Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Fon Miho

Oldalak: [1] 2
1
6. osztag / Re:Edzőterem
« Dátum: 2017. Febr. 14, 19:46:29 »
Shihouin kapitány


Tartottam tőle, hogy a kapitány nem annyira aggódó felettesként érdeklődik az egészségi állapotom felől, mint inkább hűbérúrként, aki tudni akarja, hogy van-e még haszna az egyik szolgájának. Természetesen joga van az ilyen típusú aggodalomhoz, úgyhogy nem érzem sértőnek. Én sem voltam benne teljesen biztos, hogy valaha képes leszek még harcolni, különösen azokkal az ellenfelekkel, akik egy főnemest fenyegethetnek.
 - Minden feladatom el fogom végezni hiba nélkül továbbra is, Shihouin-dono.- elkapom a felém dobott bokent, amit néhányszor megforgatok a jobb kezemmel, hogy ellenőrizzem a súlyelosztását. Elégedetten állapítom meg, hogy ez a kard szinte pontosan olyan, amilyennel a Fon klán tagjai gyakorolni szoktak, amivel én szoktam edzeni a gyerekeket. Meghajtom a fejem, ahogy mindig készülő párbaj előtt.
 Felkészülök a harcra, de ignorálom a tényt, hogy hátratette a kezeit. Talán tényleg úgy gondolja, hogy nincs rájuk szüksége, de tudom, nem tekinthetném csalásnak, ha mégis használja őket. Az első dolog ez volt, amit megtanultam gyerekként: a harcban nincs csalás. Ha hozol egy második kardot magaddal, ha álmában leped meg az ellenfeled, ha tettetsz, ha többen vagytok, az nem változtat a tényen, hogy ki marad állva a végén. A győzelem az egyetlen, ami változtatni tud bármin, minden más szabály csak gyerekeknek mondott tündérmesékben él, amit sok felnőtt is elhisz.
 A rövid feszült csendet arra használom fel, hogy mérlegeljem magam és az ellenfelem. Nagyobb, mint én, valószínűleg sokkal gyorsabb is, a technikája jobb, mint az enyém, és kétségtelenül sokkal erősebb fizikailag, ezen túl ott van az előnyei között a sérülésem is, ami hosszú időre harcképtelenné tett, és elszoktatott tőle, hogy használjam a bal lábam. Az én előnyöm látszólag csak egy bot és az ezzel járó távolsági előny, de a valódi előnyöm, hogy ezt a sok dolgot ő is tudja. Nem hinném, hogy számít bármiféle kihívásra, éppen ezért alábecsül engem. Amennyiben mégsem, tényleg nem jelentek számára kihívást.
 Megmarkolom a fakardot két kézzel, beállok alapállásba, és felkészülök a támadásra, de a kapitány megelőz. Egyelőre nem támadok, nem lennék elég gyors, úgyhogy elrúgom magam a földtől a jobb lábammal, éppen csak átugorva a kapitány lába felett, és egy hátra szaltóval érkezem néhány méterrel arrébb. Érkezéskor kicsit megrogyasztom a bal lábam, ami ugyan lehetővé teszi már az ilyen mozdulatokat, mégis úgy teszek, mintha az összecsuklana a megerőltetéstől, és egy hátra bukfenccel korrigálom a látszólagos hibát. Egy laikus nem venné észre, hogy baj lehet a lábammal, számára ez csak egy szemet gyönyörködtető mozdulat lenne. Shihouin-dono viszont tudja, hogy nem a szépséget tanuljuk, hanem a hatékonyságot, nem gondolná, hogy ilyesmire pocsékolnám az energiám, ha lenne választásom. A földre kerülni még megalázóbb lenne.
 Megfordítom a kardot, hogy a hüvelykujjam nézzem a markolat felé, és ezúttal én lendülök támadásba. Két viszonylag gyors támadást indítok felülről, előbb a bal, majd visszafelé a jobb válla felé átlósan, de nem számítok rá, hogy bármilyen eredménnyel járnának, mert óvatos támadások egy olyan ellenfél ellen, akinek a védelme egyelőre nélkülöz inden rést. A támadások után elhátrálok kissé, és a jobb kezem kinyújtva oldalra felkészülök egy riposztra. Csak egy valódi célom volt a támadással: végig a jobb lábamra teszem a súlyom, mintha a bal még túl bizonytalan lenne hozzá, hogy pár másodpercnél tovább megtartson, különösen egy támadás alatt, és a riposztra is ilyen pozícióban készülök. Egy pillanatra elfog a kísértés, hogy a bal kezemmel rámarkoljak a combomra egy pillanatra, de végül nem teszem, nem szakítom meg ezt az állást. Az már túl egyértelmű lenne, ha kimutatnék valamiféle fájdalmat, a gyakorlott szemnek ennyi jel is elég, hogy lássa, amit látni akar. Ha azt hiszi, hogy siettetnem kell a győzelmet és a bal lábam valóban nem működik úgy, ahogy kell, az valóban elég előnyt adhat ahhoz az egy találathoz.

2
6. osztag / Re:Edzőterem
« Dátum: 2017. Jan. 23, 22:27:52 »
Shihouin kapitány


 
Kicsit segít az önbizalmamon, hogy a kapitány hagyja, hogy felálljak, de azért idegességgel tölt el, hogy éppen miattam dönt egy ember élete felett. Persze, tudom, hogy nem fogja ezért megölni, legalábbis nem elsőre, és a tiszt nagyon jól tudta, hogy milyen következményei lehetnek a lopásnak. Ettől függetlenül persze felelősnek érzem magam a sorsáért, amit a kapitány rövidesen tudomásomra is hoz.
 - Értettem.- meghajtom kissé a fejem, miközben végiggondolom, ki lesz az, aki kiméri a büntetést, és sajnos nagyon valószínű, hogy én. Nem lenne tisztességes egy alárendeltemre hárítani egy ilyen kellemetlen feladatot, azt pedig kétlem, hogy lesz önként jelentkező. Így én leszek ráadásul a rossz az osztag szemében, persze én nem érzem emiatt rossznak magam. Az osztagközösség nagyon fontos, zavartalan működéséhez elengedhetetlen a bizalom, a tolvajunk pedig elárulta ezt a bizalmat.
 Mielőtt megtehetném az első lépést a távozás felé, megakad a lábam a mozdulatban a kérdés hallatára, és ahogy tudatosul bennem, hogy a kapitány látta a gyengeségem, egy pillanatra újra érzem azt a hatalmas lélekenergia-tömeget, ami néhány éve tönkretette a végtagot. Most már nem fáj, de tudom, az izmok még korántsem olyanok benne, amilyennek lenniük kellene, az ösztönök rászoktattak, hogy óvatosan terheljem a lábam. Szomorú, hogy ez még mindig annyira hátráltat, hogy elég két lépés az avatott szemnek a hiányosság észrevételéhez.
 - Sajnos még nem tökéletes, de rövidesen olyan lesz, mint régen. A feladataim elvégzésében addig sem fog hátráltatni.- mielőtt a negyedik osztag kifejlesztett egy módszert rá, hogy a korábban permanensnek hitt sérülést rehabilitálják, valóban felkészültem rá, hogy életem hátralevő részét úgy fogom leélni, hogy botra támaszkodva járok. Ez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy feladom a terveimet rá, hogy valaha pusztakézzel harcoljak, kicsit módosítottam a stílusomat, hogy legyőzzem ezt a hiányosságot. Egy legenda szerint a hakuda amúgy is azért jött létre, hogy ellensúlyozza a nyomorékok hátrányait az egészségesekkel szemben harcban. Szerencsére nem leszek nyomorék, de mindenképp hasznos volt megtanulni a jobb lábam nélkül harcolni. Hiába gyengék még az izmaim, már el tudom képzelni az önvédelmet egy tökéletes test birtoklása nélkül is.

