Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Kawayoshi Natsumi

Oldalak: [1] 2 3 4
1
Lejelentő / Re:Multi bevallás
« Dátum: 2016. Nov. 01, 21:11:19 »
 


2
Soul Society / Re:Azt mondtam, hogy örökké a tiéd *-*
« Dátum: 2016. Okt. 16, 22:23:12 »
Lehet, hogy kis gonosz vagyok, de pontosan tudom, hogy hol kell hozzáérnem, hogy hol kell megcsókolnom ahhoz, hogy teljesen elveszítse az eszét és bár egyáltalán nincsenek rossz szándékaim, kihasználom a tudásom. Érintésemre ívben megfeszül a teste és teljesen hozzám simul, karjai és lábai körém fonódnak, én pedig nem ellenkezek. Okom se lenne rá, tekintve, hogy nagyon is élvezem a helyzetünket.
Hevesen csókolom és érzem, ahogy egyre jobban szorít a lábaival. Kezei karmolásszák a hátamat, ami nagyon jól esik. Még úgy is, hogy minden jó érzésem ellenére itt van bennem ez a szűnni nem akaró aggodalom, és sajnos nem hiszem, hogy ezen hamar túl fogom tenni magamat. Hát legalábbis nem mostanában az tuti. Tenyere a fenekemre csúszik, majd válaszomra fordít rajtunk és most már szokásunkhoz híven én vagyok felül.
Összehúzza magát alattam, mintha azt akarná, hogy testemmel takarjam be. Én pedig eleget teszek a kívánságának. Látom a mosolyát, ami teljesen elvarázsol. Nem lennék képese ellent mondani egy ilyen édes pillantásnak. Így mikor ujjával arcomra rajzol egy mosolyt, akaratlanul is elmosolyodok, ahogy kéri. Ezért hálából apró csókot kapok. Már engednék a vágynak, már éppen a nyakához hajolok, de valami megakadályoz ebben.
A saját gyomrom korgása állított meg abban, hogy kiélvezzem a helyzetem adta lehetőségeket. Kedvesem elmosolyodik, én pedig fülig pirulok, miközben megsimogatja az arcom. Azonban hamar sikerül elnémítanom. Elég csak elkezdenem cirógatni, hogy megadja magát nekem és máris elfelejtse, hogy az előbb nevetett. Mikor meg akar csókolni, egyetlen ügyes mozdulattal visszanyomom az ágyra, addig nem kap csókot, amíg nem válaszol.
Látom, hogy próbálkozik és érzem is. Harapdálja a tenyeremet, de nem igazán tud meghatni a próbálkozása. Most én vagyok a vezető, az van, amit én akarok. Nyugodtan összenyálazhatja magát, de addig nem fogom megcsókolni, amíg nem foglalkozik a kérdésemmel. Erre szerencsére ő is hamar rá jött és feladta az ellenkezést.
- Megbeszéltük! – Mosolyodom el, majd hagyom, hogy megcsókoljon. Élvezem a kis játékát és az igazat megvallva egy kicsit rosszul érzem magam, amiért éhes vagyok, és pont most kell véget vetnem a játékunknak. Ami~chan nem sokat ellenkezik és könnyen szabadon ereszt, azonban a szemem sarkából látom, ahogy azonnal magára rántja a takarót. Nem igazán értem, hogy fázhat, de nem szólok semmit, csak mosolygok rá.
Látom, ahogy megakad a tekintete egy ponton. Szinte biztos vagyok benne, hogy tudom, hogy hol és a tudatom mélyén Chimatsuri által jól elrejtve már meg is fogalmazódott egy kicsit sem illedelmes gondolat, amit még képtelen vagyok kihalászni elmém szövevényes útvesztőjéből. Egyetlenem egy viszonylag kicsi pulcsit ad nekem, mire kuncogok egyet, majd magamra húzom. Ha ettől boldogabb, akkor szívesen húzok ilyen ruhát is.
Derekát átkarolva vezetem ki a konyhába, mintha itthon lennék, majd jó diák módjára végig hallgatom, ahogy kiadja nekem a feladataimat. Nyom egy puszit az arcomra, mire én játékosan az ajkai után kapok, majd inkább csak a pofijára nyomok egy puszit. Amíg ő kipakolja a hűtőből a szükséges dolgokat, addig én előveszem az összes többi felszerelést.
- Természetesen. – Mosolygok rá kedvesen, majd mikor egy komplett kártyapaklinyi teafajtát tart az orrom elé elgondolkodok, és kicsit összehúzom a szemöldököm. Figyelmesen tanulmányozom a teákat, majd elmosolyodok és kihúzok egyet. - Ez lesz az. Olyan íze van, mint az ajkaidnak. – Kacsintok rá, majd a füléhez hajolok. - Tudtad, hogy málna ízük van? – Kuncogok, majd az asztalhoz megyek, hogy felvágjam az asztalra kipakolt saláta alapanyagokat.

3
Lezárt küldetések / Re:Rubin Szeráj
« Dátum: 2016. Okt. 09, 23:19:07 »
Csendben figyelem az összegyűlt társaságot. Nem vagyok az a fajta, aki sokat beszél egy küldetésen, és mivel senki nem szól hozzám, így én sem teszek különösebb erőfeszítéseket a kommunikációra. Különben is sokkal érdekesebb figyelni, hogy a többiek hogy vesznek össze, apróságokon. Legalábbis szerintem apró dolgokon. Persze illedelmesnek kell lenni, hiszen azért csak felettesi rendszerben dolgozunk, de akkor is vicces figyelni, ahogy reagálnak a többiek egymásra.
Végig csendben vagyok, amíg átérünk az Emberek Világába, na, nem mintha utána megszólalnék. Igaz, ahogy elnézem a kis 4. osztagos beszél eleget mindannyiunk helyett. Mikor megkapjuk a feladatokat, boldogan veszem tudomásul, hogy a kidou tudásomnak is hasznát tudom venni. Így elfoglalom a helyem a Chiyuki nevezetű hölgy mellett, bal oldalt.
Némán haladunk az úton. Vagyis mi viszonylag csendben vagyunk, viszont ugyanez nem mondható el a lányról, akit őriznünk kell. Engem viszont nem nagyon zavar, hogy beszél, legalább nem érzem magam úgy, mintha valami kivégzésre mennénk. Könnyed sétatempóban haladunk. Sehol sem érzek semmit, úgyhogy lassan, én is kezdem, elengedi magam. Csak nem lesz olyan nehéz ez a feladat.
Hirtelen a semmiből a lábam előtt lélekenergia lövedékek csapódnak a földbe. Ösztönösen lépek hátra, hogy amennyire lehet, megvédjem magam a támadástól. Hatalmas porfelhő vesz minket körül. Tanácstalan vagyok és ez idegesítő. Fogalmam sincs honnan és mégis mi a bánat támadott meg minket. Meghallom a hadnagy kérdését, mire fennhangon válaszolok.
- Semmit! – Mondom idegesen és a semmi itt most tényleg szó szerint a semmit jelenti. Még egy embert se érzek, nem hogy olyan lényt, ami ilyenre lenne képes. Most már tudom milyen azoknak, akik nem érzik rendesen a lélekenergiákat. Ijesztő és nagyon kellemetlen, főleg, ha valaki már megszokta, hogy szinte mindig érzi őket.
Ekkor hívja fel a figyelmünk a megvédendő kis hölgy a porfelhőn át vöröslő fényre. Egy percre leblokkolok. Tudom mi ez, de nem jut eszembe a neve. Kábulatomból a hadnagy hangja ébreszt fel. „…mindenki fedezékbe!” Csak ennyi jutott el a tudatomig. Testem automatikusan mozdul. Szinte már ösztönösen keresem meg Ami~chant a porfelhőben és kapom el a csuklóját, hogy magammal rántsam, ahogy felshunpozom egy közeli épület tetejére.
- Ez a fény ismerős valahonnan, de mi lehet? - Kérdezem suttogva magamtól, egyáltalán nem várva választ. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy most a felfordulás miatt senki sem fogja hallani a kérdésem. ~ Térj észhez, királylány! ~ Elég egy pillanatra meghallanom a kardom szellemének a hangját, hogy visszarázódjak a valóságba. Kezeimet védekezően emelem fel, de amíg utasítást nem kapok, addig egyetlen démonmágiát sem fogok használni. A kézmozdulatot is csak megszokásból csinálom. Megnyugtat a tudat, hogy ha baj lenne azonnal meg tudom magam védeni.

