Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Meiou Toshizou

Oldalak: [1] 2 3 ... 5
1
11. osztag / Re:Hirdetőfal
« Dátum: 2018. Máj. 20, 18:00:31 »
NYÍLT OSZTAGEDZÉS

Mindenkit szeretettel várunk az osztag nyíltkörű kardgyakorlatára!

\ / JÁTÉKHOZ KATT \ /

Mit is jelent ez?

Nem muszáj a 11. osztagban szolgálnia a karakterednek a részvételhez, amennyiben moderálja magát az egység területén. ;)

Kiknek nem javasoljuk?

Ha fecsegni, szocializálódni szeretnél, akkor rossz helyen jársz! Itt tanulni fogunk és nem tűrjük a lazsálást. Továbbá akadémistáknak túl magas szintűek lehetnek a feladatok, így nekik nem javasoljuk a részvételt!

Mit vigyek magammal?

Résztvevőknek érdemes hozniuk tanulni vágyást, lelkesedést és rendes, élezett kardot (katana, wakizashi, nodachi, etc.)!

Mi a határidő?

A párhuzamosan folyó edzések és vizsgaidőszakra, munkára és multikra való tekintettel a játékba 2018. augusztus 04-ig 12:00 óráig lehet alkotni. A határidő nem lesz csúsztatva!

Kérdésem lenne a játékkal kapcsolatban, kit keressek fel?

Ichimaru Gin-re vagy Meiou Toshizou-ra bátran küldhettek PÜ-t, de akár Facebookon keresztül is elérhető vagyok. Hogyha esetleg válaszra, IC-re lenne szükségetek az edzéshez, bátran keressetek fel ezeken a felületeken!

2
11. osztag / Re:Aréna (Mayoi~Ga)
« Dátum: 2018. Máj. 20, 17:59:56 »
[[ Zöldségszelés – Nyílt osztagedzés ]]
(click to show/hide)
  A Taichou-channal összedugtam a fejemet az elmúlt napokban. A tízedik osztagban tett garázdálkodásom által rengeteg zöldséget sikerült elnyernem kártyán. De mielőtt uborkamérgezésben kiirtanám a családot, úgy felhasznosítás után néztem. Innen jött az ötlet az edzéshez, melyet Taichou-chan segített lezsírozni. Ehhez, a különleges zanpakutou képességére volt szükségem, melyet már korábban is láthattam használatban. Az így kreált helyszín remek terepet biztosított a gyakorlat megtartásához. Noha alig különbözött az udvartól, mintha odakint jártunk volna, csak nem akadtak éppenséggel növények, amikben kárt tehetünk (akadt helyettük zöldség). Ezzel mellőzhettük Taichou-chan haragját az esetleges balesetek miatt, amiket a drága virágaiban okoznánk.
  Délelőtt tartottuk a nagy eseményt, amire Aniki (Tokiya) is elnézett, hogy asszisztáljon nekem. Mikor elfecsegtem neki mit tervezek, önként jelentkezett drágalátos másik felem a feladatra. Segített becuccolni azt a halomnyi zöldséget a 10. osztagból az előkészített edzőterembe. Otouto (Eiji) pedig csődítette össze nekünk a társaságot. A kiírás szerint fél órával illet beesni és természetesen kötelező volt magukkal éles kardot is hozni, egyébként oda lett volna a móka!
  Lelkesen pacsiztam le az érkezőkkel, majd zavartam őket azonnal bemelegíteni, hogy egy percig se lógassák a lábaikat az edzés kezdetéig sem. Különösen kiemeltem a kezek átmozgatását, mert arra nagy szükség lesz a mai nap. Shinobu-chant külön be is ölelgettem, miközben a haikuim után érdeklődtem, mielőtt a többiekhez hasonlóan úgyszintén elküldtem bemelegíteni.
  – Rendben, kezdjük az edzést! – összecsapva a kezeimet, hangosan adtam ki az ukázt, hogy mindenkihez eljusson kezdjük a tényleges edzést. Aki lemaradt és nem ért ide időben, az ennél a pontnál már kint maradt.
  – Ma inkább a precizitásra és technikára fektetjük a hangsúlyt, mintsem nyers erőre. Aniki kérlek – jeleztem ikremnek, hogy hozzon egy kígyóuborkát a csomagból. A zöldség végét megfogtam, majd fél térdre ereszkedtem. – Ritkán van lehetőségünk igazi dolgokat vágni a fegyverrel. A levegő szelése meg túl könnyű feladat. Így most kicsit feldobnánk a mai gyakorlatot. Az első feladat az lesz, hogy mindenki felaprít egy uborkát. A lényeg, hogy próbáljatok meg egyenlő darabokat levágni a zöldségből, lehetőleg megszakítás nélkül – miközben magyaráztam, ikrem már rajt készen állt, hogy prezentálja a műveletet. Fej fölött indított vágással sújtott le az uborkára. Szép egyenletes szeleteket nyisszantott le belőle, egy kellemes ütemben, ami nem meglepő, eléggé gyakorlott az ilyesmiben. Az utolsó tíz centijét azért meghagyta a zöldségnek. – Ennél tovább azért ne vágjátok, edzőpartneretek legalábbis biztos vagyok benne, hogy nem szeretne ujjat húzni veletek. Bár ha baleset történik remek ismerőseim vannak az összefoltozásotokra. No, de a második feladat, az ehhez hasonló lenne – Aniki egy újabb uborkát pakolt a kezembe, amit ezúttal alkaromra fektettem fel. – Mint látjátok a karom és a zöldség között még egy ujjnyi hely van – demonstrálásként azért átnyúltam alatta másik kezemmel –, a feladat ezúttal minél több szeletet levágni a zöldségből úgy, hogy a kard pengéje nem érhet hozzá az uborkát tartó karjához. A penge felső része lehetőleg ne ütődjön vissza zöldséghez és állítsátok meg szépen időben miután elvágtátok az uborkát. – Aniki lelkesen mutatta be a gyakorlatot. Gondolt arra, hogy még szükségem van a karomra és nem vágta le, holott minden lehetősége meg lett volna rá. – A feladat kulcsa tehát a pontosság. Arra kérnélek titeket, hogy az utóbb bemutatott gyakorlatot ésszel csináljátok*. Ha nem érzitek úgy, hogy ez menne, akkor ne erőltessétek és inkább az előzőt ismételjétek, egyébként felesleges balesethez vezethet – fejemet csóválva intettem oldalra. Aniki és Otouto közös előadásban mutatták be, hogy mi történne, ha feleslegesen belelovalja magát ebbe a veszélybe a shinigami és elvágja a másik tag karját. Ráadásul Otouto remek színészi tehetséggel művelte az elvérzést... Csak remélni tudom, hogy a paradicsom folt ki fog jönni a ruhából, nem volt olcsó egy miénkhez hasonló garnitúrát varrattatni neki is.
  – Tehát ragadjatok magatokhoz egy párt**, mindenkinek két-két uborka jár a zacskóból fejenként. Az elsőnél annyival lehet bővíteni a feladatot a rutinosabbaknak, hogy állás helyett előre és hátra lépést is beleszőhet a szeletelő fél***. A gyakorlat alatt figyeljetek a másikra és a titokzatos gyógyító kapcsolataim ellenére lehetőleg ne szeleteljétek fel egymást! – kértem a társaságot. – Ha nincs kérdés, mindenki vegye magához a zöldséget – mutattam oldalra, ahol Aniki segített kiosztogatni az uborkákat. Így ez alatt felsegíthettem drámaian elhalálozott Otoutót a földről, hogy beállítsam a gyakorlók közé őt is. Ez után járkáltam a feladatot végrehajtók között, hogy besegítsek a technika részébe ott, ahol kellett.

*Akinek a karakterének 5 pont fegyveres harc vagy az alatt van a képzettség szintje, inkább mellőzze ezt a feladatot és az elsőt ismételje.
**Nem muszáj IC párnak lennie, nyugodtan írhattok a postotokba NJK-kat, de aki(k) szeretnének össze is beszélhetnek természetesen! (Ez a következő két feladatnál is igaz, akár cserélhettek is párt!)
***Az előzőhöz hasonlóan 5 pont vagy az feletti fegyveres harc esetén kísérletezhet ezzel a karakter.
 
  – Oké, most a nagyobb uborka szeleteket gyűjtsétek össze, mondjuk… oda! – mutattam a szent pontot, melyet kineveztem átmenetileg zöldség tárolónak. Miután az összegyűjtés megvolt, figyelmet kértem a társaságtól.
  – A következő feladat az alábbi lesz – ezúttal én álltam fel karddal a kézben és Aniki volt kedves asszisztálni nekem a zöldséggel. – Most kicsit megmozgatjuk a reflexeket is. Egy harcban, el lehet élni nagy erő bevetéssel, de ha pontatlanul vágunk, akkor nem érünk szinte semmit. Egy jól időzített vágás életeket tud menteni. – Nem sűrűn van lehetőségünk ilyesmit gyakorolni edzéseken, ezért gondoltam ebbe az irányba elvinni gyakorlatot. – Így ezúttal a párotoknak be kell dobnia elétek egy uborkaszeletet. Aki vág, neki az a célja, hogy eltalálja a levegőben az uborkát egy kesegirivel*. A cél, hogy előre nézzünk és időben érzékeljük, mikor kell vágni! A fejünk mozgatását mellőzük a gyakorlat alatt. – Szövegem után bemutattam a vágást Aniki által elém dobott uborkán. Rajt készen álltam, nem forgattam a fejemet, szemem sarkából érzékeltem a zöldet. Ekkor egy határozott mozdulattal lendítettem a fegyvert. Számításaim rendben voltak, mert sikerült ketté szelnem az uborkadarabot.
  – Vannak pontok, ahol már el kell engedni. Mellőzzétek a túl alacsony vágásokat, mert különben a kard beleakadhat a földbe, az pedig cseppet se tesz jót a fegyvernek. – A levegőben nagyjából combmagasságban húztam el a katanám élét, hogy látassam a többiekkel mely az a magasság, ahol jobb lenne hanyagolniuk a vágást.
  – Aki bedobálja az uborka darabot, az ügyeljen arra, hogy nagy ívben hajítsa felfelé. Ne dobjátok túl messzire, vagy éppen a párotoknak. Ha túl alacsonyan hajítjátok az sem jó! Azzal gyakorlatilag ellehetetlenítitek a partneretek lehetőségét a vágáshoz. És fontos: egyszerre csak egy uborkadarabot dobjatok! – miután a dobó részét is átvettem, jöttem az utolsó simításokkal. – Aki úgy érzi, hogy bírja a feladat mellé az extrákat, az megpróbálhatja lépéssel is megfűszerezni** – bemutatóul szolgált az újabb uborkahajítás. Ezúttal viszont most ikrem töltötte be a bemutató szerepét. A kesegiri vágásnál jobb lábával előre lépett és úgy sújtott le a zöldségszeletre. – Hát igen, ügyesen dobok – jegyeztem meg somolyogva ikrem sikere után. – Láthattátok, hogy Aniki balláb zárással, jobb lábbal lépett ki előre, kicsit nagyobb terpesszel, hogy elérje a zöldséget. Ilyenkor a vágás miatt a testsúlyunk túlságosan a jobb lábunkra nehezedik. Bal lábunkra ezért figyeljünk, hogy ne hagyjuk hátul a levegőben lógni. – adtam az instrukciókat ezzel kapcsolatban. Megcsináltam előttük a lépést hakamám felhúzásával, hogy jobban lássák a lábállást. – A bal lábamon látni, hogy jobban elemelkedik a földtől, mint kellene. Ez még belefér, természetesen egy éles helyzetben a mozdulat megkövetelné, hogy azonnal korrigáljunk állásunkon. A gyakorlásnál itt most nincs jelentősége – fűztem hozzá a korábbiakhoz. Ezután arra bíztattam őket, hogy bátran kérdezzenek, ha szeretnének. Csak ezután engedtem el őket gyakorolni. 
  – Mindenki ötször próbálkozhat, aztán cseréljetek. Legalább tíz fordulót ejtsetek meg így. Igyekezzetek úgy felállni, hogy ne zavarjátok a másikat! Kezdhetitek – engedtem szabadon a társaságot. – Ha nem akad elég uborkadarab Anikitől kérhettek – mutattam ikrem felé, aki az uborkastóc mellett ácsorgott. Én a társaság között jártam és néztem a teljesítéseket. Ahol szükségesnek láttam, közbeléptem, túl sok hibát kiszimatolva odamentem, hogy tippeket adjak a technika csiszolásához. Vagy ha esetleg kérdése akadt valakinek a gyakorlat közben, arra is ügyeltem, hogy mielőbb odamenjek és elhessegessem a felmerült kétségeket.

*Itt: fej mellett (jobb oldalt) indított keresztvágás.
**Akinek a karakterének 10 pont fegyveres harc vagy az alatt van a képzettség szintje, inkább mellőzze ezt a feladatot és ne extrázza.