3
6. osztag / Re:Edzőterem
« Dátum: 2017. Jan. 14, 14:29:42 »
Shihouin kapitány


 
Gyors léptekkel haladok végig az osztag barakkjain. A lábam még minden lépésnél jelzi azt a két éve szerzett sérülést, de napról napra kevesebb késztetést érzek rá, hogy visszatérjek ahhoz a bothoz, aminek a használatára két éve rákényszerültem. A gyógyítók szerint nemsokára olyan lesz, mintha soha nem sérültem volna meg, bár nem tudom, hogy ez tényleg igaz-e. A képességeim komoly visszaesést szenvedtek azóta. Persze, szeretem azt mondani magamnak, hogy nem ezért tértem vissza a szolgálatba egy kevésbé sebesség- és akrobatika-orientált osztagba.
 Való igaz, hogy gyűlöltem a Féregbolyt, valószínű csak a családtagjaim nyomására vállaltam egy olyan pozíciót, ami ártatlan emberek bezárva tartásáról szólt. Bennem soha nem volt meg az a felsőbbrendűségi érzés, ami ahhoz a munkához kell, hogy indifferenssé váljunk arra, amit azokkal az emberekkel teszünk, akiknek például veszélyes lélekölőkardja vagy reformer elképzelései vannak. Nem is igazán akarom, hogy legyen.
 A mostani munkaköröm első ránézésre nagyon hasonlít a régihez: mások fogva tartásáért vagyok felelős. Egyetlen lényeges különbség van csupán: azok, akiket itt fogva tartunk, tényleg tettek is ezért valamit, nem potenciálisan veszélyes emberekre kell vigyázni életük végéig. Az is segít, hogy ebben most én vagyok a parancsnok, és bánhatok emberségesen a fogvatartottakkal. Nem is hiszem, hogy ilyen munkát lehet végezni anélkül jól, hogy együtt éreznénk mindenkivel.
 Veszek néhány mélyebb levegőt, mielőtt bekanyarodok a folyosóra, ami az edzőterembe vezet. Tudom, hogy a kapitányom ott van, és most beszélek majd vele először néhány szónál többet a kinevezésem óta. Jól ismerem őt persze, már akkor az ő védelmére készültem, amikor még gyerek voltam, de a Gotein belül most van először kapcsolat közöttünk. Meglehetősen ideges is vagyok miatta, sajnos soha nem bírtam jól az ilyen nagy, jelentőségteljes pillanatokat fontos és ijesztő emberekkel, de azért nagyjából összeszedem magam, mire elérek a tolóajtóhoz.
 Tudom, hogy a kapitány bizonyára nem fog örülni neki, hogy megzavarom edzés közben, mégis jelzem az ajtó előtt álló testőröknek, hogy szeretnék bemenni. A kezemben tartott, gondosan bebugyolált szobor, amit lefoglaltunk, elég értékes és fontos hozzá, hogy most azonnal vissza akarjam adni. Talán a kapitány nem fog örülni neki, hogy megzavarom, de biztos vagyok benne, hogy annak sem örülne, ha nem tudna meg minden hírt azonnal. Az információ talán az egyik legértékesebb és legromlandóbb dolog a világon. Amint kinyílik az ajtó, belépek rajta.
 - Elnézést a zavarásért, Shihouin kapitány!- mélyen meghajolok, miközben kissé előrenyújtom a bebugyolált szobrot. Ahogy az elvárható, megvárom, hogy engedélyt adjon rá, hogy kiegyenesedjek, és beszélek, ha kell, ebben a pozícióban várok akár órákat is anélkül, hogy felnéznék. Már gyerekkoromban megtanítottak rá, hogy ez a helyes eljárás, ha a hűbérurunkhoz kívánunk beszélni.
 - Letartóztattuk Hise Makashit, és beismerte, hogy ő lopkod az osztag tagjaitól, alkoholra kellett neki a pénzt. A legtöbb tárgyat sértetlenül megtaláltuk a szobájában, közöttük az irodájából eltűnt szobrot is.- letérdelek, és óvatosan a földre helyezem a bebugyolált szobrot. Ez volt az egyetlen értékesebb tárgy, amit az osztagunk szarkája eltulajdonított, valószínű jóval értékesebb annál, mint amilyennek elsőre tűnt. Ettől függetlenül ez rendkívüli módon súlyosbítja a tetteit, és bár sajnálom kicsit, azért mégsem mondanám, hogy nem érdemli meg, amit ezért kapni fog. Soha nem volt bennem semmi tisztelet az olyanok iránt, akik meglopják a társaikat.

4
Tűzkeresztség / Re:Soul Society
« Dátum: 2014. Okt. 27, 22:19:06 »
 Egy bólintással tudomásul veszem, amit Kojiro mondott, bár biztos vagyok benne, hogy Kaito-samának sokkal fontosabb dolga van most, mint a testőrség vezetése. Bár tisztelem Yuuken-donot, az elsődleges hűségem a Fon családé, a családunk jóléte fontosabb a Shihouinokénál. Bár ezt nem tanította soha senki, nem is kellett, mindenki tudja, hogy a saját családja fontosabb bárminél. Még ha a saját életem már nem is feltétlenül.
Némán figyelem a parancsnokom mellől, ahogy Nara kapitány és Akira elindulnak a szentély ellen annak megkerülésével. Én nem tartom jó ötletnek, főleg, hogy ránézésre harcképtelen, vagy alacsony harcértékű ellenfelek bújtak be oda, akik valószínű nem harcolnának, amíg nem muszáj. Akár a gyors és minimális veszteségekkel járó győzelem a célunk, akár az, hogy élő foglyokat ejtsünk, szerintem súlyos stratégiai hiba őket ilyen korán elfogni. Embereket veszítünk és kötünk le rájuk, amíg tart a harc, ráadásul az ellenség valószínű nem igazán fogja majd vissza magát, csak mert pár hozzájuk tartozó fogoly is a célkeresztbe kerül. Éppen ezért szoktuk minden rajtaütésnél először az összes veszélyforrást kiiktatni, még akkor is, ha csak egy gyermek elhozása valahonnan a cél. Egy kis mosollyal gondolok rá, hogy Kaito-sama valószínű őket is hozzám küldené ismétlő képzésre, ha a családtagjaim lennének.
 Elindulok Yuuken-sama mellett, miközben előhúzom Haribattát, a pengét hátrafelé fordítva, és pár halk szóval ki is oldom, üveggé változtatva a kard pengéjét. A hatodik osztaggal ellentétben, az én feladatom nem a Respublicások likvidálása, úgyhogy nem gyorsítok fel túlzottan, csak annyira, hogy tarthassam a lépést a célszemély mellett. Mivel kapitány, az elsődleges dolgom valószínű az orvtámadások kezelése lesz, a szemből jövővel nyilván el tud bánni.
 Shakkahou helyett egy többrétegű üvegpajzsot hozok létre magam és Yuuken-dono fölé, amit teljes koncentrációval tartok a lándzsaeső ellen, amíg el nem fogynak. Szükség esetén készen állok rá, hogy arrébb dobjam az üveget, ha úgy látom, hogy széttörni készülne, nehogy a már beleszorult lándzsák is lehulljanak ránk. Amint Yuuken-sama előrelendül, követem őt, végig készen rá, hogy biztosítsam a bal oldalát, félrerúgva vagy lökve bárkit. Futás közben létrehozok a Harishinzouval egy üveggömböt gyorsan forgó üvegszilánkokból, amit a célszemélytől pár méterre balra lévő ellenség közé vágok. Csak ezután foglalom el a helyem Yuuken-dono balján.


