Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Akiyama Haruo

Oldalak: [1] 2 3
1
Lezárt küldetések / Re:「S p l a t t e r • P a r t y」
« Dátum: 2018. Márc. 20, 21:59:28 »
Amikor Fumiko csak bólint, akkor érzi magát igazán nyeregben. Kezd megtörni és kezd engedni neki. Nem ad neki igazat, de legalább ráhagyja a hülyeségeit, és ez az a pont, amit szeret. Mert innentől minden úgy történik és működik, ahogy Haru akarja, számára pedig ez az ideális. Nem csak azért, mert alapból ő ennek a történetnek a főhőse, de ő a rendező is. Nagyon szereti, ha úgy történnek a dolgok, ahogy azt ő eltervezi. Nagyon sok dolog felett nincs kontrollja az életben, mondjuk a saját teste és fizikai állapota felett, így tudat alatt minden másban nagyon ragaszkodott a vezető szerephez. Mondjuk az ilyen kis harcokban és kalandokban, amivel elindulhat a fejlődés útján. A naiv kis álom végén márpedig csak egy forgatókönyv várta, semmi más, csak a megerősödés és legyőzhetetlenség. Mint minden beteg gyerek, ő is erről álmodozott és ezért küzdött.
– Nem szoktam hibázni – morogja makacsul, mert általában így van. Ha sikerül kieszelnie egy épkézláb stratégiát, az általában hibátlan. Ahogy a számításai is. Attól, hogy naiv és szeret a kis álomvilágában élni, kifejezetten okos fiú, és ezt mindenki hajlamos elfelejteni. Az ő kis egója meg igen nehezen viseli ezt, mert mondjuk többek között erre tök büszke, és szíve ügyének érzi, hogy az iskola éltanulói között legyen. (Noha ez főként adottságainak köszönhető, nem szorgalmának. :S)
– Teszek ellene! – vonja össze szemöldökeit, miközben fojtott hangon válaszol. Nem ront a helyzetén, hanem edzi a szervezetét. Ha ül és sajnálkozik, akkor mindig egy szerencsétlen, beteg fiúcska lesz és nyomorban éli le az életét. Nem akarja, hogy a kórházi bohóc látogatása legyen az egyetlen élmény az életében. Ő biztosan nem lesz ilyen! A mának él, és kihozza a legjobbat abból, ami van. Elengedi Fumikot, akármilyen furcsán is viselkedik. Bringer lighttal szalad, felhívja magára a lidércek figyelmét, és a tökéletes üldözési jelenetet prezentálja. A fehér hajú lánykát magára hagyja, ellenben az ellenségeket elcsalja. Élvezi a játékot, mert nagyon jól ismeri az épületet, helyzeti előnye van.
Egy italautomata felé tart és ezt pontosan tudja, ahogy azt is, hogy ha elég gyorsan szalad neki, akkor fel fog borulni. Lendületet vesz, és nekirajtol vállal, ami fáj neki, de az automata enged és eldől. Nagy csörömpöléssel törik be az üveg, ő pedig végre folyadékhoz jut. Nehéz egy ilyen épületben manipulálható lelkeket találnia, mert főként a természettel van összhangban, de a folyadékokkal jóban van, ezért tudatosan futott csap vagy automata felé, hogy ezt kihasználhassa legalább. Minden erőforrásra szüksége lesz, így szinte az összes dobozt és fémdobozt repteti magával, de tovább kell futnia, mert a folyosó még mindig túl szűkös. A tornaterembe érve újabb lidérccel szembesül, kettő az egy ellen, és ettől újra kell terveznie mindent.
Felugrik a falra, hogy jobban átlássa a helyzetet, a talajmanipulálással nincs nehéz dolga. Pocky. Pockyra lenne szüksége, hogy mindkettővel meg tudjon birkózni. Az egyik egy nagy, viszonylag amorf szörny, a másik egy kicsit kisebb, sok csáppal rendelkezik, és egyik sem tűnik kifejezetten könnyű célpontnak. Átugrik egy szemközti falra, egy savasnak tűnő köpetet elkerülve. Nagyon gyorsan kell mérlegelnie, felméri az állapotát. Nem, nem fogja tudni legyőzni őket ilyen állapotban. Szüksége van a levegő megtisztítására. Aktiválnia kell a fullbringjét, nincs más választása. Fejhallgatójához ér és koncentrál, miközben szabadon ereszti lélekenerigáját és máris tisztítja a levegőt, a szervezetét. Jobbnak, erősebbnek, fittebbnek érzi magát, mint valaha, viszont egy csáp tart felé. Már nincs ideje elugrani, úgyhogy az ütés eltalálja egyenesen a tortanerem ajtaja felé lökik. Valamiért nagyon el akarják távolítani innen, és nem érti miért…
Tabby, miközben a fal mellett lopakodik, hirtelen azt érzi, hogy nagyobb mennyiségű lélekenergia száguld felé, méghozzá lidérchez hasonlatos. Az ajtón azonban nem vacsora, hanem Haruo repül ki, a szomszéd fal tartja meg. Ha a csábításnak sikerül is ellenállni, a helyzet nem egyszerűbb, ugyanis a köpödős és az amorf egyből a fullbringer nyomába erednek, hogy befejezzék, amit elkezdtek. A kis arrancart sem tervezik kímélni, de Haruo kíváncsi szemei mindent látnak most…

2
Lezárt küldetések / Re:「S p l a t t e r • P a r t y」
« Dátum: 2018. Márc. 20, 21:57:45 »
– Nagyfiú vagyok már, akár ki is maradhatok este ˘o˘ – makacskodik, mert bizony mélyen sérti az önbecsülését az érvelés. Kemény tizenhat éve van a világon, és pontosan ebben az időszakban érzi úgy az ember fia, hogy itt az ideje függetlennek lenni. Nincsenek határok, korlátok, csak szabadság-szerelem, és pontosan emiatt éppen itt az ideje felnőttként kezelni őt! Ráadásul, nem is olyan helyen maradt ki, amit szégyellnie kellene, hanem az iskolában felejtette magát… szó szerint. :| Arra pedig végképp nem méltó, hogy holmi bébiszittereket küldjenek utána. Ha az anyja vagy az apja annyira aggódik érte, akkor végre megemberelhetnék magukat és foglalkozhatnának vele, rá rúghatnák az ajtót, meghúzhatnák a fülét, szobafogságot oszthatnának, elvehetnék a tabletjét, kikapcsolhatnák az internetet, ő pedig gyűlölhetné őket olyan istenesen. Valahol, a lelke mélyén igenis erre vágyik, de szegény, lázadó tinédzserlelkének még ennyi sem adatik meg. Ennek a levét pedig Tabby issza meg, ugyanis esze ágában sincs hallgatni rá. Úgy általában sincs, de most meg végképp nem, dacból már csak azért sem.
Emiatt nyitja ki az ajtót, surran ki a folyosóra, és kézbe veszi a dolgokat, a hősködést is, meg a lányka kezét is. Elindul a földszint felé, feltett szándéka, hogy a tornateremben mérkőzzön meg velük. Bár kicsit ideges a harcot illetően, ez inkább felspannolja, mintsem elijeszti. Tudja, hogy jelenleg a legnagyobb gyengesége egy bezárt tér, ahol a természettel igen keveset tud érintkezni, pedig olyan környezetben tudja legügyesebben használni a jelenlegi képességeit. Mégis, bízik magában annyira, hogy azt higgye, bármilyen helyzetben feltalálja magát.
– Harcolni menő szögezi le, itt és most, jelentőségteljesen megnyomva a második szót. Pontosan ezzel a hozzáállással bizonygatja a leginkább, mennyire nem nagyfiú ő tulajdonképpen. Sőt, minden csak nem felnőtt. De nem is kell annak lennie, nem él ebben az illúzióban. Az összes shounen hős tapasztalatlan gyerekként kezdi az útját, így számára is természetesek a botladozások. Majd lesz ez még jobb is, ez a fejlődése része, viszont sosem lesz belőle érett férfi, ha nem harcol eleget. Ez egy alapvető szabály, amelyet számára oly’ kedves animéiből nagyon jól megtanult. Ha elfut a harc elől, maximum gyáva lesz, meg biztonságban tudhatja az életét, de mi értelme annak, ha sosem lesz belőle az az acélozott terminátor, akit lelki szemei előtt lát?! Na ugye, hogy semmi.
– Velem ellentétben, tudom – teszi hozzá, hogy ne a lánynak kelljen befejeznie a mondatot. A gondolatot azonban játszi könnyedséggel hessegeti el. Méghogy egészségügyi állapot! Megmutatja majd a lánynak, mitől döglik a légy, és akkor majd köpni-nyelni nem tud, ebben bizonyos. Akkor nem fog a szívére gondolni, maximum a sajátjára, ahogy egyből beleszeret a menőségébe. Már látja is lelki szemei előtt a záró jelenetet, ahogy megmenti a lányt, előre elképzeli a pózt, amit mindig is ki akart próbálni. A karjaiban tartja a lányt, annak ellenére, hogy tudja, hosszú távon fizikuma miatt ez nem túl megvalósítható, de baromi jól néz ki. Sőt, már azt is tudja, mit fog mondani, miután megfelelő ideig, mosolyogva néznek egymásra. Azt fogja mondani „Most már nem kell félned.” és szinte hallja a saját hangját, azt a mély, kellemesen lágy tónust, amit most kell alaposan begyakorolnia, mert a jövőben szüksége lesz rá, hogy megnyugtassa a megmentett személyeket.
A csodálatos ábrándozás miatt el sem jut hozzá Tabby mondanivalója az épületről és a rongálásról, ő pár pillanatra egy másik világban tevékenykedett. Olyanban, amit még a lány sem ismer, sőt, Haruon kívül senki más. Néha komoly gondjai vannak a valóság és a képzelet elválasztásával, de szerinte ez nem probléma. Ez csak egy remek indok, hogy megtegye a lehetetlent is, olyan dolgokra is képes, amikre a valóságban gondolkozók nem. Ennek ellenére, a nagy jelenet és a hősiesség elmarad, mert berezel, gyorsan visszafordul, rántja magával a lányt is, közel tolja a falhoz, befogja a száját. Ő maga lassan veszi a levegőt, figyeli a lidércet, de tekintete egy ponton Tabbyra irányul. Amikor meglátja a kis fehérhajút, meglepődik, mintha… nem is ő lenne ott. Nyel egy nagyot, érzi a csuklóján a kezeit, és halvány lila gőze nincs, mi történik éppen.
– Fumiko…? – szólítja a nevén, hangjában végtelen értetlenséggel. Mégis mire készülhet? Fel sem tudja mérni a helyzetet egyáltalán, de gyorsan ki kell találnia valami megoldást, mielőtt bármi gond történik. Elengedi a lányt, és úgy dönt, itt az ideje kibújni az árnyékból, és felpörgetni az eseményeket, mielőtt valami borzalmas dolog történik és Tabby is bajba kerül. Úgyhogy el is engedi, szabadjára enged valamennyit lélekenergiájából, ügyesen használja a bringer lightot, hogy máris a folyosó másik végén legyen. Arcán lelkes vigyor ül, mert éppen itt az ideje egy menő üldözéses jelenetnek.
– Gyere csak, rondaság! – kiabál rá lelkesen, majd ismét futásnak ered, és a tornaterem felé tart. Őt magát is meglepi a lidérc gyorsasága, de nem tudja elkapni, amíg képes használni a bringer lightot. Hogy hol jön el az a pont, ahonnan már erre sem lesz képes… nos, ez egy remek kérdés. Ő sem tudja, de most éppen nem is gondol ilyesmire.

