresek, hogy kifejezetten taktikusak, azonban kiszámíthatatlanságuk miatt veszélyes is lehet odabent. Főleg, mivel a nagymennyiségű lélekenergia egyértelműen onnan volt érezhető.
Megkapaszkodtam az ablakpárkányában, ám mielőtt még belendültem volna, felhúztam magam, hogy belessek a nyíláson. Egy folyosóra nyílt az ablak, és ahogy ki tudtam venni, legalább két lidérc repkedett rajta. Furcsa volt az egész, úgy tűnt, mintha járőrözött volna a két hollow, holott ilyesmire még sose láttam példát.
Mindegy, nem kutatás céljával érkeztem, nem holmi tudós voltam, hanem felderítő, szóval, amikor a másik irányba haladtak, hangtalanul belendültem. A földre érkezve egy bukfenccel vetettem magam az első nagyobb tárgy mögé, és ott meghúzódtam. Kifújtam az addig benntartott levegőt, és vártam a megfelelő alkalomra, amikor valami különös illat csapta meg az orromat.
Mélyeket szippantottam a levegőből, még a maszkon keresztül is tisztán éreztem az erős illatot, ami a férfiparfümökre emlékeztetett. Régen igazán erős, átható illatokat használtak, nem tisztálkodtak naponta, mint mostanra szokássá vált. Facsarta kicsit szaglószervem az átható aroma, azonban nem engedhettem meg, hogy egy tüsszentéssel eláruljam a helyzetem. Visszatartottam a lélegzetem, és ahogy lassan elmúlt az inger, úgy éreztem, muszáj megtudnom, honnan jön, és mi ez.
Kifújtam a levegőt, és a mellettem elhaladó lidérc után vetettem magam, hogy egyetlen ütéssel iktassam ki. A zanpakutoumnak hála, a kezem általában késként szelte át a kisebb hollowok bőrét, így nem szerettem volna egyetlen kidout sem bevetni egyelőre. Igyekeztem úgy ütni, hogy keresztülhatoljon rajta a kezem, ezzel egyetlen csapással végezve vele, és megtisztítva. Csupán néhány másodpercet szerettem volna szánni rá, és máris mozdulni tovább, egy újabb búvóhelyre, hogy ne vegyen észre a következő lidérc.
Mindig kivártam a megfelelő pillanatot, lassú légzés, koncentráció, ez volt a titka a dolognak, hogy fejben mindig legyek ott. Most is így tettem, de úgy éreztem, egyre inkább elhatalmasodik rajtam valami, a vágy, hogy minél előbb ott legyek, ahonnan az illatot éreztem. Nem is az döbbentett meg legjobban, hogy mind nagyobb részét foglalja el ez a gondolat az elmémnek, sokkal inkább az, miért érzem ilyen kifejezetten erősen a bukét.
Még csak kellemesnek sem volt mondható, sokkal jobban szerettem a tiszta, egyszerű illatokat. Mint legutóbb a könyvesboltban a régi oldalak papír szaga, a tintáéval keveredve, vagy Makiro hajáé… Megráztam a fejem, nem, Makironak nem szabad visszafurakodnia a gondolataim közé, most arra kell koncentrálnom, hogy megtaláljam a forrást, ez a feladatom, ezt kaptam parancsba, nemde?
Előre mozdultam, és már a következő célpont felé lendültem, hogy az előzőhöz hasonlatosan megpróbáljak végezni vele. Ő választott el a célomtól, ezt pedig nem szerettem volna hagyni, elvégre mindig megszerzem, amit akarok. Visszahúzódtam a folyosó oldalához, meglehet, hogy egyelőre csak két lidércet fedeztem fel, de ez nem zárta ki, hogy ne legyenek többen is. Inkább leszek óvatos, mint halott.

Elfordítottam a tekintetem. Szívesen elmondtam volna, hogy vannak olyan emlékek, amik annak ellenére sem halványulnak, hogy bármit megadnék azért, hogy ne kelljen újra látnom. Hogy a hosszú álom legnagyobb hátulütője épp az álom, ami minden alkalommal megismétli önmagát. Néhány kép olyan éles, mintha csak percekkel ezelőtt történt volna, másokat felidézni is képtelen vagyok.
