Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Ninomiya Nayoko

Oldalak: [1]
1
Kidoushuu / Re:Kapitányi iroda
« Dátum: 2018. Aug. 24, 04:32:54 »


Rövid életem ellenére hosszú ideje voltam hallisten, meg kellett volna már szoknom az ehhez hasonló helyzetek okozta feszült izgalmat. Mégis, legszívesebben vállaimmal, később egész lényemmel épültem volna be a folyosó falába, annyira szíven ütött a megérkező kapitány jelenlétében rezgő elegancia és kimért udvariasság. Teljesen másnak hatott kisugárzása, mint az előző kapitányomé - persze, nincs két egyforma ember; a közöttük lévő különbség akkor is mellbevágott. Vagy egyszerűen csak túlaggódtam a helyzetet. Az efféle szituációk mindig is érzékenyebben érintettek, mint egy esetleges küzdelem- ott egyetlen megoldás van: meg kell ragadnom a kardomat és le kell győznöm az ellenfelemet. Most azonban elég, ha nem keltek jó benyomást és ki tudja, mi fog történni. Nem akartam rögtön, a kezdetekkor rossz pontokat szerezni, vagy… büntetőmunkával tölteni az első napomat a Kidoushuuban.
- Jó re… napot kívánok. - Préseltem ki a szavakat és kissé sápadtan léptem be az ajtón, futó pillantást vetve Kosuke arcára. Mintha őt a lehető legkevésbé sem frusztrálná a helyzet… Az ajtó belökéséből kiindulva legalábbis. A tea szó hallatán vonásaim szinte felragyognak: nincs is jobb egy csésze kesernyés teánál. Halkan jelzem kapitányomnak, hogy én szívesen meginnék egy csészényit- talán meghozná a hangomat is, vagy az életerőmet, ami nem igazán akaródzott megmutatkozni pillanatnyilag.
- Köszönöm, Kosuke. - Leheltem neki előbbi udvariasságát tapasztalván és az iroda belsejébe sétálva helyet foglalok. Ujjaimmal egyenruhámmal babrálok, fel-felpillantva a tevékenykedő, csendbe burkolózó kapitányra, majd a mellettem üldögélő shinigamira tekintek. Egyre inkább bosszantott a rám telepedő bizonytalanság- sokkal magabiztosabb szoktam lenni! Egy köszönet kíséretében magamhoz veszem a csészét és mélyet szippantok a tea illatából, közben figyelmesen hallgatom Kosuke szavait, lassan elmosolyodva. Nem köntörfalazik, az tény.
- Ninomiya Nayoko vagyok; édesanyám Ninomiya Mitsuko a nyolcadik osztag jelenlegi kapitánya. A tizenharmadik osztagban kezdtem a szolgálatot, onnan helyeztek át ide. - Kortyolok egy aprót az italból, kellemesen forró. - Teljes mértékben számíthat az osztag a diszkréciómra, nem szokásom elfecsegni titkokat… Ami engem illet, szeretek olvasni, gyakorlatias vagyok és kissé maximalista. Ambíciónak nem vagyok híján én sem. - Mosolyodom el megint. - Szeretnék majd tiszti rangot elérni; a feladatokat tekintve pedig… én eddig inkább terepen jeleskedtem az utóbbi időben. Régebben segítettem iratrendezésben is. Úgy érzem megbirkózom bármivel. Tudna mesélni kérem az osztag működéséről? - Pillantott kapitányom zöldjeire, majd belekortyoltam italomba, majd kissé könnybe lábadt a szemem, konstatálva, sikerült szétégetnem a számat. - Nagyon finom a tea. - Túságosan ízlett, lehet ez is okozta a problémámat…

2
Soul Society / Re:Piknik a Soukyoku árnyékában
« Dátum: 2018. Aug. 24, 03:49:32 »

Végül megálltunk, még ha a pillanat töredékére is, így volt időm rendezni gondolataimat és kissé túljutni a kezdeti meglepődöttségemen. Tény, edzések kivételével nem tűrtem jól, ha engedély nélkül értek hozzám- bár kevésbé reagáltam erőszakosan, mint amikor trágár beszédet hallok, de akkor sem nevezném kellemesnek az ilyen esetekben történő megnyilvánulásaimat. Most mégis félig-meddig megszeppenve álltam a férfi mögött, tekintetemmel széles hátát figyelve, majd önkéntelenül rápillantottam balomban szorongatott kezemre.
- Mint aki elfelejtett…? Micsoda? - Vonom össze szemöldökeimet, teljes értetlenségemnek tökéletesen hangot adva. Ismeretségünk rövid ideje alatt megszoktam, hogy többnyire félszavakat ejt, jobbára káromkodik, de ezt nem lehet megszokni. Kezdeni vele valamit pedig még úgy sem… Alsó ajkamba harapva indultam meg utána, azt latolgatva, sok volt-e számára az előző este elfogyasztott szaké; vagy mi lehet az oka a vad mosolygásnak. Ennyire szeretne őrjáratozni? Én személy szerint jobban kedveltem a könyvtár csöndjét és a kutatómunkát, a kidouk elsajátítását, vagy éppenséggel az edzést. Természetesen tisztában voltam a feladat fontosságával és maradéktalanul teljesíteni is fogom, de ennek nem kellett azt jelentenie, hogy doppingol is a tudat miként órákon keresztül bolyonghatunk egy útvonalon, ahol valószínűleg nem fog történni semmi sem. Halk, megadó sóhajjal fontam keresztbe karjaimat séta közben, javarészt szótlanul tettem meg az utat a hegyig.
- Nos, ideértünk.  Miért akartál annyira sietni? - Fordulok felé egy nyújtózás közepette, majd vissza a hegy felé. Hajamba kap a szél, tincseim arcom előtt táncolnak, kénytelen vagyok jobbommal beárnyékolni szemeimet, ha el akarok tekinteni a torony tetejéig. Volt valami megindítóan szomorú és nehéz abban, hogy az épület magányosan ácsorgott itt. Mintha azt lett volna hivatott jelezni, hogy hiába nem vagyunk híján az időnek, az elmúlás vészesen könnyedén elér minket, halálisteneket is.
- Amilyen gyönyörű, pontosan annyira nyomasztó ez a hely, nem? - Jobbom ujjait rákulcsolom kardom markolatára, a szokatlan nyugtalanságot kissé csitítja fegyverem érintése-, amíg a kardom itt van nekem, addig nem eshet bajom. Gyomrom halk mocorgásának hallatán hófehér bőröm arcomon rubintvörös árnyalatba fordul. - Bocsánat. A reggeli… elmaradt. - Igyekeznem kell csendesebben éhezni- rutinosan varázsolok elő egy újabb szem rágót és harapok rá erre is: az íze legalább segít csitítani háborgó éhségemet.

