Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Watanabe Maaya

Oldalak: [1] 2
1
Diáknegyed / Re:Yumisawa Játszótér
« Dátum: 2018. Júl. 01, 17:43:25 »


Nem egy és nem két mély levegőt kell vennem ahhoz, hogy kontrolláláljam magam a fiam előtt. Ott van a nyelvem hegyén a beszólás, amit valóban mondani akarok a férfinak, de nem tehetem. Jópélda. Annak kellett lennem, már amennyire még az tudok lenni.
Szóval inkább nem mondok semmit csak elnézek mellette, miközben azon tanakodom, hogy ki ellen és mit véthettem előző életembe, hogy ezt ki kell állnom. Egészen biztosan egy áruló voltam, aki elárulta az egész országot :|. Mást nem tudok elképzelni, amiért ezt kiérdemelhettem.
- Nem ^.^ - mosolygok rá hasonlóan kedvesen, mint ő rám. Tényleg, mást már nem szeretnék, csak hogy ennek vége legyen és haza menjünk a fiammal, ahogy azt eredetileg is terveztük. Bár, azt mindenképpen Shun számlájára kell írnom, hogy teljesen normálisan viselkedik a gyerekkel. Normálisabban, mint amire számítottam, ez azért megnyugtató. Még akkor is, ha nem tudja, hogy Yuuri az én fiam.
- Uhh de menő *w* - lelkendezik a fiam, aki láthatóan, ha nem is hiszi el teljesen azt, amit mondanak neki, élvezi a szuperhős történetet. Ennek pedig örülök, legalább az egyikünknek nem rémálomba illő ez a találkozás. Nem szólok bele a kettejük dolgába, még akkor sem, mikor előkerül a jégkrém. Ugyan nem látom a fiam arcát mikor ránéz, de el tudom képzelni, hogy milyen csillogó, kiskutya szemekkel bámulhatja a csomagolást. Mintha otthon soha se kapna :S. - Szabad, elvehetem Shun nem bácsi bácsitól * w *? - kérdezi ő is, miközben le sem veszi a szemét a zacskóról. Fiam ne már, úgy csinálsz, mintha legalább éheztetnélek! De persze, nem vagyok semmi jónak se az elrontója és Shunról sem hiszem, hogy mérgezett jégkrémet hordana magánál, így bólintok, amit, ha Yuuri nem is feltétlen, se a munkatársam biztosan láthat.
Komolyan, miért ilyen nehéz jó embert nevelni a gyerekedből? Miért nem lehet előtte elküldeni valakit kicsit melegebb éghajlatára? Bár… végül is el lehetne, de nem szeretném, hogy Yuuri ezeket a dolgokat tőlem tanulja meg. Alapvetően, nem rossz, ha látja, hogy az anyja kiáll magáért, de… a történtek az én hibámból is voltak, így adott esetben akármennyire is utálom a gondolatot, de nem lenne teljesen jogos, ha akadékoskodnék. És hosszabb is lenne, sokkal, mint odaadni azt a pár jent, aztán elmenni két különböző irányba.
- Hahaha - pontosan ennyit reagálok Shun válaszára és kuncogására, miután Yuuri elrongyolt a játszótérre. Valóban nagyon vicces, röhög a vakbelem. Ja… nem, mégse :/. Mindegy, már éppen indulnék a fiam után, mikor valami furcsa történik. Shun megsimogatja a fejem? Meglepve pillantok rá, de csak óvatosan, csendben, nem mondok semmit, már-már levegőt is takarékon veszek. Furcsa ez a pillanat, olyan bensőséges. Ez pedig valami olyasmi, ami ránk eddig nem igazán volt jellemző, így nem tudom hová tenni ezt az egész jelenetet. Kicsit olyan, mintha gyerekként kezelne, amit normális esetben sértőnek vennék és kikérnék magamnak, de valamiért most jól esik.
- Mi… - akarom kérdezni mikor leengedi a kezét, de inkább megrázom és megérintem a fejem. Ez különös volt. Igen, azt hiszem, hogy ez a legjobb szó rá, mert bármilyen más szót is próbálok rá találni, egyszerűen nem megy. - Nem szokásunk egymásnak kedves dolgokat mondani és amíg az nem érdekel, hogy rám mit mondasz ez… ez teljesen más, így ne haragudj, de nem akartam kipróbálni - sóhajtok arra a felvetésére, hogy esetleg valami kedves dolgot mondott volna. Nem tudom, de hogy őszinte legyek: nem is érdekel. Ez nem az a szituáció, ahol ilyenekkel kísérleteznék, nem akarom egy rossz szó miatt felgyújtani Shunt :/. Nem tenne túl jót a munkaviszonyomnak és a kapcsolatunknak sem.
- Egyébként, köszönöm. Már azt, hogy normális voltál vele, sokat jelentett ^w^ - eresztek meg felé egy őszinte mosolyt, talán az elsőt mióta ismerjük egymást. - Ha szeretnéd, akkor kifizetem a jégkrémet is - teszem még hozzá, hiszen gondolom magának vette és ő is pénzből él.
Hm? Meglepve, összevont szemöldökkel pillantok rá. Nyíltnapon? Jó, semmi furcsa nem lenne abban, ha Shunnak lenne egy gyereke, idősebb nálam és férfi. Szóval rá még csak ferde szemmel se néznének, de… ma nem volt nyíltnap sem az általánosban, sem pedig az alsó gimnáziumban, csak a felsőben. Legalábbis, mikor Yuuriért mentem ott láttam nagy tömeget. Ahhoz pedig, hogy összetegyem a dolgokat nem kell egetrengető logikával rendelkeznem, elég egy kis józan, paraszti ész. Ami azt jelenti, hogy akinél volt, az minimum 14 éves.
- Értem - bólintok végül. Szívesen rákérdeznék, hogy sajátja-e, esetleg a párjáé-e vagy örökbefogadta, fogadták vagy csak egy rokonnál volt-e, de nem teszem. Nem az én dolgom és nem sok közöm van hozzá, szóval csak tudomásul veszem az információt és ennyi. - Nem, valóban nem illik, de mindenkinek meglehet a saját véleménye - vonom meg a vállam. Én nem foglalkozom ennyit a többi szülővel, megteszik ezt ők helyettem, ugyanis mindenki, aki öt-tíz évvel később szült, mint én feljogosítva érzi magát arra, hogy kioktasson, vagy gyereknevelési tanácsokat adjon. Mind ezt természetesen kéretlenül. -De ha számít, én se nagyon szeretem a legtöbb szülőt az osztályban, idegesítően minden lépen kanalak - teszem hozzá, hogy tudja, azért nem ő az egyetlen, aki nem jön ki jól velük, bár akárhogyan is próbálok, mást nem igazán tudok hozzáfűzni a témához. Ezek alapján akár csinálhatnánk egy szülő kibeszélő délutánt is, de ez valahogy nem a mi stílusunk lenne.
- Üljünk? - kérdezem meglepetten, meg sem próbálni elrejteni, hogy ez így van. - Nem muszáj itt maradnod, nyugodtan elmehetsz, gondolom van jobb dolgod is a mai napra, mint velem lógni - nézek rá még mindig furcsán. Eddig, ha emlékeim nem csalnak nem töltöttünk együtt több időt a kelleténél. Váltás után sose maradtunk ott tovább a másikkal, talán csak egy picit szájkaratézni. Bár tény, én ha akartam volna se engedhetem meg magamnak, mert jönnöm kellett Yuuriért. Így is sokszor kése vértem ide, amikor már nem volt itt senki más, csak ő. Viszont a késések miatt - amik akár hiszi Shun, akár nem, nem szándékosak -, nem volt pofám azt kérni a munkatársamtól, hogy jöjjön már picit előbb :/.
- Kikezdeni veled? Akarna a halál. Csak hogy tudd, soha többet nem dicsérlek meg :/. Kezdek attól tartani, hogy az egód nem bírna el többet, egyszer csak kidurranna. A környezetünket pedig nem szívesen sodornám veszélybe - felelem, miközben elindulok egy pad felé. Ha maradni szeretne, akkor felőlem rendben van, sőt, még a korábbi tanácsát is megfogadom. Ilyen esetben valóban sokkal jobb megoldás. - Tudod, azok az idegesítő gimnazista tini lányok, akikről az első napomon azt hitted, hogy a barátnőim :/. Pedig nem is volt az olyan régen. Ennyire kihagy már az emlékezeted, Tata :roll:? Kéne az a kavinton - rázom meg a fejem tetetett komolysággal. - Amúgy… miért maradtál itt? Nem mintha zavarnál, csak érdekel, nem erre számítottam - csúszik ki a számon. Normális esetben nem vagyok egy kíváncsi típus, úgy vagyok vele, hogy mindenki azt csinál, amit akar, de az, hogy itt ülünk egy padon, a játszótéren egy olyan dolog, ami a legrosszabb számításaimban sem volt benne :/. Még akkor sem, mikor egymásnak mentünk az imént. Komolyan, picit olyan ez, mintha valami párhuzamos univerzumban lennék, nem pedig a sajátomban. Vagy álmodom. Bár, ha így van, akkor hatalmas bajok lehetnek az agyammal, hogy ilyenekről vizionálok :/.