- Volt kitől tanulnom az évek alatt. – Vágtam vissza, lévén rajtuk kívül szinte senki nem mert piszkálódni velem. – Talán ez nem is akkora véletlen, ha rólatok van szó… – Jelentettem ki.
Akira~nii kedvessége még mindig felüdülés volt a számomra, ennyi év után is éreztem, hazajöttem. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ikreket nem szerettem, a rokonaim voltak, velük nőttem fel, pontosan tudtam, hogy milyenek, ennek ellenére nem cseréltem volna senkivel. Tokki megjelenése felidézte bennem, milyen is volt a gyerekkorom, hiányzott az a fajta biztonság, ami akkoriban körbevett. Most, mintha az olvadással együtt kicsúszna a talaj a lábam alól. A régi nekem még mainak tűnik, a megszokott metódusokba kapaszkodva talán önmagamra lelhetek.
- Sérült vagyok. ˘o˘ Két hét múlva újra próbáljuk! >3>
Bár sok minden történt velem az elmúlt években, sajnos a hibernáció nem tette lehetővé, hogy formában maradjak. Talán nem öregedtem egy percet sem, és az álomképek folyamatosan működésben tartották a tudatom egy részét, de az izmaim csak kemény edzések árán lesznek olyanok, mint kapitány koromban. Már korábban is rájöttem, hogy előre kell tekintenem, és mindent meg fogok tenni azért, hogy ne kelljen másoknak miattam aggódnia. Kétszáz évet lebegtem a múltam ködös rengetegében, nem kapaszkodhatok örökké azokba a képekbe.
- Tudom. – Feleltem egyszerűen, komoly arccal, megszorítottam a kezét. – Bármikor, bárhol. – Talán korábban kicsit félreérthető voltam, de ennél többet nem akartam hozzáfűzni, ő sem volt az a túlérzelgős típus, és már én se.
Mindig a család az első, és a kötelesség, minden lélegzetem a felmenőimnek köszönhetem, és minden pillanatban testőr vagyok. Akkor is, ha jelenleg inkább úgy tűnik, mintha én szorulnék védelemre. Zavart, hogy úgy bántak velem, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék, nem voltam ilyen, azonban nem kívántam Akira~niivel összeveszni, Tokki pedig épp megmenekíteni igyekezett. Így aztán annyit igazán megtehettem, hogy egyáltalán nem teszek megjegyzéseket.
Felháborodásán majdnem sikerült elmosolyodnom, pár száz éve mit nem adtam volna, ha valami ilyesmit csikarhatok ki belőle. Akkor talán igen lett volna a válasz, hogy szánt szándékkal citálom az oroszlánok elé, de most semmi ilyen nem járt a fejemben. Haza akartam menni, mindennél jobban, el a negyedik osztagból, messze az ágytól.
- Vigyázok, megígérem… csak jövünk, és megyünk, becsületszavamra! – Mondtam csendesen.
Látnom kellett a saját szememmel, amiről Youko~nee mesélt. Beszélnem kellett az édesanyámmal, még, ha tudtam is, hogy nem lesz válasz, muszáj volt. Tudtam legbelül, hogy addig úgy sem lesz nyugtom, főként, hogy másból sem állnak a napjaim, csupán pihenésből, néha egy-egy vizsgálat, és ennyi.
- Érzem, hogy kamatostul behajtod majd… – Motyogtam, sose lehetett tudni, mire készül, és ha az ember lánya még az adósa is, akkor ellent se igen mondhat.
Azonban tisztában voltam vele, hogy ő maga is igazán nagy áldozatot hoz értem, így érthető volt a kijelentése. Szorosabban fogtam, ahogy elértük a birtokot, olyan ismerős volt minden, mintha el se mentem volna, azonban a felfedezhető idegen arcok jelezték, tényleg évszázadok teltek el.
- Ne aggódj, nem kockáztatom meg a nagylelkű hátsód. – Engedtem el, és lassú léptekkel beléptem a kápolnába.