  Mikor láttam, hogy egy páros végzett a feladattal. Azonnal odamentem hozzájuk, hogy biztassam őket kardkirántás gyakorlására. Nem részleteztem a miérteket, még akkor sem, ha háborgást szült volna ez az egyszerű dolog. De szerettem volna megőrizni a következő feladat tartalmát addig, míg nem végzett mindenki.
  – A következő feladat csoportos lesz! – Aniki és Otouto a megbeszéltek szerint reppentek oda hozzám. – Szükségem lenne két önként jelentkezőre… hmm… Shinobu-chan, Setsuna-chan! – esett a választásom rájuk. Mindegyikük kezébe egy uborka került, amit kinyújtott karral el kellett tartaniuk maguktól, a zöldségnek felfelé kellett néznie. Ezután a négy égtáj szerint felállítottam őket magam köré.
  – A feladat a négy égtáj felé való kardkirántás technika gyakorlása lesz – adtam szavaimmal rögtön megfejtést, miért kértem a nukiuchi* ismétlését többektől is és miért nem hagytam őket üresben eltengődni, míg mindenki végzett a korábbi feladattal. – A technika, ahogy a nevében is benne van, a kardkirántásról szól. Az uborkák lesznek a mércék, amik megmutatják, hogy helyesen hajtjuk e végre egyáltalán a kardkirántást. Mivel a kardkirántásnak eleve egy vágásnak kell lennie. Megmutatom – jelentettem ki, majd felálltam középre.
  A kardkirántás rutin feladatnak számított közöttünk, nekem sem volt más, először előre csináltam, Aniki felé. Jobb lábbal léptem ki, miközben megcsináltam a nukiuchit. A penge elvágta az uborkát, ezt jelezte a zöldség lebillenő teteje. Ezután katate hasso** következett, miközben összezártam a lábaimat, majd jobbal hátra léptem egy chigiri*** mozdulat kíséretével, ezután zanshin-ba**** emeltem fel a kardot. Ekkor következett a kardelrakás, melynél látni lehetett, hogy nem teszem egészében vissza a tokjába a fegyvert és a markolaton maradt a kezem. A jobb lábamat közben a bal mellé húztam, majd jobb irányba léptem ki vele, Setsuna-chan felé. A mozdulatsor az előzővel teljesen megegyező volt, mindössze a végén jobb lábamat hátra húztam, majd teljesen megfordultam, így Otoutoval szemben kerültem, ezúttal felé csináltam meg az előző procedúrát. Tőle végül Shinobu-chan felé vezetett az utam. A technika végén viszont itt már teljesen elraktam a kardot a sayába, még kezemmel is elengedtem a markolatot, immáron a sageón pihent a tenyerem. Ebben az állapotban fordultam vissza Aniki irányába.
  Megköszöntem a négyük asszisztálását meghajlással, majd a többiek felé fordultam és rátértem a gyakorlat kifejtésére.
  – A technikánál kulcsfontosságú, hogy csak a legvégén helyezzük vissza a sayába rendesen a kardot, különben megtörjük a mozdulat folyását. A markolatot nem engedjük el, míg mind a négy irányba el nem végeztük a vágást. Az irányokat a legkönnyebben úgy tudjátok megjegyezni, ha asszociáltok az égtájakra. Az én esetemben Aniki volt az észak, Setsuna-chan kelet, Otouto nyugat és Shinobu-chan dél. Az irányok észak, kelet, nyugat és dél. Vagy ha úgy kényelmesebb, előre, jobbra, balra és végül hátra. Rátok bízom, hogy memorizáljátok, de ne csereberéljétek fel, egyébként nem jönnek ki a lépések. A vágásról pedig, Shinobu-chan a zöldséget elkérhetem? – Shinobu-chanhoz léptem, hogy átvegyem tőle az uborkát, amit neki kellett a kezében tartania. Ennek nem jött le a teteje, szerettem volna megmutatni a társaságnak, hogy miért nem.
  – Mint láthatjátok, ennek a vége nem pottyant le. Ennél a kardkirántásom igencsak megtörtre sikerült, az íven látszik, hogy nem vittem kellő erőt a mozdulatba, ráadásul az iránya sem volt megfelelő. Míg Anikiéénél tisztán megmutatkozik az egyenes felület az uborkán. Ha megfelelően hajtjátok végre a kardkirántást, az uborka tetejének jobb esetben le kell esnie. Hogyha ez nem történik meg, akkor kevés erőt visztek bele. A kardkirántásnál is sok múlik a pontosságon, de rengeteget számít a csukló mozdulat, amellyel lendületet adtok neki – fejtettem ki részletesebben az uborka szerepét. A zöldség gyakorlatilag mutatóul szolgált, mely segíthet nekünk tökéletesíteni a nukiuchi megfelelő alkalmazását. Ezután leérdeklődtem, hogy kinek van esetleg valami kérdezni valója ezzel kapcsolatban.
  – Ha nincs több kérdésetek, akkor először zöldség nélkül gyakoroljuk a technikát – vágtam bele a gyakorlati részbe. Először csak a lépéseket vettük át fegyver nélkül. Ezután karddal együtt is megcsináltuk háromszor a gyakorlatot, hogy mindenki belerázódjon.
  – Öt önként vállalkozót szeretnék! – megvártam a lelkes jelentkezőket. Ha nem akadtak, magam választottam ki az első ötöst. – Akik nem kerülnek a csapatba, azokat arra szeretném kérni, hogy oldalt várjanak, akár seizában is – mutattam a pontra, ahol gyülekezhettek azok a résztvevők, akik nem kerültek bele a csoportba. – Már csupán mások megfigyeléséből is rengeteget lehet tanulni – kacsintottam rájuk, majd az ötös fogat felé fordultam. – Válasszátok ki, melyikőtök szeretné kezdeni. Ezután a többiek vegyenek magukhoz egy-egy zöldséget Anikitől – amint döntésre jutottak, felállítottam őket a négy égtáj szerint. Ha kellett megigazítottam a kezükben a zöldséget, nehogy balesetekhez vezessen a dolog. Középre a lelkes próbálkozó került.
  – A gyakorlat kicsit bizalomjáték is – jegyeztem meg az egyik uborkafogó remegő hakamáját látva. – Fektetnünk kell annyi bizalmat a másikba, hogy egyenes háttal végigálljuk a gyakorlatot és nem akadályozzuk a másikat rémült ábrázatokkal – nem terveztem másik tagot hívni a helyébe. Uborkát fogóként is helyt kellett állni, nem csak a technikát gyakorló szerepében.
  – Mindenki egyszer fogja végigcsinálni! Nincs annyi zöldségünk, hogy több fordulót beiktassunk és szeretném, ha mindenki sorra kerülne. Már a négy vágás is sokat elárul! Illetve nem fogok senkit sem megkímélni a kritikától! – jelentettem ki. Mivel itt voltak, ezt feljogosításnak vettem arra, hogy bátran tegyek megjegyzéseket. Egyébként hogyan tanulhatnánk? – Természetesen mind építő jellegűek, rajtatok áll, hogy mit kezdtek vele a későbbiekben. – Ezután hagytam, hogy nekiálljanak a feladatnak. Minden próbálkozónál, amint befejezte a technikát, odamentem javaslatokat tenni, ahogyan azt ígértem. Tippeket adtam a vágások csiszolására vagy apró javításokat tanácsoltam, mellyel hatékonyabbá teheti a mozdulatsort. A csoport rotálódott, amint végzett az egyikük, az beállt zöldséget fogni, amint egy ötös kész volt a következő csapatot kértem. Ők pedig mehettek addig a szélére megfigyelni a többieket. Ha létszám hiányban voltunk még Aniki és én is itt voltam uborkát tartani vagy megkértem másokat, hogy segítsenek be.*****
  – Köszönöm, hogy részt vetettek az edzésen! Remélem mindenkinek tanulságos volt – hajoltam meg a társaság felé. – A Taichou-chan megengedte, hogy az eltakarítás idejére nyitva hagyjuk az edzőtermet, szóval, akik még szeretnének, bátran gyakorolhatnak még önállóan vagy közösen. Ha kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel nekem személyesen! A kardok pengéjét ne felejtsétek el letörölni! – böktem a takarító köcöllékekre, amiket még a gyakorlat kezdete előtt ide hordtunk. – Az uborkalé hosszútávon nem tesz jót a fegyvernek!
  Miután a kíváncsiskodókkal megvoltam, ikreimet begyűjtöttem, hogy segítsenek az uborkamaradványok eltűntetésében. 

*Kardkirántás, egy kézzel történő vágás vízszintesen a mellkas magasságában. { Kardkirántásról videó }
**Mozdulat, a kardot a fej mellett tartjuk, pengével felfelé nézve. Halántékkal van egyvonalban a fegyver keresztvasa. A lábak össze vannak zárva ennél a mozdulatnál. 
***Nem a talajhasító technika! Itt: vérlepergetés. Bal válltól indított srég keresztvágás előre. Több variációja létezik (lehet könnyöktől is indítani pl), Toshi a válltól indítottat alkalmazta.
****Jobb oldalra kitartott kard (kicsivel feljebb helyezkedik el a chigiri mozdulatnál), éle picit befelé néz. Ez egy „meditatív állapot”, ami arra szolgál, hogy felmérd a környezetet. A megfelelő zanshinál, ha egyenesen előre nézünk, akkor jobb szemünkkel még látni lehet a kard markolatát.
*****A feladat teljesítését a karakteretek fegyverforgató képessége határozza meg! Erre legyetek tekintettel, amikor írtok.
1-10 pont fegyverforgatás között: Minimum 3 hibája legyen a karakternek vágásnál!
11-20 pont fegyverforgatás között: Minimum 2 hibája legyen a karakternek vágásnál!
21-30 pont fegyverforgatás között: Minimum 1 hibája legyen a karakternek vágásnál!
31 pont fegyverforgatás felett: Hibátlanul megoldhatják, júzerre bízva, hogy ront a karakter, és ha hibázik, akkor mennyit.


Határidő: 2018. augusztus 04. 12:00

3
Egyéb helyszínek / Re:Tavaszi leányrablás a szabadba
« Dátum: 2018. Máj. 04, 21:02:15 »
  Ha még abban a korban lennék, bizonyosan megálltam volna a növekedésben a döbbenettől, amit Nadeshiko-chan hirtelen öröme okozott. Nem sűrűn kapok ilyesformában köszönömöt. A meglepettségtől viszont majdhogynem elfelejtettem viszonozni a kedvességet! Megjárt volna egy tarkón csapás kedves ikerbátyámtól, ha látta volna habozásomat. Már csak azért is mert megkímélt volna az utólagos kellemetlenségektől. Kezeim ugyanis hoppon maradtak amiért Nadeshiko-chan azelőtt ellépet előlem, hogy viszont átölelhettem volna.
  – Khm, szóra sem érdemes – levegőben maradt kezeim egyikével tarkómat vakartam meg, míg a másikkal a legyező után kutattam. Annak reményében, hogy kevésbé lesz így kellemetlenebb a szituáció.
  – Hát az emberek nem élnek örökké, meg nem is ebbe az országban szervezik. Tavasszal pedig mindenhol bővelkednek a programokkal – mutattam rá az aprócska tényekre a korai időpontot illetően. – Akkor ezt megbeszéltük – ejtettem meg egy kacsintással egybefűzött sejtelmes mosolyt. – A telefonról pedig… Ha szeretnéd szívesen tartok továbbképzést. De nem most, nem ma. Viszont ha kiveszel egy szabadnapot hozzá a közeljövőben, örömmel átugrom – ajánlottam magamat készségesen. Tudtam, hogy ezzel magamat gáncsolom, hiszen így sokkal nehezebb lesz meglepnem majd a jövőben random programokkal. Viszont igazságtalanság lenne, ha Nadeshiko-chan nem tudná kezelni a telefon, amit meg kell hagyni roppantul hasznos tud lenni. Eléggé meglepő, hogy kicsi öcsikéje még nem tartott neki kiselőadást róla. Szolgálatban is ezerrel megkönnyíti a kapcsolattartást. De mit tehetnék, ha ezzel is szaporíthatom a szabadidejének a számát? A végén tényleg beleöregszik a munkába, kár lenne érte. Sosem hittem volna, hogy amilyen lelkes leányzó volt, végül olyan munkamániássá cseperedik, aki nem tudja, hogy mikor kell élni. Kicsit hibásnak érzem magam emiatt. Kutya kötelességem lett volna megmutatni a szolgálaton kívüli életet annakidején.
  – Ohó, Nadeshiko-chan! Ha ilyeneket mondasz, a végén még féltékeny leszek drága kisöcsédre – nevettem el magamat szavaim végén. – Amúgy, erről sosem meséltél nekem! – böktem oda játékos szemrehányásként.
  – Are? No de Nadeshiko-chan! Hát nem fogsz kikapni, ha nem viszlek haza időben? – kérdeztem pimaszul, legyezőm mögé rejtve vigyoromat. Nem mintha különösebben foglalkoztatna a dolog, netalántán Nadeshiko-chant odahaza keresnék. Vagy, hogy éppen az én hátamból hasítanának szíjat ezért. Rendes gavallérként majd házig kísérem! – Különben egy holdfényes andalgást sem hagynék ki!
  A dangókat illető okosodásom után nem gondoltam volna, hogy Nadeshiko-chan újfent meglep. Ráadásul ezúttal a Shio daifukuval. Csodálkozva lestem le az édességes dobozra, majd nyúltam ki érte.
  – Köszönöm! <3 Mit adhatok cserébe? – kérdeztem le Nadeshiko-chan mellé libbenve, majd vállait átkarolva közelebb hajoltam hozzá.
  – Ha van egy kis csöppnyi esze, nem háborog érte – jegyeztem meg orrom alatt Ryouichi-chant illetően. Ha régi formámban lennék, örömmel ajánlkoznék, mint különtanár Nadeshiko-channak, viszont jelen állapotomban mellőztem. Többet ártanék valószínűleg, mint segítenék.
  – Egyszer én is örömmel megkóstolnám a főztödet! – mondtam hangosabban, mosollyal egybekötve, ha esetleg korábbi megjegyzésem felől érdeklődne. – Amúgy… miért ragadt ennyire magával a főzés és sütögetés? – tudakozódtam tovább a témát illetően. – De ácsi, ezek szerint szabadidődben sem mozdulsz ki különösebben otthonról? – rándult be a szemöldököm. Elismerésre méltó, hogy fejlődni igyekszik szolgálaton kívül. Viszont szabadnapjain leginkább lazítania kellene, amennyire rá van függve a munkára. Megingattam a fejemet. Komolyabb feladat vár rám, mint azt elsőre gondoltam.
  – Aúcs, Nadeshiko-chan! – kaptam mellkasomhoz szabad kezemmel. – Még a feltételezés is fájdalommal járja át minden porcikámat! Minden nap borsot törünk a főnemesi famíliák orra alá! A végén halálra unnák magukat az egyhangúságban vagy éppen a munkamánia készíti ki őket – tettem enyhe utalást esetére. – De nagyon híján lehetsz valóban ennek a szabadidőnek, ha egyik örömhozásunkról sem hallottál, drága Nadeshiko-chan! – csóváltam meg a fejemet. – Amúgy egyik legújabb kedvenc elfoglaltságom Shinobu-chan! <3 Az Amatsujik megtalált üdvöskéjének osztagba való beavatását szívemen viselem. De örömmel lógatom Anikiékkel a lábamat pihenőidőben. Taichou-chant pedig kötelesek vagyunk naponta meglepni valamivel, hogy Kyoudainak is meglegyen a napi fejadagja! – Azt már nem fejtettem ki, hogy az utóbbi fejadag témát szó szerint értettem. Néha meglepődöm ikreim mazochizmusán! – Nyugodtan elnézhetnél a 11. osztagba néhányszor, kellemes ott a társaság! – Sajnos gyanítottam, hogy ezt Nadeshiko-chan önszántából nem igazán fogja leművelni, így fejben már készítettem is elő elrablását ilyen tekintetben. Pedig biztos vagyok benne, hogy Taichou-chan is szívesen látná, ha előre lebeszélem vele! Különösen Nadeshiko-chan helyzetét tekintve, nem úgy ismerem drágalátos Taichou-chant, mint aki zárt kapukkal fogadná a tornyukból menekített hercegnőket.
  – Összességében eléggé eleven az élet az egységünk területén, különösen élénk szomszédjainknak hála. Nekik köszönhetően minden pillanat szórakozás! A nemesi körökben kevéssé érzem magamat ilyen felszabadultan, így otthon ritkán keresek szabadidős programot. De lehet rám ezért követ vetni? – tettem fel költői kérdésemet. Szerintem a legtöbben így vagyunk vele. A nemesi mizéria vaskalapossága és humortalansága hosszútávon fárasztó. Talán kimerítőbb a megszakítások nélküli mosolygásnál is. A tudós társaság meg amúgy is bebizonyította, hogy a nevetés jótékony hatással van a szervezetre. Lehet ilyen transzparensekkel körbeplakátozni egy nemesi közgyűlést. Talán példát vennének, és nem lennének olyanok az összejövetelek, mintha éppen megemlékezésre hívták volna össze a jónépet.
  – No és barátokkal hogy állsz? Mondd, hogy nem csak munkakapcsolataid vannak… Rájuk legalább szakítasz időt? – kérdeztem, bár sejtettem a választ. Szégyenszemre csak úgy tudtam találkozni kedves Nadeshiko-channal, hogy átverés áldozatává tettem, majd elhappoltam a testőrsége óvó tekintete elől. Azért élt bennem a remény, hogy másokra még fordít azért időt!

4
11. osztag / Re:Aréna (Mayoi~Ga)
« Dátum: 2017. Nov. 10, 17:19:09 »
[[ Fegyvertárs ]]

