Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Shirei Tenro

Oldalak: [1] 2 3 ... 12
1
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Okt. 18, 14:44:47 »
Megcsináltam!
Megnőtt a méltóságérzetem. Kivehetően észleltem, hogy áthatoltam Csizmás Kandúr mellein. Rendes körülmények közt ez annyira halálos, mint fickónak, ha a férfiasságát veszik célba. Meglepetésemre a nő állva maradt, és ez már több a soknál!
Mi a trükkje?, tűnődtem összeráncolt homlokkal, leengedett kezekkel.
Mielőtt „levett volna a lábamról”, elcsíptem az „U” betű formáját imitáló tetkót. Volt néhány percem nézegetni, e-mell-ett teljessé varázsolta nekünk bemutatkozóját, mielőtt úgy döntött, hogy hason rúg, illetve falat dekorál két emberrel. Az álkardok megszűnve kapszulákká váltak, leestek a földre. Azt hiszem Kane-t újra mogyorón rúgtam.
Véletlen volt!
Tehát nem irigykedek rá. Valószínűleg szép formát is hagyhatott a falban. Én mázlistának nevezhettem magam, legalább „puhára” érkeztem. Reméltem azért nem tört gerince, nehezen hozok rendbe ilyet egy türelmetlen, gyerekes szadista előtt, aki fájdalmaim ellenére is inkább türelmetlenné tett, és idegesített, mert túl sokat rizsázik. Más bajom is akadt. Kínosnak tartottam volna, ha miattam elkezdenek majd aggódni a fentiek, hát, feltéve ha megmaradtak még, és lejönnek végre. Szerintem ilyenkor a legrosszabb különválni, mert nem egyenlőek az erőviszonyok. Már pedig ez a fruska több emberes meló, biztosra mentem.
A stílusa legalább olyan idegesítő, mint Elisaé. De most már nagyon elegem van, el akarom húzni a csíkot, Noaht pedig megölni!
Nem maradt sok a tarsolyomban, és minden értelemben kikészültem. Inkább fáradt voltam, nem kétségbeesett. Szívesen visszaszóltam volna, hogy ezért a „kétségbeesés” nem talált.
Miután a falnak csapódtam, a földre hullottam abba a vonalba, ahol a fal és a föld találkozik. Kane meg rám esett. Dühösen levakartam magamról, aztán támolyogva felegyenesedtem, új tervvel a fejemben.
Azt hiszem nem maradt más hátra, mint húzni az időt. Lehet ez a test nem fogja sokáig kihúzni, de ha igen, Noaht felpofozom, kiráncigálom a vezetői székből, és normális bevetésre küldöm a Flúgos Futamot (futárokat).
Szépen hat felé hasítottam* egy nyilat, majd még egyszer eljátszottam ezt. Két részletbe vettem a 12 nyílzáport, mert így a következő hullámmal egyszerre ugorhattam, és futhattam Lucrezia fele. Zsebbe nyúlva előkaptam pár kapszulát, majd a mozgás közepette egyszerűen hozzávágtam. Szerintem volt gyengepontja. Senki se tud regenerálódni, ha elég sorozatos támadást kap, ezt pedig meg tudtuk alapozni, míg a többiek szedik az írhájukat.
- Most mondjam azt, hogy Felhő**? – vigyorogtam.
Gondolom túléli. Nem gond.
A robbanás után hátraugrottam. Reméltem Kane is megedzi az agyát, ha már párszor megbukott Logikából. Az volt a terv, hogy bezúdídom kicsit a helyet, Lucreziara, addig is lekötjük.


(click to show/hide)
(click to show/hide)

2
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Okt. 11, 18:50:55 »
- Hogy látszódott volna?! – Most már muszáj volt felemelnem a hangom. Ennyire nem lehetett hülye – Tévhitben élsz. Azt hiszed, a saját kis dolgaidon kívül mindenki másé is a te felelősséged, és több terhet cipelsz, mint amennyit elbírsz. Elrejted a fájdalmad, te pedig most csodálkozol, hogy „nehéz elhinni”? Igen, baszd—bakker!
Megcsóváltam fejemet a baszd megnél, hogy kicenzúrázzam.
- Van ami nem a te dolgod. Ami másé, azt hagyd meg neki, így lesz valami – a fájdalom érzése, amiben osztozhatsz másokkal. Kivéve, ha nem rejted el megint.
Szúrós pillantásokat vetettem rá.
- Ha meg akarsz halni, legközelebb szólj róla a barátaidnak, különben nem fogják kitalálni mi van, csak asszocnak nézni – megrántottam a vállam, és kitártam karjaimat. A hangom újra nyugodt volt az előbbi erélyes helyett – Na de elég a lelkizésből tényleg. Még a végén pácba kerülünk.

Hú, bár ne mondtam volna még ezt a végére! Hál’ az égnek Kane vette a jelet, és nem lett palacsinta. Lucrezia furcsa hangokat adott ki, mielőtt betemették volna a romok, és pillanatnyi csönd támadt. Elég gyanakvó, pesszimista vagyok, hogy tudjam, ez a vihar előtti csend jele. Kikerekedtek szemeim. Hamarosan szerte-szétrepült a rázúdult törmelék, úgy kellett kerülgetni, hogy ne nyomjon agyon. Csizmás Kandúr vérszemet kapott, és ha robot lenne, szerintem most futna le benne a „Hamarosan meghaltok” című kódsor. Nem elég, hogy karja se tört el, de miként végigpásztáztam a felegyenesedő, kissé görnyedten álló nőt, egy nyilat nem láttam benne. A sapkája sem esett le.
Célt tévesztettem volna? Vagy valamilyen titkos technikát használt, hogy kivédjen mindent?
A fába szorult féreg ordítása után újra mozgásba lendült. Feldühödött. Szerintem amúgy eléggé rossz tanítónénis komplexus is akadt benne, hogy mindig ennyire fegyelmezni, móresre tanítani akarta a rajta kívülállókat. Egyáltalán tudta, miről beszél? Bocsánat, azután a kék aura után valahogy a földre kerültem, és zagyvaságokon agyalok! Azt hiszem megütöttem a fejem, és a hasam is fáj. Megtapogattam. Nem vérzett, de biztosan piros attól, amit a nőtől kaptam. Nemrég vettem észre, hogy előkapta az ostorát. Az nem jó.
Ilyen ütemben eltalálja Kane-t, és elorozhatja a zsákmányunkat is.
Igen, nyilván a fiú se úszta meg. Idáig hallottam a húsról lepattanó gumis anyagot, a nő legalább annyira elengedte magát, mintha lovat csapkodna. Őszintén egy növényt se bíztam volna erre az elmebetegre, mert még azt is arra használja, hogy megölje az ellenlábasát. Szívesen felálltam volna, de szédültem, mint állat. Nem volt, aki segítségemre siessen, és hát az egyetlen, aki elég közel került hozzám ebben a helyzetben, maga az ellenség, aki rongybabaként kezelt. Cibáltak már a hajamnál, ezért először bár ösztönből összeszorultak szemeim, hamarosan kinyíltak, értetlen tekintettel a szúrós kékekbe tekintve. Olyan volt, mint két jégdarab, egyik sem tükrözött emberi lélekre, normális hajlamra utaló fényt. Ez az ember itt előttem a szó szerinti értelembe vett elmebeteg. Míg egyik kezével hajkoronámba túrt, és azzal felemelte valamennyire a testem, egyik lábamat felhúztam és előreléptem vele, ezzel ellensúlyozva a görény húzást. Próbáltam a kezeimmel is támaszkodni, ahányszor a földnek csapkodott, így talán csökkenthettem valamennyit a súlyon, és egyenletesebben oszolhatott el. Viszont valószínűleg a fejem továbbra sem úszta meg az ütődés esélyét, ahányszor lekerültem, szóval ha ezt túlélem, pihenőt kérek, hogy egy hétig a szobámba zárkózzak. Amikor tűsarkúval a kezembe lépett, éles fájdalmat éreztem, de többet nem. Egyszer, ha ordítottam, mert a testem már azonnal, rutinosan bemondta az unalmast – lekapcsolt annyi időre, míg a másik kezemet is „kezelésbe” vette.
Amikor magamhoz tértem, Lucrezia valami összemosott maszlagot hadovált Kane-nek… a répákról? Kinyitottam a szemeimet, aztán lehunytam őket, de nem történt semmi. Egy darabig így maradtam, vértől összetapadt hajjal, és két kézzel, amit nem éreztem a sokktól. Akkor ért véget ez az érzés, amint mégis úgy döntöttem, hogy oldalra fordítom a fejem. Elhűltem a kezemen lévő lyuktól, aztán a másikra néztem, és ott is rajta volt. Kane bedurranására rezzentem meg annyira, hogy rögtön felültem valahogy. Ösztönösen megérintettem hozzá a földet, hogy rájuk támaszkodjak, majd némán felhúztam a padlóról. Ki kellett használnom az esélyt. Valószínűleg ez volt az utolsó.
Mindenekelőtt meggyőződtem arról, a nő a fiúval van lefoglalva. Ezután zsebeimbe nyúltam pár kapszuláért, és megidéztem két tőrszerű kardocskát*, amikkel a lehető leghalkabban, ám annál fürgébben a háta mögé osontam. Talán nem véletlen lettem „Fox” én sem. Megkörnyékeztem Csizmást, majd hezitálás nélkül átszúrtam hátulról mindkét tőgyét, és bal oldalt igyekeztem erősen fogni a kardot, hogy lehúzhassam a szívén is túl. Majd a jobb oldalit kihúztam, és belé szúrtam másutt, a derekába. Mindezt pár pillanaton belül. Amennyiszer tudtam, megszúrtam a ballal is, majd hátraugrottam védekező állásba. A fájdalom eget verő volt, viszont mindvégig ajkamat harapdáltam. Kifolyt a vér mindkét oldalt, megtöltötte gödröcskéimet, és összedzsuvázta a pólómat. Kézfejeim is véreztek, és remegtek. Alig mozogtak az ujjaim. Csodáltam, hogy még erre képes vagyok… Talán az adrenalin. Ki tudja. Minden esetre biztosra mentem, hogy a Szív is el legyen rejtve nálam, egyik ruhazsebbe, nehezen kiszúrható állapotban. Egy kis dobozról beszélünk, csak nem nehéz elrejteni. Aztán remélem végre valaki befogta a száját… Oh. Ha tudtam, a nyakát is megböktem kicsit. Kezdett idegesíteni.

3
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Okt. 04, 14:46:52 »
Haver, a hümmögéssel sokat nem árulsz el.
Gyanakvóan Kane-re hunyorítottam. Szerintem abszolút nincs jól, de lehet csak én láttam így. Az is megeshet, hogy mivel nem dúskáltam energiában, mindvégig a saját magamról alkotott, depresszív képemet aggattam rá. Őszintén már azt se tudom, merre állok arccal, és a csönd egyre feszítőbbé vált, míg végül megálltam, hogy kitörjön a szó belőlem, mint egy vulkánból. Legalább úgy hadonásztam a cigivel, mint akinek megölték a haszonállatát. A végére lemondón sóhajtottam egyet, és egyik lábammal a haladási irányba fordultam, meg ráhelyeztem a súlyt, egyébként se lett volna jó ötlet sokat ácsorogni.
- Oh, már azt hittem untatlak! – szakítottam félbe első mondata után. Még el is fordult, persze érthetően másra reagálva.
Több jut nekem!
Szóval rajta volt a sor, hogy meséljen. Fel-felizzott pirosan a bűzrúd vége, míg ő is végigmondta gondolatait.
Hát nem tudom… Ha már így alakult, talán még jót is tesz hosszú távon, ha most felocsúdunk kicsit. Igazából először gondolok másként az egész helyzetre.
- Heh, ácsi-ácsi! – kifújtam a füstöt, kissé félrefordulva, és mutatóujjammal megkopogtattam a cigit, hogy leessen a hamu. Aztán a fiúra meredtem tagra nyílt szemekkel, elhűlten – Szóval te mindvégig azon agyaltál, hogy megölöd magad?!
Ha szemmel ölni lehetne, Kane már a földön fetrengene. Igazából mit vártam? Egy cipőben járunk, még ha a körülmények mások is. Mindkettőnk marhára elvesztette legalább egy hozzátartozóját, aki jelentős lett volna nem csak a múltat, de a későbbieket tekintve. Aztán ez a sérülés feltépődött, ezért állunk úgy, mint két három éves, aki nem tudja hátra hagyni a régi játékát; ahelyett, hogy nézné, amije van.
- Ó? – rafináltam Kane-re pislogtam – Szóval szerelmes vagy? Úgy hiszem lesz miről beszélnünk, ha ennek vége!
Suttogtam, és átsuhant arcomon egy huncut vigyor. Ennyire sikerült összeszednem magam. Aztán megilletődtem, mikor kezét a vállamra pakolta. Nem ellenkeztem, igaza volt. Ismét elfordultam, de most nem azért, hogy kifújjam a füstöt. A cigi jó ideje égett, és a felgyülemlett hamu magától a földre pottyant, mert elfelejtettem megkocogtatni.  Lassan egy miniatűr kupacot képzett.
- Ajánlom is, hogy ne add fel! – mondtam neki elszánt hangsúllyal – Ja, és ismerhetnél annyira, hogy ha másként gondolnám, el se vállaltam volna a küldetést!
Morcosan néztem a fiúra, hiszen megismerhetett bőven ennyi idő múltán! Hűséges vagyok, nem gyáva. Szóval ha őt vitték a lábai, mozgásra bírtam magam.
Ő sose volt az, akinek kétszer magyarázni kell a dolgok állását. Kivéve szerintem azt, hogy a társa vagyok, nem nyúl. Ah, de mit panaszkodok? Megspórolt nekem sok felesleges kört, hogy nem kellett kifejtenem Az igazság próbáját, és a vele járó csábítón kinéző folyadékot, ami kinézetével ellentétben förtelmes volt.
Ha nagyon rágondolok, biztosan érezném az ízét is, egyelőre viszont a cigi uralta ezt a szerepet, hogy miközben szívtam, egészen lenyugodtam tőle. Miután kifejtettem az álláspontom, kicsit üresen is éreztem magam, akárcsak a szerzetes meditáció után, aki belátja, mind amiről beszélt, egy apró kavics a múlt kertjében, s nem éri sokat ezt bámulni. Kezdtem volna békére találni?
Nos, nem csak a bűzrúd miatt hasonlítottam a parlamenthez a kamrát. Tényleg úgy nézett ki, mint ahol nagyon komoly döntéssel járó dolgokon üléseznek, akár több órán keresztül. A kard meg úgy nézett ki a közepén, mint Excalibur, amiről azt hittem, sokkal nehezebben jön majd ki. Tévedtem, ám lehet, mi még szarul jövünk ki a pácból, ha ez így megy tovább… A cigit is eloltottam, pedig ha még a számban lenne, tutira kiesett volna. Szamár most tényleg bekeményített, egyenest fejest ugrott a halálba.
Így vigyázzak rá?!
Figyelembe se vettem, amit a kardról pampogott. Ha meg is van a különlegessége, valószínűleg nem derül ki, amennyiben hősködés közben feldobja a talpát! Szóval ideje volt cselekvésre bírnom magamat.
Lucreziát jobban érdekelte Kane, mint engem. Ezt kihasználhattam, és számba vettem a lehetőségeket: 1. ha lenne seele schneiderem, azzal elintézném, de sose állt a kezemre, szóval nem most fogom elkezdeni a gyakorlást. Amellett nem hordok magamnál, tehát sztornó. 2. Esetleg több nyilat lövök a hátába, gyakorlatilag sündisznót gyártva belőle. Amilyen szurkálódós, lehet élvezné is. A szadizmushoz tartozhat mazochizmus is. 3. A plafon nemcsak szépnek tűnik, de működőképes, kockázatos opciónak. Reméltem, hogy nem könnyű anyagból van, és nem pont felettünk állnak a többiek, mert akkor lehet, még ők is levándorolnak. Ám ez tűnt a leggyakorlatiasabbnak. Elővarázsoltam íjamat, majd megnyalva szám szélét „kacsintottam” egyet a célpont bemérésére. Lucrezia nekem háttal állt, így megcéloztam a gerince közepét, és lőttem. Aztán mikor Kane hátrálni kezdett, a plafonba is beleeresztettem egy nyilat. Ha valami oknál fogva a fiú nem vette volna észre mire készülök, füttyentettem neki picivel a két célzás között. Miután aztán a plafont is eltaláltam, azonnal hátraugrottam, és energiát gyűjtöttem tervem további részéhez. Miután „feltöltöttem” a kezemben formálódó nyilat, megcéloztam Lucreziát – vagy a helyet ahol feltételezésem szerint állt, és arra az esetre, ha nem találta volna el a törmelék, akkor háromfelé hasított* nyíllal adtam neki, Kane-t pedig fél szemmel nyomon követtem. Reméltem nem hülye, és odébb ugrik, mert ha őt is betemették a romok, akkor nem volt jobb ötletem az ásás híján… De kard volt nála, és nemrég felébredt lélekben, szóval bíztam abban, hogy most az egyszer sikerül szavak nélkül, igazán együtt működni!