4
Soul Society / Re:Elsőbbnél is elsőbb randi ^-^
« Dátum: 2016. Okt. 09, 23:17:05 »
- Ugye nem vagy rám mérges, egyetlenem? – Suttogom a fülébe, ahogy elkezdek segíteni neki az öltözködésben. Szeretem ezt csinálni. Nem is tudom miért, talán, mert így érzem, hogy gondoskodhatok az én virágszálamról. - Örökre. – Ismétlem meg, amit már az első találkozásunkkor is. Hiszen ez az igazság. Vele akarok maradni, amíg világ a világ. Szeretni őt és soha el nem engedni. Megölel és egy puszit nyom az arcomra, mire elmosolyodok és én is nyomok egy puszit az ő arcára.
Hagyom, hogy belém karoljon, miért is ne hagynám, ha egyszer élvezem, hogy így járunk mi ketten. Az arcára van írva, hogy mit gondol magáról és meg kell hagyni nem, esik jól, hogy így gondolkodik magáról. Egyáltalán nem az ő hibája, ami tegnap történt. Éppen hangot adnék ennek a gondolatomnak, mikor egy csapat suttyó gyerek rohan el mellettünk és az egyikük lendületből a fenekemre csap. Én csak egy rosszalló pillantást vetek felé, azonban kedvesem nem elégedik meg ennyivel.
Azonnal a gyerek után shunpozik és elkapja a gyerek torkát. A földhöz vágja, és a mellkasára térdel. Emeli a kezét, én pedig ekkor érek oda mellé. Elkapom az ütésre emelet kacsót és elhúzom kedvesemet. Tudom, hogy megbánta volna, ha megteszi, amit éppen véghez akart vinni. A gyerek megússza egy szidással, de csak azért, mert rokonszenvet érzek iránta. Elmosolyodok, ahogy Ami~chan a sajátjának nevez. Látom, hogy elpirul, és az ajkaiba harap. Én azonban csak annyit válaszolok, hogy ő is az enyém.
Hirtelen felteszi a kérdést, amire már olyan régen vártam. Mégis úgy döntök, kicsit eljátszom vele. Csupán viccből. Azonban látom az arcán, hogy a viccem nem éppen azt a hatást éri el, amit akartam. Így azonnal taktikát is váltok, és a derekára fonom a karjaimat. Érzem, hogy kezd megnyugodni. Orrommal megcirógatom az orrát. Tisztában vagyok vele, hogy nyílt utcán vagyunk és, hogy mások is láthatnak minket, de nem nagyon érdekel mások véleménye. Vagyis igazából egy valaki véleménye igen is érdekel, de ez a valaki éppen a karjaimban van.
A világ többi része, meg azt csinál és gondol, amit csak akar. Ha nem tetszik nekik, hogy én, mint egy lány, egy másik lányt szeretek, akkor ne nézzenek. Senki se tilthatja meg, hogy szeressem őt. Mert igen is szeretem őt, ha kell én mindenki előtt nyíltan kijelentem, hogy igen beleszerettem Narazaki Amaya-ba, és minden percét élvezem ennek a szerelemnek.
- Hmm… Mit szólnál, ha elmennénk valahova megenni egy sütit, utána meg talán elmehetnénk a parkba sétálni, vagy a fürdőbe. Amelyiket jobban szeretnéd, egyetlenem. – Mosolygom rá kedvesen, majd az arcához hajolok és nyomok egy puszit a pofijára.

5
Soul Society / Re:Azt mondtam, hogy örökké a tiéd *-*
« Dátum: 2016. Okt. 09, 23:16:22 »
- Sajnos nem te adod ki a szabadságom, egyetlenem. Viszont biztos vagyok benne, hogy a kapitány engedni fogja. – Mosolyodok el halványan, ahogy engedek a vágyaimnak és végre még, ha nem is teljesen, de visszatérek az eredeti énemhez. A nyakához hajolok és csókolgatni kezdem. Érzem a kezét a hátamon, ahogy karmolni kezd, de nem keményen, csak olyan puhán, ami egyszerűen a gyönyör határára sodor.
A melleit is körbecsókolom, mire azzal reagál, hogy az ajkaimra tapad. Hevesen csókolok vissza, már kezdem elveszteni a józan eszem. A kezei a fenekemre csúsznak, én pedig lassan már nem is gondolkodok. Rám csorog a nyála, de nem zavartatom magam, hiszen olyan édes ilyenkor.
Azonban még mindig ott motoszkál a tudatom hátuljában az a kis hang, ami azt suttogja, hogy észnél kell lennem. Nem veszthetem el a fejem, a végén még valami olyat tennék, amit később megbánok. Kezei hirtelen az arcomra simulnak, és maga felé fordítja a fejem, hogy tekintetünk találkozzon.
- Csak veled… - Ismétlem meg a mondatának azon részét, ami erőt ad, hogy elengedjem magam. Orrával megböki a nyakam, majd teleszuszogja azt. Egyetlen mozdulattal fordít magára, utána pedig szorosan magához is ölel. Testünk hőmérséklete jelenleg teljesen eltér, ő hideg, mint a jégcsap, én pedig már szinte forró vagyok. Csak azt tudnám mitől?
Én is magamhoz ölelem,  hogy érezzem a közelségét, hiszen ez az egyetlen dolog, amire igazán vágyom. Ő minden apró részletével együtt, minden tökéletességével és tökéletlenségével. Nem akarok mást csak őt. Senki és semmi más nem érdekel. Belesóhajt a csókba, majd a hajamba túr. Elmosolyodik, én pedig nem tudok mást tenni azon kívül, hogy bámulom azt a gyönyörű szempárt, ami rám mered.
Az orromra nyom egy puszit, majd egy széles mosolyt rajzol az arcomra. Akkor sem tudtam volna megállni, hogy ne mosolyogjak, ha akartam volna. Így hát megtartottam azt a széles mosolyt, minek következtében egy csókot kaptam jutalmul. A nyaka felé hajolok, már látom magam előtt a következő lépéseimet, már tudom, mit fogok tenni. Azonban mindez terv marad csupán, ugyanis gyomrom korgása beleszólt a képzeletem megvalósításába.
Elneveti magát, én pedig fülig pirulok. Kezével végigsimít az arcomon. Felajánlom neki az ebéd ötletét, majd elkezdem cirógatni a hasát és a melleit, mintegy illusztrálva, hogy mire számíthat az étkezés után. Közel hajolok az arcához, már csak pár centi választ el tőle, de most én irányítok, így mikor az ajkaimért nyúl, visszanyomom az ágyra megfosztva őt a csóktól.
Elmosolyodok a válaszán és majdnem felkuncogok, mikor elkezdi harapdálni a tenyeremet, amit az ajkaira nyomtam. Nem is tudtam, hogy a tenyér is lehet egy olyan pont, ahol csiklandós valaki. Viszont rá kell döbbennem, hogy ez a helyzet áll fenn. Én igen is csiklandós vagyok a tenyeremen, főleg, ha Ami~chan harapdálja.
- Valami egyszerű salátaféleség is megteszi egyelőre. – Kacsintok rá játékosan kedvesemre. Esélyt sem ad a menekülésre, elveszi a neki járó csókot, én pedig már nem ellenkezek vele. Ahogy a csóknak vége szakad, kimászok az ágyból. Látom, ahogy kedvesem vacogva visszabújik a takaró alá, mire elmosolyodok. Olyan kis édes így.
Én nem fázok egy kicsit sem, bár még mindig nem nagyon tudok rájönni ez miért, van. Látom, ahogy kedvesem végig mér, én pedig élvezem magamon a tekintetét. Egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Végül ő is kimászik a takarók alól és magára vesz egy vastag pulcsit. Én sem zavartatom magam és kérek tőle valamilyen nagyobb ruhát, amit addig felvehetek, amíg elkészülünk.
Szeretem a ruháit hordani, olyankor mindig érzem az illatát magam körül és az olyan megnyugtató érzés. Mikor mind a ketten felöltözünk, átkarolom egyik kezemmel a derekát és miután engedélyt ad rá, hogy nekilássunk, az ebéd készítéshez elindulok mellette a konyhába. Lassan már tökéletesen ismerem a lakását.
- Akkor kezdjünk is neki. Mit vegyek elő? – Nézek rá kedvesen életemre.