3
Lezárt küldetések / Re:「S p l a t t e r • P a r t y」
« Dátum: 2018. Márc. 20, 21:55:41 »
Hála istennek a lány nem jött rá, hogy ez az ölelés sokkal inkább szólt Haruo félelméről, mintsem az övéről. Ennek ellenére nem tetszett neki a hozzáállása, és a vállpaskolás sem volt valami megnyugtató viszonzás. Sokkal inkább ijesztő volt ebben a helyzetben, mintsem megnyugtató.
- Meh, buzzkiller - foglalja össze a véleményét a dologgal kapcsolatban, egy apró fintor kíséretében. Pedig már éppen úgy beleélte magát a hősködésbe, majdnem elfelejtett még félni is. Meg amúgy is, ha még ő is teletojja a gatyáját ebben a helyzetben Fumiko hogy ne félne? Lehet, hogy jó a pókerarca, de tudja ám, hogy igazából ő is fél! Mármint, csak ő fél, természetesen. >.> A lány kérdését, miszerint mit csinál itt pontosan, igyekszik elkerülni, és inkább arról érdeklődik, ő mit csinál erre. Farkasszemnézésben mindig is jó volt, és ha igazán akarta, nagyon is jól érvényesítette az akaratát.
 - Igen, de ezek a tények hogyan eredményezik, hogy megjelensz abban az ablakban? :/ - kérdezi végül, az ablakra mutatva. Mert hát, azért nem feltétlen érti az összefüggést. Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen nem válaszolt a hol vagy kérdésre, és ha válaszolt volna, akkor sem ennyi ideig tartott volna ideérnie. Nem annyira ejtették a fejére, mint amennyire elsőre tűnik, sőt. Kifejezetten erőssége a logika, főleg, ha éppen nem az foglalja le a gondolatait, hogy mennyire fél, és milyen creepy a kihalt, sötét iskola.
- Ezért maradtam itt, belefeledkeztem a munkába - válaszol végül, mert közben kitalálta, hogy lesz eladható a sztorija. A bekapcsolt számítógépre nem volt más magyarázata, és ettől amúgy is olyan kis jófiúnak tűnt, akit nem rettent el sem az éjszaka, sem az éhség, sem a fáradtság. Becsületes, szorgos kis gyermek, bizony. Bár most, hogy belegondol… valóban fáradt, meg éhes is, és egy jó nagy zuhanyért ölni tudna. Úgyhogy, tulajdonképpen, most ölni is fog, méghozzá lidérceket.
- Hogy nehogy lefagyjon a szerver :| - válaszol arra a kérdésre, miért csukta be az ablakot. Miért ne csukta volna? Aztán a lány következő megjegyzése egyértelművé teszi, hogy mit is akart ezzel mondani. Azonban a következő mondatot nem nagyon tudta feldolgozni, értetlenül pillogott vissza a lányra. Nem kell harcolnia? Az ő világában ilyen nem létezik. Egy valamire való shounenben mindent harccal intéznek el, még azt is, aminél nem volna szükségszerű. Így a nem-kell-harcolnod szókapcsolat számára eléggé paradoxon volt.
- Szerintem te sem gondoltad komolyan, hogy nem fogok harcolni - nyögte ki végül, amint túltette magát az abszolút sokkon. Persze, majd itt hagyja a lidérceket az iskolában, hogy megvárják, amíg házhoz jön a reggeli… vagy még jobb, még azt is megnézi, amint megeszi az első iskolai dolgozókat. Sőt, még jobb ötlet volna odaküldeni Fumikot egyedül, nem? Csak rá kell nézni, egy nagyobb erejű szellő el tudná fújni messzire. :/ Hősi vénája pedig nem hagyhatta, hogy ezek a mocskok felfaljanak itt bárkit is. Amúgy is, már egy ideje nem volt alkalma élesben gyakorolni az új technikáit, úgyhogy kicsit még lelkesedett is az összecsapás iránt.
- Baba-sama túl sokat aggódik, én mondom, nem tesz jót a szívének :/ - amint kimondja, halkan el is neveti magát, és meglapogatja a mellkasát. Igazság szerint nagyanyja fényévekkel jobban tartotta magát, mint ő. Ezzel tisztában is volt, és tulajdonképpen nagyon is bántotta a helyzet. Mondjuk az ő helyzetéből sokkal szebb nyerni, és bizony nyerni is fog! Lehetséges, hogy rossz, defektes testbe született, de attól a lelke még igazán különleges, és erős! És ugye, az ő világában az az, ami számít, a többit majd később megoldja. Egyszer nagy lesz, meg erős fizikailag is, addig pedig be kell járnia a kezdő shounen-hősök rögös, hosszú útját. Narutoból se két nap alatt lett hokage!
- Először elkapom a lidérceket, aztán ráérünk ezen gondolkozni :3 - nyugtatja meg a lányt, mert hát, hogy hogy jut ki az már más kérdés. Sosem volt egy profi air-manipulator, és valószínűleg nem is lesz. Sokkal jobban szeretett stílusát tekintve a föld-növény vonalon mozogni. Nem vallotta volna be senkinek, de nem kevés tériszony is szorult belé, pontosan ezért halogatná inkább a kijutást. Lidércekkel harcolni nemes, hősi dolog… ablakokon kigurálni, na az az életveszélyes hülyeség. :|
Leértek a földszintre, és érezte, hogy jó helyen vannak. Továbbra is a lány kezét fogva indul meg vele, egyenesen a tornaterem felé. Nyílt placc ugyan, de sok búvóhelyet is rejteget, és talán ott tennék a legkevesebb kárt az iskolában. Jó lenne minél csendesebben elintézni… azonban a lidércek gyorsabbak, mint ahogy gondolta. A gyomra fordul egy nagyot, ahogy érzi, nagyon hirtelen közelítenek. Gondolkodás nélkül kapja el a lány karját, elrántja vissza a szomszéd folyosó sarkára, és befogja a száját is. Nagy zajt nem csapnak (remélhetőleg), és a fal legalább eltakarja őket. Egyelőre még egyikük sem engedte ki lélekenergiáját, úgyhogy nem annyira feltűnőek... lehet, hogy nagy sietségében észre sem veszi őket, és egyszerűen elsuhan mellettük.