Nem először jártam itt, minden évben leróttuk a tiszteletünket halottaink előtt, de már rég nem voltam itt. Gyújtottam volna egy füstölőt, azonban tényleg nem szerettem volna lebuktatni Tokkit azok után, hogy idehozott, így csak közelebb léptem ahhoz a táblához, amin az anyám neve szerepelt. Megérintettem az írásjeleket, mintha csak érezhetném azokon keresztül még egyszer utoljára az ölelését, hallhatnám a hangját. Ökölbe szorult a kezem a gondolatra, hogy nem lehettem mellette, mikor szüksége volt rám, hogy olyasmiért ölték meg, amit el se követett.
Mély lélegzetet vettem, annyi mindent szerettem volna mondani, de tele voltam dühvel és bánattal, amik összeszorították a torkomat. Csak álltam ott, és a kecses jeleket figyeltem, hátha megváltoznak, a múlttal együtt, és minden úgy lesz, mint régen. De semmi ilyesmi nem történt… Elengedtem a táblát, hátra léptem, és mélyen meghajoltam. Lassan lépdeltem ki, és óvatosan körbe kémleltem, hogy merre lehet Tokki, én se kívántam senkivel összefutni, lévén még feküdnöm kellene. :/

Egy pillanatra engedni szerettem volna, had menjen, pusztítson el mindent, amit ér, amit a dühe diktál, hátha akkor visszaváltozik azzá, akinek megismertem. Önző gondolat volt, és felelőtlen, de könnyű… könnyebb, mint megbirkózni azzal a tudattal, talán ez az igazi énje, és mindeddig tett úgy, mintha valaki teljesen más volna. Mély levegőt vettem, nem a kétségeimet kellene most kergetnem, bármi is a helyzet, nem hagyhatom, hogy jobban feldúlja Karakurát, hogy aztán a Féregben töltse az élete hátralevő részét.
Feszülten figyeltem minden mozdulatát, örültem volna, ha most belelátok a gondolataiba, ha legalább megsejthettem volna, mit fog tenni. Nem értettem a motivációját, és a benne dúló harcot is csak kívülről tudtam figyelni. Láttam az elszántságot rajta, azt a fajtát, amit edzéseken is felfedeztem, ami miatt hittem benne, hogy kiváló tagja lesz a második osztagnak. És ez az, ami miatt aggódnom kellene, mert ha valamit egyszer a fejében vesz, pontosan ezzel a tekintettel visz egészen a legvégéig.
Egyértelműen alábecsült, már az arckifejezéséből, a szavaira nem is kellett odafigyelnem. Ismertem ezt a fajta hozzáállást, kicsi vagyok, törékeny, nő, ezekből adódóan pedig a legtöbbek szemében gyenge. A legtöbbször dühített ez a dolog, azonban ebben a pillanatban nem ez érdekelt, hanem az, ami miatt elbízta magát. Makiro tisztában volt az igazi erőmmel, azzal, hogy képes vagyok nálam sokszorta nagyobbakat is eldobni, mégis pont úgy reagált, mintha semmi tartani valója nem volna tőlem. Megfeszültek az izmaim, bár nyugalomra intettem magam, egy percre se veszíthettem szem elől.
A hadou szinte lepattant róla, bár ezen nem szabadott volna csodálkoznom, lévén a páncélja is izzott. Annyira bíztam abban, hogy a lekötözés fogságában némiképpen lenyugszik, hogy fel sem merült bennem, ugyan mit kellene tennem, ha nem így történik? Képes volnék-e tényleg kárt tenni benne, és igazinak felfogni a harcot? Mert úgy tűnt, neki pontosan az a terve, hogy mindent és mindenkit elpusztít, a magam részéről pedig nem kívántam egyik halmazba sem beleesni.
Hallottam a hangját, eljutottak hozzám a szavai, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha lehiggadni igyekezne. Ki kellett találnom azt, hogy miként tarthassam itt bent, annak ellenére, hogy minden eszközzel azon volt, hogy az apja… vagy amivé az egykori apja vált, az után mehessen. Ahogy érzékeltem, a másik már egészen eltávolodott, Makironak pedig nem volt erőssége a reiatsu érzékelése, nehézkesen követné. Azonban sokkal inkább tartottam attól, hogy mi történik, miközben követni próbálja, azokkal, akik az útjába kerülnek, velem ellentétben, teljesen véletlenül.