6
Soul Society / Re:Azt mondtam, hogy örökké a tiéd *-*
« Dátum: 2016. Okt. 02, 22:17:47 »
Hallom, hogy didereg, érzem, hogy remeg a karjaimban. Igyekszem felmelegíteni és kitörölni a fejemből azt a gondolatot, hogy nem a hideg miatt didereg. Pedig ez az eshetőség nagyon is elevenen van jelen a tudatomban. Kicsit megnyugszok, mikor ránk kerül a takaró. Ez arra enged következtetni, hogy tényleg csak fázik. Bár fogalmam sincs mitől. Azonban nem sokáig zavartatom magam. Inkább elkezdem simogatni a hátát, majd a nyakát csókolgatni. Tudom, hogy azt mennyire szereti.
- Igazad lehet… Azt hiszem, délután ki is kérem a szabadságom, de csak akkor, ha végig veled lehetek, és mindig a közeledben lehetek. – Egyezek végül bele a dologba. Majd engedek a vágyaimnak és lassan kezdek visszatérni az eset előtti önmagamhoz. Ahhoz az önmagamhoz, aki az együtt léteinket irányítja, aki kényezteti az ő egyetlenét. Azonban az a bizonyos gát még mindig itt lebeg előttem, megakadályozva, hogy teljesen átadjam magam a pillanatnak.
Ahogy a csókunknak vége megint belekezdek a kényeztetésébe. A nyakát csókolgatom, érzem, ahogy megfeszül a teste, mire lassan simogatni kezdem a hátát, hogy valamennyire enyhítsek a merevségén. Melleire adott csók után felemelem a fejem. Tekintetünk találkozik, látom, hogy nem éppen ura önmagának. Szavaimra vadul csókolni kezd, amit én viszonzok. Mikor ajkaimba harap, belesóhajtok a csókba. Nem fájt, csak egyszerűen jó érzés volt.
Még mindig remeg, én pedig aggódni kezdek. Már a második takaró van rajtunk, de ő még mindig fázik? Itt valami nincs rendben. Azért remélem nem lesz baj. Na, nem mintha sokáig képes lennék ezen gondolkodni, hiszen folyamatosan a szemeibe bámulok, és érzem, ahogy a keze mozog a melleimen. A nyála egyáltalán nem foglalkoztat, mondjuk úgy, hogy hozzátartozik az ő édes megjelenéséhez. Ilyenkor hozzá tartozik. Tekintetem még mindig kicsit távol jár. Még mindig féltem magamtól és talán ez az érzés már örökre meg fog maradni, de nem tudok ellene mit tenni, csak azt, hogy megpróbálom túltenni magam az ügyön.
Hirtelen elmosolyodik, majd átnyúl a hónom alatt és egyetlen fordítással állítja helyre a régi rendet. Én kerülök felülre, ő pedig alulra. Egy pillanat erejéig meglepődök, de hamar megpróbálom visszanyerni a nyugalmamat. Most nem harcolok vele, akkor miért is bántanám? Nyugodtan elengedhetem magam. Ezt az érzetet erősíti bennem ő is. Magára húz, hogy testünk teljesen összeérjen. Szorosan magamhoz ölelem, és úgy viszonzom a csókot, amit kapok. Utána pedig belebámulok a smaragdzöld szempárba és elnézem azt az aranyos mosolyt, ami már a névjegyévé vált életemnek.
- Ezt mondhatnám én is. – Mosolygok rá halványan, ahogy az orromhoz hajol, hogy nyomjon rá egy puszit. - Kicsit jobban. – Mondom őszinte hangon. Erre mutató ujjával egy mosolyt rajzol az arcomra, mire szélesen elmosolyodok. Ő pedig, mintha csak erre várt volna, megcsókol. A csók után éppen a nyakához hajolnék, mikor megmordul a gyomrom. Tágra nyílt szemekkel nézek le a hasamra, majd zavarba jött arcot vágva, mosolygok rá kedvesemre.
- Mit szólnál egy ebédhez az ágyban, ami után mondjuk… - Nem fejezem be a mondatot, csak lassan végigsimítok a hasán, majd a mellein is. Közben mindvégig mélyen a szemébe nézek, arcunk csak pár centi távolságra van egymástól. Viszont most már megint én irányítok, így amíg választ nem kapok, addig ő sem kap csókot.

7
Soul Society / Re:Azt mondtam, hogy örökké a tiéd *-*
« Dátum: 2016. Okt. 01, 22:58:49 »
Pontosan tudom mi tart vissza attól, hogy hozzá érjek. Egyszerűen csak nem akarom bántani őt. Nekem ő a legfontosabb és azok után, amit tettem elástam magam. Szégyellem, hogy képes voltam akár csak egy ujjam is rá emelni, ártó szándékkal, de azt is tudom, hogy amit tettem azt nem tűntethetem el. Ezzel együtt kell élnem, vagy el kell felejtenem. Ez viszont egyelőre nagyon nehéz lesz.
Elnyúlik rajtam, testünk egymáséhoz simul. Letakarja a szemem, így elvesztem az egyik érzékszervem, ami arra késztet, hogy a maradékra hagyatkozzam. Azonban ennek a lehetősége is hamarosan elveszik. Történetesen, mikor megcsókol, a teste érintése is elveszi az eszem, de ez a csók és az utána következő érzés teljesen kitöröl mindent a fejemből, már amennyire ki lehet törölni.
Érzem, ahogy egyre jobban hozzám simul és azt is, hogy megint elvesztem a fejem, igaz most egy másik formában, nem úgy, mint legutóbb. Leveszi a ruhát a szememről, ami eltakarta előlem a kilátást. Bátortalanul elmosolyodok, mire meglágyulnak a vonásai és mellém fekszik, majd betakar minket egy takaróval. A nyakamat csókolgatja, én pedig felsóhajtok, mire megérzem puha kezét a mellemen.
Felé fordulok, mikor rájövök, hogy válaszolnom kellene. Keze a mellemről a derekamra csúszik, majd szorosan hozzám bújik. Őszintén beszélek vele, és örülök, hogy nem ijed meg, mikor azt válaszolom, hogy „nem”. Hiszen nem mondhatom, hogy szeretem, amikor az nem fejezi ki eléggé azt az érzést, amit iránta érzek. Hajába túrok és a füléhez hajolok, hogy belesúgjam azt a szót, amit talán már az érzés közelében jár.
Szegényem vacog, és még közelebb bújik hozzám, majd ránk takar még egy takarót. Úgy döntök, hogy teszek egy próbát, így elkezdem simogatni a hátát, hátha felmelegszik kicsit. Még rosszabbul érezném magam, ha megfázna miattam, amikor éppen azon ügyködik, hogy engem boldoggá tegyen. Mosolyogva hallgatom végig, amit mond. Adok egy apró puszit a nyakára, majd kérésére még közelebb húzom magamhoz.
Hagyom, hogy fejemet magához húzza és nem ellenkezek, mikor egy puszit nyom az ajkaimra. Megnyugtat, amit mondd, de természetesen nem fogom tudni egyik pillanatról a másikra elfelejteni, ami történt. Egyelőre viszont képes vagyok figyelmen kívül hagyni. Legalábbis addig, amíg nem lesz rá alkalmam, hogy elgondolkodjak a dolgon mélyebben.
- Csak maradj velem egyetlenem. Fényes csillaga életemnek. – Kicsit követelőzőnek hangozhatok, de nem akarok többet, csak azt, hogy legyen velem, mindig és mindenkor. Még mindig félek egy kicsit, azonban már nem annyira, hogy ne merjek cselekedni. Nem kerülök fölé, de szenvedéllyel telve csókolom meg. Kezem a hajába túr, majd végigfut a hátán.
Nekem nagyon is melegem van és igyekszem ebből a melegből neki is adni. Bár fogalmam sincs, mennyire vagyok sikeres ebben az ügyben. A csókunk végeztével a nyakához hajolok, és apró csókokkal hintem be, majd lassan lejjebb haladok egészen addig, amíg a melleire nem nyomok egy-egy csókot, hogy aztán megint a szemeibe nézzek, és édes ajkaihoz hajoljak.
- Örökké és azon is túl, szeretni foglak. – Suttogom az ajakai felett, egyenesen a smaragdzöld szempárba bámulva. Abba a szempárba, ami bármikor képes megnyugtatni, ami képes velem elfeledtetni minden gondom, ami most az életem egyik mozgatórugója lett. Az ő szeme, az én egyetlenem szeme.