2
Diáknegyed / Re:Yumisawa Játszótér
« Dátum: 2018. Jún. 10, 02:04:03 »


Miért, komolyan miért hittem egy rövid pillanatig is, hogy a Sors esetleg kegyes lehet velem? Már igazán megtanulhattam volna, hogy nem :/, én mindig a legrövidebbet és a legrosszabbat húzom, amit csak dobhat a gép. Komolyan, mennyi volt a valószínűsége annak, hogy Tokió több, mint kilenc - hadd ismételjem meg KILENC - millió lakosából pont Shunnak sikerül neki mennem? Szinte semmi, egy a kilencmillióhoz, és mégis így történt. Egyáltalán mit keres itt?
- Mert nyilván ez a célom, valós elképzelés Yamane Shun, valós… - reagálok, bár nem igazán foglalkozom a férfival, reménykedem benne, hogy ha így teszek, akkor hamar pontot tehetünk ennek az ügynek a végére és mindenki mehet a dolgára. Nem egészen így képzeltem el ezt a délutánt. Shun például egyáltalán nem szerepelt benne :/. - Tessék? Mi az a... csudáról beszélsz :/? - vonom fel a szemöldököm, mert elképzelésem sincs, hogy mire gondolhat. Még soha sem mentem neki és kávét sem borítottam még rá, véletlen-szándékosan, pedig minden egyes alkalommal késztetést érzek rá, mikor kávé van nálam, ő pedig kinyitja a száját. Most is, bár semmi folyadék nincs a közelemben. Ez egy szomorú tény.
- Watanabe Yuuri vagyok, Bácsi ^w^. És te kivagy :o? - Okos gyerek, nem hiába az én fiam! Így bemutatkozva Shun remélhetőleg arra fog asszociálni, hogy a testvérem. No, nem mintha szégyellném Yuurit, ő az egyik legjobb dolog, ami velem történt az életemben. Eleinte azért nem akartam elmondani a munkatársamnak, hogy mi a helyzet velem, mert tiszta lappal szerettem volna kezdeni, nem pedig szánakozó tekinteteket kapni. Miután pedig találkoztam vele, már azért nem mondtam el, mert nem szerettem volna, ha ezen élcelődik. Nem tudom, meg tenné-e, ha tippelnem kéne, nemet mondanék, de ettől függetlenül nem szeretném kipróbálni, hogy kiderül-e az ellenkezője. Az nem zavar, ha felemlegeti a késéseket, az első találkozásunkat, vagy majd később ezt az esetet, vagy bármit. Gond nélkül visszavágok, de ez egészen más. Ez... csak más. Azonban ettől függetlenül nem mehetek el a mellett sem szó nélkül, hogy a férfinek szép mosolya van. Azonban előbb vágom le a saját nyelvem, mint hogy ezt meg is mondjam neki.
Semmivel. Már ott volt a nyelvem hegyén ez az egy szó, miközben azért ellenőrzöm, hogy tényleg eltettem-e láb alól a cigarettáját. És igen, tényleg így van. Franc! Bármilyen más szituációban gond nélkül itt hagytam volna, megjegyezve, hogy hozzájárulok a tüdőtranszplantációjának kitolásához, ez azonban most egy egészen más helyzet volt. Most rendesen kellett viselkednem, példát kellett mutatnom Yuurinak, valami olyasmit, amit kevés, az életében szereplő felnőtt tett meg.
- Várj egy pillanatot - sóhajtok végül, miközben előhalászom a pénztárcámat a táskámból. Egy gyors fejszámolást követően, kiveszek pár jent és a férfi kezébe nyomom. - Tessék, remélem ezzel kvittek vagyunk és ha…
- Anya, anya! - húzogatja meg a ruhám ujját Yuuri. Köszönöm, fiam, pont most buktattad le drága Édesanyádat, de semmi baj kicsim, neked elnézem ^^”. - Bemehetek a játszótérre *w*? - kérdezi lelkesen, miközben hol rám, hol pedig a parkban található játékokra néz. Látom a szemében a vágyat, mint minden egyes nap, mikor hazafelé megkérdezi, hogy lehet-e. Általában nemet szoktam mondani, de a mai különleges alkalom és… talán jobb is, ha picit kettesben maradok a „kedvenc” kollégámmal.
- Persze ^^, de ne szakítsd el a megint az egyenruha nadrágod, nem szeretnék a hónapban egy harmadikat is venni - mondom, miközben elveszem az iskolatáskáját és a kabátját, amit reggel adtam rá, nehogy megfázzon. Lelkes bólintások közepette tesz nekem ígéretet, majd egy szia kíséretében int Shunnak és már ott sincs. Ahogy biztos vagyok benne, hogy hallótávolságon kívül kerül Shun felé fordulok - de fél szemmel, azért figyelem a fiamat is -, azt hiszem, hogy jobb, ha itt és most tisztázunk valamit.
- Ha lenne bármi megjegyzésed azt tartsd magadban - mondom hűvösen, hogy egészen biztosan érezze: ez itt és most nem vicc, ez most komoly - …kérlek - teszem hozzá, bár komolyan úgy érzem, mintha minimum a fogamat gyökér kezelnék érzéstelenítő nélkül, de azt hiszem, erre szükség van. - Bár, ha megengedsz egy kérdést. Azt már tudjuk én mit keresek itt - biccentek a játszótér felé -, de te mit csinálsz erre, szokásodtól eltérően tisztességes embernek öltözve, megfésülködve :/? - komolyan, szerintem még SOHA nem láttam így. - Egészen jól áll. Csak nem randira készülsz az egyik rajongóddal :roll:? - incselkedem, bár a hangomból érezheti, hogy ezt a kérdést azért nem gondoltam komolyan. Közel a harminchoz csak nem a tizenévesek az ideálja. Bár ki tudja, sok furcsa embert van ebben az országban. Túl sok. - És igen, tudom, ez már két kérdés volt :|.

3
Lakások, házak / Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Dátum: 2018. Jún. 09, 23:39:22 »

A válaszára csak bólintok, tudtam volna rá mit mondani, de nem teszem, mert egyszerűen nem látom értelmét. Az, amit Mamoruról hallok meg is lep, meg nem is. Az Oroszországos részt tudtam - vagy csak sejtettem? -, de most nem arról volt szó, kit gondol a fiú a családjának, hanem, hogy mi volt régen. De a többi. Saori túl magabiztosan állítja az ellenkezőjét. Bárt azt mondja nem hiszi, pontosan olyan, mintha azt mondaná: tudja.
- Értem, akkor direkt rendezte így a dolgokat - mondom maximálisan nyugodtan, miközben a kelleténél egy picit talán nagyobb erővel vágom el a vágódeszkán lévő répát, bár ez olyasmi, amit szerencsére Saori nem vehet észre. Nem törtem el a deszkát, csak megrepedt, az pedig nem feltűnő.
Ez most fáj, azt hiszem. Pontosan úgy érzem magam, mint akit csúfondárosan átvertek. Mondjuk, úgy fest ez is történt :|. Azt hittem, hogy az utóbbi együtt töltött években kerültünk olyan közeli viszonyba, hogy ha az unokaöcsém így gondolja, akkor elmondja. De úgy fest, hogy ez az egész csak az én képzeletemben élt. Ha így lett volna, akkor beszél velem erről, nem pedig csak felajánlja, hogy ide költözzek, aztán a hátam mögött, láthatóan a húgom tudtával, így rendezi a dolgokat. Persze, én fogadtam el az ajánlatot, így én is hibás vagyok, de sose gondoltam, hogy ez lehet a háttérben és hogy ennyire félreismertem őt. Bár azt se gondoltam, hogy ennyire jóban vannak Saorival, régen nem volt valami fényes a viszonyuk, de hát mint látjuk: a dolgok változnak és elég gyorsan. Meg ahogy mondani szokták; minden akciót reakció követ. Ez esetemben pedig egy költözés lesz ^.^. Még nem tudom hová, de majd csak lesz valami jó ajánlat. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy a csak a költözés előtti napon közlöm vele a hírt, de nem. Én nyílt lapokkal játszom, láthatóan vele ellentétben. De ez nem olyasmi, aminek köze van a jelen szituációhoz, amibe kerültem.
- Igen, gyerek voltál - bólintok, mert ez tény. Nem jegyzem meg, hogy elméletileg én is gyerek voltam, gyakorlatilag a pótanyukája lettem, miután meghalt a sajátunk, aki amúgy sem sokat foglalkozott vele, vagy, hogy tizenöt évesen is az voltam, mikor teherbe estem. De persze ez nem számít. Azt mondjuk nem is igazán tudom, hogy vannak e anyáról emlékei. Persze, próbálkozásai mindig voltak, de ezek semmit sem értek, legalább olyan haszontalan volt, mint azután felvenni egy esőkabátot, hogy megáztunk. - Miért, lefogta valaki a kezedet? Elvették őket? Nem hiszem egyiket se. Szóval de. Az, hogy nem nyitottad ki őket, maximálisan rajtad múlott, bármiért is alakult így - felelem őszintén, mindenféle kertelés nélkül. A szituáció az én hibám volt, sose mentegettem magam, vagy próbáltam úgy tenni, mintha bárki tehetne a történtekről. Az én döntésem volt, hogy gumi nélkül sexelek egy halom emberrel, ahogy az is az én döntésem volt, hogy elmegyek. Hirtelen döntés volt, ma már nem így cselekednék, de ez részletkérdés, akkor így döntöttem és vállalom érte és a következményeiért a felelősséget. - De tudod mit? A kényelmesebb legyen az én hibám - fűzöm még hozzá, mert kezdem úgy érezni, hogy az ő szemszögéből minden őt ért sérelemért én vagyok a felelős. Egyel több vagy kevesebb. Mit az már? - Jó tudni, hogy ilyen „kedves” embernek gondolsz - felelem egy féloldalas kissé szomorkás mosoly kíséretében, miközben beleteszem a lábosba a répát. Bár arra egészen kíváncsi lennék, hogy a húgom fejében mi élhetett, mit írhatok azokban a levelekben, ami fájhat. Mind ezt négy teljes éven keresztül. Komolyan jó tudni, hogy a saját testvérem, akiről kilenc éves koráig próbáltam gondoskodni, hogy ne érezze az édesanyja hiányát, ekkor szadistának hisz :|. - Szóval szerinted könnyű volt? Értem. Ez esetben azt a szörnyű dolgot kívánom neked, hogy soha ne kelljen ilyen könnyű döntéseket hoznod - felelem teljesen nyugodtan, mindenféle düh, vagy dac nélkül. Még a hangom sem emelem fel. Felesleges, nem akarok veszekedni, vagy ellenségeskedni, meg semmi értelmét nem látom, csak felesleges energiapazarlás. Nem akarok magyarázkodni és belemenni abba, hogy életem legnehezebb döntéseit hoztam meg akkor. Ezt már egy levélben - a legelsőben, ami a leghosszabb is volt - megtettem, akkor nem érdekelte, most már ennyi eltelt év után feleslegesnek érzem.
- Nem vagyok passzív-agresszív, komolyan gondoltam - vonom meg a vállam. - Nincs kérdésem, mint az előbb mondtam: tudom mikor kell elengedni valamit - és ez valóban így van. Szeretem a húgom, de gyerek volt ide, gyerek volt oda, neki is vállalnia kell a döntései következményét. Ami pedig az, hogy jelen pillanatban nem része az életemnek. Az ő döntése volt, én pedig tiszteletben tartom és nem fogok teperni azért, hogy ez változzon. Négy évig próbáltam, hiába. Tehát most nem fogok neki állni faggatni őt. Ha mesél mesél, ha nem, akkor nem, ennyi.
Azt hiszem, hogy ez a beszélgetés arról szól, hogy mennyire tudom magam visszafogni és nem megbőgetni és eltiporni Saorit. Pedig annyira könnyű és egyszerű lenne, mint rálépni egy hangyára az utcán. És több erőbefektetést se igényelne. De nem teszem, mert ez az én hibám is. Én voltam az, aki elkényeztettem gyerekként, aki mindig mellette voltam, akár a leckéjével volt valami, akár különórára kellett mennie, akár csak egy rajzot akart mutatni vagy bármi más, ott voltam. Azt akartam, hogy velem ellentétben ő úgy nőjön fel, hogy érzi: szeretik otthon, nem csak elvárások vannak felé, hogy tökéletesnek kell lennie mindig, az élet minden területén és mindenki előtt. Mert apa csak erre volt képes, az elvárásokra. Még akkor is, ha tudom és tulajdonképpen mindig is tudtam, hogy a maga furcsa módján, de biztosan szeret minket.
- Ezt is eheti, semmi speciálisa japánt nem tettünk bele, ha megfigyelted :o. De ha nincs hozzá kedve, akkor tegnap csináltam külön neki sült húst, meg krumplit - felelem, miközben megkevergetem a fazékban lévő hozzávalókat. - Saori, nekem tényleg mindegy, ahogy érzed. Ha kérdezni, akarsz kérdezz, ha mesélni akarsz, mesélj - sóhajtok, miközben úgy érzem, hogy már vagy ezredére mondom el, hogy nem, nem akarok semmit kérdezni.