- Megfontolt, nem lassú… – Válaszoltam, ettől a fajta nevetéstől a hideg is kirázott.
Valóban gyorsabb volt nálam, ezzel tisztában voltam, épp ezért igyekeztem távol tartani magamtól, de ez nem mehetett az idők végezetéig. S úgy tűnt, ő is így gondolta. Ismét volt egy pillanat, hogy megfordult a fejemben, csak hagyom, hogy keresztülvágjon, aztán nem foglalkozom már semmivel. Mit akarunk oly erősen védelmezni? Azonban sose voltam az a feladós típus, így egyik kezemmel igyekeztem útját állni, hogy mélyebbre márthassa a pengét, míg a másikkal egy jégcsapot húztam felé, hogy kénytelen legyen eltávolodni.
Az ajkamba haraptam, nem akartam felnyögni a fájdalomtól, de éreztem, hogy némi időt kell nyernem, hogy összeszedjem a maradék erőmet. A vér végigcsurgott a hátamon, az egyenruhám javarészt megadta magát, csak itt-ott tartotta össze az anyag, hogy ne váljon az egész felsőtestem csupasszá. Előre vetettem magam a ködbe, és pár mozdulattal átrendeztem az egész helyet, hogy összezavarjam a férfit. Talán nem voltam gyors, sőt, a sérüléseim miatt kissé nehézkesen mozogtam, de ettől még a képességeimet kiválóan használtam. Hála Homurának a kifelé vezető út is eltűnt a szeme elől, talán ezzel kellett volna kezdenem.
A hűs levegő kellemes volt égő bőrömnek, de bármennyire is tartottam magam, tudtam, hogy orvosi ellátásra szorulok. A végtelenségig nem tarthattam fent a shikai képességem, főképp, hogy fogytán az erőm, épp ezért meg kellett próbálnom hatni Makirora. Arra, aki odabent volt, akit én ismertem.
- Makiro… – A hangom rekedtes volt, és szerencsére a jégcsapokon végigverődve visszhangzott, így ez alapján nemigen lehetett behatárolni a helyzetem. – Nem akarlak bántani, de ha kényszerítesz, megteszem… Én… – Mély levegőt vettem, és igyekeztem mozgásban maradni. – Menjünk haza, és kitaláljuk majd, hogyan tovább. Nem itt és most, nem így kellene véget érnie. Térj végre észhez! – Bizonyos voltam benne, hogy kevéssé hatnak rá a szavaim, de meg kellett próbálnom. Igazság szerint valószínűleg képtelen lettem volna ténylegesen kárt tenni benne, azonban ezt jelen pillanatban nem kellett tudnia.

Üresnek éreztem a fejem, mintha csak minden megszűnt volna, és valami okból kifolyólag egy teljesen más helyen lennék. Nem ez volt az első alkalom, hogy tehetetlennek éreztem magam, azonban annyiszor elhatároztam már, hogy erősebb leszek, és nem engedem kicsúszni kezemből az irányítást. De ezúttal a valóságot is olyan távolinak éreztem, mintha nem is velem történt volna mindez.
Ki az a férfi és nő? Mit jelentenek egymásnak, és mi folyik közöttük éppen? Ki érti…
Mély levegőt vettem, szinte keresztülúsztam a szobán, és csak a fal fogott meg, fájdalmas volt az ütközés, azonban ez most nem az én testem, vagy talán mégis. A melegség tovább kábított, mért teszi ezt? Értenem kellene a haragját, a gyűlöletét, mégis egyetlen ok sem igazán jutott eszembe. Legutóbb éreztem, és értettem, miért is haragszik annyira, az én hibám volt, ezúttal viszont semmi értelmét nem láttam. Mély levegőt vettem, a melegség kezdett elviselhetetlen lenni, ezért igyekeztem kiszabadulni.
Volt azonban egy pillanat, egyetlen egy, amikor azt gondoltam, talán jobb is így, lekuporodhatnék a forróságban, és minden következménytől elmenekülhetnék. A hosszú évek rémlettek fel, amikor a jégbe zárva szunnyadtam, anélkül, hogy bármiről is fogalmam lett volna, újra, és újra végig szaladva az emlékeimen. Abban az egyetlen pillanatban az fordult meg a fejemben, ez nem is volt olyan rossz, nem érezni, nem gondolni, nem cselekedni. Lebegtem a semmiben, és a múlt fakó szellemei között úgy éreztem, én sem vagyok több egy szürke emléknél, amiben egészen boldog voltam.