4
Lezárt küldetések / Re:「S p l a t t e r • P a r t y」
« Dátum: 2018. Márc. 20, 21:53:23 »
A telefon hangja is halálra ijesztette, és nála abszolút reális veszély a szívroham, nem bírja az ő defektes kis ketyegője ezeket az ijesztéseket. :S Végül meghallja a lányka kérését is, és morgolódva hajol oda az ablakhoz, nyitja ki, és pillog a sötétbe. Ahogy gondolta, odakint csak még félelmetesebb az egész.
- Hol vagy? Nem is látlak - elégedetlenkedik, mert most már komolyan eszébe jut az is, hogy megbomlott itt az elméje a nagy félelemben. Lehet, hogy ezt a telefonhívást is csak képzeli… vagy… nem is Fumikoval beszél? Valaki elvette a telefont, és utánozza a hangját?! Nincs is kint senki, akire számíthatna, csak nagyon csúnya játékot űznek vele éppen. Főleg, hogy még arra is figyelmeztetik, hogy tartsa szemeit az ajtón, mert onnan is érheti meglepetés. A gondolatra hirtelen rezzen össze, ki is ejti kezéből a telefont, és esetlenül, de sikerül a levegőben megtartania, és ismét a füléhez szorítania.
- Szórakozz mással! - förmed rá az alakra, akárki is az, lerakja a telefont, hogy az ajtó felé forduljon. Nincs nála semmiféle fegyver, úgyhogy fejhallgatójához nyúl, és finoman simít végig rajta, hogy bármikor tudja aktiválni a fullbringjét. Lassan közelít az ajtóhoz, és most már kész arra, hogy lassan, feltartott, előrenyújtott kézzel kinyissa. Mielőtt még a csodás műveletet megtehetné, egy kezet érez a vállán, amitől végigszalad rajta a hideg. Lassan fordul meg, és amikor tényleg Fumiko áll ott mögötte, akkor komolyan nem érti, mi történik. De a hirtelen megnyugvás hatására, a vészhelyzet végét érezvén hirtelen fordul a lány felé, hogy megölelgethesse. Noha nem nőtt nagyra, elég nehéz mellette aprócskának tűnni, a lánynak mégis sikerül, úgyhogy csak óvatosan bánik vele.
- Nincs mitől félned, itt vagyok! *>* - mondja végül, lelkesen, mintha nem ő kaksizta volna tele a gatyóját éppen az előző percekben. Roppant hősies most már, készséges megmentő. Igazság szerint csak ennyi a problémája a hősködéssel, a motiváció. Ha saját magáról van szó, és az ő bőrét kell menteni, messze nem olyan oroszlánszívű, mintha egy hozzá közelálló személyről lenne szó. Igazából még az ártatlanok, gyengék védelme is elég jó érv, na meg az embertársaié is, de ha még olyan személyről is van szó, amikor érzelmileg is involvált… hát…
 - Hogy én miért vagyok még itt? Inkább azt mondd el, te hogyan kerültél ide @.@ - jut eszébe egy sokkal jobb beszédtéma, mert az előbb még nem itt volt, és amúgy is, azt hitte, hogy nem is ő hívta. Meg olyan furcsa volt az egész, egészen más lélekenergiát érzett, vagy csak képzelgett? Tényleg csúnya tréfát űzne vele az elméje, és kezdené elveszíteni a józan eszét? Szusszant egyet, megrázza a fejét. Kitörli még egyszer az előzményeket a gépen, majd kikapcsolja, az ablakot becsukja, óráját visszaveszi a karjára, telefonját és egyéb cuccait a táskájába süllyeszti, majd vállára akasztja a kardigánját is.
- Gyerünk, dolgunk van, nem volna jó, ha ők előbb találnának ránk… ez a terem amúgy sem túl alkalmas harcolni - magyarázza, mintha ő lenne a főnök, és amúgy is egy nagyon tapasztalt lidércvadász lenne. Mondjuk, ő abban a hitben él, hogy sokkal jobban ért ezekhez a dolgokhoz, mint Fumiko. Meg is fogja a lány kezét, úgy húzza magával, táskát tartó kezével kinyitja az ajtót, majd visszacsukja, mintha mi sem történt volna. Az is egy fontos dolog lenne, hogy ne igazán hagyjanak nyomokat maguk után. Még úgy is tűnhetne, hogy betörtek az iskolába, meg amúgy sem szeretné, ha túl sokat kérdezősködnének, mit csinált itt az éjjel pontosan. Így, csupán hősi ösztöneit, és lélekérzékelését követve próbál távolodni egyelőre a lidércektől. Mintha alattuk lennének, így a lépcsőház felé vezeti a lányt.
 - Nem kellett volna idejönnöd >.> - motyogja az orra alatt, mormogva. Az egy dolog, hogy ő hülyeségeket csinál, és bajba keveri magát, mondhatni, ahhoz már hozzá is szokott. De nem szereti, ha ez másokra is kihatással van, esetleg másokat is bajba kever. Amúgy se kérte, hogy jöjjenek érte, mindenkinek törődnie kellene a saját dolgával szépen! >.<

