Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Mizushima Setsuko

Oldalak: [1] 2 3 ... 5
1
Csevegő / Re:Játszanék
« Dátum: 2017. Máj. 12, 15:04:22 »
Uffantás! :o

Asszem visszamásztam az élők közé, csak el vagyok veszve agyilag, szóóóval, ha lennének olyan kedvesek azok a játékosok, akikkel volt játékom Setsukoval, küldenének valahol nekem egy linket, azért nagyon-nagyon hálás lennék. >_< É-és hát... *fejet vakar* bocsánat azoktól, akik a postjaimra vártak T_T igyekszem a közeljövőben pótolni az elmaradásaimat :o

2
10. osztag / Re:Titkos átjáró a 11. osztagba
« Dátum: 2017. Febr. 20, 20:25:51 »
Téli reggel és egy forró tea...

Könnyed mód üdvözöltek engem is, szavaiban ellentétet éreztem. Egyrészről, nem láttam jelét, hogy zavarta volna, ha valóban csatlakozom,ezért vele szemben helyezkedtem el, és még kicsit dideregve, de jobban összehúzva magamat a teámba kortyoltam, amely felett még lelkesen játszadoztak a gőzfoszlányok.  A forróság ismét megborzongatott, ahogy szerte a testemben éreztem a folyadék melege átjár. Chiyo-san hangjában azonban egyfajta távolságtartást is véltem felfedezni, amely nem kifejezetten volt ellenséges, pusztán egyfajta... nem tudnám megnevezni pontosan, mit is éreztem, de kár is ezen lovagolnom. Nem is gondoltam túl a dolgot, inkább csak viszonoztam mosolyát, bár az enyém sokkalta ravaszabb volt, olyan, mint aki épp rosszban sántikál.
- Ha azt tudná Chiyo-san. Tényleg, szabad tudni a teljes nevét? Attól félek, hogy talán egy rokonom Ön, én sajnos nem ismerem még ki magam itthon. - vallottam be az igazat. Magázva beszéltem, a kettőnk közti korkülönbség látszatra is, és beszédben is észrevehető volt, megfontoltabb, tapasztaltabb személy látszatát keltette nálam, ha az volt valójában, ha nem.
- Egyébként én is örülök, hogy megismerhetem Chiyo-san. - viszonoztam a meghajlást, mégha talán kissé megkésve is. Kérdésére akaratlanul is szélesedett mosolyom.
- Chiyo-san, ha szolgálatban vagyok, nem teázom. - közöltem finoman, hogy a munkámat ennél sokkalta komolyabban veszem, mintsem teázzak, miközben a szolgálati időmet teljesítem.
- Még új vagyok itt, Chiyo-san, ezért Anao taichou több szabadnapot is adott, hogy kissé belerázódjak a helyi dolgokba. Egyébként csak vicceltem, minden bizonnyal Chiyo-san a 11. osztaghoz tartozik, hamár megkérdezte a mumusokat. Én ugyanis bárkitől kérdeztem az osztagon belül, csak legyintettek, mosolyogtak, egyesek letámadtak, hogy de tényleg a mumusok voltak.... De javítson ki Chiyo-san, ha véletlen tévednék.[ - hajoltam megint a teám felé, és ismét beleittam egy keveset. Jobban megnéztem magamnak a velem szemben ülőt, főképp az arcát. Csinos volt, és teli magabiztossággal. Valahogy a kisugárzása olyan erőteljes volt, hogy maga alá parancsolt, talán ezért is igyekeztem megadni neki minden tiszteletet, de azért minél közvetlenebb próbáltam lenni.
- Egyébként láttam, hogy amíg nem zavartam meg Chiyo-sant, mintha meditált volna. Ha zavarom, nyugodtan szóljon, biztosan akad valami papiros, amit odabent fel lehet gyújtani. - villant meg ismételten ravasz mosolyom. Reméltem látja, hogy nem kimondottan kell minden szavam komolyan vennie. Erről mosolyomon kívül tekintetem is árulkodott, a maga sajátosan ragyogó színeiben.
- Ellenben... ha Chiyo-san velem tart, meghívnám egy teára, és egy kis melegség sem árthat ilyen hidegben. - és most jómagam billentettem kissé jobbra a fejemet, hogy az érdeklődésem valóban szembe ötlő lehessen. Amennyiben velem tart, úgy magam elé engedem, és mögüle zárkózok vissza mellé. Egész otthonosan vezetem tovább, egyenesen az épületbe. Amennyiben viszont a maradás mellett döntött, és még az én maradásom sem zavarta, úgy megvártam a válaszait, és igyekeztem mindent a fejemben is rendezni, majd mosolyogva folytattam.