Felemeltem a fejem, és a rácshoz érintettem kezem, ami így szép lassan lehűlt, ezzel próbáltam minden kétséget kiirtani magamból. Mégis min változtatna, ha semmit se tennék? Makironak szüksége van rám, talán jobban, mint bármikor, éppen ezért nem fogok leülni, és siratni az elveszett dolgokat, hanem egyszerűen nem hagyom, hogy még többet veszítsek. Dühös voltam rá, hogy ilyen könnyedén hagyta, hogy eluralkodjon rajta a gyűlölet, és olyasmit tett, aminek szörnyű következményei is lehetnének, de nem fogom engedni, hogy ennyivel megússza.
Nem szóltam közbe a kettejük harcának, legalábbis addig nem, míg úgy láttam megfelelőnek, hogy egyelőre ki kell maradnom a dologból. Furcsa volt így látni Makirot, és szerettem volna azt gondolni, hogy ez egy teljesen más valaki, aki megszállta, de valószínűleg csupán én nem vettem észre, mi dúl benne. A könyvesbolt jutott eszembe, azonban nyugalomra intettem magam, mielőtt lányos zavarral elfordítottam volna tekintetem, akkor is láthattam egy keveset az elfojtott érzéseiből. Jobban kellene értenem mindenkinél, hogy mennyi mindent temet el, de annyira igyekeztem távolságot tartani, sose néztem meg igazán, mitől is próbálom óvni magam.
Semmi sem érdekelt, hogy veszélyes, hogy megpróbált bántani, csak tudni akartam, minden rendben. Nem hittem szavainak, még hogy jól… Sírhatnékom támadt, de legyőztem a késztetést, biztos voltam benne, hogy nem igazán tudna vele mit kezdeni. A fülemben éreztem szívverésemet, és szívem szerint megráztam volna, hogy mégis, mit képzelt, mikor ennek neki fogott, azonban nem tehettem meg, én se viselkedtem néhány perccel ezelőtt éppen felelősségteljesen.
- Nem úgy tűnik… – Jegyeztem meg, miközben megidéztem a kurenai ribon-t, többre sajnos jelen pillanatban nem voltam képes.
Előre nyúlva megérintettem az arcát, a bőre még mindig izzott, bár az enyém meg jéghideg volt. Milyen ironikus, hogy a képességeink szöges ellentétei egymásnak, akárcsak a viselkedésünk. Talán egy éles harcban képesek lennénk teljesen kioltani egymást? Ki tudja… jó lenne, ha sose kellene megtudnunk. Végigsimítottam rajta, majd leengedtem kezemet, megnyugodtam kicsit, hogy nincs nagy baj, legalábbis fizikailag nincs.
Már a válasza előtt tisztában voltam vele, felesleges kérdés volt, akárcsak szinte minden szavam, még se tartottam magamban. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet az, hogy most ellátom, lehet, hogy visszatartaná a sérülés, aztán kénytelen vagyok elmosolyodni. Ugyan, mivel ámítom magam? Ha el akar érni valamit, megteszi, akkor is, ha a végtagjait hagyja érte hátra, semmi más nem számít. És most azt akarja, hogy az a másik elpusztuljon, láthatóan másra sem tud gondolni, csak erre.
Képtelen voltam megszólalni válaszára, bármilyen butaságnak is hangzott, a lényegi információ valószínűleg igaz volt. Arra pillantottam, ahol utoljára a lidérccé alakult férfit látni lehetett, bár a jég miatt semmi sem volt kivehető, mégis képtelen voltam elszakítani tekintetemet. Sose ismertem az apámat, számomra mindig is a nagybátyám volt az, aki megtestesítette a tökéletes apafigurát. A szoros családi kötelékek miatt mindig biztonságban éreztem magam, egészen sokáig fel sem vetődött bennem, hogy másképpen is lehet ez egy család esetében. Valószínűleg a mellettem ülő férfi nem így nőtt fel. Szívesen megöleltem volna ismét, de úgy tűnt, egyáltalán nem kér ebből, kifejezetten ellenségesen viselkedett.