(click to show/hide)

4
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Szept. 25, 14:20:57 »
Hát, úgy néz ki, senki nem akart Narakuval tartani. Én se vagyok a híve, miután sokszor látogattuk apai nagyapámat, aki folyton szívta a bűzrudat – mi csak így hívtuk a családdal -, és az arcomba fújta a füstöt. Szerintem utált az a férfi. Mindig öntelt vigyor is társult a dologhoz, tehát biztosan… Kértem egyet Sünitől, mert már kellett a szer, aztán húzni is a csíkot. Felnyújtottam a kezem, és úgy integettem, hogy hátra sem néztem. Örülök, hogy nem rohantunk! Akkor biztosan félrenyelem a cigarettát, aztán volt gyógyító, nincs gyógyító.
Rendelkezésre állt újfent egy csomó idő, de zsizsegett a fejem a gondolatoktól. Csakúgy, mint a fürge méh, fel-alá repdestek megállás nélkül. Szívesen eltöltöttem volna mással is ezeket a perceket ahelyett, hogy fölösleges agyalásokba kezdenék. Ami azt illeti, lefáradtam agyilag. A szűrőt rágcsálva mindkét kezemet zsebre vágtam most. Csak akkor húztam ki a jobbat, ha nagyon felgyűlt az égő hamu. Rákoppintottam kettőt a fehér rúdra, majd visszaraktam a számba, közben fél szemmel a srácra pillantottam. Elegem lett a várakozásból, hogy majd valamelyikünk megtöri a csendet.
- Kane – kezdtem én – Egyben vagy?
Biztosra vettem, egyedül vagyunk, szóval lazán kezeltem a dolgot. Felé fordítottam a fejem, és végigpásztáztam arcvonásait. Mit kerestem benne? A szomorúság, vagy méreg jeleit. Nem vagyok biztos, hogy találtam –e ilyet.
- Mondd csak… te nem érzel.. megfoghatatlan mérget? – megálltam. Valami nagyon piszkálta a csőrömet, és tudni akartam, hasonlóan gondolkodott –e ő is?
- Engem szétfeszít ez az egész, Kane. A próbán… Észrevetted, igaz? Másként viselkedem azóta – elkaptam tekintetem. Homlokomat ráncolva előre pillantottam, a semmibe révedtem. Nyeltem egy nagyot, ezen a hangon kívül maximum sűrű szívdobogásomat hallottam. Kivettem a cigit számból, nagy levegőt vettem, ebből érezhette a fiú, nagy dolog kimondására készülök.
- Várj, akarod tudni egyáltalán, mit láttam? – pillantottam vissza rá komoly arccal. Mégse mindegy, hogy csak leterhelem –e, és fölösen rizsázok valakinek, aki amúgy is leterhelt, mint az állat, vagy… „lehet –e” beszélnem neki erről. A hangom megbicsaklott, s még fáradtabbnak tűnhetett, mint amilyennek idáig mutattam magam. Rám nem jellemző módon többet hezitáltam. Megvakartam arcomat szabad kezemmel, ajkaimba haraptam, igyekeztem visszatartani a sírást.
Mégis mi van velem?
Megálltam, vörösödő arccal, és a padlót fixíroztam. Újra leráztam a hamut, majd nagyot szívtam a cigiből.
- Elölről láttam mindent. Meghaltak a szüleim. Aztán feltámadtak a sírból, én pedig szörnyen éreztem magam, mert képtelen voltam megvédeni őket. Holott erre lettem kiképezve – illetve nem, de kötelességnek éreztem, ha már ennyit törődött velem. Az utána levő képsorok már nem tiszták, viszont úgy emlékszem, a végén mosolyogtam rám. Mosolyogtak, Kane! Mégsem vagyok boldog… Sok sebet feltépett a mai nap. Rendesen érzem, hogy égnek, s a mélybe taszít ez a fájdalom. Ahogy elnéztem, hasonló cipőben járunk. Mondd csak, mit gondolsz? Szerinted… lehetünk olyanok, mint a mocsárból a felszínre törő lótuszvirágok? Teljesen hátra hagyhatjuk a múltat? Nem fog –e mindig letaszítani, depresszióba süllyeszteni minket? – megragadtam a fiú vállát bal kezemmel, mélyen szemeibe vájva az enyémet.
Segítség.
Segítséget vártam tőle. Akkor is, ha esetleg úgy gondolta, nem lenne jó társaság. Bármi megfelelt, csak ne legyen csend. A segítségkérő tekintet zavarttá vált. Amilyen hirtelen voltam, legalább olyan gyorsan vettem le róla a kezem, és össze-visszapillantottam, hogy ne kelljen az arcára néznem.
Valahol segíteni akarok neki, de talán lehet, hogy én vagyok a ramaty társaság. Mit gondolhat rólam, te jó ég! Nagyon ciki.
- Na jó, menjünk tovább, nem tartalak fel! Ezek kikívánkoztak… Addig is kérsz egy slukkot? Nem tudom Süni mit rakott a cigibe, ha ő tekerte, viszont most érzem, hogy teszi a hatását - vontam vállat, majd mintha mindig is ilyen laza lettem volna, elindultam előre. Később elértük a kamrát.
- Hűha! Mikor kerültünk a parlamentbe?
Tátott szájjal csodáltam az arany-vörös színkombinációt, és a hatalmas nézőteret. Rengeteg embernek adott helyet ez a szoba. Felkuncogtam, mert elképzeltem magam itt ülni. Csuklyával a fejemen, meg karddal az oldalamon. Röhejesen néznék ki!
Sose tudnám magam komolyan elképzelni másik fegyverrel. Nekem egyedül az íj a nyerő!
- Oh? – sétáltam közelebb a terem közepére, majd felmásztam az asztalra. Ledobtam a cigi, melyből amúgy se maradt már sok – jóformán a szűrő, és rátapostam. Majd megpróbáltam kihúzni a nagyszerűnek tűnő fegyvert. Úgy éreztem könnyen kijön, aztán mire kettőt pislogtam, már javában a plafonnak emeltem, pengéjét csodálva. Hamarosan más valaki is megérkezett, egy hívatlan vendég. Elkomorult arccal leugrottam az asztalról, azonnal szorosan Kane mellé állva.
- Jó sokat rizsázol szadista létedre. Kezdem megkérdőjelezni, hogy tényleg az vagy –e! – vetettem neki oda félvállról, a fiúhoz közel húzódva. Hátráltam. Nyilván eszem ágában sincs az ellenséggel lepaktálni! Mellesleg. Hol van Renzou?
Ah…
Lucrezia gyorsan megválaszolta kérdésem. A „törpe” névről rögtön levágtam, kire gondol, és hogy a fiú ettől talán jobban kiborul, mint én. Alig rezdült az arcom, de tekintetem tükrözte a meglepődést.
Wolfot azért nem olyan egyszerű leverni. Ha Renzounak, netán a nőnek sikerült, előbbi mondatom úgy jöhetett le neki, mintha alábecsülném. Haha, viszont testközelből is megtapasztaltuk, mit csinált Mouse-szal, majd a mellettem állóval. Ennek ellenére eszem ágában sincs visszafogni magam! Nem becsülöm le, csak nem hagyom magunkat, meg ezt az átkozott Sárkány szíve ketyerét se. Hova rejtsem, míg valószínű harcra készül ez az őrült? Vagy kutassak magunknál fénygránát után? Adjam oda Kane-nek a kardot?
Lábammal enyhén bokán rúgtam Szamarat.
- Ha úgy van, vedd el a kardot, meg A cuccot. Nem hagyjuk a kezére jutni és futsz, én meg fedezlek – ismertettem tervemet, következőleg pedig Csizmás Kandúrhoz szóltam – Egy biztos, szereted hülyének nézni az embert, ugye? Szerintem látod, hogy itt nincs üzlet. Olyan vagy, mint a cserkészek: váratlanul csengetsz be, rögtön lefekteted az elvárásod, és vársz a „pénzre”. Milyen szánalmas!

5
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Szept. 13, 22:00:45 »
Én mit mondjak?!
Nekem is időre volt szükségem, és félre tudtam pakolni annyira a múltat, hogy figyelni tudjak mások egészségi állapotára, vagy kifundálni valamit a haladás érdekében. Tőlem érzékenyebbnek címkéztem magamban a fiút, miközben útjára engedtem. Felőlem menjen, ha akart. Rám úgy se hallgatott, hiába ismertem. Remélem Naraku nyersen fogalmazott szavai több lelket öntenek belé. Bár a „Csinipopsit” igazán kihagyhatta volna. Nos, de végül is a férfi nem tudta, hogy én meg Sünizem, csak nem mondom ki hangosan, mert más előbb előtte a puskát: Mouse. Úgyhogy ráhagytam a becézgetést, én pedig maradtam annál, hogy magamban aggatok becenevet az emberekre. Közben, amivel előzőleg nyakon csíptem Kane-t, azzal most finoman homlokomhoz nyúltam, majd tempósan átmasszíroztam, és csináltam is a dolgomat. Ryuuban legalább nem csalódtam. Kane-ben picit igen, nincs most itt idő pánikra, amikor az ellenség kopóként nyomunkban loholt.
- Oké, akkor áll az alku! – mosolyogtam rá, aztán tovább rázogattam a könyveket. Az egyikből a melleimre esett egy póktetem, és sikítva toporzékoltam, míg le nem esett rólam. Egyetlen gyengeségeim ezek a mocskos, nyolc lábú, nagy potrohú undormányok! Ha bátrabb lettem volna, hozok aeroszolos dezodort, elkérem Naraku öngyújtóját, az pedig elintézi a többit. Akkor viszont könyvespolc se marad. Őrült gondolatomnak az egyik lány rikoltása vetett véget. Felkaptam a fejem, hogy meglett a kulcs. A furcsa látványtól szemöldököm is fentébb csúszott. Cat ölelgette Ryuut, és szerintem kis híján lefeküdt vele az örömtől. Nos, határozottan boldog voltam, hogy nem kell többet itt dekkolnunk, nagyszerű. Ő viszont messzire ment. Zavartan távozni akartam a helyszínről.
- Köszönöm, Ryuunosuke! – mormoltam, gyors iramban eltrappolva mellette.
E mögött az ajtó mögött sem büfé várt, és vörösbor. De megvolt a méretes doboz, ami elment volna asztalnak. Két szobor is mindkét oldalán, dekoráció gyanánt. A hely trükkjeiből kiindulva azonban sejtettem, ha egyszerű szobrok lennének, már igen könnyű dolgunk lenne, az pedig unalmas annak, aki minket örömmel szívatott pár évre visszamenőleg. Kire másra gondolnék, mint az alkotóra? Biztos voltam benne, hogy egy őrült pofozott ki ennyire egy barlangot. Aztán mivel én léptem be elsőként, kissé visszatartott ez az összkép, ám legnagyobb örömömre nem történt semmi. Új szintet értem el, amikor azt mondom, örültem, hogy semmi sem ugrott rám, akart felnyársalni, vagy markolt rám!
- Megyek! – szóltam Catnek, s segítettem leszedni a dobozfedélt. Erre a lány előhúzott egy újabb dobozt, és átnyújtotta nekem. Nahát, ezek a dobozok!
Ez ráadásul olyan, mint az emlékben.
Gyorsan belekukkantottam, ha már ilyen vészjóslóan felszöktek a szemöldökei, legalább tudja, mi lepte meg ennyire. A dobozban egy olyasmi anyagú lánc leledzett, amiről a nő mesélt.
Ha ez a sárkány szíve, akkor nem csak hordár leszek! Olyan érzésem van ettől, hogy két üveg bor megivása mellett tartok. Csak jussunk ki innét!
Bólintottam, lecsuktam a dobozt, és hónom alá pakoltam. Faarcot vágtam a pendrive eltűnését kifejező megjegyzésre. Inkább itt vettem volna elő, és értetek egyet Mouse szavaival. Szerintem Noah tévedett, kezd kiöregedni a szakmából.
Nem utálatból, vagy rosszmájúságból, ám lehet nem ártana leváltani. Már, ha akadt olyan őrült, aki el is vállalná helyette a szerepet!
Mivel bebizonyosodott, értelmetlen mindenért kiborulnom, túlgondolnom magam, leseggeltem a földre, és karba tett kezekkel vártam. Törökülésben ültem, két láb közé helyezve a dobozt, nehogy „csodával határos módon” eltűnjön. Megérzem amúgy is, ha valaki idenyúl.
Igazándiból lehet, tényleg itt sülök fel mindig. El fog a reménytelenség, én utat engedek neki. Egyből a rosszra gondolok, ha probléma merül fel. Nem a megoldáson agyalok. Hah! Pedig alig ültem le, hogy kifújjam magam, „ez” máris kiáltozik itt!
Ahogy jött a probléma, meg is oldódott – úgy ahogy. Pendrive helyett újabb koronggal bővültünk, ám ha tudott még újat mesélni, legalább információban gazdag történettel fogok hazatérni. A gyermekeihez beszélő nőt, anyát láthattunk. Vajon tudta, hogy meg fog halni? Hogy jutott ennyi ideje monológra? Ez az „őgyökérsége” végzett vele? Egyre csak jegyzeteltem egy képzeletbeli papíron a felmerülő kérdéseket, s bizony, mindig újra akadok. Sose fogynak el.
Talán értelme sincs foglalkoznom mindezzel.
Eme gondolatot a nő beszédére is értettem. Felvettem a dobozt, és felálltam, de nem pillantottam se a kivetülésre, se a fiára, miközben az pont ellenkezőjére váltott – leborulva sírt. Szívesen felpofoztam volna, ám amennyire most szétvetett az ideg, lehet Kane ott marad a földön. Noha nem az ő hibája, hogy mindebbe belerángatták a szüleimet. Sőt… őt is, és ezek szerint van egy testvére.
- Ahelyett, hogy pofáznál, inkább mozduljunk is végre! Nincs időnk több hősregére... – feleltem egy izzadtságcsepp kíséretében, ahogy próbáltam nem elröhögni magam Kane hirtelen határozottá vált arcától. Szerintem kicsit későn akarta adni a nagyfiút, és nézhet akármilyen izzó tekintettel, munkán kívül én egy jó ideig kerülni fogom. Ez nem azt jelenti, hogy sutba dobnám a köszönetét. Ja-ja, viszont a hála, ám amit tett a srác, jelenleg időpocsékolás. Túl sok értékes perc ment a kukába lelkizéssel. Berobbant az ajtó. Lucreziaék pedig újult erővel folytatták útjukat felénk.
- Naraku, gyújts meg nekem egyet légy szíves! – kértem meg Sünit, mielőtt futni kellett volna. Most már szükségét éreztem valaminek, amivel kibírom Szamár mellett. Ha megkaptam a cigit, illedelmesen megköszöntem, és hátrálni kezdtem, másik kezemben a „sárkány szívével”, vagy mivel.
- Vigyázzatok magatokra! Hamarosan találkozunk! – hadartam a „Hülye” unszolására, aztán ráharaptam a cigiszűrőre, és a fiú után rohantam, mielőtt a nagy hősködés közepette megbotlik, és leszúrja magát valamivel. Kicsit összeszedetebb volt, viszont csodálkozom, az anyjával kapcsolatban mit érezhetett ténylegesen. Én személy szerint örültem, hogy halott, mert ha látom, én tépem meg.
Egy bocsánatkéréssel nem vásárolsz meg!