3
Lezárt küldetések / Re:Förtelem
« Dátum: 2017. Febr. 20, 18:32:28 »
A látottak alapján a gyomrom lassan forogni kezdett, és egyre jobban kezdtem szédülni, a szám nyállal telt meg, és éreztem, hogy képtelen vagyok így tovább menni, ezért gyorsan oldalra hajolva engedtem utat a gyomrom tartalmának. Reszkettem, ahogy felegyenesedtem, és roppant mód pocsékul éreztem magamat. A társaim szemébe sem mertem nézni, megalázó volt, roppant megalázó, de könnyeimet már nem engedtem szabadon, csak indultam tovább. Ha kérdeztek, ha nem, én némán mentem, és igyekeztem feldolgozni a látottakat. A kendőmet visszacsavartam az arcom köré, hogy valamennyire legalább takarjon a csapat többi tagja elől, és nem mellesleg a dögszagot is tompítsa. A gyomrom viszont helyre rázódott a kis átrendezkedés után, csak mentem előre, bármerre, csak elbújhassunk egy kicsit a hullák hada elől. Figyeltem, és minden neszre a hang irányába pislogtam, szinte azonnal... így lettem figyelmes egy pisszenésre. Tekintetem ösztönösen felkaptam, és kezem is a kardom markolatára tévedt, készen kirántani a gyönyörű pengét, de ahogy a halovány fényben egy másik shinigamit pillantottam meg, intettem a többieknek is... a szavak ugyanis cserben hagytak. Nem bírtam beszélni, még mindig remegtem, így inkább csak kinyújtottam reszkető kezem, és mutató ujjammal a társunk irányába mutattam. Jómagam nem tartottam kérdésnek, be kellett mennünk, de jobbom a kardom markolatán maradt, és követtem a halványuló fényt, egyszer hátra pillantva, vajon a többiek is jönnek-e. Szemeimet meresztgettem, és lassan a sötétben tárgyalakok formálódtak meg, eéőször fekete körvonalakként, majd árnyékok, és apróbb részletek is felvillantak. Maga a shinigami a sarokban gubbaszt, és még nálam is rosszabbul nézett ki... sebek tarkították, és vér. Odalépdeltem, és leguggoltam mellé, majd igyekeztem magamra eröltetni egy megnyugtató mosolyt, miután az arcomat szabaddá tettem a kendőmtől.
Figyelmesen követtem az ajkai mozgását, majd a kötésére néztem.
- Nyugalom. Mondja el, mi történt. Hol vannak a többiek? - kérdeztem, majd kezemmel sebet takaró rongy felé nyúltam. Amennyiben nem ellenkezett a meséje közepette, a kendőmmel újra átkötöttem a sebét, de ahogy felnyögött, először azt hittem csupán a kezére szorított ruhadarab miatt tette, hiszen nem voltam 4. osztagos, így éppen csak értettem az emberek sebeinek ellátásához, pusztán átmeneti, felületes dolgokat voltam képes elvégezni, de a szava itt abbamaradt, és vörös patakként csordogált a vér a szájából. Hátra hőköltem, meg is botlottam valamiben, így ha a másik két társam nem kapott el, úgy a hátamra esve láttam, ahogy egy farokszerű valami szinte darabokra robbantotta az idegen shinigami felső testét. Felsikoltottam, és ösztönösen a legtávolabbi falig másztam, kezemben megvillant a kardom, de remegett ami tartotta. Ziháltam, és a könnyeim is potyogni kezdtek, ahogyan a férfi halál tusáját. Kivonszolta az a valami az ablakon, és lassan távolodni kezdett a hang, ezért minél hamarabb el akartam tűnni, de szólni nem tudtam, pusztán nyüszíteni. Hallottam, ahogy közelednek... többen. A remegésem még intenzívebbé vállt, szemeim a sötétbe meredtek... vártunk. A rombolás közepette kezdtem elveszteni a fejemet, és mintha minden tompulni kezdett volna. Homályosan láttam, ahogy a barikád darabjaira törik, és iszonyatos fejek üvöltenek felénk.
~ SETSUKO!! - üvöltötte a fejemben egy hang. Majdhogynem a lelki világom és a valóság közt lettem volna fejben, tudtam, hogy egy az Ő műve.
~ MIT KÉPZELZ? KI VAGY TE? - üvöltötte tovább.
~ Mizushima vagy, nem?! - fogta suttogásra a hangját. Nem értettem, mire akar kilyukadni, de folytatta.
~ A 10. osztag tisztje... gondolj bele. Mennyi embert szégyenítesz most meg? Mi?! - suttogta tovább, de hangtalan pusmogásából is ki lehetett hallani a mondanivalóját. Azt akarta, hogy összeszedjem magamat... és igaza volt. A hideg rázott továbbra is, de mire az elém ugró, két rondasággal álltam szemben, már tűz égett bennem. Tekintetem elszántságot sugárzott, és nagyot fújtam. Az első támadásra hátrébb hőköltem, így az azt követő farkat is el tudtam kerülni. Kezemben a kardom már nyugodtan várt, és döftem. Egy kézzel fogtam a kardom, a másikkal csupán az egyensúlyt tartottam fenn. Csupán morgott az egyik, amelyik felé böktem, de félre ugrott, most a társa volt hozzám közelebb. Körözni kezdtek, méregettek, néhol ide-ide csapkodtak a farkukkal, amely a padlózaton fájdalmas sebeket okozott. Végül a mögöttem vicsorgó dög támadt lendületből. Kezeivel elkapta a torkomat, aminek okán a levegő is kiszaladt a tüdőmből, és éreztem, ahogyan a földbe paszíroz. Szemeim tágra nyíltak, ahogy a másikat is megpillantottam, ő a lábamért nyúlt. Ketté akartak tépni. Kardom felé kapirgálok szabad kezemmel, és ahogy az ujjaim köré csavarodnak, az engem fojtogató nyakába döföm oldalról. Majd kihúzom, és ahogy megingott, már két kézzel szorítva, egyenesen a szájába döftem a kardommal. Fekete vér buggyant ki a penge nyomán. Nem volt időm ünnepelni, amelyik a lábamért nyúlt, most el is érte a balt, és azt megragadva a levegőbe rántott, majd a falnak dobott, akár egy rongybabát. A kardom ugyan a kezemben maradt, de összecsuklottam, képtelen voltam felállni.

- Maiodore Jigoku no Hana! - nyögtem ki, saját véremet lenyelve, ugyanis a szám szélében piroslott a sajátom is. Előre tartottam a pengét, és elfeküdtem, ahogyan a farok felém csapott, az megállt a földben egy pillanatra. Kapva a dolgon, pengémmel azonnal oda akartam szögelni, de elvétettem, így lendületből melkason vágott vele. Felnyögtem, és a falnak dőltem. Levegőért kapkodtam, hiszen az ütés nyomán minden levegő kipréselődött belőlem, és megszédültem. A kardomra pillantottam, amit oly szorosan markolásztam. A kezem lendült, ahogyan a pengével megcéloztam az ellenfelemet, akinek vállába szúródott a fegyver.
~ Megvagy! - mosolyodtam el gyötrelmes állapotomat felejtve. Hiába dobta el a pengét ezután, a billog megjelent, és perzselni kezdte a bőrét. Láttam, ahogyan odakap, de azonnal le is veszi a kezét a forró pontról. Az ütőkártyámat most játszottam ki, és kimondtam a parancsot, melynek nyomán egy kisebb robbanás olvasztotta le az ellenfelem fél arcát.

- 2. Dansu: Hakka!
A billog még színesebben perzselt, én pedig mosolyogtam kínomban, ahogy a másikat figyeltem, arca hiányán szenvedni. Kúszni kezdtem az eldobott fegyverem után, hiszen ellenfelem arcátlanul harcképtelenné vált, de egy hatalmas üvegszilánk hamarabb került kezem ügyébe, ezzel szúrtam torkon a szörnyet egyszer, és mégegyszer, és mégegyszer, egészen addig, amíg elég halottnak nem véltem, és csak ezután fogtam ujjaim közé a kardomat, majd zihálva a sarokba vonszoltam magamat. A többieket kerestem a felfordulásban, de annyira szédültem, és homályosan láttam, hogy képtelen voltam a másik szobába eljutni, a harcról már nem is beszélve.

4
Lezárt harcok / Re:Tűz vs Villám (avagy Setsuko vs Kaito)
« Dátum: 2017. Febr. 08, 16:24:08 »
Nem kis izgalommal töltött el a tudat, hogy végre összemérhetem pengém valaki mással, ráadásul a partneremre is épp olyan kíváncsi voltam, mint arra, vajon hogyan fogok szerepelni. Mióta megismertem Kaitot, azóta éreztem, hogy valamit elhallgat. Ez... amolyan adottság, ha nemes vagy. Megtanulsz remekül hazudni, és kiszúrni, ahogyan mások próbálkoznak. De valahogy nem tudtam rájönni a dologra, ezért is voltam kíváncsi az összecsapásunkra. Egyesek szerint, harc közben az ember önmagát adja, kicsit reméltem, hogy ezúttal kicsit többet tudok meg róla, hiába tudtam, hogy tiszteletben kell tartanom a döntését. Ha el akar valamit hallgatni, minden joga megvan hozzá, azonban a kíváncsiságom kezdett erősödni. Felpattantam, már jócskán késésben voltam, így Jigoku no Hanáért nyúlva nem húztam már tovább az időt.
Az időjárás jócskán visszamászott hőmérsékletben, valahogy a tél nem akart még távozni. Ha nagyobbat fújtattam, a lehelletem gomolygott előttem, és a hidegből reszketve fordultam vissza, hogy az egyenruhámon felül melegítsen is valami.
A szívem is hevesen kalapált, mire a megbeszélt helyre érkeztem... úgy fél óra késéssel. Ami azt illeti, most még nem is várakoztattam meg annyira, mások akár két-három órákat is vártak már rám, hogy végre tiszteletemet tegyem náluk valamilyen okból kifolyólag. A táj kifejezetten szép volt, erdős terület, és hogy még fehérbe is öltöztette a téli hóesés, csak emelt a táj meghittségén. Egész könnyen találtam rá Kaitora, roppant nagy zajjal zúgott le a fáról, amit képtelen voltam megállni egy kis kuncogás nélkül. Hiába tettem szám elé jobbomat, halkan ugyan, de megmosolyogtam a mutatványát. Az álltala rajzolt térkép... annyira volt hasznos, mint vaknak a szemüveg, így azt már fél úton repülővé hajtottam, és engedtem szabadon, egész jól tudtam tájékozódni, és ő sem volt épp halkan, így nehének sem volt mondható ez a bújócska.
Kicsit szánakozva pislogok le rá, de azért feltápászkodik a földről, és felém fordul a nyakát dörzsölgetve.

