- Semmi baj, nem kell bocsánatot kérnie . Ha nem szeretne, nem kell társalognia, ez nem a fodrász. De azt kifejezettem szeretem, mikor első ránézésre intelligens emberek csinálnak magukból hülyét, ilyen próbálkozásokkal, vélt társadalmi elvárás miatt - mondom teljesen nyugodtan az igazságot. Lehet, hogy szebben is megfogalmazhattam volna, de nem látom értelmét mézesmázoskodni :/. Főleg úgy, hogy véleményem szerint semmi sértőt nem mondtam, csak burkoltan tanácsoltam a férfinak, hogy ne ilyen egyértelmű dolgokkal kezdeményezzen apró beszélgetést. Mert ha a másik félnek csak egy kicsit sütnivalója is van, akkor egészen biztosan hasonló véleményen lesz, mint amin én vagyok.
A következő mondata meglep és hirtelen nem is tudok rá mit mondani. Ha nem lenne rajta jegygyűrű, akkor komolyan azt hinném, hogy fel akar szedni. Bár ki tudja. Mindenesetre az egészen biztos, hogy soha többet nem kezdek nős férfival, egyszer pont elég volt. Több is, mint ami egy emberéletben egészséges lenne. De ez most mindegy is, egy régi történet, ami nem is tartozik ide.
- Köszönöm, ez kedves ^w^. Egyébként, ha engem kérdez, Shinohara-san, egy egyszerű „Mi újság?” vagy „Hogy telik a napja?” bőven elég bármilyen szituációban, ha csak egy egyszerű, semmitmondó társalgást kíván kezdeményezni egy olyan személlyel, akit nem ismer, vagy csak úgy ismeri, mint engem - mondom neki, bár nem vagyok benne biztos, hogy szüksége van-e az ilyesfajta tanácsaimra, de nem is igazán foglalkozom vele. Ez most csak egy ilyen beszélgetés, vagy megfogadja, amit mondok, vagy nem is veszi figyelembe, elviseli a beszédem, aztán mikor a kilép az ajtón, el is felejti. Tulajdonképpen pontosan ez a kép archetípusa van a vásárlóknak, akikkel beszélgetek.
- Megesik, még a legjobbakkal is - legyintek, majd előveszem a számlatömböt és kiállítok egyet a férfi nevére, nem gondolkodva azon, hogy miért is használunk ilyen módszereket, mikor már feltalálták a pénztárgépet. Abba csak beütném az összeget és már adná is ki a nyugtát. Egyszerű és könnyű lenne. De persze, meg értem, hogy egy ilyen világvégi pénzmosodában erre nincsen szükség. Kifejezetten megmosolyogtató, ahogy a férfi bénázik a pénzzel, mégis… kissé olyan mesterséges hatást kelt. Megint felötlik bennem a szokásos furcsa érzés. Mintha csak a színházban ülnék és egy kiválóan megkomponált darabot néznék, egy kiváló színésszel. De az egész nem több, mint egy fikció, amit próbálnak velünk elhitetni. Most is ezt hiszem, de erre továbbra sincs okom. A Shinohara-san teljesen normálisan viselkedik, csak nekem van ez a kellemetlen megérzésem, mintha valami nem lenne teljesen rendben vele. Mintha a kisugárzása és a viselkedése nem pontosan fedné egymást. De persze, ez továbbra is butaság, valószínű nem több, mint a saját képzeletem szüleménye, azért, mert még most sem hiszem el, hogy egy ilyen férfi, csak úgy, egy ilyen helyre jár :/. Mindegy, lehet többet kéne olvasom, vagy több filmet néznem …
Meglep, mikor valóban szeretne még valamit, így érdeklődve hallgatom végig, hogy pontosan mit is. Minden apróbb szünete közben bólintok, hogy megértettem. Miután befejezte, nem szólalok meg egyből, gondolkoznom kell.
- Értem - bólintok komolyan -, ám ahogy mondta; nem adhatok ki semmilyen személyes információt a tagjainkról. Sejtem, hogy kiről beszél, de sajnos biztos nem lehetek benne - bár az anyajegy elég árulkodó. - De ha esetleg elmondja, hogy milyen ékszerről van szó megkérdezhetem az urat és ha ő az, akkor az engedelmével megadom neki a telefonszámát és fel tudja hívni, - ajánlom fel a jelen helyzetben, szerintem legjobban járható utat. Ezzel tulajdonképpen a káposzta is megmarad és a kecske is jóllakik. Már, ha a férfi valóban csak az ékszert szeretné visszaadni. Bár… mi mást akarhatna azon kívül egy másik férfitól? Főleg úgy, hogy házas. Oké! Azt hiszem, hogy ideje lenne leállnom a mindenféle elméletek gyártásával, csak azért, mert van egy nagyjából normálisnak tűnő tag ebben a leprafészekben :/.