5
Lezárt küldetések / 「S p l a t t e r • P a r t y」
« Dátum: 2018. Márc. 20, 21:38:51 »
A mai napot kivételesen nem azzal töltötte, hogy kereste a bajt, megtalálta az magától. Pedig ártalmatlan tevékenységet végzett, egész délután az informatika teremben ült, az iskolában. Már rá is kapcsolták a villanyt, le is ment a nap. Megígérte a gondnoknak, hogy egy fél óra múlva megy. Ez olyan három-négy órája lehetett. Nagyon-nagyon képes volt bevonódni a számítógép világába. Eleinte az iskolai programozó projektjén dolgozott, de aztán, ahogy egyre inkább egyedül maradt a teremben, majd az épületben, egyre kellemesebben érezte magát, és arra gondolt, talán ki kéne használnia az alkalmat… és talán egy kicsit rosszba ütni az orrát. Eléggé mélyre ásott már az internet bugyraiban, és úgy gondolta, ha már itt van, egy hivatalos épületben, egy gépen, ami nem hozzá tartozik, miért is ne próbálkozna valami… izgalmasabbal? Egyelőre csak legendákat hallott a deep webről, annak létezéséről, és arról, hogyan is lehet pontosan elérni. Nem mintha használni szerette volna annyira nagyon, de szívesen megnézte volna, mit is tartogat számára. A kíváncsiság mindig is hajtotta, úgyhogy elkezdett utánanézni a dolgonak, hol máshol, mint az interneten? Ő hisz abban, hogy az interneten bármit meg lehet keresni, és aki elég alaposan keres, az talál.
A google nem tűnt megfelelő keresőprogramnak, túl sok a felesleges reklám, túlságosan megszűnik az információt. Elkezdett egy működőképes, de sokkal kevésbé legális keresőprogram felé nézelődni, ami nem szűri meg úgy a találatokat, és talán nem is ment el annyi adatot a felhasználójáról. Megtalálta azt, amit megfelelőnek használt, csak egy kicsit kellett hackerkednie, hogy a teljes verziót használhassa. Próbálta minél inkább feltűnés nélkül megszerezni a hozzáférést. Nem mintha valami kormányzati adatbázist készült volna feltörni - az nem is ment volna neki valószínűleg -, de nem szerette volna, ha esetleg fülön csípik emiatt és kicsit megdorgálják. Hosszas keresgélésbe fogott bele, és egyre több adatot szedett össze, próbálta kiszortírozni őket, mi a teljesen fake, és minek lehet valóságalapja. Amint megvolt a hosszú lista, egyesével próbálgatta ki őket, és kudarcot kudarcra halmozott, és fogalma sem volt, mi lehet a baj. Illetve de, az jutott eszébe, hogy amit üldöz, nos, talán nem is létezik.
Fáradt sóhajjal pillantott fel a számítógép monitoráról, és akkor teleportált vissza a való világba. A fülében a Splatter party őrült nevetése visszhangzott a fejhallgatójából, és összerezzent kicsit. A karórájára nézett, és megállapította, hogy már éjfél is elmúlt. Nincs világítás sehol. A terem ajtaja nem nyílik, és nincs már itt senki. Egyedül van az egész iskolában, és rázárták. Amint ezt tudatosította magában, elkezdett borzasztóan félni, elszorult a torka, és köszörülgetnie kellett, hogy egyáltalán szóhoz jusson. Fogalma sem volt, most mi a francot csináljon, azon felül, hogy pánikol egy kört. Lekapcsolta végül a zenét, levette a fejhallgatót a fejéről, és kinyomta az iPodot. Annyit hallgatta egész délután és este, hogy már lemerülőben volt. Arra figyelt fel, hogy a csend csak sokkal, de sokkal rosszabb és félelmetesebb volt, mint a zene a fülében.
Odalépett az ajtóhoz, és megint megpróbálta kinyitni, semmi eredménye nem volt, és mintha furcsa zajokat hallott volna kívülről. Akarja ő tudni, mi van az ajtón túl…? Biztosan, nem lehet itt senki más. Vesz egy mély levegőt, lélekmanipulálást használva finoman kipattintja a zár nyelvét a helyéről, és résnyire nyitja az ajtót, hogy kikukucskálhasson, Abban a pillanatban rezeg, világít és szólal meg telefonja az asztalon, a háta mögött, ő pedig egy harci kiáltással csapja be az ajtót, és bújik el az egyik számítógépasztal alatt. Bátortalanul pislog ki onnan, és látja, hogy csak a mobilja az, és valaki hívja. Nyel egy nagyot. Ki hívná ilyenkor? Miért? Lehet… hogy már megtudták, hogy a deep web után kutat és igazak a pletykák? Lehet, hogy eljönnek érte? Mi van, ha már itt vannak?! Lassan, remegő kézzel mászik közelebb, és veszi fel a telefont. Egy rémült kisegér hangján szól bele.
- H-hai…? - kérdezi végül, és nagyot sóhajt, amikor csak Fumiko hangját hallja meg a túloldalon. Szaladgált a hideg a hátán, és valami nem volt rendben, így elsőre elfelejtett válaszolni a kérdésre. Hát persze, most már tudja, miért nézett fel. Mi hívta vissza a valóságba. Határozottan érzi a lidércek lélekenergiáját a közelben, legalábbis úgy saccolná, az iskola épületén belül vannak ők is. Nincs is szebb kedd este egy shounen hős számára, mint éjszaka, a kihalt, sötét iskolában összezárva lenni pár lidérccel, nemde? ^-^ - Nyitom már, nyitom, nyugi - motyogja bele a telefonba végül, morcosan áll fel, és nyitja ki a gépterem egyik ablakát, hogy félve pillogjon ki, és nézzen körbe, mi lehet odakint. A sötét, elhagyatott iskolánál csak egy félelmetesebb volt: a sötét, elhagyatott iskolaudvar.

6
Lezárt küldetések / Re:Memento Mori
« Dátum: 2018. Márc. 16, 20:56:52 »

– Adom már, adom már… – mormogja halkan, miközben elővesz a zsebéből némi zsepit, átnyújtja a lánynak, hogy kifújhassa az orrát. Ez valóban eszébe juthatott volna, mert tényleg elég logikus. Még ő is könnyedén megérti. Ha sír, akkor zsepire van szüksége, amiben kifújhatja az orrát. Hogy nem gondolt arra, hogy a síró lányoknak erre van szükségük? Gyorsan el is raktározza a fontos infót. A sírás helyett azonban most fontosabb dologra kellett koncentrálniuk – Kentára és a megtalálására. A zsepi is jó dolog, de az nyugtatta volna meg hosszú távon a lányt, úgyhogy az vált az elsődleges céllá. Pont emiatt találta ki a kocsma ötletet is, miközben csinálta a screenshotot és a tervet, hallgatta Yuuna spekulációit az ideális helyről.
– És mégis honnan tudnám, hol olcsó és hol adnak hitelt? :|kérdezi hitetlenkedve, mintha lenne bármi köze a kocsmákhoz. Ha édességboltokban kellene utazni, esetleg sakura ízesítésű süteményekben, na akkor profi lenne meg minden. Itt viszont eléggé vékony jégen járkál, de nem engedheti meg magának, hogy megremegnek az önbizalma. Noha belül rengeteg kétséggel küzd, ezeknek esze ágában sincs utat engedni, inkább összeszedi magát és határozottan válaszol akkor is, amikor Yuuna felteszi a nagy kérdést.
– Persze. Olyan nincs, hogy nem lesz minden rendben – magyarázza, és tulajdonképpen még egészen komoly teóriákkal alá is tudja támasztani. Mondjuk a kutatás azt vizsgálta, miért van szüksége még a végtelen animéknek is egy pozitív csengésű befejezésre, de most inkább nem untatja ezzel Yuunát. A lényeg, hogy a vége, a nagy lezárás nem lehet rossz. Nem lehet szomorú. Nem lehet furcsa. Olyannak kell lennie, ami kielégíti a néző lelkét. Ők pedig most éppen pont ezen a befejezésen dolgoznak.
– Biztosan – bólint egyet, majd egy sóhajt enged el és úgy lép be az első kocsmába. Nincs visszaút, nincs félelem, nincs bizonytalanság, ezt mantrázza magában, nehogy véletlenül elfelejtse. Nagy lelkesen lép be, de egyből inába száll az ő bátorsága is. Érzi, ahogy Yuuna mögötte van, szorosan hozzálapulva, és próbál elbújni. Emiatt csak még nagyobb a kutyaszorító, mert most már vissza se fordulhat és a lányt és veszélybe sodorta. Összeszorítja fogait, megmondja a lánynak, hogy maradjon biztonságosabb helyen, miközben ő összeszedi magát és odamegy, nagyon határozottan kéri meg a férfiakat, hogy válaszoljanak neki. Kétszer is. Összevonta szemöldökeit és egyszerűen nem akart engedni. Tudta, hogy ez most pszichológiai csata és abban előnye van a részeg felnőttekkel szemben, elég, ha határozottan kitart a saját akarata mellett, és ők majd engedni fognak, ha látják, hogy nem tágít. Vagy támadni, de attól se félt kifejezetten most már. Jól átgondolta a helyzetet, ügyes a bringer lightban, a férfiak pedig lehetnek bármilyen erősek, ha sose kapják el és egy lépéssel mindig az orruk előtt van.
Mindenre felkészült, csak arra nem, ahogy Yuuna mögé lép és megfogja a vállát. Abban a pillanatban enged, és némi pánik ül ki az arcára. Neki nem kellene itt lennie. Pár lépéssel arrébb kellene lennie. Biztonságban. Hogy fogja őt is megvédeni? Miért nem csinálja azt, amit mondott neki? Leáll velük egyezkedni? Ha most látná az arcát, nagyon mérgesen nézne Yuunára, elrontja az egész tervet, amúgy sem az ő feladata lenne ez, hanem Harué! Ő itt a férfi és ő itt a hős! ˘^˘
Majd Yuuna megérinti egy pillanatra a férfi kezét, furcsán viselkedik, majd hátraesik és fenékre ül. Mindenki értetlenül néz rá, még Haru is, amikor a lány vádlón közli, hogy itt volt és kidobta Kentát. Yuunáról a férfiakra emeli a tekintetét, ökölbe szorítja a kezeit.
– Hová ment? – kérdezi Haru halkan, nyugodtan, mégis nagyon fenyegetőn. – Mit mondott, hová megy? – teszi fel a kérdését, mielőtt még hitetlenkedhetnének a férfiak. A két kis pukkancs ezen a ponton feszítette túl a húrt és a férfi megpróbálta elkapni Haru vállát, de csak a levegőben hadonászott, a következő pillanatban már pár centivel arrébb állt. Részeg agyuknak nagyon lassan ment a feldolgozás.
– Utoljára kérdezem, mit mondott, hová megy? – kérdezte megint, és olyan fenyegető próbált lenni, hogy a férfiak nevetésben törtek ki, majd rátámadtak, hogy őt is kidobják. Haru ezúttal a felmosóvödörben lévő vízhez nyúlt, elkapta a lelkét és gond nélkül szétlocsolta a kőpadlón, ami a szappanos víztől csudás akadálypályává változott. Elkapta Yuuna grabancát, és mint egy curling golyót, úgy gurította el a vízen a kocsma egy távolabbi sarkába, miközben a zsebében lévő pockys doboz után nyúlt. Mikor kihúzta a kezét, az ujjai között édességek voltak, ő pedig egy hátraugrás közben eldobta őket és a szerencsétlenek cipőit a földhöz szegezte vele, így sorra estek orra. Miközben ők próbálták összeszedni magukat, Haru közelebb lépett, nyugodtan elővett a táskájából még egy doboz édességet, és némi ügyködés után egy könnyed csokikardot húzott elő. Ismét nevettek rajta, amíg meg nem érezték bőrükön a kard élét, Haru leguggolt melléjük és felemelte az egyik szemöldökét, válaszra várva.
– Ilyenkor mindig… a felesége házához megy! – hebegte a férfi, miközben azt sem tudta, mi történik vele. Ahogy a többi sem. Azt hitték, ez valami rossz, alkoholmámoros álom, amiből majd felébrednek. Haru pedig eltűntette a kardját, felnyalábolta Yuunát és úgy hagyta ott őket, padlóhoz szegezve, felmosóvizesen. Egy-két mozdulattal megszárította a lány ruháját, ingerülten lépkedett, gyanúsan csendesen viselkedett, és hűvös volt a légkör körülötte. Mérges volt a lányra még, amiért a felszólítása ellenére közelebb ment és veszélybe sodorta magát és a tervet is. Meg amúgy is, még le kellett nyugtatnia magát az előző kis akció után. A heves légvételek nyomán köhögött is egy sort, majd összeszedte Hakut, aki megvárta őket a kocsma előtt okosan.
– Szóval, hallottad. Hol lakik?