- De szerencsétlen vagy te... - mosolygom tenyerem mögül. Valahogy képtelen voltam komolyan venni, amit mond. Eszem ágában sem volt megkérdeni, miért lógott a fa tetején, de hogy pont mókusok... azért ennél ritkán hallottam nagyobb ostobaságot. Télen... mókusok. Elengedtem azonban a dolog ezen részét, és én is üdvözöltem.
- Bocsi a késésért. Amúgy, hogy frissítsem a fejedben a dolgot, tudtommal párharcot fogunk vívni. - és már húzom is elő a kardomat. Roppant mód türelmetlen voltam, és már alig vártam, hogy a két penge csillingelve csapjon össze.
- Nos? Mehet? - kérdeztem, szememben lobogó tűzzel.

5
Küldetések / Re: ÁKD - Általános Küldetés Diskurzus
« Dátum: 2017. Febr. 06, 20:09:10 »
Jelentkeznék is a Valóságon Túl villámküldire

6
Lezárt küldetések / Re:Förtelem
« Dátum: 2017. Febr. 04, 17:40:03 »
A tél zord hidegében mi jöhet jobban, mint egy kis tábortűz, amely vidáman pattog, és lobog... nade egy irodában? Nos... igen, megesik, főleg nálunk, a 10. osztagnál. Szomorú tény ugyan, hogy a kockafejek a 12. osztagnál már népszerűsítették az éghetetlen papírokat, így a most égők, régebbi, ereklye értékű papírok voltak.
Kicsit magamba mélyedtem, ahogy ültem a tűz előtt, az előtt, mely saját elemem volt. Velem szemben a hadnagyom, vagy rokonom, de én a barátomnak is legalább annyira tartottam Toki-sant. Talán neki is feltűnt csendességem, ezúttal azonban ő is hallgatott. Beállt a csend, pedig volt ám itt hangulat... de valahogy... elszállot... avagy, lehet hogy épp beszállt? Egy lepke röpködött ugyanis fejvesztve, egy pokollepke. Már letörten sóhajtottam is, hogy ennyi mára a móka, Toki-sant várja a kötelessége, amikor a lepke nem hozzá röppent, hanem énhozzám. Óvatosan nyújtottam ki a mutató ujjamat, hogy azon foglalhasson helyet, és meghallgattam. Szemeim kerekebbek talán sosem voltak.
~ Hogy én? Küldetésre? - pislogtam a felettesemre, aki már egy borítékot szorongatott a kezében. Lehet... hogy ezért hallgatott annyira? Nem, kizáró okként még meg tudtam pillantani az aktát hozó második osztagost, mielőtt még egy shunpoval távozott.
Egyre inkább kérdően pislogtam Toki-sanra, aki elmosolyodott, és átnyújtotta az aktát.

- Ez a tiéd, Setsuko-chan. Úgy tűnik, küldetésre küldenének. Szeretnél menni? Kereshetünk mást is, ha nem.- mondta, kezében még a paksamétával, de átvettem tőle, és bólintottam, hogy nincs semmi baj, szeretnék menni.
- Engedelmeddel...- hajoltam meg, majd futottam is hazafele. Később esett le, hogy Toki-san előtt hajoltam meg... ami, nos... nem lenne baj, elvégre a hadnagyom, de valahogy nem volt a mi kapcsolatunk olyan merev. Szerintem csak az izgalom játszadozott velem, de ahogy ezt átgondoltam, már el is felejtettem. Egyenruhába bújtam, majd elraktam mindent... amiről úgy véltem, a hasznomra vállhat. Ahogyan késznek nyilvánítottam magamat, egy nagyott fújtam, majd elindultam a gyülekező pont irányába. Közben az aktában foglaltakon morfondíroztam. Vajon... mi lehet az, vagy mik lehetnek azok, amik ezt okozzák. Sajnos, vakon nem tudtam megtippelni, így bár tovább rágódva a kérdésen, de megérkeztem. Az Emberek Világába való átkelés gondolata is gyomorgörcsöt okozott, hiszen... egy teljesen új világ... és most, egyedül kellett átlépnem a senkaimon segítségével... ám ami a szemem elé tárult, az közel sem volt mindennapi.
Mindenhol... hullák, belek... vér! A lélegzetvételem kezdett megszaporodni, és kezdtem zihálni... halkan ugyan... de a gyomrom sem volt az igazi. A térdemen támaszkodtam meg, és a ruhám alá nyúltam, ahonnan egy kendőt húztam elő, és az arcomra kötöttem. A szag undorító volt, a kendőmé viszont finom, így lassan a gyomrom is kezdett a helyére állni. A látványt azonban nem tudtam... feldolgozni. Könnyeim akaratlanul törtek a felszínre... ennyi halott ember... ilyen szörny... de ekkor egy ismerős hangja törte meg a lidércies csendet. Meg is rezzentem ijedtemben, és jobb kezem azonnal Jigoku no Hana markolatára tévedt. Ahogy a hang tulajdonosára pislogtam, kezem is lecsúszott a kardomról, és egy halovány integetést tudtam csak produkálni. Egy másik shinigamit is fel véltem fedezni, egy vörös hajút. Nem voltam olyan formámban, hogy be tudjak mutatkozni. Ő sem tette, így... nem is eröltettem a dolgot. Nem mintha ment volna.

- Jól vagyok... persze. - intettem, de az arcomra volt írva, hogy ez korántsem igaz. Soha ezelőtt nem láttam még ilyesfajta mészárlást... és nem akart szűnni a zihálás sem, ahogyan a kialakult paranoiám sem. Ahogy egy neszt is meghallottam, azonnal a kardomra tévedt a kezem, és utána próbáltam minden alkalommal megnyugodni... de a döglött vonalak nem segítettek benne. Egyikünk mobilja sem vette a jelet, magunkra maradtunk. Egészen idáig fel sem tűnt, de az erősítésre váróknak nyomát sem láttam.
- Menjünk. - nyögtem ki utolsó szavazóként... de azt már nem mertem mondani, hogy még annyira sem vagyok hasznos, hogy a vörös srác radarja legyek, magam sem jeleskedek a lélekenergiák érzékelésében.
(click to show/hide)