4

- Semmi baj, nem kell bocsánatot kérnie :o. Ha nem szeretne, nem kell társalognia, ez nem a fodrász. De azt kifejezettem szeretem, mikor első ránézésre intelligens emberek csinálnak magukból hülyét, ilyen próbálkozásokkal, vélt társadalmi elvárás miatt - mondom teljesen nyugodtan az igazságot. Lehet, hogy szebben is megfogalmazhattam volna, de nem látom értelmét mézesmázoskodni :/. Főleg úgy, hogy véleményem szerint semmi sértőt nem mondtam, csak burkoltan tanácsoltam a férfinak, hogy ne ilyen egyértelmű dolgokkal kezdeményezzen apró beszélgetést. Mert ha a másik félnek csak egy kicsit sütnivalója is van, akkor egészen biztosan hasonló véleményen lesz, mint amin én vagyok.
A következő mondata meglep és hirtelen nem is tudok rá mit mondani. Ha nem lenne rajta jegygyűrű, akkor komolyan azt hinném, hogy fel akar szedni. Bár ki tudja. Mindenesetre az egészen biztos, hogy soha többet nem kezdek nős férfival, egyszer pont elég volt. Több is, mint ami egy emberéletben egészséges lenne. De ez most mindegy is, egy régi történet, ami nem is tartozik ide.
- Köszönöm, ez kedves ^w^. Egyébként, ha engem kérdez, Shinohara-san, egy egyszerű „Mi újság?” vagy „Hogy telik a napja?” bőven elég bármilyen szituációban, ha csak egy egyszerű, semmitmondó társalgást kíván kezdeményezni egy olyan személlyel, akit nem ismer, vagy csak úgy ismeri, mint engem - mondom neki, bár nem vagyok benne biztos, hogy szüksége van-e az ilyesfajta tanácsaimra, de nem is igazán foglalkozom vele. Ez most csak egy ilyen beszélgetés, vagy megfogadja, amit mondok, vagy nem is veszi figyelembe, elviseli a beszédem, aztán mikor a kilép az ajtón, el is felejti. Tulajdonképpen pontosan ez a kép archetípusa van a vásárlóknak, akikkel beszélgetek.
- Megesik, még a legjobbakkal is - legyintek, majd előveszem a számlatömböt és kiállítok egyet a férfi nevére, nem gondolkodva azon, hogy miért is használunk ilyen módszereket, mikor már feltalálták a pénztárgépet. Abba csak beütném az összeget és már adná is ki a nyugtát. Egyszerű és könnyű lenne. De persze, meg értem, hogy egy ilyen világvégi pénzmosodában erre nincsen szükség. Kifejezetten megmosolyogtató, ahogy a férfi bénázik a pénzzel, mégis… kissé olyan mesterséges hatást kelt. Megint felötlik bennem a szokásos furcsa érzés. Mintha csak a színházban ülnék és egy kiválóan megkomponált darabot néznék, egy kiváló színésszel. De az egész nem több, mint egy fikció, amit próbálnak velünk elhitetni. Most is ezt hiszem, de erre továbbra sincs okom. A Shinohara-san teljesen normálisan viselkedik, csak nekem van ez a kellemetlen megérzésem, mintha valami nem lenne teljesen rendben vele. Mintha a kisugárzása és a viselkedése nem pontosan fedné egymást. De persze, ez továbbra is butaság, valószínű nem több, mint a saját képzeletem szüleménye, azért, mert még most sem hiszem el, hogy egy ilyen férfi, csak úgy, egy ilyen helyre jár :/. Mindegy, lehet többet kéne olvasom, vagy több filmet néznem :|
Meglep, mikor valóban szeretne még valamit, így érdeklődve hallgatom végig, hogy pontosan mit is. Minden apróbb szünete közben bólintok, hogy megértettem. Miután befejezte, nem szólalok meg egyből, gondolkoznom kell.
- Értem - bólintok komolyan -, ám ahogy mondta; nem adhatok ki semmilyen személyes információt a tagjainkról. Sejtem, hogy kiről beszél, de sajnos biztos nem lehetek benne - bár az anyajegy elég árulkodó. - De ha esetleg elmondja, hogy milyen ékszerről van szó megkérdezhetem az urat és ha ő az, akkor az engedelmével megadom neki a telefonszámát és fel tudja hívni, - ajánlom fel a jelen helyzetben, szerintem legjobban járható utat. Ezzel tulajdonképpen a káposzta is megmarad és a kecske is jóllakik. Már, ha a férfi valóban csak az ékszert szeretné visszaadni. Bár… mi mást akarhatna azon kívül egy másik férfitól? Főleg úgy, hogy házas. Oké! Azt hiszem, hogy ideje lenne leállnom a mindenféle elméletek gyártásával, csak azért, mert van egy nagyjából normálisnak tűnő tag ebben a leprafészekben :/.

5
Diáknegyed / Re:Yumisawa Játszótér
« Dátum: 2018. Márc. 04, 23:01:54 »


Szabadnap. Ez valami olyasmi, amiben régen volt részem utoljára. Valamiért, annak ellenére, hogy feltehetően a világ utolsó videótékájában dolgozom, a főnök nagyon ragaszkodik a rendes nyitva tartáshoz. Szóval ritka az, mikor délelőtt is tudok dolgokat intézni és nem késem el az iskolából. Remek lesz, egy nap, amikor már csak a korom miatt néznek ki. Komolyan, miért is bűn, hogy nem vagyok 36 éves besavanyodott anyuka :/? Mindegy, már nem bosszankodom ezen, elengedtem. Csak ez is olyan, hogy nem értem, miért kell a tanárnőnek minden egyes áldott nap a szememre vetni, hogy kések tizenöt percet. Nyilván nem direkt és szórakozásból csinálom, de nem tudok mást tenni, én is pénzből élek, ahogy ő. Amíg neki az a dolga, hogy a gyerekemet tanítsa, nekem az a dolgom, hogy napi nyolc órában unatkozzam a tékában. Persze, esetleg megbeszélhetném Shunnal, hogy tegyük át a váltást, de… ez az ötlet több sebből is vérzik, főleg abból, hogy szintén az iskola miatt nem tudnék korábban berni. Sokszor így is kicentizem. Bár tény, mostanában egészen jól kijövünk, de ettől még nem fogok odaállni elé és megkérni, hogy jöjjön be tizenöt perccel korábban. Sejtem mit válaszolna :/. Főleg úgy, hogy nem indokolnám meg a dolgot, pláne nem az igazsággal. Nyilván nem a munkatársam lesz az, akinek elmondom, hogy huszonnégy évesen van egy nyolcéves fiam. Még csak nagy matematika tudás sem kell, hogy Shun kiszámolja a dolgokat és bár nem volt az a nagy kérdéses ember attól még nem. Nope from nopeland.
Az iskola elé érve még van pár percem, így inkább a telefonomat nézem, mint sem a többi szülő tekintetét. Biztos vannak köztük még olyan kis naivak, akik valaki nővérének hisznek, de a szülőiknek köszönhetően a legtöbbjük tudja, hogy ki vagyok. Szerencsére nem kell ezen tovább agyalnom, ugyanis kinyílik az iskola ajtaja és egy sereg gyerek özönlik ki rajta. Nem kell keresnem, sejtem, hogy Yuuri nem az első gyerekek között lesz, akik gyakorlatilag kitörnek az ajtón. Nem tudja, hogy ma rendes időben jövök érte, de ez nem feltétlen baj. Főleg azért, mert az a mosoly, ami akkor ül ki az arcára, mikor meglát, felbecsülhetetlen. Komolyan, olyan gyorsan szalad oda hozzám, mintha maga is fullbringer lenne, nem pedig egy egyszerű ember. Amit nem bántam, örültem is neki. Sokkal egyszerűbb így az élete.
- Szia, prücsök :3 – simogatom meg a fejét, miközben kicsit hátrébb lép és már be sem áll a szája. Mondja, hogy mi történt ma az iskolában, milyen lett a dolgozta és hogy ki mit és miért csinált. Biztos nem tőlem örökölte ezt a beszédességet, de nem igazán zavart, örültem, hogy jól kijött az emberekkel és voltak barátai. Szóval, tulajdonképpen minden igazán tökéletes lett volna a mai napban, ha úton hazafelé, a helyett, hogy minden figyelmem a fiamra fordítom egy picit is figyelek az útra semmi baj sincs. De nem így történt., így pedig neki mentem valakinek. Nagy hirtelenjében volt benne valami ismerős.
- Bo… - léptem hátra, de ahogy ránéztem nem tudtam befejezni a mondatot. Ha létezik a szerencsétlenségnek rátája, akkor most biztosan magasan kivertem azt. – Basszameg – csúszik ki akaratlanul is a számon, amire a fiam egyből megrángatja a kezemet.
- Pont te mondtad, hogy nem beszélünk csúnyán ˘o˘ - mondja, mire akaratlanul elmosolyodom. Ha mást nem, legalább jó nevelést adtam neki még akkor is, ha pont én nem tartom be azt.
- Igen, igazad van, ezt mondtam :3 – sóhajtok, miközben Yuurira mosolygok, aztán Shunra nézek. Mert persze. Ki más állna velem szemben :/? Ki mást küldene rám a karma? – Sajnálom a történeteket, nem figyeltem ^w^ - mutatok jó példát a fiamnak. Mert igen, ez az egyetlen oka annak, hogy ezt mondom, nem pedig azt, hogy Shun figyelhetne a lába elé, annak ellenére, hogy én mentem neki. Na, nehogy már egy gyerekes nőnek kelljen egy önmagában sétáló férfival is foglalkoznia :/.