8
Rukongai / Re:34-es körzet
« Dátum: 2016. Okt. 01, 11:39:09 »
Járőrözés Rukongai 34-es körzetében és találkozás egy rejtélyes új idegennel
Az aggodalmat keltő események kezdete


Nagyon örülök neki, hogy találkoztam egy kollegával, ráadásul egy olyannal, aki ugyanazzal a céllal van itt, mint én. Ennél nem is kell több a sikeres feladatmegoldáshoz. Remélem, sikerül valamire jutnunk közös erővel, ha már egyenként nem mentünk semmire. Igaz nekem van a tarsolyomban egy kis nyom, amin el tudunk indulni és szerencsére a kicsi nyom is több, mint a semmi nyom.
- Tényleg. Ahogy mondod, nem kell mindenkinek tudnia, mi járatban vagyunk itt. A legtöbbeknek már az is furcsa, hogy shinigamik vannak Rukongai területén. Már a jelenlétünk is nagy feltűnést kelt. - Mondom végig sandítva a kocsma társaságán, akik közül a legtöbben igyekeznek úgy tenni, mintha nem is lennénk itt, de tudom, hogy mind minket hallgatnak. Mindannyian kíváncsiak hátha mondunk valamit a Tiszta Lelkek Városáról, vagy az ottani életünkről. Hiszen mind oda vágynak, akkor is, ha sosem juthatnak el oda.
A bandita ügy megakasztja a beszélgetésünket és majdnem tömeg káoszt okoz. Mikor társamnak sikerül kicsit megnyugodnia rávilágítok, hogy nem mindenki szeme láttára kellene kikérdezni az emberünk. Csak rá mosolygok, mikor bocsánatot kér, de már nem is foglalkozok vele. A civilek felé fordulok és elnézést kérek tőlük a felfordulásért.
- Még emlékszem milyen volt ott ülni a helyükön, csak azt tettem, amit akkor velem. – Válaszolok nemes egyszerűséggel, mintha nem is létezne természetesebb dolog ennél, majd követem őt ki a kocsmából, ahogy megkért.
- Köszönöm. – Mondom halványan mosolyogva egy pillanat erejéig. Nem az a fajta shinigami vagyok, akinek könnyen el lehet terelni a figyelmét az elvégzendő munkájáról. Hirtelen sikolyt hallunk, ideges leszek. Tudom, hogy ez nagy bajt jelent. Társam kérdésére a lehető leggyorsabban és a számomra leglogikusabb választ adom. Mikor a bandita megtudja, hogy velünk kell tartania, elég morcos arcot vág, és még morog is, de egyikünket se nagyon érdekli ez a dolog.
- Efelől kétségem se volt. – Mondom teljesen nyugodtan. Most átálltam munka módra, ilyenkor kicsit sem tud érdekelni, hogy mi van velem, csak az, hogy véghez vigyem a feladatot és a lehető legkevesebb áldozattal kelljen számolnom. Mikor elérünk egy megfelelő helyhez Akira kiüti a banditát. Természetesen egy humoros beszólás társaságában. A bandita azonnal eszméletét veszti, ahogy a fiú kardjának a markolata nekicsapódik a homlokának.
Biccentek egyet a nekem szánt szavaira, majd felveszem a tempót és követem őt, a hang irányába. Ahogy egyre közelebb érünk, világossá válik, hogy egy nő sikoltozik. Egy romos házat látunk magunk előtt. Hatalmas épület, egy pillanatig el is gondolkodok, hogy talál erről beszélt a járőrünk, de nem találom valószínűnek, hogy ez lenne az, még a legrosszabb banditáknak is van annyi eszük, hogy ne ilyen feltűnő helyen tanyázzanak.
- Egyet értek. Nem valószínű, hogy ez az. Mindig készen állok, hiszen erre tanítanak minket, nem igaz? Azonban mit szólnál egy szervezett rajtaütéshez. Egyszerre két felől. Bekeríteni őket. Ott oldalt is van egy ajtó, ha mind a ketten itt megyünk be, biztosan mind erre próbálnak menekülni, de ha egyikünk ott áll, akkor elzárhatjuk a menekülés útját és meg tudjuk menteni a hölgyet. Ha benne vagy megyek én oldalról. – Nézek rá csillogó szemmel. Már látom az esélyt rá, hogy megmentsük a hölgyet.
Igaz nem tudom, hogy Akira mit gondol a tervemről, vagy, hogy neki van-e jobb ötlete. Mert, ha van, én szívesen meghallgatom, bár nem lenne ildomos túl sokáig húzni az időt. Két okból sem. Az egyik az, hogy nem lesz örökké kiütve az a nyavalyás bandita. A másik pedig, hogy ki tudja, meddig van még lehetőségünk megmenteni a hölgyet. Gyorsan és biztosra kell mennünk. Egyetlen esélyünk van, és azt jól kell kihasználnunk.
Talán kicsit túl komolyan veszem ezt az ember mentést, de számomra minden élet egyformán fontos. Tehát az is ugyanolyan fontos, hogy megmentsem a hölgyet és az is, hogy teljesítsem a feladatom, hogy leszámoljak a banditákkal. Nincsenek fontos és kevésbé fontos küldetések, csak küldetések és most ennek a hölgynek a megmentése is egy küldetés. Legalábbis nekem az.

9
Soul Society / Re:Elsőbbnél is elsőbb randi ^-^
« Dátum: 2016. Okt. 01, 11:37:10 »
Amint kinyitom az ajtót, kedvesem máris a nyakamban csüng. Szoroson magamhoz ölelem és hagyom az ösztöneimnek, hogy mozgassák a kezem. A nyakamba fúrja a fejét, én meg a meztelen hátát simogatom. A tegnap történtek nem nagyon hatnak meg, mivel még életemben nem randiztam, így azt se tudom mi ennek a menete, persze sejtem, hogy nem ez, de véletlenek vannak, és nem tehetünk ellenük semmit.
- Persze, hogy segítek, egyetlenem. Mellesleg ne forgasd a szemed, a meztelen fenekedet csak is én láthatom. – Vigyorodok el, ahogy közelebb megyek hozzá és elkezdek neki segíteni a felöltözésben. Amikor újra megszólal, egy pillanatra megállnak a kezeim, majd halványan elmosolyodom és folytatom, amit csináltam.
- Nem és nem. Te vagy az első. Amíg te nem jöttél, addig én még gondolni se nagyon gondoltam a szerelemre. Mindig a munka volt az életem. Egyszer talán majd elmesélem miért lettem olyan. – Mondom, ahogy befejezzük a felöltöztetését. Nyom egy puszit az arcomra, mire szélesen elmosolyodok, majd hagyom, hogy belém karoljon.
- Még szép. Ki mással tölteném a szabadnapom, ha nem veled? – Kérdezem kuncogva, ahogy elindulunk ki a 4. osztagtól. - Haza mentünk és megpróbáltalak kicsit kijózanítani. Te azonban inni vagy enni akartál adni Loki-nak, az már mindegy. Aztán sikerült úgy felállnod, hogy felbuktál és fogalmam sincs, hogy csavartad ki a bokád. Én éppen valami rongyot kerestem, amivel kicsit felfrissíthetlek.
Magyarázom neki miközben az utcán sétálunk. Egy csapat suhanc kölök fut felénk. Mind rongyos és koszos. Magamra emlékeztetnek, én is ilyen rongy tenger voltam, mikor még Rukongai körzeteiben tengettem a napjaimat. Az egyik fiú rávág a fenekemre, miközben elrohan mellettem. Én csak egy rosszalló pillantást vetek felé. Még gyerek, fogalma sincs róla, mit csinál.
Azonban egyetlenem nem engedi el ilyen könnyen a gyereket. Egy shunpoval mellette terem és a földbe vágja a nyakánál fogva. Látom, ahogy a gyerek karjáért nyúl és tudom, mit akar tenni. Nekem sem kell több. Azonnal mellette termek és elkapom a kezét, mielőtt olyat tehetne, amit később lehet, hogy megbánna. Felhúzom szerelemem a gyerekről, majd a kölyökre nézek és olyan fagyos tekintettel, ahogy ritkán látni engem megszólalok.
- Egyedül annak köszönheted, hogy nem hagytam, hogy bántson, hogy én is olyan csavargó voltam egyszer, mint te. Viszont jobb, ha megjegyzed, hogy az illemet be kell tartani, még ilyenkor is. Most pedig kotródj, mielőtt én, tanítalak rendes viselkedésre. – Emelem a kezem a jobb oldalamhoz, mintha a kardomhoz nyúlnék, mire a gyerek elrohan. Persze nincs nálam Chimatsuri, de tudom, hogy milyen volt csavargónak lenni, hogy mennyire féltem, mikor egy shinigami a kardjával fenyegetett.
- Semmi baj. Azt tetted, amit én tettem volna, és ha nem egy gyerek lett volna, hagyom is, hogy kicsit móresre tanítsd. Ezeket azonban még szóval kell nevelni, nem veréssel. A tiéd, ahogy te az enyém. – Mosolygok rá kedvesen egyetlenemre. Látom, hogy kellemetlenül érzi magát és megértem. Tudom milyen elveszteni a fejedet. Talán jobban is, mint ő. Még szerencse, hogy sose voltam olyan, aki nem tudta volna felismerni, hogy mikor cselekszik valaki szándékosan és mikor ösztönből. Ami~chan most ösztönből cselekedett, ezért nem is foglalkozok a dologgal.
- Hmm… Mit is válaszoljak erre a kérdésre? – Játszom meg, hogy gondolkodom. Viszont egy pillanat múlva már átölelem a derekát, nem úgy, mint egy barátnő, hanem mint egy szerelmes.
- Mégis mikor akartál te erre rákérdezni? Én azt hittem, már régen járunk. – [/b]Cirógatom meg orrommal az övét. - Még mielőtt megkérdezed. Ez egy igen akart lenni. – Mosolygok rá kedvesen, mire ott minden járókelő szeme láttára átkarolja a nyakam és megcsókol, amit én boldogan viszonzok.
- Mit szólnál, ha valahogy bepótolnánk a tegnapi randit. Lehetőleg alkohol nélkül. – Kacsintok rá játékosan. Azt hiszem, én vagyok az első, aki a tegnap esti találkánkat randevúnak nevezte.