6
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Szept. 06, 19:32:33 »
- Reméltem is! – válaszoltam nevetve.
Vette volna a lapot, hogy nem akartam bunkó lenni?
Azon agyaltam, esetleg elhívom valahová kárpótlásul, ám mivel nemrég elég hülyén viselkedtem, és mellesleg én értettem félre a közeledést, kínosan vette volna ki magát a helyzet. Inkább a hallgatást választottam, és foglalkoztam a magam dolgával. Szükség volt rám gyógyító fronton. Meglepődtem, milyen sebességgel rendbe tudtam szedni Narakut. Nemcsak a hátán lévő sebet húztam össze, de figyelembe vettem a kérését, a bordáit is kezelésbe vettem. Ahogy Mouse-nak, neki se ártott pihenni, mert egy gyógyító technika se jelent azonnali gyógyírt. Ha orvosnak mentem volna, talán mást mondhatnék. De mindezt saját indíttatásból tanultam, senki nem ismert a családomban ilyen módszereket. Kicsit harc-, és önvédelem orientált életet éltem mindig. Ők – a szüleim ebben voltak jók.
Naraku helyzete sem volt épp rossz. Vagy hát attól függ! Egy pillanatra megijedtem, hogy Renzou átjutott. Viszont ezek a kék lángok nagyon menőn néztek ki, és elég nagy fénysugarat szolgáltattak ahhoz, hogy rájöjjek a valódi „tettesre”. Olyan ujj technikát használt, ami folytán biztosan feltételeztem, hogy nem először ért nőkhöz. Ez tök jól elment volna egy ecchi mangában, mert ott általában férfi szempontból még örülnek is a furán alakult, félreérthető helyzeteknek, a lányok meg zavarba szoktak jönni. Ezzel én se voltam másképp. Nem segített a helyzeten, hogy csupán a másodperc tört része alatt megjegyzést is formált az alfelemről. Egyedül az volt Naraku szerencséje, hogy nem akartam tovább búskomor lenni, mert azzal meg én nehezítettem akaratlanul a többiek dolgát.
- Kössz! – engedtem meg magamnak egy fél mosolyt, aztán tovább léptem.
Nagyobb kihívást jelentett ez a nyomorult korong, hisz már a harmadik teljes körömnél jártam, és még mindig ugyanazt az állapotot tartotta.
Ilyenkor már rég fénylenie kéne!
Egyetlen könnyedségemet Kane jelentette. Kivételesen hasznát vettem, mint „fordító”, így nem kellett egyedül kajtatnom-kutatnom. Örültem, hogy segítette lerázni rólam a kérdő tekinteteket, mert fogalmam sincs, meddig tudtam volna elviselni. Jól tartok szemkontaktust, de hamar zavarba tudok jönni, ha sokan és sokat néznek. Cat javaslatára újra a korongra pillantottam. Azt hiszem az eredmény nem meglepő. Némán fejemet csóváltam, és kiemeltem apró dobozából, a lány felé tartva. Aztán letettem a dobozt, ezúttal halkabban, mint az előbb. Kivételesen nem akartam magamra felhívni a figyelmet.
Különben is feleslegesen cipelem magammal, elég lenne ez a cucc belőle.
Egy ideig még bámultam a korongot, aztán láss csodát, újabb mesét kaptunk, ezúttal egy könyv képében. Meglepődtem azon, mennyire ép, habár a minta számomra kopottasnak tűnt. Jó állapotban volt ahhoz képest, hogy nem ma hozhatták le ide, viszont határozottan eljárt felette az idő. Őszintén csodáltam Mouse-t is, aki ki tudott értelmes, egybefüggő szöveget venni ezekből a dohos szagú lapokból. Még szerencse, hogy meg se kellett várnom Mouse hívását, hisz alig pár méterre én már ott álltam az asztalkánál, úgyhogy minden szót tökéletesen hallottam, és hatására felidéztem, amit a csuklyás nő mesélt nekem látomásom során.
Említett egy bizonyos sárkányt, majd ő maga is sárkánnyá változott, ami aztán felém repült. Meg összehadovált mindenfélét a reményről. Vajon egy jel lett volna, hogy az „örökös” még életben van?
- Haha, ennek jó viccnek kell lennie! Szkeptikus vagyok, kétlem, ha eddig nem találták meg az ereklyékhez passzoló személyt, majd évszázadokkal később, csodával határos módon sikerülni fog.
Miután kifejtettem véleményem a Mouse által felolvasott információk kapcsán, segítettem én is az asztal puzzle-ben. Többet nem vontam kérdőre az előttünk itt gyűlésezők leleményességét. Oh, ha már őket említem, körbejártam őket is korábban, de csak ócskaság volt náluk. Ezért a csontvázak voltak az elsők, amikkel feladtam a próbálkozást.
Megjelent a kör alakú foglalat, innentől tudtam a dolgom. Az emléken már meg sem rezdültem, a két rúd helyzete viszont ismeretlen, és Kane nem volt olyan szerencsés. Őt láthatóan kezdte megviselni ez az egész. Minden bizonnyal most esett le neki kit lát, míg nekem valamennyire már tisztalap, ezért könnyebben elviseltem a látványt. Nos… Szamárét kivéve. Odasétáltam hozzá, és felsőjénél magamhoz rántottam.
- Ne most ess darabokra, inkább szedd össze magad! Megértem, hogy nehéz, és az egész egy értelmetlen katyvasz, de mind az amit látsz, a múltad része. A jelenre kell koncentrálnod, mert nélküled nem fogunk tudni előrébb jutni, és mellesleg te sem fogod tudni rendesen helyrerakni magadban mindezt. Nem tudom min mehetsz most keresztül, abban se vagyok biztos, hogy ezt meg kéne osztanom, de én is látom az anyámat ezekben az emlékekben, méghozzá mindig úgy, hogy a tied segíti. Fogalmam sincs, mit jelentsen ez! Viszont ha mindketten most fogunk a padlóra kerülni, azt a két rudat sose találjuk meg, és itt fogunk megöregedni. Ugye nem szeretnél 70 évesen csontvázakkal bulizni? – vigyorogtam rá, majd elengedtem – Vegyél mély levegőt, aztán segíts keresni, mielőtt Lucreziáék feláldoznának valami random katonát, hogy aztán elkapjanak. Úgy hallottam élve akarnak. Legalábbis Renzou biztosan. Szóval ha most megállsz, neki adsz esélyt. Ne feledd: nem jó előnyhöz juttatni az ellenséget!
Ha elég motiváló voltam, munkához láttam. Ha nem, tovább nógattam Kane-t, és az oldalán is megbökdöstem, csak utána kezdtem keresgélésbe.
- Ötlet hol lehetnek a rudak? Van valamilyen díszkard, aminek az eleme lenne esetleg? Esetleg valamelyik szék lába? Vagy az asztalé? Rejtett fiókok? – néztem végig a többieken, míg újra körbejártam az asztalkát ezek után kutatva, aztán a közeli könyveket húzogattam kifele. Némelyiket meg is ráztam.
- Ah, apropó – sétáltam vissza Ryuuhoz – Ha ennek vége, a kapunyitásért cserébe kapsz te is italt.
Ne maradjon ki a muriból, ha már inni fogunk a történések után! Én legalábbis biztosan!