7
Óváros / Re: Karakura Közkórház
« Dátum: 2018. Febr. 07, 15:25:20 »

– Egy szóval sem ígértem, hogy nem veszekszünk többet, olyat meg főleg nem, hogy nem esik többet bajom… :|Nagyon nem szeretné kipukkasztani a lány rózsaszín lufiját, de nem tudja csak úgy szó nélkül hagyni a hallottakat. Mindenki veszekszik, a legjobb házastársak, a legjobb barátok, a legjobb kollégák, akármennyire is legjobbak mindenben, néha mindenki veszekszik. Az pedig, hogy nem esik baja, kifejezetten abszurd, főleg, mert róla van szó. Még akkor is, amikor nem a betegsége áll a háttérben, tudatosan keresi a bajt. Na nem azért, hogy baja essen, hanem egyszerűen csak meg akarja szüntetni. Sokan nem értenek egyet vele, és sokan korholják miatta, de ha csak egy icipicit is jobbá teszi ezt a világot a hőstetteivel, szerinte már volt értelme az életének.
– Bár remélem tudod, hogy ha nem bontottad volna ki, hanem eredeti csomagolásban hozod ide, akkor még az értéke is megvan és beszámítható gyűjtői darabnak, de így… :S jegyzi meg, mert ha már kibékültek, akkor nem feltétlen kell tovább kedvesnek lennie. Vagyis annak kell lennie, de közben őszintének is. Nem korholja a lányt, csak hát, a jövőre való tekintettel, építő kritikával illeti a cselekedetét. Nagyon aranyosnak és kedvesnek tartja, hogy hozta azt a figurát, de így, kibontva szinte az értékét elveszíti. Csak egy dekoráció lesz ebben a szobában, ami igaz ráfér, de lehetne szegény kis baba sokkal több is.
A lány hálálkodására csak rámosolyog, mert olyasmit is szokott ám néha csinálni, ha olyan kedve van, és a belopózásos dolgot igenis tényleg értékelte. Sőt, még csak beleszólni se tudott ezen a ponton, noha szokása volt a kákán is csomót keresni. Így, hogy végül felébredt és bocsánatot kért… így volt tökéletes. Most már helyreállt a világegyetem rendje, most már újra szép és békés lehet minden.
– Mert… ez most… mindegy. – Ez most más, akarta mondani, de nem volt szíve. Tudja, hogy Yuuna agya furcsán működik, és akármit is mondana, mindenképpen kizárná a valóságot. Csak úgy felfüggesztené az információ áramlását. Az álomvilágával próbálja magát megvédeni, és pont Haruo az, akinek soha nem lenne joga pálcát törni a feje felett. A shounen világában nincs gyógyíthatatlan betegsége, nincsenek korlátai, az lehet, aki mindig is lenni akart. Legalább olyan mentsvár ez neki, mint Yuunának a kis tagadása, és nagyon jól tudja, hogy ha ezt is elveszik tőle, és megpróbálják visszarángatni a valóságba, csak még sokkal rosszabb lesz. Úgyhogy megkíméli a lányt, és inkább csak folytatja a beszélgetést, egy egészen másik szálon, azt pedig, hogy miért kell bent maradnia, szépen elfelejtik.
 – Yuuna, ez egy kórház, nem egy hotel, itt nincsenek „jobb szobák” – jegyzi meg egy sóhaj kíséretében. Nem tudja, mit képzel a lány, hogy itt is foglalásra mennek a dolgok? Ha egy magánkórházban lenne, ott olyan szobája lenne, amilyet megálmod magának, de olyan gyakran kell látogatnia, hogy nem is akarna ennyi pénzt elpazarolni. Még akkor sem, ha lenne rá lehetősége. Semmivel nem tartja magát többnek, mit egy átlagember, tökéletesen megfelel neki a Karakura Közkórház. Már egészen a szívéhez nőtt… szó szerint.
– Jól hangzik – mosolyog a lányra, ahogy hallja tervezeteit a közös programokról. Ezt sokkal jobban értékeli, mint Yuuna díszítési terveit. Neki oly’ mindegy, milyen szobában van, amíg jól szórakoznak együtt. Érdeklődve hallgatja a beszámolót Mihara-kunról és a szemöldökéről. Már veszi is a levegőt, hogy válaszoljon valamit, amikor Yuuna mindenféle figyelmeztetés és egyéb nélkül felteszi neki a kérdést. Haru értetlenül pillog rá, egy szót sem tud szólni, arca azonban elvörösödik, a pulzusát jelző monitor pedig gyorsabb ritmusban, kissé vészjóslóan kezd el pittyegni.
 – A lábamhoz! >//< – mutat az ágy végébe zavarában, hiszen ott jó sok hely van, és abból semmi baj nem lesz. A lábához odafekhet, esetleg… akkor talán nem lesz olyan zavarbaejtő az egész. Szagolhatják egymás zokniját, nézhetik a plafont és beszélgethetnek. Na jó, ő sem gondolja komolyan, hogy Yuuna ebbe belemegy, úgyhogy gyorsan összeszedi magát és feljebb állítja az ágyat. – Mindjárt felülök inkább én is >.> – mormogja, miközben nagyon szerencsétlenül próbál igazítani magán, de még ahhoz sem igazán van ereje. Bizony, Yuuna látta már kórházban, de még biztosan nem látta ilyen szerencsétlennek. Minden esetre az éjjeliszekrényéről egy nintendo switch-et emel le, és meglóbálja kicsit a lány orra előtt. – Van kedved játszani?

8
Óváros / Re: Karakura Közkórház
« Dátum: 2018. Jan. 02, 11:54:38 »