10
Soul Society / Re:Azt mondtam, hogy örökké a tiéd *-*
« Dátum: 2016. Okt. 01, 11:36:15 »
Nem tudok mit tenni. Egyszerűen kibuknak belőlem a könnyek. Nem vagyok képes elhinni, hogy az én gyilkolás mániás és véréhes kardomnak kellett visszafognia, hogy ne bántsam számomra a legfontosabb teremtést a világon. Csak az a baj, hogy emlékszem rá. Elevenen él a tudatomban a kép, a testemben a szörnyű érzés. Le akartam győzni minden áron.
Nem, soha többé nem fogok ellene kardot rántani. Akkor sem, ha rám akarják erőltetni. Ő az első, aki látott ennyire elborult aggyal. Hiszen a kardom mindig csak végszükség esetén használom, sosem az az első ötletem. Most is csak azért volt, mert meg akartam lepni, de az a bizonyos fagyi rendesen visszanyalt, ahogy az emberek mondják. Magamhoz szorítom a kedvesem és csak sírok.
Felébred. Kényszerítem magam, hogy távolabb engedjem magamtól. Nem tudom, hogy ezek után még képes-e hozzám érni. Bár én rettegek a tudattól, hogy bánthatom őt. Mikor kiejti a szavakat a szemeim sajnálkozóan megcsillannak, majd megrázom a fejem és amennyire képes vagyok, kipasszírozok a torkomon egy „Nem a te hibád.”-at. Arcomra teszi a kezét és simogat, majd közelebb húz magához. Nem ellenkezek, nem is lennék rá képes.
Talán ennek köszönhető, hogy a következő pillanatban fordít a helyzetünkön és fölém kerül. Ilyen nagyon ritkán van. Általában ő szokott alul lenni és nem én. Bár ez valószínűleg azért van, mert én szoktam kezdeményezni. Azonban most még hozzáérni is alig merek. Nehogy megint bántsam. Tágra nyílnak a szemeim, mire ő elmosolyodik, majd két puha ujjával lecsukja a szemeim. Engedelmesen hunyom le a szemem és ki se nyitom. Most ő a főnök, én pedig az „áldozat”.
Mivel megkér, hogy ne lessek, így képtelen vagyok a maradék négy érzékemre hagyatkozni, amiből egy kapásból ki van zárva, tehát marad három, amit használhatok. Ebből kiindulva már kicsit sem meglepő, hogy észreveszem, hogy meztelen vagyok. Először meglepődök, de hamarosan eszembe jut, hogy az is furcsa volt, hogy ide kerültem. Biztosan Ami~chan hozott ide és akkor az sem meglepetés, hogy nincs rajtam ruha, hiszen csak csurom vér voltam.
Ekkor érzem meg, hogy valami ránehezedik a szememre. Valamilyen ruhadarab lehet. Viszont ez még azt a minimális fényérzékelésemet is elveszi, így már aztán tényleg nem tudom használni a látásomat. Érzem a lábait a derekam körül, a hasát a hasamon és azt is, ahogy a kebleink egy ponton összeérnek. Hallom a lélegzet vételeit és tudom, hogy én is elég szaporán veszem a levegőt.
Felszalad a szemöldököm, mikor érzem, hogy feljebb csúszik rajtam, majd hirtelen megtudom az okát is. Ajkunk összeolvad, a lábai a derekamra szorulnak és kezei a hajamba túrnak. Nyelveink együtt mozognak, addig kényeztetve egymást, hogy lassan megint integethetek a józan eszemnek. Mikor elválnak ajkaink, valami nedveset érzek a nyakamon, eltart egy darabig, mire rájövök, mi az, de addigra már más dolog tereli el a figyelmemet.
Érzem a leheletét a nyakamon, majd a nyelvét is, halkan felsóhajtok, a nyelve egy vonalat ír le az államig, majd megint a számban érzem. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, még a kebleink is folyamatosan egymáshoz érnek, keményen mégis gyengéden és ez őrjítő tud lenni. Megáll egy pillanatra, majd felemeli a ruhát és bekukucskál alá. Lassan felemelem a szemhéjam és egy bátortalan mosolyt engedek megjelenni az arcomon.
A fejem mellé könyököl, és úgy néz a szemembe. Mikor megszólal, megint torkomban érzem a sírást. Nem bírok hinni a fülemnek. Még azok után is, amit tettem, még az után is, hogy készen voltam rá, hogy megöljem, még így is segíteni akar nekem. Ő egy igazi angyal. Ránk húz egy takarót, majd a nyakamhoz hajol és beleszuszog, végül csókolgatni kezdi. Elfordítom a fejem és halkan sóhajtozok. Nagyon élvezem, amit csinál.
Hirtelen abbahagyja, és kezei mocorogni kezdenek rajtam, az arcomat keresik, és mikor megtalálják, maga felé fordít. Kérdése hideg zuhanyként ér, és hirtelen rájövök, hogy már jó ideje egy árva mukkot sem szóltam. Lehet, hogy félek attól, hogy bánthatom, de az a zöld szempár körülbelül fél perc hallgatás után elveszi az eszemet. Én pedig megint búcsút mondok az értelmes gondolkodásnak.
- Nem! – Megvillan a szemem. A hajába túrok és közelebb húzom a fejét az enyémhez, majd a fülébe súgok. - Imádlak! – Hagyok egy kis szünetet, mielőtt az előző kérdésére is válaszolnék. - Köszönöm, hogy vagy nekem egyetlenem. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled. Kérlek, bocsáss meg nekem mindenért, amit akkor tettem. Felejtsük el, hogy valaha is kardot rántottam ellened. – Szememben megint megcsillannak a könnyek, de most igyekszem a helyükön tartani őket. Viszont mozdulni még mindig alig merek, így csak simogatom a haját.