7
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Aug. 29, 16:26:28 »
Ryuu úgy köszörülte a torkát, mint akit épp fojtogatnak. Hamar odakaptam a fejem, hogy kacsintani lássam. Nem tudtam eldönteni, komolyan gondolja amit mond, vagy ugrat? Egy pillanatra lefagytam, értetlen tekintetem némán a földre, majd a közeledő katonára szegeztem.  Azután szólaltam meg, hogy őt megöltem.
- Parancsolsz? Benned annyi férfiasság van, mint bennem nőiesség – Az arcomra dermedő vigyor feloldott, és fapofa nézett vissza Ryuunosukéra. De mivel a hangulat a helyzet ellenére meglepően vidám volt, én ezt meg akartam tartani. Úgyhogy talán ráijesztettem most a fiúra, utána viszont folytattam.
- Persze igazad van, előbb mentem volna kurvának, mint idejöjjek. Bármi jobb, mint ez a barlang.
Mindezt kettőnk közt súgtam oda Ryuunak. Utána már ismerős történések következtek Szamárral, meg kiegészültek néhány ponttal. Kicsit le is fáradtam, hogy őszinte legyek. A non-stop lövöldözés az oka. Fizikailag bírtam, és meglepően sokat pihentem tegnap. 12 órát aludtam a megbízás előtt. Folyamatosan koncentrálni kellett, hiszen ha Catet térden találom, valószínűleg egy életre megutál, aztán lehet a házamat se kaptam volna vissza. Az most jelenleg futár-menedék, szóval szó sincs arról, hogy a fiút komolyan elvinném oda, hacsak be nem száll a csapatba. Előtte is kétszer megfontolom, amilyen rumlit csinálhattak a skacok. Egyszer jártam ott régen, összegyűjteni a személyes ingóságot. Akkor se vihettem sok mindent. Néhány ruhát, fotóalbumot, a hosszú íjat. Ezek mind a futárbázisban pihentek most kis fiókokban, meg egy hatalmas gardróbban. Legalább annyira vagyok hálás ezért Kane-éknek, mint annak a Renzounak. Ő viszont furán viselkedett.
Technikailag Lucreziával van, de akkor miért segített minket? Csak nem szabotőr?
Erre tudnék gondolni. Ám ez sem adott teljes magyarázatot, mert ha tegyük fel a mi oldalunkon is állt, Renzout ezért nagyon megruházhatják. Aggódni kezdtem volna érte?
Akiről nem derül ki egyértelműen, kivel paktált le, azzal jobb nem törődni. Magának okozza a vesztét különben is, ha kiderül mit csinált, pontosabban mit és milyen indíttatásból. Minden esetre résen leszek.
Akárhogy legyen, az időhúzásnak hála tovább juthattunk. Ajánlatot tettem Narakunak, amit meglepetésemre nem utasított vissza.
Nos, hülye is lenne.
Felkuncogtam azért a kijelentésen.
- Hát, én még a sajátomra se mentem el – Nem volt az én stílusom. Meg az osztálytársaim se azok az értelmiségiek, akikkel kezet fognék, vagy megölelném, hogy „megcsináltad”. Nagyon elgondolkodtató, miként tudtak sokan az anyjuk nélkül életben maradni. Az egyik leturmixolt egy párizsis szendvicset a lemezlejátszós magnóban. Egy másik ragasztós zacskót húzott a fejére, és a saját anyja fél eszméletlenül talált rá – a saját szobájában.
Gyorsan kellett dolgoznom. Kirekesztettem minden gondolatot, ami most nem prioritás, és míg Ryuu az ajtó kinyitásával volt elfoglalva, Mouse helyzetéhez hasonlatosan kipakolásztam néhány teli gintou kapszulát Naraku köré, négyszög alakzatban. Utána nem húztam tovább az időt, azonnal kántálni kezdtem a technika nevét*. Párszor már végrehajtottam Szamáron, például első találkozásunkkor, vagy egyébként egyszer ma. Ki sem fejtem a kettő közti intermezzókat, kisebb megbízásokat, amiknél szintél jól jött. Tehát sikerülnie kellett a gyógyításnak, és szerintem annyira gatyába tudtam rázni a férfit, hogy jelentősen összezsugorítsam a sebét, és újra harcképes legyen. Minden járni tudó erejének szükségét éreztem.
Zavaró volt annak tudatában gyógyítani, hogy Lucrezia ott állt a másik oldalon, ráadásul megtalálta a korongot a bejutáshoz, Cat megsürgetett.
- Megyek-megyek! – Felkapdostam az üres kapszulákat, hogy véletlen se hagyjak hátra bizonyítékot, had lepődjenek meg, ha egyszer szemtől-szemben az arcukba csapok egy robbanó darabot. Addig is újra pályára álltam, és a többieknek hátam mutatva meghúztam az ideget. Kicsit több időbe telt nyilat idézni, mert olyan technikához**  fordultam, amiben több részre oszlik szét a kilőtt nyíl. Azt gondoltam, ez feltartóztatásra tökéletes lesz, és ha ki is tér valaki, egy nagyobb valószínűséggel talál be. Persze próbáltam észrevétlenül trükközni, mert figyelembe vettem Renzou múltbéli tettét, és reméltem nincs olyan hülye, hogy a nyíleső közepén majd hagyni fogja magát – már ha tényleg velünk van. Óvatosan hátráló lépéssel manővereztem, le-lehajolva, hogy elkerüljek egy esetleges nyílzáport, vagy ostorcsapást. Aztán megpillantottam a kis ezüst dobozt, amit természetesen gyorsan lehajolva hónom alá kaptam.
Nem hagyom itt az utolsó mentsvárunkat!
Lehet a nő észrevette mire készülök? Olyan gyorsan ugrott nekem, hogy a szívroham kerülgetett. Remélhetőleg viszont mindannyian beértünk a kapun túlra, ahol vaksötétség fogadott. Nem tudva mit csináljak, a mellett próbáltam tapogatózni, mert megszállottja voltam ezeknek a rejtett kapcsolóknak. Közben engem is megérintett egy kéz, és úgy megijedtem, hogy próbáltam visszafojtani a hangomat. Helyette kiadtam magamból olyan rövid vékonyat! Szinte megleptem magam, mert ez újdonság. Ujjak mélyedtek belém. Határozott mozdulat volt ez, ám mégis kevésbé érződött ellenségnek. Azért ijedtem meg, mert azt hittem, Renzou esetleg átjutott, és meggondolta a segítőkészséget. De akkor… elég fura helyen tapogatózik. Sőt.
M-M-M… Markolászik!!
Megfogadtam, bárki a tettes, nem ússza meg szárazon!
Aztán visszakapcsoltak a fények. Szép sorjában, kék tűzzel fáklyák lobbantak. Érdekes rendszer állhatott mögötte, ami kifejezetten érdekes lett volna, ha nem téved tekintetem az engem tapogató kéz tulajára. Késként döftem le Narakut két barna szememmel. Kérdőn felvontam egyik szemöldököm.
- Oh? Ha így folytatod, lesz valamid, amit nem fogok meggyógyítani. Remélem értjük egymást – vettem elő újra a jeges tekintetet. Kezd szokásommá válni. Mellé megeresztettem egy krokodil vigyort is, aztán hamar felengedtem, mert Naraku végre levette a kezét rólam. Nem volt rossz, ilyen tekintetben nőből vagyok én is. Viszont illetlen, ezt az egyet pedig sose fognám vérveszteségre. Ha Kane csinálná ugyanezt félholtan, magamat ismerve hozzásegíteném ahhoz, hogy teljesen azzá váljon. Elpirultam attól, hogy a többiek se jártak szerencsésebben. Wolftól azért többre számítottam, legalább egy kiadós pofonra. Mondhatom, a minket nőket érintő zavartság most összekötött, és ez a zavartság érezhető volt Cat kérdésében is. Szerintem kicsit elpirult mellé, de lehet csak én láttam így. Tovább gyalogoltam, hónom alatt az ezüstdobozzal.
Próbáltam hasonló helyzetekre kreatív módokat kieszelni, hogy addig elüssem az időt valamivel, míg lefelé gyalogoltunk. Három hímtag akadt, akikkel foglalkozni kellett, nekik gondolom a lépcső nem volt annyira kellemes. Egyik mostanra holtfáradt lehetett, másiknak reméltem a háta kihúzza a végéig, a harmadik… Áh, ő nem számít! Sose volt normális.
De, de remélem azért a korábbi fejsérülés nem okozott maradandó sérülést nála. Ha kijutottunk, és még megvan a furgon, felvetem, hogy igyon a vizemből, és menjen dokihoz.
Mivel a csapat többsége ilyen-olyan okból elfoglalt, vállalkoztam az ajtónyitó szerepére. Szerencsére hamar kinyílt, feltárva a könyvtárat, amit max. mesékben láttam. Szép hely volt a maga nevében, az ijesztő csontvázakkal együtt is. Kicsit összeszorult a gyomrom.
Vajon köztük van a nő is, akit a hallucinációmban láttam?
Cat hülyesége húzott vissza a jelenbe, és míg Naraku nyugtatni igyekezte a kedélyeket, erélyesen lecsaptam az asztalra a dobozt.
- Esetleg nézzük meg, mi a szitu! – szólaltam meg hangosan, majd ránéztem a korongra – Ha fénylik, körbeevickélek, megnézem én is hova tudom berakni. Úgyhogy mielőtt az ördögöt festenénk a falra…
Szétnéztem mindenkin.
- Átnézem ezeket a csontvázakat is, hátha őriz valamelyik titkos ereklyét. Hiszen a pendrive akkor egy köpésnyire van! – Mi pedig ezért jöttünk ide, de ezt már nem jegyeztem meg hangosan. Ha igaz volt Cat felvetése, akkor Renzou-ék hamarosan bejutnak, nekünk pedig össze kellett szedni magunkat. Szóval köröztem a polcok közt, kezemben a dobozból kivett koronggal, hátha felfénylik. Utána javaslatom szerint körbejártam az asztal tagjait, alaposan méregetve őket, hátha őriznek egy fegyvert, amit be kell csusszantani valahova. Elegem volt a trükkökből, de úgy éreztem, van még pár. Ez a hely kötve hittem, hogy hamar kifogyna belőlük.


(click to show/hide)
(click to show/hide)

8
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Aug. 20, 18:25:30 »
- Hmm? – értetlenül Ryuura pislogtam két katona közt, majd visszafogott nevetést hallattam. Arcom enyhén kipirult, de óvatoskodtam, nehogy óvatlanságomban magamra vonjam a két díszpinty figyelmét. Elfordultam tőle, mely folytán sötét fürtjeim enyhén vállamra estek, kissé eltakarva jókedvű tekintetem.
- Oh ne szabadkozz, tudom, hogy érdekel! – vigyorogtam szélesen – Oda szoktam elásni az ellenségeimet. Csak jussunk ki innen, megmutatom szívesen!
Folytattam a viccparádét, aztán az engem bökdösni akaró megkapta a magáét. Utólag persze megbántam. Számat egyetlen egyenes vonalba szorítottam, hogy ne kiáltsam el magam felelőtlenül, és lassan elhajoltam a fiútó, teret adva neki a felálláshoz. Ugyanis mikor férfiasságon rúgtam, kissé fölé pozícionáltam magam, hogy könnyebben leszedhessem akár puszta kézzel is, ha az íj mit sem érne. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, és fél oldalasan elmosolyodtam.
- Jól van – bólintottam. Legalább megértette. Ryuunak is kezdhetett egy kép kialakulni rólam, ami az előbbieknek hála talán egyelőre nem volt túl pozitív. Nem bántam, igazság szerint jó, ha tudta, mi az, ami kifejezetten felhúz, netán megijeszt. Első dolog a listán: ne bökdöss a harctéren, hacsak nem kérsz ingyen kasztrálást! Vajon ezt Ryuu ennyire komolyan vette? Megfigyeltem, látszólag messzebb állt tőlem, amihez végül stratégiai okot tulajdonítottam. Nehezen lehetsz effektív, ha valakinek túlzottan a fenekében állsz.
Kane mondandójára a fejemet ráztam. Sok esélyt láttam arra, hogy nem futhattunk az örökkévalóságig. Tudtommal egy barlangban lézengtünk, annak pedig egyszer el kell érjük a végét. Kínzás! Ugyan, mit nekem az? Volt már részem benne, ezért koránt se újkeletű dolog, de ha ennyire majrézott, nehezen beláttam, talán rejlett valamilyen szintű igazság abban, amit mondott. Mégis nehezemre esett megbízni benne. Ismertem, és sejtettem, hogy őrültségre készül.
- Nekem itt akkor is bűzlik valami – vágtam rá, gondolkodón államat simogatva – Eh, viszont gondolom szokás szerint nem sok időt hagysz makacskodásra, ugye? Üsse kő! Azonban jó darabig nem foglak kihúzni a csávából, ha még egyszer holtkóros ninjázásba kezdesz. Ha feldobod a talpad, az egyedül a te hibád lesz – Utolsó mondatomat ijesztő arckifejezéssel vetettem oda neki, monoton hanglejtéssel. Aztán manőverbe kezdtem.
Fedezni számomra annyit jelentett, kinyírni a maradék hullajelöltet, majd csirke módjára futni, ha a két díszpinty akciózni kezd. A bajszosra rápislogtam néha, tudott valamit. Azt hiszem már említettem, számomra elismerésre méltó kardvívásról tett tanúbizonyságot. Örültem volna, ha kicsit többet tehettem volna Narakuért azon kívül, hogy hátvéd vagyok. Félreértés ne essék, nem zúgtam bele. Hívhattuk ezt női védelmező ösztönnek, vagy olyasminek. Amikor meg akarod védeni a körülötted levőket, de mellette önbizalomhiánnyal küzdesz, ezért erőtlennek érzed magad annak ellenére is, hogy egyébként fontos feladatot látsz el.
Túl sokat merengek, huh? Istenem… pedig megfogadtam, hogy nem filozofálok ennyit!
Ennek végleg lőttek. Arra számítottam a legkevésbé, miként a terv is hasonlóképp végzi. Az egész ott kezdődött, Csizmás Kandúr mennyire megunta a várakozást! Mozgásba lendült, én pedig fél percre lefagytam, és elhűltem. Ritka szadista, gennyláda módon bánt Sünivel. Ostort rántott, fojtogatta, ide-oda rángatta. Ennek az agyára ment valami, ha ennyire bábként tekintett mindenkire. Talán a bajszos férfi se volt számára különb. Sajnos azonban itt nem állt meg, és ettől féltem a legjobban. Persze, hogy gyagyásunk, ismertebb nevén Szamár hőst akart játszani a legkényesebb helyzetben! Mondtam neki, meg ne haljon, mert az az ő hibája lesz! Legszívesebben odarohantam volna hozzá, de kötött az ígéretem, meg a fene nagy szívem.
Ha kimenteném a kulimászból, azzal elterelném a nő figyelmét máshová, viszont felfigyelne ránk. Sztornó. Amennyiben lankad a figyelmem, valakit abban a minutumban leszúrhat egy balek – katona. Sztornó. Remek, tehát tartanom kell a pozíciómat, páholyból végignézhetem, hogy Naraku után Szamár következik, és--. Ez most komolyan elvette tőle a gránátot??! Az volt a terv kulcsfontosságú része!
Összeszorítottam fogaimat.
Minden áron bele kellett kotnyeleskednie a tervbe?! Nehogy egyszer valami a mi szerencsékre forduljon!
Nem volt elég neki, hogy drámázott egy sort Bajusz Báróval – úúú, azt hiszem megtaláltam a neki megfelelő nevet! -, majd önfeledt mulatozásba vágott? Megostorozta a fiút, akinek nem ez lesz élete legfényesebb napja. Azon lepődtem meg a legjobban, hogy Bajusz Báró viszont ellene volt most. Hangoztatta, hogy Kane élve kell, tehát nyílt titokká lett a bennlévők közt, kit is akartak elkapni. Vajon milyen okból kifolyólag? Családi pertatvar? Eltitkolt gyerek? Netán… kényszerházasság? Egyre kínosabb gondolatok felé vándoroltam, és tudtomon kívül valószínűleg arcom is elvörösödhetett, enyhe nyálcsíkkal megtekerve ezt számnak bal szélén. Hát őőőő… igen, voltak még gondolatok, amiket már nem szívesen hangoztattam volna. De megráztam magam, és kicsit megpaskoltam forrósodó orcáimat. Eldöntöttem, ha élve kijutunk innen, majd doujinshivel lenyugtatom élénk fantáziámat. Egyelőre viszont vissza a történésekhez!
- Hé, valamit tenni kéne, ezzel csak én vagyok így? - kicsit kikészített az ideg, de észrevettem Süninél a fénygránátot. Vajon ezért állt le szövegelni Bajusz Báró Csizmás Kandúrral? Újabb meglepetés. Tudva, hogy a most következő nem lesz szép látvány, rögvest eltakartam két szép szememet, majd Ryuu példáját követve hirenkyakut vetettem be a korong sebes behelyezése érdekében. Már így is túl sok időt vesztettünk tököléssel, és fölösleges áldozatokkal. Hátrapislogtam Kane-re, meg tud –e állni a lábán, de úgy láttam, tán még megmarad. Szóval a többiekkel együtt húztam a belem a következő terembe. Igazán szép, díszes ajtó fogadott bennünket. Kék hajú fiú tagunknál hamarosan felvillant a negyedik korong, majd szinte ösztönösen kiszúrtam a szerkezetet, ahova tökéletesen illeszkedni látszott.
- Tegyük be ide, és lássuk, ezúttal mit tartogat a mozi est! – tettem csípőre kezem, majd félreálltam, valaki másra passzolva a lehetőséget, hogy elindítsa a műsort. Továbbra se volt túl izgalmas, egy valamire azonban felkaptam a fejem. Eltanakodtam, hogy annak a „sárkány szívének” köze lehet –e ahhoz, amit a lötty okozta látomásban láttam? Fénylő volt, és hatalmas. Az a nő meg a reményről hablatyolt. Totál értelmetlen, összefüggéstelen katyvasz volt az egész! Vállamra eső tincseimbe markoltam, és idegességemet levezető, kicsit lehúztam őket, egy darabig így néztem a következő nyomot. Egyedül ami kicsit is reflektált a múltra – a személyes múltra, hogy anyám nem rökönyödött meg a vállát ért sérüléstől. Szóval már régen is erős nő volt, ez pedig kicsit helyrerakta kalimpáló szívem. Egyébként az ajtónyitós trükkre szívesen vállalkoznék én is. Az egyetlen indok amiért nem tettem, az,  hogy Narakut ellenkezőleg jól elpáholták, és a fickó leállt cigizgetni. Látszólag nem különösebben zavarta a sérülés a hátán, legalábbis olyan, mintha remek színjáték lett volna, de olyan megviselt külseje volt, mint egy csapzott kutyának. Úgyhogy ha már Ryuu vállalkozó kedvére akadt, én se óhajtottam tétlenül ülni, míg ki tudja, milyen megpróbáltatások várhattak ránk az ajtó túloldalán. Odaléptem Sünihez.
- Most is olyan biztos vagy benne, hogy nem kell gyógyítás? A sérüléseddel vegyítve pont úgy nézel ki, mint egy élőholt.
Az ajánlat persze továbbra is csak az marad, nem erőltethettem rá olyat, amit passzolna. Ha ő úgy gondolta, hogy meg tudja tartani az erős imidzset, ki legyek én, hogy visszatartsam? Heh, minden esetre úgy érzem, mai naptól az önkéntes nővérke szerep bélyege végleg rám forrt.