  A gyerek egészen jól haladt a mozdulatsor elsajátításában. Már csak legalább egy birtoknyi önbizalomra lett volna szüksége, hogy ne keljen noszogatni és csinálja bármikor, ha úgy hozzá a helyzet. De ez a kevésnyi idő – hisz a gong jelzett – nem adott lehetőséget arra önbizalom növelő tréningbe kezdjek drágalátos Shinobu-channal.
  A gyakorlófegyvert az obimba csúsztattam majd meghajoltam előtte, hogy megköszönjem velem gyakorolt. Ez után felemelkedtem földről, hogy kezemet nyújtsam neki és két talpra állíthassam. Aljas tervem volt, nem akartam hagyni elszaladjon ismét Taichou-chan mögé, mintha holmi kegyetlen szörnyeteg lennék! Így amint elfogadta a kezemet menten magamhoz húztam, hogy egy testvéri ölelést adjak neki.
  – Majd megennélek olyan ügyes voltál Shinobu-chan! – mondtam némi hajborzolás keretén belül. Tagadhatatlanul arra voltam kíváncsi korábbi fecsegésünk után, nem eszem meg, mégis miként reagál szavaimra.
  Hagytam, hogy arcomra kiüljön a csalódottság amiatt, Taichou-chan utasításai szerint máris el kell eresztenem Shinobu-chant. Méghozzá azért, hogy Setsuna-chan kisajátíthassa. De mielőtt bátorkodott volna eloldalazni mellőlem, karomat átvetettem a vállán, hogy pár pillanat erejéig még visszatartsam fiút. A titokzatosság kedvéért elővettem a legyezőt, hogy bizalmas beszélgetésünket ne hallhassa senki sem.
  – Ne feledd Shinobu-chan, ha nagyon nem hagyja magát, végső esetben rúgd csak bokán! Elvégre a háborúban és a győzelemért mindent szabad – súgtam le neki. – És gondolj arra, hogy egy Amatsuji vagy! Youko-ane hogy fogadná, ha már Setsuna-chan is legyőz? Kirakna a testőrségből! – összecsuktam a legyezőt. Hagytam pár másodpercet, hogy emésztgesse szavaimat. – De ügyes fiú vagy, biztosan menni fog! – veregettem hátba biztatásul, sunyi mosollyal az arcomon.
  Ekkor követtem le a szörnyű eseményeket. Rögtön szívemhez kaptam, miként láttam harmadik felünket Setsuna-chan kardjába dőlni. Vagyis Setsuna-chan kardját harmadik ikrünkbe esni. Szemantika! Az eredmény egyenlő volt!
  – A lelkem, érzem, darabokra tör! A haikuk hiánya – lábadoztam Eiji testvér oldalára, majd rogytam le mellé. – Shinobu-chan! Annyi szépért és jó ért, amit érted tettem… Miért, mondd, miért kárhoztatsz erre a kegyetlen sorsra? Hány rétre szakítod még szét lelkemet? Csak egy dolgod lett volna, csak egy! – némán tátogtam felé „haiku”. – Tarts ki testvér, ne menj a fény felé, itt vagyunk veled – fogtam meg harmadik ikrünk kezét a drámai összhatás kedvéért egyik oldalról. Aniki sem hagyhatta ki az eseményeket, így hagytam őt is szóhoz jutni, hogy Shinobu-chant minél jobban emlékeztessük még nem teljesítette a kötelességét.
  Mondanom se kell Shinobu-chan ábrázatáért már megérte a műjáték. Taichou-chan parti romboló csapására már csak sandán mosolyogtam. Már előre éreztem hol fog fájni az ütés után, amit Aniki kapott. Nem kísérleteztem elhajolni előle, tudtam, nem lenne jó végkimenetele. 
  – Na de Taichou-chan! Mi csak játszottunk <3 – szabadkoztam. Ezt követően gálánsan meghajoltam előtte. – De becsszó, legközelebb nem hagyunk ki belőle! – némi hajbókolással próbáltam enyhíteni Taichou-chan haragján, hiszen a mosoly sokkal jobban állt neki!
  Taichou-chan mormogására, aminél nagyon füleltem nehogy egy szót is elszalasszak az egészből. Majdnem fellegekben jártam mihelyst leközölte, hogy később visszatérünk rá, csak eredjünk edzeni. Hát hogyan is mondhattam volna mindennek nemet?
  Lopva Aniki felé tekintettem, kétségem se fért hozzá, tudja, min jár éppen az eszem. Így háromra egyszerre kaptuk fel a földről harmadik felünket, hogy ezután egymásba karolva, egy játékos szalutálás kíséretében eredjünk is dolgunkra, ahogyan azt az imádnivaló Taichou-chan is utasította. Hiszen testvért nem hagyunk hátra, soha! <3 
  – Mondjátok csak, kikkel is vagyunk most párban? – amint kicsit eltávolodtunk ikreimmel, úgy tettem fel a kérdést, hátha ők jobban figyeltek erre, mint én. Megtorpantam, ahogy kijelentették kihagynak engem a partiból, merthogy ők ketten fognak játszani. Nem elegendő, ikerbátyám karddal, ikeröcsém meg szálfegyverrel akciózik, de még ez is! Nem takarózhattak azzal Taichou-chan döntése volt, nem takarózhattak imádott kapitányunk szavai mögé.
  – Árulók! – intettem meg őket. – Hát ezt érdemlem? – Rin-chan, ahogy mellénk libbent, hogy emlékeztessen a gyakorlatban ő lesz partnerem, elengedtem Eiji-chant és a leányzó mellé léptem. – De aztán meg ne merjétek húzni a gyakorlat végére szánt… tudjátok mit – az elszólás előtt húztam meg a pórázt nyelvemen. A végén a szomjas társaság idő előtt felkapná a fejét az alkohol gondolatára. De biztosra kellett mennem. Fivéreim képesek és a gyakorlat címszó alatt eltűntetik az itóka felét, ha nem az egészét! Mindezek után meg se lepődnék abból is kihagynának.
  – Menjünk játszani, Rin-chan <3 ~ – fordultam felé, arcomon csintalan mosollyal.
  Persze tudtam a gyakorlást nem kezdhettük meg addig, míg a gong szó el nem hangzik. Így egyelőre csak beálltam vele szembe. Irigykedve lestem ő is karddal alkotna ellenem. Nem mintha néhány családi gyakorlaton ne lett volna szerencsém hasonló felálláshoz. Viszont más volt, mint egy hagyományos karddal. Mindenesetre érdeklődve vártam Rin-chan mily újdonságokat mutat majd nekem. Mikor elhangzott a gong szó, meghajoltam előtte majd elővettem obimból a rövid gyakorlófegyvert.
  Felvont szemöldökkel lestem, hogy Rin-chan egy kézzel tartogatja a bokkent a markában. Azon tűnődtem, még nem ismert praktikát készül bevetni vagy csupán elrontotta az ügyletet. Utóbbi az egységben tett szolgálatai idejét számon vetve eléggé lehetetlennek tűnt. De így vagy úgy egyszerűen felelőtlennek tetszet az ügylet. Ha védekezni akar egy kézzel, még ha csupán tantouval is támadok, igen meredek lenne.
  Megkíséreltem tenni egy próbát. Lévén a gyakorlófegyverem rövid volt, így közelebb kellett lépnem hozzá a támadáshoz. Vagyis könnyedén láthatta készülök akcióba lendülni. Viszont a kíváncsiságból kifolyólag egyelőre csak előre léptem, majd egy szúrást indítottam fegyvertartó karjának válla felé. A legegyszerűbb praktika egy wakizashival. Elejében azt szerettem volna meglesni, miként tervez védekezni egy ilyen pozitúrából. Érdekelt, hogy kivitelezi a védekezést.
  A felülről indított csapásait könnyen kezeltem. A fej fölött lendületet vett vágás értékes másodperceket jelentettek. Én ez idő alatt könnyedén kitáncolhattam oldalra, majd beléphettem védelmi területére. Mivel a megindított vágás lendületét elég csekély eséllyel módosíthatta arra, ahol éppen álltam, így szabadon cselekedhettem. Mondhatni megnyertem a kört azzal, hogy hagyott belépni abba a körbe, ahonnét már a karddal nem igen tud mit kezdeni. Ezt a módszert jobbra és balra is eljátszottam. Ha volt lehetőségem látni előre vállai tartásából vagy lába állásából, hogy merre készül lecsapni a fakarddal, úgy mindig az ellenkező irányba léptem ki. Ha balra vágott, jobbra mentem, ha jobbra, akkor balra léptem ki. Célom ezzel az volt, hogy minél távolabb keveredjek a penge útjából és több terem legyen a mozgásra. Esetemben egy szúrás kivitelezésére. Mivel a derék szúrás csak egy volt a repertoáromból, így ha a lehetőség adott volt támadta torokra, de mímeltem vágást könyökhajlatra és vállra is. Mindezt abból a szándékból, hogy tükröztessem számára, hogy az éppen védtelenül hagyott pontjaival milyen módszerekkel vethetnék életét egy éles helyzetben. Elvégre Taichou-chan azt akarta, hogy tanuljunk a másik fegyvernem stílusából!
  Mikor szúrásomat úgy kísérelte meg nem egyszer elkerülni, hogy lebukott. Mondanom se kell milyen meglepetést okozott vele. Magasságával kényelmesen kivitelezhette, viszont nem minden esetben a legjobb módszere egy támadás elkerülésének. Ezt szerettem volna megmutatni neki egyik alkalommal, amikor szúrtam és ezt a manővert alkalmazta. Mivel egy apró kardot szorongattam mancsomban, így nem került különösebb erőbefektetésbe számomra, hogy kilépjek oldalra, majd mögé lépve kigáncsoljam. Ha ez sikerült, térdemmel fegyveres felkarjára nehezedtem, míg egy vágást mímeltem torka felett.
  – Rin-chan, elfelejtetted, hogy wakizashi van nálam?~ – kérdeztem pimaszul. Ahogy jelzett, engedjem el, felegyenesedtem. – Jobb, ha vigyázol velem most. Kardod miatt logikus, hogy a fürgeségemre hagyatkozom – emlékeztettem erre az apróságra, miközben felsegítettem a földről. Következő szúrásomnál már sokkal szemfülesebb volt. Nem próbált meg a fürgeségemmel versenyezni, ami a hosszabb fegyver miatt komplikáltabb lenne. Inkább arra ügyelt, ne eresszen közelébe, hogy a korábbit megismételjem.
  Mivel a rövid kard némi extra tudást is igényel egy éles meccsben, mivel nem éppen hosszan elnyúló harcra lett kitalálva. Így szándékoztam ezt is megmutatni Rin-channak. Hagytam, hogy ő kezdeményezzen. Most éppen egy vágással jött. Csalafintán elmosolyodtam, majd a wakizashit kitartottam úgy, hogy lapjával a végét a tenyerembe fektettem. A vágást elvezettem oldal irányba, mindeközben beléphettem védelmi zónájába. Innen már nem volt nehézkes gyomron rúgnom vagy újfent kigáncsolnom. Nem akartam a leányzónak fájdalmat okozni így anélkül prezentáltam a két opciót, hogy kisodortam volna alóla lábait, vagy komolyan megütöttem volna.
  Egy másik, Rin-chan által fej fölött indított vágást a korábbihoz hasonlóan, wakizashi élét tenyerembe fektetve feltartottam a bokken útjába. Majd a fegyvert baloldal irányba taszítottam, a lány kardcsapásába ültetet lendületét felhasználva hozzá. Kiléptem jobb kéz felé, mindeközben befordítottam a tenyeremet, hogy ujjaim a fawakizashi éle felé nézzenek. Ebből az állásból vállát, arcát egyaránt megtámadhattam volna. Lassan vezettem felé a fakardot, hogy láthassa, hol érheti veszély egy ilyen helyzetben.
  Egy másik fej felé indított vágását, korábbihoz hasonló módszerrel hárítottam, melyből kifolyólag leleményesen oldalról is kísérelt vágást indítani. Hárításom Rin-chantól tapasztalt befektetett erő miatt a wakizashi végét végig bal tenyeremmel támasztottam, hogy ne tudjon hátrataszítani a lendülettel. A második vágásnál viszont iparkodtam, hogy ne legyen lehetősége újabb kardcsapást indítani. A pengét lehúztam a penge keresztvas előtti tizenöt centiméteréhez, majd kezemmel, amelyikkel eddig a pengét támasztottam benyúltam a két karja közé, hogy megragadjam ruhájának a nyakát. Így igyekeztem arra kényszeríteni a bokkenjével együtt oldalra forduljon. Mindehhez rásegítettem a fawakizashival, hogy ne legyen lehetősége másik irányba elmozdulni fegyverét csak arrafelé, amerre terelni szándékoztam. A ruháján elég határozott fogást sikerült találnom, így remélhetőleg úgy is tesz, ahogyan szeretném, másik irányba kevéssé tudott volna forgolódni perpillanat. Ebből a pozitúrából pedig már nem jelentett nehézséget, hogy wakizashimat egy gyors mozdulattal elvegyem bokkenjétől és feje felé mímeljek egy vágást.
  A későbbiekben viszont mellőztem a látványos, túl sok mozgást igénylő hárításokat és támadásokat. Átváltottam védekezésbe, hogy megfigyeljem Rin-chan támadásait, kitapasztaljam módszereit. Viszont nem bírtam megállni, hogy a gong szó előtti pillanatban, mikor ismét feje fölött indított vágást, ne tegyek valamit. Megfigyeléseim alapján szívesen alkalmazta ezt a technikát. Így hárításom után, mikor újabb lendületvételre visszahúzta a bokkenjét feje fölé, azzal a lendülettel léptem én is előre, hogy egy vágást mímeljek bal fegyvertartó csuklója felé, mielőtt megindíthatta volna az újabb vágást.
  Az edzés végét jelző hang nyomán hátrább léptem két lépést és meghajoltam előtte, hogy megköszönjem az edzést. A leányzó roppant energetikus volt, Shinobu-channal művelt gyakorlatozáshoz képest igen intenzívnek számított a köztünk lezajló edzés. Így roppant szomjasan fordultam ikreim felé, hogy jelezzem, jól jönne egy kis frissítő. Meg persze Taichou-chan ígéretét sem felejtettem el! <3

5
Soul Society / Re:Don't stop Me-iou~
« Dátum: 2017. Nov. 07, 23:42:07 »
  Némán tűnődtem. Ki ül az iroda főasztalánál és a legfőbb kérdés: mit csinált az ikremmel? Neurológiáról szólt dicsérően és még a határidős lapokat sem tűzbe vetné, hanem serényen megírogatná. Kíváncsi vagyok, hogy drágalátos osztaga mit szólna ehhez a hozzáállásához! Hadnagyuk ragaszkodik az iratokhoz és megveti a máglyát!
  – Lassan eljön az is! De tégy egy szívességet szépséges Főnixnek és ne őt piszkítsd be ezzel! – kommentáltam kardjába dőlős megjegyzésére.
  Hotaru-chan felbukkanását örömmel fogadtam. Több szórakozást nyújtott nekem, mint ikrem, kit beoltottak munkaimádattal.
  – Szerintem remekül áll Imouto-chan – dicsértem meg ruházatát kisebb tapssal egybekötve ovációm tükrözéseképpen. – De nem túl lenge kissé novemberhez? – kérdeztem le enyhe aggodalommal a hangomban. Nem terveztem belekontárkodni a női trendbe, csupán testvéri kötelességem volt szóvá hoznom ezt az aprócska részletet. Noha nem különösebben zavart mit visel, nem Oyaji vagyok, aki minden létezőért háborog. Addig nem különösebben foglalkoztam vele, amíg nem kapott tüdőbajt tőle.
  – Ne is foglalkozz vele Hotaru-chan, csupán elkapta Oyajitől a munkamániát – súgtam le húgocskámnak, honnét is jött Aniki világösszeomlása. – Ugyan Aniki! Amennyire ki van rittyentve, még a síröltözeted sem kell törnünk a fejünket. Remek leszel ebben is – pimaszkodtam, tagadhatatlanul arra utalva előbb-utóbb halálra dolgozza magát. – Amúgy se aggódj Aniki, hoztam neked is szuvenírt – vettem elő a szakésüveget haorim rejtekéből. Csupán egy pillanatra, hogy lássa. Szerettem volna tudomására adni, hogy eszem ágában sem volt túl sokáig azzal hitegetni, hogy rá nem gondolok és még az ajándéknak hozott csokoládét is másnak adományozom. – De csak két óra múlva! A munka után – rejtettem vissza az alkoholt, miközben drámai hangon idéztem őt.
  Ezek után letelepedtem Hotaru-chan mellé, húgom üdítőbb látványt nyújtott az édesség okozta örömével, mint ikrem munka alatt megsavanyodott ábrázata.
  – Hogy ízlik? – érdeklődtem le tőle. Bár eléggé lelkesen falatozott, szóval rossz csak nem lehet. – És minek köszönhetjük csodás társaságod? A matsurin már megfordultál? – kíváncsiskodtam utána. A ruházata ezt sugallja, bár fivéri szívem menten összetörne nem vitt magával, hogy szemét szúrjam annak, kinek rossz felé jár a tekintete. Hotaru-chan nem igazán vette észre még az ilyesmit, ami az én hibám volt! Bátyjaként kötelességem lenne kiokítani, hogyan ropogtassa meg a tüzes legényeket.
  – Nem értelek titeket… olyat viselni, ami nem kényelmes – ártatlanul lestem a mennyezetet. Hiszen rajtam ünnepség ide-ünnepség oda, még így is a megszokott felszerelésemet viseltem. Eszem ágában nem volt különösképpen kirittyenteni magamat, hiszen egy átlagos nap volt, mindössze rácímkézték a kultúrát. Nevesebb ünnepeknél nem zsörtölődtem volna. De ennél? A szolgálók pedig nem különösebben győzködtek azok után, hogy megkísérelték a haorim elorozását. Szépen is néztünk volna ki, ha hagyom! Miután lerendeztük, hogy ez felejtős dolog, nem kísérleteztek többet. Amúgy is, a nemesi göncökkel csupán a felhajtás jár, ami rettentő unalmassá tenné a szórakoztató eseményeket. Persze Aniki húzza most a száját, pedig mondhatott volna nemet Oyajinak vagy felvehette volna magára az enyémre oly’ hasonlító ruházatot. Oyaji amúgy sem tud minket megkülönböztetni. Bingó!
  – Hotaru-chan, milyen egy remek ötlet. A ruha! – amint megfogant az elmés idea a fejemben, felálltam az ülőalkalmatosságról és odaoldalaztam Anikihez. Hogy erre nem gondoltam korábban!
  – És ha… egészen véletlenül. Mondjuk, ugyanazt a ruhát vennéd fel, mint én? – támaszkodtam meg az asztal szélében, legyező mögé rejtett fél vigyorral vizslattam le ikremre. – Úgy Oyaji se tudna háborogni merre lettél, hiszen azt sem tudná, hogy odakint vagy. Betudná egyszerű kettős látásnak az alkohol bódító hatása nyomán!