11
Lezárt harcok / Re:Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Szept. 26, 00:49:47 »
Pontosan tudtam mivel jár, ha én úgy isten igazából belekezdek egy csatába, de egyszerűen nem tudtam ellenállni annak a két szempárnak, ami könyörgött nekem. Titkon reméltem, hogy sikerül még azelőtt valamelyikünknek találatot bevinni, hogy elborulna az agyam és szerepet cserélnék a kardommal. Azonban nem így történt. Az események olyan gyorsasággal váltották egymást, hogy azon kapom magam, hogy shikait oldok. és hogy kezdem elveszteni magam felett az uralmat.
Az agyam szinte teljesen elborult, nem érdekel más csak az, hogy győzzek és ezt bármi áron megtegyem. Mondhat bárki bármit, vagy tehet bármit, én akkor is győzni fogok. A lány térdre rogy előttem, mikor aktiválom a shikaiom képességét. Fogalma sincs róla, hogy ezzel csak adja a lovat a harci vágyam alá. Elshunpozik előlem. Egy darabig csak keresem, de nem kell sokat várnom, hogy felfedje magát.
Támadni próbál, én pedig egyszerűen megemelem a fegyverem, mire a vér életre kel és falként emelkedik közénk, elnyelve a lány kezét. Hátra rántom a fegyverem, hogy szúrjak egyet és ezzel megnyerjem a csatát, azonban a kezem nem engedelmeskedik nekem. Jobban mondva Chimatsuri nem hagyja, hogy azt tegyem, amit akarok. Ekkor hallom meg a sikolyt, felemelem a fejem, hogy lássam a gazdáját. Ami~chan sír és az arcomba vágja, hogy nyertem, majd elshunpozik.
Az első gondolatom az, hogy utána kell mennem. Hirtelen nem is értem miért, hiszen az előbb még harcoltunk egymással. Azonban a szívem mélyén tudom, hogy utána kellene mennem. Azonban a lábaim tapodtat se mozdulnak. Olyan, mintha a földbe gyökereztek volna, és akárhogy próbálom, egyszerűen képtelen vagyok elemelni őket a helyükről.
~ Szó sem lehet róla, hogy ebben az állapotban te utána menj!
~ Engedj el! Most! ~ Kiabálok a kardommal, mire ő csak felhorkant, de nem szól semmit. Csak vár és visszatart. Nem értem mire vár, igazán elengedhetne. Utána kell mennem. Ami~chan után kell mennem. Ő azonban nem enged. Végül mikor már éppen feladnám a küzdelmet, elgyengülnek a lábaim és a földre zuhanok. Látom a vért magam körül, még érzem az szagát, majd elnyel a sötétség, ami mindig körülvesz, ha használom a kardom képességét.

Köszönöm a játékot. :)

12
Soul Society / Re:Azt mondtam, hogy örökké a tiéd *-*
« Dátum: 2016. Szept. 26, 00:47:40 »
Sötétség vesz körül. Ismerős nyugodt sötétség. Nem fogok fel semmit a külvilágból. Csak létezem ebben a végtelen sötétségben. Itt nem érzek semmit. Nem fáj semmi. Könnyű vagyok és gondtalan. Azonban ez az érzés hamarosan elmúlik, ahogy kéz csattan az arcomon. Emelgetni kezdem a szemhéjam, az ég, amit látok vérvörös. Ekkor már tudom, hogy a lelkem világában vagyok. Ebben pedig csak megerősít, mikor megjelenik a látómezőmben az ismerős szőke fej.
- Gyerünk már, királylány! Kelj fel! Hallasz? – Keze megint megindul az arcom felé és megint hatalmasat csattan rajta. Összehúzom a szemöldököm, majd elpattannak a szemeim. Mérgesen nézek rá, ahogy elkapom a kezét, mielőtt egy újabb pofont kapnék. Lassan felülök, nem is foglalkozok vele, hogy egyenesen beletenyerelek az egyik vértócsába. Azonban ahogy elnézem jelenleg Chimatsurit is hidegen hagyja a dolog.
- Mi van? Miért pofozgatsz, te szadista? – Rivallok rá mérgesen. Először meg se mozdul. Látom a tekintetén, hogy elgondolkodik. Az ilyen ritka nála. Aztán csak fogja magát és leül elém. Felemeli a jobb mutató ujját, mire a tenyeremet körülvevő vér egyre magasabbra kúszik a karomon, majd hirtelen elkezd forrósodni. Azonnal elrántom onnan a kezem, mire ő egykedvűen visszaengedi a vért a tócsába. - Mi a fene bajod van?
- Hogy mi a bajom? Komolyan kérdezed te ezt, Natsumi? – Néz rám olyan komoly tekintettel, amit eddig még sose láttam nála. Mikor nem adok választ, vesz egy mély levegőt és hirtelen egyszerre tör ki belőle minden haragja. - Mégis mi bajom lenne? Áh, semmi! Csak az, hogy majdnem megölted azt az ártatlan lányt! Ne érts félre, nem azt mondom, hogy nem élveztem a harcot, de ez azért már sok volt! Mégis mit képzeltél? Hol járt neked az eszed? Pontosan tudod, hogy nem szoktam olyan eszközökhöz folyamodni, amikkel megakadályozlak a harcban, most viszont képtelen voltam ezt tenni! A királylány ugyanis kis híján megölte a barátnőjét! Szerinted mi bajom van? El kellene végre döntened, hogy mit is akarsz igazán! Mert, ha így folytatod a közös munkánk, azzal másokat sodorsz bajba! Néha igazán bízhatnál bennem! Sose akartam neked rosszat és mit kapok érte, most már ketten féltek tőlem! Nem én akartam ezt az egészet! A te hibád, hogy nem tudsz elfogadni és még neked áll följebb! Ne aggódj, semmi bajom nincs, királylány!
Az utolsó mondatokat már állva vágja hozzám. Mikor pedig befejezi sértődötten fordul el tőle. Még látom a szeme sarkában a csillogó könnycseppeket, mielőtt eltűnne előlem. A világ halványodni kezd körülöttem. Kétségbeesetten emelem fel a jobb kezem és nyúlok az irányába.
- Chimatsuri! – Kiáltom el magam, mielőtt végleg elhalványodna a világ és kinyitnám a szemem. Azonnal felismerem a helyet. Ez Ami~chan szobája. Az ágyában fekszem, ő pedig itt fekszik mellettem. Fejemben visszhangzik, amit a kardom előbb mondott nekem. Most már emlékszem rá, hogy mi történt. Bár meg kell hagyni nagyon meglepő, hogy a zanpakutoum így reagált a dolgokra. Ezelőtt sose csinált még ilyet. Bár még én sem vesztettem el ennyire a fejemet.
Félve nézek szerelmemre. Óvatosan közelebb húzódom hozzá, ekkor látom meg a karján a kötést. Eláll a lélegzetem. Nem lett volna szabad ennyire megégetnem. Még sose sikerült senkit se így megégetnem magamon kívül. Akaratlanul is a karjára teszem a kezem, mire ő hozzám bújik. A szívem elnehezül. Még azok után is hozzám bújik, amit tettem vele. Még ezek után is képes álmában is hozzám bújni. Nem érdemlem meg, hogy az enyém legyen. Egyszerűen nem.
Ritkán engedek az érzelmek ilyen fajta megnyilvánulásának, de most nem tudom visszafogni magamat. A könnyek megállíthatatlanul folynak az arcomon. Nem akarom őt bántani, bárkit ezen a világon, csak őt ne. Nem akarom, hogy miattam essen baja. Soha többet, soha többet nem fogom bántani. Félve ölelem magamhoz, fejemet a fejére hajtva. Ő az én kincsem és mégis képes voltam bántani őt. Mert elvesztetem a fejem, mert nem hallgattam a kardomra. Chimatsurinak igaza volt, most már el kellene döntenem mit is akarok.
Ami~chan megébred. Hirtelen távolabb engedem magamtól. Mi van, ha fél tőlem, ha már nem akar a közelemben lenni? Tekintetünk találkozik, bár a könnyek tengerén keresztül alig látom őt. Igyekszem visszafogni a sírást és a remegést, de nem nagyon járok sikerrel. Keze az arcomra simul, lehunyom a szemem. Olyan meleg és kedves az érintése. Mégis hogyan képes ezek után is így hozzám érni? Letörli a könnyeim és közelebb von magához.
Hirtelen fölém kerül. Elkerekedik a szemem, nem tudom elrejteni, hogy félek. Nem tőle, hanem saját magamtól. Attól, hogy megint bánthatom. Egyre közelebb hajol hozzám, majd az ajkaink egybe forrnak. Nem mozdulok, egyszerűen nem bírom rávenni magam. Érzem, ahogy a keze a kezemhez ér, ahogy a derekára rakja a kezem, én pedig engedelmeskedek neki. A nyakamhoz hajol, majd a fülemhez és belesuttog. Megremegek a hangjától.
- Neked bármit, egyetlenem! – Suttogom alig hallhatóan, bár beleegyeztem, a bátorságom még mindig nem tért vissza. Szeretem őt és pont ezért akarom megvédeni őt, ha kell magamtól is. Ez az oka annak, hogy most szinte mozdulni se merek, csak bámulom az arcát, ami még mindig olyan gyönyörű, mint mikor először láttam.