6

Megint itt van. Pontosan ez az első gondolatom, mikor Shinohara-san belép az ajtón. Ő ennek a világvégi, elhagyatott utolsó mohikánnak – szóval a tékának – az egyik legújabb rendszeres kölcsönzője. Ami kifejezetten furcsa, már azon kívül persze, hogy ez a hely még üzemel. Valahogy egyáltalán nem illik bele a bolt használóinak körébe, hogy így mondjam. Nem igazán tudnám megmagyarázni miért gondolom, egyszerűen csak nem. Talán csak a kisugárzása teszi. Ennek ellenére minden alkalommal hosszú ideig válogat a DVD-k és CD-ROM-ok között. Pontosan ezért nem értem, hogy miért vannak vele kapcsolatban ezek a furcsa érzéseim, hiszen valószínűleg nem több egy quincynél, aki néha kivesz pár kult. filmet. Tény, hogy a modora számomra néha kissé tenyérbemászó és az is furcsa, hogy mindig próbál valami maximálisan érdektelen témáról csevegni pár szót, gondolom az illem miatt. Egyszóval teljesen ártalmatlan és valószínűleg néha már annyira untat ez a hely, hogy mindenkit furcsának nézek, aki bejön erre a helyre. Bár… igazából valóban furcsának tartok mindenkit, aki bejön és csak egy kérdésem lenne mindenkihez. Miért? Miért teszik ezt magukkal ebben a korban? De persze, ki vagyok én, hogy bárkit is megítéljek ilyesmi alapján.
- Jó napot ^w^ - mosolygok a férfire, hiszen ez a feladatom és ha már Shun nem éppen egy kedves ember és ezt nem is igyekszik titkolnia, akkor én az leszek. Bár tény, sokszor elég nehezen megy, de mindent megteszek, ami tőlem telik. – Shinohara-san, maga egy okos embernek tűnik – sóhajtok -, ez egy videotéka a huszonegyedik században, a torrent és a videómegosztók aranykorában. Maga szerint milyen a forgalom :/? – kérdezem teljesen tárgyilagosan, mindenféle szarkazmust mellőzve, ez pedig nehezemre megy. Komolyan, értelmesnek tűnt eddig, nem értem, hogy milyen kell ilyen kérdésekkel fárasztani mind a kettőnket. Ennél még az is jobb lenne, ha az időjárásról beszélgetnénk, vagy a filmekről, vagy nem tudom, bármiről. Ahogy visszaveszem a filmet meglepve vonom fel a szemöldököm.
- Oh…Öt napot késett, ez 210 jen lesz összesen. Ahogy látom, megint szeretne kölcsönözni, ezt viszont csak akkor tudja megtenni, ha kiegyenlíti a számlát. Tehát ezt most kívánja megtenni, vagy inkább legközelebb? – kérdezem tőle. Végül a fizetés mellett dönt, és ez nem is lep meg. Igazából ez annyira nem nagy összeg, hogy egy gyerek kifizetné a napi zsebpénzéből, vagy annak feléből. Nem hogy egy látszatra tisztességes egzisztenciával rendelkező házas embert, mert igen, észrevettem a gyűrűjét. No, nem mintha ez jelentene bármit is, csak egy egyszerű felfedezés, amit itt töltött unalmas óráim egyikén tettem.
- Készen is vagyunk és itt vannak azok is, amiket most vett ki, a szokásos két hét. Esetleg segíthetek még valamiben ^w^? – kérdezem bár ez is csak formaság, nem hiszem, hogy bármire is lenne szüksége, ahogy általában egyik tagnak sincs.

7
Lakások, házak / Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Dátum: 2018. Febr. 06, 21:19:04 »

Ötletem sincs arra, hogy jól kezdtem-e el ezt a beszélgetést, vagy sem, de úgy érzem, hogy valamelyikünknek tennie kellett valamit, mert az nem állapot, hogy állunk és jópofizunk egymással, mintha minden rendben lenne. Mert nincs, valahogy a legkör is olyan mesterkélt.
- Saori, tégy meg szívességet és ne játszd a hülyét :/ - sóhajtok. Szerintem mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy mire gondoltam. Nem kell úgy tenni, mintha lövése se lenne róla, ha nem kíván beszélgetni, vagy kellemetlen neki a téma, akkor mondja ki nyíltan, de ne fussunk maximálisan felesleges köröket. Régen se szerettem az ilyeneket és most sem. Ez feltehetően sosem fog megváltozni.
A monológjára csak felvonom a szemöldököm. Érdekes kezdés, mit ne mondjak. Bár nem sok igazságot látok a szavaiban, de nem szakítom félbe, végre nem mellé beszélünk és visszakérdezgetünk, hanem témánál vagyunk. Ez is valami.
- Ha engem kérdezel, akkor Mamoru egyszerűen csak elfelejtett szólni – vonom meg a vállam. Ez sokkal inkább rá vall, mint az, hogy így próbáljon meg jótékonykodni. Bár tény, minden bizonnyal örülne neki, ha rendben hoznánk a dolgainkat, de ennyi. No meg, nem logikus az egész állítás :|. – Szerintem a saját magad érzéseit vetíted ki rá. Neki a „minden olyan, mint régen” nem azt jelenti, hogy mi jóban vagyunk, beszélek az apámmal és esetleg otthon élek, hanem azt, hogy Oroszországban él és néha hazalátogat a nagyiékhoz – ami ugye már csak azért is lehetetlen, mert a nagyi már az előtt, hogy én odaköltöztem, nagypapa pedig pár hónapja halt meg -  meg részt vesz pár unalmas családi összejövetelen – mondjuk ez csak tipp, igazából elképzelésem sincs arról, hogy az unokaöcsémet mennyire érdeklik az ilyenek, sosem kérdeztem. Bár tippem szerint semennyire. És talán még hozzá tehetnék mást is, ha nagyon régre ásnék, de nem teszem, most nem Mamoru a téma.
- Rád nem haragszom, nem is haragudtam, egy csomó levelet írtam, négy éven át, pontosan azért, hogy kapcsolatban maradjunk, de egyikre sem kaptam választ. Azt pedig pontosan tudom, mikor kell elengedni valamit – közlöm pontosan olyan nyugodtan, mint ahogy ő beszélt velem. Tény, hogy elmentem, de nem az volt a tervem, hogy megszakítom a húgommal a kapcsolatot, ő döntött úgy, hogy nem ír nekem és nem kommunikál velem semmilyen formában. Az én döntésem következményeiért vállalom a felelősséget, de a  saját döntésének egyeneságú következményét pedig nem fogja rám fogni, ebben egészen biztosan lehet. Ahogy én is biztos vagyok abban, hogy megkapta azokat a leveleket, mivel ismerem az apámat, biztosan nem rejtette – mert természetesen nem ő nézi a levélládát – el őket a húgom elől, ahogy nagyapát se zavarta el, ha éppen oda látogatott. Szóval nem, neki egyszerűen csak túl nagy volt a büszkesége, hogy beszéljen velem, ahogy nekem is, hogy vele. Sajnos ebben jobban hasonlítok a Sátánra, mint azt szeretném :/.
- Nem hiszem, hogy a fejemhez vágtál bármit is, én kérdeztem rá, ahogy azt sem hiszem, hogy jó, ha magunkban tartjuk a dolgot és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, de ahogy érzed – vonom meg a vállam, hiszen a húgom tizenhét, lassan tizennyolc, ha ő így szeretné kezelni ezt a dolgot, akkor tegye. Nem fogok beleszólni az életébe, úgy kell azt élnie ahogy szeretné. Arra, hogy egyformán cselekszünk pedig nem mondok semmit, mert nem, nekem nem az lenne az első gondolatom, hogy a jó hírem megőrzése érdekében minden szó nélkül elküldöm abortuszra a tizenöt, majdnem tizenhat éves lányomat. Szóval nem, határozottan nem cselekszünk egyformán. Mivel rokonok vagyunk, hasonlóan talán, de egyformán semmiképpen sem :/. 
Hirtelennek tartom picit a téma váltást, de ahogy akarja, mint korábban mondtam, én nem fogok beleszólni abba, hogy hogyan és miként kezeli a dolgait. Persze, megvan erről e véleményem, de azt megtartom inkább magamnak.
- Akkorára, mint én a répát :otolom elé azokat a zöldségeket, amiket még a beszélgetés  előtt vágtam fel, ez után pedig a fazékhoz lépek, hogy beleöntsem a kész alapanyagokat és hagyjam, hogy kicsit összefőljenek az ízek. Illetve, mellé egy külön lábasba felteszek még egy kis vizet, hogy legyen miben megfőznöm a tésztát.