6
Soul Society / Don't stop Me-iou~
« Dátum: 2017. Nov. 01, 14:16:37 »
  Dont stop me now Me-iou~ ♬♪♫

  Lustán fetrengtem a heverőn. Oyaji szépen helybenhagyta Anikit… komolyan, kedves lányomért nem rendezett ekkora felhajtást, mint az adoptálandó fiúért. Mindezt csak azért, mert szerencsétlen kölyök szemei nem kétszínűek.
  Mindenesetre ikerkötelességem volt, hogy nem futamodtam meg az óriási apai elvárástól és kivettem részemet Aniki szenvedéseiből. Noha papírok felé nem igen óhajtottam szagolni, így csak jelenlétemmel támogatta ikremet. A papírügyletek helyett az egyik újdonsült kötetét forgattam a kezeimben, amit a 12. osztagtól hozott el Yuko-chantól. A nyers szöveg soraiba éppen csak belekukkantottam, mikor úgy döntöttem a könyv tökéletes játék, ha már tartalma egy rémálom. Elképzelésem nem volt, hogy fogom átrágni magamat rajta a közeljövőben. Egyetlen dologban voltam bizonyos: nem most.
  – Aniki, nem lehetne, jobb közös hobbit keresnél Yuko-channal? Ezek a könyvek rettenetesek – sóhajtottam fel. Nem akartam asztalára pakolt csomag édességre mutatva érvelni, hogy Nadeshiko-channal mennyivel kellemesebb, hogy élvezi a sütögetést. Még ha nem is repesek különösebben az édes dolgokért. De az kevésbé szívja le a mentális energiákat.
  – Jut is eszembe! – balomba fogtam a kötetet, abbahagyva birizgálását és jobbommal félig ülő helyzetbe toltam magamat. – Kedves Nadeshiko-channak megígértem, hogy elviszlek titeket közös programra az Emberek Világába! Szökjünk meg~ <3 – minden meggyőzőerőmet bevetettem Anikinél. Viszont úgy pattogott le róla, mintha nem is tükörbe néznék, vagy nem is saját másik felem ücsörögne abban a székben a papírhalom felett.
  – Két óra! – drámaian hullottam vissza a heverőbe. – Legközelebb két évet kérsz! – szívemhez kaptam. Szenvedéseimet az ajtó nyitásának hangja rekesztette be. Elhallgatva füleltem egy pillanatra, az illető járásából szűrjem leigyekeztem leszűrni, ki lehet az. Nem hiányzott, hogy Oyaji dörgölje orrunk alá, mégis mit szervezkedünk már megint. Pedig még rá se tértem arra Nadeshiko-chant ezúttal közösben rabolhatnánk el!
  Magamban köszöntem meg Anikinek üdvözölte édes húgunkat, így számomra is egyértelművé vált ki gyarapította társaságunkat. Utólag koppant, hogy Hebi-chantől is kérhettem volna halk súgást. Mióta tudom, ő maga is érzékeli a lélekenergiákat, kicsit könnyebb helyzetben vagyok.  Rossz megszokás, hogy kiment fejemből micsoda előnyöm van hüllőbarátom képében.
  – Hotaru-chan~ – hangomban lelkesedés hangzott. Könyvet tartó kezemet felemeltem, hogy lássa én is itt vagyok. – Ha Oyajit keresed, csalódnod kell. Rabszolgamunkára ítélt minket és ő elment lógatni a lábát az 1. osztagba! Szerencsére későn érkeztél, így kimaradtál a szórásból. De jöjj csak ide, van számodra valamim! – mikor közelebb somfordált, addigra magam is felálltam a heverőről, hogy az íróasztalhoz lejtsek a bontatlan doboz édességért, amit elméletben Anikinek hoztam, most viszont gyakorlatban Hotaru-chan kezébe adtam. – Ezt neked hoztam~ <3 Az Emberek Világából, fogyaszd egészséggel!

7
11. osztag / Re:Aréna (Mayoi~Ga)
« Dátum: 2017. Okt. 04, 22:44:45 »
[[ Fegyvertárs ]]

  Célirányosan a 10. osztag kis titkos kunyhójába tartottam, arcomon már az út alatt is széles mosoly ücsörgött. Mikor beléptem a rejtett épületbe, a legyezővel takartam arcomat. Igyekeztem gondterhelt képet vágni, noha ikremről volt szó, tisztában voltam vele előtte nyitott könyv vagyok. De színjátékom alantas megszokás volt. Türelmesen megvártam, míg számon kéri tőlem az itókát, melynek beszerzése ma az én feladatom lett volna.
  – Aniki! Sajnos nem tudtam szakét hozni – jelentettem be a borús hírt. Természetesen a haori belsejében megbújt a butykos. De azt perpillanat későbbre tartogattam. – Jelenésem van, fontos jelenésem – előhúztam haorim ujjából a meghívót és meglebegtettem Aniki előtt, hagytam, hogyha szeretné, akkor nyugodtan el tudja venni tőlem.
  Nem mintha nem állt volna szándékomban beavatni a részletekbe, hogy kedves Taichou-chanom hívta össze az osztagot némi gyakorlatozásra abba a roppant érdekes épületbe, amiről már néhányszor fecsegtem Anikinek. Hozzáfűztem azt is, hogy népes családunkból kik teszik meg tiszteletüket, legalábbis akikről tudok.
  – És természetesen ott lesz Shinobu-chan is! <3 – kotyogom el a legjobbat a végére hagyva. – Már éppen időszerű lenne számon kérni rajta a haikuinkat! Nos, mit gondolsz erről? – arcomon immáron nem tudom leplezni szélesre kunkorodó mosolyomat, mikor Aniki jelét adta annak, hogy benne van a szellemjárásban.
  – Nagyszerű! Igazából cirka öt perc múlva oda kéne libbennünk. Menni fog? – nyújtottam karomat, hogy részemről a villámtánccal való felzárkózás mehet. Aniki sebtében művelt előkészületeire, azonnal eszembe jutott az elmaradhatatlan haori, amit természetesen elhoztam hazulról, hogy ruházat tekintetében is tökéletesen egyezzünk. Még az kellene, emiatt bukjon meg szellemes szellemeskedésünk szeretnivaló Shinobu-chanunkkal szemben!
(click to show/hide)
  – Woah, ez egy új rekord – veregettem meg Aniki vállát, mikor megérkeztünk. Intettem ikremnek, hogy maradjon a többiek rejtekében Shinobu-chan nehogy idő előtt megneszeljen minket. Szerencsénkre éppen Taichou-chan instrukciójának hallgatásával volt elfoglalva a gyerek, melyet én fél füllel vettem tudomásul. Pedig már fél mondatból tiszta volt az egész, minden úgy működik, mint előző alkalommal! Ezúttal igaz szeretném ráállítani Hebi-chant, hogy lessen körül és avasson be a ház körüli rejtélybe, mert megesz a kíváncsiság! Hidegvérű barátom pedig jártas volt az efféle furcsaságok terén. No, de a lényeg a lényeg, hogy Taichou-chan tudta nélküli segítségével teljesen váratlanul közrefoghattuk Anikivel két oldalról Shinobu-chant. Ügyeltem arra, hogy akit a fiú mellől kellett kitúrnom ezért arcra ne essen, amiért arrébb taszajtottam.
  – Shinobu-chan~ – kezdtem bele. –, mielőtt úgy előre sietnél! Elmesélnéd, hogyan is állnak a haikuk? Halott lelkem mikor tud feltámadni?
  Legyezőm rejtekébe győztem bújtatni mosolyomat, miközben kedves Shinobu-chan reakcióját lestem. Természetesen milyen kísértet lennék, ha a békés cipőlevétel után nem folytatom bűntudatának marcangolását? Miután a meghajlást is megejtettük és Aniki felkaparta Shinobu-chant is, amiért megint túl közelről leste meg a padlót. Rögtön odalejtettem mellé, hogy leellenőrizzem fejét nem-e törte közben. Persze egy karcolás se látszódott rajta, szívós Amatsuji kölyök volt, megnyugodva veregettem meg a vállát. Épségét látva bűntudatom fogta is csomagjait és elszelelt. Pimasz vigyoromat igyekeztem kordában tartani, mielőtt elárulna.
  – Haah~ Shinobu-chan jobb lábbal léptél a tatamira1? – megjátszott döbbenettel tettem fel félhangosan a kérdést. Még ha etikett szerint bal lábbal is lépett fel, már pusztán az elbizonytalanítása miatt is leérdeklődtem tőle a dolgot. Egyszerűen kihagyhatatlan volt, olyan mulatságosan tudott reagálni az ilyesmikre. Csak remélni tudtam, hogy most is így lesz. Bár Setsuna-chan ne lett volna! Ünneprontóként orrolt be a képbe, hogy elhessegessen minket Shinobu-chan közeléből, mint holmi legyeket, holott csak a kísérteties szerepünket igyekeztük élethűen előadni! Vállat vonva hagytam, hogy elvezesse a fiút, amúgy sem szándékoztam Taichou-chan türelmét pedzegetni. Helyet foglaltam ikrem mellett a tatami szélén seizában.
  – Shinobu-chan~ – somolyogva lejtettem mellé, mikor megkaptuk erre az engedélyt. – Ne vágj ilyen arcot, Setsuna-chan, úgy szólt a feladat, hogy egységenként kell végighaladni rajta. Ha jól emlékszem egyelőre én vagyok Shinobu-chan egységében, igaz? – fordultam Aniki felé megerősítést várva tőle. – Bár már semmiben sem vagyok biztos, holt lélekként már nem egészen olyan a memóriám, mint régen! Bezzeg, ha hallhatnák egy haikut…! – ikremmel elvezettem Shinobu-chant a folyosó elejébe. Várakozóan lestem a fiúra, hiszen mégis ő volt egységünk tisztelt vezetője. Vagyis illő lett volna először neki végigrágnia magát a feladaton.
  – Ha félsz kezdeni nyugodtan mondd és átvállalom, csak lásd holt lelkem még ideát is óv téged, hogy megszülessenek azok a költemények – sanda vigyoromat legyezőm mögé bújtattam. Megvártam mit mond lelkes poétán és aszerint cselekedtem. Ha úgy szerette volna, valóban megkezdtem volna helyette a bemelegítő gyakorlatot. De ha daliás mód bizonyítani akart és élre törtetni, akkor nem állítottam meg.

1A dojoba belépés, tatamira fel- és lelépés bal lábbal történik.

  – Olyan nosztalgikus! – mondtam izgatottan, mielőtt nekiveselkedtem volna a pályának. Valóban a gyakorlat már elmondásból a régi második osztagos időkre emlékeztetett. Ott egy újoncnak a nesztelen lépteket kell az elsők között elsajátítania. Egészen hasonló akadálypályákon kellett átrágnunk magunkat akkoriban. De nem volt lehetetlen elsajátítani.
  Noha öltözetemben kételkedtem a pálya legelején. Feltettem magamban a kérdést, vajon megállja a helyét egy ilyen terepen? Tudtam a választ: kicsit sem. Végül arra jutottam, hogy előbb rágom át magamat százszor a kötélpályán, mintsem levegyem a haorit. Különben is, hasonló szituációba keverednék éles helyzetben a közeljövőben, akkor sem válnék meg ettől a ruhadarabtól, még ha az életem is múlna rajta, akkor sem.
  Óvatosan, kapkodást mellőzve bújtam, hajoltam, vagy ha úgy adódott még csúsztam is – bár ezt kevesebb lelkesedéssel, hogy harangjáték nélkül átjussak a kifeszített zsinegek között.  Ügyeltem arra, hogy az óvatosra vett haladásnál, ha szükséges, ruhám anyagát úgy igazítsam, csökkentsem annak esélyét, hogy a zsinórokhoz érjen. A sietséget megtartottam a következő időmérős körre. Most inkább arra fókuszáltam, hogy kiismerjem a terepet és memorizáljam hol, hogyan sikerült a leghatékonyabban keresztülhaladnom.
  Egyes mozdulatok, melyek komolyabb nyújtózkodást igényeltek, tagjaim hangosan ropogva mutatták ki nemtetszésüket. Eléggé elborzasztott. Rendben van, elhiszem, hogy berozsdásodtam finom mozgást illetően a második osztagtól távol töltött időszakban, de ez mégiscsak túlzás! Mintha már több mint nyolcszáz lennék, holott alig töltöttük be Anikivel a négyszázat.
  – Yare, yare… azt hiszem, nem vagyok formában – fejemet ráztam a két zsineggel a vége előtt megszólaltatott csengő zenebonáját hallva. Túlságosan szűkre vettem a témát. Éreztem előre, hogy necces lesz, ennek ellenére kötöttem az ebet a karóhoz. Ruhám alatt rejtegetett itókát ugyanis lehúzta a súlya, majd alantas mód jelezte ittlétét. Holott meglepetésnek szántam az edzés utánra!
  Taichou-chan szavai, hogy lejtsek vissza, elejében meglep. Döbbenetemet somolygásommal igyekeztem leplezni. Mélyen belül bíztam abban, hogy nem elkobozni szándékozik tőlem az italt, amit az egész végére szántam.
  Talán kicsit türelmet őrlő lassúsággal keveredtem vissza az elejére, hogy újra nekiveselkedjek a feladatnak. De mentségemre szóljon, másodjára komolyan odafigyeltem és nem rontottam a korábbi zsinegnél. Nehéz is lett volna, amiért ikremnek suttyomban lepasszoltam a szakét, míg átevickélek az akadálypályán. A maradék két kötél között pedig hamar megtaláltam a módot miként tudok úgy átbújni, hogy ne érintsem meg őket. Legalább valami nem változott, a helyzetfelismerésem továbbra is a régi volt.
  A pálya megismétlésénél se lettem sokkal gyorsabb, mikor időre ment a feladat. Ha gyorsabban csináltam volna, a ruhám egészen biztosan megszólaltatna kismillió csengőt a zsinegen. Noha ennyiszer végigmenve rajta már sikerült kiismernem a szögeket, miként lehet hatékonyan átjutni a zsinórok között. Bizonyos pontoknál gördülékenyen másztam vagy éppen bújtam át. Viszont nem kapkodással akartam elrontani a feladatot. Különben is tartogatnom kellett energiáimat, ki tudja miféle furmányos dolgot dob még fel Taichou-chan a gyakorlat további felében. Szépen is néznék ki, ha Anikinek kellene mindent megcsinálnia helyettem. Szóval inkább odafigyeltem, arra gondolva a többiek meg tudják várni a saját körüket.
  – Hm, hát igen, nem vagyok már a régi… – jegyeztem meg elmélázva az időt hallva, amint sikerült kiérnem az akadálypályán. Futottam már jobb időt is hajdanán. A 2. osztagban valószínűleg kegyetlenül honorálták volna ezt a teljesítményt. Szó se róla, a testhez álló ruci valóban megkönnyítette volna a dolgokat. Taichou-chan viszont, ha gondolt is erről valamit, nem ejtett kommentárt. Így lelkesen léptem Shinobu-chan mellé, hogy szabad kezemmel átkaroljam a vállait. – De meg kell hagyni, remek időt futottam halott kísértethez képest, nem igaz, Shinobu-chan? – pimasz félmosolyomat gyors mozdulattal felnyitott legyezőm mögé rejtettem, hogy le ne buktassam magamat a fiú előtt. A végén oda lenne a szórakozásom!