5
Tűzkeresztség / Re:Soul Society
« Dátum: 2014. Okt. 13, 00:43:33 »
 Bár nem számítottam rá, hogy veszélytelen lesz számomra a mai csata, egy kis aggodalommal hallgatom Shihouin-dono szavait, amik arra utalnak, rengeteg ellenfél fogja célba venni őt, mint az élgárda parancsnokát. Ez mindenképpen olyan kérdéseket vet fel, mint azt, hogyan tudjuk hatékonyan ellátni a védelmét ilyen körülmények között. Szükség lenne hozzá még legalább hat képzett testőrre, és talán jobb lenne az is, ha nem a parancsnokhelyettes, hanem maga a testőrség parancsnoka, Kaito-sama vezetne. Tisztelem Kojiro képességeit, de Kaito-sama mellett még ő is amatőrnek tűnik. Ettől függetlenül, azért rá kell bízni, hogy megszervezze a védelmet.
 - Kuroda-san, szerintem nem tudjuk tökéletesen biztosítani a terepet Shihouin-dono körül ketten egy csatatér közepén, ismeretlen körülmények között. Szükségünk lenne még néhány emberre, és valamilyen nem szokványos biztonsági protokollt kellene bevezetni- nem titkoltam a főnemes elől az aggályaimat, úgyhogy nem is próbáltam úgy megszólítani Kojirot, hogy a vélhetően második osztagos hűbérúr ne vegye észre. Nyilván tisztában van vele, hogy túl nagy túlerővel szemben két testőr messze nem elégséges, ostobaság is lenne elhitetnünk vele, hogy minden tökéletes, és gond nélkül tudunk kontroll alatt tartani mindent. Normál körülmények között persze most viszonylag egyszerű lenne átmeneti testőrök jelentkezését kérni az osztagból, és röviden tájékoztatni őket, de ezúttal meggondolatlanság lenne bárkit közel engedni a kapitányhoz. Nem hinném, hogy tökéletesen árulómentesek a soraink, és senkiben nem bízok innen tökéletesen ahhoz, hogy rábízzuk a védett személy életét.
 Bár félrelépek a Kidoushuu kapitánya elől, én, ő és Shihouin-dono tökéletes, egyenlő szárú háromszöget zárunk be, hogy ha próbálna tenni valamit a főnemes ellen, időben megakadályozzam. Talán ostobaság egy kapitányról feltételezni, hogy ellenséges szándékai vannak egy másikkal szemben, de most, hogy minden árulókkal van körülvéve, és a vezetőnk össze is szólalkozott többekkel, nem árt figyelni. Sajnos, a Gotei tényleg egyre inkább híján van az olyan vezetőknek, akik oda valók, ebben egyet kell értenem Shihouin-donoval. Egy vezető feladata, hogy vezesse az embereit, számítani lehessen rá, számomra érthetetlen, hogy jut egy kapitánynak eszébe egyáltalán, hogy vitatni merje a 46-ok parancsát, bármi is az. Ahogy azt is nehéz megértenem, hogy vetemedik valaki arra, hogy magántémával megzavarjon egy katonai tanácsot, és ússza meg ezt büntetlenül. Még úgy is zavaró, hogy örülök, hogy a férfinak, akit Akira szeret, nem esett így semmi baja.
 Ahogy Shiranuinál, Hidetada hadnagynál is felkészülök rá, hogy esetleg ártó szándékkal közeledik a főnemeshez, esetében már alig egy méterre állok tőle, készen rá, hogy a földre vigyem, ha kell, minden mozdulatát figyelmesen tanulmányozom, az izomzatom megfeszül az éjféli bőrruha alatt, mint egy ugrásra kész macskáé. Különösen akkor lesz kritikus a pillanat, ha Shihouin-dono elfogadja a felkínált jobbot, bár nehezen tudom elképzelni, hogy a főnemes kapitány kezet fogna egy közszármazású hadnaggyal. Ahogyan a hatodik osztagból, az ő emberei közül is volt már szerencsém néhányhoz, de nem tisztem eldönteni, hogy akár őket, akár a hatodikosokat vagy a felderítők egyikét bevonjuk-e a testőrködésbe. Talán Shihouin-dono nem is akar most olyan szűk testőri védelmet, mint normálisan, biztosan meg akarja mutatni a képességeit. Hallottam, hogy nagy harcos, sokat nőne a szememben, ha ez bebizonyosodna, mert a nem láttam soha más fegyverrel harcolni szavakon kívül.


6
Tűzkeresztség / Re:Soul Society
« Dátum: 2014. Okt. 11, 02:37:54 »
Nincs mondanivalóm a vitázó felek számára, bármennyire is egyetértenék egyik vagy másik állásponttal- az igazság azonban az, hogy mindkettőben látok logikát. Tudom, hogy működnek az átlagos személyiségek, rengeteget láttam a Féregbolyban, és nagyon jól tudom, hogy mitől törnek meg, mi ad nekik reményt, mitől félnek, mire vágynak. A kiirtásuk félelmet kelt a többiekben, és bármennyire növekszik a gyűlöletük, sokuknak talán erősebb lesz az életösztöne. Ha irgalmat gyakorolunk, megmutatjuk, hogy nem mi vagyunk a rossz oldal, de aki egyszer átállt, miért ne állna át megint, ha a helyzet úgy hozza? Azon elgondolkozok, hogy tegyek-e valami utalást rá, mennyire problémás már a normális adag őrzése is a fogdában, de nem teszem, mert a Féregboly létezése titok a shinigamik előtt. Néhány kapitány viszont mégis éppen hogy nem nevezi meg név szerint, és ad hozzá térképet. Remélem, hogy Yoshemiku intézkedni fog az ügyben. Nem voltam közeli viszonyban a lánnyal soha, emlékszem, hogy mindig nagyon tehetséges és szorgalmas volt a képességei fejlesztése terén, de arra is, hogy soha nem tudott semmit megfelelően komolyan venni. Ezt viszont muszáj lesz, jelzem is neki a bevetés után, hogy figyelmeztessen mindenkit, aki tud a Féregbolyról, hogy ez titok, és ha kiderül, hogy létezik, az komoly bajt okozhat. Vajon mit szólnának, ha kiderülne, hogy tényleg nem mi vagyunk a jók? Én ráadásul asszisztálok ehhez, akármennyire próbálok kedves lenni a rabokkal, azért csak börtönőr vagyok.
 Szerencsére, időben észreveszem, hogy Akira meg akar ragadni oldalról, úgyhogy nem csinálok semmi olyasmit reflexből, amit soha nem tennék meg szabad akaratomból. Tudom, hogy a lány soha nem tudna ártani a légynek sem, úgyhogy semmiféle veszélyt nem jelent, főleg nem ilyen körülmények között. Idegesen nézek Yuuken-dono után, mielőtt úgy döntök, engedélyezek magamnak egy percet. Mielőtt megtudhatnám, mit akar, a vőlegénye mond pár meglehetősen zavarba ejtő dolgot, amitől sikerül teljesen elvörösödnöm.
 - Kuchiki-san, én nem… én nem a lányokhoz vonzódok- nem is értem, miért gondolta, hogy bármit akarnék Akirától, soha nem csináltam semmit, ami arra utalna, hogy a lányokat szeretném. Jó, azért megnézem a többi lányt közös fürdésnél, de csak összehasonlítás végett, hibákat keresek rajtuk, hogy magamat szebbnek lássam. Annyira zavaró, hogy ezt valaki tovább adta a pasijának, és elerjedt? - A családomban én oktatom a gyerekeket. Nem szeretnék gyerekeket ölni… de nem tehetünk mást, követnem kell a parancsokat. Nem beszélhetek a munkámról, de talán elképzelni sem tudod, miket kell tennünk, hogy megvédjük Seireiteit. Választanom kell, és inkább ez, mint hogy olyanok haljanak meg, akik fontosak nekem. Inkább az ellenség, mint én, a családom, az osztagtársaim. Mint te. Sajnálom, vissza kell mennem Yuuken-donohoz. Gratulálok a kinevezésedhez, és az esküvőhöz is! Köszönöm, de nem kérek, nem igazán eszek édességet- az utolsó mondatok után rosszul éreztem magam, hogy mennem kell. Borzalmas szövegkörnyezetbe helyeztem a gratulációm, inkább várni kellett volna vele, amíg mindez véget ér, még az is jobb. Miközben sietős léptekkel felzárkózok a hűbérúrhoz, egy pillanatra megszorítom a homlokom, mielőtt száműzöm a gyengeséget. Lehet, hogy megsértettem őket, de azért is harcolnom kell, hogy Akira biztonságban legyen, és a gyereke ne háborúba szülessen.
 - A családom évszázadok óta védelmezi a Shihouin-ház tagjait, én sem fogok csalódást okozni- nem futotta olyan esküre, mint Kojiro-sannak, valahogy most kellemesebb arra gondolni, hogy megvédek valakit, mint arra, hogy megölöm azokat, akik erre a valakire rátámadnak. Tudom, hogy meg fogom tenni, és igyekszem majd úgy gondolni rájuk, mint lelketlen gyilkosokra, gonosztevőkre, bűnözőkre. Különösen akkor lesz erre szükség, ha Yuuken-donot tényleg magára hagyják a kapitányok, bár ilyen szintű bosszút némi nézeteltérésért nem várok a Gotei kapitányaitól. Itt van az a fiú, aki a múltkor annyira megsértett, aki már az első randin le akart vetkőztetni a nyílt utcán, de bármennyire haragszom rá, nem haboznék segíteni neki, ha lehetőségem lenne rá. Egy bevetésen nincs helye ellentéteknek, egy csapat vagyunk.