8

Már az első két szava után szinte teljes képet alkotok a férfiról és ezt a további reakcióival sem igyekszik megcáfolni. Egy pillanatig elgondolkozom azon, hogy vajon mit utálhat jobban, az embereket, a reggeleket, engem, vagy a munkáját jelen pillanatban, de aztán rá kell döbbenjek valamire. Feltehetően mind a négyet, egyszerre és mérhetetlenül :/.
- Köszönöm, minden reggel rettentően szoktam igyekezni, hogy ez a művelet sikerüljön – forgatom hasonlóan a szemem, ahogy ő tette korábban. Nem igazán értem, hogy miért jó neki, hogy így kiforgatja a szavaimat, de hajrá! Ha a feltehetően megsavanyodott élete ettől lesz jobb, akkor ki vagyok én, hogy megállítsam?
- Kellemetlen :S - húzom el a szám, nem emlékszem, hogy kérdeztem volna ilyesmit, én csak a félreértések elkerülése véget felajánlottam, hogy megmutatom a személyimet, de pontosan ennyi történt, se több, se kevesebb. Ha nem most találkoznánk először, megkérdezném, hogy most kér-e sajnálatot, vagy eltekinthetünk-e az e fajta felesleges formaságoktól és tovább léphetünk-e. – Sajnos az a szörnyű helyzet állt elő, hogy nem rég költöztem ide, így a családomon és a főnökön kívül te vagy az egyetlen ember, akivel eddig hosszabb távon szóba álltam, szóval nincsenek vihogó barátnőim, csak egy besavanyodott leendő munkatársam :/. – Na jó, ez így nem teljesen igaz. A felsoroltakon kívül még beszéltem az iskola igazgatójával és a tanárokkal, de ezt nem kell ennek a férfinek az orrára kötnöm. Igazából, ha jobban belegondolok, akkor semmit sem kell ezzel a férfival csinálnom, már azon kívül, hogy elviselem a abban a pár órában, mikor egymással érintkezünk. Kemény órák lesznek azok, úgy érzem :|. Félszemmel látom, ahogy eldobja a kabátom. Nem különösebben érdekel a dolog, nem egy drága darab és sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a sorsa. Majd felveszem, ha meg koszos lett, a mosógép megoldja. Fog a halál idegeskedni egy kabát miatt. A bolt második ránézésre se nagy durranás, de kedves kis hely.
A válaszára, csak összefonom magam előtt a karom. Nem tudom eldönteni, hogy most sértegetni próbál-e, vagy egyszerűen csak a bunkó az alap stílusa és ennek három fajtáját váltogatja-e. Bunkó, még bunkóbb és legbunkóbb. Őszintén, az baj, ha én inkább e felé hajlok, nem pedig az előadott „rossz napom van, mert itt kellett lennem tizenöt kerek percet” verzió felé?
- Nem emlékszem, hogy intéztem volna feléd kérdő mondatot :/, de ami meg azt illeti, jó állóképességgel rendelkező férfi lehetsz, ha plusz tizenöt perc semmittevés ennyire ki üt – kommentálom a dolgot, aztán már ott is hagyom. Nem érzem úgy, hogy tovább szeretném folytatni ezt a beszélgetést meg úgy a beszélgetést általánosságban ezzel az emberrel. Azt viszont egyszerűen nem hiszem el, hogy ő veszi le nekem a DVD csomagot, amit nem értem el. Ez… meglehetősen kellemetlen és megalázó, főleg a korábban történteket figyelembe véve.
- Köszönöm >w> -  dünnyögöm halkan, mert a nevelőnők annak idején azért az illemre megtanítottak, de komolyan úgy érzem, mintha savban mosnák meg nyelvem és utána még meg is próbálnák kitépni. Sok mindent akartam én Yamane-sannak mondani, de azt egészen biztosan nem, hogy bármit is köszönök :/.  – Nem azt mondtam, hogy egyből, csak annyit, hogy megoldom - felelem szűkszavúan, nem hozzá téve, hogy ha ő is tudja, kezelni a rendszert, akkor nem lehet nagyon bonyolult valamit. Mindenesetre csinálom, amit mond és gondosan figyelek arra, hogy mit, merre és hogyan kattintgat. Próbálok mindent memorizálni, amit csak lehet, de írni csak azért sem fogok. Az a gyengéknek és a lyukas agyúaknak való. De ha esetleg nem lenne tiszta valami, akkor is előbb esne piros hó, mint hogy segítséget kérjek.
- Persze, ez nem atomfizika, csak egy meglehetősen buta és egyszerű integrált rendszer, amiben a tagokat és kölcsönzéseket vezetitek :/ - sóhajtok. Komolyan, így elnézve tényleg nem kellett volna elmagyaráznia, erre magamtól is rájöttem volna. – Van még valami, amit tudnom kellene erről a feltehetően rettenetesen forgalmas helyről? – fordítom felé a fejem. Ahogy pedig ránézek, bármennyire is utálom beismerni, de van benne valami… valami figyelemfelkeltő. De ez még nem jelent semmit, csak annyit, hogy nem kell símaszkkal járkálnia az utcán. 

9
Lakások, házak / Re:Watanabe Kenta lakása
« Dátum: 2017. Nov. 05, 19:15:53 »

A válasza hallatán és a „kedves” grimasza láttán csak az unokabátyámra mosolygok, majd megemelem a poharam és beleiszom a vodkámba. Talán, sőt, igazából biztos vagyok benne, hogy a helyemben minden anya vagy megsértődne vagy magára venné Kenta szavait, én azonban nem teszek semmi ilyesmit. Azt nem tudom, hogy valóban azt gondolja-e, amit mondott, lévén, nem vagyok gondolat olvasó – pedig de jól jönne sokszor :S -, de azt tudom, hogy most, ebben a pillanatban nem gondolja komolyan, csak bunkózik. Ahogy általában szokott. Ilyenkor gondolkozom el azon, hogy a szülei, elsősorban az édesanyja, nem véletlenül kért, meg, hogy figyeljek a fiára. Aki nem mellesleg harminc éves lesz :/. Szóval, nem engem minősít a dolog, ha bárki engem kérdez :roll:.
Mondjuk, ahogy halad előre az este, egyre kevesebb a beszéd és egyre több a tett, meg a homály. Minden furcsán nyugodt és tompa, kis túlzással már-már idillinek is mondanám, mikor az egészet tönkreteszi egy telefon hangja és történések sorozata zavarja meg. Tudom, hogy én csinálok sok dolgot, esek-kelek, Kenta után megyek, de ettől még nem igazán tudom követni a történéseket. Azt hiszem, hogy lemaradok valahol ott, hogy megcsörren a telefon. Azt hiszem, hogy akkor érem utol magam, amikor az unokabátyámmal sikeresen elterülünk az aszfalton. Minden koszos és hideg és józanító. Bár, nagy merészség és egyben hazugság lenne azt állítani, hogy józan vagyok az elmém és a valós történések beérik magukat. Tulajdonképpen ez is valami. Ahogy oldalra pillantok és meglátom az unokabátyámat, amint a földön fekszik és leteszi kettőnk közé az üveget, miközben jól látom, hogy vérzik a feje. Ez a jelenet nevetésre késztet, annak ellenére is, hogy az égvilágon semmi, de semmi vicces nincs benne. Mert nincs. Én mégis nevetek, mint valami idióta.
A kérdésemre, hogy jól van-e nos, nem kapok választ, normál esetben mondanám azt, hogy a hallgatás beleegyezés, de még így, az alkoholmámor édes ködén keresztül is tudom, hogy ez nem, illetve egyáltalán nem jó belegyezés. Ahogy felülök megfordul velem a világ, késztetést érzek rá, hogy visszafeküdjek, mégsem teszem. A hűvös levegő, ha nem is teljesen, de pont annyira kitisztítja az agyam, hogy tudjam, be kell mennem a lakásba. Ahogy feltápászkodom és elindulok előre el is felejtem, hogy másod magammal vagyok, talán kint is hagyom Kentát, ha nem botlom meg a lábában. Hoppá * > *”. Szóval, hogy ne hagyjam kint, megfogom a jó lábát – azt hiszem azt :/ - és annál fogva húzom be a lakásba, örülve a ténynek, hogy nincs küszöb. Ahogy beszenvedem, még annyit megteszek érte, hogy hasra fordítom és egy valahonnan – tényleg honnan :/? – szerzett papírzsepire öntök egy kis vodkát – de hogy milyen nehezen :/, ki se tudom venni Kenta kezéből, csak úgy megy, hogy valami furcsa pórba kicsavarom a kezét - , aztán a fején lévő horzsolásra nyomom. Az alkohol fertőtlenít :/. Ez után, mint, aki jól végezte dolgát – mert hát így is van! -, elterülök én is. Megfordul a fejemben, hogy talán nem itt és nem így kéne aludni, de végül elvetem. Jó ez így~.