3
Soul Society / Re:Apa-lánya találkozó 5 év után
« Dátum: 2018. Aug. 24, 03:10:48 »

Szótlanul meredtem a mosogató belsejére és egyszerűen nem akaródzott mozdulnom. Mintha izmaimat észrevétlenül jég szőtte volna át és belefagytam a félmozdulatba, amit nem sokkal ezelőtt még éppen elkezdtem. Úgy tűnt, a valóság megfolyt, képlékeny masszává deformálódott. Hátam mögül világosan érzékeltem a lélekenergiát, amiről mára ködös emlékeim maradtak. Hallottam a hangját, miként hozzám beszélt. Az apró zajokat, amiket moccanásaival keltett és nyeltem egyet. A világom alapjaiban rengett meg az elmúlt percek alatt-, ha valamire, hát arra nem számítottam, hogy halottnak hitt apám fogad lakásunk egyre szűkebbé zsugorodó terében. Mély, elnyújtott lélegzetvétellel szívtam magamba a levegőt, szerettem volna előre dőlve tenyereimbe temetni a fejemet. Bár nemrég ittam, a torkom kiszáradt, s olyan fájdalmas volt a nyelés, egy másodpercre felvillant bennem a gondolat, talán fűrészpor ragadt rá… Elhaló köszörülések után összepréseltem ajkaimat és szülőatyám felé fordultam- próbáltam határozottnak látszani: én nem fogok gyengének tűnni senki előtt sem, előtte pedig pláne, hogy nem! Ezt pedig el is hittem…
Volt egy pont, ahol valami megtört és a keserűség éles szavak formájában tört elő belőlem- minden visszafojtott frusztrációval együtt. Ő pedig szelíden, enyhén megesett vállakkal hallgatott és nem tudott mást mondani, mint hogy itt van. Hazaérkezett és már sosem hagy magunkra. Ha még mindig az a kislány lennék, aki távozásakor voltam, már régen a nyakába ugorva öleltem volna magamhoz könnyek között. Most, amikor könnyedén átugoratnám a kettőnk közé ékelődött távolságot, csupán lehunyom és megdörzsölöm égő szemeimet. Megszámolni sem lehet, hány alkalommal gondoltam azt, csupán megunta a felelősséget és a könnyedebb utat választva, kámforrá válva kezdett új életet. Fájdalmas volt hallani, hogy mekkorát tévedtem.
- Nem tehetlek felelőssé valami olyanért, amiben nem vagy hibás. - Üresnek éreztem magamat, mint amikor minden csepp erő elszivárog az ember testéből. Ujjaimat összekulcsolva fektettem ölembe és felpillantottam rá. Még ha káosz is tombol bennem, nem pakolhatok én magam is súlyos köveket egyébiránt is gigászi terhei mellé. Nem, az nem lenne helyes és meg sem tudnám tenni.  - Az előbb már mondtam, de én is azt tettem volna, amit te - sőt, ezt is teszem. - A halálistenek útja nem boldogsággal és napsütéssel van kikövezve. Minden egyes küldetésen vagy járőrút során az életünket kockáztatjuk és azt, hogy gyógyíthatatlan sebet ejtünk szeretteinken… én mégsem tudtam más utat elképzelni magamnak. Meglehet azért, mert csodáltam mindkettőjüket, bár ezt most nem szívesen vallottam volna be. - Sosem lehetsz elég erős. Mindig lesz egy erősebb ellenfél… Ezt te is tudod ugye? - Dőltem hátra a székben és fehér tincseimet áthúztam vállam bal oldalára. A torkomban növekvő gombóc lassacskán engedett a szaké hatására, de nem tűnt el teljesen. Furcsa kettőse kavargott bennem a közömbösségnek és a zaklatott izgalomnak, sűrű pillantásokat vetettem az ajtó felé. Ha anyám belépne, megszakadna a beszélgetés, vagy még kínosabbá válna? Vajon légből kapott indokokat sorolva menekülőre fognám, vagy még most szembenéznék a helyzettel? Egyszer elhatároztam, hogy bátor leszek, nem rettenek meg az első nehézség láttán és most mégis nehéznek tűnik megfelelni… még saját magamnak is. Így hogyan elégíthetném ki az Ő elvárásait?
- Tényleg így gondolod? - Szégyen, de már azt sem tudom, milyen az ő gondolkozásmódja. Annak idején beszélgetéseink kimerültek a játékok, szivárványok és Miyoko iránti rettegésem mérséklésében… Hiába kínoztam magamat, az idő megrágta emlékezetemet és nem tudtam felidézni, hogy milyen elvek szerint is él. Hogy milyen valójában. Milyen ételeket szeret egyáltalán? Szemöldökeim összevontam, homlokomon a ránc pedig kérdéseit hallva csak mélyült és mélyült. Egyszerre zavart és esett jól az élénk érdeklődés, némán figylem ahogyan újratölt. Az apró poharat magam elé húzva az áttetsző lébe meredve válaszoltam- annyit már éreztem, szívtelenség lenne megtagadnom tőle azokat a válaszokat, melyekre szemmel láthatólag szomjazott.
- A 13. osztagban kezdtem a szolgálatot és nem sokkal azután, hogy Mizushima Tenkait kinevezték kapitánynak, átkerültem a Kidoushuuba. Azt mondták, a képességeimnek sokkal megfelelőbb lesz ez a szervezet... - Kezdtem el. Túlságosan hosszú lenne minden elmesélnem, s most már lesz időnk mindent megbeszélni. Apránként. - Jelenleg Shiranui Naomi-san alatt szolgálok. - Élénkebb lettem, szerettem a kapitányomat. Nem csupán rangban, lélekként is nemes volt, kevés racionálisabb vezetőt láttam nála. - Igen, volt már küldetésem. Arról értem haza most… Hogy milyen volt? - Ráncolom szemöldökeimet ismét, a megfelelő szavakat keresve. - Véres. Először találkoztam arrancarral. De megöltem. - Azt jobbnak láttam nem leközölni, hogy valójában nem csupán a küzdelmet élveztem, hanem azt is, amikor kioltottam az arrancar életét. Sértegetett... és az elporladt kezein szárad nem egy társam halála. Alig láthatóan ingattam meg fejemet, a harag és a már gyógyuló sérülés fájdalma megint fellángolt, elég volt csak beszélnem a történtekről. A számhoz emeltem a csészét és egy kortyban nyeltem le az alkoholt, most már kevésbé érezve a maró érzést elégedetten tettem le poharamat az asztalra. - Te mesélhetsz-e a részleteiről az elmúlt éveknek? - Az én kékem az övébe fúródott, kíváncsian. Eddig csupán félszavakat hallottam, tudni akartam, mi a teljes igazság.

