Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Shigeo Kimura-Williams

Oldalak: [1] 2 3
1
Mizunohana Daigaku / Re:Udvar és sportpályák
« Dátum: 2018. Máj. 11, 10:20:31 »
Kívánságkosár

Akármennyire is nehéz elhinni róla, kedveli a csendes, eldugott helyeket. Ez általában annak köszönhető, hogy az emberek sok időt akarnak tölteni vele. Olyan emberek, akikkel ő általában nem szeretne sok időt tölteni, de néha még keveset sem. Egyik kedvence a két épület között eldugott kis belső udvar, amiről szereti azt hinni, hogy senki más nem tud, csak ő. Sajnos már kinőtt a tindézserkorból, középiskolából, hogy szünetekben fellógjon a tetőre, arról nem is beszélve, hogy az már annyira népszerű, hogy el is veszítette a lényegét. Nem eldugott hely már. Bezzeg egy kis félreeső padot senki nem keres a romantikus kalandozásaikhoz... Shigeot kivéve. Ő az összes apró zeg-zugot felderítette már a három év alatt.
Annak ellenére, hogy idén diplomázik, mégis sok időt tölt az egyetemen, ugyanis a Hallgatói Önkormányzat nem vár, és úgy érzi, az egész egyetemi élet megáll nélküle. Jelenleg azonban semmi másra nincs szüksége, csak egy kedves kis pihenőre az ebédjével és kávéjával, hogy véletlenül se döntse le lábairól a kajakóma. A telefonját nézegette, de egyáltalán nem igyekezett, hogy mindenre válaszoljon. Szemrebbenés nélkül ignorált pár embert, csak azoknak válaszolt, akikhez kedve is volt. Meg persze a munka e-mailekre.
Éppen felpillantott, amikor meglátta az ismerős alakot elhaladni maga előtt. Ez nem árult el túl sokat a szóban forgó személyről, révén szinte az összes alak ismerős neki az egyetemen. Vagy ha nem is, az biztos, hogy szinte mindenki más ismeri őt. Mizukit pillantotta meg, akivel már egy ideje nem találkozott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve pattant fel, csapta a papírjait a hóna alá. Út közben kidobta a felesleges szemetet.
- Mizuki! - szólt a lány után, véletlenül sem a proper megszólítási formát használva. Nem igazán foglalkozott ilyesmivel. - Lenne egy kérdésem - kezdett bele, ahogy közelebb ért a lányhoz és felvette a tempóját. Nem szokott udvariaskodni és megkérdezni, ráér-e, vagy hogy érzi magát. Az sem érdekli, milyen napja van, őszintén nem érdekli, mert neki most egy kérdése van éppen.
- Mikoként dolgozol iskola mellett, nem? - kérdezte, mert ebben nem volt biztos. Hallotta valahol, vagy látta esetleg leírva? Már nem is emlékszik, honnan van meg az információ, de biztosra akart menni. Tizenkét éves kora óta kerülte a szentélyeket, és véletlenül sem akart a szentélyek személyzetével sem érintkezni. Mondjuk úgy, hogy azóta is elég kellemetlenül érzi magát. Tudja, hogy nem fair az istennőt és a szentélyt hibáztatni, de úgy érezte, az ő hibája. Ki teljesíti egy tizenéves kisfiú feldúlt kérését, most mégis? De mostanában felmerült benne opcióként egy újabb kívánság, amivel végre visszakaphatná saját magát.
- Van bármiféle lehetőség egy tényleges kívánságra az istenektől? Nem arra gondolok, amit ráírok egy bugyuta papírra és felakasztom, vagy érméket dobálok furcsa helyekre... hanem komoly kérésre, ami teljesül is - fejezte be leírását. Ezekben a furcsa rituálékban egyáltalán nem hitt. Az istenekben sem... egészen addig, amíg nem találkozott eggyel személyesen. Még számára is viccesen hatott az ő szájából ez a felvetés. Egy kérés, mintha nem lenne meg mindene. Hiszen a legtöbben nem tudták elképzelni róla, hogy lenne kívánsága, ami ne teljesülne.

2
Ember / Shigeo Kimura-Williams
« Dátum: 2018. Máj. 10, 09:47:33 »
(click to show/hide)
















Alap adatok

Név: Shigeo Kimura-Williams
Faj: Ember
Nem: Férfi
Született: 1993. 12. 10. (24 éves)

Előtörténet

Tizenkettő éves volt, és egyáltalán nem érezte, hogy a sors bármilyen fronton kegyes lett volna vele. Szeplős volt, nem álltak szépen a tejfogai, a fülei túl nagynak hatottak a fejéhez képest. Magasabb volt a társainál, és kifejezetten vékony, nyúlánk gyerkőc, és csupán félig ázsiai. Noha egész életét Japánban élte le és japán állampolgár, ez nem védte meg az itt-ott felmerülő rasszizmustól. A szőke haja és a kék szemei miatt sosem illeszkedett be, mindig kicsit más volt. Általános iskolában ez nem okozott számára túl nagy fejtörést, megvoltak a barátai, ő azonban más iskolában folytatta a tanulmányait, mint pajtásai. Akkoriban nagyon nehezen élte meg, hogy maradt, és tizenkettő évesen kifejezetten nehéz volt új társaságba kerülni.
Ő volt az egyetlen nem tipikus ázsiai a csoportban, és borzasztó csúnyán kiközösítették. Egyáltalán nem tudott barátokat szerezni, nem volt jó sportokban, nem volt népszerű. Nem voltak olyan hobbijai, ami kapcsolódási pontot jelentettek volna a többi gyerekkel. Ennek nyomán nem csak népszerűtlen volt, hanem sorozatos piszkálódások áldozatává vált. Minden nap utált iskolába járni, és minden reggel próbált kitalálni valami kifogást, miért nem akar bemenni.
Egy ilyen, borzalmas napon történt, hogy úgy döntött, haza sem megy. Mindig a szülei kényszerítették vissza az iskolába, emiatt mérges volt rájuk. Sokat dolgoztak és nem volt sok idejük, de arra, hogy őt piszkálják, valahogy mindig akadt… legalábbis ő így élte meg. Elhatározta, hogy nem megy haza többet, az erdőben kóborolt, amíg egy shinto szentélyhez nem tévedt. Már lassan lemenőben volt a nap, és kezdett éhes is lenni, úgyhogy körbenézett. Senkit nem talált a szentélynél, ellenben finom gyümölcsöket, péksüteményeket igen, ő pedig azt hitte, neki van kirakva. Nem tisztelte a helyet és fogalma sem volt róla, hogy az adományok bizony Kisshouten istennő szentélyénél álltak, felajánlásként, hogy mindenkire boldogságot hozzon.
Elszundított, miután jóllakott. Arra ébredt, hogy nagyon furcsa dolgok történnek a szentély körül. Egészen túlvilági élmény volt, ahogy a kék ragyogás bejárta az éjszakai szentélyt. Mintha ködszerű anyag világított volna mindenhol, egy női alak formálódott lassan belőle. Azt hitte, az édesanyja, és majdnem megszólította, amikor megdöbbent. Nem ő volt, de a szépsége teljesen letaglózta, elállt a lélegzete is. A mosoly az arcán őszinte boldogságot sugárzott, azonban ahogy közelebb ért hozzá, elkomorodott.
- Tudatában vagy annak, miféle tiszteletlenséget követtél el? - kérdezte a nő csendes, csengő-bongó hangon. Akármennyire próbálta komolyan venni, a hangja csalogató volt és kedves.
- Fogalmam sincs, miről beszél - mondta végül, megvonva a vállát. Felhúzta a lábait és átölelte a térdeit. Nem tudta levenni a szemét a nőről. Ahogy közelebb ért, leguggolt hozzá, de nem került túl közel.
 - Mi a boldogtalanságod oka? - kérdezte a nő, miközben még mindig az a kedves mosoly ült az arcán.
 - Senki nem kedvel, nincsenek barátaim, én… én… nem akarok hazamenni sem… mert akkor holnap újra iskolába kell menni és… bántanak… és… - motyogta, de ahogy belebonyolódott a mondanivalójába, sírni kezdett. Ezen a ponton már nagyon hiányoztak neki a szülei is, fáradt is volt, és a lelke mélyén tudta, hogy ezzel nem oldja meg a helyzetet. Úgyhogy sírni kezdett, amikor ezt csinálta, akkor mindig jobbra fordultak a dolgok.
 - Mitől lennél boldog újra? - tette fel kérdését türelmesen a furcsa nő. Továbbra is őt nézte, miközben könnyek gördültek végig az arcán. Kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott.
 - Azt szeretném, ha mindenki kedvelne… bárcsak ellenállhatatlan lennék - sírta a nőnek, aki finoman hozzáért, megérintette a fejét. Amikor ezt mondta, azok az idolok és népszerű gyerekek jártak a fejében, akikhez mindenki vonzódott. Akiknek nem lehetett nemet mondani. Akik annyira messze álltak tőle… erre vágyott, hogy ő is ilyen legyen.
 - Ez a szíved vágya? - kérdezte tőle az istennő, amire elgondolkozott, majd bólogatásba kezdett. Figyelte, ahogy felé nyúl a kezével, lehunyja a szemeit. Álomba merült, nagyon mély álomba, abban a pillanatban és már nem is aggódott semmi miatt. Otthon ébredt fel az ágyában és attól a naptól kezdve minden megváltozott…