Kicsit megijedt, amikor a lány elsőre nem akart semmit válaszolni. Egy pillanatra elhitte, hogy szívtelen, hogy gonosz, és végleg elrúgta a pöttyöst, nem törődik már többet vele. Hiába hívja a legjobb barátjának, hiába kér bocsánatot, hiába sír, a helyzete reménytelen, a megbocsájtás pedig sosem érkezik majd meg. Egyedül marad, az idők végezetéig, mert volt olyan hülye és elcseszte az egyetlen, kicsit is normális emberi kapcsolatát. Aztán mielőtt még észbe kaphatott volna, Yuuna máris közel volt, nagyon közel, őszintén szólva, túlságosan közel. Valahogy sikerült összehoznia, hogy a gépektől és mindentől függetlenül megölelgesse őt. Haruo pedig annyira kétségbeesetten és nyomorultul érezte magát, hogy egy kis ideig még zavarba jönni is elfelejtett. Főleg, ahogy Yuuna is bocsánatot kért tőle, az volt a pont az i-n, csak még jobban el kezdett sírni. A babusgatás remek táptalajt adott, ahogy az ölelgetés is, tökéletesen megerősítették abban, hogy most bizony valami baj van és lehet keseregni. Úgyhogy egy kicsit szerepcserét engedett meg magának, ő fúrta az arcát a lány vállába, hogy kicsit kizokoghassa magát. Minden bizonnyal kívülről úgy tűnhetett, mintha ezek ketten éppen versenyt sírtak volna, és kisbabákat megszégyenítő bömböléssel bolygatták meg a kórház nyugalmát.
- Még szép, hogy én vagyok - válaszolja végül, kissé remegő hangon, mert ezt nem tudja magában tartani. Hogy nézne már ki, ha ezek után azt mondaná, nem ő a legjobb barátja? Borzalmasan. Elrontaná az egész drámai, érzéki jelenetet. Jó, ő is tudja, hogy egy shounen nem feltétlen erről szól, de ennek is megvan a helye és az ideje, és az pont itt és most van. Igaz, sokkal, de sokkal kényelmesebb lenne a helyzet, ha Yuuna nem lány lenne, de ettől most kivételesen hajlandó eltekinteni. :S
A lány megjegyzésén akaratlanul is elneveti magát. Még ebben a gyermeki, sebezhető pillanatban sem hiszi el, hogy Yuuna meg tudná menteni a végtől. Nem vágyik mesékre, nem ringatja magát ehhez hasonló hitekbe. Még akkor sem, amikor tálcán jön a lehetőség. Akkor is csak nevet, mert tudja, hogy a lány komolyan hiszi, hogy megmentheti. Az egyetlen, aki tud tenni ennek érdekében, az Haruo maga, azzal, hogy kitart, meg persze fejleszti a képességeit.
- Ígérem, hogy mindent megteszek, hogy elkerüljem! - mosolyog a lányra, most már az is megy neki. Figyeli az arcán az újra megjelenő könnycseppeket, felé nyúl. Hüvelykujjával finoman letörölgeti őket, az már más kérdés, hogy az ő arca is tiszta könnyes még, de az menő és ott maradhat. :S Nem ígéri meg, hogy nem veszik össze vele többé, de azt igen, hogy megpróbálja majd elkerülni, és a lány felől is ez a maximum, amit majd tehet valószínűleg.
- Igen, tetszik ^^ - válaszolja végül mosolyogva, ahogy megnézi a kis figurát. Szereti az animés cuccokat, főleg a gyűjthető darabokat. Igaz, nagyon hasonló figurája van már otthon, de a lány arckifejezése alapján jobbnak látja, ha ezt nem említi meg neki.
- Amúgy, jól kigondolt jelenet volt. Csak belopózol, itt hagyod és már mész is? Egész jó, egész jó - hümmög, ahogy összeteszi a képet, mire készült pontosan a lány. Azt talán nem is akarja tudni, hogy honnan nyomozta ki, mikor alszik pontosan, és mit keres itt, ebben az időpontban. Ezen az apróságon is túllendül, megtörölgeti az arcát, kifújja az orrát és figyeli, ahogy Tachibana kényelembe helyezi magát mellette, az ágya szélén.
- Nem tudom, az orvosok szerint nem... nem olyan hamar megyek haza ^^" - és kivételesen egyet is tud velük érteni. Nem érzi jól magát, tulajdonképpen még a mosdóig sem tud elmenni egyelőre segítség nélkül. Kell egy kis idő, amíg összeszedi magát, újra megerősödik és a szervezete használható lesz. Addig pedig... nézi a falakat, és most már a figuráját és próbálja elütni az időt valamivel.
- Úgyhogy úgy néz ki, sok időt kell itt töltened a közeljövőben :Steszi hozzá végül, mert számára ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem töltenek majd elég időt együtt. - És ha visszamegyek a suliba, akkor majd visszaülsz mellém?

9
Óváros / Re: Karakura Közkórház
« Dátum: 2018. Jan. 01, 12:08:07 »

Nem kellett volna túlerőltetnie magát, de nem volt túl sok választása. Szeretett volna egy kicsit jót tenni. Mostanában főként a szokásos hősködésével töltötte az idejét, és igyekezett tökéletesen figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Yuuna már nem a szereplője a történetének. Igaz, sokkal színesebbnek és izgalmasabbnak tűnhetett vele, de azzal vigasztalta magát, hogy tulajdonképpen amúgy is majdnem ellopta tőle a showt. Kifejezetten jó szereplő volt, kedvelte volna mindenki, de pont emiatt nincs helye itt - ez egy egy szereplős történet és Haruról szól. Arról, hogyan menti meg a világot és válik hőssé. Lehet Sasuke, lehet Sakura és lehet Hinata, de a Naruto Narutoról szól, senkinek nem kérdéses, ki a főszereplő és senki nem lopja el a főszerepet.
Azonban Yuuna hiányát ellensúlyoznia kellett valamivel, ezt pedig akcióval próbálta meg. Általában jól bírja a szervezete, de ő egy időzített bombán ül és minden alkalommal, amikor hősködik, a zsinórokkal matat. Akárhogy próbálja hatástalanítani, hosszabb távon csak ront a helyzetén és folyton kevesebbet mutat az a fránya visszaszámláló. Legutóbb tényleg, nagyon megijedt, sosem volt még ennyire közel a halálhoz és sosem tűnt ennyire valósnak. Mindig úgy gondolta, hogy már nem fél, és elfogadta, hogy nem fogja megérni az idős kort... vagy a felnőttet. Azt is tudja, hogy az orvosok szerint már rég halottnak kellene lennie és így is rácáfolt minden eddigi eredményükre. De még sosem volt ennyire közel ahhoz, hogy elbukjon.
A felépülése jóval hosszasabbra sikeredett emiatt, mint amilyenre tervezte. Sokkal több időt töltött a kórházban, sokkal több zsinór lógott ki belőle, mint ami kényelmes és hosszú távon könnyen viselhető lett volna. A szabadidejének javát anime nézéssel töltötte, abba az álomvilágba ringatta magát, ahol a hősöknek semmi nem állhatta útját. Ezúttal, egy idő után azon kapta magát... hogy már ez sem nyújt neki akkora biztonságot, mint eddig. Túl friss volt az élmény, az elméjében mindig ott motoszkált megbújva a halál gondolata. Nem segített ezen az sem, hogy epikus pillanatokban fontos szereplőket nyírtak ki az animéi. Mi van, ha mindvégig rosszul gondolkozott, és mégsem ő a főszereplő? Mi van, ha igenis nagyon fontos szereplő, akinek a halála egy fontos plottwist lesz? Mi van, ha ez nem is annyira a távoli jövőben lesz? De még csak most indult el az útján! Nem lehet vége... így. Egyedül. Tapasztalatlanul. Maradandó hőstettek nélkül. Még nem lehet vége, igaz? Nem ennyi járt csak neki, ugye?
Végül letett az anime nézéséről is, nem esett már neki olyan jól, annál többet aludt. Nem mélyen, igen felszínesen, de ez tűnt a második legjobb időtöltésnek. Nem ébredt fel arra, hogy Yuuna bement hozzá, ahogy arra sem, hogy lerakta a bábut. Akkor nyitogatta szemeit, amikor az üdvözlőkártyát csúsztatta a kezébe, és először nem is hitt benne. Abban sem, hogy itt van a lány, és azt sem tudta, hogy él-e még, vagy már csak lélekként tevékenykedik. Amikor Tachibana távozásra adta a fejét, nem akarta, hogy így legyen. Megint megbénult, és eszébe jutott a legutolsó alkalom, amikor találkoztak. Amikor ugyanez a bénaság uralkodott el rajta, és csak nézte, ahogy Yuuna elsétál. Ezt nem hagyhatta, nem élhette át újra! Úgyhogy gondolkozás nélkül megfogta a kezét, hátha marasztalásra bírhatja. A mozdulattal megrántotta ugyan a kézfejébe szúrt kanült, de nem érdekelte a fájdalom. Sajnos megtartani már nem tudta a lányt, csak tehetetlenül nézte, ahogy elesik és zavartan magyarázkodik. Az ő kicsi szíve pedig igazán apróra facsarodott össze.
- Várj, ne! Kérlek, ne, ne menj el, te vagy a legjobb barátom, és hiányzol nekem! És én... én... - mondja, hasonlóan kétségbeesetten, és beszéd közben egyre csak könnyek gyűlnek a szemébe. - Szeretném, ha megbocsájtanál nekem, nem akarok teljesen egyedül meghalni! TwT - folytatja, és muszáj felemelnie a hangját, mert mondanivalója végét már így is elharaptatja vele a zokogás, ami úrrá lesz rajta a mondat végére. Egyáltalán nem tervezett ilyesmit, nem rágódott Yuuna elvesztésén, nem is küzdött a hiányával, de most, hogy itt állt az ágya mellett, ő pedig nagyon félt attól, hogy nemsokára meg fog halni, hihetetlenül szerette volna maga mellett tudni még egy kicsit... amíg csak lehet.