4
Soul Society / Re:Piknik a Soukyoku árnyékában
« Dátum: 2018. Jún. 12, 03:46:02 »

Míg az osztag felé tartottam kimért léptekkel, azon tűnődtem, mennyivel vidámabbnak látom mostanában anyámat. Apám visszatérése alapjaiban rengette meg a világunkat és tisztán láttam, kettőnk közül én vagyok az, aki nehezebben viseli az események efféle fordulatvételét. A magyarázatát abban a pillanatban elfogadtam, ahogyan elmondta nekem azon a késő nyári délutánon. De ez nem segített a feldolgozásában. Tehetetlenül álltam a tény előtt, hogy bár tudom, az ő vére vagyok, idegennek érzem társaságát. Mintha féltem volna attól, hogy egy hosszú sóhajjal szélnek eresztem a fájdalmat és akkor ő újra eltűnik, mielőtt még közel engedném magamhoz ismét. Szétfoszlik, mint egy álomkép. Egyelőre… egyszerűbbnek látszott tartani a távolságot. Róla volt szó, s még ha nem is örömmel fogadja, megérti bizonytalanságomat. Saját kétségeim fölött eltekintve azonban örültem, hogy anya szemében régen látott ragyogást tudok felfedezni, amikor találkozunk- és ez túlzottan ritkává vált. Amíg én sem voltam shinigami, minden másképpen ment. De így, hogy míg ő kapitány volt, én meg a Kidoushuu berkein belül éltem, egyszeriben bonyolultnak tűnt még egy vacsora megszervezése is. Ha jól sejtem, ma sem fogok korán végezni, hogy látogatóba tudjak menni hozzájuk egy adag epres sütemény kíséretében…
Megérkezvén megigazítottam hosszú tincseimet és zsebemből elővettem egy csomag rágót, amiből egy szemet elővarázsolva semlegesen rágni kezdtem. Egy erőteljesebb mozdulattal végigsimítottam egyenruhámon, ügyelve rá, hogy a legutolsó ráncot is lesimítsam róla, majd pillantásomat az ügyeletes parancskiosztó tisztre függesztettem. Mint kiderült, a mai nap folyamán ismét járőrözésre leszünk beosztva, amit halk sóhajjal fogadtam. Szívesen vettem volna, ha visszavonulhatok a könyvtárba csendes olvasgatással és kidouk tanulmányozásával tölteni időmet, de ezt el kell odáznom. Végül is, a könyvtár sehová sem siet, megvárja a visszaérkezésemet, nem igaz? Nevemet hallva előrébb léptem és elvettem a felém nyújtott papírt, amin útvonalam volt felvázolva- alapos tanulmányozással próbáltam rájönni, mennyire veszélyes környékre is kell ellátogatnom. Kijelölt társam nevét hallva felpillantottam a sárgás pergamenről és Kosuke felé fordultam, akin rá nem valló módon izgatottságot véltem felfedezni. Többnyire zsörtölődésétől volt hangos közvetlen környezet, így meglepetésemben fejemet kissé oldalra döntve szemléltem a shinigamit. Nem igazán töltöttem még sok időt a társaságában, a Shiranui-taichounál történt bemutatkozás óta többnyire csupán köszöntünk egymásnak és haladtunk tovább, dolgunkat végezve. Éppen ezért ért meglepetésként közvetlensége, amikor karomat megragadva, nemes egyszerűséggel maga után húzott, ellentmondást nem tűrően.
- Kosuke… - Tiltakoztam volna, nem szoktam hozzá az efféle direkt gesztusokhoz. Tekintetemet háta közepére függesztettem és egy elesett sóhajt hallattam, amikor az ajtón átgázolva nekiiramodott a városnak. Szorítása leheletnyit enyhült karomon csupán és bár nem volt bántó vagy fájdalmas, egy cseppet érzékenyen érintett. - Kosuke! - Próbálkoztam újra, hátha eléri hangom messze járó gondolatait. A siker elmaradt, én pedig növekvő feszültséggel követtem, más, visszafogottan kivitelezhető megoldás hiányában. - Tudok magamtól is menni… - Szólaltam fel hangomban érezhető méltatlankodással. Végül elengedte a kezemet, így egy pillanatra meg is álltam, hogy levegőhöz jussak és balomba fogjam furcsa módon bizsergő kezemet.
- Van valami baj, amiről nem tudok? - Kék íriszeimmel kutatón fürkésztem arcát, magam is bepillantva az utcákba, amiket magunk mögött hagytunk az út közben. - Jól érzed magadat? - Fogalmam sem volt, mit kellene gondolnom hirtelen a nagy sietségről. A felettes tiszt nem szórt el egyetlen információ morzsát sem arról, hogy veszély lehetősége állna fent… Aggódva futtattam végig vázán tekintetemet, pillanatokkal később feleszmélve, hogy tulajdonképpen zavartalanul bámulok egy számomra vadidegen férfit. Még ha pusztán az egészségét is féltem, ezt azért talán nem illik. Fejemet elfordítva tanulmányoztam a közelben ég felé törő Soukyoku tornyát, s minél tovább fürkésztem, annál nehezebb érzés áradt szét mellkasomban.