Alig huszonhárom éves volt, és a sors minden fronton kegyes volt vele - legalábbis kívülről így tűnt. Másodéves egyetemista volt, marketing szakon tanult, és mindenki imádta. A legtöbb tanár kedvence volt, szinte mindenki ismerte. A Hallgatói Önkormányzat elnökévé lépett elő, csodás pályázatokat és ösztöndíjakat nyert. Másodévesként az egyik legjobb gyakornoki állást csípte meg a szakmában, remek fizetéssel, remek lehetőséggel a tapasztalatszerzésre. Lassan megismerték a nevét a szakmában, pedig el sem kezdte az életet a munka világában.
Tizenkét éves kora óta így ment ez. Szinte bárkit képes volt az ujja köré csavarni... és ezt ki is használta. Legalábbis külső szemmel így tűnhetett. Ő azonban egyáltalán nem így érezte, továbbra sem. Ennek ellenére nem panaszkodott soha. Ő kívánta magának ezt a sorsot, azóta felnőtt ember lett és megtanult együtt élni döntése következményeivel.
- Shigeo-kun, mindent bele, legyen csodás napod! - csicseregte az édesanyja, és egy puszit adott az arcára. Noha már nem laktak együtt, mióta dolgozott, saját lakása volt. Ennek ellenére a család nagyon szoros kötelékeket jelentett. Egy dologban abszolút egyetértettek, volt valami, ami mindig összekötötte és egyben tartotta őket: Shigeo szeretete. Ő pedig szívesen vállalta ezt a szerepet. Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy minden kedd reggel közös, családi reggeliket szerveztek és minden hónapban egyszer családi vasárnapot tartottak.
 - Köszönöm a jókívánságokat. Elmentem! - mosolygott az édesanyjára, majd elköszönt a családjától és beszállt a korábban hívott taxijába. Szusszantott egyet, és lehunyta a szemeit, élvezte az autó csendes zúgását amíg utazott. Az egyetemre tartott, de nem volt kedve a tömegközlekedést használni és megengedhette magának a taxit. A sofőr azonban szóba elegyedett vele. Elég volt rápillantania, ugyanazt a csodáló, mámoros tekintetet látta, mint mindenki más szemében. Halványan, zavartan mosolygott vissza.
 - Ugyan, hagyja csak, a vendégem volt - mosolygott a férfi taxis, amikor fizetni készült. Próbált volna ellenkezni, hogy nem fogadhatja el, de tudta, hogy reménytelen próbálkozás volna. Kedvesen megköszönte a férfinek, intett neki és bement az egyetemre. Noha nem mosolygott és nem szólt hozzá senkihez, mégis lelkes köszöntések visszhangoztak utána a folyosón. Szinte mindenki el akarta kapni egy kicsit magának. Csak egy kedves szó, egy pillantás elég volt a többieknek a lényéből, hogy megkapják, amit akarnak.
Boldognak kellett volna lennie. Egyáltalán nem volt az. Nem volt kedves senkivel, ennek ellenére mindenki vonzódott hozzá. Aki nem kedvelte, az is ellenállhatatlannak találta, és egyre közelebb akart kerülni hozzá. Mindenki függőjévé vált a társaságának előbb-utóbb. Egyetlen egy problémája volt: ezek nem voltak valós érzelmek. A sors minden szempontból kegyes volt hozzá - kivéve egyet. Senki nem szerette őt saját magáért.

Kinézet

Körülbelül 185 centiméter magas, kitűnik az átlag japán tömegből. Nem csak a magassága miatt, de a megjelenése is különleges. Szemformája enyhén ázsiai, azonban csodálatosan kék, haja pedig göndör és olyan szép szőke, mintha egy mesekönyvből lépett volna elő. Gyerekkori szeplői eltűntek, igen jóvágású, jóképű fiatalfelnőtté cseperedett. Kifejezetten sportos alkat, habár szerencsés géneket is örökölt. Megjelenését tekintve, amikor munkáról van szó, mindig elegáns, divatos ruhákban jár, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Amikor azonban a szabadidejéről van szó, szeret régi, lehasznált cuccokban lenni, nem megfésülködni, elsumákolni a fogmosást. Nem tartja annyira fontosnak, révén mindegy, hogyan néz ki, vagy mit csinál, az emberek úgyis tapadni fognak rá.

Jellem

Nagyon ritkán kedves személyiség, általában komoly arcot vág, vagy fintorog. Akaratlanul is próbálja elrontani a képet, amit az emberek látnak róla. Mindig, mindenki kedveli és vonzódik hozzá, emiatt azonban nagyon vágyik az olyan pillanatokra, amikor őszinte érzelmeket táplálnak felé az emberek. Olyan érzelmekre vágyik, amiket ő harcolt ki magának és ő nyert el, nem olyanokra, amik a képességéhez kapcsolódnak. Így mindig igyekszik mások idegeire menni, azokat a személyeket tartja csak barátainak, közeli kapcsolatoknak, akik sokat mérgesek rá és tele vannak negatív érzelmekkel az irányába. Alapvetően, ha nem éppen ezen agonizál - ami gyakran megesik -, akkor általában szemtelenül kihasználja a képességét. Nem kell udvariasnak lennie, vagy előzékenynek, de ha mégis ilyesmire vetemedik, akkor igazán könnyen belopja magát az emberek szívébe. Pont emiatt olyan pökhendi és magabiztos - mindig megkapja, amit akar, bármit el tud érni és ezt tudja is magáról.

Képesség

Kisshouten no shukufuku / Kisshouten áldása

Passzív képesség: Shigeohoz mindenki vonzódik, mindenki kellemesnek találja a látványát és a közelségét, és ezt a fiú képtelen befolyásolni vagy megváltoztatni. A képességét Kisshoutentől kapta, a boldogság és a szépség istennőjétől, így ha valaki a férifre néz, egyből boldogság önti el a szívét, és hihetetlenül szépnek látja. Az érzés, amit mások Shigeo közelében éreznek, mindenkinél más, egy szubjektív élmény. Az érzés mindenkinél arra hasonlít, amit abban a helyzetben él át, amikor a leginkább biztonságban, kényelemben érzi magát. Például egy kisgyermek számára lehet olyan Shigeo közelében lenni, mint este, a macijához bújva, a szülei védelmében hallgajta az estimesét. Legalább annyira kellemes, biztonságos érzés. Egy introvertált, könyvmoly karakternek olyan érzés lehet, mint egy szép, téli estén egyedül lenni otthon, a kandalló mellett ücsörögve forró csokit iszogatni és egy jó könyvet olvasni. Ez az érzés minden karakterben más, azonban mindegyiknél egy már létező érzést másol le. Amennyiben a karakter lélekenergiája Shigeo lélekenergiájának másfélszerese, vagy annál több, a képesség nincsen rá hatással. Az átlagnál alacsonyabb lélekenergiával rendelkező (főként NJK) karaktereknél ez fokozott hatású.

0-10 KK pont: A karakter érzi a kellemes érzést, azonban ez nem jelentős és ha akar, tud másra is koncentrálni. Éppen csak nagyon kellemes és jó érzés Shigeoval lenni, de ha éppen beszól valamit, akkor könnyű továbbállni.

11-20 KK pont: Nehéz ellenállni Shigeo közelségének, és egyre kellemetlenebb elmenni a távolból, nem rá nézni. A többi karakter ösztönösen vágyik arra, hogy a közelében legyen, és amennyiben a közelben is vannak, nagyon nehéz másra koncentrálni. Az ártó szándékú ellenfelet is képes megzavarni a charm-ja, és lehet elgondolkozik, hogy biztos bántani akarja-e ezt a csodás lényt.

21-30 KK pont: Amennyiben Shigeo a karakter közelében van, a fejét teljesen kitölti a férfi, és az a kellemes érzés, amit okoz. Alig képes másra gondolni, nagyon nehezen válik meg a közelségétől. Ragaszkodik a férfihez, ahhoz, hogy vele legyen. Még ha ártani is akar neki, ha elég közel kerül hozzá, totál elveszíti a koncentrációját.

31-40 KK pont: Shigeo képes elbűvölni a karaktert. Elég tőle pár szép szó, ha nem elég nagy a két karakter közötti erőkülönbség, akkor a karakter mindent megtenne, hogy engedelmeskedjen neki. A bűvös érzés még kisebb távolságról is a markában tartja a karaktert. Később, ha sikerül visszaszereznie ép eszét, akkor is újra-újra visszatér a gondolataiba az, milyen jó lenne újból Shigeo közelében lenni.

Aktív képesség: A képesség során Shigeo kaméleonként képes idomulni a környezetéhez. Nem csak beolvadni tud és színt változtatni, hanem alapvető jellemzőit is meg tudja változtatni a kinézetén. A legszebb arcát tudja mutatni mindenkinek, legalábbis Kisshouten ezen apropóból adta neki ezt az adományt.

0-10 KK pont: Shigeo képes az alapvető jellemzőinek változtatására. Megmásíthatja a hajszínét, szemszínét, hangszínét, kisebb mértékben a magasságát is.

11-20 KK pont: Fizikai formákat is képes megváltoztatni. Arcvonásokat, arcformát, hajhosszt, végtagok méretét is tudja kisebb mértékben modifikálni.

21-30 KK pont: Shigeo képes lemásolni mások külső jellemzőit, illetve a rajta lévő ruhákat is meg tudja változtatni. Át tud alakulni mássá, de a végeredmény nem teljesen tökéletes.

31-40 pont: Shigeo nem csak a saját, de mások külső jellemzőit is képes manipulálni. Nem csak mások kinézetét, de a mögötte lévő hátteret is teljesen le tudja másolni és folyamatosan képes változtatni. Tulajdonképpen láthatatlanná válik.