7
Tűzkeresztség / Re:Soul Society
« Dátum: 2014. Okt. 10, 00:20:12 »
Némán követtem Yuuken-donot az őrszolgálat aktív tagjaival. Lankadatlan figyelemmel készültem rá, hogy bármelyik pillanatban ugorhassak, ami még indokoltabb háborús helyzetben, mint egyébként, még akkor is, ha a Gotei kapitánya bizonyára meg tudná védeni magát, amikor ébren van. Ettől függetlenül, azért spóroltam a köszönésekkel, amik ilyenkor nem megengedhető figyelmetlenségek. Csendben ültem le Kojiro mellé, még Akirának sem köszöntem. Pedig szívesen gratulálnék a lánynak az előléptetéséhez, de ezt majd később.
 Rosszul esnek Yuuken-dono szavai, amikor Yoshemiku-sant nevezi megfelelő vezetőnek, ezzel utalva rá, a bácsikámat nem tartotta annak. Természetesen, a saját családja fontosabb számára, mint a familiárisai, úgyhogy ezért talán nem kellene haragudnom rá. Nekem is fontosabb a saját családom, mint az övé. Csak azért szolgáljuk őket, mert ez szolgálja a túlélésünket is. Ettől függetlenül persze tisztelem, mint egy jó vezetőt.
 Nem folyok bele a vitába a nálam jóval magasabb rangú tisztek között, csak egy mosolyt engedek meg magamnak, amikor hallom, Akira férjhez megy. Nagyon remélem, hogy hivatalos leszek az esküvőre, bár kicsit meglep, hogy nem Nara-taichou lesz a férj. Amikor utoljára láttam őket együtt, úgy tűnt, hogy nagyon jól kijönnek egymással. Ami pedig a lelkek és akadémisták lemészárlását illeti, akármennyire rosszul esik, tudom, hogy ez a helyes döntés. Nem voltam a felderítő csapat tagja egyszer sem, de bizonyára végeztünk volna velük, ha az osztagunk erre képes lenne egymaga. Bizonyára nagyon jól tudják, hogy az üzenetük következmények nélkül lehallgatható bárki által, és számítanak ellenségre. Persze, nem esik jól olyanok megölése, akik csak egy, a mostaninál jobb világot akarnak. Én is szeretnék egy világot, ahol nincs szükség a Féregbolyra.
 


8
Lezárt küldetések / Re:Két kicsi tégla
« Dátum: 2014. Aug. 23, 22:40:33 »
Miho eldöntheti, hogy szerencséje, avagy inkább balszerencséje van. Éppen befordulna egy sarkon, amikor három zsoldossal találkozik szembe, közülük a középső, egy rövidre nyírt hajú, tetovált kínai nő, egyértelműen tiszt. Úgy tűnik, hogy valamivel muszáj levezetnie a feszültséget, amit vélhetően az őrjáratozás okoz neki, különösebb ok nélkül beleköt a lányba. Látszólag fegyvertelen, de a két másik őrnél egyelőre nyugalmi helyzetben tartott gépfegyver van.
 Haragos kínai szavak csapják meg Ryo füleit kintről, ezt nemsokára csattanások is követik, mintha valakik összeverekedtek volna, alig pár méterre az ajtajától. Ez ideális alkalom lehet rá, hogy elinduljon keresgélni.


 A tervem az volt, hogy keresek egy tisztet, leütöm, és beviszem egy eldugott helyre, ha tudom, a szobámba, és magamra zárom az ajtót. Ezt a tervet gyorsan tönkreteszi, hogy túl későn hallom meg a lépteket, és már nem tudom kikerülni a hármast. Mivel nem ebbe az irányba van a mosdó, nem igazán tudnék mit kitalálni, hogy mit keresek itt. Nem is tudom, hogy kérdezi-e, olyan nyelven beszél, hogy abból egyetlen szót sem értek meg.
 - Nem értem ezt a nyelvet- nyugodtan pillantok a dühösen kiabáló nőre, hiába jóval nagyobb nálam, és majdnem olyan izmos, mint egy átlagos férfi. Nem ő aggaszt, hanem a két másik őr, nem tudom, hogy ki tudnám-e őket iktatni anélkül, hogy le tudjanak adni egy lövést, és meghallják. A szemeim gyorsan mozognak jobbra-balra, de semmit nem látok, ami ebben segíthetne. Ha nyakon dobom őket egy késsel, még mindig nincs rá garancia, hogy nem sül el valamelyik fegyver.
 Hagyom, hogy a nő megragadja a felkarjaim, és megkíséreljen a falhoz vágni, így úgy tudok fordulni, hogy a hátam helyett a kezével érkezzünk meg a falhoz. Nem tudom, mivel haragítottam magamra, de nagyon remélem, hogy ért japánul, nem akarok másik tisztet vadászni. Szerencsére, a társaihoz már körvonalazódik is a tervem.
 Egyszerre ütöm hasba teljes erőből mindkét nyitott tenyeremmel, mielőtt erősen egymásba fonom az ujjaim, és a két kezem meglendítem felfelé, pont a lefelé bukó arcába csapva velük. Egy keresztlépéssel könnyedén mögé kerülök, ahogy hátratántorodik, és tenyér éllel erősen a tarkójára vágok, ami, ahogy vártam, eszméletvesztést okoz. Figyelem, ahogy összeesik, azután vigyorogva nézek a két fegyvercsőbe.
 - Mi baja van a barátnőtöknek? Ti nem vagytok elég jók neki, és én jövök be neki?- megfigyeltem már korábban, hogy az ilyen viccekkel könnyen lehet sok embernél oldani a feszültséget. Ez a kettő is nevetni kezd, miközben leereszti a fegyverét, és felvilágosítanak róla, hogy fogalmuk sincs, mi baja. Lökött kínai tyúk, csak azért tartja a főnök, mert remekül ért az emberek megtöréséhez. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy nem is fog megtörni. - Hagyjátok itt, majd összeszedi magát- ahogy a két férfi hátat fordított, őket is leütöttem hátulról, elég erősen hozzá, hogy kétséges legyen, hogy felkelnek-e még. Talán tisztább megoldás lett volna megölni őket, és jogot is kaptam rá erre a küldetésre, de nem szeretném használni.
 Nem várom meg, hogy felfedezzenek, megfogom a nálam legalább harminc kilóval nehezebb kínai nőt, és elkezdem vonszolni vissza a szobámba, ahol nyugodtan kérdezgethetem. Remélem, nincs sok őr, és nem fedezik fel a másik kettőt, de ha fel is fedezik, akkor sem igazán fogják tudni, hogy mi történt velük. Annak ellenére, hogy a célpontom mennyire paranoiás, nem láttam sehol biztonsági kamerát itt lent.