Megint itt van. Pontosan ez az első gondolatom, mikor Shinohara-san belép az ajtón. Ő ennek a világvégi, elhagyatott utolsó mohikánnak – szóval a tékának – az egyik legújabb rendszeres kölcsönzője. Ami kifejezetten furcsa, már azon kívül persze, hogy ez a hely még üzemel. Valahogy egyáltalán nem illik bele a bolt használóinak körébe, hogy így mondjam. Nem igazán tudnám megmagyarázni miért gondolom, egyszerűen csak nem. Talán csak a kisugárzása teszi. Ennek ellenére minden alkalommal hosszú ideig válogat a DVD-k és CD-ROM-ok között. Pontosan ezért nem értem, hogy miért vannak vele kapcsolatban ezek a furcsa érzéseim, hiszen valószínűleg nem több egy quincynél, aki néha kivesz pár kult. filmet. Tény, hogy a modora számomra néha kissé tenyérbemászó és az is furcsa, hogy mindig próbál valami maximálisan érdektelen témáról csevegni pár szót, gondolom az illem miatt. Egyszóval teljesen ártalmatlan és valószínűleg néha már annyira untat ez a hely, hogy mindenkit furcsának nézek, aki bejön erre a helyre. Bár… igazából valóban furcsának tartok mindenkit, aki bejön és csak egy kérdésem lenne mindenkihez. Miért? Miért teszik ezt magukkal ebben a korban? De persze, ki vagyok én, hogy bárkit is megítéljek ilyesmi alapján.
- Jó napot ^w^ - mosolygok a férfire, hiszen ez a feladatom és ha már Shun nem éppen egy kedves ember és ezt nem is igyekszik titkolnia, akkor én az leszek. Bár tény, sokszor elég nehezen megy, de mindent megteszek, ami tőlem telik. – Shinohara-san, maga egy okos embernek tűnik – sóhajtok -, ez egy videotéka a huszonegyedik században, a torrent és a videómegosztók aranykorában. Maga szerint milyen a forgalom :/? – kérdezem teljesen tárgyilagosan, mindenféle szarkazmust mellőzve, ez pedig nehezemre megy. Komolyan, értelmesnek tűnt eddig, nem értem, hogy milyen kell ilyen kérdésekkel fárasztani mind a kettőnket. Ennél még az is jobb lenne, ha az időjárásról beszélgetnénk, vagy a filmekről, vagy nem tudom, bármiről. Ahogy visszaveszem a filmet meglepve vonom fel a szemöldököm.
- Oh…Öt napot késett, ez 210 jen lesz összesen. Ahogy látom, megint szeretne kölcsönözni, ezt viszont csak akkor tudja megtenni, ha kiegyenlíti a számlát. Tehát ezt most kívánja megtenni, vagy inkább legközelebb? – kérdezem tőle. Végül a fizetés mellett dönt, és ez nem is lep meg. Igazából ez annyira nem nagy összeg, hogy egy gyerek kifizetné a napi zsebpénzéből, vagy annak feléből. Nem hogy egy látszatra tisztességes egzisztenciával rendelkező házas embert, mert igen, észrevettem a gyűrűjét. No, nem mintha ez jelentene bármit is, csak egy egyszerű felfedezés, amit itt töltött unalmas óráim egyikén tettem.
- Készen is vagyunk és itt vannak azok is, amiket most vett ki, a szokásos két hét. Esetleg segíthetek még valamiben ^w^? – kérdezem bár ez is csak formaság, nem hiszem, hogy bármire is lenne szüksége, ahogy általában egyik tagnak sincs.

Már az első két szava után szinte teljes képet alkotok a férfiról és ezt a további reakcióival sem igyekszik megcáfolni. Egy pillanatig elgondolkozom azon, hogy vajon mit utálhat jobban, az embereket, a reggeleket, engem, vagy a munkáját jelen pillanatban, de aztán rá kell döbbenjek valamire. Feltehetően mind a négyet, egyszerre és mérhetetlenül :/.