// Köszönöm a játékot ^w^ //

10
Lakások, házak / Re:Nikolaj M. Smirnov és Watanabe Maaya lakása
« Dátum: 2017. Szept. 20, 14:55:49 »

Csak kíváncsian nézek a húgomra, nem különösebben értem, hogy mire is szeretne kilyukadni, de nem is derül ki, így én inkább magára hagyom, hogy tudjon nyugodtan telefonálni. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy beszél az unokaöcsénkkel, nem akarom kihallgatni a beszélgetésük, ez az ő magánügyük. Bár, mint később kiderül nem is nagyon lett volna mit kihallgatni, ugyanis tisztában van Mamoru beosztásával, láthatóan jobban, mint én. Előfordul :S. Ezen kívül még a fel nem tett kérdésem is megválaszolásra kerül, melyre már tulajdonképpen gyanakodtam. Tehát nem, a kedvenc és egyetlen unokaöcsém nem mondta meg neki, hogy Yuuri és én visszajöttünk. Ez egyszerre lep meg és késztet kis híján nevetésre. Meglep, mert igazán elmondhatta volna Saorinak, főleg ha tudja, hogy néha itt van, mikor üres a lakás, a helyzetet tekintve, jó lett volna ha tudja,, hogy bármikor hazaeshetek én is. Nevetésre pedig az késztetett majdnem, mert ez annyira, de annyira jellemező :|. Valamiért Mamoru azt hiszi, hogy ami számára egyértelmű, az másnak is, mintha az emberek rendelkeznének gondolatolvasó képességekkel.
- Maradunk, már itt vagyunk pár hónapja. Yuuri itt kezdte el az iskolát és nekem is van munkám - válaszolom teljesen nyugodtan, maximálisan társalgási hangnemben, mintha nem hat év után most találkoztam volna újra a húgommal. Fele annyira se vagyok nyugodt és kiegyensúlyozott, mint emilyennek kívülről tűnhettek. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mit kéne tennem, mondanom, avagy kérdeznem. Azt sem tudom, hogy mennyit és mit tud a pontos történtekről apa és a rokonok által. - Azt hittem, Mamoru mondta - teszem még hozzá, bár nem magyarázkodni szeretnék, egyszerű tényeket közlök. A magyarázkodás nem az én asztalom és nem is érzem úgy, hogy szükséges lenne, még Saori felé sem. Ha megkérdezi, akkor elmondom mi történt az én szemszögemből, de ennyi.
A kérdése meglep. Érdeklődve pillantok rá a hűtő mellől. Nem válaszolok egyből, inkább kinyitom az ajtót és kiveszek pár, a vacsorához szükséges alapanyagot. Nem kívánok semmi nagyon bonyolultat főzni, de a nap történései után úgy éreztem, hogy jól fog esni egy kis meleg - vagy tulajdonképpen bármilyen - étel.
- Maradhatsz, ha szeretnél, éppen rament készítek vacsorára, vagyis most állok neki ^w^ - válaszolom végül. Nem akarom elküldeni a húgomat, tehát nem fogom azt mondani, hogy menjen, viszont kényszeríteni sem akarom, hogy maradjon, tehát azt se mondom, hogy azt tegye, mert akkor azt tenné.  Neki kell eldöntenie, hogy készen áll-e arra a beszélgetésre, ami feltehetően most fog lezajlani közöttünk. Amíg várom, hogy eldöntse melyik számára a legjobb megoldás az adott helyzetben, addig megmosom a kiválasztott zöldségeket és felteszek egy fazék vizet forrni, amibe majd beleteszem a levestésztát. Figyelnem kell arra is, hogy ne legyen „túl ázsiai” az, amit főzök, ugyanis Mamoru valamiért nincs kibékülve a japán konyha legtöbb ételével és hozzávalójával :S. Sosem értettem mi baja velük, szerintem finomak ^w^.
Mind e közben persze a fél szemem a húgomon tartom és várom, hogy hogyan dönt. Ha marad, akkor sem szólalok meg egyből, megvárom, míg lepakolja a már összekészített dolgait, majd pedig leül az asztalhoz, persze csak ha úgy akarja. Ha állni szeretne, nekem azzal sincs bajom.
- Szóval, mit szeretnél tudni, mondani esetleg kérdezni :o ? - fordulok felé, mikor úgy ítélem, hogy viszonylag kényelmesen elhelyezkedett. Talán furcsállja a kérdést, talán azt várta, hogy mást kérdezek, nem tudom, hogy őszinte legyek. De azt hiszem, hogy ebben a helyzetben ez a legjobb és talán a legtöbb is, amit tehet. Nem tudom, hogy mire kíváncsi, egyáltalán kíváncsi-e valamire, vagy csak el szeretné mondani azt, hogy neki milyen sérelmei vannak, mert biztos vannak ilyenek. Vésősoron ő úgy élhette és valószínűleg élte is meg a dolgot, hogy én leléptem és itt hagytam őt egyedül, majdnem pontosan úgy, ahogy anya tette. Azzal a különbséggel, hogy utóbbinak a halál elég jó mentség, én pedig itt állok előtte. Azt pedig inkább nem forszírozom, hogy vajon apa mennyit foglalkozhatott vele, ugyanis talán nem a legjobb ötlet most apáról beszélgetni.

11
Lakások, házak / Re:Watanabe Kenta lakása
« Dátum: 2017. Júl. 24, 23:58:02 »

Csak egy sóhaj a válaszom arra, hogy a társadalom elvárásai alacsonyak vele, vagyis inkább velük, alkoholistákkal szemben. Ezzel a ténnyel nem tudok vitatkozni, úgy van, ahogy mondja, de lehetne ez másképpen is. Nem kéne neki ehhez a lecsúszott réteghez tartoznia, ha csak egy igazán kicsit nagyobb lenne a teherbírása, akarat ereje, tűrőképessége vagyis az olyan kompetenciák, amik felnőtté tesznek egy embert :S.
- Köszönöm ^w^, tudtam, hogy a te támogatásodra mindig számíthatok - felelem szarkazmustól csöpögő hangon, miközben megemelem a poharamat. Mondjuk tőle nem is igazán számítottam más válaszra. Ha egy kis érzelmi szadizmusra vágyom, tudom, hogy hozzá kell jönnöm és tökéletes helyen is vagyok, mert meg is kapom azt. Kérés nélkül, már csak azért, mert be mertem lépni a Titkok kam… vagyis Kenta lakásának ajtaján. De se baj. Számítottam erre, talán még vágytam is rá valahol mélyen. És annál kevésbé lesz fontos az egész, minél több alkohol kerül a szervezetembe és ez így meglehetősen kellemes. Mintha semmi se számítana. Kicsit meg tudom érteni ilyenkor az alkoholistákat. Ez a zsibbadtság jó.
Nem szuperálnak az agytekervényeim. Így nem értem, hogy milyen helyzetbe kerülünk. Miért van Kenta ilyen közel? Mit szeretne? Talán van valami az arcomon. Vagy… már éppen valami halovány fény gyúlna, hogy esetleg mire készülhet, mikor valami kellemetlen hang szakítja félbe a lakásra telepedő kellemes, alkoholmámoros csendet. Mi lehet ez :/?
A dolgok gyorsan történnek, nem igazán tudom folyamatában értelmezni a dolgokat. Zene, telefon, Kenta elmegy és… várjunk csak! Kenta elmegy? De éjszaka van. Miért menne el? Ki hívhatta ilyenkor? Mi az, ami ennyire fontos. Nem mehet el! Ez a gondolat fogalmazódik meg bennem, de nem igazán tudom megmagyarázni az okát. Pedig biztosan van, de nem tudom. Túl sokat kellene hozzá agyalni. Hallom, ahogy veszi a cipőit és tudom, hogy meg kéne állítani, de ahhoz mozdulni is kéne, ami hirtelen nehéznek tűnik, mégis egészen jól megy. Már a felállás része, meg az leindulás is, de a menéssel problémák vannak. Hirtelen a szoba egyik felén vagyok aztán a másikon, aztán középen térdelek és fájnak a térdeim. Elestem, azt hiszem, valószínű. De ez most nem fontos, mennem kell tovább. Valami csoda folytán sikerül kibotorkálnom a szobából a bejárati ajtó elé, ahol Kenta éppen indulni készül.
- Mi történt? - kérdezem, vagy lehet, csak szeretném, mert kimondva nem éppen így hangzik a kérdésem, de ez talán nem is annyira fontos. Nem hiszem, hogy elmondaná, mert matt részeg, mint én. Vagy… talán pont ezért mondaná el? Fene se tudja és jelen pillanatban a fenét sem érdekli. Csak valamiért - de tényleg miért :s? - meg kell állítanom Kentát. Kinyújtom, hogy elkapjam a kezét, de túl messze van, pedig egészen közelinek tűnt. Ez így nem jó. Lépek egyet előre, de iszonyatosan bizonytalan a lábam alatt a talaj és még a térdeim is fájnak. Meg kell kapaszkodnom a falban.
- Nem mehetsz el >w> - mondom, miközben a levegőben hadonászok felé, hátha végre elég közel érek, de nem, sőt! Még ő távolodik el tőlem, már az ajtót is kinyírja... nyitja. Érzem a hűvös és friss levegőt, ami bejön rajta. Ez nem jó vagyis de, de nem úgy. Futni akarok, hátha sikerül, de kicsit elszámítom a dolgokat, így futás helyett bringer light-ot használok, nem tudom miért és hogyan. Ez nem lenne baj, hiszen jól megy. Most mégis az. Nem tudom megállítani időben, így neki megyek az unokabátyámnak, ami már nagy baj. Bár azért nem teljes erőből. Egyikünk sem áll éppen stabil lábakon - ő mondjuk sose, én csak most nem -, annak esélye, hogy állva maradjunk zéró. Így tehát együtt terülünk el az aszfalton, egymás mellett, romantikus háttérzajjal, melyet egy ripityára törő üveg szolgáltat. Fáj az esés, azt hiszem, hogy az arcomat is sikerül kicsit felsértenem, de nem zavar. Jót tesz a friss levegő, minimálisan józanabbnak érzem magam. Ha nem is sokkal, de annyival mindenképpen, hogy felfogjam most mi történt.
- Jól vagy? - kérdezem a férfi, miközben a hátamra fordulok és az éjszakai eget kezdem el tanulmányozni. Egyáltalán nincs kedvem felkelni innen.