5
Soul Society / Re:Apa-lánya találkozó 5 év után
« Dátum: 2018. Jún. 12, 02:17:11 »

Csöndesen támaszkodtam ismét a konyhapultnak, aminek világos felületén szelíden csillant meg a késő délutáni napfény. Az ablakon át beszűrődő szellő kellemesen frissítő hatással bírt, szemeimet lehunyva élveztem a meleg sugallatot. Tehetetlenségemben hozzáláttam a poharam elmosásához, irreális mennyiségű mosogatószert nyomva a szivacsra. Aprólékosan dolgoztam el a minimális szennyeződéssel gazdagodott üvegen, de a legkevésbé sem foglalkoztam ezzel. Gondolataim teljesen máshol jártak, minduntalan visszatértem gyermekkorom egy-egy árnyékokkal teli estéjére. Miután egyre hosszabbra nyúlt a várakozás, aminek lázában apám visszatérése miatt égtünk, egyre inkább telepedett vállainkra a kétely. Én ebből akkoriban csak annyit voltam képes felfogni, hogy nincs ott az ágyam mellett az, aki minden este betakart és mesét olvasott nekem. Nem simítja végig hajamat; nem ad gyengéd, szerető jó éjt csókot homlokomra, hogy elűzze a rémálmok lidérceit. Hosszú estéken át ültem az ajtóval szemben, azon az elnyűtt, rózsaszín kispárnán, várva hogy megnyikorduljon a kissé rozsdás ajtózár, és a barna falapot eltolva belépjen apám, a hősöm. Mégis, minden este anyám emelt fel magához szorítva, ölelő karjaiban vitt az ágyamba, miután én elfáradva a várakozásban, az apától kapott párnán gömbölyödtem össze és aludtam el… és ahogyan teltek a hetek, majd hónapok… megértettem, hogy ezzel csak tovább mélyítem az anyám lelkén tátongó sebet. Lassan engedtem el hóbortjaimat: ha elestem, már nem apám után sírtam fel, hogy dobjon fel a magasba, messzire űzve az ijedtséget és fájdalmat. Nehezemre esett szót fogadni saját magamnak és alkalmazkodni a szent célomhoz. Visszagondolva kissé tényleg gyerekes volt tőlem a gondolat, hogy ha apa már nem jön többé, én leszek anya lovagja. Megvédem minden rossztól és megtöltöm vidámsággal a napjait és eperrel… rengeteg, rengeteg eperrel! Rövidre szabott gyermekéveimet meghatározta ez a törekvés: és ennek a helyzetnek köszönhetem talán azt, hogy anyával olyan szoros kapcsolatot alakítottam ki, amit nem kezdhet ki semmi. Semmi és senki. Ő az én örökké ragyogó napom, ami körül parányi világom forog és működik.
Az ablaknak ütődő, szélben lengő faág zajára összerezzentem és lepillantottam kezeimre: ujjaimon már barázdákat vetett a forró víz és hab elegye, így néhány gyors mozdulattal leöblítettem a poharat és visszatettem a helyére. Nem vittek rá lábaim, hogy közelebb lépdeljek az ősz férfihoz, jelenléte groteszk módon nem illett a lakásba. Legalábbis, én nem tudtam hová tenni. Kékjeim sötéten függtek fáradt, sápadt arcán és szótlanul hallgattam magyarázatát. Tartani akartam magamat, hogy ne érjenek el hozzám a szavai, annak ellenére is, hogy mennyire tudtam, önzőség lenne nem meghallgatnom. Torkomban ott kaparászott lángoló parázsként az a sok fájdalom. Úgy éltem túl, hogy eltemettem magamban. Eleinte azt hittem, meghalt… Később, amikor már valamivel érettebb lettem, az is megfordult a fejemben, hogy csupán csak elege lett a kötelezettségekből, amit a kapitányi rang és a családja jelentett. Innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy nehezteljek rá, kimondatlanul, bár biztos vagyok benne, anya tudta, miféle kétségbeesett gondolatok kavarognak bennem. Mégis, ha szóba akarta volna hozni, nem volt alkalom, hogy ne tereljem el a témát feltűnő módon. Nem akartam beszélni erről, sosem. Miért akartam volna? Ha egyszer elkezdem, vége érthetetlenül ömlöttek volna belőlem a panaszos szavak, minden apró fájdalmas mozzanat, amikor összepréseltem ajkaimat és tovább mentem. Helyeztem volna az ő erős vállaira még több terhet? Előbb haltam volna meg…
Szólásra nyitottam ajkaimat és ismét becsuktam őket, szemöldökeimet összébb vonva fontam karba kissé remegő kezeimet. Egy teljes vihar vonult végig bennem apám felbukkanásával bőröm felszíne alatt. Furcsa, pánikkal keveredő nosztalgia bizsergette bőrömet, és ahogy igyekeztem levegőhöz jutni, egyre inkább elhatalmasodott rajtam. A hűtő ajtajára pillantottam, csak hogy találjak valami szilárd pontot a közelemben, ami nem ő. Csak hogy ne rá kelljen néznem.
- Mégis… mit vársz tőlem? - Szokatlannak hatott hangom még nekem is. Kérem, én ennél sokkal elevenebb hangon szoktam beszélni! Szerencsétlenül köszörültem meg torkomat, ami inkább ment volna el egy pelikán haldokló sikoltozásának, mint gyenge próbálkozásnak hangszínem visszaszerzésére. - Minden bizonnyal kellőképpen meggyőződtek róla, hogy fizikailag egészséges vagy és az vagy, aki régen a tizedik osztagot vezette. De annyira meglepő lenne, hogy így reagálok? Halottnak hittelek. - Elfordulva tőle elszánt mozdulattal nyitottam fel a konyhaszekrény ajtaját és vettem ki belőle két apró csészét. Nem volt szokásom az ivás, de jelen pillanatban… Eléggé ésszerű opciónak tűnt. Még az is lehet, hogy a hollow adott be nekem valamiféle hallucinogén drogot észrevétlenül, ami most fejti ki a hatását. A helyzet abszurditása alapján ez sokkal logikusabb volt, mint az, hogy igaz legyen az, amit mond…
Az asztalhoz lépve az egyik csészét letettem elé, a másikat a hozzá legtávolabb eső székre és a hűtőhöz visszasétálva elővettem belőle a szakét, amit isten tudja, mióta őrizgetünk itt. Remélem, még alkalmas a fogyasztásra… A kelleténél erőteljesebben nyitottam fel az üveget, amiből valamennyi rám löttyent- a maró szagból ítélve nem volt semmi baja. Visszasétáltam apámhoz és halk sóhaj kíséretében öntöttem neki, majd magamnak is és végül helyet foglaltam. Néhány másodpercig vártam, hogy nemtetszését fejezi ki; de azzal már elkésett. Felnőtt voltam- testben mindenféleképpen; és hogy szellemileg? Nos, arról az eltelt évek tökéletesen gondoskodtak.
- Lehet, hogy nem voltam még szerelmes, de képes vagyok megérteni, mit érez irántad anya. Ő soha nem fogja elmesélni neked, hogy hány éjszakát sírt végig hangtalanul. Te pedig sosem fogod látni a szemében azt a megtört fényt, amit a tündéri mosolyával próbált leplezni. Én gyűlölni akartalak valaha is? Vagy haragudni a világra, amiért pont velünk történt meg ez? - Ujjaimmal megérintettem a csészét és inkább ráfogtam, mert még nekem is feltűnt, mennyire remegnek. - Megértem, hogy nem önszántadból voltál távol és sajnálom amin átmentél. Azt kérdezed, mit tettem volna. Azt, amit tettem az elmúlt napokban is- teljesítettem volna a parancsomat. Ugyanúgy hazatértem volna, mint te… hiszen ostoba lettem volna nem ezt tenni. Mi vagyunk a családod, helyes, hogy itt vagy.  De annyira nehezedre esik belegondolni, hogy mit éreztünk idáig? Hogy kénytelen voltam belekapaszkodni a neheztelésbe azért, hogy túl tudjak lépni az eltűnéseden és ne roppanjak össze? Mondd csak, apa… Szerinted nem akartalak ott látni magam mellett bármikor is? Nem akartam neked vacsorát főzni? - Nyeltem egyet, mert gyanúsan elvékonyodott a hangom. Én megfogadtam, hogy ennyire sosem fogom kimutatni, mit érzek. És tessék… Lehunytam szemeimet és próbáltam a zsibongó fájdalomra koncentrálni, amit még a sérülésem miatt éreztem. Ez mindig segít összpontosítani… halkan szólaltam meg, szinte lehelve a szavakat. -  Akármik is legyenek a körülmények, a végeredménye az, hogy megsérült a családunk. Darabokra hullott. Most pedig egyetlen nap leforgása alatt helyre akarnád hozni mindazt, ami eddig történt? Erre még te sem vagy képes. - Hátradőltem a széken és mély levegőt vettem. Beletúrtam hosszú tincseimbe és közben a poharat szorongató kezemet figyeltem. - Idd meg. - Motyogtam és én magam is lenyeltem a szeszt, bár néhány másodpercig kételkedtem abban is, hogy levegőt fogok kapni utána valaha.