Ahogy elindul, és a fenyegetésre kénytelen vagyok felnevetni. Furcsa, zavart, rekedtes nevetés ez, nem örömmel teli, de még sem tettetett nevetés. Talpra álltam, lehajtott fejem miatt szinte teljes arcom takarta a hajam, ami nem is baj, egészen szomorúnak éreztem magam, majd abbahagyva a nevetést, elszántan előre szegtem az állam.
- Milyen nagyravágyó, és ugyanakkor arrogáns szavak, Osaka Makiro. – Húztam el a számat, miközben azt figyeltem, hogyan veszi ismét magához zanpakutouját. – Azért jöttem, hogy segítsek, és ezt is fogom tenni… segítek, hogy okulj egy keveset! – Húztam ki magam, és testemen ismét felragyogtak Homura jelei.
Már meg sem próbálta visszafogni magam, a férfi elég erős, hogy kibírja. Mielőtt nekiiramodhatott volna, egyetlen rúgással küldtem felé egy közel hat méteres jégtömböt, nem foglalkozva vele, hogy lehet, hogy egyáltalán nem számít rá. Kiroppantottam ujjaimat, és köröztem párat a nyakammal, nem törődtem a vállam konok, múlni nem akaró fájdalmával, sokkal súlyosabb dolog forgott most kockán. Nem fogom hagyni, hogy az emberek közé vetve magát, tombolni kezdjen, mert annak komoly következményei lennének.
Tudtam, hogy ez a kis támadás nem fogja sokáig megállítani, így felkészülten vártam, közben pedig befedtem a cero nyitotta lyukat néhány jégcsappal, ezzel is némileg megnehezítve a dolgát. Amint felbukkant, valószínűleg dühösen, és támadásra készen, már vártam rá. Egyetlen esélyem az volt, hogy távol tartom, pusztakezes harcban legalább olyan képzett volt, mint én, viszont gyorsabb volt nálam, ezt nagyon az eszembe véstem a legutóbbiak után. Ellenben nem sokat értett a démonmágiához, így képes lehetek feltartóztatni. Aztán… aztán lesz, ami lesz.
- Hadou 33: Soukatsui! – Emeltem egyszerűen felé a kezem, elengedve a kidout. Arra számítottam, hogy nagyobb kárt nem tesz benne, de a lendületét megtöri, így pedig megfogja majd a második mágia. – Bakudou 41: Anei Eirou! – Nem akartam igazából kárt tenni benne, talán néhány perc elég lesz, hogy megnyugodjon, ha nem, kénytelen leszek valódi harcba bocsátkozni, amit nem szívesen tettem volna. Így nem…

Az osztagedzés már-már különleges rituálénak számított, bár szigorúan véve nem voltam a második osztag tagja, ez nem zavart senkit. A reggeli nyújtások, majd erősítések sokat segítettek abban, hogy a gondolataimat eltereljem, és csak arra koncentráljak, hogy megfelelően teljesítsem a gyakorlatokat. A többiekkel ellentétben nem a hakuda technikáimat tökéletesítettem, hanem inkább az állóképességemet és hajlékonyságomat, sosem az erőm volt a legfőbb fegyverem.
Lassan fújtam ki a bent tartott levegőt, miközben a rúdon egyensúlyozva derékszögbe emeltem lábaimat. Tekintetem végig siklott a gyakorlatozó tiszteken, figyelve, miként is teljesítik a kiadott feladatokat, mennyire veszik azokat komolyan. Az utóbbi időben már nem találkoztam olyan személlyel, aki lazsálni merne, de korábban elő-előfordult, hogy valaki nem vette túl komolyan, hiszen ez csupán egy edzés. Valószínűleg az újoncok beavatásán történtek benövesztették a fejük lágyát, és hamar ráébredtek, bármikor bekövetkezhet egy nem várt esemény, aminél vagy a legtöbbet hozzák ki magukból, vagy meghalnak.