12
Belváros / Re: Red Dragon Karaoke Bar
« Dátum: 2017. Júl. 22, 12:44:46 »

Igyekszem komolyan nézni a Sasra, nem pedig lesajnálóan, ez nehéz, de megy. Már van benne komoly gyakorlatom. Vicces, hogy még mindig azt hiszi, egy ilyen kis külvárosban, ahol mindenki ismer mindent, eltérítheti a rendőröket. De azért a biztonság kedvéért az órámra pillantok. Az előbb tizenöt percet mondtam és akkor volt egész, azóta tizenegy perc telt el, vagyis a rend hű őreinek még van négy teljes perce ideérni, de ezt nem kötöm az orrára. Legalábbis egyelőre. Csak szó nélkül hagyom, amit mondott és figyelem a tevékenykedését.
- Nem is értem mire gondol :roll: - ahogy azt sem, hogy most tapsot vár-e, mert rájött:  a szavaim mögött lakozó rejtetlen iróniára. Szerintem mindenki észrevettem volna, aki minimális IQ-val rendelkezik. De se baj, legyen meg a diadala, hogy észrevette. - Nem, mert lehet szegényesek a biológiai tudásai, de az „ember” mint olyan sem egy faj megnevezése, hanem egy nemé, ami a faj felett áll - vonom meg a vállam, hiszen ez csak egyszerű biológia. - Tehát én a Homo sapienseket képviselem, ami már egy faj ^w^ - foglalom össze röviden, hogy hol is tévedett, kihagyva azt a történet részt, hogy nem egyszerű „értelmes ember” vagyok, hanem fullbringer, ami szerintem már inkább alfaj, de ebbe most nem igazán mennék bele, mert felesleges. Erről a Sasnak nem kell tudnia, bármennyire is szeretne, hallhatóan. - Tesztelje, ha kívánja :S. - Most erre mit mondjak? Hogy ne? Nem fogom neki csak úgy bevallani, hogy mi vagyok, és ki vagyok, no meg egy részem kíváncsi, milyen módon kívánja kideríteni, hogy különleges képességekkel rendelkezem-e. A nyílvesszős kísérletre csak felvonom a szemöldököm. Komolyan? Nemesen és egyszerűen csak lehajolok és a nyílvessző csak elmegy fölöttem. Ehhez még csak a fullbringerségemet se kell használnom.
- Azt nem mondta, hogy a különleges képesség alatt gyors reflexeket és minimális harcművészeti ismereteket ért :S - mert ehhez tényleg nem kellett több, csak azok a nyári, majd  később már nem csak nyári edzések, amiket annak idején kaptunk, no meg reflexek. Azt hittem valami komolyabb tesztre gondol, nem pedig erre.
- Azonban az, hogy Sas megtámad egy civilt, ez igazán szembe megy az eddig kialakított profillal. Ha csak egy picit is rosszabb a reakcióidőm, akkor ez simán megvág :/ - közölöm vele a nyilvánvalót és kissé burkolva azt, hogy tudom mire ment ki a játék. Az pedig bizonyos, hogy nem fogom hagyni, hogy ilyesmi történjen. Nem hagyok neki DNS mintát, még véletlenül sem. Szerencsére eddig semmihez sem kellett hozzáérnem, még az ajtóhoz sem, amikor bejöttem. Ha jobban belegondolok… nem is volt ajtó. Valahol elveszett az éterben.
Ahham, tehát csak úgy megkérdezett egy teljesen civil valakit, hogy tud-e bármit is arról, ami után láthatóan nyomoz. Ez felettébb logikusan hangzik, főleg azok után a válaszok után, amiket korábban adtam.
- Miért mondana ez nekem bármit is :o? - hajtom oldalra a fejem. Tényleg nem értem, hogy miért hiszi azt, hogy tudok bármit is. A durva az, hogy egyébként tényleg nem tudok semmit :”D. Valóban nem ismerős a lány neve, még soha életemben nem hallottam róla. Bár tény, hogy nem követem a műkorcsolyát, csak nagyon minimálisan. Tudom, hogy mit csinál és hol áll az unokaöcsém, aztán ennyit. A többi nem érdekel. Az pedig, hogy esetleg mondok neki neveket, akiknél érdeklődhet, meg sem fordul a fejemben. Nem fogom sem a rokonaimra, sem pedig egy tizenhat éves lányra rászabadítani a Sast. Neki ott van a Google, vagy ha valóban olyan okos, mint amilyennek láthatóan gondolja magát, akkor megoldja úgy is, hogy nem ismer senkit a „szakmában”. - Nem zaklat fel a szervek látványa - vonom meg a vállam, magyarázatot azonban nem fűzök hozzá, gondoljon azt, amit szeretne. - És nem, nem tudok a lányról semmit, még a neve sem ismerős, nem sok közöm van a műkorcsolyához - legalábbis annyira, hogy ismerjem a neveket a mezőnyben. Még mondani szeretnék valamit, azonban a szót belém folytja a fent felcsendülő rendőr szirénák és cipők dobogásának hangja. Akaratlanul is az órámra pillantok.
- Hm… tévedtem, 16 percet vett nekik igénybe, hogy ide érjenek.

13
Lakások, házak / Re:Watanabe Kenta lakása
« Dátum: 2017. Júl. 03, 16:38:30 »

- Legyen Sátánka, ha neked így kellemesebb - vonom meg a vállam, nekem mindegy hogy szólít. Bár meg kell jegyeznem, ha apa a Stánán, én meg Sátánka, az nagyjából annyit jelent, hogy én apa miniatűr, vagy fiatalabb mása vagyok, lányban. A büdös nagy baj pedig az, hogy ezt még én se tudom tagadni, mert ez pontosan így van. Hát igen, az igazság sokszor fájdalmas.
- Ja, látom és hallom, hogy élsz - bólintok, de nem foglalkozom azzal a felszólítással, hogy menjek el, mert már bent vagyok. Próbáljon meg kidobni, ha szeretne. Ezt mondanám, ha tovább erősködne, vagy erősködne egyáltalán, de nem úgy tűnik, mintha most, vagy úgy általánosságban az alkoholon kívül bármi érdekelné Kentát. Ez nem éppen a legideálisabb állapot, ahogy ezt a család legtöbb tagja próbálja a tudomására hozni és próbálja őt rávenni a változásra. Sikertelenül. Én meg sem próbálkozom ilyesmivel, felesleges. Véleményem szerint egy majdnem harminc éves ember el tudja dönteni, hogy hogyan bassza el az életét. No meg, az én múltammal és jelenemmel nem igazán van jogom ítélkezni.
-… és az alkoholista pedig nem tett semmit, hogy ezt megakadályozza - fejezem be a mondatát, miközben belekortyolok az italba. Hű… hát az íze nem a legkellemesebb, furcsa, de koránt sem rossz és elég töménynek érződik. Ahogy az üvegre nézek, megvilágosodom. Żubrówka, a füves vodka. Jó tudni, hogy ilyet hoztam. - Amúgy, nem vagyok minta anya, néha abban se vagyok igazán biztos, hogy jól csinálom. Ilyenkor meg pláne nem - fűzöm még hozzá, de választ nem várok és remélem nem is kapok. Imádom a fiam és minden vele töltött percet, miatta csinálok mindent úgy ahogy, de vannak napok, mint ez a mai, amikor úgy érzem, hogy egyszerűen kell egy kis kikapcsolódás,  vagy hogy mondjam. Ami általában pont annyit jelent, mint amit most csinálok, vagyis lerészegedek.

Ahogy nő a bevitt alkohol mennyisége, annál jobban folyik össze az idő is. Hallom, ahogy beszélek, érzem, hogy mozog a szám, de hogy őszinte legyek: fogalmam sincs arról, hogy mit mondok. Elhallgatok. Meg akarom kérdezni Kentát, hogy miről is beszélek szerintem órák óta, de ahogy a földön fekvő férfira pillantok, elvetem az ötletet. Részeg. Nagyon részeg. Inkább iszom még egy kicsit. Vagyis innék, de a poharamban már nincs több üveg… vagyis vodka, de az üvegben sincs vodka. Sem azokban, amit én hoztam, sem pedig abban, amint már innen hasznosítottunk újra. Ez szomorú, kéne még szerezni. Megfordul a fejemben, hogy esetleg leléphetnék, de döntés helyett eszembe jut miről beszéltem. Panaszkodtam. Az első munkanapomról és a munkatársamról, mert bunkó volt. Bár, én is az voltam vele. Mindegy, nem érdekel, Kentát sem érdekelte, csak jól esett elmondani. Megpróbálom a telefonomról kisilabizálni, hogy mennyi lehet az idő, de nem megy, az okát nehéz megmondani. Homályos a képernyő azt hiszem, de az se kizárt, hogy csak az agyam nem tudja feldolgozni azt a négy számot.
- Ke… - fordulnék a férfi felé, hátha ő okosabb a témában, de valami megmagyarázhatatlanul furcsa történik. Én pedig nem ellenkezem, csak úgy forgatom az arcom, ahogy ő akarja. Bár nem értem miért, ahogy azt sem értem, miért hajol közelebb. Ennyire közel. A kezem magától mozdul és fogja meg a csuklóját, csak pont annyira, hogy ne tudja mozgatni azt. - Kenta, mit csinálsz éppen? - kérdezem borzasztóan halkan, talán annyira, hogy nem is hallja, miközben azon gondolkozom, hogy láttam-e már ennyire közel, de az agyam nem jön rá válaszra, éppen nem szuperál normálisan. Ha ez így lenne, már akkor megállítottam volna, mikor elkapta az államat. Sőt, ha nem a rokonom lenne, mást is csináltam volna, de annyira még magamnál vagyok, hogy ne… azt hiszem. De nem igazán esküszöm meg erre. Ha normálisan szuperálna az agyam, akkor felfognám, hogy mit akar csinálni, de ilyenről szó sincs, már jó pár órája, így inkább csak kíváncsian várom, hogy mit lép ezután.