7
Soul Society / Vacsora a Démon barlangjában
« Dátum: 2017. Febr. 04, 08:25:07 »
Az ég gyönyörű színekben játszott, ahogy a nap elbújni készült, átadva a teret a holdnak. A sötétség mégsem jött még el, a Nap utolsó fényei narancsárgán festették meg az ég hatalmas vászonját... elvégre, olyan az égbolt, akár egy hatalmas festmény. Csodás éjjelnek ígérkezett, nappal kimondottan meleg volt, a pár nappal ezelőtti állapotokhoz képest mindenképp. Ahogy az időben enyhülést lehetett felfedezni, úgy magam is sokkal jobban kezdtem magam érezni. Az ordító, téli szél helyett valami sokkal lágyabb lengedezett a levegőben, amely friss volt... és megnyugtató.
Tökéletes volt az idő, hogy leüljek kicsit meditálni Jigoku no Hanával, így a mai napom kimondottan lazítóra sikeredett.
~ Úgy ám! Jó volt látni errefelé is, Setsu-hime. - dalolta, és bár felfedeztem benne a gúnyt, valamint a provokációt, de csak jót kuncogtam a gyerekes próbálkozásán. Még ő is, hiszen komolyan se gondolta.
~ Téged is jó volt látni. - mosolyogtam magamban. Érdekes volt, ahogy lelkem szellemével, a kardszellememmel együtt meditáltam. Talán furcsa lehet, de néha, ha időm engedi, "átruccanok" hozzá, és mindig valami csapatépítő feladatban mesterkedünk. A meditáció egy volt, a sok közül.
~ Már nem azért, de ráfért már a fejedre ez a kis találka. - magyarázott, és nem is nagyon tévedett. Még mindig olyan idegennek tűnt ez a hely.
A szobám ablakában ültem, ugyebár a véletlenül arrajáró szolgák réme legyek, ilyenkor ugyanis rendszeresen szívrohamot kapnak, ami kimondottan szórakoztató szokott lenni. Régebben így tudtam otthon fogócskázni és bújócskázni. Elmosolyodom, ahogy régi emlékek keringenek bennem, és tovább lóbálom a lábam az ablakban, amikor egy kis zűrt veszek észre a bejárat felől. Meresztgetem szememet, és hirtelen meg is szédülök attól, amit... avagy akit látok.
Nagyot sóhajtok, majd felpattanok, és egy shunpoval az udvaron termek. Ahogy a két őr, a fiú is azonnal kiszúrhatja ezt.

- Áhh! Kaito, mi járatban? - mosolyogtam rá, közben arrébb hesegettem a képébe mászó őrség egyik tagját.
- Bocsássatok meg, de a fiú velem van. - mondtam fejet vakarva, majd Kaito felé fordultam, immáron komoly tekintettel.
- A zanpakuto-d. - jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd a kezem nyújtom, egyértelműsítve, hogy kérem.
- Házunkban nem hord fegyvert más, csak akik életünkre vigyáznak. Ne aggódj, hatalmas becsben fogjuk tartani a kardod. - mosolyogtam. Sajnálatos, vagy sem, fegyverrel nem léphetett a birtokra. Szerencséje volt, hogy feltűnt az őrségnek, hogy egy shinigamiról van szó, és előbb kérdeztek, mintsem cselekedtek.
- Szeretsz nehéz helyzetbe keverni, igaz? - vakartam tovább a fejemet. Nem volt harag a hangomban, inkább mókásan jegyeztem meg, miközben remélhetőleg mellettem maradva követ.
- Ne maradj le, és nincs semmihez sem piszkálás. Bárminek baja esik, a kardod bánja, világos? Mi vigyázunk a fegyveredre, te vigyázz az otthonunkra.
Amennyiben nem volt nagy ellenvetése, a konyha felé indultunk, ahonnan javában érződött az étel finom illata. Még magam is éhes lettem, és a gyomrom kényelmetlenül nagyot kordult.
~ Hát persze, elfelejtettem ebédelni. - világosodtam meg hirtelen, a kis találkám akkor még javában folyt.

8
Soul Society / A tavasz előtti utolsó fagy
« Dátum: 2017. Febr. 03, 18:49:05 »
A tél enyhülni tűnt, a nagy fehérség szép lassan olvadt, pár nap leforgásával alig lehetett nyomát látni a fogcsikorgató napoknak. Sokkalta kellemesebb hűvös lengedezett, magam is nagyon elememben éreztem végre magam. Ahogyan a levegőbe szippantottam, és kellemesen megborzongatott a lágy, hűvös szellő, éreztem, hogy jön a tavasz. Micsoda elcsépelt tévképzet, hogy ilyenkor pusztán a természet születik újjá... mi, magunk is új életre kapunk minden zord tél után, és gyermeteg szemmel csodáljuk, ahogy a tavasz ismét életet hoz a világunkba.
Reggel kipihenten nyíltak szemeim, és jólesően nyújtoztattam ki végtagjaimat. Még elégedetten morogtam is hozzá, mint valami macska, majd szinte ki libbentem az ágyból. Ahogy eltűnni látszott a tél, és annak hidege, valahogy magamat is könnyebbnek éreztem, és ez olyan felemelő érzést kelltett bennem. Ritkán látott mosoly köszönt vissza tükrömben, tekintetem reám nevetett... milyen furcsán gyermeteg voltam én. Mintha a tavasszal együtt a morgós, hűvös énem is olvadásnak indult volna, és magamban is a tavasz nyílott volna ki. Egészen elképesztő volt, ahogy kihajoltam az ablakon, majd ahogy a szolgák kiabáló hangját hallottam, kuncogva szöktem ki a szobámból. Szegényeket a szívroham kerülgette, ahogy félig lógtam ki az ablakból, pedig nem tettem egyebet, csak élveztem az újra nyíló életet. Sunyi mód nem is terveztem visszatérni egyhamar, a séta gondolata túlzottan is elcsábított, így egy gyors helyzetfelmérést követően még megjelenésemet is kimondottan elégnek találtam. Finom, egyszerű kimonom fehére hűen tükrözte hangulatom. Valahogy a levegő lágy frissessége boldoggá tett.
Lépteim könnyedén vittek utamon előre, céltalan bolyongásom pedig keresztül-kasul bejáratta velem Seireitei zugait. Minden olyan élettel teli volt, az utcák emberekkel teltek meg, lassan a reggellel a város is ébredezett. Ahogy céltalan utam jártam, finom illatok csábítottak a már zajos piactér fele, ahol megannyi finomság, és friss portéka várta leendő gazdáját. Eladók reklámozták magukat, és emberek méregették a felkínált árukat. Magam is kíváncsian szállingóztam egyis standtól a másikig, és mindent jól megnéztem magamnak. Érdekes mód minden eladó olyan csábosan mosolygott addig a pillanatig, amíg azt hitték, veszek is valamit. Szórakoztató volt látni a dühös arcukat, mikor rájöttek, feleslegesen pazarolták rám a drága idejüket, és mosollyal az arcomon már a következő kirakathoz fordultam. Magamba mélyedve méregettem az elém pakolt almát... vajon mitől is lehet ez olyan nagyon-nagyon híres. Nem tűnt különbnek a többitől... mégis az egekben járt az ára. Valami oka... kellett hogy legyen. Mélyebb hang csapta meg fülemet, mely még önmagában sosem volt furcsa hangzású, de a szavaira a tulajdonosa felé fordultam. Akár egy hegy, magasodott fölém napbarnított bőrével, szőke tincseivel és határozott zöld szempár figyelt az eladóra. Végig futott rajta a szemem egyszer, s mégegyszer... kiállása és ruházata sem volt hétköznapias, sokkal inkább nemesi... fehér haori-ja... pedig Shihouin-t varázsolt belőle. A szememben legalábbis így állt össze a kép. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon mi a fenét is keres ő itt, és vajon... megszólítsam? Elvégre egy kapitnyról... és a Shihouin-ház fejéről volt szó... magam pedig bár koránt sem porszem, de számottevően nem voltam valaki... bár főági Mizushima voltam, ez minden, amit fel tudtam mutatni. Mégis megköszörültem a torkom, és bár az eladó szemernyit sem figyelt rám, elvégre akadt fontosabb vendége, én nem is felé intéztem szavaim, sokkal inkább a vendégének.