- Köszönöm, minden reggel rettentően szoktam igyekezni, hogy ez a művelet sikerüljön – forgatom hasonlóan a szemem, ahogy ő tette korábban. Nem igazán értem, hogy miért jó neki, hogy így kiforgatja a szavaimat, de hajrá! Ha a feltehetően megsavanyodott élete ettől lesz jobb, akkor ki vagyok én, hogy megállítsam?
- Kellemetlen - húzom el a szám, nem emlékszem, hogy kérdeztem volna ilyesmit, én csak a félreértések elkerülése véget felajánlottam, hogy megmutatom a személyimet, de pontosan ennyi történt, se több, se kevesebb. Ha nem most találkoznánk először, megkérdezném, hogy most kér-e sajnálatot, vagy eltekinthetünk-e az e fajta felesleges formaságoktól és tovább léphetünk-e. – Sajnos az a szörnyű helyzet állt elő, hogy nem rég költöztem ide, így a családomon és a főnökön kívül te vagy az egyetlen ember, akivel eddig hosszabb távon szóba álltam, szóval nincsenek vihogó barátnőim, csak egy besavanyodott leendő munkatársam :/. – Na jó, ez így nem teljesen igaz. A felsoroltakon kívül még beszéltem az iskola igazgatójával és a tanárokkal, de ezt nem kell ennek a férfinek az orrára kötnöm. Igazából, ha jobban belegondolok, akkor semmit sem kell ezzel a férfival csinálnom, már azon kívül, hogy elviselem a abban a pár órában, mikor egymással érintkezünk. Kemény órák lesznek azok, úgy érzem . Félszemmel látom, ahogy eldobja a kabátom. Nem különösebben érdekel a dolog, nem egy drága darab és sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a sorsa. Majd felveszem, ha meg koszos lett, a mosógép megoldja. Fog a halál idegeskedni egy kabát miatt. A bolt második ránézésre se nagy durranás, de kedves kis hely.
A válaszára, csak összefonom magam előtt a karom. Nem tudom eldönteni, hogy most sértegetni próbál-e, vagy egyszerűen csak a bunkó az alap stílusa és ennek három fajtáját váltogatja-e. Bunkó, még bunkóbb és legbunkóbb. Őszintén, az baj, ha én inkább e felé hajlok, nem pedig az előadott „rossz napom van, mert itt kellett lennem tizenöt kerek percet” verzió felé?
- Nem emlékszem, hogy intéztem volna feléd kérdő mondatot :/, de ami meg azt illeti, jó állóképességgel rendelkező férfi lehetsz, ha plusz tizenöt perc semmittevés ennyire ki üt – kommentálom a dolgot, aztán már ott is hagyom. Nem érzem úgy, hogy tovább szeretném folytatni ezt a beszélgetést meg úgy a beszélgetést általánosságban ezzel az emberrel. Azt viszont egyszerűen nem hiszem el, hogy ő veszi le nekem a DVD csomagot, amit nem értem el. Ez… meglehetősen kellemetlen és megalázó, főleg a korábban történteket figyelembe véve.
- Köszönöm >w> -  dünnyögöm halkan, mert a nevelőnők annak idején azért az illemre megtanítottak, de komolyan úgy érzem, mintha savban mosnák meg nyelvem és utána még meg is próbálnák kitépni. Sok mindent akartam én Yamane-sannak mondani, de azt egészen biztosan nem, hogy bármit is köszönök :/.  – Nem azt mondtam, hogy egyből, csak annyit, hogy megoldom - felelem szűkszavúan, nem hozzá téve, hogy ha ő is tudja, kezelni a rendszert, akkor nem lehet nagyon bonyolult valamit. Mindenesetre csinálom, amit mond és gondosan figyelek arra, hogy mit, merre és hogyan kattintgat. Próbálok mindent memorizálni, amit csak lehet, de írni csak azért sem fogok. Az a gyengéknek és a lyukas agyúaknak való. De ha esetleg nem lenne tiszta valami, akkor is előbb esne piros hó, mint hogy segítséget kérjek.
- Persze, ez nem atomfizika, csak egy meglehetősen buta és egyszerű integrált rendszer, amiben a tagokat és kölcsönzéseket vezetitek :/ - sóhajtok. Komolyan, így elnézve tényleg nem kellett volna elmagyaráznia, erre magamtól is rájöttem volna. – Van még valami, amit tudnom kellene erről a feltehetően rettenetesen forgalmas helyről? – fordítom felé a fejem. Ahogy pedig ránézek, bármennyire is utálom beismerni, de van benne valami… valami figyelemfelkeltő. De ez még nem jelent semmit, csak annyit, hogy nem kell símaszkkal járkálnia az utcán.