10
Lakások, házak / Re:Akiyama birtok
« Dátum: 2017. Dec. 31, 19:23:06 »

A dolgok pillanatok alatt fordulnak nagyon rosszra. Yuuna egyetlen rossz kattintással változtatja meg az idilli animés buli hangulatát és az események folyását. Haru pedig csak úgy sodródik az eseményekkel, próbálja helyrehozni a dolgokat. Ő őszintén hiszi, hogy Tachibana hibája az egész. Ő kapcsolta be a yaoit, ő esett el, ő kapaszkodott belé, ő rántotta magára. Magát nem tudná okolni, hiszen végképp nem csinált semmit, maximum kiborított egy kis nasit. Miközben pánikolva mászik le a lányról, a homlokát dörzsölgeti, mert sikerült összekoccantaniuk a fejüket. Rákvörös az arca, és szokás szerint, amikor zavarban van, igazán modortalan és most is Yuunán tölti ki a feszültségét. Nem kedves és nem helyes, amit csinál, de itt az ő első csókjáról van szó. Neki ez igenis nagy dolog, főleg, hogy még véletlenül sem keveredhetne ilyen shoujoba illő jelenetekbe! >< Nem is gondolja át kétszer, amit mond, sőt, egyszer sem, egyszerűen csak Yuuna fejéhez vágja, ami először eszébe jut. Még akkor sem esik le neki, hogy mit csinál éppen, amikor látja Tachibana arckifjezését. Nem jó a kapcsolatokban, nem tudja, hogy működnek a normális barátságok a való életben és végképp nem tudja, mivel bánt meg egy lányt és mivel nem. Emellett pedig őszintén azt hiszi, hogy neki van igaza, és Yuuna csak azért sértődik meg, mert fáj neki az igazság.
Csak akkor ütközik meg, amikor Yuuna a szokásos reakciói helyett mást mond. Nem sír, nem rivall rá, miért beszél így vele. Azt mondja, hogy nem kell többé érintkezniük, nem kell többé beszélniük. Ő pedig nagyon, nagyon szívesen mondana valamit, de nem tud mást, csak szerencsétlenül állni. Nem jönnek a szavak a nyelvére, leblokkol az agya, még a kezeinek sem tud parancsolni. A legmellékszereplőbb mellékszereplőnek érzi magát, azért, amilyen tehetetlen. Teste mellett leeresztett kezekkel néz utána, némán nézi, ahogy a lány kisétál az életéből. Utána kellene mennie, de földbegyökereztek a lábai. Utána kellene szólnia, de tudja, hogy tulajdonképpen semmi értelme nem lenne.
Lefelé görbülnek az ajkai, de nagyfiú már, megérti, hogy miről van szó. Ezt elszúrta, büszke hősként viseli a következményeit és elfogadja Yuuna döntését. Most már Tachibana is értheti, miért magányos hős ő, aki egyedül dolgozik. Azt is értheti, miért törődik többet a saját világával, mint másokkal. Haru is elfogadja, hogy nem neki való ez, és nekikezd takarítani, feltörli a kiöntött üdítőt, összetakarítja a popcorn maradékát is, és mindent kidob a szemetesbe. Mint aki jól végezte dolgát, megtörölgeti a kezeit. Kész, vége. Kukában. Mehet tovább az élet.
Visszamegy a szobájába, beül a számítógépe elé, bekapcsol egy már sokszor látott, ám annál inkább imádott animét. Felveszi a fejhallgatóját, hogy kizárja a külvilág legutolsó nyomait is. Lassan ringatja vissza magát az általa úgy szeretett világba, ahol minden lehetséges, és ahol nem érheti csalódás, mert pontosan tudja, mi fog jönni. Na meg persze az is egyértelmű, hogy a vége jó lesz, a hős pedig... elnyerni a jutalmát.

11
Lezárt küldetések / Re:Szellemidézés
« Dátum: 2017. Dec. 15, 15:26:55 »
Saori bölcsességére csak forgatja a szemeit. Valahogy nagyon nem bírja ezeket a mondásokat, valószínűleg azért, mert sokkal szívesebben fogalmaz meg ő maga bölcs gondolatokat. Egy shounen hőshöz ez illik, neki kell tanítania valamit a nézőknek, másoknak. Meg alapvetően, pontosan abban a korban van, amikor mindent a saját bőrén akar megtapasztalnia – és meg is kell! Tudja magáról, hogy ő ugyanaz az idegesítő, tenyérbemászó kis wannabe, amiként Naruto is kezdte az egész sorozatot. Őszintén hisz abban, hogy csak idő kell, és másoknak a szívéhez fog nőni, úgy, ahogy van, a saját butaságaival együtt. Aztán az út közben természetesen ő is fejlődik majd sokat, belőle is egy sokkal elhivatottabb, érettebb személyiség lesz. Ám ennek előkövetelménye, hogy most bukdácsoljon, bénázzon, veszítsen, tanuljon a saját hibáiból.
Óvatosan lépked a lépcsőn, a furcsán bizonytalannak tűnő fokokat kihagyja. Szerinte nem szükséges szólnia, hogy ha fent volt probléma a lánnyal, akkor oda mennek. Hozzászokhattak már mindketten, hogy Harunak nagyon sok gondolata van, mégis csak a legszükségesebbeket osztja meg a külvilággal, főleg akkor, ha fókuszál. Most éppen arra, ahogy recseg a lépcső, és hogy véletlen se szakadjon be alattuk. Számára ez nem jelentene akkora problémát, de a másik két lányról úgy tudja, nem képes a lélekrészecskéket olyan magas szinten manipulálni, hogy a levegőben ácsorogjanak. Igazából, neki is menne, csak fél a magasságban, úgyhogy az ilyen helyzeteket igyekszik elkerülni. A lépcsőn felfelé csak akkor kapja fel a fejét, amikor más lélekenergiát észlel, és nagyon próbálja beazonosítani, hátha érzett már hasonlót. Noha elég sokféle fajjal volt már dolga a családja és hőstettei nyomán, még mindig érhetik meglepetések őt is.
Saori kérdésére, hogy bemenjenek-e, csak bólint egyet. Hagyja, hogy a lány kinyissa az ajtót, nem érez semmit közvetlen a túloldalán, úgyhogy nem félti kifejezetten. Ennek ellenére szorosan a nyomában van és követi. A zseblámpájával világít körbe, még mindig nyugtalanítja ez a lélekenergia, ő tudja, hogy van itt valaki. Nem lát semmit egyelőre, és ez őt egyáltalán nem lepi meg. Biztos benne, hogy bármi is bujkál itt, nem akar polgárpukkasztani, nem akarja felfedni magát. Akkor egyértelműbbek lennének a jelek, nem próbálná elfedni a jelenlétét, nem ilyen ritkán tűnnének el diákok. Valami bujkál, és ebből azt is feltételezheti, hogy fél, vagy legalábbis ők hárman erősebbek nála. Nem akarja megmutatni magát, nem akar közvetlen csatába bonyolódni. Ez nem jó, hamar érhetik őket kellemetlen meglepetések…
Éppen gondolataiba van feledkezve, amikor Yuuna leejti a telefonját, emiatt pedig kicsit összerezzen, és értetlenül pillog a lányra. Amint leesik neki, mit bénázik, gonosz tekintettel mered felé. Nem igaz, hogy nem bírja ki anélkül, hogy ráhozza a frászt. De legalább sikerült valami nyomra bukkannia, amikor megkéri, odamegy mellé, megvizsgálja a lábnyomokat.
– Ahogy Saori mondta, járnak erre, úgyhogy logikus, hogy lábnyomok vannak a porban. Azonban gondolom, egy hete, az eset óta nem járt itt senki, ez pedig annál frissebbnek tűnik, tekintve, hogy mennyi por va… – fejezné be a mondatát, de Saori végighúzza az ujját egy roppant poros felületen, melynek nyomán csak még több kosz száll a levegőbe. Tüsszentenie kell, majd köhögésben tör ki, pulcsija ujját a szája elé tartja, hogy közben ne lélegezzen be még többet. Gyorsan előre húzza hátizsákját, egy orvosi maszkot vesz ki belőle. Gyorsan felhúzza, de ő nem a megfázás elkerülésére használja, hanem inkább a por kiszűrésére. Amúgy sem nagyon szabadna ilyen környezetben lennie, az egészsége nem annyira engedi meg számára. Pontosan emiatt van a fullbring képessége, hogy megtisztítsa a levegőt, de abban igen hamar elfáradna, nem éri meg. Gondosan kell takarékoskodnia az erejével, mert úgy gondolja, szüksége lesz még rá. Nagyot szusszant, amikor végre megszűnik a köhögés, és nagy levegőket vesz. Int a lányoknak, hogy jól érzi magát, csak egyelőre nem erre találták ki a szervezetét. Nagyon hajlamos a fertőzések elkapására is, de ennél most sokkal, de sokkal fontosabb, hogy pontot tegyen az ügy végére és megoldja!
Ekkor hallja meg a síráshoz hasonlító hangot, és csendben fülel, próbálja megállapítani, pontosan honnan is jöhet a hang, de elsőre elég esélytelennek tűnik. Egyértelműen félreérti Saori kérdéseit, és úgy gondolja, hogy a lány halálosan fél, a nyugtatásban viszont pont nem túl jó. Hiszen ő is fél, most éppen nem annyira, hiszen még nincs mitől. Annak ellenére, hogy mindig próbál bátornak látszani és belekényszeríteni magát ilyen helyzetekbe, de attól legalább olyan bizonytalan és félős, mint bárki más. Sőt, talán még egy picit annál is jobban.
– Nem hiszem, hogy ez a szél volt. Nem vagyunk egyedül – állapítja meg hangosan, bár úgy sejti, hogy ezt ők is tudják. Még mindig nagyon próbálja megérezni, merre lehet a vendégük, de egyelőre kicsit tanácstalan. Azzal kapcsolatban is, hogy pontosan mi legyen a következő lépés, főleg, hogy mindkét lány tekintete rá szegeződik. Yuuna hangosan is nekiszegezi a kérdést – mi legyen? Általában szeret irányítani és természetesen ő a főszereplő a sztoriban, de néha azért megszeppen, amikor mindenki tőle várja a megoldást, de nem érzi magát megfelelően kompetensnek. Most is így van, pillog, kicsit elvörösödik, motyog pár érthetetlen és talán értelmetlen szót. Ezt arra használja, hogy időt hagyjon magának a gondolkodásra.
– Azt mondtad, van egy titkos folyosó a könyvespolcok mögött, ahonnan a hátborzongató hangok szűrődnek ki, nem? – kérdezi Saorit, mert eszébe jutott, mit mesélt. Ha nem tudja megérezni a hangok forrását, akkor majd logikusan kikövetkezteti. – Azt a folyosót kellene megtalálnunk. Eddig minden elég klisés volt, a lépcsőrecsegéstől kezdve a poros könyvtáron át a furcsa sírásig. Úgyhogy feltételezem, az egyik könyv elmozdításával jutunk majd be a titkos folyosóra… vagy bárhogy máshogy. Mindegy, hogyan, csak találjuk meg a bejáratot! – mondja, majd ő maga megvizsgálja a rést a falak és a polcok között, hátha van olyan, és valahol be tud nézni, hátha lát valami nyomot. Ha ez nem jön be, akkor ahogy javasolta, igyekszik megmozgatni könyveket és nem belélegezni a port, és erre biztatja a többieket is. Bármiféle lámpatartót meghúzogat, vagy egyéb klisés karszerű dolgokat. A legtöbb tárgyat elmozdítja, és a földet is figyeli, hátha ott kell rálépni valamire és azzal találják meg azt a bizonyos folyosót… aminek a létezésében kicsit kételkedik még mindig.