      Szeret                Nem szeret

mások idegeire menni   
sikeresnek lenni   
sporttevékenységek   
marketing   
tanulás   

  udvariaskodni
  magányosnak lenni
  small talk
  édességek
  képessége


3
Karakura / Re:Első és utolsó látogatás
« Dátum: 2017. Okt. 30, 00:23:50 »

Valahogy másképp van bekötve, mint az emberek java. A sírás, az elesettség látványa és hangja természetes gondoskodó ösztönöket kellene kiváltson. Sajnálatot. Empátiát. Semmi ilyesmit nem indított el benne, és abban sem volt biztos, hogy képes még ilyen érzésekre. Minden esetre a zokogó kislány látványa eléggé mást vált ki belőle, mint a normális emberekből. Az érzés kellemetlen ugyan, de nem a hagyományos értelemben. Iszonyúan idegesíti és pillanatok alatt képes agresszívvé tenni. Az eddigi gyengéd könnyezést még elviselte valahogy, de ez a zokogás egyre jobban az agyára megy. Csak idegesen nézi a lány arcán legördülő könnycseppeket, és nem tudja elviselni egy ponton.
Felé lép, megfogja a karjait és megrázza kicsit. Erősebben szorítja a kelleténél, tekintete átható, látszik rajta, hogy kicsit elborult az agya.
– Hagyd már abba ezt a picsogást, baszki! – rázogatja továbbra is szerencsétlen lányt, szorosan tartva a karjait. – Mit gondolsz, mi lesz ettől jobb? Mi lesz attól más, hogy itt állsz és zokogsz, mi? Kevésbé leszel nyomorult?! – kiabál az amúgy is összetört szívű, testű, lelkű kislány fejével, mindenféle megbánás nélkül. Nem is érzi magát utána rosszul, sőt. Úgy érzi, végre sikerült némi indulatot levezetnie. Még akkor is, ha szépen kiverte a kezéből a mankókat. Még akkor is, ha most már csak ő tartja a törékeny kis testét. Még akkor is, hogy tudja, napokig ott lesznek majd a keze nyomai, mint karperecek, múlandó tetoválások, ott fogják emlékeztetni Yuunát erre. Egy nagy különbség van, a foltok el fognak tűnni és felszívódni. Ezeket az emlékeket viszont senki nem fogja tudni kitörölni Yuuna elméjéből. Kicsit elégedett is a végeredménnyel. Végre sikerül megmutatnia neki, milyen is valójában, kivillantja a foga fehérjét. Sosem titkolta, hogy egy szívtelen, agresszív állat, de nem is demonstrálta ilyen szépen. És igen, elégedett magával, hogy ezt művelte egy kislánnyal. Mert ahogy mondta, ez a kislány igazán fontos volt, most pedig szépen, végleg sikerült elvágnia az összes szálat, ami hozzá fűzte. Az egyetlen dolog, amire emlékezni fog belőle, az ez a kegyetlenség lesz. A végeláthatatlan, őszinte, tömény kegyetlenség.
Ennek ellenére mégis olyan szavak hagyják el Yuuna száját, amiben még Kenta sem biztos, hogy jól hallotta. Ez megakasztja őt is, értetlenül pillog rá. Mindezek ellenére, amit csinált, amit most csinál, minden erőfeszítése ellenére… fontos? Leginkább úgy érzi magát, mint a művész, akinek élete főművét taposták el, tették tönkre az imént. Az összes kegyetlenség, minden, amiért ennyit dolgozott, hogy előhívja a lelke mélyéről, minden… hiába? Hogy történhet az, hogy már erre sem képes? Az egyetlen erény, amit magának tulajdonít már istentelenül hosszú ideje az a pusztítás. A rombolás. Emberek sárba tiprása, mások elmarása maga mellől. A saját anyját sikerült elüldöznie. Akkor mégis mi van ebben a lányban? Miért van még egyáltalán itt? Miért nem pofozza fel, miért nem gyűlöli meg, miért nem mondja, hogy soha többé nem akarja látni?
Látja rajta, hogy a zokogás végleg úrrá lett rajta és nem ura a testének. Lazít a szorításán, egy mozdulattal veszi a vállára, fájdalmak között biceg be vele. A szobák közül, színek alapján nem nehéz megismernie, melyik Yuunáé, úgyhogy arra veszi vele az irányt. Elhúzza a takarót, lefekteti a korcsolyázót. Hanyag mozdulattal takargatja meg, igazítja meg a párnáját. Lehajol hozzá. Egészen közel hajol. Az ajka majdnem hozzáér a homlokához, és be kell vallania, hogy igen nagy a kísértés, hogy egy puszit adjon neki. Emlékeztetnie kell magát, hogy nem ezért jött ide és nem teheti meg. A végén még ebbe az egy apró mozdulatba kapaszkodna, és hülye ábrándokba hajszolná magát, csakhogy megóvja a lelkét. Nem ad esélyt a tagadásra, megálljt parancsol magának és a fejétől nem messze áll meg, az ágyon, mellette támaszkodna.
– Felejts el örökre – suttogja neki halkan, miközben felegyenesedik, otthagyja őt az ágyon. Fájdalmak között kíméli a rossz lábát, behúzza maga után Yuuna ajtaját, a bejárati ajtót is. Nem hagyja, hogy megállítsa, nem maradhat itt tovább. Már így is majdnem elrontott mindent. Hazafelé rágyújt egy jó minőségű szivarra. Pontosan az ilyen alkalmakra tartogatta. Ünnepelnivalója van. Az új életét kell ünnepelnie.

4
Karakura / Re:Be My Valentine
« Dátum: 2017. Okt. 01, 22:16:54 »
Annak ellenére, hogy már rég volt hasonlóban része, igen messze áll a megszeppent kisfiú szerepétől. Van egy különleges fegyvere. Nem érdekli mások véleménye, és a tetteinek következményeit minden esetben el tudja viselni, mert a saját sorsa sem érdekli igazából. Valójában igazán nehéz rajta fogást találni emiatt. Sachi viszont kifejezetten furcsán viselkedik, amikor visszatér a fürdőből, oldalra kell pillantania és elpirul. Nem kifejezetten érti, de a nőnek egyetlen mázlija van, nem érdekli eléggé, hogy szórakoztassa a szenvedése látványa. Na meg persze, sokkal jobban el van foglalva a látvánnyal is. Amíg Sachiko nem képes ránézni, neki vonzza a tekintetét, és férfi létére a figyelmét sem nehéz elterelni. Csak a szája... a száját ne nyitná ki soha többé. Vagyis, inkább csak ne használná beszédre.
 - Akkor most már félénk leszel, meg visszafogott? Chh, legközelebb hamarabb jelentsd be a pálfordulásaidat... - grimaszol a mondanivalójához, majd egy vállvonás közben elfordul, elindul a konyha felé. A nő csekkes megjegyzését szóra sem méltatja, de igazából kicsit megnyugszik. Nem tudja lenyúlni, a pénztárcájában - főleg az előző este után - maximum molylepkéket talál, olyan régóta nem volt kihasználva a benne található hely. A konyhában jól megszokott, koszos kávésbögréért nyúl, hogy a friss alkoholt némi állott kávéval öblítse le. A kombinációt megfejeli még inkább, a gyógyszeres szekrény szegényes tartalmát nézegeti. Fájdalomcsillapítót vesz elő, két-három szemet beletör a kávéjába. Amikor ezek után sem érzi magát elég elevennek, nekilát reggelit csinálni véges alapanyagkészlete és gasztronómiai tudása miatt némi pirítóssal egyezik ki. Rendszeresen égeti oda a szeleteket reggelente, de ma egészen tűrhetőre sikerednek. Némi vajjal keni meg őket, úgy ül le, hogy azokat ropogtassa. Nem, még mindig nem elég eleven, kell valami, ami felpörgeti... a kávéba néz, majd a hűtőhöz lép. A fájdalomcsillapító és kávé elegyébe egy nyers tojást is belever. Nem tudja, mióta van ott, de mivel még nincsen borzasztó szaga, így fogyaszthatónak ítéli. Az elegy ízével nem törődik, az alkoholnak sincs jó íze, és amúgy sem egy finnyás férfi. A különleges szuperturmixot kortyolgatja, pirítósát eszegeti, amikor megérkezik Sachi.
- Honnan a büdös picsából tudnám, merre van a bugyid? - kérdezi a szokásosnál ingerültebben. Éppen lélekjelenlétét növelő, nyugodt, magányos reggelijét költi, amikor ilyen faszságokkal zaklatja a másik. Nem csak hogy nem tudja, de kibaszottul nem is érdekli, hol van az a bugyi, ahogy az sem, hogy fog hazajutni a vöröske. Folyamatosan felesleges kifogásokat talál ki, hogy jobban idegesítse. Homályos tekintetét ismét végigvezeti rajta, de ezúttal nem hagyja, hogy elvonja a figyelmét. Erős, független férfi marad.
- Elég volt ebből a színjátékból, WonderWoman, csak mondd meg tényleg, mi a faszt akarsz tőlem...? - teszi fel ismét a kérdést, ha már a legutóbb nem sikerült választ kapnia. A WonderWoman elnevezést már régebben kapta a nő. Gyakran szórakoztatja magát gúnynevek kiosztásával. Főleg azért kapta, mert mindig erős, független nőnek próbál tűnni, de az emancipáció példaképe legalább annyira hiteles az ő világában, mint egy-egy képregény vagy anime. Semennyire.