Egy izzadságcsepp csordult végig arcélemen, így fél kézzel megtartva magam, megtöröltem homlokomat. Tovább siklott tekintetem, majd megállapodott az egyik lányon, még hozzám képest is fiatalnak tűnt. Korábban olvastam jelentkezését a kivégző osztagba, azonban egyelőre nem szándékoztam elfogadni, nem, mintha nem lenne tehetsége, azt mondták, az anyjára ütött. A magam részéről erről nemigen tudtam nyilatkozni, sose ismertem a felmenőit, azt viszont tudtam, milyen hatással van ez a szakasz a shinigamira. Fiatal volt még ahhoz, hogy ilyeneken menjen keresztül, talán néhány év múlva… bizonyosan készen áll majd rá.
Gondolataim közepette csak lassan tűntek fel a jelek, amik körbe öleltek, leeresztettem lábaimat, és megpróbáltam érzékelni, milyen kidou is lehetne, de erre nem volt idő. Olyan hirtelenséggel tűntünk fel valahol egészen máshol, hogy még mindig kicsit szédültem. Gyorsan körbenéztem, és egyáltalán nem tetszett, ami a szemem elé tárult. A homokos táj rossz emlékeket idézett fel bennem, mire egy pillanatra minden izmom megfeszült, mintha csak arra készülnék fel, hogy bármelyik percben reagálnom kellene egy támadásra. Persze ez nem állt távol a valóságtól, mivel pontosan nem tudtam, mi történt, csak a mellettem álló lányt ismertem, aki úgy tűnt szintén ide érkezett, velem egyetemben.
- Sajnos pontosan nem tudom, de ha a sejtéseim igazak, az Emberek Világának egy távoli szegletén. – Hueco Mundo az örök éjszaka birodalma, jól ismertem a homokjának durvaságát, s a levegő hűvös nehezét, ezt az érzést sose törölhetik ki, és a mostani meg se közelítette. – Jobban örülne egy félistennek a teljesek helyett? Bolond vagy ember, ha megpróbálsz felbőszíteni. – Húztam el számat, nem éreztem vicces kedvemben magam, de ha azt hiszi, hogy hagyjuk magunkat, rossz osztagból választott.
Megpróbáltam reiatsu érzékeléssel megállapítani, hogy valóban emberek-e, illetve, hogy a közelben kik lehetnek még. Nem volna éppen jó, ha nagy beszélgetés közepette hátba támadna minket valaki, miközben mi azt se nagyon tudjuk, hol is vagyunk. A szemem viszont le sem vettem a két ismeretlenről, vajon miben mesterkedhetnek? Egyáltalán, mi lehetett az a varázslat, amivel egy másik dimenzióba rántottak minket? Elég erős, ha két halálistent ide hozott, nem csoda hát, ha nincs túl jól a használója, bár ez némi elégtétellel töltött el.
- Hasznunk? Tényleg szeretné, ha elveszíteném a türelmem? – Vontam fel szemöldökömet, igazából csak azért nem támadtam, mert nincs okom, de ez nem sokáig lesz így.
Megráztam a fejemet, ugyan mit tudnának felkínálni, amiért segítenénk? Nem, mintha zsoldosokból állna a Gotei Juusantai, de ha az egyensúllyal lenne gond, arról értesítettek volna minket, minden más esetben nem ránk tartozik a dolog. Az embereknek maguknak kell megvívniuk a csatáikat, egymással, vagy démonaikkal, nem küzdhetünk helyettük, nem ez a dolgunk. Ráadásul ez nem is a mi körzetünk, ki tudja, hogy mit szabadítanánk útjára egy beavatkozással.
- Mégis miből gondolja, hogy azok után, hogy csak úgy „elrabolt” minket, még segítenénk is? Mi okunk volna rá? – Kérdeztem rá egyenesen, majd kicsit közelebb léptem Kamioka~sanhoz, és olyan halkan beszéltem, hogy csak ő hallhassa. – Tartsa nyitva a szemét, egyikükben sem bízom… lehet csak megjátsza, hogy ilyen elesett. – Jobb ébernek lenni, mint meglepődni egy támadáson. – Ó, és jobb, ha nem próbál becsapni bennünket, ahogy korábban megállapította, nem csupán a két szép szemünk az egyetlen előnyünk ^.^ – Mosolyom egyáltalán nem volt kedves, sőt talán inkább kifejezetten félelmetesre sikeresedett.