- Bocsásson meg Shihouin-dono, hogy megzavarom. Mizushima Setsuko vagyok. - hajoltam meg, ahogyan illik. Először éreztem hasznát a rengeteg illemtan órámnak, amiket annak idején úgy szidtam.
- Szerény személyem csatlakozhat Önhöz?
Fejemmel még továbbra is a földre pislogtam, ámbár ez már koránt sem volt szándékos. Ritka mód még magam is lesokkoltam, elvégre nehezen találkozhat az ember fontosabb személlyel nála... és akik vele azonos szinten voltak, egészen más kiállásúnak tűntek. Shihouin-dono maga volt a jeges szikla... így első benyomásra mindenképpen.

9
Város / Re:Kingyo
« Dátum: 2017. Febr. 01, 16:48:10 »
Bolondjárás per kettő
A 2. osztag "gyöngyszeme" és a 10. osztag új tagja

Kissé érzékeny pontom került szóba... a kis "kirándulásom" Rukongaiban koránt sem volt kellemes... mi több, kimondottan szomorú emlékképek maradtak meg bennem ezzel kapcsolatban. Tény, mint éhezés, nem áll fenn ezeken a helyeken, az olyan dolog, hogy a lelkek nem éhesek, vagy ha igen... azokból lesznek a shinigamik... jó esetben. Nos... a 78-as körzet kimondottan a peremvidék része, ahhol a nyomor komolyan jelen van... és utcagyerekek bandái tartják terrorban az ott élőket. Rettegtem akkor, mikor még kicsi Énként vittek oda tanulságul, hogy lássam, mennyivel jobb dolgom is van. És... ritka mód egyet kellett értenem vele, én az otthon védelmét és minden kényelmét élveztem.
Mély levegővel zártam le magamban is a témát, és valami egészen más felé igyekeztem én is terelni a beszédtémát, nem csupán Kaito. Mert úgy éreztem, ő sem szívesen beszél más emberek nyomorúságáról.
Így hát kaptam is az alkalmon, ahogy a kézfejemen ékeskedő családi címert dícsérte, rögvest meg is mutattam neki az ennél sokkal nagyobb büszkeségemet, egy jáde sárkányt. Komolyabban bele sem gondoltam abba, hogy mit is teszek ezzel. Mindenféle pironkodástól mentesen tettem csupasszá felsőtestem nagy részét, bár azért a szemérmes ikrek kimaradtak a bemutatóból, rajtuk továbbra is volt lepel, törölköző formályában. Nem is kimondottan igazgattam meg a törölközőt, zavartalanul ültem vissza a helyemre, és barátian átkaroltam, ahogy egy ebédre invitáltam, hamár úgy is csorgott a nyála.
Beszéde valahogy szakadozni kezdett, zihált, és furcsán nézett. Nem is gondoltam, hogy valakit ennyire zavarba tud hozni egy aprócska muti... ráadásul nem is látott semmi komolyat. A szolgálóim bezzeg fapofával méregettek, olykor össze is súgtak. Néha még ki is tudtam venni pár mondatfoszlányt, mi szerint legalább szép vagyok, hamár okos nem is. Nem igazán értékeltem az ilyet, de lenyeltem olyankor a haragom. Valahogy anyámnak is csak az volt a fontos, hogy szép legyek... hogy letudhasson, és valami megtömött zsebű idióta kezére passzoljon.

- Vidéken éltem, anyámnál, aki hála az égnek, hogy ott is maradt. Pár napja, hogy a birtokra költöztem... szóval a birtokon lakom. Ott van amúgy az Akadémia is. - próbáltam neki térbelileg belőni, de nem úgy tűnt, mint aki figyel arra, amit mondok. Egyre furcsább mosoly ült ki az arcára, így le is nyeltem a következő mondatom, és csak pislogva lestem, most meg mégis mi van.
- Merev? - néztem rá nagy szemekkel... majd amíg ő egy gyönyörű mutatvány keretében egy hátast dobott a vízbe, és orrából vér ömlött, addig leesett, mire is érti.
- Hülye. - jegyeztem meg fagyosan, majd morcos ábrázattal, de kirángattam a vízből.
Bosszút állni viszont olyan édes, így beültettem az egyik sarokba, hogy az érkező leányzók is jól lássák, és a törölközőjét "véletlen" nem terítettem rá. Hoppá. De... legalább megválaszolta nekem a nem identitására vonatkozó kérdést is... így sétáltam ki, ravasz mosollyal az arcomon. Kifele menet rá is mosolyogtam az érkező leánykákra, az öltözőből hallottam csak a sikoltozást....
~ Tényleg feldobta a napomat.

//Köszönöm a játékot!//

10
Város / Re:Kingyo
« Dátum: 2017. Jan. 31, 20:43:30 »
Bolondjárás per kettő
A 2. osztag "gyöngyszeme" és a 10. osztag új tagja

Érdekes volt hallani egy olyan véleményt, amivel magam is azonosulni tudtam. Úgy tűnt, a zanpakuto-król alkotott világnézetünk igencsak közel állt egymáshoz, aminek örültem, ugyanis számomra roppant fontos a saját kardom, és annak lelki állapota... és fáj látni azokat, akik ezzel teljesen szembe mennek. Ami azt illeti... nem is fáj, mert azért ennyire nem szeretek együtt érezni, de szánom az ilyen alakokat, és örültem, hogy Kaito nem tartozott ezek közé. Okvetlen el is mosolyodtam, és csupán bólogattam helyeslően. Az edzés szóra felcsillant a szemem, és szélesedik az a bizonyos mosoly vigyorrá.
- Úgy vigyázz, szavadon foglak! - csipkelődtem, de komlyan is gondoltam. Ha valaki megígér valamit, akkor úgy tegye meg, hogy akkor azt be is tartja. Elvégre... hogy bízzak meg olyanban, aki még a szavát sem tartja annyira, hogy betartsa.
- Hát... ez elég pocsék hozzáállás... - húztam el a számat, és lecsüggedt az eddig egyetértő mosolyom. Valahogy nem fért össze a dolog... nem igazán stimmelt számomra a felvázolt dolog. Helyesen gondolkodik a zanpakuto-kat illetően, tudja, hogy a szelleme utálja, és mégsem akar tenni ellene? Egy megérzés azt súgta, valahol... valami sántít, de ezen nem rágódtam sokat. Edzés közben minden ki fog majd derülni. Reméltem, hogy nem a látásmódjával van a baj... és nem vizet prédikál bor helyett... mégis bort iszik. Vagy hogy is van ez a mondás? Talán így... a lényeg ugyanaz. Nagy csalódás lenne, ha képmutatót vélnék felfedezni benne, de úgy éreztem itt nem erről van szó. Akár lehetett valami mélyebb, lelki háttere... amihez én még túlságosan is idegen voltam a számára, hogy ezt megossza velem. Nincs ezzel semmi baj részemről.
Gondolataimból az ismételten megszólaló Kaito rázott fel, és hirtelen rá pislogva raktam össze a mondatot a fejemben. Kicsit halkabban böktem ki a körzet nevét, ahova egyszer azért lettem elhurcibálva, mert óriási lázadásomban voltam anyám ellen, és bemutatta, mi vár rám, ha tovább folytatom. Ez a 78-as körzet volt.