9
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Aug. 08, 18:48:17 »
Hmm.
Nem vagyok rajongója a szeszes italnak, így beletelt némi időbe, mire dűlőre jutottam.
- Na jó, legyen! - Amit aztán Icarusék műsora követett. Nehezen álltam ki beszólás nélkül  - Én leszek a koszorúslány!
Ez a butáskodás picit felvidított, bár egyébként soha nem ment a stand up comedy, ezért sejtem, hogy csipkelődésemmel nem értem el sikert Ryuunosukénél sem. Olyan mesteri lazasággal engedte el füle mellett, mint vak a kormányt. Nos, biztos sokszor mondták már neki azt, amit én is, ezért továbblapoztam. Fontosabb dolgot kellett megvitatnunk, és őszintén húztam a szám, hogy már régóta a barlangban időznek Lucreziáék.
- Ez most irónia akart lenni? - tettem fel a költői kérdést. De tudtam, komolyan gondolja. Érezhető volt számomra hangvételéből. Annyira egy katona se hülye, hogy csakúgy nevetgélve nekifusson a drótoknak. Viszont még nem szenteltem túl sok időt a csapda felmérésére, ezért miközben halomra öldössük a maradékot, kellemes időtöltés gyanánt végiglegeltetem tekintetem a látványon.
- Igazad van, pont olyan, mint otthon a kertben – bólogattam szarkazmusom után.
Mindenki csak parancsot követ. Mi is, futárok. Szóval ebben a tekintetben nagyon is tudok azonosulni a katonákkal. De ritka aljas dolog magad helyett halálba küldeni több embert, mert te nem akarod bepiszkítani a kezed.
- Chh! - Ujjaim erősebben markolták az íjat, vállizmaim pedig testem többi részével egyszerre megfeszültek. Mindezt egyetlen pillanatra, míg értelmeztem a felém intézett kérdést. Összeszorítottam fogaimat.
Miatta sírni? Erre még nem is gondoltam. Passzolom. Lehet sírnék érte, viszont semmiképp se ma fog ez megtörténni. Talán, ha kijutunk innen ép bőrrel – ha ép elmével már nem fogunk tudni –, lehet addig felgyülemlik még sok érzés egy kupacban, és akkor a stressztől, vagy az örömtől, majd megteszem. Jelenleg annyi könny elhullajtására lennék képes, mint kaktusz a sivatagban.

- Dehogy aggódom, nagyfiú ő! Visszatalál majd ide - válaszoltam a kellőnél kicsit ingerültebb hangnemben, ellőve egy nyilat.
- A próbámban meg kellett inni valami fura löttyöt, biztos attól festek így – vontam vállat másik kérdésére. Legszívesebben ignorálnám, viszont az gyanús lett volna, és nem akartam Ryuutól, hogy tovább faggasson. Ez tűnt a legésszerűbb indoknak is, mivel fene tudja, mit tettek a löttybe, vagy egyáltalán hány éves.
Az irtogatás egyébként nagyon jól ment. Ellenségeink száma megcsappant, némelyt egész kreatív módon érte utol a halál. Sokan viszont még krákogtak-fulladoztak a drótoktól. Amennyire energiámból kitellett, párat fejbe lőttem, elvemhez tartva magam. Kicsit elhittem, hogy én állok a világ tetején, persze nem tartom sokáig, mert valaki engem bökdösött. Reflexből hátrafordultam, bal lábammal két lába közé rúgva, majd próbáltam kibillenteni az egyensúlyából. Rászegeztem íjamat, aztán magasra emelkedett mindkét szemöldököm a meglepődöttségtől.
- Úgy aztán biztos menni fog a csend, ha hátulról találsz be. Ilyet többet ne! - szóltam rá, aztán leengedtem a fegyvert, és két ujjal megmasszíroztam homlokomat – Az istenért, Szamár!
Felsóhajtottam. Úgy tűnt egyben van, talán max. azt leszámítva, amit tőlem kapott. Ha eltaláltam, és nehezére esett felkelni, kezemet nyújtottam. Ha túlélte, vagy el se találtam, akkor meg úgy is mindegy. De a kikötésemet komolyan gondoltam. Aztán elkezdtem neki felvázolni a tervem.
- Hát öööö – vakartam fejem – Nekem az volt a tervrajz, hogy elterelem Lucrezia figyelmét, és harcba bonyolódom vele/kifárasztom, Ryuu meg fedez. Nagyjából pedig, miután felbukkantál, berakjuk a korongokat, majd futás van. Viszont most, hogy mondod, ez így túl könnyen hangzik.
Vagyis túl rizikósnak. Kellett valami más alternatíva, különben annyival kevesebb ember marad hátra, amennyiben a számításomba hiba csúszik. Jó kiképzést kaptam, de ettől még nem nevezném magam képzett harcosnak.
Cat ismerős mondatától újra elhúztam a szám. Negatív emléket idézett fel vele, így a háttérből szúrós tekintettel illettem. Leginkább csak a magam boldogságára. Ezért nem zavart, ha neki nem esett le a tantusz. Helyette kelletlenül, fintorogva odaléptem a holttesthez, majd arcomat rendbe téve lehajoltam hozzá. A hajába markoltam, és felemeltem, meg kicsit elfordítottam a fejét, így ki tudtam  szedni belőle a zsinórt. Sunyiban letakarítottam róla némi húscafatot is, mielőtt átadtam Wolfnak, aki hamarosan beszállt az ötletvonatba.
- Inkább kiegészíteném. Ha Lucrezia valamilyen úton-nyomon utánunk eredne, vállalom, hogy elterelem én a figyelmét. Egy percig sem hagyhatjuk, hogy gondoljon egyet, és beszálljon hozzá
Hátrapillantottam Bajuszkára, elkapva tekintetét. Lelkesen magyarázott a sérült hátú férfinek. Aztán nagyot sóhajtottam, szétnéztem a többieken. Ha volt még bármi hozzáfűznivaló, megvártam. Egyébként biztatóan megveregettem Ryuunosuke vállát, Kane-re pedig szúrós tekintetet vetettem.
- Neked meg eszedbe se jusson hátulról bökdösni olyan hirtelen – súgtam oda neki, hogy csak ő hallja. Nem ártott rá emlékeztetni. Amennyiben megértette, megragadtam az íjat, izmaimat megfeszítettem. Célba vettem akit kellett, vagy futottam, mint a nyúl. A többi a csapat összjátékán múlt.

10
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Aug. 02, 15:10:15 »
- Remek, reméltem nem kell hangoztatni, hogy a közhelyeket is meggyűlöltem egy életre – pillantottam fel újra a nőre.
Mikor került mellém?
Összekulcsolta két kezét, mintha prédikálni készülne, szerintem viszont ennyi. Max. még hozzáteszi, hogy nincs boldogság szomorúság nélkül, vagy kitalál más baromságot, amivel elódázhatja az időt. Nem vártam tőle többet. Komolyan.
- Ch, még hogy választ! - Akkor nem a semmi közepén beszélgettem volna új képzeletbeli barátommal. Amit eddig láttam, az életem legfájdalmasabb momentumai, amit az orrom előtt kicsavartak, majd ledobták a földre és odébb rúgták, mint egy régi, vizes törülközőt. Teknősmód én is félrerúgnám eme gondolatokat, visszahúzódnék a páncélomba…
… Elmerengenék azon, miként jutottam idáig, hol rontottam el. Tényleg haragudhattak rám a fentiek, ha ilyen szar munkát végzek.
Fátyolos lett mindkét szemem, és hamarosan legördültek az eddig visszafogott könnycseppek. Vele járó, szánalmas nyögéseimet, sikításomat az ajkam harapdálásába fojtottam. Kiserkent a vér bal oldalán. Tettem rá magasról, visszapillantva a földre. Fájdalmas rágódásomat félbeszakította egy semmiből megjelenő könyv. Testem megrezzent a zajtól, majd ösztönből négykézláb pozicionálta magát. Közelebb másztam hozzá.
- Most már fotókat is mutogatunk? - kérdeztem szemrehányóan, ám erre nem vártam választ. Tekintetem elidőzött minden oldalán. Úgy döntöttem, kizárom elmémből a nőt, ezt pedig most végig fogom lapozni. Időrendi sorrendben kialakult életeseményeket mutatott be. Tengernyi szólt a családomról, barátaimról. Sokat át is ugrottam, csak néhányat méregettem jobban. Például pici voltam még, amikor anyám olyan sugárzón mosolygott… Először éreztem ilyet. Utána sokszor láttam még vigyorogni. A nevetése visszhangzott fejemben. Egy pillanatra újra élt. Apám sem volt rossz szülő. Egyszer nem ütött meg, vagy lépett fel szigorúbban anyámnál. Mindketten tartották magukat valamihez, ami fejlődő kisdedként későbbi határaimat alkotta. Előbbi a főzésben remekelt, vicces módon. Másik inkább sütni tudott. Barátok? Belőlük viszont inkább mostanság akadt. Sokszor kiközösítettek mindenhonnan. Ez folytatta a tátongó űrt szívemben, ami családom elvesztésével kezdődött. Döbbenetemre azonban még Ruiz is helyet kapott a „kis” könyvben! Fényképét látva elszomorodtam. Kitéptem, és zsebre dugtam volna, olyan rég nem láttam. Kicsit halványult, milyen vele lenni. Bűntudatot éreztem miatta. Nem haragudtam rá, és sose felejteném el, vagy szakítanék. Csak… Megint hosszú, hosszú időre elváltak útjaink. Bizonytalan, mikor keresztezik egymást újból. Ez viszont rejtély, s biztosra vettem, nem ma lesz. Ezért – bár szempilláim megrebbentek, újabb könnyek közeledtét jelezve –, tovább lapoztam.
A futároknál azt hiszem, otthonra találtam.
Vajon tényleg ott tudnám hagyni őket?
Fogalmam se volt, mit tegyek. Erre megfelelt a korábbi közhely, „majd meglelem”, kitalálom. Semmi se marad Kinder tojás.
Ám valamit nem értek: mit keres itt a dáma játszmánk? Hisz nem is vicces. Viszont először játszottam. Zsinórban hússzor vesztettem!
- Áh, muszáj még erre is emlékeztetned? - mormogtam, immár koránt sem szemrehányóan. Kicsit felderültem. Elhasaltam a fehér padlón, egyik kezemmel államat támasztva.
Még Kane-ről is találtam egy furcsán megörökített jelenetet. Pont az tárult a szemem elé, hogy a hülyéje nem állította át a vizet, mikor a zuhanyzóba szállt. Leforrázta magát, majd neki állt feljebb. Egy szál törülközőbe állított be, akkor mi Mouse-szal beszéltünk az Error legújabb számáról. A törülköző leesett és--.
- Oké, ennyi! Ennyi bőven elég volt, nem érdekel a fanszőrzete! - sikítottam, végül észbe kaptam. Becsaptam a könyvet. Felálltam, és zavaromban porolni kezdtem a gatyám. Ezzel szinkronban rébuszolt a nő is. Zavartan, összeráncolt homlokkal rámeredtem.
Mi van?
- Te most viccelsz, ugye? - toporogtam türelmetlenül – Mióta fegyver egy filozófiai fogalom?
Hatalmasat nyeltem, mikor azokba az izzó, kék szemekbe mélyedtem. A hideg is végigfutott a hátamon! Ha Szamár magas sarkút húzna, és parókát viselne, valahogy így képzeltem volna. Helyeslőn bólogattam erre a gondolatra, aztán megráztam magam. Akartam még valamit mondani, addigra viszont az alak halványulni kezdett. Két pislogás között pedig helyet cserélt a szüleimmel. Integettem nekik. Nem voltam egészen biztos abban, mit láttam az imént, és pontosan mennyit tudhattak. Valószínűleg sokkal több dolgon mentek keresztül, mint az valaha kiderülne. Ezek szerint viszont legalább annyit értett az apám is, mint az anyám. Kicsit azért jó lett volna, ha legalább egyikőjük életben marad, ha velük is beszélhetnék még. Kérdezősködnék, akadna miről. Viszont arra jutottam, hogy talán nem vettek részt teljes őrültségben, és számomra mindenképp valami nagyról fognak tanúskodni, habár keveset értek abból, amit ma róluk megtudtam.
Jó-jó. Számomra hősök lesztek, meg minden, most már viszont válthatna a kép! Kezdi csípni a szememet a könny.
Kérésemre csak néhány másodpercet kellett várni. Előtte viszont újfent a nő hangjára lettem figyelmes.
- Szerintem te szívtál valamit, és nekem nem adtál belőle! - válaszoltam rá, azzal hátrébb léptem. A hely reishi energiája egy gömbben összpontosult, hamarosan elém tárva életem legabszurdabb látványát. Tátott szájjal végigmértem karomtól a fejéig azt a bazi nagy kék sárkányt, ami velem szemezett.
Na most mi lesz?
Nekem lódult, én pedig védelmezőn felemeltem karjaimat, X alakban keresztezve őket. Azt hittem megharap, de iderepült, „bekapott”. Erre eltűnt.
Hát… ez kész!
Utána még láttam azt a két alakot, akikről gyanítom, a szüleim. A kislányt is kerestem tekintetemmel, bár láthatnám még egyszer utoljára, mielőtt az idő és tér újból mozgásba lendülne!