13
Soul Society / Re:Elsőbbnél is elsőbb randi ^-^
« Dátum: 2016. Szept. 26, 00:46:46 »
Hát nem mondanám, hogy nagyon sokat aludtam tegnap este, sőt az, amit leműveltem az minden volt csak nem alvás! Forgolódtam, nem találtam a helyemet az ágyban. Egyszerűen sehol se volt jó. Vagy melegem volt, vagy fáztam, vagy nyomta valami az oldalam, vagy Myra dörgölőzött az arcomhoz. Mikor meg sikerült elaludnom arra keltem, hogy hányingerem van és szerencsésen ki is jött belőlem a vacsora. Na, igen a pia. Pedig nem is ittam olyan sokat, bár lehet, hogy a shunpozást mellőzni kellett volna.
Reggelre viszont kicsit jobban vagyok. Már nem forog velem a világ, csak szörnyen álmos vagyok. Igaz ez nem csoda egy olyan este után, mint ami mögöttem van. Valahogy nem így képzeltem el az első randink. Ma gyomorkímélés gyanánt kihagyom a kávét és inkább a tea mellett döntök. Jó választás volt, sikerül teljesen lenyugtatnom a gyomrom, annyira, hogy még egy pirítóst is bele tudok erőszakolni.
Miután megreggeliztem fogom magam és felöltözök. Nem bonyolítom túl a ruhámat, csak a szokásos. A fekete nadrág, a fehér trikó, meg a kék ingem. Még a hajamat sem kötöm fel, csak belebújok a cipőmbe és felkapom az asztalról a kulcsom. Már éppen elindulnék, mikor a cicusom megjelenik a lábamnál. Nekem meg eszembe jut, hogy adnom kéne neki enni. Így gyorsan irányt váltok, és a konyhába sietek, hogy megetessem szegény párát. Aztán végre tényleg elindulok a negyedik osztaghoz.
Nem kell sok idő, hogy elérjem a célomat. Pedig most nem is shunpozok, mint tegnap este. Jelenleg nincs nagy kedvem hozzá, hogy elmosódjon körülöttem a világ. Bőven elég volt nekem az este is. Vidáman lépdelek a negyedik osztag területén, bár kicsit álmos vagyok, de ez csak annyiban látszik, hogy néha ásítok egyet. Azonban mire végre elérem a célom, addigra már kimegy az álom a szememből.
Útbaigazítást kérek az első szembejövő shinigamitól, majd sűrű köszönetek között engedem tovább útján. Boldogan folytatom az utam. Nem vagyok ismerős ezzel az osztaggal, úgyhogy nem is csoda, hogy sikerül kicsit eltévednem. Szerencsémre viszont elég talpraesett vagyok ahhoz, hogy az ilyen helyzeteket könnyen megoldjam. Hamarosan tehát, kisebb kitérők után bekopogok, majd be is nyitok abba a szobába, ahol a kedvesem van.
- Ugyan, nem a te hibád! Fátylat rá! – Mosolygok rá, mikor a karjai közt kötök ki. Arcát a nyakamba fúrja, én pedig kiélvezem a helyzetet. - Nem mintha nem szeretném simogatni a meztelen hátad egyetlenem, de ha sokáig így maradsz, még megfázol nekem. – Suttogom a fülébe, ahogy kezeim elkalandoznak és a kórházi köntös hátul kivágott részénél végigsimítanak a hátán.


14
Lezárt harcok / Re:Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Szept. 24, 23:52:45 »
A harc esélyt ad rá, hogy rájöjjünk mennyire is különbözünk mi ketten egymástól. Látszik a stílusunkon, hogy két teljesen különböző oldalt képviselünk. Ő inkább olyan harcot vív, ahol megvédhet másokat, én viszont inkább olyanokat, ahol én kezdeményezek és ölök. Nem szerem csinálni, nem vagyok az a fajta, aki csak ölni akar, de azt be kell vallanom, hogy van egy pont, amin átlépve elvesztem az eszem. Viszont azt már ennyi harcból is tudom, hogy Ami~chan nem olyan, aki könnyen elveszti a józan eszét egy harc alatt.
Ez pedig esélyt fog neki adni, hogy nyerjen velem szemben. Hiszen csak ő lesz kettőnk közül a józan eszénél. Lehet, hogy normál esetben én vagyok az, aki kettőnk közül az irányító szerepét tölti be, de ez nem egy átlagos helyzet. Most egyszerűen nem vagyok képes irányítani őt. Nem mintha nagyon akarnám is. Harcolni akarok vele és nem egyszerűen nyerni, minden megerőltetés nélkül. Szeretek megdolgozni a győzelemért és ez egy azon kevés dolgok közül, amiben egyet értünk a kardommal.
Megküzdünk a győzelemért, most is, mint mindig. Szerelmem meglepő ügyességgel kerüli ki a támadásaimat. Azonban jelenleg nem nagyon tud zavarni, hogy kikerüli-e vagy nem. Egy pillanatra láttam a tekintetén, hogy megtorpant, mikor megjelent a Véreső és ebben a pillanatban szinte biztos vagyok benne, hogy nyerni fogok. Természetesen a kardom azonnal lehord, mondván, hogy nem koncentrálok eléggé. Én azonban nem is figyelek rá, most én lettem a rossz kisgyerek és amint a vér már nem hullik az égből, azonnal aktiválom a shikaiom képességét.
A reakció pontosan olyan, amilyet vártam. Megretten és térdre rogy. Látom a szemén a rettegést és szinte érzem, ahogy elönt a boldogság a tudattól, hogy enyém a győzelem. Nyerni fogok, csak egy mozdulat kell. Már nem érdekel semmi csak az, hogy én jöjjek ki ebből az összecsapásból győztesen. Egyre közelebb megyek hozzá, vágás. Csak meg kell vágnom és nyerek. Akkor vége a csatának és győzedelmeskedni fogok. Már elvesztettem a józan eszem. Látom a könnyeit, de nem jutnak el a tudatomig. Egyre közelebb és közelebb érek. Ő pedig elshunpózik tőlem.
Egy pillanatra megállok, nem tudom hová lett, gyorsan körbenézek. Az ösztöneim mintha kiéleződtek volna, azonnal a hátam mögül várom a támadást, de rá kell jönnöm, hogy a lány még nem támad. Így egyszerűen elindulok felé. Nem most jöttem le a falvédőről, azonnal észrevettem, hogy onnan támad, ahonnan vártam. A hátam mögül vág. Az első vágását még neki háttal védem ki, de mire a következőt elindítja, már szemben állok vele. Kihátrálok a rúgás elől és hárítom a vágását.
Gonoszul megcsillan a szemem. Benne áll! Még nem érzi, biztosan azért, mert nem a bőréhez ér hozzá, de hamarosan fogja. Egy egyszerű mozdulattal megemelem a fegyverem elejét ezzel arra késztetve a körülöttünk lévő vért, hogy közöttünk falat képezve elnyelje egy pillanatra a támadó kezet, hogy aztán lehulljon, mintha mi sem történt volna. Fogalmam sincs mekkora melegséget érzett belőle, de ha másra nem is legalább arra jó volt a mozdulat, hogy kicsit lassítsak a lelkesedésén. Hátrahúzom a fegyverem. Egy csapás, egy vágás, most pont jó helyen áll! Már éppen előre lendíteném a fegyvert, mikor a vér a karomon hirtelen megéget.
~ Ezzel meg is ölheted, te bolond!!!
Ordítja el magát a kardom szelleme. Mérgesen fújok egyet. A szerepeink felcserélődtek, most olyan vagyok, mint ő. Egy esztelen gyilkos, és ami a legszörnyűbb, hogy élvezem. Vért akarok, és nem érdekel, hogy mi az ára.
~ Jobban teszed, ha hagyod, hogy azt tegyem, amit akarok! Győzni fogok! Bármi áron! ~ Kiabálok Chimatsuri-val, mintha ez teljesen természetes dolog lenne. Ő viszont nem kiabál velem. Egy pillanatra eltűnik előlem a lány arca és helyette a zanpakutoum arcát látom, megrázza a fejét, majd eltűnik.
~ Sajnálom! Sosem bocsájtanád meg nekem, ha hagynám, hogy megtedd!
- Mit csinálsz? – Kerekedik el a szemem, ahogy a fegyveremre bámulok. Felemelem, hogy támadjak, de csak a vért mozgatom a lábam körül. Egyszerűen nem tudom rendesen használni. Az arcom hirtelen megváltozik, mérges vagyok! Nyerni akarok, de így nem fog menni! Kikerülöm a következő támadásokat, majd a szabad kezemmel megpróbálok egy ütést bevinni.
~ Próbálkozz nyugodtan, királylány! Már nem sok időd van! Én mondtam, hogy hamar ki fogsz fáradni!