5
Karakura / Re:Be My Valentine
« Dátum: 2017. Szept. 28, 22:58:33 »
Nem kifejezetten tud mit kezdeni a helyzettel. Az igazság az, hogy maga sem tudja, utoljára mikor volt nővel. Legalábbis úgy, hogy emlékszik is rá, és az ágyában is találja reggel. Nem tudja, manapság mi a módi. Azt tudja, hogy Sachi jelenléte legalább úgy hiányzik neki most, mint egy jó kis másnapos fejfájás. A háta közepére sem kívánja. Főleg úgy nem, hogy ő pontosan emlékszik az estére, a történésekre, és egyelőre igen nehezen tudja kiverni a fejéből. Idegesítő érzés újra és újra az emlékképeket látni, ha egy pillanattal tovább hunyja le szemeit a szükségesnél. Össze kell szednie magát, alaposan szét van csúszva. Ez általában nem annyira zavarja, de délután edzéseket kell levezetnie. Ahhoz pedig emberi formát kell villantania. Ha nem megy el dolgozni, nem lesz miből alkoholt vennie, olyan mélyre pedig nem akar süllyedni. Ha már vodkára se lenne pénze, azt már nem tudná elviselni kicsi szíve, úgyhogy inkább próbál úgy tenni, mintha emberi lenne. Vodkával mos fogat, és meg is húzza, bár egy normális szájvízzel ellentétben, ezt nem köpi ki. Dehogy köpi, micsoda pazarlás volna!
Ahogy visszatér a fürdőszobából, meglepődik, hogy találja a nőt. Jó, tény, hogy sokkal kevésbé idegesítő, mint amikor életvezetési tanácsokat próbál neki adni, de ez nem jelenti azt, hogy elviselhető is. Abszolút elégedetlen fejjel pillant rajta végig, miközben megemeli egyik szemöldökét.
 – Az ágyamban fetrengsz, az ingemet hordod, és zuhanyozni szeretnél? – kérdez vissza, hogy egészen biztosan jól fogta-e fel a helyzetet. Megköszörüli a torkát, összefonja karjait a mellkasán. – Nem házasok vagyunk. Mi a francot keresel még itt egyáltalán? – kérdezi őszintén. Szerinte az lett volna a leglogikusabb, és mindkettejüknek a legjobb lépés, hogy amíg a fürdőben tevékenykedik, a másik egyszerűen felszívódik. Nem a barátnője, nem a házastársa, hogy a ruháit hordja, főleg nem kérdés nélkül. És egyáltalán, miért feküdt le vele? Ez még nagyobb rejtély, hiszen számára ez tulajdonképpen munkakapcsolat. Szegény Kenta meg a szexuális zaklatás áldozata… még az ő gyötört, sok viszontagságon átment mája is röhög ezen a felálláson. Főleg, ahogy végignéz a nőn, szép bőrét borító ronda foltokon. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem élvezte. Sőt, igazából még most is izgatja, ha enged az elméjének, és újra végigpörgeti a történteket. Kivételesen olyan alkalom, amikor bánja, hogy annyira részeg volt, lehetett volna kicsit józanabb, és talán később alszik be teljesen.
 – Vagy esetleg még most írod majd a csekket? – kérdezi végül, oldalra elhúzott szájjal. A nappali, majd az egybenyitott konyha felé veszi az irányt. Volt már példa rá, hogy örömlánnyal akadt össze, csak nem tudott róla. Ki tudja, egy ilyen tanácsadót, lehet, hogy nem fizetnek jól, és csak ezért hagyta magát előző éjjel. Az ilyesmikért mindig több pénz jár. Mondjuk, ha Kentán akar meggazdagodni, akkor is nagyon szarul járt, mert előbb szerez pénzt a belső szervei eladásából, mint a pénztárcájából.
Csendesen leül végül az egyik székre, előveszi a kávés bögréjét. Tegnap óta beleszáradt kávémaradék, a sokadik réteg. Ma is csak egy öblítésig jut el, hideg vízzel. Megnézi az alját, ugyanúgy ott van a réteg. Megvonja a vállát, mondván, hogy egy helyre megy, rátölt egy újabb adag kávét, és azt kezdi el kortyolgatni, hogy egy kicsit segítsen a macskajajjon. Sőt, utána még megcsillogtatja csodálatos gasztronómiai tudását is. Szétnéz a szekrényekben, jobb híján pedig a végtelenségig kiszáradt kenyérből pirítósokat gyárt.
– Reggelit nem kérsz? – kiabál be a nőnek, abszolút ironikusan, ezzel kiparodizálva Sachiko csodás álmait a közös reggelről. Egy pillanatig sem gondolja, hogy ezek után komolyan venné az ajánlatot, vagy egy perccel is tovább maradna a közelében, mint ami feltétlenül muszáj. Már kifejezetten várja, hogy ismét a lakásra, és az ő vállára telepedjen a kellemesen meleg érzés, az egyedüllét.

6
Karakura / Re:Első és utolsó látogatás
« Dátum: 2017. Szept. 28, 22:33:30 »

A lány agya leblokkolt, és mintha kifejezetten az ő idegesítésére ment volna rá. Ismét visszakérdezett, ismét magyarázatot várt. Ő is ezt kérdezte volna tőle legszívesebben. Miért? Miért? Miért? Mi a jó, véreres lófaszért csinálta ezt? Vagy még jobb, miért nem hallgatott rá, legalább életében egyszer? Miért nem mutatta több jelét, miért nem volt egyértelműbb mit csinál? Miért nem ejtett el véletlen szavakat arról, mire is készül pontosan? Csak úgy fogná a csepp vállait, erősen rászorítaná ujjait, hogy fájjon neki, és rángatná, előre-hátra, amíg ki nem rázza belőle a válaszokat. Közben pedig ütemesen üvöltené ő is a fejébe, hogy miért, csak azért, hogy érezze milyen. Milyen az, amikor ilyen kérdéseket szegeznek neki, amire ő sem tudja a választ, és ha tudná, akkor sem mondaná el. Ehelyett azonban némán áll a lány előtt, arcáról pedig semmit nem lehet leolvasni. Nem azért jött, hogy dühöngjön, dühöng ő eleget az élete során. Mérges, de ezt nem ordibálással fejezi ki. Talált annál valami sokkal, de sokkal fájdalmasat, komolyan hiszi, hogy Tachibana már kifejezetten hozzászokott ahhoz, hogy ordít.
Szóval most nem ordít. Még csak meg sem emeli a hangját. Korrekt módon kommunikál, érthetően és jól artikuláltan, hogy alaposan a csökött kis agyába vésse a szavakat. Vége. Nem bocsájt meg. Alig várta, hogy a lány fejéhez vágja ezeket, hogy fájjon neki. Amikor mégsem veszi el a szatyrokat, megvonja a vállát, mintha nem is érdekelné. Igazából annyi energiát sem akar belefektetni, hogy kidobja. Azt csinál vele, amit akar, ő csak lerakja, és itt a dolog lényege. Innentől nem az ő gondja. Ezzel a tudattal fordul meg és indulna el hazafelé. A szerencsétlen bicegésben a lány mozdulata állítja meg. Noha csupán egy gyenge, esetlen kézfogásról van szó, mégis megállítja, megtorpan, de nem fordul Yuuna felé, nem néz rá. Nem szükséges odanéznie, hogy tudja, mi történik éppen. Csak azt nem érti, miért hagyja egyáltalán, hogy tovább húzza ezt az egészet és könyörögjön… miért?
Amikor a sokadik felszólításra végre a lány felé fordítja a fejét, akkor nyer minden értelmet. Miért van itt, és miért nem ment tovább, miért hallgatja meg. Az arcán legördülő könnycseppek csak úgy záporoznak, és egyhamar földet érnek. Nem tud ránézni sem, és azt sem tudja, hogy tartja még magát egyben ez a lány. És ő… elégedettséges érez. Megnyugvást. Igen, ezt akarta, hogy neki is úgy fájjon, mint neki. Mintha egy kicsit máris könnyebb lenne a mellkasa, hogy látja a lány kálváriáját. Mintha valami mosolyszerű, könnyed arckifejezés is megjelenik rajta. Érzi, ahogy Yuuna görcsösen szorítja a kezét, próbál belekapaszkodni, mintha ő lenne az utolsó reménysugár. Egyre jobban élvezi, hogy végre nem ő a legnagyobb szerencsétlenség a világon – van ennél is lejjebb, ahol ő van.
Kirántja a kezét a lányéból, de ahelyett, hogy elmenne, durván az arcára markol vele, hogy feljebb emelje és magára irányítsa a tekintetét. Na meg persze, jobban látni akarja az arcát, és elégedettséggel tölti el, hogy még egy kis fájdalmat okozhat neki.
– Te sem tehetted ezt velem, nem volt hozzá jogod, mégis itt vagy – engedi el, egy leheletnyit távolabb lökve őt magától. Nem túl durván, hiszen ahhoz nem elég hosszú a karja. Inkább egy igazán kegyetlen pillantással méri végig Yuunát. – Nézz magadra, nincs benned semmi méltóság? Szedd össze magad, mert szánalmas vagy – mondja, annak teljes tudatában, hogy a lány nem fogja összeszedni magát. Nem itt, és nem most. És tulajdonképpen nem is szeretné, ha megtenné. Már annyival több lenne, mint ő, és annyival irigyebb lenne rá. Bár, ha jobban belegondol, azt az érzést jobban szerette. Jobban szeretett irigy lenni Yuunára, a karrierjére, az szabadáságára, a gondtalan butaságára, az életére. Most egyáltalán nem érzi azt, hogy szívesen cserélne vele, pedig a saját életét sosem tartotta értékesnek, sosem gondolta, hogy van joga és értelme léteznie.
– Fontos voltál – mondja még, pár perc hallgatás után, különösen ügyelve a jó igeidőre. – De már nem érsz semmit. – A legnagyobb hazugságot sikerült kimondania a mai napon. Ha nem volna még mindig ennyire fontos, most nem itt lenne és nem azon lenne, hogy minél nagyobbakat taposson belé. Nem csak azért, hogy láthassa szenvedni. Tudatosan próbálja eltaposni az összes köteléket, ami hozzá fűzi. Azt akarja, hogy Yuuna végre mérges legyen rá. Végre gyűlölje. Felrója neki az eddigi összes, elnézett hibáját. Azt akarja, hogy soha többé ne akarja majd látni, és ne okozzanak egymásnak több fájdalmat. Soha, soha többé.