Felültem a földön, majd sziszegve kimásztam az asztal alól. Fejemet sikeresen beütöttem. Úgyhogy egyik kezemmel megsimogattam, a másikkal rámarkoltam egy számomra ismeretlen tárgyra. Nem álltam fel, helyette méregettem a korongot, rajta a kettes számmal. Próbáltam visszaemlékezni erre az őrült lázálomra. Belegondolva… Hátrafordultam. Azt se tudtam mit keresek a seggemen ülve a padlón.
Miért nem az asztalon vagyok? Hogy esett a kezembe ez a korong? Nem szénné égtem előbb? Oh, megvan.
Eszembe jutott. Az egész egy elcseszett illúzió volt, amelyből mielőtt kikerültem volna, öhm, láttam felgyulladni a szobát. Magamat is. Valószínű, hogy kiütött a fájdalom. Erősebb, mint amit a testem bírni tud. Szégyelltem magam miatta!
Sokkal többre vagyok képes, minthogy „ennyi” fájdalom legyűrjön!
- Úristen, de hasogat a fejem… Vajon a többiekkel mi lehet?
Aki azt mondta, épen, egészségesen megúsztam, valószínűleg hazudott. Olyan kómásnak éreztem magam, mint akit baltával agyonütöttek. Nem tudom, mi a jó istent kellett letuszakolni a torkomon, de éreztem, hogy ebben a körben még korántse biztos, hogy teljes kapacitáson fogok üzemelni. Viszont a jó ég nem sok időt adott ezen képek helyrerakására. Hallottam a zár kattanását, ezért felegyenesedtem, eleinte a falnak támaszkodva. A korongot nadrágzsebembe tuszkoltam, és felvettem a kesztyűt is. Minél inkább haladtam a kijárat irányába, annál jobban megcsapott az energiák jelenléte. Meg kellett állnom egy pillanatra, hogy ne terítsen le a lábamról.
Odakint felajzottam megidézett íjamat, és lelőttem egy delikvenst, aztán a hozzám legközelebbi fiú taghoz vánszorogtam. Kicsit lassú, robotszerű mozgással. Nyilam átszúrta az ellenség szemét, egyenest agyáig hatolva. Most már biztos nem kel fel. Mielőtt Ryuunosukéra pillantottam volna, a biztosság kedvéért belelőttem abba is, kinek torkát átvágta számomra egyelőre ismeretlen huzal. Nem mértem még fel eléggé a terepet.
- Nincs mit, viszont ha tovább bambulsz, a legközelebbi biztos kinyír, azzal meg nem leszel sikeres a nők körében – fordultam felé – Mit nézel ennyire--…
Abba az irányba néztem, amerre a fiú elrévedt, és a homlokomra csaptam.
- Ezek ketten meg mit keresnek itt?! - súgtam hisztérikus hanglejtéssel oda neki.
Lucrezia, meg a pödrös bajszos. Naraku épp az utóbbival kardoskodott, a nő meg ott állt. Leesett az állam.
Vajon jól szórakozik?
- Öhm… Sok mindenről le vagyok maradva. Nem akarsz mesélni kicsit, amíg itt vagyunk?
Oldalba bökdöstem Ryuunosukét, hogy rám figyeljen. Közben ismét felhúztam az íjat, és lenyilaztam néhány katonát, ami kifejezetten engem szúrt ki, és már indult, hogy kinyírjon. Balszerencséjükre jól célzok. Arcom komor. A fiú simán azt hihetné, valami kemény átalakuláson mentem át, míg a teremben voltam. Igaza lenne.
Kicsit fásultnak éreztem magam, aztán lehet csak most éreztem így, mert még friss és felkavaró volt az egész hallucináció. Amellett a fejem is rémesen hasogatott. Látszólag meg se kottyant embert ölni, de kavargott a gyomrom, s ha mostanra nem lenne üres, szerintem simán rókáztam volna egyet a pálya közepén.
- Ja meg a kérdés rád is igaz. Megszerezted a korongot? Esetleg behelyezted már? Láttad… Speedyt valahol?
Körbenéztem, viszont én nem láttam, és mivel fogalmam se volt, kivel mi történt, vagy mennyi idő telt el egyáltalán… Én arra gondoltam, hogy esetleg látótávolságon kívül harcolt ő is a katonákkal. Reméltem, a próbájával végzett. Gáz lett volna ilyen okból kifolyólag elveszteni egy társunkat. Valamiért úgy éreztem, hogy amilyen szerencsétlen, védhetem a seggét, amint meglátom. Úgyhogy ha kint van, nem ártott volna megtalálni.
- Ez neked buli? - kérdeztem aztán Catet – A szülinapi zsúrom izgalmasabb volt anno, pedig a szüleimmel ünnepeltem!
Felé villantottam egy mosolyt, mikor észrevettem a hangzavarban. Aztán grimaszba váltott, mert Wolfot szépen elpáholták. Szerencse, hogy nem vesztette eszméletét – nem úgy, mint egyesek korábban.
Ha már buli, én a nagykutyával/Csizmás Kandúrral szemezgettem. Jó lett volna „belevágni a fejszém”, viszont elkezdtem agonizálni azon, hogy elveszem Naraku elől a mókáját. Ráadásul mielőtt dűlőre jutottam volna magammal, valami vállon ragadott, én meg reflexből gyomron könyököltem, majd megfordultam, és a térdemmel állon rúgtam. Kidőlt, mint az ólajtó. Egy katona a sokból. Prüszkölve felkelt, a szája véres volt. Gondolom szépen elharapta a nyelvét iménti kis akciómtól.
- Ne nézz ide! - szóltam a fiúra, ha nézte volna mit csinálok, és ennek is a fejébe eresztettem egy nyilat – Na, most viszont figyelj rám Ryuunosuke! Lucrezia nem hiszem, hogy sokáig ölbe tett kézzel állna, és várna. Ha a nő megindul, én célba veszem, te fedezel. Megközelítjük, segítjük Narakut abban, hogy leszedjük róla/kifárasztjuk, míg a bajuszossal küzd. Viszont ha Speedy felbukkan, behelyezzük mindannyian a korongot, megölünk még néhány ellenséget, és megyünk tovább az eredeti terv szerint. Értve vagyok? Addig lehetőleg ne feküdj ki.
Fordultam el tőle annyi időre, hogy tovább ritkítsam Lucrezia embereinek számát.

11
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Júl. 26, 16:32:07 »
A folyadék egyetlen pontba rántotta arcomat szörnyű ízével. Alkoholszagú, kesernyés, vörös színű. Átverve éreztem magam, egy pillanatra meg kellett bontsam a meditációs pózt. Hátratenyereltem, lábaimat kinyújtva. Idegesen összeütlegeltem a cipőimet, míg arra vártam, hogy e keserűség elengedje fogva tartott izmaimat, és az általa okozott ráncok kisimuljanak.
- Fúj, ittam már jobbat is! - zártam ennyivel, majd megérzésemre támaszkodva igyekeztem elengedni az előbbieket, hogy ténylegesen bele tudjak kezdeni abba, amiért itt vagyok. Na most vagy állott bort, vagy azzal elkevert savat kaptam, mert ennyire még semmi nem hatolt szívemig. Összerándultam a fájdalomtól, fel akartam kiáltani, de a hang halszálkaszerűen torkomon akadt, és már átléptem egy határt.
Innentől kezdve hosszasan zuhantam. Nem láttam egy faágat, amibe kapaszkodhattam volna, ezért nagyon megijedtem. Hevesen rúgkapáltam, nézelődtem, ordítottam torkom szakadtából. Pesszimista énem átvette az irányítást, és azt mondta, most meg fogok halni. Hittem neki. Furcsán könnyűnek éreztem magam, mintha fellegek közt lennék, de ijesztően húzott lefelé a gravitáció. Utolsó mentsvárként bepróbálkoztam a hirenkyakuval, mind hiába! Alattam kirajzolódott az utcakép. Összeszorított szemekkel vártam a halált. Hamarosan átfordultam a levegőben, és a talajon háttal pattantam egy nagyot. Ekkorra teljesen elfeledtem, hogy voltaképpen a valóságtól távol meditálok egy asztalon ülve, épen, egészségesen. Hatalmas ütődést, reccsenést hallottam. Ilyenkor azt várná az ember, hogy elkezd előtte leperegni az élet elejétől a végéig, esetleg fordítva. Meglepetésemre azonban fel tudtam ülni, sőt! Végigtapogattam magam. Egyben voltam, a ruhám se mutatta másként. Viszont amikor felálltam, belesajdult a hátam. Odakaptam, s eleinte begörbített gerinccel tántorogtam, és csak később egyenesedtem fel.
- Hova vezet ez az út? - kérdeztem, belevetülve az ismeretlenbe. Ijesztő szürke köd borította az utcát. Olyan érzés volt végigmenni rajta, mint Silent Hillen – Ott amúgy nem számítógép szerviznek kéne állnia?
Megálltam fél pillanatra, majd a mellkasomba hatolt a fájdalom. Újra összegörnyedtem, ruhámba markolva. A földre meredtem, idegesen nyelve egyet.
- Kérlek mondd, hogy ez nem a--.
Vajon a mellkasomban dobogó szerv miért emlékszik rá ily intenzitással? Köze van hozzá a ködnek?
Szembesültem a kislánnyal, akinek hamarosan véget ér a Boldog Óra. Furcsálltam mondjuk, hogy így látom magam, hisz 17 voltam, amikor a tragédia bekövetkezett. Talán metafora ez a felnőtt testben élő gyerekre? Tíznek se néztem ki előbb. Az ifjú én vidáman szökdécselt, még mosolyt is villantott a szüleire! Fájdalmas grimaszt vágtam, ami az arcomra fagyott tudván, mi következik. Egyetlen pillanatra vonultam odébb megkörnyékezni a pékséget, mely a nemrég említett számítógép szerviz helyén működött régen. Gondolkodtam, hogy felvetem anyuéknak, hátha megéhezünk a koncert után. Sok ropogós különlegességet árult. A félhold formába hajlított csokis croissant volt a kedvencem.
Arra a koncertre bejutottam egyébként. Életem legboldogabb két órája az. Miért mondtam Kane-nek azt, hogy nem így volt?
Ennyi épp elégnek bizonyult, hogy a másodperc tört része alatt örökké belém égjen az A hang… amit akkor hallasz, ha klopfolod a húst. Itt nem konyhai malőrről beszélünk azonban, az én szüleimet kilapította valami. Mini Tenronak minden ijesztő óriásnak tűnt hozzá képest, és mást se akart, minthogy anyuval-apuval hazarohanjunk. Eltekerjük a kulcsot balra, és a konyhába húzódjunk anyám mennyei főztje fölé.  A redőnyöket is lehúzhattuk volna, míg az a csúnya izé el nem rohan. Nagyon fürge volt amúgy hatalmas méretéhez képest, hamar eltűnt a helyszínről. Bárgyú kinézete egy őzt idézett. Elbőgtem magam. Nem akartam, hogy megegyenek, nem akartam ott maradni. Még a fekete cipőm is vörös lett abban a hatalmas vértócsában állástól, melynek közepén egyetlen hozzátartozóim hús és csonttörmeléke ázott. Ennyi maradt belőlük.
Legördült egy könnycsepp, és zsebkendő után kutattam, de nem volt ott az ismerős zseb a futár ruhám bal oldalán. A kezeim is összementek. Kolbász vastagságú ujjacskákat kaptam.
- Mi a--?!
Hamarosan én lettem az az ember, ki ismét rátalált eldugott, gyermeki szívére. Szomorú gondolataira. Érzései tsunamiként maguk alá temettek, és tökéletesen azonosulni tudtam a nemrég még vidáman szökdécselő kislánnyal, akit elöntött a gyász. Ezúttal én voltam az ő helyében, s összefonódtam vele, helyette sírva fakadva. Koporsókat láttam imént, kettőt. Nem esett nehezemre kitalálni, hogy kié ez a kettő. Arcomat kezeimbe temettem, és hangot adtam véleményemnek. Majd hamarosan megragadta valami őket.
Amikor szipogva a koporsók irányába néztem, elfogott az undor. Most nyitva voltak, kiemelkedett belőle két, a földtől torz alak. A lábukat férgek ették, büdösek voltak, hajuk foltokban fedte fejüket. A szemük fehéren izzott, és engem követeltek.
- Mi? - kérdeztem értetlen ábrázattal – Mégis mit tehettem volna? Eresszetek el, engedjetek el!
Felfortyanva, dühtől eltorzult arccal ökölbe szorítottam kezeimet, és erősen kirántottam az ismeretlenek szorításából. Hátrálni kezdtem, összeszorított szemmel, kezeimet félősen mellkasomhoz szorítva.
A fenti képet hamarosan új követte. Lezser, utcai felszerelés helyett tökéletesen felszíjazott hakamát viseltem, amit rángattak. Lenéztem, de bár ne tettem volna! Most pont azzal a kislánnyal hozott össze a sors, akinek haláláért leginkább ostoroztam magam a szüleim után. Én is tudom, hogy nem erre vágyott, úgyhogy velem ne próbálja senki lenyeletni ezt a békát! Hátra se nézve nekirontottam a szentély ajtónak, és kétségbeesetten igyekeztem befúrni ujjaimat kapuján. Kicsit nehezen nyílt ki. Feszítettem egy sort, mire átléphettem rajta, erre ismét elém tárult valaki – akire a legkevésbé számítottam volna.
- Elisa! Megtanulhatnám, hogy te álltál mindvégig emögött! - sziszegtem, miközben hátrálni próbáltam, és kisebb nyitni az ajtót. Hátrapillantottam, hogy mi tart ilyen sokáig, biztos megint beragadt. Meg a nagy frászt!
- Mit ugatsz?! - ordítottam magamból kikelve – Iménti szavaiddal saját magadat írtad le! Én soha…
Nekilapultam a falnak.
- Sose leszek olyan szadista, mint te vagy – biccentettem. Mikor láttam felém iramodni a rejtett pengéjével, el akartam ugrani, hogy a falba szúrja és fennakadjon. Döbbenten tapasztaltam azonban, egyszeriben lebénultam. Leblokkoltam volna? Hiába erőlködtem, a térdem tapodtat se moccant. Elisa pedig utolért, és szíven talált. Kiáltozás helyett halkan felnyögtem, és hagytam, hadd csordogáljon a vérem. Sós könnyeimmel áztatva. A franc akart így meghalni. Elsötétült előttem minden, később pedig egy fehér szobában tértem magamhoz.
- Szóval most tényleg ennyi? - tártam szét kezeimet.
Semmi.
- Ennek aztán sok értelme volt! - leültem felhúzott térdekkel, és átöleltem őket. Szomorúan szipogtam eme megterhelő képek után. Tulajdonképpen a rémálmaim utolértek. A szüleim haláluk után is engem okoltak. A kislány szembeköpött, mert nem… nem tudtam tényleg megvédeni. Nem hős vagyok, csak egy flúgos futam, akit papnőnek hisz mindenki. Én csak úgy öltözök!! Nekem se volt a szívem vágya ölbe tett kézzel várni, míg meghalnak.
Végképp rám tört az elhagyatottság, a felbukkanó hölgyre pedig épp csak rápillantottam. Aztán bámultam tovább a földet – ha itt volt olyan. Mondandóját szívesen félbeszakítanám, de mondta a magáét. Fáradtan a térdembe temettem arcomat. Kérdés? Kérdés helyett nagyon sok mást odavetnék. Elküldtem volna a francba ezt a nőt. De talán csak ő is egy kivetülés, mint azokban a korongokban az emlék. Az tiszta sor, hogy nem az anyám. Legalább ennyi könnyebbséget kaptam. Megnyálaztam kiszáradt szám szélét, és hallhatóan nagy levegőt vettem.
- Miért te vagy a fő szereplő ezekben az emlékekben, és kb. mikor készültek? Ki vagy te? Miért szerepel veled az anyám? Leginkább nőket érintett a dolog, vagy apámnak is köze van ehhez? Miért látok teljesen kifordítva dolgokat, az neked az igazság, hogy az imént mindenki engem vádolt, holott én megvédtem volna őket?
Az utolsó kérdésnél felnyársaltam őt a tekintetemmel. Fogalmam sincs ki ez, de mára marhára elegem lett mindenféle látomásból, időutazásból. Nem akartam több meglepetést a nyakamba.
- Hogy tudnék ezen túllépni? - csóváltam a fejem, visszatemetkezve térdeimbe.