9
Karakurán kívüli világ / Re:Tokió
« Dátum: 2014. Aug. 20, 21:01:00 »
Hip-hop, jön Vuk

Még mindig egy kicsit bánatosan, de már inkább kíváncsian fogom meg a lány kezét, ami előnyös helyzetet teremtene nekem, ha mégis agresszív lenne. Én nem vagyok Taama, úgyhogy hiába képzett a hakudában, jó esélyeim vannak, ha megpróbál csinálni valamit mégis. Nem tudom, mennyire bánik jól a karddal, de jobb így, szeretem fegyverek nélkül elintézni az ellenfeleimet. Bár egyre kevésbé hiszem, hogy ez a lány ártani akarna nekem, lehet, hogy tényleg csak helyre tette a fiút, akivel randizni jöttem. Azt hiszem, nagy szerencse, hogy itt van.
Egy kicsit rosszallóan nézem, amit a lány csinál, amikor észreveszem, miért megy néha neki másoknak. Igaz, ezek az emberek elég gazdagnak tűntek, de nem támogatom a lopást. Seireiteiben tennék is ellene, de itt nem tartozik a hatáskörömbe, a shinigamik feladata a lelkek egyensúlyának fenntartása, és pártízezer yennek nincsen semmi jelentősége. Amúgy sem igazán ismerem a lányt, ez pedig az ő otthona. Nem tartozik rám, hogy helyes viselkedésre utasítsam.
Csendben, udvarias mosollyal, de mégis érdeklődve figyeltem, mit mutogat Chiyo, és minden szavát elraktároztam a fejemben. Azt mondjuk nem értettem, hogy miért hívnak egy fémdobozt félkarú rablónak, akárhogyan néztem, nem tűnt úgy, mintha tényleg esélye lenne rá, hogy bárkit kiraboljon. Hallottam egy félkarú rablóról, aki terrorizálta Rukongai lakosságát több, mint száz évig, és már nem voltam gyerek, amikor eltűnt. Amiket róla meséltek, ijesztőek voltak, de most valahogy mégis viccesek ezek a mesék, ha úgy képzelem el azt az embert, mint ezt a fémdobozt.
A másik fémdoboz mozgó képére szegezem a szemem, és figyelmesen hallgatom, hogy mit kell csinálni. Lapozgatok a választható figurák között, és megnyomogatom azt a gombot, ami mutat egy keveset abból, hogy mit tudnak. Sokuknak vannak hasonló mozdulatai, mint nekem, de végül mégis egy két méter magas, félmeztelen, izmos férfit választok. Hogy miért, azt nem tudnám megmondani, hiába kérdeznék.
Ahogy azt vártam, az első játékok nem igazán mentek, a lány figurája könnyedén megverte az enyémet, és csak néhány találatot tudtam bevinni, de nem igazán bántam. Különösen úgy nem, hogy hasonlóságot fedeztem fel a rajz és közte. Éppen ezért, amikor először közel jártam a győzelemhez, rögtön lecseréltem. Nagyjából tízedik vagy tizenegyedik alkalommal sikerült először legyőzni, utána majdnem ugyanannyiszor tudtam győzni, mint ő, bár azért látszott, hogy jobb.
Teljesen belefeledkeztem a játékba, még azt sem vettem észre, hogy a lábam lassan megfájdul a hosszú egy helyben állástól. Régen éreztem magam ennyire gyereknek, ahogy a két ugrabugráló figurát néztem, és próbáltam rávenni a sajátom, hogy megrúgja vagy megüsse az övét. Lassan kezdtek megfájdulni az ujjaim is, de nem igazán zavart. Nagyon jól éreztem magam, ezt nem ronthatták el sem az ilyen dolgok, sem Taama. Megint úgy éreztem magam, mintha egy valamiért nagyon boldog gyerek lennék.
- Ez nagyon jó, Keiko. Tudsz még mutatni mást is?- én természetesen nem untam a játékot, de biztos voltam benne, hogy a másik lány már sokat játszott ezzel, és szívesen csinálni mást is. Szívesen játszok vele más játékot is, de akár egy ilyen beszélő, mozgó képet is szívesen megnéznék, amit az emberek kitaláltak arra, hogy elmondjon egy történetet. De állítólag néha úgy zenélnek, hogy Seireitei teljes lakosságának megfelelő ember jön őket megnézni. Rengeteg olyan dolog van, amit szívesen látnék, és örülnék, ha megmutatnák nekem. Reménykedtem benne, hogy Taama lesz az a valaki, de igazság szerint sokkal kényelmesebben éreztem magam emellett a furcsa, de mégis kedves lány mellett.

10
Karakurán kívüli világ / Re:Tokió
« Dátum: 2014. Aug. 20, 20:46:21 »
  Hip-hop, jön Vuk!

Sok dolgot láttam már, de azt hiszem, ilyet még nem, még soha nem láttam senkit állatfülekkel, és abból, hogy a két hegyes kis fül mozog, úgy tűnik, hogy igaziak. Hallottam, hogy néhány éve még szolgált egy kapitány a Gotei 13-ban, aki egy hatalmas, két lábon járó kutyára hasonlított. Talán ez a lány az ő rokona lehet, félig ember, félig kutya, bár amennyire tudom érzékelni a reiatsuját, nincs shinigami kisugárzása. Azt nem tudom, hogy a kard az oldalán zanpakuto, vagy nem.
- Fon Miho vagyok- egyelőre nem ártott nekem, igazából megkímélt tőle, hogy én tegyem azt, amit ő tett, úgyhogy úgy döntöttem, elárulom a nevem. Ettől persze még mindig a kardomon tartottam a kezem, hogy ha mégis ellenségessé válik, időben reagálni tudjak. Én azonban semmit nem tettem elsőként, csak figyeltem, hogy mit csinál, és próbáltam rájönni, hogy mit akarhat tőlem.
Valószínű akkor is gyanús lett volna nekem, ha nem nevelik belém, hogy nem szabad bízni senkiben. Nem igazán értettem, miért támad meg valaki egy shinigamit, és aztán áll le beszélgetni a társával, aki valószínűleg ugyanúgy az ellensége. Talán az lehet az oka, hogy nemes vagyok, de ettől még nem igazán képviselne komoly értéket a személyem. Ha valami nagy dolgot akar kizsarolni valaki Kaito samából, talán még a testvéreivel sem menne semmire, én pedig csak egy távoli unokahúga vagyok. Pénzt sem nagyon kapna értem, nem tudná úgy megszervezni a váltságdíj átadást, hogy ne üssenek rajta, talán még nekem sem menne. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak élvezi, hogy játszadozik, mielőtt támad.
A mondandója elég meglepő. Talán el akar csalni valahová, de akkor nagyon rosszul csinálja, egyértelmű, hogy ez lesz így az első gondolatom. Lehet, hogy mégsem ez a szándéka, bár akkor sem értem, mégis mit akarhat tőlem. Vissza kellene utasítanom.
Ahogy megérzem az arcom egyik felén végigfutó nedvességet, egy gyors, szinte már dühös mozdulattal törlöm le a könnyet az arcomból. Úgy érzem, most semmit nem szeretnék jobban, mint hazamenni, visszaülni a mostanra már jéghideg fürdővízbe, és sírni egy kicsit egyedül, de nem akarom, hogy otthon lássák, hogy mennyire rosszul ment az első randim. Azt akarom mondani nekik, hogy nem alakult jól, de ennyi, nem akarom, hogy anyáék lássák, mennyire letört ez az egész. És miután kibánkódtam magam otthon, biztos nem lesz kedvem már menni sehová, csak otthon fogom végigüldögélni a szabadnapom maradékát, emiatt az aljas fiú miatt. Nem, jól fogom érezni magam. Sóhajtok egyet, ahogy rászánom magam, és bár kicsit mereven, de elengedem a kardomat.
- Nem bánom, menjünk ahová szeretnél- látszólag könnyedén, de azért mégis ugrásra készen sétálok kicsit közelebb hozzá, nagyjából egy méteres távolságot tartva, ami pont jó, ha távolodni akarok, de elég közeli, hogy megállíthassam puszta kézzel, ha kardot akar rántani. Legalábbis, ha nem gyorsabb nálam. Egy pillantást még vetek a földön heverő fiúra, aki most ájultan hever a földön. Egy kicsit úgy érzem, szívesen folytatnám, amit Keiko elkezdett, de mégsem akarok ilyet csinálni valamiért. Talán mégis az én hibám volt részben, mégsem szabadott volna ilyen ruhát felvenni. Inkább elszakítom a tekintetem az eszméletlentől.