7
Lakások, házak / Re:Watanabe Kenta lakása
« Dátum: 2017. Szept. 28, 21:32:10 »


- Bármikor - válaszolja, miközben egy kegyetlen grimaszt varázsol az arcára. Még, amikor képes beszélni, vagy képes az arcizmait megfelelően koordinálni. Mármint, úgy egyáltalán, bármelyik izmát rendesen használni. Egy pillanatig sincs lelkiismeret furdalása, még akkor sem, amikor tökéletesen tisztában van azzal, mit tett. Maaya megosztotta vele az egyik félelmét, amin valószínűleg csak magában szokott rágódni néha, ő pedig megerősítette benne. Még akkor is, ha nem feltétlen gondolja úgy, hogy rossz anya. Mondjuk, már ott elcseszte az egészet, hogy megtartotta azt a kölyköt, de felőle ott bassza el az életét, ahol akarja. Sosem volt az a tudálékos, minden lében kanál személy, aki mindig igyekezett volna a véleményét minden áron elmondani. Na jó, néha, amikor kifejezetten akadékoskodós kedvében volt, akkor még az sem volt mindegy, a másik hogyan veszi a levegőt, és ezt igyekezett minél többször az orrára kötni.
Most viszont nem kell ilyesmin aggódnia. Sőt, semmin nem kell már többé aggódnia, mert a biztonságos világban van, ott, ahol semmi bántódás nem érheti. A gondtalanságban lebeg, nem nyomja semmi a vállát, még a testének sincs súlya. Egy SMS zökkenti ki a csodálatos, idilli állapotból. Alig látja elolvasni, hunyorognia kell és nagyon koncentrálni, de végül csak sikerül neki. Nem érti tulajdonképpen a választ, a kontextust is elfelejtette. Az újabb slukk alkohol még több bátorsággal tölti el, nem csak a torkát marja, de ereit is forrósággal tölti meg. Az arca már vörös, és melege is van. Eredetileg csak ki akar bicegni levegőzni, de úgy dönt, beszél a nővel személyesen. Majd úgy megmagyarázza neki, mi ez az egész, jól elbeszélget vele. Hátha végre megérti, mit akar mondani neki. Eddig mintha csak úgy elengedte volna a füle mellett, de majd most! Most lesz a megváltó beszélgetés!
Legalábbis ebben a hitben húzza fel cipőjét nehézkesen és indul ki az ajtón. Be se csukja maga után, alig tántorog már a járdán. A friss, hűvös levegő megcsapja arcát, jólesően felsóhajt és szuszog egy kicsit. Már éppen lehunyná egy pillanatra a szemeit, amikor valami eltalálja, és a földön csattan a feje. Amíg zuhan, az a pillanat nagyon lassúnak tűnik, és azon gondolkozik, vajon egy autó ütötte-e el ismét? Volt már rá példa, akkor sem tűnt fel előre. A betonon landol, nagyot koppan a feje, de az üveg végül nem törik össze. Sőt, még csak ki sem löttyen belőle egy csepp ital sem. Nincs benne mondjuk sok, de ha több lenne, azt is védené. Masszív alkoholista reflexei sosem hagynák, hogy az üvegnek bántódása essen, így ahelyett, hogy az ütést tompítaná vele, kitartja karját, így az üveg megmenekül. Ő kevésbé.
Maaya hangja már nem ér el hozzá, lassan teszi le az üveget maga mellé, ahogy a nő legurul róla, és fogalma sincs, mi történt. Igazából, már azt sem tudja, hova indult. Csak azt tudja, hogy az asztalt kemény, a világ forog, ő pedig a lehető legkevesebbet tudja már felfogni belőle. Eddig sem volt túl jól, de az ütés végleg összezavarta a neuronjait, feladták a működést. Egyre nehezebb a szemhéja, enged a csábításnak. A hűvös levegőben, a hideg asztalfon eszméletét veszti, de bármi is történjék vele, az üvegjét nem hajlandó elengedni. Az üveget soha...

8
Karakura / Re:Első és utolsó látogatás
« Dátum: 2017. Aug. 02, 22:15:18 »
Amikor a kislány kinyitja az ajtót, az arckifejezése, a lelkesedése... nos, olyasmi, amire nem számított, amikor olyan könnyedén elhatározta magát. Az arcára akaratlanul is grimasz ült ki a láttán. A külső szemlélő számára azonban nem lehetett egyértelmű, hiszen ezt nem a dolog mögé képzelt undor, hanem a fájdalom váltotta ki. Fájt ránézni. Ahogy ott állt, mankókkal szerencsétlenkedve, kívül-belül összetörve, kiszolgáltatva annak, ami várni fog rá a következő pár percben. Ő tudta, mi fog történni. Ezért fájt annyira. Azonban, még ennek ellenére sem volt képes Yuuna érdekeit nézni. Kevés önzőbb ember létezik rajta kívül a világban... így ezt a helyzetet is másképp éli meg. Nem akarja ezt a fájdalmat érezni, érez épp eleget. Felesleges, elkerülhető, nem olyan, amit el akarna vagy el tudna viselni. Így gondolkozás nélkül nyújtja Yuuna felé a szatyrot.
– Nincs már rájuk szükségem – válaszolja egyszerűen, amikor a lány azt próbálja magyarázni, hogy ezek az övéi. Valóban, azok voltak, hozzá tartoztak. De feleslegesek már, és mind csak rá emlékeztetik. Pontosabban arra, ami a lány sérülése előtt volt. Apró tűk a párnájában minden éjszaka. Ahogy körbeveszik, folyamatosan szurkálják, fáj is, de inkább csak idegesítő, nem hagyja aludni. Nem fog ezzel sem tovább kínlódni. Megszabadul tőlük egyszerűen. Ismét a lány felé nyújtja a csomagot, megrázza őket. Ha nem veszi el, neki az sem probléma, kifelé majd bedobja az egyik szemétkonténerbe. Mégis, úgy gondolja első körben megpróbálja rásózni őket.
Látja a lány szemében a könnyeket, de ő ebből a szempontból mindig is rosszul volt bekötve. Nem sajnálatot vált ki belőle, éppen ellenkezőleg, agressziót. Nem akarja, hogy Yuuna bőgjön. Neki lenne itt joga bőgni, ez igenis az ő kálváriája és senki, de senki nem lehet nagyobb mártír, mint ő! Nem megengedett a kis világában. Így, felpaprikázva nem is olyan nehéz újból, lassan, hangsúlyosan, túlzott artikulációval kimondania a szavakat.
– Végeztem veled – ismétli magát, ami általában nem szokása, de jobb lenne, ha Yuuna csepp agyáig eljutnának a szavak. Szedje össze magát, ha bármi is marad belőle, keressen másik edzőt. Ez nem az ő tragédiája, elég önző, hogy elvegye tőle és a sajátjának állítsa be. Venni, venni, mindig csak elvenni... ez az erőssége, úgy néz ki. Adni cserébe viszont sosem tudott.
– Nem bocsájtom meg, amit magaddal tettél – ad azért némi magyarázatot. Ez sem a lányról szól, mielőtt még valaki félreértené. Nem neki magyaráz. Saját, önző érdekből mondja ezt. Ezek a szavak gyötrik belül napok óta. Százszor, ezerszer elképzelte már, hogy a lány képébe mondja, hogy végre magába szálljon, és bocsánatot kérjen. De hiába. Azért megy folyamatosan a fejében, mert így érzi. Ő tette. Magával. Az ő teste. Mégis Kenta sérült benne igazán, legalábbis ő így érzi.
Megvárja, amíg a lány ezt is felfogja, reméli, hogy látja az arcán a választ. Amit mondott. Még abban is reménykedik, hogy bűntudatot lát rajta. Hát mi mást kellene látnia? Bűnös! Az ő hibája, hogy ilyen hihetetlenül pocsékul érzi magát! Így megy ez, mindig így megy. Közel édesgetik magukhoz, hiszen ők mások. Őket közel lehet engedni, fontosak lehetnek. Ők nem fogják bántani, sosem tennének vele ilyet. És mindig, mindig ő sérül a végén, és bánja meg, hogy egy kevéske érzelmet is táplált a lány iránt.
Ha az mégsem hajlandó elvenni a zacskókat, mert hát, nem kell folyamatosan abba a mankóba kapaszkodni, végül meggondolja magát, és csak csendesen lerakja őket az ajtóban, de hamar kiegyenesedik. Egy pillanatra olyan a mozdulat, mintha meghajolna, ez a lány meg semmiféle tiszteletet nem érdemel tőle.

9
Karakura / Első és utolsó látogatás
« Dátum: 2017. Júl. 24, 22:51:57 »
Tachibana még mindig nem épült fel megfelelően a sérülése óta. Tulajdonképpen, ha jobban belegondol, aznap este óta nem is igazán beszélgetett vele, esetleg csak pár szót mormogott oda. Ebben semmi újdonság nem volt, sosem volt szószátyár, nem lehetett vele az élet nagy dolgairól beszélgetni. A rosszabb napjain pedig semmiről sem lehetett vele beszélgetni. Márpedig amióta Yuunával ez történt, azóta csak rossz napjai voltak. Magába zárkózva, részegen töltötte a napjait, a külvilággal nem akart kapcsolatot teremteni. Ez általánosságban jellemző rá, de most még annyira sem tűrte meg maga körül az embereket, mint eddig. Az edzéseket megtartotta ugyan, de a szokásosnál is kegyetlenebb és szigorúbb volt minden alkalommal. Nemigen józanodott ki azóta, az alkoholszintjét inkább csak szinten tartotta, a másnaposságot megelőzve és ügyesen kikerülve.
Önző és gyerekes viselkedés, de ő tényleg így éli meg. Tachibana karrierjének összetörése neki talán több fájdalmat okozott, mint magának a lánynak. Nem csak azt a kudarcot élte meg, ami azzal jár, hogy egy edző legsikeresebb tanítványa komoly sérülést szenved, annál sokkal többször van szó az ő esetében. Különösen fájó pontra tapintott a térdsérüléssel. A saját traumáját és a saját gyászát is kénytelen volt újraélni vele, ott, a jégen, pedig nagyon régóta, minden erejével azon van, hogy elfelejtse, és végleg kitörölje az életéből. Egyértelmű, hogy nem sikerült neki. Most pedig, még Yuunán keresztül sem élhette meg a sikert. Arról nem is beszélve, hogy a lány megkérte, hogy tanítsa meg. Tulajdonképpen ismeri, és sejthette volna, hogy a tőle kapott elutasítás nem lesz elég, hogy leálljon. Be kell vallania, hogy már elfelejtette, mi is ez az érzés pontosan, pedig a hétköznapi ember számára könnyen felismerhető. Bűntudat. Mély, mardosó bűntudat.
Ezekkel az érzésekkel képtelen megküzdeni. Nem bírja elviselni, hogy az összes teher ránehezedik, ahhoz túl gyenge a lelkülete. Mint minden más esetben, most is a szokásos stratégia segítségével küzd meg vele: bűnbakot keres. Yuuna az. A tökéletes bűnbak. Ő nem hallgatott rá, ő a felelős azért, hogy most ilyen pocsékul érzi magát. Igen, biztosan szar neki is a helyzet, de Kenta nem érzékeli a helyzetet megfelelően. Ő tényleg úgy érzi, hogy az ő fájdalmánál nagyobb senkinek sincsen, és ezt szépen átfordítja dühbe. Ahogy Atsunét, és mindenki mást okol az élete tönkremenése miatt, saját maga helyett, úgy a jelenlegi mélypont is a tizenéves lányka hibája. Gyáva módon, kegyetlenül dobja át a felelősséget törékeny kis vállaira.
De minden nap egy új kezdet. Reggel végre céllal, határozottan kel fel, kilépve a korábbi bezárkózott, kábult állapotból. Reggel összekapja magát, zuhanyzik, fogat mos, reggelizik. Emberi külsőt varázsol magának, már-már lelkesen kezd el összepakolni. A cuccokkal együtt a jégpályára megy, ott is gyarapítja a csomagokat. Amint minden megvan, már el is indul végső úticéljára.
Az utolsó állomás nem más, mint Yuuna otthona. Noha már nagyon régóta a lánnyal dolgozik, sosem járt még itt. Akárhányszor találkoztak, vagy a versenyek miatt volt, vagy Tachibana caplatott utána. Most nem így van, kegyes, egyedi gesztust tesz, házhoz viszi a Pudingot.
Becsenget, türelmesen vár a válaszra. Amint megbizonyosodik róla, hogy a lány az, és végre megvan, biccent egyet üdvözlésképpen, majd fapofával átnyújtja a műanyag zacskókba terelt holmikat. Ha a lány jobban megfigyeli, láthatja, hogy sok ismerős dolog van benne. Érmek, amit közösen nyertek, oklevelek, egy-két nála felejtett ruhadarab. Személyes tárgyak, amik vagy közösen voltak az övék, minden apróság, amit valaha Yuunától kapott. Összefoglalva, bármi, ami rá emlékeztethetné Kentát. Sok évnyi kapcsolatuk, pár ócska szatyorba összesűrítve.
– Végeztem veled – szól hozzá a szívhez szóló üzenet. Egyszerűen és tömören, mindenféle kertelés nélkül.