12
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Júl. 18, 18:21:17 »
Kerti Gnóm elég tempósan igyekezett Kane-hez. Sejtettem, ennek nem lesz jó vége. A pofon visszhangzott, amit Wolf előszeretettel használt edzések alkalmával. Akkor mindig jogtalannak éreztem, ha training van, nem ütni-verni kell a másikat, az sose segítség. Már pedig ő neki részben erre alapszik a módszere, úgy osztani jobbról-balról, mint a cukorkát.
Sose láttam még ilyennek, komolyan. Mi a fene ütött belé? Teljesen másképp viselkedik.
A fejemet csóváltam, és elfordultam tőle. Ryuunosuke lovagiasabbnak bizonyult. 
- Ah, megfigyelő típus – nyugtáztam egy hatalmas bólintással, előre pillantva – Értem, és mióta vagy Narakuval?
Kérdésemkor újra a fiúra néztem. Alig tűnt fiatalabbnak tőlem, öt év korkülönbséget saccoltam volna maximum. Csak feltételezni tudom, hogy a tüsi hajúval van, mivel azóta is szemem előtt lebeg az a cinkos mosoly, amit ő megengedett magának a kék sörényessel szemben.
Kane-re a vállán eszem ágába se jutott odasasolni. Séta közben rájöttem, hogy nem is rá irányult a haragom, inkább Noahra voltam mérges. Ő nyilván tudott olyanokat, amire csak mostanság fog előttünk fény derülni, de talán az is lehet, hogy soha. Túl sokat tud, és a tudása, magatartása sokkalta hatalmasabb veszélybe sodort mindnyájunkat. Szerintem itt már szó sincs pendrive-ról, és az öreg valami egészen mást akart. Úgy érződött az egész út barlang bejárattól eddig a folyosóig, mint egy „Fedezd fel önmagad” műsor az EzoTV-n. Cat is gyanúsnak tűnt. Annyit mesélt erről a legendáról, hogy mérget vennék, a fejébe szállt, és idő kérdése, mikor buggyan meg. Gyanakvóvá váltam, ami maró fájdalommal keveredett volna szívemben, ha nincs ez a barlang kísértetiesen meghitt aurájával. Reméltem, hogy nem lesz igazam.
Kane-re viszont így se pillantottam rá, szerintem szégyen amit leművelt.
Így számítson a segítségemre legközelebb!

A próbatételnek sose örvendtem, de ha már így alakult, és elmondtam, melyik irányba fogok menni, nem volt visszaút. Ryuunosukénak intettem, Kane-t egy szúrós tekintettel ihlettem.
- Ha meghalsz, visszahozlak a halálból, utána én magam öllek meg – vetettem oda jegesen, gőgösen bevágtatva az Igazság kapuján.
Különben mi volt ez az egész hirtelen? Persze, pont Itt terveztem meghalni! Hmm.
Megtapogattam az ajtót, hogy biztos el vagyok -e vágva a külvilágtól, ami fikarcnyit se mozdult. A padlón viszont villogott a nyíl, követtem azt. Egy szobáig vezetett.
- Hahó? - léptem be – Van itt valaki?
Semmi válasz. Kongott az ürességtől.
- Remek, valaki még a piáját is itt hagyta! - hördültem fel körbejárva a székeket. Erre bezzeg megszólított egy női hang, elég valósághű kiállással. Sikítással sarkon fordultam, felhúzva egyik lábam, mint aki nem tudja eldönteni, felrúgja -e az előtte levőt, aztán inkább odébb szökkentem. Majdnem összetojtam magam, azt hittem anyám elevenedett meg előttem. Ijesztő lenne azok után, hogy ott voltam a temetésén. Ő viszont más volt, egyik a fejemben szereplő quincyvel se tudtam összeegyeztetni látványát.
Összeszorított farpofával megböktem a nőt, hátha zokon veszi, ám valószínűsíthetően csak hologramot láttam. Hamarosan észrevettem a háta mögött lévő szerkezetet. Újra hátrahúzódtam, hátha a kivetülés tartogatott még néhány horrort. Végig csacsogott, mire értetlenül oldalra billentettem fejem.
- Persze, aztán anyám után kereszteslovag leszek! - bólogattam szarkasztikusan, úgy se szólhatott vissza, ha igazam volt, és csak egy kivetülést láttam, melyhez ami azt illeti, korongot se kerestem.
Ezeket nem korongok indítják be?
Újra a nő mögé pislogtam, végül is úgy tűnt, a korongban összpontosul. Zavartan leporoltam ruhámat, már nem akartam őt hallgatni, csak túlesni az egészen. Úgyhogy benyúltam a kis téglalap alakú mélyedésbe a szék hátoldalán, és megmarkoltam a kupát.
- Hát, akkor egészségedre! - felé nyújtottam, ahogy szilveszterként a pezsgőt szokás. Mozdulatomtól a furcsa folyadék kilöttyent a nő lába elé, a többit pedig húzóra legurítottam. Nem ismertem volna be, hogy sajnos van tapasztalat ivásban. Szerencsémre azonban szökő évente egyszer, ha becsiccsentek. Erről a szerről nem tudhattam, mennyi idő alatt fejti ki hatását, mennyire leszek még „nyugodtabb”, vagy esetleg sokkot kapva mikor fulladok meg a saját nyálamban. Féltem, ami azt illeti. De úgy tettem, miként azt a kivetüléstől hallhattam, és felléptem a székre, onnan meg az asztalra térdeltem. Elhelyezkedtem lótuszülésben, majd egyik kezem az asztal lapjára, másikat combomra raktam tenyérrel felfelé. Így szokott ülni Buddha is.
Aztán nagy levegőt véve lehunytam a szemem, remélve, nem anyám hulláját fogom kikelni a sírból apámmal, mert az olyan lenne, mint egy olcsón megrendezett Walking Dead.

13
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Júl. 11, 18:49:24 »
- Ahogy gondolod – Zsebre vágtam mindent, kivéve az övet. Amikor Mouse-t gyógyítottam, megszületett Kerti Gnóm, Süni, és köztem egy néma alku. Vélhető volt, hogy nem fogja visszakérni a nyálas, harapásnyomos kiegészítőt. Én se tartottam rá igényt, szóval Wolfra bíztam. Azt tett vele, amit akart, ám remélhetőleg jó hasznát veszi majd! A helyében legalább fojtó alkalmatosságként használnám vész esetén, ha valaki hátam mögé osonva próbálna meg kárt tenni bennem, vagy egy mellettem állóban.
Séta közben néha visszanyomkodtam az íjam megidézését elősegítő, érdekes tapintású kelléket. Belül bolyhosnak, puhának tűnt, ugyanakkor jól szellőzött. Kívül picit érdes, mintha mászásra is lehetne használni. Persze anyagismeretről vajmi keveset tudok, mert az csak akkor lényeges, ha kifejezetten szabó akartam volna lenni. Elég a kasmír, meg a többi, aminek tapogatásából el tudom általában dönteni, hogy mit akarok elhozni egy ruhaboltból. Most kifejezetten ráértem ilyeneken elmélkedni, hosszú út állt előttünk. Bemutatkoztam a számomra ismeretleneknek is. Szerintem a kacsintás utólag visszagondolva viszont nem volt jó ötlet, de ez van. Heccnek szántam. Rajtam kívül eső, ki mit látott bele. Romantikus érdekeltségemet azonban továbbra is arra az arrancarra tartogattam, akire azóta várok, hogy újból megjelenjen. … Egyre inkább ráhagytam a dolgokat. Rajta múlott, mikor tér vissza, aktívabb részese lesz -e életemnek, mint jelenleg. Mert most viszont nem az. Ezt pedig sérelmeztem. Noha kapcsolatunk még nem vált hivatalossá, lévén egyikünk se jelentette ki egyértelműen a másiknak, hogy járnánk. Én mégis szerettem volna, ha másképp lenne. Megengedtem magamnak egy hosszabb, fáradt sóhajt.
Fene tudta, mikor jön el az A pillanat. Jelenleg olyan távolinak tűnt, mint egy nap alatt körbejárni a Földet. Sokat mond talán, hogy edzés közben is inkább magamra fókuszáltam? Szóval lehet szükség volt a kettőnk közti távolságra. Szükség van rá. Nem támaszkodhatok Adriánra, mivel nem jöhet mindig át, mint a szomszéd.
Képzeletben visszatértem az edzésre, és ennek mentén a csapatdinamikára.
- Uhum – bólintottam. Öntudatlanul elvigyorodtam, rájuk gondolva – Illetve mégsem! Bocs, rosszul mondtam. Egy éve, és talán… három hónapja. Szeretem, mert nem rossz bagázs. Mindenkinek a helyén van a szíve. Viszont ami nekik szokványos, nekem teljesen új.
A fejemet csóváltam. Nem kenyerem a lopás, se a lopakodás, vagy mások megtévesztése. Igazából fogalmam sincs, hogy akadt -e más indokom is, minthogy erősebbé váljak, vagy megvédjem Kane-t. Kicsit elbizonytalanodtam, mivel azt hittem, sikerült hátam mögött tudni a múltat. De anyám látványa újfent felkavart. Úgy éreztem magam, mint a süti tészta, amit állni kéne hagyni a hűtőben. Erre megragadja a sors két keze, és egy fakanállal még nagyobb gubancot csinál.
- Sok mindent szeretek bennük, de azt nem, hogy bizony sok helyzetbe belevittek már. Tudod, valahogy mindig kimarad egy apró betűs rész, amikor elvállalsz ilyesmit.
Még úgy is, hogy amúgy elmondták többször is, fogalmam sincs sokszor, épp mi fog ránk várni. Igen, talán emiatt bírok a futárokkal lenni, ugyanakkor ettől kapok herótot. Egy idő után az ember nem feltétlen szívleli a meglepetéseket.
Ez a szakadékot rejtegető ajtó is ilyen volt. Nem akartam több talányt, ezért míg egyikünk futni kezdett, én csendben leültem meditálni. Reméltem, a fókuszált lelki energia majd előcsal egy rejtett pillért, amin meg kell majd nyomni valamit, és letudtuk „az első szintet”, vagy tudom is én minek hívjam. Tévedés! Naraku ráadásul kis híján lezuhant. Tőle odébb ültem, nem értem volna utol. Caték trappolásából ítélve gyorsabban reagáltak, mint ahogy felálltam a sikertelen próbálkozás után.
Wolf utasítására a falhoz simultam. Ennyi idő után picit jól esett azt látni, hogy most nem engem dob vissza egy edzés során, hanem őt löki valami hátrafelé.
Védőmező?
A lendület megmaradás törvénye igazán szép példát statuált. Halk szisszenéssel, s arc izmom akaratlan rándulásával fejeztem ki nemtetszésemet. 
Ez fájhatott! Na de, ki a következő?
Kane. Karba tett kézzel figyeltem, ajkamat harapdálva. Egy szólni nem tudtunk szólni, mert már megindult a hülyéje. Eszméletlen is lett, a hátrányunk iménti mozzanatával megkétszereződött. Fogalmam se volt, a kapszulák ezen a ponton érnének -e bármit is? Lightos sérülésre, törésre lettek kitalálva! Ő meg most kap agyvérzést.
Nagyszerű. Mi jöhet még?
Várakozón körbenéztem, mit se törődve a felé iramodó Wolffal. Hagytam, hogy a lendülettel meginduló törpelány odavetődjön Kane-hez, miközben arra vártam, mikor változik valamelyikünk Hulkká, vagy kezd el hisztérikusan nevetni. Lassan kezdtem elveszteni a józan eszemet, amiről senki mit sem sejtett. Komor, tüzes tekintettel rá meredtem, és vontatott mozdulatokkal megindultam, hogy tegyem a dolgomat. Nem sok sikert láttam a dologban, de élt még bennem valami, ami folytán meg akartam próbálni. Persze fölösleges volt, mert mire odaértem volna, addigra ő felállt.
- Hé, feküdj vissza! - parancsoltam rá erélyesen – Még rendbe kell rakni a fejed.
Nem hallgatott rám. Viszont utat nyitott nekünk. Ennél több se kellett.  Hiába tűnt úgy, hogy Kane hamarosan újra önmaga lett, hozzá se akartam érni. Valami nagyon furcsa volt vele kapcsolatban. Mondhatjuk, hogy megrázott, amit nem akartam bevallani. Most nem.
- Vigyázz rá! – biccentettem Wolf felé, és sarkon fordultam. Ezzel lepattintottam a hordár lehetőséget.
Újfent hosszú útnak néztünk elibe. Mivel valahogy nehezemre esett most a csendet elviselni, következő „áldozatomhoz” vetődtem.
- Elvitte a cica nyelved? - kérdeztem Ryuut – Nem vagy egy szószátyár típus. Először veszel részt ilyesmiben?
Jó alkalomnak véltem megismerkedni vele kicsit. Ki tudja, mikor akartak legközelebb komolyan az életünkre törni! Próbáltam egyúttal oldódni is. Sok volt még hátra.
Ryuu úgy is dönthetett, hogy nem beszél velem. Ebben az esetben egyedül kullogtam volna a csapatban, mindenkitől kissé távolabb.
Lassan nyugodttá váltam. Minél beljebb haladtunk, annál inkább. Számomra ez maga az üresség. Zen. Most az egyszer nem gondoltam semmire, az előbbihez képest hangulatingadozásom is rendeződött. Úgy éreztem, mintha be lennék szívva.
Vajon ilyen érzés lehet?
Ma mégis szabadnak véltem megszegni magamnak tett ígéretemet. Úgy is mindegy volt. Filozofáltam amióta kiosztotta Noah a küldetéseket. Élveztem picit a téli hűvös napon vett zuhanyra emlékeztető, forró ölelést, amit az új helyszín látványa nyújtott. Mouse latin tudásán oldalra biccentettem a fejem. Fogalmam se volt róla, hogy ismeri még bárki ezt! Nem véletlenül holtnyelv.
- Igazság – adtam le tömör voksomat. Hátha megtudhatok olyat, miért kerültünk ide, mi ez az egész. Mi köze volt mindezekhez anyámnak?
Erre vagyok a leginkább kíváncsi!
Elgondolkodva államra tettem a kezem. Ha volt még mondanivaló, meghallgattam. Majd elindultam az ajtó felé, némán intve egyet. Különben is kezdtem unatkozni, és megelégelni a társaságot. Kellett a magány.