  Az első feladat terítékre kerülését kíváncsian vártam. Homlokomat ráncoltam, amikor útbaigazítást kaptam Taichou-chantól a fegyvereknél. Pedig már ösztönösen lejtettem volna a szálfegyverek és kardok irányába! Szinte ki is ment kobakomból, hogy első egység tagjaként mik a paraméterek. Azért megpróbálkoztam csalafinta vigyorral bejátszani, hogy Taichou-chan összetetszik keverni ikremmel és valójában én Tokiya vagyok. A kísérletem már az elején dugába dőlt. Így odakullogtam a kisebb fegyvernemekhez, tekintetemet sebtében vezettem végig a felhozatalon. Legyező nem akadt, így a wakizashit imitáló fakardot ragadtam meg. Oldalamon pihenő rövidpengét ritkán használtam, de megnyugtatott a gondolat, hogy nálam volt, már Kozakura-chan emléke miatt is. Mert igaz, ő már nem volt velem, de egy lényét így magam mellett érezhettem.
  Szívemhez kaptam, amikor megláttam ikrem kezében a szálfegyverhez hasonlító gyakorlóeszközt. Nem azért mert meglepett a dolog, helyében én is azt választottam volna, hanem a tény, hogy még saját ikrem is az orrom alá dörgöli, nekem igenis most rövidkarddal kell szerepelnem.
  Némiképpen kárpótolt Taichou-chan által tartott bemutatók nyomán, hogy az első próbaküzdelemnél megegyező csoportból kellett edzőpartnert választani… és kihez mentem volna, ha nem drága Shinobu-chanhoz, egységünk ékes gyöngyéhez?
  – Shinobu-chaaan~ – léptem elé, legyezőmmel takarva az arcomat. – Én veled szeretnék lenni! – harangoztam be kívánságomat.
  – Are? – vizslattam tovatűnt Shinobu-chan után. Taichou-chan mögött sikerült is meglelnem kiszemeltemet. – Nem értem ezt a vádat, Shinobu-chan~ én csak gyakorolni szeretnék veled! – megvillantottam felé pimasz mosolyomat. – De kérlek, légy kegyes velem! – odalépkedtem hozzá, srégen mellette álltam meg. Kicsit előrébb hajoltam, mintha egy titkot készülnék lesúgni a fülébe. – Ahogy te magad is mondtad, már így is halott vagyok – fűztem hozzá halkan, még legyezőm takarásában. Ezt követően összecsuktam a legyezőt és övembe csúsztattam. Szó se róla, megjegyzéseimet piszkálódásnak szántam, amiért eléggé leszerepelt a bemutató alatt. Pedig Taichou-chan még vissza is fogta magát!
  – Meddig szeretnéd váratni halott lelkemet? – kérdeztem pimaszul, miközben felvettem pár lépésnyi távolságot. – Rendben. Türelmes leszek, de csak akkor, ha Taichou-chant nem vonod be a játékba – lopva pillantottam Tacihou-chan felé, kit éppen élő pajzsnak használt. – Nem mintha nem lelkesednék a kihívásokért, viszont most csak veled szeretnék harcolni <3 – adtam választ végül kérdésére. – Ugye nem szeretnél sokáig váratni, Shinobu-chan~? – kíváncsiskodtam. Kész haladásnak véltem, hogy elmert távolodni Taichou-chantól. Nem is értem mire fel ez a félelem, mintha harapnék!
  – Csak adj bele mindent Shinobu-chan – kommentáltam habozására. – Egyszerűen csináld azt, amit egy lidérc ellen tennél egy ilyen fegyverrel – dobtam fel egy elképzelt szituációt, ami bármikor megeshet vele.
  Már epedezve vártam mit ügyeskedik össze a fiú. Kedvesen meg akartam adni neki az előnyt, hogy nem mozdulok semerre első alkalommal, hogy könnyebb célpont legyek. Már kíváncsian lestem mi fog kisülni, mikor elindult. Nem kifejezetten olyasféle eredményre számítottam, hogy Shinobu-chan elesve a fakardot elhajítva fejem mellett azt végül a falba állítja.
  – Huh, are? – meglepetten vizslattam hátra a falban kikötött fakardot. Azon töprengtem mégis miféle technika volt ez a részéről. Egy icipicit meglepett vele. Végül kioperáltam a falból a gyakorlófegyvert, majd a fiú felé vizslattam, hogy lássam, mozog még, egyben van-e?
  – Minden rendben van? – érdeklődtem le tőle azért. Állapotából ítélve nem kifejezetten lehetett szándékos tőle az előbbi. – Mi lenne, ha megpróbálnád még egyszer? Csak most fogd erősebben a kezeidben a fegyvert – közöltem vele tippemet, amikor visszapakoltam a kacsójába a fegyvert.
  Ezt követő ügyetlenkedésére csak halk sóhajjal léptem félre nehogy nyakamba zuhanjon. Tanácstalanul vakartam meg tarkómat.
  – Mégis mi volt ez? – tettem fel a költőinek szánt kérdésemet. Azt hittem, hogy a korábbi lépésében volt azért némi szándék, de ezek szerint tévedtem. Csodálkozom, hogy Youko-ane hagyja, hogy Shinobu-chan némi alapismeretek nélkül itt ugrabugráljon. Ha így folytatja, elkezdem szégyellni Amatsuji véremet!
  – Gyilkosom nem lehet ilyen teszetosza! – magasodtam a fiú fölé, hogy sebtében összeszedje magát.
  – Ülj le. – Miközben seizával én is letelepedtem, magam elé intettem, hogy hozzám hasonlóan helyet foglaljon. – Egy kicsit közelebb, nagyjából oda – mutattam a pontra, mikor látom, kicsit távolabb rakná le magát. Még jó, hogy nem a terem túlsó végébe vonult. – Ne félj, Shinobu-chan~ – ejtettem felé apró mosolyt biztatásul. – Csak mutatok egy-két használati módot a fegyverhez, mielőtt egy igazival csak kárt teszel magadban. – Miután tisztáztam vele szándékomat és elhelyezkedett, a fából álló wakizashit az övembe tűztem, a legyező mellé.
  – Tégy te is így a sajátoddal – biccentettem fejemmel az ő gyakorlókardjára. – A fogó része álljon a hasad felé, hogy könnyebben ki tud húzni. – Megvártam, míg eligazgatta, csak azután tettem fel a kérdésemet. – Mit gondolsz, miként támadnál ebből a pozitúrából? – a bizonytalan kérdésére, hogy a fegyverrel, csak helyeslően bólintok. Válaszára, hogy előre böködne vele, megingatom a fejemet.
  – Egy karddal sem böködünk ész nélkül – közöltem. – De induljunk el a te gondolatmeneteden. Szúrj meg vele. Határozottan! Ne fogd vissza magadat.
  Türelmesen megvártam, míg elindította a mozdulatot. Már akkor, ahogy nekiveselkedett a wakizashit óvatosan az ölembe húztam, de nem emeltem fel. Ott tartottam, vártam. Mikor a távolság miatt kénytelen volt kilépni előre, hogy el tudja érni mellkasomat a fából készült fegyverrel, feltérdeltem, bal kezemmel megragadtam a szúrást indító karját, közvetlen a tenyere alatt. Így kényszerítve, hogy kezét oldal irányba vezesse el mellettem. A mozdulat közben oldalra fordultam és a másik kezemben tartott gyakorló karddal imitáltam egy „szúrást” oldala irányába.
  – Bamf. És a halottak közé csatlakozott volna egy Shinobu-chan~ – kommentáltam, miközben elengedtem a kezét. – Ezért nem lehet böködni ész nélkül – fűztem hozzá. – Még egyszer! – jelentettem ki, miközben visszahelyeztem a gyakorlókardot az övem mögé, miközben ismét letelepedtem seiza ülésbe.
  Megvártam, míg megkezdi a szúrást, ahogyan az előbb. Ezúttal nem húztam ki előkészületbe a saját gyakorlókardomat. Helyette, mikor elég közel ért, kicsusszantam oldalra, miközben lefogtam a kezét csuklója alatt és könyökénél, majd előre rántottam a földre jobb lábam elé. Mikor hason feküd, lábammal ráléptem alkarjára és elővettem a wakizashit. Most nem hasa felé imitáltam szúrást, mint korábban, hanem nyaka felé mímeltem egy vágást a levegőben. Mielőtt hozzáérhetett volna természetesen megállítottam.
  – Bamf. Shinobu-chan elvesztette volna a fejét. – Ismét elengedtem és visszatelepedtem seizába. A wakizashit pedig visszahelyeztem az öv mögé.
  – Amikor ki akarsz védeni egy ilyen rád irányuló szúrást jobb, ha az ellenfeled lendületét fordítod saját magad ellen. Így nem kell feleslegesen erőt pazarolnod. A lényeg a kizökkentésen van. – Felemelkedtem, majd odamentem Shinobu-chan mellé, félt térdre ereszkedtem srégen mellette. – Nyújtsd ki a karodat. – Mikor szavaim szerint tett ráfogtam a karjára úgy, ahogy az első hárításomnál. A csuklóját tartottam fogságban, ujjaimmal pedig tenyere egy részére is rá tudtam fogni. – Ezzel a lefogással miközben az ellenfeled a mozdulatot végzi, nem tud különösebben mit tenni. Átveszed karja felett az irányítást. Esetünkben az a célod vele, hogy majd arra kényszeríts, ne tudjalak megszúrni. Próbáld meg. – Elengedtem a karját, majd kinyújtottam jobbomat, hogy rá tudjon fogni, ahogy az előbb mutattam neki. – Ügyelj arra, hogy fogásod határozott legyen. Nem andalogni vezetsz el holdfényes estén, hogy finomkodj. Nyugodtan szoríts rá, egyébként ki tudom húzni a kezem. – Prezentáltam neki, hogy a laza fogás miért nem megfelelő. Törzsömmel enyhén előre dőltem, majd egy határozott rántással ki tudtam rántani kezei közül az enyémet. – Látod? – ismét odanyújtottam felé a kezemet, hogy rá tudjon fogni. Bólintottam mikor helyesen sikerült megcsinálnia. 
  – Emlékszel még, hogy vezettem el a kezedet első alkalommal? – válasza szerint árultam el neki, ha nem rémlett számára. Visszatelepedtem seizába, megvártam, míg ő is így tett.
  – A fegyvered tarts az öledben, így – szavaim nyomán prezentáltam a részben ölembe húzott wakizashival. Jobbommal a markolatát fogtam, balommal pedig pengéjét takartam. Kivártam, míg lemásolja hogyan is kell tartania a fegyvert. – Mikor érkezik a szúrás kifordulsz a feléd közeledő pengétől. Nem állsz fel, nem emelkedsz fel ennél jobban – bemutattam a fordulást, jobb lábam kiléptem előre. – A lábad legyen a mérték – paskoltam meg jobb combomat. – Látod, hogy áll a lábfejem? Mikor elvezeted majd a kezemet, ügyelj arra, hogy kézfejem a lábfejeddel egyvonalban álljon. A szúrást ennél a pozitúránál magától értetődő, hogy kell elvégezni. – Azért prezentáltam neki a lefelé szúrást a levegőben, hogy biztosan emlékezzen a mozdulatra. – Van bármi kérdés, mielőtt kipróbálnád te is? – kérdésére enyhén felszalad a szemöldököm. Nem éppen témába illő volt, de nem különösebben kellett elgondolkodnom a miérteken. Természetesen azért tettem, mert jócskán tanulásra szorult, mielőtt otthagyja a fogát terepen. Még csak az hiányozna! Éppen, hogy sikerült kiimádkozni Youko-anet a csigaházából. Nem azért kell visszabújnia, mert Shinobu-chan nem tudott vigyázni magára.
  – Természetesen a haikuk miatt! Tudod te egyáltalán, hogy menyire hiányzom az én kicsi Ayane-chanomnak? – adtam választ kérdésére. Noha a valóságot nem közelítette meg, a gyereknek nem kellett ennyire belemenni a részletekbe. – Szóval addig gyakoroljuk, míg nem tudod helyesen végrehajtani! – Mikor ismétlést kért a mozdulatsorból, készen álltam újra bemutatni elejétől a végéig, viszont mielőtt nekiveselkedtem volna tisztáztam Shinobu-channal néhány apróságot. – Rendben, de ezúttal koncentrálj, arra mit csinálok. Csak egyszer ismétlem meg. Utána már te neked kell elismételned, és ha nem sikerül… talán idehozom még néhány halott ismerősömet, akik szintén haikukra vágynak – közöltem sejtelmesen gondolatmenetem végét.
  Amint átismételtük a mozdulatsort, vajszívem miatt kétszer is, átadtam neki a terepet. Ezúttal én intéztem a szúrásokat és neki kellett volna hárítania. Viszont úgy alkotott, mintha téli hideg időben edzenénk mínuszokban. Mivel ez nem így volt, természetesen nyomban lekopogott, hogy a félelem okozta remegéstől kelt táncra a hakamája.
  – Shinobu-chan, ha már nálam úgy reszketsz, mint egy nyárfalevél, egy lidérc előtt mit alakítasz? Mit gondolsz ettem én már Shinobu-chanokat az életemben? – meg se vártam a teljesen légből kapott kérdésemre a válaszát, inkább folytattam gondolatmenetemet. – És szerinted most kezdeném el? „Valaki” miatt halott lélek vagyok Shinobu-chan, nem tudok harapni. :/ Szóval tessék megemberelni magad és szépen teljesíteni, amit mutattam. Türelmesen! Nem hajtanak az espadák. Ha ügyesen elsajátítod akár Youko-anénak is bemutathatod.

*A megtanítandó mozdulathoz videós illusztráció: https://www.youtube.com/watch?v=kgMSfjVc4mo (0:23-tól 0:25-ig)
*Köszönöm a sok választ Chicchantól és az IC-ket Mei-chantól és Nikkától. <3

8
Egyéb helyszínek / Re:Tavaszi leányrablás a szabadba
« Dátum: 2017. Szept. 29, 23:17:49 »
  Az ukáz hallatán csendesen somolyogtam. Eszem ágában sem volt elfeledni szavaimat még kisfiús irigységeim ellenére sem. De ilyen szigor mellett, hogyan is lenne merszem ellenkezni vagy másképp tenni? Aniki is biztos megérti majd, hogy kedves Nadeshiko-chan kedvéért kell tennünk, mielőtt lépten-nyomon Fonoka botlanánk bosszújából, ha nem kohol ki sokkal rosszabb büntetést! Sose lehet tudni, hiszen egy vérbeli Shihouin áll előttem.
  – Legközelebb? Nem – kis szünetet hagyok, igyekszem megjátszani, hogy mélyen eltűnődtem. Ábrázatomat még a Gondolkodó szobra is megirigyelné. – Nem ez a legpontosabb kifejezés. Inkább a bármikor. Igen, bármikor elhoználak – gondolatmenetemhez mellékelek egy kacsintást is, hogy oldjam a lassan kifejtett szavaimmal okozott esetleges feszültséget. Következő kérdését hallva halvány mosollyal az arcomon nézek Nadeshiko-chanra.
  – Édesség kiállításról csak a Párizsit tudom, ami két hét múlva lesz – feleltem kérdése első felére, a másodiknál viszont nem tudom megállni, hogy ne pimaszkodjak. – Nem sűrűn használod a soul somediát, igaz? Manapság a legtöbb dolognak terveznek kiállítást, szóval igen, a konyhaművészet is teret hódít. Ha szeretnéd, akkor nézek ilyen témában programot a következő alkalomra, ha megtisztelsz a társaságoddal – próbáltam valamicskét oldani korábbi megjegyzésemet. – De ígérd meg, hogy ismét elrabolhatlak! – nem tudom elrejteni arcomra kiülő fél vigyort, ahogy a Fon testőrök ábrázatát vizionálom magam előtt, miközben fennakadtak az Amatsuji hálón. Természetesen jót szórakozom azon, hogy én lettem a lázadó, aki éppen borsot tör a Shihouinok apraja nagyja orra alá. Viszont elég csak Nadeshiko-chanra néznem és tudom, hogy megéri. Szegény annyira rá volt fókuszálva ez idáig a munkára, hogy arról sem tudott hobbijának milyenféle módokon hódolhat.
  – A te társaságodban szívesen hozok ilyen áldozatot – hajbókoltam Nadeshiko-channak. – Főleg ha így folytatod a meglepetésemet! Eddig úgy tudtam, hogy inkább a süteménykészítés érdekel. Nem tudtam, hogy a konyha más területei is foglalkoztatnak. – Csodálkozásom őszinte volt, azért nem sűrűn van alkalmam találkozni olyan hölgyeknél, kik ilyen adottsággal rendelkeznek. Terebélyes családom nőtagjaitól legalábbis ég óvja a konyhákat. – De mi lesz az afterpartyval? Bíztam abban, hogy ez után a program után azért még megejthetünk egy városnézést.
  Figyelmesen hallgattam végig az emlegetett édesség tulajdonságait. A lényeget memorizáltam belőle, és csak bízni tudtam abban, hogy ránézésre be tudom lőni, hogy melyik macaron az igazi.
  A háttérben mosolyogtam Nadeshiko-chan reakcióin, egészen magával vonta a látvány. Így készségesen ügyeltem arra, hogy úgy szlalomozzak az embertömegben, hogy ne tapossanak be minket, de kényelmesen tudjon nézelődni a kínálatok között.
  – Egy shio daifukut1 szívesen ennék, ha találsz – feleltem. Igaz elég speciális és nem kimondottan az édes kategóriába tartozott, mivel enyhe sós íze volt, de elég nagy a kínálat. Szóval kitudja! Egy próbát megért, talán akad, és amíg Nadeshiko-chan keresgél, magam is elosonhattam a macaronokért. A kitérő pedig egyértelműen megérte!
  Halkan kuncogtam fel Nadeshiko-chan kérdését hallva. Pár pillanatig elnézegettem a lány lelkesedését a doboznyi süteményre.
  – Egy Meiou sosem árulja el a titkait – kommentáromhoz társított pimasz mosolyomat a legyezőm mögé rejtettem. Játékosságom elreppent, mikor megkínált ezzel a macaron nevű édességgel. Noha nem szívem csücskei az édes nassolnivalók, de megadtam a francia süteménynek a lehetőséget.
  – Ha így felajánlod Nadeshiko-chan <3 – a doboz tartalmára pillantottam. A rengeteg színből nem tudtam megállapítani vajon melyik milyen íz világban utazik. – Melyiket ajánlod? – kérdeztem rá, mellőzve a találomra való választást. Mint macaron szakértő bíztam Nadeshiko-chan javaslatában.
  – Ahogy szeretnéd – feleltem a könyveket illetően, miközben kihámoztam a dobozból azt a színű édességet, melyet Nadeshiko-chan mondott. Miután megettem a roppant édes, bár valóban érdekes ízű édességet, lecövekeltem a dangók előtt. Nem volt ismeretlen édesség számomra, fesztiválokon számtalanszor volt szerencsém találkozni velük.
  – Sokszor tűnődtem már rajta, de egyszer sem jártam utána. A zöld színű dangók, milyen ízűek? – érdeklődtem utána Nadeshiko-chantól, ő mégis csak jobban képben van ezekkel. Legalábbis bíztam abban, hogy elkergeti a szürke homályt tudatlanságom felett.
  – Mesélj közben egy kicsit Nadeshiko-chan, mi a helyzet veled otthon? Mit csinálsz a szabadidőben, aminek a létezésében olyannyira kételkedem? – kíváncsiskodtam felőle, ha már olyan régen volt lehetőségünk kötetlenül eltársalogni. Az osztagtémát nem akarom boncolgatni, azt most szigorúan tiltólistán szerepel, még csak az kéne, hogy a szabadidejében is a munkán járjon az esze!