6
Soul Society / Re:Apa-lánya találkozó 5 év után
« Dátum: 2018. Máj. 13, 01:09:35 »

Szeretném azt mondani, hogy a lehető legtökéletesebben ki vagyok pihenve és minden csodálatos, de rohadtul nem ez volt a helyzet. Megszoktam az enyhe, kedves kis burkot, ami körülvett és létezését édesanyámnak köszönhetem… Ebből ragadott ki az első küldetésem, és aprólékos munkával porrá is zúzta. Természetesen tudtam, hogy a halálistenek élete mivel jár és mivel rendelkeztem annyi lélekenergiával, hogy az akadémiára jelentkezzek, megtettem. Mert mi máshoz tudtam volna kezdeni…? Előbb-utóbb magamhoz vonzottam volna a lidérceket és anyám sem lett volna mindig a nyomomban, hogy megvédjen. Tudom, hogy szívesen dédelgetne életem végéig, mert az ő pici lánya vagyok és imádom az összes vele töltött időt, de úgy éreztem, kötelességem erőssé válni. Láttam, mennyire megviselte apám eltűnése, hogyan tört meg és fakult vidámsága napról napra, amit a lehető legádázabb elszántsággal próbált palástolni. Előttem, a tisztjei előtt, még saját maga előtt is. Meg akartam neki mutatni, hogy képes vagyok rá vigyázni, és ha úgy érzi, szüksége van rá, megállhat és vehet egy mély levegőt, míg terheit vállaimra helyezi. Nem vártam el tőle, hogy életünk minden percében erős anyatigrisként gyűrjön le az összes elénk gördülő akadályt, a nehézségek megoldásában én akartam lenni a pajzs, amin felakadnak a kínok. Hozzá pedig minél kevesebb fájdalom jusson el. Mély levegőt vettem és hátrébb léptem a polcoktól, hogy odaengedjek egy magas, marcona külsejű halálistent. Én úgyis beszereztem, amire szükségem volt: kosaramban ott lapult két doboz gyönyörű eper és egy üveg finom bor, az ajándéktasakkal együtt. Hosszú ideig voltam távol, alig vártam, hogy anyához érjek és magamhoz ölelhessem. Ez talán jó lesz védekezésnek is, biztosan nem lesz elragadtatva a gondolattól, hogy a hátam teljes egészét sikerült egy arrancarnak feltépnie a kardjával… A negyedik osztagnál ugyan begyógyították a sebet, de a nyoma látszott és igencsak éreztem is még. Természetesen nem maradtam a lény adósa, és ha nem is könnyedén, dalolva, de megszabadítottam a végtagjaitól lassacskán, mielőtt bezúztam volna a maszkját. Ez egy olyan dolog, hogy ha piszkálnak, eléggé morcos tudok lenni és busásan visszaadom, amit kaptam. Élvezettel.
Gyorsan fizettem a pultnál és sietős léptekkel céloztam meg a Ninomiya-lakot, már-már érezve az engem körülölő családias, boldog légkört. Pontosan erre van most szükségem, egy kellemes filmezős és beszélgetős estére anyával. A holnapi napom szabad, anya pedig kapitány… Ő igazán elkéshet, neki nem mondhatja meg senki sem, hogy mit csináljon. Próbálkozni lehet, de felesleges, mert könnyedén a latrinák takarításával lesz elfoglalva az illető. Már láttam is magam előtt, hogy egy Ryan Gosling-ot szerepeltető romantikus filmre eszegetjük az epret és kortyolja mellé anya az eperbort. Én pedig három takaróba csavarva pislogok laposakat félig kiterülve a kanapén, mialatt a sarkig nyitott ablakon át beáramlik a friss, nyári este ízes levegője… Éppen ezért lepődtem meg, amikor a lakás ajtaja elé értem. Összevont szemöldökökkel pillantottam a csukómon függő órára. A lélekenergiából kiindulva kizárt, hogy Ninomiya Mitsuko álljon az ajtó túloldalán. Ő még valószínű az osztagánál van… Ajkaimat összepréselve markoltam rá az ajándéktasakra és kulcsommal matatva kinyitottam a zárat. Feleslegesnek tartottam a csendesedést, ha én érzem, tuti, hogy a bent lévő is tisztában van a jelenlétemmel. Ha pedig nem szeretne megválni a fejétől, nagyon durván jó indokot kell kitalálnia, hogy mégis mi a hét francos nyavalyát keres anyám lakásában. Erőteljesen löktem be az ajtót és lélektükreim feszülten, kérdőn állapodtak meg az ismeretlen arcán, miután felmértem. Vonásaiban emlékeztetett valakire a múltamból, valakire, akit szerettem, de évekre eltűnt az életemből, tönkretéve vele anyát. Ajkaim pengevékonyságúra préselődtek, szótlanul közelítettem meg a nappali közepén álldogáló asztalt és a tasakot óvatosan a lapra helyeztem, majd a férfi felé fordultam, keresztbe fontam karjaimat. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Egyenesen mellkason vágott a tény, hogy valószínűleg az apám áll velem szemben… Csigolyáról csigolyára kapaszkodva kúszott gerincemen fölfelé a feszült ideg, önkéntelenül is megborzongtam.
- Mi a bizonyíték arra, hogy valóban te vagy az és nem egy kretén halálisten, vagy egyéb lény, aki szerencsétlenül másolva Watanabe Yuusuke alakját vette fel? - Dőltem neki a mosogatónak derekammal és zavartalanul folyattam a shinigami tekintetének fürkészését. Némán hallgattam végig magyarázatát, a szemeiben tükröződő érzelmek azonban soknak bizonyultak számomra. Hátat fordítva neki egy poharat kerestem, amibe a hűtőben lévő aranytartalékból öntöttem a kesernyés italból és nagy kortyban nyeltem lefelé. Gyűlöltem az ízét, de pontosan megfelelt arra, hogy valamennyire elterelje a figyelmemet. Hosszan fújtam ki ezután a visszatartott levegőt, majd visszafordultam apám felé mialatt a poharat laza mozdulattal a mosogatóba helyeztem.
- Feltartottak. Értem. - Koppantak a szavak a padlón, megtörve a kínos csendet csupán azért, hogy még tovább súlyosbítsák azt. Hátam tompán sajgott, arcizmaim meg is rándultak kissé, de nem akartam több jelét mutatni annak, hogy kínlódnék. Szívem torkomban dobogott, vérnyomásom a fülemben lüktetve zúgott… Mégis, mit vár tőlem? Hogy könnyes szemmel omlok a karjaiba öt év után? Egy váll lendítéssel elengedve mindent? Nem arról van szó, hogy ne érteném meg a helyzetét, előfordulhat bárkivel. De nem tudok mosolyogni rá azután, hogy láttam anyát sírni. Miatta. Torkomat megköszörülve kerestem, mit tudnék mondani neki, de nem igazán akart sikerülni… Hosszú hajamat áthúztam vállam fölött és balomat tarkómra tapasztva élveztem a forró, fáradt izmaimra ható hideget. - Anya? Ő mit szólt? - Nem az ő véleménye alapján fogom megítélni a helyzetet. Ami azt illeti, tisztában vagyok a vajszívével és a csodálatos lelkével, ahogyan azzal is, hogy talán bár haragudott, boldogan bújt apámhoz egy ölelésre. Én haragszom, kegyetlenül, mert elárulta a családunkat. Akaratlanul, önhibáján kívül, de megtette.