- Egy ilyen körzetben jártam, a 78-as szám szerint. Egyébként... minél messzebb mész a központtól, annál rosszabb sors tárul a szemed elé. De... nekem elhiheted, nem olyan vidám látvány ez. - hívtam fel a figyelmét, ha osztálykirándulást tervez magában, akkor ne mókában és kacagásban gondolkodjon.
Apró csend töltötte meg a levegőt, s csak utána meséltem a családomról, úgy igazán. Irónikus, magam sem ismerem még teljesen őket, elvégre nem a birtokon töltöttem eddigi életemet. Így pusztán olyan közhelyeket tudtam megemlíteni, mint a vörös hajunk.

- Tetszik? - nézek rá csillogó szemekkel. Ritka volt az, aki komolyan is gondolta, hogy a tetoválások egy nő testét is díszítheti, így ezen fellelkesülve felpattantam, és a törölközőmet megnyitva a hasamra tetovált jáde sárkányt is megmutattam neki, amely egészen a hátamra kúszik. Persze... azért minden takarva maradt, elsőre azonban nem is igazán esett le, milyen zavarba ejtő mozzanatot is vihettem végbe, és másodjára is csak annyit tettem, hogy visszabugyoláltam magam, és az eddig kényelmes helyemre csüccsentem vissza.
Jobban is tettem, most ő ragadta magához a szót, és elmondott egy rövidke választ... amiben nem találtam kifogásolni valót, így pusztán annyit motyogtam, hogy "értem". Valóban értettem, mégha nem is tudtam ezt átérezni... de reméltem, hogy valóban jobban érzi mostmár magát... és épp kezdtem volna megdícsérni, amikor egy pillanat alatt esett vissza régi, bolondos énjébe. Őszintén meglepett, és egy pillanatra kedvem volt megint a vízbe nyomni a fejét, csak úgy, minden ok nélkül, de a pillanat elszállott, és csak elmosolyodva karoltam át.

- Nem kell terelni, ezt senki nem hinné el. - nevettem ki, hiszen ennél gyengébb hazugságot sem hallottam még.
- Ugyanakkor, légy a vendégem, és meghívlak ebédre. De előre szólok, ha nyáladzol, te takarítasz. És ott viselkedni kell. Világos? - néztem rá szigorúan.
- Persze... személyes vendégem leszel, és nem doblak a nagy halak közé, és nem a többiekkel fogunk tartani... az nekem túl merev. De nem tévedsz... tényleg finom kaját tudnak összedobni. Egyébként... visszajárni? Hogy visszajárni? - fogtam fel a mondat végét... hogy nem értem. Hiszen ott lakom, kábé mostantól... mert most volt 2 napja, hogy beköltöztem.

11
Város / Re:Kingyo
« Dátum: 2017. Jan. 28, 16:46:17 »
Bolondjárás per kettő
A 2. osztag "gyöngyszeme" és a 10. osztag új tagja

Ismételten csend ült közénk... mint legutóbb, és ez jó. Nem volt egy komoly feladat, hogy rájöjjek, ilyenkor az általam mondott dolgokat teszi össze magában egésszé. Legalább figyelt rám. Sok olyan ember vesz körül, akik megpróbálnak úgy tenni, de vagy borzalmasan tettetik, vagy nem is akarják elhitetni velem, hogy akár egy szót is meg tudnának ismételni abból, amit mondtam. Kaito figyelt.
Figyeltem amit mond... és összeráncoltam a szemöldökömet. Vajon... hogy értette azt, hogy találkozna vele? Tudtommal... egyedül a kard gazdája látja, kivéve ha valahogy annak lelki világába lép egy másik személy... nem hittem, hogy erre ő is képes lenne.

- És mégis hogyan szeretnél... találkozni Jigoku no Hanával... Kaito? Ahogy érzed... de mindig kapható vagyok egy kis edzésre. - mosolyogtam rá vissza. Ami azt illeti, ennek a fele sem volt igaz, tudok nagyon lusta lenni, és olyankor lélek legyen a talpán, aki meg tud engem mozgatni.
- Villám... érdekesnek hangzik, és... a cirkuszt hogy értetted, amit a fejedben csap? Sokat segít, ha meditálsz vele, és megpróbálod megérteni, tisztelni, és nem csak használni. Vannak, akiknek erre nincs szüksége, ők zsenik, és ezek nélkül is remek párost alkotnak a kardjukkal... de én márcsak azért is megteszem mindezt, mert Jigoku no Hana megérdemli.
Ahogy hallgattam... amit mond, azért pár helyen fel akartam szólni, de inkább kivártam a sorom. Látszik, hogy friss husi, és nem igazán ismeri még Soul Society-t.
- Azért... Soul Society világa sem olyan hibátlan, mint ahogy azt képzeled. Igen, Seireitei valóban az a hely, aminek leírtad. Itt rend van, és jólét... de Rukongai-ban koránt sem ilyen rózsás a helyzet. Nyomor van ott is... és bár a lelkek nem éheznek... azért az ő soruk is lehet borzalmas. Én... már jártam ilyen körzetben... nem volt kellemes látvány. Itt is élnek olyan emberek, akiknek nem biztos, hogy itt lenne a helyük... úgyhogy, azért nyisd ki a szemedet.
Érezhetően komorabb lett a levegő, ahogy a beszédpartnerem is. Meglepett... őszintén. Nem hittem ugyan, hogy ő egy attamerő hülyeség, mégis... kicsit más időzítést vártam, később. Azonban örültem, hogy ezt az oldalát is megismerhettem, ahogy amaz, ez sem tűnt kevéssé szimpatikusnak. Haloványan mosolyodtam el, hogy a pillanat ne veszítsen a komolyságából, és halkan megjegyeztem, hogy a Mizushimák is lelkek, mint a többi.
- Nem vagyunk mi sokkal különbözőbbek... igazából, csak annyi, hogy régi múlttal rendelkező ház vagyunk, és sok esetben ilyen vörös hajunk van. Ez családi vonás... ja meg a legtöbben shinigamik vagyunk. De úgy... nagyon más nincs. És ez házunk címere. - nyújtottam a jobb kezem felé, amire a családi "logo" volt felvarrva. Az, hogy miért lettem shinigami, tényleg csak nagyon keveseket érdekelt, így a választ megelőzően átgondoltam még egyszer, hogy válaszoljak-e. Végül a beszéd mellett döntöttem.
- Ám legyen, ha tudni szeretnéd, anyám nem kimondottan támogatott abban, hogy shinigami legyek... mi több, mint leány, nekem annyi feladatot szánt, hogy jó helyre házasodjak... nos, nekem meg nem épp ilyen terveim vannak. Büszkévé akarom tenni a családomat, erős akarok lenni... ezért lettem shinigami. - magyaráztam. Tényleg személyes téma volt, és nem feltétlen beszéltem róla szívesen, de hát most mi bajom lehet abból, ha valaki tudja? Semmi.
- És te? Miért lettél shinigami? Sajnos, mivel én elmondtam az én részem, neked már nincs választásod, és el kéne mondanod. - forgattam a szemem, és ahogy megállapodott tekintetem az övén, érezhette, hogy nem akarok választási lehetőséget adni.