10
Lakások, házak / Re:Watanabe Kenta lakása
« Dátum: 2017. Júl. 18, 18:36:50 »


– Ez a jó abban, ha az emberfia egy lecsúszott alkoholista. A társadalom elvárásai alacsonyak velünk szemben – megvonja a vállát. Senki nem fogja azt mondani, hogy az ő hibája. Maaya a felelőtlen, ő ment bele, amúgy is, minek jött ide, amikor egyértelműen el akarta küldeni. Amikor a nő továbbfűzi a gondolatot, elárulja bizonytalanságát az anyai értékeivel kapcsolatban, baromi nagy hibát követ el. Az ehhez hasonló megkérdőjelezés családi vonás lehet, rá is nagyon jellemző, saját magában is pont annyira utálja ezt a tulajdonságot, mint Maayában. Reflexből undorhoz hasonló fintort vált ki belőle, kissé eltorzul az arca, ahogy válaszol.
– Ugyan, ne légy bizonytalan – kezdi mondanivalóját, megtévesztően gyengéd hangsúllyal, majd feljebb szegi állát. – Szarul csinálod.
Azon gyakori helyzetek egyike, amikor csak úgy árad belőle a kedvesség. A háta közepére sem kívánja a társaságot, főleg nem Maaya személyében. Ez a helyzet azonban az elfogyasztott alkohol mennyiségével hamar változásnak indul, egyre szívesebben nézi őt. Mármint, nézné, ha képes lenne pontosan rákoncentrálni és fókuszálni. A fejében minden annyira kusza, amennyire csak lehet, és ez hihetetlen boldogsággal tölti el. Szabadabbnak érzi magát, mint máskor, egy egészen más világba kalandozott el.
Ebben a világban – többek között – nincsenek gátlások, korlátok, olyan dolgok, amiknek meg kellene felelni. Pontosan olyan mentális játszótér ez, amit a társadalom már régóta tilt, és pontosan emiatt marad jobb esetben az elmék szüleménye. Nem rossz ember, nem agresszív, csak szabad. Enged az érzéseinek, a vágyainak, az intuícióinak. Jobban meg akarja nézni Maaya arcát, nem túl kedvesen fogja meg, és vizsgálgatja, majd a helyén tartja, és közelebb hajol hozzá.
Élvezi, hogy a nő semmivel nem jobb nála jelenleg. Ugyanúgy bűzlik a piától, ugyanúgy nem tud gondolkozni. Képtelen ellenkezni, és abban sem biztos, hogy egyáltalán felfogja, mi történik vele. Ez feltűnik neki is, de ignorálja a tényt. A kérdése nem ér el hozzá, amúgy is annyira halkan motyogja, hogy nem is hallja rendesen, nemhogy megértené, mit kérdez. Pedig a válasz igen egyértelmű, és a nő is pontosan tudná, ha csak egy pillantást vetne a helyzetükre. Kicsit közelebb csúszik hozzá, megemeli az állát. Már éppen hozzáér az ajka a másikéhoz, amikor váratlan dolog történik.
Nagy rezgéssel és zenebonával szólal meg a telefon az asztalon. Összerezzen, lassú mozdulattal a készülékre pillant, kissé elsápad, amikor meglátja a nevet a képernyőn. Nagyot nyel, az alkoholtól egyáltalán nincs rosszul, csak azt próbálja felidézni, mikor is írhatott a nőnek, és egyáltalán miért művelt ilyet. Az elmúlt órából jó pár dolog kiesett neki, de az ilyen értelmes cselekedetekre emlékezni szokott. Általában. Sajnos.
Meglehetősen alulkoordinált mozdulattal nyúl az üveg után, hogy meghúzza. Nem, abszolút nem lenne már szüksége több alkoholra, de pont ennyi kell neki, hogy pár perc múltán összeszedje a bátorságát. Feláll az asztal mellől, felváltva tántorog és biceg, egészen a bejárati ajtóig, továbbra is az üveggel a kezében. A cipőjébe próbál belelépni. Minden megtett centiméterrel egyre jobban hergeli magát. Az a nő megint elrontotta a szabadságot, a mámort, ő pedig egy önműködő gépezet. Elég egy ilyen, apró pöccintés, hogy beinduljon, és máris végtelen agressziót, haragot generál magában. Ezt márpedig ki kell töltenie valakin, az pedig nem lesz más, mint az exfelesége.
A cipőt nagy nehezen sikerül felvennie, a pulóvernek csak az egyik karjába bújik bele, mert a másik kezében az üveg van, és túl bonyolult volna ezt most kitalálni, hogy lehet összehozni a kettőt. Kurva mérgesen indul neki a legalább harminc perces gyalogútnak, hogy a régi házához ismét visszatérhessen, és ott majd… nos, azt még nem találta ki, mit fog csinálni, de igencsak kreatív hangulatában van.

11
Lakások, házak / Re:Watanabe Kenta lakása
« Dátum: 2017. Jún. 30, 19:24:31 »


- Akkor leszel Sátánka - veti oda, de mégis valószínűleg ez a legtöbb kompromisszum, amit valaha ki lehetett préselni belőle. Az alkalmazkodás sosem volt az ő pályája, feleslegesnek tartja, majd mindenki más szépen idomul hozzá, aki pedig nem, arra nincsen szüksége.
 - Már láttad, sajnos élek, úgyhogy mehetsz - válaszolja megvonva vállát. Nem kifejezetten jó indok a látogatásra. Néha a szokásos társaság, akik valamilyen furcsa okból mégis ragaszkodnak hozzá, előállnak kreatívabb kifogásokkal miért kell éppen a nyakán lógniuk. Maaya, nos, nem fárad ilyesmivel.
- Mondta a mintaanya, amint leült egy alkoholista mellé ült, az esti dorbézolásért… - narrálta le az eseményeket, szemeit forgatva. Megvárja Maayát, ahogy leül az asztalhoz, vele szemben, majd tölt magának némi italt. Ő magához veszi az üveget, és ahelyett, hogy tulajdonképpen koncentrálna, inkább nem is válaszol a kérdésre, csak megvonja a vállát. Nagyon jól esik neki az alkohol, és olyan érzés, mintha sós vizet inna. Erre szomjazik, iszik, iszik, de csak egyre szomjasabb lesz tőle, többre vágyik.

Kicsit elkalandozik a jelenet közepette, a gondolatai messze viszik őt. Egy pillanatig nem tudja megmondani, hogy éppen álló vagy fekvő helyzetben van-e. Csak azt tudja, hogy tulajdonképpen igen mindegy, mert körülötte csak úgy forog minden. Talán, ha kicsit jobban koncentrálna, azt is képzelhetné, hogy lebeg. Ő az aprócska univerzum központja, amit megalkotott magának, lényegtelen, hogyan áll éppen, ő a viszonyítási alap itt. A lassú mozgás megzavarja kicsit a valóságban, hirtelen előre bukik kicsit a feje, úgy kell visszafognia, hogy ne fejelje meg az asztalt. Mi lehet vele? Mély levegőket vesz, de attól csak felkavarodik a gyomra. Lemaradt az eseményekkel. Mikor lett ennyire részeg vajon, de ami még fontosabb, meddig maradhat ezúttal? Ez a világ sokkal több jóval kecsegtet, mint a valóság. A zsibbadás minden fájdalmat elűz, a súlytalanság felszabadító, és végre azt érzi, ő nem mellékszereplő a saját életében. Itt ő van a középpontban, megvan a kontroll illúziója. Lassan, nagyokat pislog, nehezek a pillái, úgyhogy küzdenie kell kicsit a fáradtsággal, az ébredés mindig borzalmas.
Maayára csúszik ködös tekintete, sóhajt egy aprót,közelebb hajol. A nő arcát egy durva mozdulattal fordítja az egyik oldalára, majd a másikra. Állánál fogva húzza közelebb a saját arcához, szemeivel igen nehezen próbál ajkaira koncentrálni...