1Shio daifuku (wiki link)

9
Lezárt küldetések / Re:Szelek szárnyán
« Dátum: 2017. Júl. 02, 21:37:38 »
  Kezdem egészen úgy érezni, mintha beledobtak volna egy Névtelen Egység féle kiküldetésre, ahol még el is várják, hogy magunktól boldoguljunk. Ez a „nesze itt a mélyvíz tanulj meg úszni” – effektus pedig a hátam közepére sem hiányzott. Shirogane elszórhatott volna legalább titkos jeleket a tájékoztatás alatt.
  A mostani vendéglátónkra is csak megsajdul a fejem és érzem, hogy nagyon küzdenem kell, hogy ne csukódjanak le a szemeim. Túlságosan látványos lenne bóbiskolni az üres fecsegésén, és ha már voltak kérdéseim annyival azért megtisztelem, hogy végighallgatom. Persze naiv remény volt, hogy talán a csodaerejű fickóról többet megtudhatunk.
  Az indulás pedzegetésénél a felkészültségünket illetően csak szkeptikusan mosolyogtam.
  – Már alig várom, hogy ott legyünk… – feleltem enyhe iróniával a hangomban Nadeshiko-channak. Halk sóhajjal bólintottam végül, hiszen ez a levél elindított egy eseményláncolatot, amiből aligha tudjuk kivonni magunkat.
  Az út során fejben rendszereztem a megtudott dolgokat, és próbáltam megtippelni mégis mi a búbánat fog minket várni a törzsnél, ha már hívatlan vendégként fogunk beállítani. Egy pillanatig átfutott rajtam, hogy talán erősítést kellene hívnunk, de egy mély szusszanás kíséretében elvetettem ezt az ötletet. Nem akarom rokonaimat bajba keverni, már pedig most semmi rálátásom sincs arra, hogy mi vár ránk. Kezemet visszahúztam a lélekmobil felől, helyette legyezgetni kezdtem magamat Amatsukazéval, mintha csak melegem lenne ebben a párás erdőben. Pusztán el akartam hessegetni a gyanút bizalmatlanságom felől és úgy tenni, hogy valóban szentül megbízom kísérőnkben. Ami persze nem volt igaz, még benne volt a pakliban, hogy cseberből vödörbe lök minket.
  Némán kezdtem mustrálni környezetünket, mikor egyre mélyebbre keveredtünk az erdőben. Hamarosan ki is szúrtam a bokrok között megbújó házikedvencet, mely már korábban is fente ránk a fogait. Nadeshiko-chan valamiért nem tanult a korábbiból és kacérkodott a nagymacskával. Mielőtt csúnya végkimenetele lett volna az ismerkedősüknek igyekeztem mindig visszahúzni magam mellé a leányzót. Bár ezt a mozdulatot nem egyszer el kellett ismételnem, amikor nem figyelt merre kellene menni. 
  A fa előtt megállapodva felvontam a szemöldökömet. Úgy érzem, Chayanknak nem erőssége a viccelődés. Legalábbis ez eléggé rosszkor időzített tréfa lett. Remélem nem úgy értette, hogy most már eléggé bekeveredtünk az erdő mélyére, hogy odavessen minket koncnak a túlméretezett szobacicájának.
  Halvány meglepettség jelét mutatom csupán, mikor kiderült, hogy valójában nem szórakozott, tényleg erre fogjuk folytatni az utunkat.
  Nadeshiko-chanhoz került papíros miatt közelebb húzódom, hogy jobban rálássak az instrukciókat tartalmazó lapra. Ezt igazán odaadhatta volna korábban!
  – Eléggé foghíjas – jegyeztem meg, amint végigértem az írottakon. Rendben, hogy nem fiatal már, de ez a szöveg éppolyan csekély, mintha hiányos emlékezetéből kipattanva sebétben lefirkantotta volna nekünk ezeket a sorokat. Már készültem a hiányzó részleteknek utána érdeklődni, mikor felpillantva szembesülnöm kellett a furcsa figura hiányával. De a macskája is eltűnt, pedig ezért a felszívódásért vigaszdíjként igazán begyűjthettük volna.
  – Hát nincs mit tenni – sóhajtottam fel. – Menjünk Nadeshiko-chan – levizslattam a nyíláson, melyen ott kandikáltak az első lépcsőfokok. – Legfeljebb, ha csapdába esünk, majd ott elfilozofálgatunk a rejtett sorok jelentésén – vetettem fel lehetőségként. Szavaim után mosoly bontakozott ki arcomon. Helyzetünkön derültem, amibe sikerült belepottyannunk, hiszen ennél a pontnál már nem volt értelme tovább hőbörögni. Nem is igazán voltak opcióink, és ha már mindenképpen választani kellett a kísérteties lépcsők vagy a veszélyekkel teli erdő között, akkor inkább a lépcsők! Ott legalább nem lephetnek meg minket annyi irányból.
  Egy-két fokkal maradtam csak hátrább Nadeshiko-chan után, ha netalántán valóban veszély történne, akkor még idejében vissza tudjam rántani őt. Azonban, ahogy egyre mélyebbre keveredtünk számomra a légvétel, mint olyan komoly kihívássá vált. Sűrűn vizslattam Nadeshiko-chan felé rajta nem-e mutatkoznak légszomj jelei, de nem tűnt úgy, mint akinek bármi baja is lenne a rossz levegőtől. Vagy csak remekül palástolja! Valamiért azt gyanítottam, hogy itt most én vagyok az egyedüli áldozat, de legalább kihúzhattam a listából, hogy ez lenne a dolog, mellyel a lépcsőkön vigyáznunk kellene.
  Mikor leérünk a lépcső aljába még túl se tettem magamat a meglepettségen, mely a kövekkel kirakott vájat okozott. Szinte azonnal fejbe csapott az ott megállt levegő. Levegő? Ezt levegőnek se lehet nevezni!
  Mikor éppen odaszólnék Nadeshiko-channak, hogy kíváncsiságát inkább most kergesse el és ne érjen hozzá semmihez, pont akkor vagyok kénytelen nekitámaszkodni a falnak és mély levegőket venni, mielőtt fuldoklásba kezdenék. A művelettel sikerült rendszereznem légvételemet. Sajnos nem egyszeri alkalom volt, ezt követően többször meg kell ismételnem a procedúrát, mely mélyen belül igencsak bosszantott. Viszont mikor már az egyenes járás sem ment, ott már végképp nem próbáltam meg kekeckedni a dologgal. Hirtelen ért Nadeshiko-chan kérdése, miközben émelygésemmel vívtam kemény küzdelmet.
  – Are? Nincs semmi bajom Nadeshiko-chan – legyezgettem el aggodalmait némi szórakozott hanglejtéssel leplezve az enyhe rekedtes hangot, mely mindenáron úrrá akart lenni szavaimon. Tudtam, hogy nem verhetem át ezzel Nadeshiko-chant, de bíztam abban, hogy nem fogja firtatni tovább ezt a kérdéskört. Nem mintha nem tudnám megfelelni, hogy mi problémám forrása. Alapos gyanúm volt arra, hogy vajon mi okozhatja ezt, ami miatt ilyen remekül érzem magamat idelent!
  Kénytelen voltam teljes értékű bizalmat fektetni Nadeshiko-chanba, mikor újabb hágcsóba botlottunk. A korábbi lépcsősor nem tartogatott meglepetéseket, szóval elképzelhetően ez hordozhatja magában a papíron emlegetett veszélyeket. Már amennyiben nem ócska tréfa része lenne a fecnin sorjázó instrukcióhad… vagy akad még néhány lépcső ezen a „csodás” helyen.
  Fejem elnehezült, a sötét fátyol mely bekúszott szemeim elé elhomályosították Nadeshiko-chan alakját, a vállaimat érő nyomás pedig minden áron földre akart kényszeríteni. Küzdöttem a testetlen támadóm ellene.
  A csendet átívelő kattanás, majd a lépcsőt érő enyhe rázkódásra felkaptam fejemet. Megkapaszkodtam a lépcsőjárat falában. Összeszűkült szemekkel próbáltam kivenni a történéseket. Nadeshiko-chan éjszaka kékjét idéző hajzuhataga volt az egyetlen távpontom. Majd a dárda képe… még fel se tudtam fogni, hogy felém közelít máris közelebbi ismeretséget tettünk. Legalább két bordámba került a találkozó. 
  – Kchh… – szívtam vissza fogaim között kikívánkozó keresetlen szavakat, mely a fájdalom miatt pattogtak a nyelvem hegyére. Amatsukazéval ütöttem arrébb a következő dárdát, mely köszönni kívánt, közben szabad kezemmel a másik nyavalyást távolítottam el bordáim közül. Ezután ezt használtam a továbbiakban a többi dárda hárítására. De túl gyors és hirtelen mozdulatokat követelt meg tőlem. Egy idő után azzal szembesültem, hogy már légzésemet sem tudom megfelelően korrigálni. Kapkodtam a levegőt és ezzel arányosan lassultak mozdulataim, időnként pedig vészesen közel suhantak el mellettem az éles fegyverek.
  – Igyekezz előre! – szóltam oda Nadeshiko-channak két lélegzetvétel között. Jobb, ha nem marad hosszan a pengék kereszttűzében. Egyértelműen macska-egér játszmának tűnt velük viaskodni, és kínos volt bevallani, de egyelőre nekik állt jobban a szénájuk.
  Magam is igyekeztem felzárkózni a lány mögött, bár szó mi szó, nem voltam a helyzet magaslatán… nevetségesen lassan sikerült előre haladnom. Mikor megpillantottam a járat végét megkönnyebbülten szusszantottam fel. Örömömet viszont lelohasztotta a fájdalom, melynek okozóját csupán elcsípni tudtam, miközben hátrapillantottam. Alig tudtam egy kicsit félremozdulni útjából, próbálkozásaim ellenére is akadálytalanul állapodott meg lapockámban. Bár a fájdalomtól úgy éreztem, hogy sündisznót csináltak belőlem.
  Eddig fegyverként használt dárdát leszúrtam a földre. Megrökönyödve támaszkodtam meg rajta és ereszkedtem lassan fél térdre a hátamban lüktető kíntól. Szapora légvétellel igyekeztem leküzdeni a fájdalmat és parancsolni testemnek, hogy szedje össze magát.
  A dárda által vájt seb viszont ellehetetlenített a további cselekvéstől. Szinte esküdni mertem volna, hogy Nadeshiko-chan éjszakaszín hajában csillagokat vélek látni mikor mellém lépett. Ez már gondolatban is eléggé vadul csengett. Bár úgy véltem, hogy a fájdalom miatt valóban csillagok táncoltak előttem.
  Nem utasítottam el a segítségét, bár legszívesebben rárivalltam volna, hogy magát mentse, ahelyett hogy saját bőrét is veszélyezteti. Ezt végül nem csak azért nem tettem meg, mert amúgy se volt hozzá energiám, hanem azért sem, amiért tudtam: haragos fellépésem nem neki szólt volna. És be kellett látnom, ez az utolsó hely, ahol ki akarok múlni. Aniki nélkül pedig kacérkodni se akarok a halállal.
  – Nyugi – préseltem ki magamból, hogy Nadeshiko-chan ne merüljön bele az önvádba és fellélegezhessen. A falnak támaszkodtam, leülni nem szándékoztam, ha meg is tettem volna, szinte biztos voltam benne, hogy ott is maradnék. Meg kötve hiszem, hogy kényelmes lenne, miután ez a tünemény áll ki a hátamból.
  – Valóban – bólintottam lassan kérdésére. – Jobb nem lesz, de legalább elfogadhatóan fogok tudni mozogni – vizslattam hátra a dárdára. Morogva vettem tudomásul, hogy a haorit is igen komolyan megrongálta. Azt pedig inkább elhallgattam, hogy virgonc sem igazán leszek ezután. Főleg ha a szervezetem elkezd reagálni, sebláz és egyéb nyalánkságok képében. Remélem, még előtte végzünk, inkább Akira-chan vegye fejemet, mint ebbe múljak ki.
  Összeszorított fogakkal vártam, hogy Nadeshiko-chan megkurtítsa a hátamból kiálló remeket.
  – Köszönöm – lélegeztem fel megkönnyebbülten mikor már nem volt akkora súlya a dárdának, hogy esélye legyen hátrahúzni. Így lazíthattam tartásomon. – Elkérhetem? – nyújtottam ki a kezemet a fájdalmam forrásának csonkított részéért. – Mi a búbánatból lehetnek ezek? – mérgelődve vettem át Nadeshiko-chantól a letörött darabot. – Mintha nem is lelkek lennénk! – hőbörgésemet egy szusszantással zártam le. Nem örültem, hogy ez a hely veszélyt jelent nekünk még úgy is, hogy nem gigaiban vagyunk. 
  Ha nem lenne ennyire komoly a helyzet, talán még élvezném is Nadeshiko-chan bűnbánattal átitatott reakcióit. Ha tudnám, hogy úgy csaltam ezt az ábrázatot az arcára, hogy bármikor elejét vehetem, akkor vidáman derülnék most rajta. Szomorúan vettem tudomásul, hogy sajnos ez a helyzet nem ilyen egyszerű.
  – Nadeshiko-chan, nincs miért megbocsájtanom, nem haragszom rád – simogattam meg óvatosan a kobakját. – Nézz rám – kértem, hogy abbahagyja ezt a hajlongatást, mert nekem kezdett fájni, amit csinál. – Én is figyelmetlen voltam, szóval szükségtelen, hogy magadat vádold! – komoly ábrázattal vettem fel a szemkontaktust vele. – De ígérd meg, hogy legközelebb egy kevésbé fájdalmasabb csapdát aktiválsz! – komor ábrázatomat már csak a fájdalom miatt sem voltam képes sokáig fenntartani. Halvány mosollyal kacsintottam rá, hogy kínjaimat leplezzem. – Csak vicceltem! – toldottam hozzá, hogy nyugodtan fellélegezzen. Mély levegőket vettem, mely szúró mellkassal nem volt olyan kellemes.
  – Amúgy tényleg, ha ennyire szeretnél filozofálgatni egy kelepcében csücsülve a papírra írtakról, akkor csak szólj és keresünk egy kevésbé fájdalmasabb módot hozzá, rendben? – idéztem korábbi gondolataimat, mintha csak ezt sejteném csapdaaktiválási hóbortja hátterében. Pimasz mosollyal vizslattam felé, majd lehunytam a szemeimet. – De köszönöm, hogy visszajöttél értem – hálám nem húzta fel a humor ruháját, őszintén hálás voltam, nem is szerettem volna, hogy félreértsen. – Te jól vagy? – kérdeztem, miközben felnéztem és tekintetemmel a bekötött kezét fixíroztam. 
  – Nos… mi ez a csodálatos hely ahová keveredtünk? – néztem körül, miközben a falnál támaszkodtam. Nem akartam feleslegesen pazarolni energiáimat. Ki tudja, miféle meglepetést tartogat még magában ez a hely.
  Megvártam, míg Nadeshiko-chan körbejárja a helyet és beszámol a látottakról. Az ajtókra firkált amőbákról hallva csak felsóhajtottam. Megkértem, hogy ismételje el a papírra vetetteket, miközben a lehetőségeinken tűnődtem.
  – Ha a szövegünk ezekre az ajtókra utalnak, és nagyon sematikusan nézem a dolgokat, akkor a kört a kővel hoznám párhuzamba a nyolcra tagoltságát pedig azzal, hogy annyi marad belőlünk, ha átmegy rajtunk. A másik kettő – nagyot sóhajtottam, amiért a beszéd, mint olyan szintén eléggé megerőltető stádiumba lépett. Bár nem terveztem hallgatási fogadalmat tenni küldetésünk további részében. Nem mintha nem helyettesíthetnénk szavainkat kézjelekkel, de ez legyen az utolsó dolog, amihez folyamodnunk kellene.
  Szóval marad a kóró vagy az elfuserált madár. Nem is tudom, melyik a bizalomgerjesztőbb, vagy, hogy melyik utalhat a tűzet okádó csodalényre.
  – Szerintem próbálkozzunk meg a madárral – jelentettem ki végül, kisebb gondolkodás után. – Rengeteg madárutalással találkoztunk már mióta megkaptuk azt a csodás tájékoztatást a kiküldetésről. Suzaku törzs, koronatoll, meg ott van Chayank öltözete is… Bízzunk abban, hogy az valóban egy madár akar lenni.   
  Ellöktem magamat a faltól, de mehetnékem nem tartott ki sokáig. A fájdalom hirtelen nyílalt keresztül a testemen, melytől kibicsaklott alólam a lábam. Csupán a berögzült reflexeknek köszönhettem, hogy nem estem hanyatt.
  – Ne haragudj Nadeshiko-chan… de azt hiszem, élnék a korábbi ajánlatoddal – néztem felé kissé megrökönyödve, amiért élnem kell a segítségével. Nem terheltem volna, tekintve, hogy nem tudjuk mi vár ránk az ajtó túloldalán. – De ígérem, hazafelé összeszedem magamat és akkor én foglak vinni. <3