12
Lélektovábbképző Akadémia / Re:Tantermek
« Dátum: 2017. Jan. 28, 09:57:34 »
"Busójárás", rémisztgetés az Akadémián
avagy egy Fon és egy Mizushima találkozása

A reggel első fényei úgy törtek be hozzám, mintha el akartak volna rabolni valamit... az álmaimat sikerült is. Nyűgösen nyögtem fel, majd akár egy vámpír, menekültem a nap sugaraitól, ám ezen fogócska veszni tűnt. Hiába bújtam párnák és takarók alá, az a szemét mindenhol megtalált, és jó fél óra szenvedés után feladtam, már közel sem tudtam volna vissza aludni. Pedig... az éjjel hosszabbra sikeredett, mint úgy, általában, és ennek okára pillantottam. A művem félkész állapotban is tetszett, bár egyesek szerint inkább kaotikus összevisszaság, és förgeteg lehet... számomra viszont egészen más jelentéssel bírt. Akárhogyan is... kómás voltam, és közel sem sikerült magam kialudni. Nagyot ásítva dőlöngéltem... veszélyesen közel az ágyam széléhez. Persze, hogy lezúgtam. Sok káromkodást nyeltem le abban a pillanatban, szerencsére... ugyanis a nagy koppanásra már be is sietett két szolgáló.
- Nincs semmi bajom... reggeli szenvedés. - mondtam hűvösen. Sok különbség volt az itteni, és otthoniak között... hiszen a birtokot még továbbra sem tudtam teljesen az otthonomnak nevezni. Itt... mind olyan merev volt... néma. Magam is hűvösebb lettem velük, hiszen a távolságtartásuk bennem is azt szül.
- Akár ki is mehetnétek... - utaltam "enyhén", hogy a távozásuk lenne most a legjobb, amit megtehetnek értem. Mégcsak grimaszt sem vágtak, meghajoltak, és elmentek. Bosszantóak. Nagy sóhaj közepette feltápászkodtam, és visszadőltem az ágyra. Nem akaródzott a felkelés... végül csak összeszedtem magamat, leaglább annyira, hogy felöltözzem. Természetesen ez egy igazi atrakció volt, ahogy magamra erőszakoltam a ruhákat... az ágyban fekve. Ebben már kimondottan jó vagyok, amióta ide kerültem... majd, ahogy az lenni szokott... megreggeliztem. A teámat már kint, a szabadban szürcsölgettem, abban bízva, hátha a friss levegő, és a hideg tél majd felébreszt. Nem kimondottan jött be... de azért kellemeset sétálgattam a birtokon. Elkanyarodva az Akadémia felé... sikoltozás csapja meg a fülemet. Úgy hittem, két akadémista összekapott, és valami remek kis párbajnak lehetek majd szemtanuja... de nem.
A semmiből jött, és borított fel. A lábam alól kiszökött a talaj, és ismét a földön találtam magam, akárcsak reggel. Elhúztam a szám szélét, elvégre ez nem egy jó jel a napomra, ám ekkor a másikra pillantottam. Összeráncoltam kicsit a szemöldökömet, de nem kellett pár pillanatnál több, hogy felfogjam, mire fel volt akkora sikoltozás. A szemben álló ekkor elfordult, és igencsak ijesztő mosoly húzódott jobb fülétől a bal füléig. Jobban örültem volna egy segítő kéznek, hamár vaksi volt, és felborított hajnalok hajnalán... persze kinek mi, nekem a reggel 9 óra még bőven a hajnalba tartozott. Így hát magam pattantam talpra.

- Bocsi? - néztem rá hűvösen. Ennyivel tervezte elintézni azt, hogy felborított, miközben a családom birtokán vandálkodott, és még csak fel sem segített... és ahogy ezen gondolataimat hallom... erősen hátra hőkölök magamtól. Anyám mégis belém nevelt valami nemesi démont is... ugyanis ez pontosan így hangzott... amit egy gazdag kis fruska mondana... de neem, ilyet nem játszok. Így hát rámosolyodtam a másikra.
- Setsuko, hogy pontosak legyünk. - válaszoltam a kérdésére. Odabent kicsit tombolt még a nemes démonom, hiszen mi az, hogy ugye nem...?
- Téged hogy hívnak? Az Akadéma mumusa? Réme talán? Mit csinálsz különben itt? - kezdtem meg a kihallgatást. Még nem is tudta, milyen gonosz tervek kavarognak a fejemben.

13
Város / Re:Kingyo
« Dátum: 2017. Jan. 26, 15:46:24 »
Bolondjárás per kettő
A 2. osztag "gyöngyszeme" és a 10. osztag új tagja

Kicsit aggódni kezdtem... ahogy vártam, végre ismét hangját hallassa. Nem akartam csalódni, mert annyira azért nem tűnt tökkel ütöttnek, hogy ne tudná felfogni, amit mondtam, és a hosszabb szünete azért rám hozta kissé a frászt. A tekintete mégis nyugtatóan hatott, úgy vettem ki, hogy most igyekszik összerakni dolgokat, és mikor szavait is kiejtette a száján, felszusszantam a megkönnyebbüléstől. Nem bírom a hülyéket, nem is szeretem ezt tagadni, és ezért hallattam a megkönnyebbült sóhajomat, elvégre Kaito nem hülye, hanem szimplán mókás figura volt. Talán ez, vagy a kissé szerencsétlen az, ami első benyomásra kialakult a fejemben róla, mint vélemény. Bólintását beleegyező gesztusnak vettem, így két teáért kiáltottam. Utólag... lehet be kellett volna avatnom beszédpartneremet is a tervbe, miszerint nem kéne, hogy meglássák, de a víz alól felbukkanva nem tűnt vérig sértve, így csak egy halovány mosollyal az arcomon nyújtottam át az ő teáját. Ahogy a szemüveg után indul, vissza nyomtam a helyére, és rámosolyodtam.
- Ráér a meséd után.
Ahogy mesélt, a szemeim egyre kerekebbek lettek. Egyrészt, azt, hogy ő valaha is bérgyilkos volt... a személyisége teljes mértékben, és még durvábban cáfolta, másrészről... ő ember volt. Én lélekként születtem, mindig is Seireitei volt az otthonom... és szinte semmit sem tudtam a halandók lakta világ rejtelmeiről. Fészkelődve helyeztem magam kényelmesebb helyzetbe, hogy minden figyelmem a fiúé legyen, elvégre majd megölt a kíváncsiság. Az ő volt otthona, az Emberek Világa számomra járatlan terep volt, és bár a szavakat, amiket kimondott... mint a Buddha, életem során sohasem hallottam, de a fejembe vettem, hogy hosszú mesét kérek tőle arról, és mindenről, amire ő emlékszik egykori életéből.
Az újabb riadt tekintet akkor tűnt fel az arcomon, amikor a zanpakuto-ját hozta fel. Nem azért, mert akár csak a gyanu is felmerült bennem, hogy mint ex bérgyilkos, engem, egy fegyvertelen nemest, könnyedén el tudna tenni láb alól, hanem... hogy magam is elgondolkodtam azon, ugyan miért van nála... hangot viszont nem adtam ennek a kérdésemnek... így kissé ijesztően hatott, hogy mégis megválaszolta a fel nem tett kérdésem.
Újabb, halovány mosolyt eröltetek magamra, és igyekeztem lerendezni magamban a dolgot, hogy biztosan nem lát a fejembe, amikor átpasszolta a beszélő szerepét, vissza hozzám.