12
Karakura / Re:Be My Valentine
« Dátum: 2017. Jún. 24, 23:36:30 »
Az elméje egyszerűen védekező állásba kapcsol sokszor. Egy újabb, értelmetlen napot töröl ki az életéből, hogy minél kevesebbet kelljen még végigszenvednie. Úgy ítéli, sajnos túlságosan sok van még neki hátra. Egy-két kimaradás csak jót tesz neki. Ha ennyire részegre issza magát, csak úgy repül az idő. Az önkívületben fetrengve, egészen más a világ. Csak ilyenkor képes nyugodtan aludni, nem álmodik. Arra a halálszerű békére lel az öntudatlanságban, aminek lassan függőjévé válik. Vágyik rá, hogy minél többször végződjön így a mámor. Eltompult érzékekkel, érzések nélkül létezni – ez az, amire tényleg vágyik. Az egyetlen létforma, amit még el tud viselni. Szüksége van az alkoholra, még ha a kapcsolatuk nagyon egyoldalú is – az alkohol általában tökéletesen jól megvan nélküle. Az egyoldalú szenvedéshez és rajongáshoz már egészen hozzászokott, úgyhogy a fennálló helyzet sem zavarja.
Az sokkal inkább, hogy mielőtt még a hőn áhított nyugalom beköszöntene, igen nagy baromságokat csinál rendszeresen. Néha lecsukatja magát, néha volt felesége ajtaja elé végzi a nagy dolgát, levizeli az autót, ami egykoron az övé volt, vagy éppen csak elalszik egy árok szélén és kirabolják, rosszabb esetben még beköszöntenek a mínuszok is és majdnem halálra fagy. Mégis, mindez megéri azért a pár nyugodt óráért, amíg vissza nem tér a szó szerint fájdalmas világba. Bár a másnaposságra van egy igazán tuti receptje – sosem józanodik ki.
Ezúttal a kelleténél kicsit korábban ébred, ugyanis az előző éjjel valami más hülyeséget követett el, olyat, amilyenre már egészen régóta nem volt példa. Sokkal boldogabb lenne, ha egy vadidegen keltegetné éppen kedvesen, de nem, még csak ez sem adatott meg neki. Még mindig részegen, keserű szájízzel, és annál is borzalmasabb szájszaggal, hunyorogva fordítja fejét a nő felé. Ő tökéletesen emlékszik a történtekre, sajnos nem adatott meg neki az a boldog tudatlanság, mint Sachikonak.
– Leszarom a ruhádat – válaszolja a lehető legőszintébb arckifejezéssel, amit éppen fel tud venni. Csak úgy süt róla, hogy gyűlöli a nőt, a helyzetet, azt, hogy felkeltette, és úgy en block az egész világot is mellé. Hangja rekedtes, elégedetten érzi, hogy szédeleg. Túl keveset aludt, még csak ki sem józanodott, és ez jó jel. Azonban megmozdulni nem hajlandó, az nagyon veszélyes volna. A heves mozdulatoktól még meg is fájdulhat a feje, attól kezd bele igazi, gyerekes tombolásba és pusztításba, senki nem akarja ezt.
Emlékei nyomán végigpillant a nőn, a karját, oldalát lila foltok, zúzódások tarkítják. Nem biztos benne, hogy idáig észrevette, de nem is baj. Nem érez bűntudatot, inkább csak elégedettséget. Egyetlen helyzetben sem kedves, de amikor ennyire részeg, akkor viszont még a racionalitás korlátait is elengedi, és még annyira sem figyel másokra, mint amennyire alapvetően szokott. A másik oldalára fordul, még mindig a ruhán fekve, csak akkor ül fel, amikor úgy érzi, hívja a természet.
A fürdőbe biceg, valami miatt borzasztóan fáj a térde, na arra még nem jött rá, pontosan mit csinált vele tegnap éjszaka. Az ajtó becsukásával nem fárad, könnyít magán egyet. A mosdókagylóhoz lép, ám kézmosás helyett a tükör mögötti szekrényt nyitja ki. Meglepő természetességgel veszi ki a fogkeféjét, és a szájvíz helyén lévő vodkásüveget. Egy picit meglocsolja a fogkefét, hogy ne állott, hanem friss pia szaga legyen a leheletének. Amint az ízhatás megvolt, megtölti az üveg kupakját kétszer-háromszor. A szesz végig égeti a nyelőcsövét, a gyomrát, libabőrös lesz tőle a háta, meg kell mozgatnia a tagjait. Elégedetten rakja vissza, így ni, máris sokkal élőbbnek és frissebbnek érzi magát, mint eddig.

13
Egyéb helyszínek / Re:Kéz és lábtörést!
« Dátum: 2017. Jún. 23, 20:36:15 »
Próbálta elterelni Yuuna figyelmét, amennyire lehet, mellette térdelve, annak ellenére, hogy az ő lábát sem erre találták ki. Néha, amikor a helyzet tényleg megkívánta, tudott felnőttként viselkedni, főleg, ha megerőltette magát. És kevéssé tudott elképzelni ennél alkalmasabb helyzetet arra, hogy felnőtt legyen. A szomszéd palánkot is fejelgethetné éppen, ahhoz több kedve volna tulajdonképpen, mégis itt van. Yuuna arcát nézi, és hallja, ahogy kimondja a szavakat. Csendesen bólint. Így van. Nem tud lábra állni, és most nem is fog, az biztos. Még az is lehet, hogy soha többé nem fog, de ezt az információt már okosan megtartja magának, és inkább csak a saját gondolatait engedi elfajulni.
Egészen addig, amíg meg nem hallja Mamoru hangját, akkor pillant csak fel a szőkére, de csak futólag, egyből visszacsusszan a tekintete Yuunára. Meghallja a szavait, és kénytelen a legőszintébb, leggúnyosabb nevetését elővenni, annyira szürreális a helyzet, de mégsem hagyhatja annyiban.
– Tökösebb három és fél volt, mint amit te valaha produkáltál, Barbie – válaszolja, torz vigyorral az arcán, nem nézve a másikra. Csak ezután válaszol Yuuna kérdésére, mert eddig igazán bizonytalan volt, mit is válaszoljon neki pontosan. Az ő fejében egészen más élt a folytatásról. Mintha régen, évekkel ezelőtt tüzes vassal égették volna elméjébe az emlékeket, most pedig újra felizzanak és elhomályosítják a valóságot.
– Rögzítik és érzéstelenítik a lábad – egy pillanatra lepillant, nem hagyja, hogy Yuuna kövesse a tekintetét, de látja, hogy már viszonylag helyére került a végtag az orvosoknak köszönhetően. – Aztán pedig kórházba visznek.
Tovább nem mesél. Ennyi pontosan elég lesz, a későbbiekben is csak ő hiszi azt, hogy pontosan tudja. Csak néha pillant oda a lány lábára, ő már ennél sokkal közelebbről is megérte a helyzetet, nem hatja meg. Egy dolgon jár csak az esze folyamatosan, amit másképp csinálna mindenképpen. Józan. Túl józan ahhoz, hogy ezt átélje, és ettől remegnek a kezei, viszket a tarkója. Minden apró porcikája az alkohol okozta tompaságért könyörög. Fel akarja oldatni vele ezt a sok érzelmet, ami beleszorult az elmúlt pár percben. Sőt, még többet akar. Nem emlékezni erre. Számára nem túl nagy feladat jelenleg kitörölni egy-egy napot az életéből. Csak jobban lesz tőle. Egy újabb, felesleges, szenvedéssel és nyűglődéssel teli nap, amire nem kell emlékeznie. Hamarabb telik el az a sok hátralévő… határozottan túl sok van még. Viszont abban is biztos, hogy ha emlékszik a mai napra, az jó pár évvel megrövidíti majd, hosszú távon még előnyös is.
Érzi, ahogy a lány megszorítja a karját, és kicsit jól is esik neki a fájdalom. Emlékezteti a szervezetét, hogy hol is van és mit is csinál pontosan. Visszatereli a gondolatait és segít neki koncentrálni kicsit. Egy gyors, nem túl feltűnő mozdulattal segíti Yuunát és töröl le pár könnycseppet az arcáról. Valószínűleg a leggyengédebb mozdulat, amit a férfi valaha a lány felé intézett, és valószínűleg az utolsó is.
A kérdésére akaratlanul is féloldalas, ironikus mosoly kúszik az arcára.
– Ne aggódj, fel se fog tűnni, és máris vége – válasza legalább annyira szabadon értelmezhető, mint a lány kérdése, ahogy hagyja, hogy a gravitáció lecsúsztassa a kezeit róla, hozzáérnek a jéghez. A tehetetlenség érzése kedves barátként fogadja, nem taglózza le és nem zavarja. Az egész életét így élte hosszú évek óta, a rossz egyszerű elszenvedőjeként, beletörődve. A kontrollra való törekvést már rég feladta. Talán ezért nincs annyira lesokkolva, és ezért nem érzi magát különösen rosszabbul, mint a többi napon. Az, hogy az élete csak még mélyebbre csúszik, és végleg elbäsz valami igazán fontosat, a hétköznapi rutin része már. Semmi különlegesen szomorú.
– A felsőd, Barbie – intézi Mamoruhoz a szavakat, miközben kinyújtja a karját érte, és a hangja a szokásos, parancsolós, ellentmondást nem tűrő. Ő is szívesen odaadná a sajátját a lánynak, de az mondjuk önzetlenség lenne, ami nem jellemzi őt, másrészt pedig nem tudja, mert nagy sietségében fel sem vette és most éppen nincs nála.