10
Egyéb helyszínek / Re:Tavaszi leányrablás a szabadba
« Dátum: 2017. Júl. 01, 12:00:46 »
  Nadeshiko-chan felvetése, hogy vigyük magunkkal Anikit igazán jószívű gondolat volt tőle. Ha így folytatja, a végén még megélem, hogy féltékeny leszek a másik felemre!
  – Are? Attól tartok ez most nem lehetséges – somolyogtam. – Jelenleg nemesi kényszermunka alatt szenved! – Sajnálom Aniki, de most nem hagyhatom, hogy elorozd tőlem a rivaldafényt. – Emlékszem magam is az ígéretre, majd legközelebb mindenképpen sort kerítünk rá! – Aniki hozzám hasonlóan nem rajong az édes dolgokért, szóval nem hiszem, hogy különösebben örömét lelné úti célunkban. De lássák, hogy kivel van dolguk! Legközelebb olyan program után nézek, amit mindketten szívesen végigjárnak.
  Vidáman mosolyogtam a legyező mögött Yuuken-chant illetően. Természetesen magam se néztem ki belőle, hogy halálisten fogyókúrán lenne a Shihouinok vezetője. De úgy érzem, hogy minderre fény fog derülni, ha eljött Yuuken-chanhoz az az aprócska információ, hogy elloptam családjuk üdvöskéjét. Ezt az aprócska észrevételt megfontolásból magamban tartottam, ha már előbbi kommentáromban sikerült elhessegetnem aggodalmát roppant szórakoztató elszólalása felől.
  Bár igazán érdekelne, hol vált Nadeshiko-chan ennyire karót nyelté ilyes tért? Fiatalon, mintha kicsit lazább lett volna. Szóval igaz… a második osztag lesz a ludas!
  – Hát számomra nem szívfájdalom, hogy a legközelebb esetleg Párizsba látogatunk el édesség kiállításra, ha tetszik a rendezvény – jelentettem ki áratlanul megvonva vállaimat. Nem ferdítettem, világszerte rendezték ezt a programot, csak most ez jött szembe az interneten. Ha pedig ezen múlik, hogy ne váljon Nadeshiko-chan munkamániás robottá, ezt az áldozatot kész voltam meghozni. – Meg más Japán városokban is megtartják. Mi lesz velünk Nadeshiko-chan, ha mindenre rágörcsölsz? Lazíts! Ne kattogjon a fejed felesleges dolgokon.
  Legyezőm mögött mosolyogtam meg Nadeshiko-chan feleletét. Be is lőttem az útirányt az itthoni kínálatok felé a kihelyezett táblák és prospektus alapján.
  – Hogyne – bólintottam. Nem kérdeztem volna, ha nem érdekelne a véleménye.
  Mielőtt megindultam volna célirányosan a hazai édességkínálat irányába, feltűnt, hogy Nadeshiko-chan kissé lemaradt. Persze halálistenek vagyunk, és nem tévednénk el így olyan könnyedén a tömegben, de azért jobb, ha nem kísértjük a sorsot! Mikor megtudtam az aprócska, de annál is nagyobb probléma forrását, mely megakadályozta Nadeshiko-chant abban, hogy kötetlenül jól érezze magát, menten kivontam a forgalomból a kütyüt, amint megtettem a megfelelő óvintézkedéseket.
  Arcom szegletében elégedett mosoly ült meg, amikor elpakoltam a telefonokat. Szinte láttam magam előtt Nadeshiko-chan kisöccsének színes és szórakoztató reakcióját a megosztott fotóra. 
  – Nem is tudom… – mondom lassan a szavakat, mellécsapva, mintha komolyan méláznék azon, hogy visszaadjam-e neki a telefonját. Persze eszem ágában sem volt magamnál tartani, kismillió példány lapult meg otthon a szekrényben Aniki jóvoltából. – Talán ha rendesen kitetszett szórakozni magát kisasszony, akkor visszaadom. – Pimasz mosollyal a hátam mögé kulcsoltam a kezeimet, miközben enyhén meghajolok felé, miközben elmondom feltételemet, miképpen is juthat vissza a mobiljához.
  – És mitől jó egy jó macaron? – kérdeztem rá, kínos lenne elsurranni a kedvencért, ha nem sikerül megfelelő kategóriába eső sütit hozni. – Nem értek túl sokat az édességekhez – vallottam színt, hátha megszán a magyarázatával. A sütiknél csupán a megevésükig jutottam, azt is jó ritkán műveltem. A konyhában sem a sütögetés volt az erősségem.
  – Persze, arra lesz a sétánk – mutattam a megfelelő irányba, amit már korábban sikerült kisakkoznom a táblák alapján. Készségesen a sorokhoz vezettem. – Részemről akár az összes pultról vehetsz kóstolót, ez az előnye annak, hogy látatlanban vagyunk itt.
  Elég színes kavalkád fogadott minket a standokon. A figurás édességektől a hagyományosokig mindentől roskadoztak az asztalok. Nem egy az én szememet is megragadta, különösen a zselébe rejtett sakura virág. Azt roppant érdekesnek találtam. De míg Nadeshiko-chant igencsak lekötötte az egyik árukínálat, kihasználtam az alkalmat, hogy elsurranjak azokért a nevezetes, jó macaronokért. Hiszen most már hatalmamban volt a tudás, amivel meg tudtam különböztetni a közönséges macaront a tökéletestől.
  A második osztagból rajtam ragadt mentalitást erősen visszacsengett az akcióm során, mert amilyen észrevétlenül sikerült elkeverednem, majd macaronostúl visszaérkeznem úgy tűnhetett, mintha el se mentem volna Nadeshiko-chan mellől. Csupán a háttérben kialakuló kisebb moraj jelezte, hogy felszívódott egy doboz édesség, de hát azzal még csak-csak együtt tud élni az embertömeg. Lassan az is elcsendesedett, amiért a nézelődök kedve fontosabb volt, mint zsörtölődni valami felett, amit nem értenek.
  – Voilà! – karoltam vissza karját, majd közelebb húztam magamhoz, mielőtt elvinné az ámuldozó tömegsor. Másik kezemben mindeközben feltartottam a doboz macront úgy, hogy tökéletesen rálásson a színes nyalánkságokra. – Egyenesen a franciáktól! Mielőtt nem marad hely a kedvencnek.

11
Egyéb helyszínek / Re:Tavaszi leányrablás a szabadba
« Dátum: 2017. Máj. 01, 00:10:03 »

  A helyzet súlyosabb, mint hittem! Nadeshiko-chan feleannyit se szórakozik szabadidejében, mint azt állítja. Ismerem a nemesi birtokokat és elképesztőek tudnak lenni, ha valami flancos hajtás van éppen, amiről senki se merje azt állítani nekem, hogy pihentető. Nem hiába szoktunk Anikivel a 11. vagy a 10. osztagban lógatni a lábunkat, ha kis szünetre vágyunk.
  Pedig aztán egyáltalán nem vétek picit kikapcsolódni! Igazán vérfrissítő tud lenni, teljesítménynövelésre kitűnő! Noha emlékszem én még arra a katonás rendre, amit a 2. osztagban követeltek. Érthető volt, így volt rendjén. De még ott sem végezték ki a lelket, ha igénybe vesz egy kis igazi lazítós napot!
  – Nadeshiko-chan, nem gondoltam volna, hogy nekem kell megtanítani téged szórakozni – ráztam meg a fejemet szomorúan. Fájt a szívem, miképp szembesültem a kezelendő helyzet mélységével. Pedig pár évre vettem le a szemeimet róla és máris begubózódott munkamániás lett! Szó se róla, szép dolog a célorientáltság, ha mértékkel műveli a lélek. Lehet, hogy a Nibantainak komplett kellene bevezetni egy kötelező szolgálatmentes napot? Elszántságukat tekintve minimum kéthetente, mielőtt végképp befordulnak.
  Pimaszul mosolyogtam költői kérdésére. Itt inkább az a kérdés, hogy nem-e én vagyok doktor Tokiya? Visszaszívtam a megjegyzésemet, ez a labda sajnos már elpattogott, pedig rendkívül érdekes szórakozást nyújtott volna. Bár Nadeshiko-chan valószínűleg hamar elejét vette volna a közjátéknak.
  – Rendben, a doktor Tokiya talán kicsit erős túlzás. De ha látnád, miféle köteteket forgat manapság! Bevezetés a pszichológiába, Pszichológia gyakorlatok, Emberi test biológiája…! Néha már komolyan aggódok érte – adtam az aggódó testvér szerepét. Noha időnként valóban elkapott a félelem az egyre bizarrabb könyvcímek láttán. Már csak a gondolat miatt, hogy ne maradjak le Ikrem mellett és ezért majd nekem is el kell majd olvasnom a tartalmilag színes könyvgyűjteményt. Bár ikerszimpátiánk eddig tökéletesen áthidalta a helyzetet.
  – Otto… no de Nadeshiko-chan! – legyezőm mögé rejtem mosolyban úszó arcomat, hogy ne rontsam el szavaim megjátszott komolyságát. – Ne adj ötleteket, mert a végén aranytálcán szolgálnak fel Yuuken-channak! – Bár kétségem se fért hozzá, hogy ez történt volna, ha a birtokon kívül teszek ilyen bátor kijelentéseket. Szerencsére a drágalátos Tsukimisou éppen sorompót játszik a Fon–testőrökkel, ami tökéletesen kapóra is jött nekünk.
  Meglepett Nadeshiko-chan kicsattanó öröme. Noha léleksimogató volt, hogy így lelkesedett ennek az apró meglepetésnek.
  – Csak szerettem volna megadni a módját annak a birtokon és szolgálaton kívüli ritka lazításodnak – mondtam, miközben megszokásból ügyeltem arra, hogy ne pottyanjon le a nyakamból. 
  – Lazítási szabály #1: sosincs rossz ötlet! – lapogatom meg a kobakját kedvesen. – A kísértés a kikapcsolódás része, meglátod majd, hogy milyen mulattató hébe-hóba kirúgni a hámból. Meg aztán, amire emlékezni fognak azok a fogtündérek, akik jöttek megleckéztetni az édesség után epekedőket – lebegtettem meg a telefont Nadeshiko-chan előtt, mintegy emlékeztetve arra a csodálatos applikációra, amit a 12. osztag volt oly’ kedves elkészíteni rá. A memóriamódosító kis kütyüt ennek hála nem kell külön cipelni magunkkal. Miután kiszórakoztuk magunkat majd ezzel módosítjuk az emberek emlékeit, mielőtt UFÓ támadásra kezdenek gyanakodni.
  Megfogtam Nadeshiko-chan kacsóját és bevezettem az épületbe, ne csak odakint epekedjen. Menet közben szedtem össze két programújságot, az egyiket az ő kezébe adtam, hogy megnézegethesse, milyen eseményt kínál az édesség látnivalókon kívül a rendezvény. Míg a sajátomat a térképnél csaptam fel.
  – A hazai édességkonyha vagy a külföldi érdekel inkább? – kérdeztem tőle, hogy tudjam, merre felé orientálódjak.
  – Addig is beavathatnál, hogy mi… – kérdésemet félbehagytam, ahogy megláttam a kezében a telefont. – Min ügyködsz Nadeshiko-chan? – érdeklődtem le kedvesen, miközben rálestem a telefon képernyőjére. Öccse árasztotta el éppen üzeneteivel, ami minden bizonnyal szívszaggató is lenne, ha nem pusztán a rajzolt emóciókkal próbálja meg érzelmi zsarolni kedves nővérét. A magyarázós litániát meghiúsítva vettem ki Nadeshiko-chan kezecskéjéből a készüléket. – Megkaphatom egy kicsit? – csupán formalitásból tettem hozzá. Ekkor már lövöm a közös fotót rólunk, majd küldöm el az elkészült képet Ryouichi-channak. Nem finomkodtam a taggeléssel a #loptamanővéredet – még enyhe kifejezésnek is éreztem. Nagyvonalúan megkíméltem Nadeshiko-chant öccse hisztériájától és kinyomtam a mobilját, aztán az óvintézkedés tetőfokaként a sajátomat is.
  – Szóval, beavatnál mi is a kedvenc édességed? – nem tagadtam, hogy terveztem levadászni azt az édesség felhozatalból.

12
Egyéb helyszínek / Tavaszi leányrablás a szabadba
« Dátum: 2017. Ápr. 23, 00:47:49 »
  Éppen a Habatakin böngésztem fél szemmel az udvarra néző teraszon, amiért itt remek kilátás nyílt arra, hogy miképpen tángálja el drága kislányom Setsuna-chant.
  – Jobbról támad. Azt a naginata miatt akaratlanul is szabadon hagyja időnként – kotyogtam el bölcs tanácsként Ayane-channak a tippet, hogy merre figyeljen. Setsuna-chan morgását eleresztettem a fülem mellett. Nem igazán érdekelt milyen panaszáradatba zendített, amiért tekintetem megakadt az egyik üzeneten, amit Nadeshiko-chan kicsi öccse osztott meg. Azon sápítozott kedves nővérkéje már fél napja nem jött haza és úgy érzi, el van hanyagolva. Fél nap alatt
  Pimasz mosoly kúszott az arcomra. Gyors üzenetet pötyögtem MyShinin Nadeshiko-channak, van-e kis szabadideje munka után találkozni, mert sürgős. Valószínűleg találtam, hogy ahol éppen van, ott nem fogja látni az üzenetet, míg nem jár le a műszakja. De kihasználtam addig az időt és mozgósítottam a kapcsolataimat egy kicsit odaát az Emberek Világában. Kész programlistával bombáztak! Pont, hogy kijegyeztem magamnak néhányat, amikor megkaptam a választ. Megadtam neki a találka helyszínét a Mizushima-birtok elé úgy… mostra.
  – Kiruccanok egy kicsit Tokióba – mondtam a serényen gyakorlóknak. – Azért vigyázz Ayane-chan, ne törd el Setsuna-chan minden bordáját – ejtettem meg egy kedves mosolyt leánykám felé. A neveletlenül visszabeszélő Setsuna-channak csupán annyit közöltem búcsúzóul, figyeljen jobban a lábmunkájára, mielőtt távoztam volna. Nem mondhatta, hogy nem szóltam előre! Ayane-chan ügyes volt és kihasználta a figyelmetlenségét, ki is gáncsolta őt abban a minutumban. Az én kislányom! <3
  – Nadeshiko-chan!
– intettem neki, amint látótávolságba ért. – Nem rég érkeztem én is, szóval ne aggódj – vettem elejét a bocsánatkérésének. Lényegtelen volt, hogy mennyi ideje ácsorogtam itt. Szolgálatból jött, nem vártam el, hogy egy-két perc alatt ideérjen.
  – Nagyon köszönöm, hogy eljöttél – átkaroltam, hogy ne tudjon szabadulni. – Azt hiszem, legutóbb említettem, hogy milyen rossz hatással van az emberre, ha nem képes lazítani! – kezdtem bele. Fájt a szívem azt látni, hogy nem képes lazítani, ráadásul mindezt öccse üzenő faláról kellett megtudnom! Néha tud ő is hasznos dolgokat tenni. – Beszéltem erről egy hozzáértővel. Dr. Tokiya szakorvos szerint nyomban kezelés alá kell venni téged. Szóval ezennel hivatalosan is ki vagy írva a nap további teendői alól, egyedüli kötelezettséged a lazítás az Emberek Világában! – beszámolóm alatt kedvesen odavezettem őt a Mizushima-birtokon álló senkaimonhoz. Mit nem ér, ha a rokonoknak futja ilyen drága dolgokra!
  – De ha úgy jobban tetszik, érezd magad hivatalosan is elrabolva! Mármint a munka elől. – Azon csak némán somolyogtam, hogy Ryouichi-chant valószínűleg meg fogja enni a méreg, amint meglátja a postomat a Habatakin. De hát mit tehetnék? Duplaküldetést hajtok így végbe! Nadeshiko-chan végre kiruccanhat, Ryouichi-chan pedig törlesztheti azt a sok éves szenvedést, amit Shizuónak okozott.
  Elejét véve a tiltakozásnak léptem át vele az átjárón, hogy odaát Tokió egyik rendezvényépületeivel tarkított utcáján kössünk ki. Felhelyeztem a napszemüvegemet az élénken sütő napfény miatt.
  – Légy üdvözölve a tokiói édesség kiállításon! – mutattam az előttünk álló fehér épületre, ahol ki-be jártak citromsárga karszalagos emberek. Néhányan szebbnél-szebb édességekkel megrakodva.
  – Nem terveztem a programba olyan felesleges dolgokat, hogy gigai és átöltözés, időt felemésztő kitérő lett volna. Lélekként amúgy sem lát minket senki. Így pedig megússzuk a drága belépőket és az ingyen kóstolók is adottak. Szóval, bemehetünk?