Ahogy megláttam a férfit, aki az üdvözlésünkre érkezett, egy pillanatra lefagytam. Jól emlékeztem erre az arcra, Hanabi~hime keresése közben akadtunk össze, és még volt mersze azt állítani, hogy ő megvédeni igyekezett. Persze a támadókat nekem kellett hatástalanítanom. :/ Aztán képes volt velünk jönni, mert állítólag dolga volt Toshival…
- Kegyed energiadús, mint mindig ^^ – Mondta, gondoltam, hogy felismer majd.
- Ön éberebb, mint legutóbb… – Válaszoltam, célozva arra, hogy legutóbb kiütöttem, egy kicsikét.
- Kedves, hogy ezt mondja, kisasszony. Mivel szolgálhatok? ^^
Mielőtt válaszolhattam volna, Kaori~nee is feltett egy kérdést, így inkább felé fordultam. Megígérem Hanabi~himének, hogy nem beszélek az anyjának a szökéséről, de azt nem, hogy az előttem álló férfi viselt dolgairól sem fogok. Elmosolyodtam, és úgy fordultam unokanővérem felé.
- Igen, ő taperolta a lányodat legutóbb. -  Mondhatott bármit, láttam a saját két szememmel, ezt nem teszi semmissé az, hogy magyarázkodni próbált.
- Nem, kedves hölgyem, ön valamit rosszul látott. Egy hölgyhöz sem érek az engedélye nélkül. Az felettébb udvariatlan volna ^^"
- Rajta volt a keze, én pedig levettem róla... egy kábító tűvel.
Erre már nem volt frappáns válasza, így inkább töltött néhány csészényi italt. A sake már egy ideje nagyon hiányzott, mondjuk, mióta elkezdődött ez az őrültek háza… Sóhajtva hunytam le a szemem, hogy ezúttal legalább nem kell magyarázkodni, hogy nem tinédzser vagyok, annak ellenére, hogy minek is látszom.
- Megihatom egyben a három kört?
- Ahogy csak szeretné, kedves Guniang ^^
- Ez káromkodásnak hangzik, maradjunk a Masachika~sannál. – Kértem csendesen, nem szerettem, ha valamit nem értettem. Legutóbb is volt erről egy rövidebb beszélgetésünk, de nem vetem a szemére, lévén a kábító méreg után sok minden homályos lehet.
- Ahogy kívánja, Masachika-jī!
Kihívóan pillantottam Makiro felé, majd megfogtam a három csészécskét, volt tapasztalatom az ilyesmiben, így könnyedén tudtam egyszerre kiinni a tartalmukat. Hiába, az Amatsuji családban mindig is különleges jelentősége volt annak, ha a családtagok leültek inni egy jót, és ilyenkor az idősebbek sok érdekes trükköt tanítottak a fiatalabbaknak.
- Én vállalom az éneket! – Toltam el magam a pulttól, és a nők felé vettem az irányt, gondoltam, hogy nem kötényben kell előadnunk, így rájuk bíztam magam.
Az ilyesféle dolgok nem álltak hozzám közel, anya próbált tanítani arra, miként tegyek fel némi festéket, de ezek maximum a rejtőzködés segítésekor érdekeltek, más tekintetben nemigen. A nemesi találkozókra Ryouta mellett is mindig mások készítették el a ruházatom, a hajam és a sminkem, így egyszerűen hagytam, hogy segítsenek most is. Nagyon szép volt a ruha, ideillő, de én kissé idegennek éreztem magam.
- Valami klasszikust játszanak, sajnos a modern zene igazán távol áll tőlem, és nemigen ismerek olyan dalokat. – Kértem zavartan a hangszerek mögé állókat, majd mély levegőt vettem, és egy altatóba kezdtem bele, remélve, hogy követni tudnak majd.
A lassabb daloktól haladtam az egyre gyorsulókig, így a táncosoknak is könnyebb dolguk volt, én pedig szép lassan belejöhettem az éneklésbe. Évek óta nem csináltam ilyesmit, pedig anya régen szerette hallgatni, ahogy énekelek. Szép emlékeket idéztek fel a dallamfoszlányok, így csak lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a hangok magukkal ragadjanak.