14
Egyéb helyszínek / Re:Kéz és lábtörést!
« Dátum: 2017. Máj. 07, 19:25:21 »
Izgult a verseny miatt, kellemes mennyiségű alkohollal nyugtatta idegrendszerét. Egy cseppet sem volt részegebb a szokásosnál, már rutinként kezelte a helyzetet. Mindenki tudja, hogy egy világbajnokság nagy dolog, de Kenta ennél egy fontosabb dolgot tud: minden verseny, pont ugyanolyan, mint a többi. Lehet, hogy más a tétje, de ez egyedül az elmédet támadja meg. A felkészülés, a tánc, a pontozás, az egész metódus teljesen ugyanaz, és ha a következmények fátylát elhúzod, megtudod, milyen egyszerű. Rutin. Számára is az volt, elbízta magát, és lassan már a kellemes izgatottság is elmaradt. Inkább csak olyan érzés volt, mint sok éves munkaviszony után ugyanarra a munkahelyre bejárni minden reggel. Jó állás, gyerekkorod óta ezt szeretted volna csinálni, ezért küzdöttél. Elérted az álmaid, boldog voltál velük, mert valami más volt, valami új, valami sikerélmény. Majd szépen, lassan monotonná vált, az érmek egyértelművé váltak, és nem számítottak már annyit. Belepunnyadt az állapotba, és nem élvezte igazán, sem a feleségével töltött időt, sem a korcsolyázást, és gondolkozott azon, hogy feladja. Akkor jött az olimpiai kvalifikáció, ami új életet öntött belé, értelmet adott neki. Volt miért dolgoznia, és mindent beleadnia, volt újabb célja, volt még több, amit elérhetett, és ez éltette. Aztán azt is megszerezte.
Akaratlanul is ezeken az emlékeken mereng, miközben azt várja, hogy Tachibana következzen, és elkezdje. Nagyon koncentrál rá, szinte együtt mozog vele, a jég mellett sétálva. Néha nem tudja visszafogni magát, egy-egy hasonló mozdulatot tesz karjával, lábával. Figyel a zenére, számolja a ritmust, a mozdulatokat, a lány arckifejezését, az összképet. Mindent néz, ami fontos lehet ahhoz, hogy tökéletes legyen. Mert más természetesen nem elfogadható, sem a sportágban, de nála főleg nem, csak a teljes mértékben tökéletes gyakorlatok. Nincs rontás, nincs esés, nincs bénázás, minden kizárólag úgy, ahogy elvárja tőle.
Megrökönyödik, amikor látja az ugrást. Nem, ez nem volt benne a programban, és soha nem gyakoroltatta a lánnyal. Nem véletlenül, ezt az ugrást nem az ő fizikumára találták ki. Nagyon kevés nő próbálkozik meg vele, ők is sok év kemény munkáját teszik bele, lassan haladnak, óvatosan terhelik a szervezetüket. Ismerte Mao Asadát, régi barátok voltak, és ha a lány annyira meg szerette volna tanulni, akkor megkérte volna, hogy segítsen nekik. A legjobbtól tanulhatott volna… később. Majd ha kész lesz rá. Egy dolog biztos, nem tizenhat évesen, frissen a felnőttek mezőnyébe kerülni, bőven fejlődésben lévő, sérülékeny szervezettel.
Ennek ellenére úgy tűnt, a dolgok simán mennek tovább, a normál kerékvágásban. Lassan visszaáll a normális szívverése, és szinte el is felejti az ugrást, annyira koncentrál a pillanatra, a mozdulatokra, az ugrásokra. A program vége felé elkapott egy arckifejezést, amitől teljesen lefagyott, és csak szemével követte tovább a lányt. Pár másodperc kellett a feldolgozáshoz, de pontosan tudta, honnan olyan ismerős. Fájdalom. Égető, mindent elemésztő fájdalom, amit a tökéletes fellépőmosoly mögé próbál a táncos betuszkolni, néha több, néha kevesebb sikerrel. Ő pedig úgy áll ott, mint egy őz, amikor kiugrik az autó elé. Tudja, hogy meggondolatlanság volt, közelednek felé a vakító reflektorok, ő mégis áll, és meg sem mozdul. Nem tud, a teste nem engedelmeskedik neki, még levegőt is elfelejt venni. Pedig szíve szerint ugrana, szaladna, tenne valamit. Bármit. Tudja mi fog történni. Érzi. Ott volt. Átélte, pontosan ugyanezt, és most nagyon elevenen él benne az emlék.
Végre sikerül magához térnie a transzból, és amikor a lány fájdalma már egyértelmű számára, akkor ragadja meg a pálya oldalát, kezd el kiabálni neki, torka szakadtából.
– Tachibana, állj le, hagyd a picsába, nem ér annyit! – próbálja túlharsogni a zenét, a tapsoló közönséget, Yuuna nevét ordibálni, de semmi esélye. Amúgy sem rá figyel, nem rá koncentrál, még ha ők ketten lennének a csarnokban, akkor se hallaná meg valószínűleg. Nem érnek el hozzá a szavai.
Az esés bárki más számára első pillanattól kezdve egy egyszerű hibának tűnhetett, ő viszont szinte lassítva látta, hogy mi történt. Yuunát a palánk állította meg, ő pedig leállíttatta a zenét, és azonnal ordibálni kezdett az orvosi személyzettel, hogy menjenek oda, és segítsenek a lánynak. Nem tudott lába állni, és tulajdonképpen nem is értette mi történt. Összeszedte magát, ő is jégre lépett, a lányhoz sietett, letérdelt mellé, de nem mondott semmit. Nem tudta levenni a tekintetét a lábáról, és komolyan úgy érezte magát, mint akit elütött egy autó. A tarkója zsibbadni kezdett, és mintha semmi mást nem érzékelt volna a világból ezen az apró ponton felül.
– Semmi baj, Tachibana, csak rám nézz – fogja meg a lány állát, és irányítja zavart tekintetét magára. Határozott, egyszerű utasítást ad, hogy fel is fogja. Mai napig kísértik az emlékek arról, ahogy az orvosok dolgoznak és próbálják helyrerakni a lábát. Neki nem kell látnia, a legjobb lesz, ha engedelmeskedik neki.

15
Karakura / Re:Korcsolyázók, bírák, exfeleségek és egyéb rémségek
« Dátum: 2017. Márc. 31, 23:01:22 »

Nagy levegőket vesz, próbálja tompítani a szédülést. Az elvonási tünetekre fogja, ez a baja, ezért viselkedik így, mert nem jutott a szervezete alkoholhoz! És nikotin, igen, nagyon sok nikotinra is szüksége lenne. Ez tökéletesen természetes reakció, ha egy komoly, hosszú függőség után némi kihagyás van. Vigasztalgatja magát. Indokokat keres, okokat, realizálni akarja a történteket mindenképpen. Mögé akar látni valamit, bármit, egy materializált hatalmat a kusza érzelmek tengere mögé, egy gonosz bábmestert a háttérbe. Tényleg bármivel megelégedne, csak ez a rengeteg szorongás, negatív érzelem ne lebegjen csak úgy benne, tárgy, és okok nélkül. Nem logikus. Nem kellene így lennie. Ő amúgy sem egy ilyen ember, aki ilyeneket csinál – ő amúgy sem egy olyan ember, aki érez. Vakarja a tarkóját, majd megérinti az arcát, amikor elveszi a kezét, vért lát. Káromkodva törli kezét a felsőjébe, ujjával szétmaszatolja az arcát. Azon kapja magát, hogy liheg, markolja a korlátot, még erősebben, mint eddig, és már nem érzi az ujjait. A világ pedig csak úgy forog vele, ő pedig nagyot nyel. Furcsa késztetést érez, ahogy kipillant az erkélyről, valami olyasmit, ami a gondolatokon felül van. Mintha nem lenne ura a testének, egy felette álló valami irányítaná a kezét. Közelebb lép a korláthoz, letekint. Nincs túlságosan magasan, viszont figyelmét furcsa hangok keltik fel. Apró, vékony, vészjósló hangok, suttognak neki. Körbe néz, nem lát semmit, és akkor jön rá, hogy a hangok lentről szólnak hozzá, suttognak. Nem érti, hogy mit mondanak, rengetegen vannak, és összefolyik a hangjuk, kellemetlen dallammá olvadnak, és teljesen megbabonázzák. Nem érti a szavakat, amik mondanak, nem is emberi nyelven teszik.
Nagyon jól tudja a következő pillanatban, mit mondanak. Hívják. Keze lazít a szorításon, előre dönti testsúlyát. Meglepő nyugalom tölti el, nagy levegőket vesz, pulzusa lassul, és a józan, felettes én messze jár, amikor…
Hozzá képest apró, vékony karok fonódnak köré. Észre sem vette, hogy nincs az erkélyen, mert ő maga nem itt járt, már egy egészen más világban. Hirtelen zökken vissza a helyzetbe, megmerevednek izmai. Próbálja feldolgozni, megérteni mi történik. A lányka hangja halknak hat, és távolinak, de hirtelen minden olyan tiszta tőle. Nincs dallamos mormogás, a többi hang eltűnt, és végre ura a testének. Mint egy üdítő fuvallat, ami pillanatok alatt szétfújja a felhőket, és végre rendet teremt a zűrzavarban. A mennydörgés, a villámoknak már csak az emléke marad, semmi több.
– Megyek – motyogja halkan, de tekintetével még mindig lefelé néz. Ez csak félig szól Yuunának, sokkal inkább a hangoknak tett ígéret odalent. Megy. Egyszer találkoznak majd. Akkor pedig, amikor próbálna mozdulni, tulajdonképpen leesik neki, hogy ez a helyzet… nos… egy ölelés. És abban a pillanatban, ez egy tökéletes táptalaj arra, hogy végre a sok szorongásnak és frusztrációnak táptalajt adjon.
– Szánalmas vagy Tachibana, nem versenyeken a helyed, hanem az óvodában, a plüsseiddel együtt! – kiabál rá a lányra, miközben alkarjával arrébb taszítja őt, de csak egy kicsikét. Ez egyértelműen nem Yuunának szól – saját magával kiabál. Ő a szánalmas, és pontosan ő az a felnőtt férfi, aki nem tud néha ellenállni a bolyhos, kellemes kis plüssöknek. Az a felnőtt férfi, akiben egy olyan megtört kisfiú él, aki akár vissza is mehetne az óvodába, akkor sem tűnne ki a tömegből tulajdonképpen. De saját magának nem mondhatja. Magát nem bánthatja, ilyesmit nem engedhet meg.
Ilyenkor a legszúrósabb, a legkevésbé elérhető. Ilyenkor van legtávolabb a valóságtól és a körülötte lévő emberektől – a szakadék legalján, amiből már nem is próbál kijutni. Fáj a lába az előző futási kísérlettől. Mérgesen veszi fel a lány cuccait, hogy ne neki kelljen cipelnie, így sántikál. Igaza van Yuunának, itt az ideje, hogy hazamenjenek, és egy egészen más reggelre ébredjenek, egy új nappal. Neki is éppen itt az ideje, hogy rendet rakjon a fejében, mert nagy a zűrzavar. Nagy levegőt vesz, masszírozza halántékát, majd kifújja.
Viszket a tarkója. Nem vakarja meg.

Oldalak: [1] 2 3