14
Belváros / Re: Red Dragon Karaoke Bar
« Dátum: 2017. Jún. 30, 21:09:39 »

Csak felvonom a szemöldököm a fellengzős, én mindenre gondoltam szövegre. Ez komolyan azt hiszi, hogy valami szuperhős filmben van, ahol a rendőrök igazi gyökerek és nem ismerik a várost, avagy a körzetet, ahol szolgálatot teljesítenek :/? Jó, elismerem, a rend hű őrei nem mindig vannak a helyzet magaslatán, de ez nem jelenti azt hogy hülyék lennének.
- Maga meg miről beszél :/? Ha egy útszéli kis bisztróban lennénk, esetleg igaza lehetne, de egy ismert szórakozó helyen vagyunk, amit a legtöbb városi névről ismer. Tudja, ez Karakura, egy kis külváros, nem Tokió, ahol külön szórakozó negyed van - világosítom fel, hogy ha csak nem a rendőrök agyhullámait befolyásolja, akkor nehezen másít meg bármilyen koordinátákat. Biztosra ugyan nem állíthatom, de élhetek a gyanúperrel, hogy már a legtöbbjük volt itt verekedés és hasonló pitiáner esetek miatt.
Nem követem a konténerbe, nem különösebben érdekel, hogy mi van benne, vagy hogy mit is csinál éppen. Nekem pont elég volt annyi, amennyit hallottam. Az az arrogancia, hogy mindent tud, holott láthatóan ez nem éppen így van kicsit dühítő, nem erőltetem meg magam ilyesmivel. Már azzal, hogy ilyen miatt bosszankodom. Meglep, mikor éppen indulnék, ő utánam szól, majd előad valami furcsa beszédet.
- Érdekeset? Épp az imént láttam, amint valaki, aki önhatalmúlag ítélkezett és ezzel halálra rémisztett legalább egy tucat civilt. Remélem, ez annak számít ^w^. Éppen hazafelé tartottam a munkahelyemről, ha pedig arra gondol, hogy itt lent mit keresek, gondoltam szólok a rendőrökről, mert mindenkinek az a legegyszerűbb, ha nem találnak itt senkit - vonom meg a vállam, mert így van. - Metahumán :/?  - Nem tudom eldönteni, hogy ez milyen káromkodás szeretne lenni. - Nem igazán értem mire gondol, ilyen fajról még nem hallottam, szóval egészen biztosan állíthatom, hogy nem vagyok ilyen metahumán, vagy hogy mondta. És nem, magánnyomozó sem vagyok - mondom meg neki a színtiszta igazat, mert fullbringer és eladó vagyok egy videotékában, ahová vagy röhögcsélő, meglehetősen idegesítő tinik és furcsa emberek járnak. Komolyan nem értem ezt az embert. - Nem tudok semmit a ma estéről, csak pont annyit, amennyit az egyik háztömb mögül láttam. Már ne is haragudjon, de hogy láthatnák valakit, aki eltűnt? - húzom el a számat. - Ha már vallat, legalább normálisan kérdezzen. De válaszolva, nem, azokban a körökben, ahol én mozgok, nem történt ilyesmi - felelem, azt pedig nem feltétlen kell tudnia, hogy valóban mozgok olyan körökben, ahol vannak gyerekek. Nem is kevés, hiszen ha azt veszem; a fiam idén kezdte az iskolát, a múlt heti szülőin pedig nem figyelmeztettek senkit, semmilyen eltűnésre, így egészen biztos, hogy az ismerősi körben nem történt ilyesmi. - Nem, a földön heverni, meg amúgy se láttam ilyen ékszert - felelem, visszafojtva magamba a kérdést, hogy mit keres egy egyszerű embernél egy quincy kereszt. Szinte biztos vagyok benne, hogy válaszolna, ahogy abban is biztos vagyok, hogy nem érdekel a válasza. Elképzelésem sincs, hogy mi folyhat itt a háttérben, de nem sok közöm van hozzá, a családom és a barátim nem érintettek, innentől kezdve nem az én dolgom. Lehet csúnya ilyet mondani, de úgy gondolom, hogy mindenki oldja meg saját magának az életét.
Ugye ez most csak vicc :/? Ha tudom, hogy ez ennyire elnyúlik, akkor egészen biztosan nem jövök le és hagyom, hogy a rendőrség ideérjen, aztán a Sas oldja meg magának a dolgot a koordinátáival és a metahumánjaival együtt.
- Ez igazán szomorú - bár azt nem veszem bele, hogy ha egy hatévest el tudnak rabolni, az sokban a szülő felelőssége is, hiszen ilyen korú gyerekeket nem szokás egyedül elengedni valahová, vagy huzamosabb ideig figyelem elől téveszteni - és jó hallani, de mivel nem vagyok kislány, így feltehetően nem jelentett volna rám veszélyt az illető - ha pedig mégis bepróbálkozott volna, rántott húst csinálok belőle és odaadom a város kóbor állatainak, biztosan örültek volna egy kis élelemnek :roll: - Maga most kérdezi, vagy kijelenti ezeket? Mert a hangsúlyozása alapján inkább kijelentésnek hangzik :S. De nem, mint korábban is említettem, nem láttam semmi furcsát és nem is tudok semmi ilyesmiről. A korábbi szavai után lehet, elképesztőnek fogja találni, de nem minden állampolgár tagja valamely illegális szervezetnek, vagy áll velük kapcsolatban, csak azért, mert nem menekül maga elől fejvesztve. Komolyan, honnan kéne tudnom nekem ilyenekről részletesebben? - kérdezem. Nem értem, de tényleg. Ha bőrdzsekiben, tetoválva vagy bármi hasonlót viselve jelenek meg, pár szekrényméretű társammal, akkor esetleg megérteném, hogy miért feltételez ilyeneket. De itt állok egyedül, farmerben és egy ujjatlan felsőben, egy műbőrtáskával, amit múlthéten vettem a kínai piacon. Valóban veszedelmesen nézhetek ki :/.Ám bár a kérdésem erősen költői volt, mégis úgy érzem, hogy fogok választ kapni. - De ha mégis így lenne, akkor már régen elmondtam volna a rendőrségnek - fűzöm még hozzá, jelezve, hogy ilyen esetekben az emberek mondjuk 100%-a ha fordul valakihez, az a rendőrség, nem egy őrültnek tartott illető, aki ámokfutásokat végez a városban.

15
Belváros / Re: Red Dragon Karaoke Bar
« Dátum: 2017. Jún. 26, 22:37:22 »

Japán egy furcsa hely, ahol tulajdonképpen bármi megtörténhet. Ezt én magam is tudom. Találkoztam már 70-éves férfival, aki iskolás lány egyenruhát hordott, fiatal lányokkal, akik cukornak öltöztek, láttam pár képkockát egy csápos pornóból és még sok más megtörtént már velem. Szóval, ha az ember japánban él, egy idő után elhiszi, hogy már nem sok meglepőbb vagy furcsább dologgal találkozhat. Ám ez valahogy sosincs így. Én például soha sem gondoltam, hogy egyszer egy Marvel vagy DC - komolyan, ki tudja megjegyezni melyik képregényhős kicsoda :S - filmbe illő jelenet szemtanúja leszek a munkából hazafelé menet. Jó, az tény, hogy nem délután öt, hanem este tíz óra van, de attól még ez nem normális.
Jó magamnak, pár láthatóan rettegő járókelővel egyetemben sikerült egy háztömb mögött fedezéket találnunk, no meg a kamion így is messze van, semmi esélye, hogy eltaláljon minket bármi is, csak kimenni nem éppen ajánlatos. Mögöttem terrortámadásokról és az Európában történtekről sugdolóznak, ami hülyeség :/. Már csak azért sem éri meg ide eljönni és randalírozni, mert túl macerás. Nem hiszem, hogy különösebben megérné nekik. Egy másik a jakuzáról hablatyol és a leszámolásokról. Nos, ez sem egy elvetendő, sokkal életképesebb ötlet, de valahogy túlságosan nagy feneke van az egésznek. A japán maffia ennél csendesebben és profibban intézné a dolgait.
- A Sas - mondom nyugodtan a körülöttem lévőknek, hogy tisztázzam a helyzetet, mire meglehetősen vegyes reakciókat kapok. Egy nő, amint meglátja az álruhás embert kicsit fel is sikkant. Ugyan már :S, azért túldramatizálni sem kell. Bármi is folyik itt, láthatóan nem mi vagyunk a célpontok, hanem a kocsi és a sofőrje  és akik a kocsinál vannak. A hangok nem különösebben jutnak el hozzám, bár látom, vagy inkább feltételezem, hogy beszélgetnek is, nem csak ölni próbálják egymást.
Amint szabad lesz a levegő, a normális emberek azonnal futásnak erednek. Én lassan és nyugodtan sétálok előre, nekem aztán sem félnivalóm, sem dolgom nincs itt. Ezek itt mind sima emberek. Ha úgy lenne, gyorsabb vagyok náluk és meg tudom védeni magam. Szóval nincs hiba itten sehol. Nem tervezek belefolyni semennyire sem ebbe az ügybe, hiszen azon kívül, hogy szólnom kellett Mamorunak, hogy egy kis fennakadás van, később érek haza, fektesse le Yuurit, továbbra se sok közöm van a történtekhez. Nem ismerősöm itt senki. Ahogy azonban elmegyek a bár - betört - ajtaja előtt megtorpanok. Hangokat hallok lentről, ami tulajdonképpen nem meglepő, hiszen a Sas ott folytatja az áldozatai öldöklését, vagy kihallgatását, vagy isten tudja mit. Csak megrázom a fejem és már mennék is tovább, ha nem hallom meg egy aggódó állampolgár hangját, amint rekedtes hangon, hadarva, kis híján zokogva értesíti a rendőrséget, hogy mi folyik itt. Mondjuk, talán ez a természetes reakció, hiszen egy házat egészen biztosan letaroltak, és hullák is jó eséllyel lehetnek a közelben,jó, hogy nem látok egyet sem. Még nem volt ilyesmihez szerencsém élőben és soha nem szeretném elkezdeni a velük való találkozást. Bár, ahogy mondani szokták, ami késik, nem múlik.
Hezitálok, végül pedig a leglogikátlanabb döntést hozom, elindulok lefelé. Azt hiszem, hogy némi kíváncsiság is hajt. Sok pletykát hallott már mindenki a Sasról és a tevékenységéről. Némelyik rossz, némelyik nagyon rossz, jó nem igen van közöttük. De nem igazán szeretem a pletykákat, persze, alapjuk általában van, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. De nagyobb részük akkor is ferdítés, méghozzá nem is kicsi.
- A világért sem akarom megzavarni a kellemes, hétfő éjszakai emberölős-verős programot, de 10 - karomon lévő órára pillantok -, na jó, a forgalmat és hű védelmezőink gyorsaságát tekintve inkább 15 percen belül az egész terep tele lesz rendőrökkel - közlöm vele, velük tényként a dolgot. Nem segíteni szeretnék, mert tökéletesen nem érdekel, hogy mi a szösz is lesz vele, vagy velük. Egyszerűen csak nem szeretném, ha még több vérontás és hasonló legyen. Őszintén, mindenkinek - talán nekik a leginkább - előnyösebb lenne, ha a rendőrök nem találnának itt senkit és semmit, csak nyomokat. De mindegy, én csak ennyit akartam, így mint, aki tökéletesen jól végezte dolgát elindulok felfelé. Ahogy még körbepillantok, meg kell állapítsam, hogy elég kellemes a hangulata. Majd a felújítás után lehet benézek.

Oldalak: [1] 2