15
Soul Society / Re:Elsőbbnél is elsőbb randi ^-^
« Dátum: 2016. Szept. 24, 23:51:34 »
Kirobbanó lelkesedéssel üdvözöl, amint kinyílik az ajtó. Azonnal a nyakamba kapaszkodik, mintha már hetek óta nem látott volna pedig csak négy napja volt, hogy utoljára hosszabb időt töltöttünk együtt és azóta is láttuk egymást. Igaz beszélni nem tudtunk, de láttuk egymást. Néha az agyamra megy ez a fránya munka. Legszívesebben minden percem vele tölteném, de nem tehetem, hiszen a munkámat is el kell végeznem.
Gyengéd csókot lehel az ajkaimra, amit én azonnal viszonzom is. Kezembe nyújt egy vörös rózsát. Kedvesen rá mosolygok, majd megkérem, hogy tegye a hajamba. Nem nagyon szoktam semmit sem viselni a hajamban, de az első találkozásunkon is egy ilyen rózsát kaptam tőle és akkor is a hajamba tűzte, most pedig mivel ez lesz az első igazi randink, így szinte természetesnek érzem, hogy most is legyen egy virág a hajamban.
Miután a hajamba helyezi a virágot, a nyakamhoz hajol, érzem a meleg leheletet a nyakamon. Bizsergek tőle. Hirtelen elgondolkodom azon, hogy lehet, hogy inkább itt kellene maradnunk, és nem vacsorázni, menni. Megérzem a csókokat, majd azt is, ahogy a kezei a melleimre simulnak. A szemembe néz, majd a szívem fölé nyom egy hosszabb csókot, mire szinte el is határozom, hogy rábírom, hogy maradjunk itthon. Azonban sikerül megakadályoznia ebben. Feláll és felhúz engem is. Elindul az ajtó felé, én azonban megállok, hiszen eszembe jut az ajándékom.
Azonnal matatni kezdek a táskámban addig, amíg meg nem találom a karkötőt, amit keresek. Mosolyogva nyújtom át neki. Felteszi a bal csuklójára, majd megszemléli. Végül pedig egy hosszú csókot is kapok viszonzás képen. A nyelve utat tör magának az enyémhez, majd össze is forrnak, kezei az arcomat simítják, az enyémek pedig a hátára simulnak. Érzem, ahogy egyre jobban hozzám simul. Azonban még azelőtt kifogyunk a szuszból, hogy bármi komolyabb dologba bele kezdenénk. Így el is indulunk az étterembe.
- Akkor miért nem mondtad, hogy hamarabb találkozzunk, egyetlenem? Pontosan tudod, hogy én mindig mindenhova pontosan érkezem! – Mosolygok rá, úgy ahogy a kisgyerekekre szokás, ha valami olyan dolgot rontanak el, amit könnyen meg kellett volna tudniuk csinálni. Más talán megsértődne, hogy így nézek rá, de Ami~chan biztosan nem. Ő sosem sértődik meg ilyeneken.
- Szeretlek, ugye tudod? – Nézek rá szélesebben mosolyogva, mikor a kezemre nyom egy puszit. Szeretem, mikor ilyen apró mozdulatokkal tudatja velem, hogy fontos vagyok neki.
- Benne vagyok! – Mondom, lehet, hogy egy kicsit lelkesebben a kelleténél. Viszont nem tehetek erről. Az csak normális, ha így reagálok erre a kijelentésre, hiszen mégiscsak arról van szó, hogy a szerelmemmel tölthetem az estét.
Az étterembe érve elfoglaljuk az asztalunk, ami meg kell hagyni, nagyon szép helyen van. Igazán romantikus hangulatú az egész hely. Nekünk pedig pont erre van most szükségünk, egy kis romantikára. Ami~chan fogja az egyik kezem, a másik keze pedig a poharán van. Én is iszogatok kicsit, de én azért visszább fogom magam, mint ő. Mikor megjön az étel, boldogan kezdünk el falatozni.
Nekem személy szerint nagyon ízlik az étel. Bár azt nem tudom, kedvesem mennyit érez az étel ízéből, az mellett az italmennyiség mellett, amit bevisz a szervezetébe. Mire végzünk, addigra ő már nagyra nőtt szemekkel és akadozó beszéddel rendelkezik. Még azt is eltéveszti, hogy merre kellene a pohárért nyúlni, így felajánlom neki, hogy jobb lenne, ha hazamennénk.
Szerencsére beleegyezik, ami egy kicsit megnyugtat, így legalább azzal nem lesz bajom, hogy elvigyem innen. Persze én is érzem, hogy kicsit becsiccsentettem, de közel sem annyira, hogy ne tudjam kontrollálni, hogy mit csinálok. Látom, ahogy kedvesem igyekszik felállni, de be kell vallani nem nagyon, megy neki.
Azonnal mellette termek, hogy elkapjam, ha elesne. Ez majdnem be is következik, de még sikerül elkapnia a nyakamat és a botladozásból hirtelen egy csók lesz. Óvatosan magamhoz ölelem a csók közben. Hevesen csókol, mint mindig, most viszont tisztán érzem a szájában a bor ízét, ami kicsit furcsává teszi a csókunk. Nekem viszont ez is tetszik.
- A számból vetted ki a szót, egyetlenem! Na, gyere. Segítek menni. – Mondom, hogy átkarolom a derekát, majd a karját a nyakam köré rakom. Lassan botladozva elindulunk a lakosztálya felé. Az oda vezető úton minden rendben megy. Épségben érünk el hozzá, bár a kulcs előkeresése közben szép kis artistamutatvány művelek le. Nem egyszerű megtartani egy testet és közben keresni valamit a táskájában. Végül nagy nehézségek árán sikerül bejutnunk a lakásba. Ügyelve arra, hogy ne legyen baja, leültetem a konyhában.
- Maradj itt, amíg hozok egy kendőt, amivel kicsit észhez térítelek. Utána pedig lefekszel. – Egyenesen a szemeibe nézek, hogy eljuttassam a tudatáig, amit mondok, bár erre nagyon kis esélyt látok. Gyorsan kimegyek a fürdőbe és előveszek egy törölközőt, amit bevizezek és ekkor hallom meg a hatalmas puffanást. Eldobom a törölközőt és azonnal kirohanok a szerelmemhez.
Loki hangosan nyávog kedvesem lábánál, aki a földön fekszik. Úgy kótyagos állapotában próbálja elmondani, hogy csak inni akart egy kis viszet és közben sikerült úgy felállnia, hogy a lába beakadt a székbe, aztán pedig felbukott a macskában. Miközben ezt elpanaszolta nekem, én segítettem neki visszaültettem a székre, majd megvizsgálom a lábát. Azonban az eredmény nem nagyon nyugtat meg. Sikerült rendesen kitekernie a bokáját.
- Jobb lesz, ha beviszlek a negyedik osztaghoz. Ezzel nem tudok mit kezdeni. – Azzal óvatosan a karjaimba veszem. Már pontosan tudom, hogy mekkora súlyra kell számítanom, nem ez az első alkalom, hogy a karomban viszem el valahova. Igaz általában ez a távolság nem a kilencedik és a negyedik osztag közötti szokott lenni, hanem csak a fürdő, meg a háló közötti, de ez nem jelent semmit. Minden komolyabb megerőltetés nélkül el tudom vinni, így is.
Meg sem lepődök, hogy mire odaérek a gyógyítókhoz, addigra kedvesem már el is alszik. Biztosan az ital az oka, hogy ilyen egyszerűen elaludt. Pedig még azt is mondta, hogy fáj a bokája, de ahogy elnézem, ez jelenleg cseppet sem zavarja. Készségesen elmagyarázom az egyik ügyeletben dolgozónak, hogy mi történt. Ő pedig biztosít róla, hogy minden rendben lesz Ami~channel és megkér, hogy az időre való tekintettel távozzam és jöjjek vissza majd délelőtt. Kicsit sincs kedvemre ez a helyzet, de nem tehet ellen semmit, így ha szomorúan is, de engedelmeskedek a kérésnek és otthagyom a negyedik osztagosok kezében életem szerelmét.

Note: Amaya, karakter állapotára való tekintettel, a user engedélyével van mozgatva a reagban. :)

Oldalak: [1] 2 3 4