13
Soul Society / Re:(Virág)mustra
« Dátum: 2017. Ápr. 22, 23:22:39 »
  A vastag-dőlttel szedett szöveg Meiou Tokiya szavai. Az IC-ket nagyon köszönöm Mei-channak!

  Orrom alatt mosolyogtam Shinobu-chan lelkesedésén. A közös kaland emlegetésére viszont majdhogynem padlót fogtam. Megszakadt a szívem, hogy ilyen fiatalon már fejjel ugrana bele a bajba. Ráadásul önszántából! Le se tagadhatná, hogy Amatsuji. Bár kétségem se fért hozzá, hogy egy-egy közös misszió bármikor előfordulhat, hiszen mégiscsak egy egységben szolgálunk. Így nagy bölcsen csak annyit mondtam, hogyha küldenek minket, akkor persze, egyébként pedig ne kísértse a sorsot azzal, hogy önként keresi a bajt.
  Nem gondoltam volna Shinobu-chan ilyen szorgosan beleveti magát az Amatsuji–idézésbe. Kicsit kezdet megesni rajta a szívem ilyen buzgón dolgozik, holott biztosan nem fog működni a dolog. De ennek ellenére is jót derültem előkészületein.
  – Észak kicsit jobbra van – jegyeztem meg, miközben tájolt, majdnem jól sikerült belőnie.
  Csendben derülve, mármint „haldokolva” figyeltem az eseményeket. Mondanom se kell, döbbenetemben leborultam a padról, ahogy szembesültem vele, Akira-chan valóban felütötte a fejét a kis rituálé nyomán. Vagyis csupán jól időzített, pimaszul jól. Csak nem megfigyeltél minket kedves Akira-chan? Remélem nem a játékomat jöttél tönkretenni, mert akkor nagyon megsértődök és lesheted, hogy a következő két hétben bármit megtalálsz a konyhádban. <3
  Döbbent arckifejezésemet legyezőmmel lepleztem, miközben ügyetlenül ülő helyzetbe tornásztam magamat. Hát ez roppantul kínos! 
  Miközben Shinobu-chan lefoglalta Akira-chan figyelmét előhalásztam a lélektelefont. Serényen lepötyögtem Anikinek, hogy legyen szíves megmenteni a vészesen süllyedő hajóról, mielőtt Akira-chan rájön mit követtem el. Akupunktúrás pontjaim már pusztán a gondolatra is belesajdultak! Ahogy elküldtem az extra vészjelzést a koordinátáimmal, visszacsúsztattam a telefont ruhám aljába. Ártatlan arckifejezéssel néztem Akira-chan felé.
  – Ejnye Akira-chan. Illik ilyet mondani, miközben fél lábbal már így is a sírban vagyok? – Shinobu-chan reakciójában bízva köhécseltem egyet. – Megmérgezett! – erőtlenséget játszva intettem Shinobu-chanra. – Mi lesz, ha utoljára nem láthatom drága másik felemet?! – drámai haldoklások közepette siránkoztam. Shinobu-chan ötletére, miszerint Youko-anet is megidézi, színészi alakításon kívül is szívemhez kaptam. Extra lebukás! Nagyon nem állt jól a szénám. Aniki, igazán siethetnél!
  Hebi-chan halkan elsziszegte nekem nem kell ennyire aggodalmaskodnom, ugyanis Aniki máris itt van. Hálás voltam tejfehér barátomnak, hogy kérés nélkül szólt nekem erről. Meg is jegyeztem, később megköszönöm neki.
  – Otouto, mit tettek veled?! Érzem, hogy zsibbadnak a tagjaink, mintha halálunkon lennénk! – bátyám lóhalálában futva érkezett felém, majdnem elesett, amiért a halál fojtogató markának nyomása alatt botladozott. De még képes volt küzdeni! (Magam se csináltam volna szebben a belépőt Aniki! <3) – Ki volt a galád, aki az életünkre tört? Túléljük? Oh, kegyetlen a világ, hogy mindig a legjobbak kerülnek a halál hideg karmai elé!
  – Attól tartok nem, drága Aniki! Én már az utolsókat rúgom, már mozdulni sincs erőm. Még szeretett kislányomtól sem tudok elbúcsúzni! A látásom! Homályosulnak már a képek! Hát nem láthatom többé imádott Ayane-chanom szép arcát?
  – Oh, aljas, rút halál, hisz még oly fiatalok vagyunk! – megkapaszkodom Aniki ruhájában, miután segített felülni. Bár így jobban kellett uralkodnom a mimikáimon. Kínos lenne Shinobu-chan előtt most buknánk le, az átverés tetőfokán. Szemem sarkából lopva a fiúra pillantottam. Majdnem lebuktam, egy hajszálnyin múlott csupán! – Oyaji mit fog szólni, egyetlen unokával kell beérnie korai halálunk okán? Jöjj, Otouto, tarts ki még egy kicsit, elviszlek Ayane-chanhoz, méltóképp búcsúzhassunk ettől a kegyetlen világtól!
  – Már késő, Aniki. Érzem, a méreg elért a szívemhez! A csúf halál nem kegyelmezz! De te menj – és vigyél engem is! –, menj és mondd meg Ayane-channak, hogy szeretem!
  – Nem! Gondoskodom róla, hogy elköszönhess tőle, még ha így gyorsabban is hat rám a méreg! Egy leánynak hallania kell apja utolsó szavait! – ikrem feltámogatott, majd a művészi színészkedésemmel alakított haldoklásom miatt kénytelen volt ölbe venni. Ezt követelte az íratlan forgatókönyv!
  – Átok! Átok legyen rád Shinobu-chan, ha nem láthatom időben édes kislányomat még egyszer utoljára! Jegyezd meg, a síron túlról is követni fogunk, ezt megígérhetem! – mondom még utoljára drámai hangon, mielőtt Aniki shunpóval gyors jobbra el-t intézett volna. A hatás kedvéért még egy utóképet is hagyott magunk után. Ezt nevezem én hatásos kilépőnek!

// Köszönöm a játékot! *-* Ne haragudjatok, hogy záróra sikeredett… csak hát… fiam… xD De örömmel játszok Shinobu-channal egy másik játékot, ha már úgy alakult, hogy Toshi így felszívódott itt. //

14
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Febr. 12, 18:35:49 »
  Pimasz mosolyomat legyezőm mögé rejtettem miközben a tudósokat figyeltem. Szórakoztató volt látni, miként vívódnak a feladvánnyal. Csalódottan csuktam össze a legyezőmet mikor Taichou-chan serényen nekikezdett a kódok megadásának és az éles agyak is kikerültek a rácsok mögül. Hamarost pedig már mennünk is kellett tovább, így nem akadt több időnk húzni a tudósok érzékeny idegeit.
  – Biztos jó ötlet hátrahagynunk őket, Taichou-chan? – kotyogtam közbe, játékosan vizslatva a kiszabadított halálistenekre. Vállaltam volna pesztrálásukat, biztosan jó szórakozás lett volna! Viszont az érdeklődésem le is apadt, ahogy meghallottam az új formációnkat. Ravaszdi vigyoromat a legyezővel bújtattam, miközben Shinobu-chan felé vizslattam. – Ahogy Taichou-chan szeretné! <3 – hajtottam fejet a döntése előtt, közelebb libbenve kis csapatunk tagjaihoz.
  – Shinobu-chan~ – szólítottam meg a fiút. – Lelkem szenved nemtörődömségedtől! Meddig kívánsz váratni a költeményekkel? – kérdeztem megjátszott letargikussággal. – Érzem, hogy nincs sok időm, már látom a fényt! – takarom el szemeimet, kelletlenül hunyorítva. Utóbbit meg se kellett játszanom, a szoba ahová érkeztünk szinte ragyogott az eddigi helységekhez képest, melyekben ikremmel a mobiltelefonnal kellett világítanunk, hogy legalább a másik orrát láthassuk. A szemeket megpróbáltató eset után érdeklődve vizslattam a főnöknek tetszelgő figurára.
  – Szerencsétlent jócskán elintézték, förtelmesen fest – jegyeztem meg Anikinek. – Wháú, a borzadályos megjelenésének ellenére aztán sok barátja van – fűztem hozzá álmélkodva, ahogy a teljes harci vértbe bújt csontvázak is felütötték a fejüket. Sok érdekes dolgot volt már szerencsém tapasztalni megélt évszázadaimban, csonthadtesttel sem most találkoztam először. De sajnálatos módon nem ismeretségüket jöttek gyarapítani.
  Az agyatlan társaságot egy cseppet lebecsültem. Főleg azt a csontvázat, ki felkért egy táncra. Nemes egyszerűséggel lejtettem odébb a dárda útjából, mellyel üdvözlésül hadonászott. A következő csapását pedig már Amatsukazéval ütöttem arrébb, hogy a következő pillanatban meglepjem riposztommal. Kifordítottam a kezéből a fegyvert, kigáncsoltam és utána letessékeltem kobakját a helyéről. Ha cseppet is hű a tipikus varázslatokhoz, akkor abba kell hagynia az ugrabugrálást. A csontos csapat tagjai viszont virgoncabbnak bizonyultak ennél. Egy-kettőre összeszedte maradványait és harci kedvéből pitiánernyit sem veszítve újból nekem lódult.
  – Are? Te aztán nem tudod, mikor kell feladni – fosztottam meg legalább hatodszorra különböző végtagjaitól. Alkalmanként brutalitást se mellőztem és ripityára vágtam csonttagjait, de még ez se hatotta meg különösebben. Csalódottan vágódtam le újfent lábtalan ellenfelem hátára, mielőtt összekaparta volna magát. Elhúzott szájjal legyeztem magamat Amatsukazéval és néztem el ikrem felé, hogy lássam, ő miként boldogul bosszantó ellenfelével.
  – Haah~ hogy van képed? Én itt megszenvedek a napi betevőért, te pedig henyélsz? – morrantam fel, ahogy megláttam Aniki éppen ráérősen szemrevételezte csapatunk hadakozását. Elhajítottam az alattam heverő maradványok között ezúttal a combcsontot, hogy még inkább megnehezítsem darabos ellenfelem végtagjainak összeverbuválását. Ez után intettem Anikinek, hogy tegye csak le magát mellém nyugodtan. Csontbajtársam teljesen ártalmatlan a szobában széthagyott darabkái miatt. – Szerinted túl korai lenne ivó szünetet tartani? – tekintettem sokatmondóan ikrem ruhájának azon pontjára, ahol őrizgette az értékes szakét.
  – Shinobu-chan~ fogd meg kérlek! – dobtam el ezúttal csonthaverom kobakját, méghozzá kedves a fiú felé, amolyan emlékeztetőül, hogy ez bizony az én holtamból hátrahagyott maradvány is lehetne. Ami kitudja, előbb-utóbb meg is valósulhat, ha ítéletnapig várat azokkal a haikukkal!
  – Meleg van – sóhajtottam fel lehunyt szemekkel legyezve magamat. – Hol késik a frissítő? – pillantottam fel ikremre fél szemmel.

15
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Febr. 11, 23:01:36 »
  A tűzvész ellenére meg se izzadtam. Ráérősen legyeztem magamat Amatsukazéval, miközben végignézem Shinobu-chan lángokat eloltó akcióját.
  – Hát azt hiszem, most már végképp nem kell attól tartanunk, hogy bárhová is elugrálnának – jegyeztem meg ikremnek. Már csak azért is, mert a társaság nagyon élénken tett arról, hogy ne lehessen egy szót se váltani a jövevényekkel. – Úgy vélem kicsit paranoiásak vagyunk – fűztem hozzá pimaszul mosolyogva, miközben megjegyzést tettem a csapat túlkapásaira.
  A másik szobába gálánsan áttámogattam ikremmel újdonsült fivérünket, ki majdhogynem összeesett a haiku nélküli élettől. A meglelt shinigamikon lassan járattam végig a tekintetemet. Gyors népszámlálást tartottam a felhozatal előtt. Már majdnem szóra nyitottam a számat, hogy, na de kérem, eggyel kevesebben vannak az uraságok mikor rámutattak a szerencsétlen pórul járt társukra.
  – Én mondom, ez kínos – legyeztem meg magamat a legyezővel ikrem szavaira helyeselve.
  Meg se lepődtem már mikor a kincsvadászatot emlegették, ez hiányzott már a napi teendőlistáról!
  – Dehogy is akarják megakadályozni keresgélésünket, csupán szórakoztatni akarnak Aniki – léptem ikrem mellé, hogy szemrevételezzem az íróasztal fiókját. Egyszerűnek tűnt a zárszerkezet, amivel rendelkezett, így lezseren kihúztam frizurámból a hajtűt, hogy végével megpiszkáljam azt. Ha esetleg nem adná meg magát a zár, akkor még mindig ott van tartaléktervnek az ősi brutális módszer. De semmi szükségem nem volt erőm fitogtatására, a fiók, mintha csak megneszelte volna mi vár rá, ha nem adja meg magát, szinte azonnal ki is nyílt. – Tessék~ – léptem félre az asztaltól, hogy Aniki bátran átbogarászhassa a fiók tartalmát. Elégedetten tűztem fel hajamat a tűvel. Megnyugtató volt a gondolat, hogyha valaha Oyaji beteljesíti nagyvilágba kürtölt ígéreteit és netalántán egyszer valóban kirakja a szűrünket, lopásból még megélhetünk.   
  Ekkor ütött szemet, hogy Setsuna-chan az őszhajszálakat növesztő csoportba állt és ahelyett, hogy hasznosítaná magát, inkább lógatja a lábát. Pedig aztán bőszen állította, hogy kutya baja! Így hát nincs oka arra, hogy pimaszul kivonja magát a feladat alól, mellyel ketrecben raboskodó társainkon segíthet.
  – Lelkünk a lírai költemények hiányában túlvilágon raboskodik, de a virgonc fiatalság újabb ártatlanokat küldene utánunk – hívtam fel figyelmét ifjú rokonunk tétlenkedésére.
  – A semmittevés helyett lassan igazán hasznossá tehetnéd magad, Setsuna-chan ^-^ – zengtem ikremmel. Még összebeszélnünk sem kellett, három szavakként váltogattuk mondandónkat, hogy ösztönözzük Setsuna-chant. 
  Ezután csupán egy kósza pillantást vetettem a fiókból előkerült feladványos papírra, melyet ikrem vett kezelésbe. Szinte elmenekültem a megoldásra váró számhalmaz elől. Úgy döntöttem, jómagam is inkább újabb kulcsok keresgélésébe kezdek, hiszen a raboskodó társaink azt állították több ilyen akad a helységben.
  Elkezdtem tüzetesebben körbejáratni a tekintetemet a szobában. Mivel a könyves szekrényt a lelkes kiscsapat már befoglalta, ezért máshol kezdtem szaglászni. Ösztönösen ódzkodtam a kémcsövek látványától, melytől nyomban az Amatsuji konyha jutott eszembe. Mit mondhatnék, ezek után jócskán meglepett a szőnyeg alól előkeveredett újabb papíros.
  – Are? Miért érzem azt, hogy vendéglátóink szórakoznak velük – jegyeztem meg legyezőm mögött. Nem fűlött a fogam csatlakozni ebbe a szórakozásba, így csak mímeltem, hogy komolyan foglalkoztat a dolog. Aniki részéről is rendkívül nagylelkű, hogy a panel után még belevetette magát az újabb fejtörők kisilabizálásába. Gondolatmenetem alatt ekkor landolt nálam Aniki jóvoltából a Setsuna-chantól elorozott fecni, rajta a feladvánnyal. Megilletődve vizslattam rá, hiszen ikrem majd megfulladt a nevetéstől! Mikor átfutottam a rémesen egyszerű próbatételt megjátszott rémülettel dobtam be azt a mellettem húzódó rácsok rései között a tudósok elé, mintha csak szörnyeteget véltem volna látni.
  Olyan rémesen egyszerű az a feladat, hogy élvezet lesz nézni, hogy a tudósaink túlbonyolítják „megfejtés” – címszó alatt!
(click to show/hide)

Oldalak: [1] 2 3 ... 5