7
Kidoushuu / Re:Kapitányi iroda
« Dátum: 2018. Máj. 11, 04:15:03 »

Megforgatom szemeimet és nyakamat ropogtatva lököm be egy laza mozdulattal a kardomat sayájába. Őszintén mondom, semmi hangulatom vagy lelkierőm nem maradt ahhoz, hogy Ryomen-shin veszekedéseit hallgassam végig, lehunytam szemeimet menet közben és tarkómra helyezett jobbommal imádkoztam, hallgassanak el, mire a Kidoushuu területére érek. Nem vetne túl jó fényt a frissen bemutatkozó tisztre, ha a nyakán izzadtságcsöppek folynának végig az erőfeszítéstől, hogy egészben tartsa a koponyáját alkotó csontokat.
- Csend legyen már… - Leheltem tompult, szenvedő hangon és nyújtóztam egyet. Ha le kellett volna írnom állapotomat, az illett volna rá legjobban… úgy érzem magamat, mint akin átment egy úthenger. Holott, én nem adózom a tisztek kedvelt éjjeli időtöltésének: messziről kerülöm a poharazókat. Viszont a felépülés a legutóbbi magánküldetésből még tart és örültem, hogy az egyenruha elfedi a hátamon húzódó széles, rózsaszín heget. Fájni fog, még nagyon sokáig… De én még mindig jobban megúsztam, mint az, aki odatette. Ajkaim szelíd, vidám mosolyra húzódtak az emlék megelevenedésére: az arrancar messzire repülő karjai után egész ügyes mozdulattal zúztam be a koponyáját. Pedig én külön felhívtam rá a figyelmét, ne nyúlkáljon illetlenül, mert a végén kénytelen leszek csökkenteni az életszínvonalát… Nem akart hallgatni rám, aminek sajnos következményei lettek. Ha majd anyámnak elmesélem, biztosan meglep egy kis eperrel, amiért túléltem- vagy megpróbál szobafogságra ítélni, amiért elmentem. De lássuk be, ennek sikeressége erőteljesen megkérdőjelezhető, hiszen egy ideje már én is a halálistenek sorát erősítem. Azért… biztos, ami biztos: jobb lesz, ha veszek neki egy kis epret és úgy látogatom meg. Kis híján bólintottam is menet közben helyeslésem jeléül, de végül arcomra kúszó pírral kapcsoltam nagyobb sebességre. Még be akartam nézni egy közeli boltba is, teafüvet vásárolni a kapitánynak. Hosszas nézelődés volt szükséges a megfelelő döntés meghozatalához, míg végre-valahára kiválasztottam a zöld teát, és szép kis zacskóba csomagolva vettem sietősre a figurát. Még nem voltam késében, szerencsére számoltam a döntésképtelenségemmel… Ráérősen sétáltam a város meglepően tágas utcáin. Élveztem a hajamba kapó nyári szellőt és a ragyogó napsütést, s bár nem voltam képes kialudni magamat, jókedvűen dúdoltam, amikor senki sem volt a közelemben. Az osztag területén enyhe szorongás fogott el: áthelyezésem egyfajta kudarcként éltem meg, egyelőre elképzelni sem tudtam, hogyan fogok tudni belenézni a kapitány szemeibe. Az irodája előtti folyosó sarkán megállva mély levegőt vettem, mielőtt tovább indultam volna, s ahogy befordulok a sarkon, meglepetésemre kis híján beleütközök egy magas, fekete hajú férfiba. Ennyire belemerültem volna gondolataimba, hogy nem is érzékeltem a jelenlétét? Ajkamat beharapva hátráltam apró lépésekben.
- Öhm… bocsánat.- Hajoltam meg bűntudatosan, ezüstszín tincseim arcomba hullottak a mozdulat során. Balommal kisöpörtem szememből a rakoncátlan fürtöket miután felegyenesedtem és kékjeimmel akaratlanul is végigmértem a shinigamit. - Nem tudja véletlenül, merre találhatom Shiranui-sant? Ez lenne itt az első napom… - Pillantottam fürtjei alól kiragyogó hűvös tekintetére. - Ön is őt várja? - Tekintetemet az ajtóra függesztettem, a csomagot szorongatva. - Egyébként, Ninomiya Nayokonak hívnak, örvendek a megismerkedésnek. - Nyújtottam felé szabad kezemet.

8
Pályázatok / Ninomiya Nayoko pályázatai
« Dátum: 2018. Ápr. 16, 17:28:06 »

Zanpakutou módosítás
[/b][/font]

Engedély: Neliel Tu Oderschvank-tól van. ^.^
Indok: Nem eléggé részletes kidolgozás, képesség-módosítás.




Zanpakuto kinéze: Normál állapotában a kard külseje nagy vonalakban megegyezik egy tökéletesen kovácsolt kardéval, néhány sajátosság, mely egyedivé teszi mégis felfedezhető rajta. A fekete és a fehér színek dominálnak,  markolatát fehér színű zsinórzat borítja. A kézvédő közelebbi szemrevételezésénél feltűnhet, hogy megmunkálása elüt a megszokottól: alsó részén a tenger hullámaira emlékeztető motívumok helyezkednek el, míg a felsőn egy hal képe rajzolódik ki. A penge egyszínű, ragyogóan ezüstös. A saya feketére lakkozott, gyönyörűen megmunkált ébenfából készült, melynek felső részén fekete-fehér díszítésű zsinórzat foglal helyet.

Belső világ: Az ég felé nyújtózkodó karcsú nyakú épületek sokasága, amíg csak a szem ellát. A centrumot az egyetlen teljesen kivilágított, impozáns épület foglalja el, ami leginkább egy katedrálishoz hasonlít. Az égbolt fehér, szürke és kék színekben játszik, teljes napsütés vagy sötétség sosincs. A szellemek az épület belsejében található díszes teremben szokták idejüket tölteni, amikor nem bírják elviselni a másik jelenlétét - jellemük különbözősége révén ez sűrűn előfordul-, elvonulnak egy másik épületbe. KATT
Zanpakutuo szellemek: Kettő van belőlük, megjelenésükben roppant módon eltérőek. Egyikük egy középmagasságú, karcsú, törékenynek látszó nő alakját veszi fel. Haja hosszú és sötét színű, derekát súrolja egyenes tincseinek vége. Arca keskeny, porcelánbőrű, ajkai pengevékonyak és feketére festettek. Ritkán látni mosolyogni, vagy hangosan felszólalni- ő testesíti meg a szelíd jóságot és empátiát, Nayoko Seishinnek (Lélek) nevezi. A másik szellem nyomaiban emlékeztet egy emberre, magassága túllépi a két métert is. Teste összesűrűsödött sötétségből áll, vázából helyenként gomolygó sötét füst árad, vonalai összemosódottak. Tekintete ugyanúgy, mint Seishinnek ragyogó, izzó ezüst, homlokán egy kör alakú jel foglal helyet. Viselkedését tekintve hedonista, arrogáns és nárcisztikus, vérszomjas jellem. Benne ölt testet a visszafojtott harag, vérszomj és fájdalom; legtöbbször Dokuként (Métely) szólítja meg Nayoko. KATT
Neve: Ryōmen-shin [Kétarcú isten; 両面神]
Parancsszava:  Jibun no Kotoba o Yabutte, Ryōmen-shin! (Szegd meg szavaidat, Kétarcú isten! - あなたの言葉を許す, 両面神!)
Fajtája: Kidou (ezen belül is tűz).
Shikai alak: A parancsszavak elhangzása után a penge halk, recsegő hangot hallatva ezüstösen felizzik és ketté válik. A kézvédőkről leszűrhető, hogy egykor egyek voltak- a markolat megrövidül, színe is feketére vált. KATT
Technikái:
• Jigoku no pōchi (Pokol tornáca; 地獄のポーチ): Az aktiválás után fekete lángok ölelik körbe a pengéket, melyek átterjedhetnek a lány testére is, ha úgy kívánja. Ő ettől nem sérül, mást azonban képes vele megégetni - az égés súlyossága természetesen annál nagyobb, minél hosszabb ideig érintkezik valaki a lángokkal), valamint ha a zanpakutora tett pontszámoknál alacsonyabb szintű tűztechnikával támadják, elnyeli azt.A pengéből rengeteg apró, cseppnyi, feketén lángoló fémdarab hullik le, egészen addig, míg a markolat is darabjaira esik, nem marad semmiféle fegyver sem a lány kezében. A fémszilánkok a lány teste körül helyezkednek el, mozgását követve; akaratával képes őket irányítani, számuk lélelenergia szintjének megfelelően emelkedik. (A fémszilánkok száma 500 LP-nként 10 db.)
• Songai baishō (Kárhozat ölelése; 損害賠償): A zanpakutok pengéin tomboló lángnyelvek nyúlni kezdenek, megolvasztva és nyújtva a pengéket, két hosszú ostor formáját kölcsönözve a kardoknak, melyekkel képes megragadni tárgyakat, embereket, végtagokat - hosszuk három-három méter. Az ostorok pedig szorosan tartanak és égetnek. Ha sújtó mozdulatot végez, akkor nem csupán felhasíthatja a célpont bőrét, hanem össze is égeti azt, az érintkezésnek hosszának megfelelő súlyosságú sérülést okozva ezzel. (0.5 kör: I. fokú égés, 1 kör: II. fokú égés, 1,5 kör: III. fokú égés, 2 kör:  IV. fokú égés)