11
Karakurán kívüli világ / Re:Tokió
« Dátum: 2014. Aug. 20, 20:37:44 »
Hip-Hop, jön Vuk!

Egy kissé hisztérikus fújással vettem le az egyenruhám felső részét, és hajítottam be azt a sarokba, hogy aztán a mosdókagylóra tenyereljek mindkét kezemmel, és rózsaszín szemeimmel mélyen belebámuljak a tükörbe. Egy kissé sápadt, egyértelműen feszült lány nézett onnan vissza rám, újfent fehérneműben, tehát az elmúlt másfél órában nem történt semmi haladás sem készülődés terén. Pedig már csak negyvenhárom percem volt, mielőtt mindenképpen muszáj elindulni, de nem tudtam dönteni, mit vegyek fel. Összesen három ruha közül választhattam, plusz talán egy kombináció mellett dönthetek, szóval négy, de így is nehéz.
 Az ujjaim ráfeszültek a mosdókagyló szélére, és felsóhajtottam. Tökéletes akarok lenni a mai napon. Egy fiú az ötödik osztagból randira hívott, amit ő az első alkalom ilyen téren. A szőke fiú, aki, ha jól emlékszem, a hatodik osztaghoz tartozott, és Nami volt a neve, nem volt igazán komoly dolog, valami furcsa is volt benne, és nem is olyan, amilyen párt én elképzeltem magamnak. Túl gyerekes volt még, talán pár év múlva más lenne, de vannak dolgok, amikre nem szabad várni, mert egyszer azt veszem észre, hogy túlzottan sokáig vártam. A mai fiú viszont teljesen más volt.
 Levettem a fehérneműt, és visszafeküdtem a fürdőkádban lévő, már kihűlőben lévő illatosított vízbe, ami viszont még mindig elég meleg volt ahhoz képest, amilyenben ősszel úszni szoktam. Nem tudom, hogy tényleg úgy működik-e, hogy ha benne ülök, tényleg átveszi a bőröm tartósan az illatát, de valahogy jobban éreztem magam ettől a tudattól. Több értelme volt, mint fel-le venni a ruhatáram darabjait.
 Behunytam a szemem, és elképzeltem a shinigamit, akivel egy óra múlva randim lesz. Taama magas, barna hajú, zöld szemű, kifejezetten jóképű fiú volt, kicsit tűnt nálam idősebbnek. Igazából persze nem a külseje tetszett meg, hanem az, hogy olyan határozottan, magabiztosan szólított meg, amikor az akadémiai barátaimmal rendezett partin egyedül maradtam az asztalnál végül. Ráadásul olyan szép dolgokat is mondott rólam, amilyeneket még soha nem hallottam. Még úgy is, hogy kócos volt a hajam, kicsit meg voltam izzadva a tánctól, az egyenruhám volt rajtam, és ittam is kivételesen. Ma szerettem volna, ha tényleg jól nézek ki.
 Kiszálltam a kádból, megtörölköztem, újra megigazítottam a hajam, azután határozottan nyúltam az apától ajándékba kapott, lila bőrruháért. Kisebb koromban imádtam, hogy mennyire hasonlít Soifon nagynéni harci egyenruhájához, aztán volt egy időszakom, amikor csak az egyenruhám alá mertem felvenni a kivágott háta miatt. Most úgy döntöttem, hogy mégis felveszem ma, a kedvenc ruhám, és még ha a shinigamikként is leszünk most egymás mellett, nem akarom, hogy csak az egyenruhám lássa. A zanpakutom azért felcsatolom a szokásos helyére, a hátamra, úgy, ahogy a nénikém is hordja a sajátját. Most, hogy végre döntöttem, már valahogy nem láttam semmi problémát a külsőmmel a tükörben sem.
 Mivel még volt húsz percem, nem igazán siettem, nem akartam, hogy végül megint leizzadjak útközben. Szerencsére, ma nem volt olyan forró nap Seireiteiben, úgyhogy nem is volt probléma, amikor odaértem a senkaimonhoz, ahol Taama már várt rám. Egy kicsit felgyorsult a szívverésem, ahogy odasétált, és közelebb hajolt, hogy egy puszit nyomjon az arcomra, amit aztán viszonoztam, hogy kézen fogva induljunk el az egyenruháját viselő fiúval Tokióba.
 Az első óra csodás volt. Nem csináltunk sok mindent, Taama elvitt a város legmagasabb épületéhez, aminek a tetejéről nagyon messzire láttunk, mégsem látszott a széle. Hihetetlen volt, annak pedig még jobban megörültem, amikor leültünk a peremre, és még mindig kézen fogva, elkezdett mesélni róla, milyen volt itt élni harminc éve. Nagyon szépen beszélt, gyönyörűen formálta a szavakat, és bár az emberek csak apró pontoknak tűntek, így is el tudtam képzelni magam, ahogy egy vagyok közülük, és rohangálok ebben az elképzelhetetlen méretű, nyüzsgő bolyban.
 Eleinte nehezen akartam meglátni az apró jeleket, amiket szándékosan próbáltam nem észrevenni azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet ez a fiú valójában. Először egy ártalmatlannak tűnő gesztussal indult, elengedte a kezem, és a combom kezdte helyette simogatni. Amikor a kezét finoman megfogtam, és levettem a lábamról, egy pillanatra láttam megvillanni valamit a szemében, valamit, ami nem tetszett, de próbáltam nem gondolni rá.
 Ahogy az emberek földalatti létesítményeit csodáltuk meg, amit ők közlekedésre használtak börtön helyett, egyre többször éreztem, hogy ahogy mellettem sétált, a keze egy-egy pillanatra hozzámér, mintha csak véletlenül érintene meg pont rossz helyeken, és amikor rápillantottam, mindig azt láttam, hogy a szeme lefelé néz, és csak akkor kapta vissza a tekintetét az arcomra. Kezdtem magam egy kicsit kényelmetlenül érezni.
 Már pár perce kijöttünk a metróból, és kézen fogva sétáltunk a város utcáin, láthatatlanul. Újra kezdtem kellemesebben érezni, gyakrabban pillantottam rá, ahogy kézen fogva jött mellettem, és egy szelíd, kedves mosollyal nézett rám, mindig az arcom nézte. Arról beszéltem neki, hogy milyen is Fon-nak lenni, és tényleg úgy tűnt, hogy érdekli a dolog, most tényleg a mondandómra figyel. Lassan elfelejtettem az eddigi kellemetlenségeket, amiket biztosan csak én reagáltam túl.
 Ahogy Taama hirtelen megállt, és visszahúzott engem egy autó elől, aminek a jöttét elvileg jelezte a lámpa, hirtelen vele szemben állva találtam magam. Egy kicsit elpirultam, ahogy közelebb húzott magához, és átölelt, hogy aztán csókot nyomjon a homlokomra, ami nagyjából a szája magasságában volt. A szép, kedves pillanat azonban elmúlt, ahogy megéreztem az ujjait, amikkel végigsimított a hátamon, hogy aztán bedugja őket oldalt a ruhám alá, és elkezdje őket előrébb csúsztatni. Az egyik ujját éppen a melltartóm alá próbálta bedugni, amikor egy már kevésbé szelíd mozdulattal nyúltam hátra, és húztam ki a kezét. A mozdulatra egy dühös pillantás volt a válasz, miközben eltolt magától, és hátrébb is lépett.
 - Elárulnád, hogy mégis mi bajod van?- a hangja most nem volt olyan szelíd, inkább sértett. Kicsit lesütöttem a szemem, mielőtt összeszedtem magam eléggé ahhoz, hogy a smaragdzöld íriszekbe pillantsak.
- Sajnálom, Taama, de ez nekem így túl gyors. Te vagy az első, akivel randizok, és szeretném, ha egy kicsit lassabbak lennénk. Még szeretnélek megismerni egy kicsit előbb- dühös, egyben gúnyos nevetés volt a válasz.
- Basszus, hát a pofám leszakad. Itt teperek már ki tudja, mióta, tépem a szám, elviszlek a legunalmasabb helyekre ebben a tetves városban, elmondok magamról meg a szemét, bunkó családomról mindent, amik a legnagyobb titkaim, te meg jobban meg akarsz még ismerni. Hah. A nemes kisasszony itt kéreti magát, mert még nem tudja, hogy jó vagyok-e neki ahhoz, hogy lefeküdjön vele, csak hülyít ezzel a ribancos gönccel.- éreztem, hogy remegek, ahogy a fiú egyre hangosabban beszélt, és már csak egy pillanat választott el attól, hogy kitörjön valami. Azt nem tudom, hogy belőlem a sírás, vagy a vállízületéből a karja. Soha nem éreztem magam még ennyire rosszul.
 A fiú megnyalta a szája szélét, és kicsit körülnézett. Valami furcsa volt a tekintetében, mintha feszült lenne. Egy pillanatig reménykedtem még benne, hogy bocsánatot kér, hogy elkezd sírni, és előad valami történetet arról, hogy miért lett ilyen ellenséges hirtelen, valami szomorút, a régi múltjából, amikor még a drogfüggő szüleivel élt. De nem így tett, csak egy gúnyos pillantással rám nézett.
 - Szóval, mi legyen, csillagom? Hazamész, vagy végre egy kicsit úgy viselkedsz, mintha nem lennél tíz éves, ellazulsz, és jól érzed magad?- nem volt már lehetőségem válaszolni, a fiú hirtelen fordult oldalra, és ragadta meg egy arra sétáló, furcsa lány vállát. A szemén láttam, hogy valamit megérzett rajta, és ahogy koncentráltam, nekem is feltűnt, hogy ismeretlen reiatsuja van, de határozottan sokkal több, mint egy átlagos embernek. És valami ijesztő volt a lélekenergiájában.
 Egy könnyed mozdulattal dobta át Taama-t maga felett, akinek egy hangos reccsenéssel tört el a karja. Nem tudom, hogy azért nem rántottam rögtön elő a zanpakutom, mert megdöbbentem ezen a lányon, vagy azért, mert nem éreztem úgy, hogy segítenem kellene rajta. Ennél rosszabb párt talán nem is választhattam volna. Csak azután tettem a kezem a kardom markolatára, hogy a fiú a földnek puffant, elvégre, valószínű rám is veszélyt jelent.
 Végül, amikor megszólalt, és közben belerúgott a fiú barna hajjal borított fejébe, mégsem húztam elő a kardom. Továbbra sem bíztam a lányban, de egyelőre úgy tűnt, nem akar rám támadni, és bíztam benne, hogy jól tudnék reagálni. Taama, ahogy pár órája mondta, inkább a kidouk terén volt tehetséges, én viszont kiváló pusztakezes harcosnak számítok, nem lenne velem ennyire könnyű dolga.
 - Ki vagy te?- a megjegyzését arról, kivel kellene randiznom, inkább megválaszolatlanul hagytam. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem, semmit nem tud rólam, én a magam részéről csak annyit tudok, hogy ezentúl nem szabad bunkókkal randevúznom. Az első jelre reagálnom kell legközelebb.[/i]