- A Mizushima- ház... nemes, tudod. - sóhajtottam. Nem hittem volna, hogy nem tud róla, nem holmi felkapaszkodott ház a miénk... de ezt a békát lenyeltem, hiszen... nem kimondottan vártam el más bánásmódot. Mi több, közvetlensége nagyon pozitív érzés volt számomra. Reménykedve pislogtam rá, hogy a továbbiakban nem fog majd távolságot tartani a származásom miatt, sokan teszik, ami kimondottan idegesítő tud lenni. Halovány mosolyom azonban lefagyott, és komoran ittam bele én is a teámba, majd letettem a csészét, és egy shunpoval az orra előtt jelentem meg. Roppant közel, az orra majdhogynem az enyémet érte... de még mielőtt kellemes érzések fogták volna el, a melkasára böktem, és tekintetem összeszűkülve a másik szempárba mélyedt.
- Jól jegyezd meg, amit mondok Kaito. Az osztagomra büszke vagyok, és nem tűröm, ha valaki is lenéz minket. A hírünk a mi dolgunk... ezt jól jegyezd meg. - suttogtam, ugyanis a halk szavak, és gyilkos tekintetek bevállt módszerekként bővitették a fegyverkészletemet.
- Azért ne íjedj meg, cuki vagy te, de az osztagomért harapok. - karoltam a nyakába, és összekócoltam a haját, ha nem igyekezett gyorsan szabadulni.
- És... hogy ne csak te mesélj, legyen. - húztam ajkaim vidámabb ábrázatra.
- Ahogy mondtam, Mizushima Setsuko vagyok, 10. osztagos... jahm. Hogy itt mit csinálok, az... azt reméltem evidens... fürdök. Az, hogy te mit csinálsz a női részlegen, inkább kérdéses... nemde? Amúgy... hogy miért? Nem érzem, hogy különösebb indokot kéne találjak arra, hogy fürdök... dee, ha nagyon szeretnéd tudni, azért, mert ellazít. Könnyebben megy a gondolkodás, és a közérzetem is mindig jobb egy reggeli fürdő után.
A következő kérdése nem leplezhető kuncogást váltott ki belőlem, milyen kérdés az, hogy meg fogom-e alázni... azért összeszedtem magam, és mondtam, hogy nem.
- Talán... ilyen gonosznak tűnnék, hogy félsz, megalázlak? - incselkedtem vele. Nem volt szándékomban ilyet tenni vele, elvégre megkedveltem... fura személyisége mellett is.
- A zanpakuto-m... ez egy kicsit személyesebb kérdés. - váltottam komolyra. Nincsennek titkaim mások előtt, de róla nem sokan kérdeztek, így meglepett, hogy őt érdekli... mégis, valahogy olyan jó érzés volt, hogy megkérdezte.
- Nos... ő csendesebb lehet, mint a tiéd, viszont... ő az én igaz barátom. Az, hogy most nem hoztam magammal pusztán azért történhetett meg, mert szabálykövető vagyok, veled ellentétben... ugye? - böktem az övére a szemem forgatva.
- Parádézni a fejemben? Ó... nem, ő akkor szokott, amikor táncra hívom, de olyankor roppant tüzes. - mesélés közben a szemem is felcsillant, hiszen nagyon büszke voltam rá. Gyönyörű kardnak tartottam őt, és a tüze is páratlan látványt nyújtott.
- Az én kardom tűz alapú... és nagyon szívesen bemutatlak neki, ha gondolod... egy barátságos kis harc keretén belül. Egyébként... hogy a szót beléd ne fojtsam... én soha nem jártam még az Emberek Világában... viszont nagyon érdekel. - néztem rá izgatottan. Reméltem, hogy nem küld el a fenébe a kérésem miatt, és a csészémért nyúlva kiittam annak tartalmát.

14
Archivált küldetések / Re:Förtelem
« Dátum: 2017. Jan. 25, 16:03:35 »
Én is jönnék

15
Város / Re:Kingyo
« Dátum: 2017. Jan. 22, 18:16:21 »
Bolondjárás per kettő
A 2. osztag "gyöngyszeme" és a 10. osztag új tagja

Halkan igyekeztem kuncogni, a kezem takarásában, de talán még így is lebukhattam. Képtelen voltam megállni, elvégre... tekintete elárulta. Méghogy nem tévedt el... badarság. Nem is igazán próbált sokáig hazudni, ez volt a szerencséje. Sosem toleráltam, ha hülyének néznek, legalábbis akkor nem, amikor nem voltam poénos hangulatban. Végignézve rajta, egész kellemes összképet alkotott, így kedvesen csak mosolyogtam... miközben fejemben gonoszabbnál gonoszabb szívatások jártak-keltek.
- Jó divatérzék? - pislogtam rá értetlenül. Egy nyamvadt törölköző volt csupán rajtam, hófehér, egyszerű... mint bárki máson, hiszen mindenki ilyet használt.
- Nyugalom csini szemcsi, shinigami vagyok... habár a kapitányokat illik magázni... nem tegezni. - villantottam meg szemeim halálosabbik csillogását.
- Jól ismerem én a kapitányotokat, úgyis beszélni kívántam már vele. - mosolyogtam vészjóslóan.
- Kaito, igaz?- nyújtottam felé a kezem. Figyeltem az arcát, nyilvánvalóan nem volt halálosan nyugodt, és ritka mód megesett rajta a szívem. Másik kezemmel a vízbe nyúltam, és egy egészségeset lendítve beterítettem vízzel az arcát.
- Nyugi na... nem vagyok kapitány, mégcsak hadnagy sem, a 10. osztag igencsak zöldfülű tagja vagyok... Mizushima Setsuko.
Igyekeztem a legbarátságosabb arcomat mutatni, és miután letudtuk ezt, visszadőltem pihenni.
- Mókás figura vagy te, Kaito. De tudod... nem vagy abban a helyzetben, hogy az én érdekemben járj el. - pöcköltem homlokon. Szegény tényleg nem volt igazán ura a helyzetnek. Érdeklődve figyeltem fel azonban, hogy még ide is elhozta a kardját. Nem kimondottan értettem ennek az okát, mi a fenének hozta magával. Én inkább otthon hagytam volna a helyében, elvégre... nem túl szabályos zanpakuto-val az oldalunkon rohangálni szolgálati időn kívül. Márpedig nem tartottam valószínűnek, hogy most is épp szolgálatban volna, elvégre akkor nem itt beszélgetnénk... bár jobban átgondolva, és rápillantva... lehet, hogy akkor is itt szerencsétlenkedne.
- Én inkább nevezném a hajnalt koránnak, mintsem későnek. Amúgy... fürdeni volt kedvem. Nincs különösebb oka... de nem úgy volt, hogy nem szólunk egymáshoz? - incselkedtem. Nem akartam én, hogy kínos csend legyen, úgyhogy folytattam.
- Teát kérsz? - mosolyogtam. Ha kért, ha nem, kiordítottam, válasza pusztán a kért teák számát határozta meg. A fiatal leányka nem sokkal később be is sietett, de még mielőtt megpillanthatta volna csini szemcsit, lenyomtam a fejét a víz alá... remélve, hogy nagy levegőt vett. Próbáltam zavartalan arcot vágva mosolyogni, és minél gyorsabban letudni a lányt, mielőtt vízbe fojtom a szerencsétlent. Ahogy távozott a lány, újra levegőért kapkodhatott, vagyis reméltem, mert ha itt akarta kilehelni az életét, gondolja meg kétszer.
- Bocsi, de remek teájuk van. - vigyorogtam, és amennyiben kért, az övét át is nyújtottam számára.
- Nos, hamár így összehozott a sors, mesélj valamit magadról. Ha lehet, az elején tisztázd, hogy a nemi identitásod a helyén van... mert aggasztó volt az a rózsaszín ocsmányság. Ja, azt meg jobb lenne, ha megtalálnád, nem leszek hálás, ha én találom meg, mert belelépek.
Démoni tekintetem a tea gőze mögül figyelte a másikat, és könnyed mozdulatokkal kortyoltam ki a  bögre tartalmát.

Oldalak: [1] 2 3 ... 5