9
Csevegő / Re:Játszanék
« Dátum: 2016. Febr. 03, 21:46:41 »
Halihó! :hippy:

Szívesen játszanék valamit Nayokoval, bár amennyiben lehet, a KT-tól eltekintenék. A jelentkezőket PÜben várom! :3

10
Apja szóba hozása könnyedén ment, de amint valóban szóba került, már körbe is ölelte a hűvös légkör.  Elfogadta, már nem várta de ettől még nehezére esett beszélnie róla. Finom bőrének sápadtsága mutatta a szemlélődők számára, máshol járnak gondolatai. Aranyló íriszét ráemelte a kapitányára, majd egy finom mosollyal megjegyezte:
- Annyira azért nem lehetett régen, Mizushima-taichou.- Elvégre az apja halála sem volt oly távlatokba nyúlóan rég. Figyelmét az asztal alatt megbúvó állatra fordította: belépésekor fel sem tűnt neki, hogy az irodában van valaki rajtuk kívül.
- Lehet csupán megtréfálni kívántak, de... Olyanokat mondtak, hogy itt nincs bevezetve víz...- Sütötte le pillantását kissé elpirulva. Nem ő találta ki, alapjaiban véve személyiségétől messze állt az, hogy ilyesmikre gondoljon. Eléggé türelmes és elfogadó volt ahhoz, hogy neki a körülmények számítsanak a legkevésbé. Mindig arra gondolt, hogy van, akinek ennél is rosszabb.
- Csapatépítő jelleggel bírna.- Jegyezte meg halkan, miközben igyekezte torokköszörüléssel leplezni a gyomorkorgást.- Igenis.- Sorolt be a kapitánya mögé. - Hogyan hívják az állatát?

11
Nem volt különösebben frusztráló számára a kapitány előtt állni, de azért volt valami külnös annak megjelenésében. A nemesek mind furák, ezt már sikerült megállapítania régen. Még akkor is süt róluk mivoltuk, ha nem akarják bevallani... Végül is elég könnyű rájönni, hogy azok, ha a nyomukban lohol egy fél testőri gárda. De ha nem is vonhatott volna le ilyen zseniális következtetéseket, akkor is rájött volna az illető nevéből.
- Igen, Ninomiya Mitsuko az édesanyám.. Az apámat ismerte, Taichou? Egyszer régen ő volt a 10. osztag kapitánya, amíg egy küldetésen meg nem halt.- Meglehetősen tágyilagosan, már-már udvariasan beszél az apja haláláról, próbálja magát elzárni a feltörni kívánkozó érzelmek elől. Halk sóhajt hallatva lépett beljebb, s kérdezett rá arra, ami nem hagyta nyugodni:
- Nem léptem bele semmibe, csak azt a pletykát hallottam a nyolcadik osztagban, hogy itt szörnyű körülmények uralkodnak.- Válaszoltam, miközben gyomrom kordult egyet.

12
Sem így nem jó, sem úgy… Akárhogyan is próbálta minden egyes hajszálát feszes, tökéletes kontyba fogni, nem sikerült sehogyan sem. Mindig volt egy lázadó hajszál, ami úgy döntött nem óhajt engedelmeskedni neki, s az ég felé törve követelte szabadságát. Végül türelmetlenül fogta, kifésülte és hagyta szabadon omlani a hátára vékony szálú, dús, moha zöld haját. Száját elhúzva szemlélte magát kritikusan, s fejét csóválva vetet egy pillantást az éjjeliszekrényen álló, bekeretezett fényképre. Az apja fehér és az anyja vörös hajából lett… ez. Fitymáló mozdulattal megemelt egy tincset, majd hagyta, hogy újra a vállára hulljon, s zanpakutoját magához véve indult el az új osztaga felé. Jó pár napja áthelyezték már, de még sem a kaptánynak, sem a hadnagyoknak nem volt alkalma bemutatkozni. Kissé feszélyezte az új környezet, s tartott is kissé attól, hogy túlságosan nagy fejmosást fog kapni, ha esetlegesen nem venné elejét a dolognak. Így hát hívatlanul ugyan, de megjelent a kapitánya irodája előtt, s maga sem tudta eldönteni, mi volt hangosabb: a gyomra korgása, vagy a kopogás, amivel elnyomni kívánta azt.
~ Roppant bizalomgerjesztő fellépésed van, remélem tudod…~ Hallotta meg fejében Keimei szarkasztikus hangját, amire csak egy szemforgatással reagált. Tehet ő arról, hogy kevés volt a reggelire megevett tíz tojás? Mintha azért is saját magát akarná hibáztatni, mert az anyja méreteit örökölte… vagy az, hogy csak mellre tud hízni.  :|
-Mizushima-taichou? Zavarhatom egy pillanatra?- Kukkantott be az ajtaján, miután bebocsátást nyert. - Ninomiya Nayoko vagyok, az új tisztje, akit a 8. osztagtól helyeztek át.- Nem bánta különösebben, s bár szerette az anyját és régebben nagy öröme lelt benne, ha mellette lehetett, most már néha kezdett számára terhes lenni az a nagy aggódás, amivel körülvette őt. Végül is csak félárva volt, nem lelki nyomorék, hogy éjjel nappal istápolni kelljen. :roll:
- Szóóval… szolgálatra jelentkezem.- Tűrte haját füle mögé, miközben az arckifejezése olyan savanyú volt, hogy egy káposzta is megirigyelte volna. Hallott olyasféle rémtörténeteket, hogy a 13. osztagban víz sincs bevezetve, szóval kissé tragikusan személte a dolgokat.