12
2. osztag / Re:Edzőterem
« Dátum: 2014. Aug. 13, 12:01:20 »
Suzume-chan

 Nagyon aranyos, hogy a kislány mennyire lelkes, sokkal lelkesebb, mint sokan a rokonaim közül. Kicsit olyan, amilyen én lehettem az ő korában, ez pedig azt jelenti, hogy remélhetőleg szép jövő elé néz az osztagunkban, valószínű tiszt lesz belőle. Tíz-húsz év legfeljebb, és a munkatársam lesz- furcsa erre gondolni most, ha azt látom, hogy mennyire kicsi.
 - Hát, esetleg még megpróbálhatsz cicákkal fogócskázni, fejlődik tőle az ügyességed, mert elég nehéz őket megfogni. Vagy próbálkozzatok azzal a barátaitokkal, hogy ki tud tovább egy lábon állva maradni- nekem ezek a dolgok nem játékok keretei között lettek megtanítva, de talán könnyebb egy ekkora gyereknek úgy tanulnia, ha úgy veszi a feladatokat, mintha játszana. Macskát lehet, hogy nem tud szerezni, de a fél lábon álló feladat szerintem nagyon hasznos, főleg, ha közben esetleg még zavarják is egymást. Ha az apja Onmitsukidous, akkor biztos, hogy kiegészíti a mondandómat néhány dologgal.
 A kislány elég jó technikával, és meglehetősen erősen ütött, ami egy kicsit meglepett, ilyet nagyon kevés gyerek tud az ő korában. Vagy már most nagyon sokat tanult, vagy ennyire tehetséges. Amikor elmondja, hogy felnőttektől látta, hogyan ütnek, azt is nyugtázom, hogy nagyon jó megfigyelőkészsége van. Biztosan arra is gyorsan rá fog jönni, hogy a harc lényege, hogy az ellenfél ne tudja, mit akarsz csinálni.
 - Nagyon ügyesen csináltad- megsimogatom a buksiját, és rámosolygok. Ha nem csinálta volna jól, akkor is úgy kezdeném, hogy megdicsérem, a gyerekeknek a sikerélmény a legfontosabb. Ha elveszítik az érdeklődésüket az iránt, amit tanítanak nekik, soha nem fogják azt a dolgot rendesen megtanulni. Remélhetőleg beválik a módszerem, és a családom következő nemzedéke még remekebb lesz, mint a miénk.
 Bemegyek a szertárba, és rövidesen visszatérek két bokszkesztyűvel és egy olyan félkemény párnával, aminek meg tudom fogni a másik felét. Én személy szerint nem szeretek ököllel ütni, a rúgásokat, és a jó helyre bevitt tenyérrel vagy tenyéréllel bevitt ütéseket vagy fogásokat többre tartom, de kétségkívül egy alapmozdulat, és a legtöbb stílushoz szükséges. Az ököllel ütésnél pedig az a legfontosabb, hogy minél több támadást tudjunk bevinni egy pontra minél gyorsabban. Erre épül az egyik Shihouin Yoruichi által kifejlesztett hakuda technika is.
 - Ezeket vedd fel, és próbáld meg minél többször, minél gyorsabban és erősebben megütni a párnát, amíg tízig számolok, rendben? Háromra kezdünk, jó?- bátorítóan rákacsintok, miközben jó erősen megfogom a párna hátulján lévő fogantyúkat, hogy egy helyben tudjam tartani, miközben üt. Először háromig számolok, lassan, azután, ha elkezdtük, tíz másodperce van, miközben figyelem, hogy hogyan üt, és számolom az ütéseit is. Kíváncsi vagyok, hogy fog neki menni, nekem az ő korában tizennyolc viszonylag gyenge ütés sikerült, de ő valószínű képzettebb, mint én voltam akkor.

13
2. osztag / Re:Edzőterem
« Dátum: 2014. Aug. 13, 11:59:51 »
Suzume-chan

 Elmosolyodok, ahogy a kislányt hallgatom. Amennyire emlékszem a régi önmagamra, hasonlítottam rá, mindig ennyire lelkes voltam, ugyanúgy Soifon volt a példaképem, ugyanúgy a legjobb akartam lenni. Szomorú, hogy ez egyszer elmúlik. Hogy nálam mikor tűnt el ez a vidámság, nem is tudom megmondani, talán az okozta, hogy akik az Akadémia előtt körbevettek, mind a rokonaim voltak, és hirtelen bekerültem az idegenek közé.
 Mindig példaképem volt Soifon, mindig tiszteltem a képességeit, az erejét, a magabiztosságát, de egy dolgot soha nem irigyeltem tőle, ez pedig a magánélete volt. Nem tudom, hogy Yoruichi-sama dezertálása tette-e olyan zárkózottá, hideggé, félelmetessé, amilyenné vált, de biztos vagyok benne, hogy boldogtalan, különösen most, hogy nem kapitány, és nem a ház feje, és még több ideje van. Kapcsolatok nélkül én is ilyenné fogok válni, ezt pedig nem szeretném. Változtatnom kell, ehhez pedig minél hamarabb meg kellene tennem az első lépést.
 - Aham, két bátyám van, de ők nem második osztagosok. Ha szeretnéd, egyszer bemutatlak nekik.- valószínűleg mindketten az Onmitsukidouba kerültek volna, ha éppen nem állunk úgy, hogy el akarjuk kerülni a nagynénénk régi osztagát. Mielőtt engem ide osztottak be, valahogy minden rokonom igyekezett máshová kerülni, talán tartottak tőle, hogy most, hogy egy nem Shihouin vagy Fon kapitány alatt mit szólna hozzá Kaito-sama, de kár volt. Nekem legalábbis azt mondta, hogy büszke rám. Talán a bátyáim is átjelentkeznek a következő években, bár szerintem sokkal nehezebb olyanokkal együtt dolgozni életveszélyes küldetéseken, akik közel állnak hozzád. Nem vagyok biztos magamban, hiába tudom, hogy egy elrontott küldetés az egész házunk elpusztíthatja, nem biztos, hogy fel tudnám áldozni a bátyám a siker érdekében.
 Ahhoz képest, hogy most kezdte, a kislány nagyon ügyesnek tűnik, és elég okos is ahhoz, hogy magától találjon ki olyan dolgokat, mint a felsőteste mozgatása. Nem is szólok neki, sokkal jobb, ha ezeket maga találja ki, akkor képes elfelejti, hogy ő találta ki, és berögzül, ösztönössé válik. Tökéletes egyensúlya persze senkinek nincs, főleg, ha egy rúgás betalál, mert akkor az ellenállás is változtat az egyensúlyon, de elengedhetetlen a biztos állás.
 - Rendben, ez nagyon jól megy, nagyon jó egyensúlyérzéked van. A különböző játékok, mint az ugróiskola, vagy akár a biciklizés is segítenek benne fejlődni, de megpróbálhatsz majd végigsétálni egy vékony, földre rajzolt vonalon, esetleg végigugrálni rajta egy lábon, az segíti a célzást is. -emlékszem, én az egyensúlyozást egy a föld felett egy méterre levő, vékony fadeszkán gyakoroltam, amiről rengetegszer leestem, és megütöttem magam, a földre rajzolt vonal egy sokkal kevésbé fájdalmas módszer. Valószínű ő nem próbál majd csalni, és nem próbálja majd elhitetni magával, hogy jó helyre lépett, ha lelép a vonalról, mint némelyik rosszabb diákom tenné, ha nem a rúdon kéne végigmenniük. Ez a lány önként szeretne tanulni, úgyhogy neki ez a módszer is megy, ellentétben azzal, akit sajnos kényszerrel kell nevelni, hogy olyan legyen, mint mindenki a családunkban. Örülök, hogy én nem tartoztam azok közé a szerencsétlenek közé, akik akaratuk ellenére kaptak orgyilkos képzést, nagyon rossz lehetett.
 - Meg tudnád mutatni, hogy hogyan ütsz ököllel?- felemelem a két tenyerem, miközben bíztatóan rámosolygok, hogy ne féljen teljes erőből ütni. Nagyon nagyot kellene ütnie hozzá, hogy fájdalmat okozzon nekem így, és ő is puhát üt, tehát nem sérül meg a keze. Van, aki a kesztyűt meg a párnát szereti, de így egyrészt látom a keze tartását is, másrészt pedig jobban érzem. Az ütés a rúgás mellett a másik alapvető hakuda mozdulat, sokan viszont rosszul csinálják, még az Akadémián sem szentelnek kell figyelmet annak, hogy hogyan kellene ütni, hogy kell tartani a csuklót, a könyököt, a vállakat, hogyan kell mozdítani a felsőtested, és amire sokan nem figyelnek, hogy egyensúlyban van-e a tested. Ezek annyira alapvető gyengepontok, hogy aki bármelyiket komolyan elrontja, számíthat rá, hogy ellökik, de akár a karját is eltörhetik.