14
Küldetések az Emberek Világában / Re:A Harmadik Lecke
« Dátum: 2020. Júl. 05, 17:31:14 »
Mouse-nak vélhetőleg örökre traumája maradt, nekem pedig innentől mindig eszembe fog jutni A hang. Úgy hangzott a reccsenés, mintha valamilyen klip alatt egy műanyag üveget teljes testsúllyal összetaposnának, és az enyhülő nyomás hatására levegő jutna belé, amely folytán felveszi tragikus alakját. Fájdalmas ordításával külön tetézte. Naraku se járt jobban.
Neki a fejére tapostak párszor. Igen, legszívesebben én is „otthon” maradok, továbblapozgatva a magazinomat, hátha jobb trendre bukkanok a miko ruhánál. Sofőrünknek köszönhető, hogy elhúzhattuk a csíkot, szóval hamar visszaterelődtek gondolataim eme üres vágyakozásról. Mindvégig résen voltam ezután. A rejtekhelyen pedig olyan gyorsan dobtam le a kesztyűket, mintha  most érnék haza a játszótérről, habár a bennem uralkodó érzések ennek a képnek szöges ellentétét képezték.  Felmértem Mouse sebesülésének mértékét, miközben gyógyeszközeimet pakolgattam a megfelelő szögbe. Szilánkokban voltak a csontjai, csakúgy, mint a betonkeverékből kiálló, színes kavicsok szoktak lenni. Nem tűnt biztatónak, és kertelni se lett volna értelme.
Milyen jó, hogy előttem Wolf megtartotta a tájékoztatót! De mégis milyen szívtelen az a nő! Ha konfrontálódni kéne vele később, segíteni fogom társaimat. Együtt édes a bosszú.
Kerti Gnóm csöndre intett, biztatta a leányzót, amennyire tőle tellett. Neki se lehetett hát egyszerű jelenleg. Kinek lenne? Kicsit tovább nyújtottam a pillanatnyi szünetet, Sünihez fordulva.
- Köszönöm  - nyúltam az övért, a sérültre tekintettem ezután –  Vedd a szádba, és harapj rá erősen. Te is menj biztosra, hogy ne köpje ki. Ha kell, fogd oda az övet!
Adtam ki az utasítást a tüskés hajú lánynak. Reméltem, kooperatív lesz.
- Ezzel biztosra megyünk, hogy nem találnak ránk egy darabig – Ugyebár a hangot tompítani kellett . Egy beavatkozás se fájdalommentes, aminek nyílt töréshez van köze - A lábad miatt ne aggódj, jó kezekben vagy – mosolyogtam Mouse-ra.
Utána a kabátért nyúltam, amit szintén megköszöntem. Wolf ölébe tettem.
- Dőlj hátra, légy erős. Hamar túl leszel rajta.
Próbáltam én is biztatóra venni a figurát, majd elkántáltam a technika nevet. Beletelt kis időbe, hogy hasson, ám a lány konok volt. Ezt egyformán tekintettem legnagyobb erősségének, s gyengeségének. Még nem bizonyosodtam meg afelől, hogy nem fog -e szétnyílni itt nekem a sebe, amilyen hirtelenséggel a lábát próbálgatta? A fejemet csóváltam, kicsit bosszúsan éreztem magam. Szóra nyitottam a szám, ám Cat gyorsabban cselekedett nálam. Remélem sikerült megnyugtatnia Mouse-t annyira, hogy még egy darabig a seggén maradjon. Hátramaradt még valami, amihez a segítséget Ryuunosuke nyújtotta.
- Mindenképp jól jön, köszönöm neked is – bólogattam, majd a két fáslival rögzítettem a lány térdét. Végül felálltam, nyújtóztam egy jót, ismét Sünihez fordulva.
- Gyógyítsak rajtad? - biccentettem felé – Fejedet, vagy a fogaidat...?
A kapszuláimat elől hagytam. Szerintem jobb lett volna mindannyiunknak full kapacitáson folytatni az utat, mielőtt vakon előreloholunk. Mert aztán még mi leszünk az elsők a vágóhídon. Persze nincs mit tenni, ha visszautasítanak. Abban az esetben hamar felkapdostam eszközeimet, majd „vígan” folytattam utunk, ignorálva Kane-t, ami Icarus fülébe súgott valamit. Valahogy úgy éreztem, nem rám tartozik amiről ők ketten beszéltek.
Oh ja! Kesztyűk.
Majdnem ott hagytam őket. Felkaptam gond nélkül, és követtem a drónt, amire mindössze egy szemöldök rándulás a reakcióm. Úgy tűnt, hosszú út áll előttünk. Kicsit fellélegezhettünk. A konok kesztyűket zsebre vágtam, és tovább nyújtóztam. Picit felüdültebb állapotban léptem Ryuuhoz, illetve Narakuhoz kezet rázni, bemutatkozni. Mindkettejüknek viszont igazából csak a nevemet mondtam el. Ha akartak beszélgetni, rájuk bíztam inkább a kezdeményezés jogát. Nekem nehezen akadt téma a nyelvemre, amiről trécseltem volna.
- Azt hiszem még nem volt alkalmam bemutatkozni. Shirei Tenro vagyok, de hívj nyugodtan Tenronak! - mondtam Narakunak, és a kék hajú srácnak. Süni volt az, akire heccből rá is kacsintottam mondjuk.
Hehe.


Hogy őszinte legyek, sokkal ámulatba ejtőbbnek véltem a virágoktól burjánzó területet, mint az álmaimat.
Rajtam a zen-kert aligha segít.
Összefontam karjaimat mellkasom előtt. Makacs voltam, ezért tagadtam csodálatomat a hely iránt. De be kellett ismernem, volt egy kisugárzása. Szép a szemnek, jó a léleknek, stb.
Olyan… békés.
Narakuval bólogatva egyetértettem, remek turistalátványosság lenne. Valahol a placc közepén elképzeltem egy szökőkutat, előtte a téglából épített kasszát, ahol kérik a yent a belépéshez. Ama pénzmennyiséget el tudtam volna költeni.
~ Mondjuk a Hancúr-partyra?
Belső énem gondolatától kissé zavarba jöttem. Szerintem el is vörösödtem. Furcsa képzelgéseimet Cat zavarta meg ezúttal. Míg mesél, úgy döntöttem, leülök a földre. Mert éreztem, hogy most itt leszünk egy darabig. Véleményem alapján az egész továbbra se volt több, mint valami beszívott parádé, amibe Noah belerángatott. Kicsit berágtam rá, ami habár távolinak érződött a helynek köszönhetően, mégis ott lebegett körülöttem. Jelenleg inkább csak nem tudtam, és nem akartam őt megérteni továbbra sem, hogy neki mégis hol szokványos pendrive-okat lopkodni? Meg kellemetlen emberekbe botladozni. Mi van, ha Lucreziára gondolt ez alatt? Meg a csapatára.
Mérges leszek, ha meg tudom, vezetőnk tudott minderről.
Nyögve-nyelősen, de okot adhat arra is, hogy újragondoljam, valóban a futárok közt szeretném -e letölteni hátralévő életem. Amennyiben nem látom már valaminek értelmét, ami szerintem inkább hátráltat, mint segítene bármit, képes erre ösztönözni. Noah esete egyelőre a „kétes” jelzőt érdemelte ki nálam.
Huh, hát ez valóban hosszúra sikeredett!
Felegyenesedtem. Közben lefutottt az újabb „dia”, a történet folytatása. A mesedélután végeztével, és a fiúk segítségével kinyílt előttünk a célhoz vezető út is. Nem volt kedvem kommentelni semmit sem. Belül még mindig az üresség marcangolt, mint a savas víz. Kitöltött, lemarta, amit talált, hullámzott, ahogy sétáltam.
Az anyám halott, az anyám halott, az anyám halott. Ezeken a képeken viszont eleven. Megőrülök.
~ Inkább koncentrálj a feladatra.

Próbáltam nyugtatni magam. Ha már ismét kelepcébe kerültünk, a legjobbat ki kell hozni belőle! A sztereotipikus faltapogatással kezdtem. Erre nem igazán történt semmi sem, legalábbis semmi számomra meglepő. Viszont eszembe ötlött egy vicces gondolat.
- Én akkor itt leülök – jegyeztem meg, látszólag a semmiből, a szakadék vége fele, az út közepére ülve. Törökülésben. Az volt az elméletem, ha Naraku előremegy, bármi megeshet. Illetve leeshet. Vagy nem, ha valaki esetleg meditál. Megpróbálkoztam a tőlem legtávolabb álló, legröhejesebbnek vélt dologgal, hátha ez az energiáim révén utat nyithatott mindannyiunk számára. Anyám elvégre hókuszpókuszolós volt, vagy olyasmi. Valamilyen menő hölgy, titkos élettel. Heh. Max. körberöhögtek a többiek. Ha nem vált volna be, netán Naraku tényleg zuhanni kezd, nem ülök tétlenül. Hirenkuyakuval szívesen utánavetültem. De a legtökéletesebb az lenne, ha más, aki szintén elsajátította eme quincy sajátosságot, szemmel tartaná őt. Azt ugyanis nem ígértem, hogy a reakcióim is gyorsak lennének.

15
Karakura / Re:Orosz rulett
« Dátum: 2020. Jún. 28, 18:47:36 »
Igazándiból jó kérdés, miért állított oda egy idegenhez. Ha nagyon segítségre vágyott volna az illető, simán odasétál a kasszához megkérdezni egy eladót, ők pedig jobban navigálnak Tenronál. Kezdte türelmét veszteni, és meggondolni magát, ekkor megragadták vállait, amitől szemei tágra nyíltak. Értelmetlenül a leányzóra pislogott, aztán felnézett. Hunyorítania kellett, hogy minél jobban lássa, mire mutat rá. Túl magasan volt, a betűk összemosódtak picit, ám ez nem akadályozta meg, ki tudta venni a színes feliratot: „Hancúr parti”.
- … He? - vonta fel szemöldökét értetlenül. Nem volt benne biztos, mit akart ő egy 18+-os társasjátékkal?! Fiatalnak tűnt szemre, Tenro 7 évvel mondta annak legalább, magához képest.
- Uuuuhm, mit szólnál ahhoz? - mutatott a mellette lévő Monopoly packra. Bármelyik jobb választás szerinte. Még a Trónok harcás is, pedig minden sorozat közül azt utálta a leginkább. Ha a kis csaj hajthatatlannak bizonyult, sötét hajú quincynk elgondolkodott azon, hogy most kitépi a haját, esetleg az ismeretlent a plüssökbe fojtja. Végül, ha ennyire hajthatatlan volt, mit lehetne tenni?
– Illetve ha megkérjük őt ott, simán hoz egy létrát.
Elsápadt attól, hogy egy boltban majd bakot tart, azzal pedig bohócot csinál mindkettejükből, főleg magából. Fakóbb kézzel mutatott a tőlük méterekre lévő kasszásra. Fiatal hölgy, éppen árcédulát nyomott pár kis dobozra, majd tollal rájuk firkantotta az árukat. Tenro a fejét rázta, valószínűleg ciki lesz neki felvezetni, hogy kettejük közül szeretné valaki megvenni a „Hancúr partit”, aki pont a fiatalabbik delikvens. Még csak nem is biztos, hogy fizetni engedni fogják. Az viszont még odébb volt.
- Inkább megkérem--… - fordult el az ismeretlentől, majd egyik kezét keresztbe tette mellkasán, hogy a másik kéz könyökét kitámaszthassa. Elgondolkodva állához érintette ujjait, és miközben felpörgette agya fogaskerekeit, annak ritmusa szerint kopácsolt az állán. Két lépés távolságra is került a leányzótól, viszont túl csábítóan, viccesen hangzott a dolog, hogy csakúgy, egyszerűen megoldja ennyivel, a lányt pedig lerázza.
~ Nem gondolhatod ezt komolyan! Tényleg itt hagynád azt a játékot? Hisz tudod, van neked egy--!
~ Jó, oké, értem a lényeget!
Rövid, belső énjével való vitatkozása után hamar lemeccselte a dolgot. Tudta, mit fog tenni.
- Rendben. Van egy ajánlatom! - fordult sarkon Tenro, közelebb sétálva az ismeretlenhez – Megteszem amit kérsz, és tartok bakot, viszont kettő kell abból a játékból: egy neked, egy nekem. Deal?
A lány nemcsak fiatalnak, hanem gyerekmentalitásúnak is tűnt. Nem merte biztosra kijelenteni az utóbbit, nehogy korán ítélkezzen olyasvalamiről, amely folytán később a földön koppanhatott. Minden esetre fair üzlet szerinte, és ha a lánynak megfelelt, közelebb sétált vele a méteres magasságú polchoz. Ígéretéhez hűen cselekedett, miközben nagyon remélte, nem vernek le semmit, illetve megkapja maga részét a dologból.
- Jó így, vagy mozduljak el valamelyik irányba? - pillantott fel, majd hátra - Gyorsan mondd meg!
Csak mert a kasszásnak egyelőre halvány fingja se volt arról, hogy ez a kettő akciózni kezd a munkahelyén, és fél szemmel méregetni, figyelni kezdte őket.

Oldalak: [1] 2 3 ... 12