13
Shinigami / Ninomiya Nayoko
« Dátum: 2015. Aug. 11, 12:54:28 »


Engedélyek: Megvannak Yorutól.
Név: Ninomiya Nayoko
Család: Ninomiya Mitsuko-anyuka, Watanabne Yuusuke-apuka
Nem:
Kaszt:: Shinigami
Kor: Tíz év körüli, de fizikalag és mentálisan is 18.
Jellem: Gyermekies jellemét apja halála után kezdte elveszteni, az egyetlen, akinek a jelenlétében képes visszavedleni szellemileg öt évessé, az az anyja. Képes véresen komoly is lenni, ha a helyzet megkívánja, többnyire kevesen viszonyul mindenkihez. Nem szereti a csúnya beszédet, s türelméből könnyen kizökkenthető egy-egy sértéssel. Ha belelendül a küzdelembe, előbújik egy rendkívül agresszív énje, s szinte képtelen leállni.
Kinézet: 167 cm-es magasságához hosszú, zöld színű haj társul, szemei sárgák. Súlya hatvan kilogramm körüli, s alkatilag teljesen anyjára hasonlít. Kedveli a nőies öltözeteket, de legtöbbször tradicionális öltözetekben lehet látni.

Zanpakutuo: Keimei / Hajnal /
Zanpakutuo parancsszava: Samasu, Keimei! / Ébredj, Hajnal! /
Zanpakutuo típusa: Fény
Zanpakutuo támadásai:
• Kōha (光波; Fényhullám): a zanpakutuo pengéje narancsszín fényben kezd el izzani, és suhintásra úgynevezett "fényhullám" tör elő belőle. Terjedési sebessége egyenlő a fény terjedésével, és elég nehéz kikerülni. Ha pedig célhoz ér, nem csak elvakít, hanem szépen meg is éget.
• Raitorōpu (ライトロープ; Fénykötelek): a narancsosan izzó penge képes rengeteg vékony, fénylő "szalaggá" szétválni, melyek képesek vágni, vagy az ellenfél teste köré tekeredve megégetni azt.
• Zanpakuto lelke


Előtörténet:

Azt mondják, hogy anyuci jól viselte velem a terhességet... már ezért is teljesen érthetetlen a helyzetem! Egy olyan ennivaló csöppség, mint én, hogyan szenvedhet felgyorsult öregedésben? Apuci is olyan megaszupercsodálatos, meg anyuci is, és akkor most miért?
Szóval... a helyzet az, hogy a csúnya bácsik a 12. osztagból azt mondják, hogy kicsit bajban vagyok, ugyanis valami génmutációm van, és ezért nem csak testileg, de szellemileg is gyorsabban öregszem, mint az átlagos shinigamik. Kutatják ők az ellenszert, és elméletileg jól haladnak vele... csak jó lesz, ha igyekeznek, mert a végén még elkésnek! Akkor pedig ki fogja megenni azt a sok vattacukrot, amit Apuci vesz nekem? *.*
Amúgy teljesen átlagos kis életem van, anyuci reggel felkelt, felöltöztet, mert én hagyom neki, mert az nekem csak jó, ha nem kell ilyenekkel fáradni! Több időm jut rohangálni, meg fagyit enni, meg lepkét gyűjteni! Apuci meg is ígérte, hogy majd jön velem őket hajkurászni, és biztos hogy jönni fog, mert akkor sírni fogok, ha nem! Azt meg valamiért nem szeretik... Meg kezdek rájönni arra is, hogy mennyire szupcsika, ha anyuci is meg apuci is kapitányka! A sok csúnya nénike meg bácsika boldogan tűri, hogy terrorizáljam őket, mert különben anyuci meg apuci bántja őket! *.* Így enyém a hatalom, befolyásom nagyobb, mint a hátranyalikázottfejű bácsikának! *.* Ráadásul, ott van az a Miyo-chanes kislány is, akivel anyuci szerint barátkoznom kellene. De hát... anyuci nem tudja, hogy az a kislány gonosz! Én nem szeretem a gonosz alakokat! Mindig kawaii~ ha anyucija vagy apucija ott van, de amúgy meg ellopja a karamellám! T.T Hiába magyaráznám, hogy ez nagyon csúnya dolog, mert akkor meg valami csúnya vigyorral jön felém, és muszáj vagyok bemászni az asztalka vagy ágyacska alá, mert félek tőle... Gonosz kislány! Gyorsan pergő napocskáimra keserűséget hoz a fogszuvasodással fenyegető apuci, aki néha valami ronda, gyilkos mérgező valamit is belém akar tömni, pedig az biztosan nem brokkoli meg spenót! Néha elgondolkozok rajta, hogy Apuci szeret-e, mert ha szeretne, nem akarna ilyen egészségtelen vacakokkal tömni! :oTudja jól azt mindenki, hogy a cukorka meg csokika mennyi életerőt, szépséget meg virgoncságot ad, meg stuff! :o Anyuci tudom, hogy szeret, mert ő csak elvadult pillanatocskáiban kínozgat ilyenekkel! *.* Ne meg tanít írni meg olvasni, ami már egészen jól megy, szóval biztosan okosabb vagyok Miyo-channál! :twisted: Az már más kérdéske, hogy ő olyan pszichomacska is... >.> De hát tőlem nem lehet elvárogatni, hogy gonoszka legyek! Ilyen édes pofival lehetetlen! :o Anyuci vett nekem naplót, és azt mondta, hogy írjam le azt, ami velem történik, hátha elfelejteném, úgyhogy szépen leírosgatom! >.< Tegnap például anyuci elvitt magával, és azt mondta, hogy menjek oda az ő osztagocskájába, és ha akarok, még tisztecske is lehetek! *.* Mondjuk, nem tudom, mivel jár a dolog, de nekem eddig tetszik! Egész nap ott lehetek Anyuci nyakán, meg az irodában, és mindenki a csodájára jár, hogy milyen ügyes és pici hősnőcske vagyok! Mindezt pedig azért, mert megmentettem egy pokollepkét attól, hogy agyontapossák >.< Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy le kell buktatnom Miyo-chant, magát a Sátánt! >.< Még ha rövidke is lesz csöppnyi életkém, akkor is meglesz a hősi célom, és ha megvalósítom, boldogan nézem végig az ablakból, ahogy brokkolival, spenóttal, és mindenféle gonosz és káros bogyóval tömik meg…   
Most is előle bujkálok egy asztal alatt, és azt sem tudom, hogyan kerültem át a 11. osztaghoz! Biztosan megszállta az agyam a gonosz kardjával! T.T Apuci meg nem jár erre, hogy ő apuciját megverje, mert gonosz kislányt csinált! TT.TT remélem, valaki erre jövögél, és kiment engem innen, mert nem akarom, hogy az a csúnya kislány megtaláljon… T.T

Az elmúlt évek…
A macska rúgja meg, hát mit mondhatnék róluk? Egyáltalán megéri belekezdeni annak a leírásába, hogy mit érez egy gyerek, akinek ártatlan lelkivilága van, rózsaszín felhők között él, amikor megtudja: egy küldetésen meghalt az apja? Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor hirtelen egy hideg, sivár, etlen pusztaságra kerül az ember lánya. Nincs kiút, csak a szürke, keserű hétköznapok…
Az évek múlásával megszoktam a tudatot, hogy az apám sosem fog visszatérni, s próbáltam anyámnak olyan lánya lenni, amilyen azelőtt voltam. Nem számít, hogy ehhez szükséges némi színjáték, s hogy neki talán gyermekibb maradt a lelke, mint az enyém. Az én dolgom az, hogy két ember helyett is a családja legyek.

Oldalak: [1]