14
2. osztag / Re:Edzőterem
« Dátum: 2014. Aug. 13, 11:57:15 »
Suzume-chan
 
- Rendben, ha szeretnéd, nyugodtan hívhatsz így.- nagyon aranyos ez a kislány, és annak ellenére, hogy még egyértelműen megmaradtak a gyerekbeszéd foszlányai a beszédében, nagyon okosakat mond. Lehet, hogy húsz-harminc év múlva már ő is az osztagtársaim egyike lesz vagy akár még előbb is, különösen, ha az apja is itt szolgál.
 - Igen, szeretem Soifont. A nagypapám az ő apukájának a testvére volt, és ő a példaképem. Sajnos nem sokat beszélek vele, elég elfoglalt, de azért fontos nekem.- nem tudom, hogy a sok dolga az igazság, vagy inkább az, hogy nem merem rabolni az idejét, nem merek egy-két szónál többet váltani vele. Talán félek tőle, hogy mit csinálnék, ha kiderülne, hogy egyáltalán nem is érdeklem, vagy éppen kevésre tartja a képességeimet. Ő és a két bátyja sokkal többre vitték, mint én, úgyhogy talán oka is lenne rá.
 - Sajnos nem ismerem Takashi-sant.- hirtelen azt sem tudom, melyik szakaszban szolgálhat, de valószínű nem a mienkben, az őrség legtöbb tagját ismerem már legalább névről. Lehet, hogy nem is ismerhetem, mert valami titkosított küldetésen van, úgyhogy nem is fogok különösebben nyomozni utána, hogy ki lehet a kislány apukája. Ha a sors úgy akarja, úgyis megismerkedünk.
 - Nagyon szép neved van, Suzume-chan. Nekem is van két testvérem.- a bemutatkozásból elég sok dolog kiderült róla, többek között az is, hogy neki is szép nagy családja van, bár nagyon valószínű, hogy közel sem akkora, mint a mienk. Hirtelen nem is tudom, hányan lehetünk Fonok, de mindenképpen több százan.
 Kinyújtom a kisujjam, és elfogadom a kislányét, aki állítása szerint nagyon ügyes hakudából. Ha az apukája tanítja, és az Akadémián, sok felnőtt között is megállja a helyét, akkor bizonyára tényleg nagyon ügyes lehet. Azért persze nem becsülöm fel látatlanban a képességeit, nem szeretném elkeseríteni azzal, hogy egy számára esetleg még túl nehéz feladatot adok.
 - Nos… elsőnek meg tudnád mutatni, hogy milyen az egyensúlyod, Suzume-chan? Állj csak a bal lábadon, a jobbot pedig emeld fel, így!- a jobb lábam felemelem, és behajlítom a térdem, amennyire csak tudom, a lábam pedig úgy emelem, hogy a térdem nagyjából előrefelé nézzen. Közben egy kicsit balra helyezem a testsúlyom, hogy ne legyen egyensúlyvesztés belőle. Rengeteget gyakoroltam ezt, és gyakorlom most is, igaz, most már inkább kézen állva, a lábaimmal nincs gond. - Ha biztosan állsz egy lábon is, sokkal veszélyesebbek a rúgásaid. Próbálj meg úgy rúgni, hogy közben nem veszíted el az egyensúlyod!- ehhez természetesen kellenek a kezek is, hogy megtartsák az egyensúlyt, és ahhoz, hogy egy kicsit se billenjen meg, tökéletesen meg kell tervezni a mozdulatot mindhárom mozgásban lévő végtagra. Rengeteg gyakorlást igényel, egy kezdőnél már az is siker, ha nem esik el, vagy nem kényszerül futni több métert az egyensúlyáért, hanem csak kibillen, vagy tennie kell egy-két lépést.

15
2. osztag / Re:Edzőterem
« Dátum: 2014. Aug. 13, 11:55:27 »
Suzume-chan :o

 - Semmi baj, örülök, hogy szerinted hasonlítok rá- úgy tűnik, a nénikém sokkal nagyobb tiszteletnek örvend az Omnitsukidousok körében, mint azt hittem, ha a gyerekeik ennyire felnéznek rá. Ez talán még inkább okot ad rá, hogy büszke legyek rá, és még jobban igyekeznem kell, ha nem akarok szégyent hozni rá. - Egyébként, nyugodtan hívhatsz egyszerűen Mihonak, nem igazán szeretem ezeket a megnevezéseket.- a kislány egy kicsit furcsán beszél, vannak a beszédében még olyan szavak, amik valószínű a saját alkotásai. Ebből gondolom, hogy még nagyon kicsi lehet. - De ha szeretnél, nyugodtan hívhatsz Miho-anee-samának is.
 - Szóval apukád második osztagos? :oTudod, hogy hívják? Lehet, hogy ismerem- persze, ebben az osztagban előfordulnak olyanok, akiknek senki más nem tudhatja az igazi nevét, Seiran-samát például lehet, hogy senki nem is ismeri a Féregbolyon kívül, a hadnagyot és a kapitányt leszámítva. És ez igaz lehet más féregbolyos tisztekre, illetve olyanokra, akiknek pedig én nem tudhatok a létezéséről. És mivel én új vagyok, vannak olyanok is szép számmal, akit nem ezért nem ismerek. - Téged hogy hívnak? :o- persze, most mondta, hogy Suzumének hívják, de egyrészt így illik, másrészt pedig talán elmondja a másik nevét is így.
 - Semmi baj, most úgyis szünetet terveztem tartani. :o- persze, ez a szünet nagyjából annyi lett volna, amíg kicsit kinyújtom a karjaim, azután átmegyek a következő gyakorlat színhelyére, de nem akarom, hogy a kislány bűntudatot érezzen. Ezt leszámítva azért nagyon hasznos, hogy az ilyen dolgok már ilyen fiatalon bele vannak nevelve, így pont olyan jól fog teljesíteni az Omnitsukidouban, mint egy olyan shinigami, aki visszavezeti a vérvonalát még a Shihouin család testőrei közé.
 - És, jól megy az Akadémián a hakuda? Ha szeretnéd, mutatok, pár fogást. :o- a Fon gyerekeknél én általában az erőnléti edzésekre helyezem a hangsúlyt, és csak a serdülőkoruk elején kezdem el őket tanítgatni, de jutalomként néha megtanítok nekik valamit még idő előtt. A leendő Omnitsukidous gyerekek nagyon boldogok szoktak lenni, ha valami újat tanulhatnak, ahogy emlékszem a saját gyerekkoromra, egy pillanatra úgy éreztem, máris a második osztag tagja vagyok. - Persze, csak ha kedved van hozzá, nem muszáj. :o

Oldalak: [1] 2