12
Belváros / Re: Candy shop
« Dátum: 2017. Nov. 30, 00:20:00 »
「k u t y a k a v a l k á d」

Akármennyire is egy gyerkőcről volt szó lelkületében, egy dolgot sosem lehetett elmondani Haruról. Nem volt hülye, és mint a korabeli gyerekek, ő is nagyon erős érzékkel érezte meg, ha valaki hülyének nézte, pontosabban nem vette komolyan, mégis úgy tett. Tenronál is egyből kiszagolta a turpisságot, ebben a helyzetben jobb a szaglása, mint Hakunak. Ahogy általában, fiatal személyisége egyből megfelelő mennyiségű daccal reagál a helyzetre, amelyet roppant felnőttesen fejez ki: felfújja az arcát.
– Most nem hiszel nekem, de majd jól megnézheted magad, ha befejeztem a kiképzést :xbizonygatja tovább, hogy micsoda harci kutyát fog nevelni Hakuból. A szomorú a történetben az, hogy ő tényleg komolyan gondolja, hogy sikerülhet. Amikor legutóbb ráuszította valakire az állatot, hogy támadjon, leteperte az áldozatot (kis termete ellenére nagyon jól megoldotta), majd nekiesett és… farokcsóválva össze-vissza nyalogatta annak az arcát. Az első fázis már úgy működött, ahogy azt Haru elképzelte, a másodikon volt még dolgoznivalójuk.
– Keresett, és talált is egy megfelelőt :roll:válaszolja, Tenro íjára mutatva. – Nekem fel sem tűnt, hogy elkószált. Általában mindenhová póráz nélkül járunk, mert nem szokott egyedül csámborogni >w> – vallja be végül, és igazából ez nem az íj miatt ijesztő, hanem Haku személyisége miatt. Egy apró, lelkes, iszonyú édes, fluffy kutyuska, aki mindenkivel barátságos és közvetlen. Ha túl sokat mászkál a városban egyedül, Haru és póráz nélkül, akkor bárki elvihetné magával! És biztos benne, hogy csak úgy befogadnák, hiszen Haku az ő kutyuskája és a legértelmesebb, legaranyosabb a világon. Nem véletlen küzdötte le az összes félelmét, hogy megmentse régen a kis állatot. Ennek ellenére el tudná képzelni, hogy boldog egy másik családban…
– Amennyit szeretnél – mondja végül, mert végül is hajlandó beismerni, hogy valahol ő a hibás. Így, ha már ekkora pocky szállítmánnyal mászkál, legalább ezt megosztja a nővel. – Ez nem is olyan sok – jegyzi meg, mert ő másképp látja a dolgokat, illetve tudja, ha megérkezik a rendelése, mennyi mindent fog innen elvinni. De legalább kihasználhatja a remek alkalmat, hogy bemutassa tudását.
  – Figyelj csak! – mondja neki, mert egyértelműen érzi, milyen magas a lélekenergiája, biztos benne, hogy nem ember. Nem sokat érintkezett még quincykkel, így nem tudja megmondani pontosan micsoda, de ez nem is lényeg. Összevonja szemöldökeit, nagyon erőlködik. Próbálja megérinteni a pocky lelkét, és amikor eléri, megrántja, és ráveszi, hogy engedelmeskedjen neki. Úgy manipulálja, hogy éles legyen és hegyes, kemény, akár egy tű, és ujjai közé veszi őket. Már dobja is el a pocky tűket, amiket sikerült alkotnia, és hullás közben sikerül velük eltalálnia egy nagy falevelet, illetve a falhoz szögezni.
– Ha apokalipszis is lesz, én tökéletesen el vagyok látva, fegyverrel és nasival is! 8) mondja, még mindig nagyon elégedett fejjel. Ő az első, még sosem látott másokat pockyval dolgozni. Pedig nagyon jó anyag, és ha elfárad az ember fia, akkor feltöltődhet egy kis édességgel.
– Mit csinál Karakura belvárosában egy miko? – kérdezi végül, egy pockyval végigmutatva a nő öltözékén, mert eddig sem tudta hova tenni. Idáig úgy érezte, nem lenne túl illendő ezt így megkérdezni, de végül csak nem bírta tovább, nagyon furdalta oldalát a kíváncsiság. Még akkor is, ha ma nem kifejezetten hőshöz illő a viselkedése. Illetve, ha jobban belegondol… ő a tökéletes pimasz hős, a rosszfiú, akit mindenki imád. 8)

13
Lakások, házak / Re:Akiyama birtok
« Dátum: 2017. Nov. 29, 23:19:05 »

Nagyon el akarta felejteni ezt az emléket, és nagyon nem akarta látni, ami a képernyőn történt. Mégis, első gondolata az volt, hogy Yuuna ártatlanságát megvédje. Persze emellett az ő tekintete a képernyőn ragadt. Azon kapta magát, hogy pár pillanatig nézi a jelenetet. Pontosan úgy érezte magát, mint az emberek, amikor egy brutális balesetet látnak, egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy ne nézzen oda. Emiatt döntött amellett, hogy Yuuna szeme helyett inkább a sajátjait fogja be, az a biztos megoldás. Még ha a szemei nem is engedelmeskednek neki, sem a nyakizma, nem tud elnézni, akkor is megakadályozza, hogy tovább nézze ezt a borzalmat.
- Csak egy yaoi?!?!?! - akad ki nem enyhén, olyan éles hangon, hogy egy felháborodott fekete bőrű nő is megirigyelné tőle. Nem tudja ennyire lazán venni, ezért próbálja kikapcsolni. Közben leveri a nasit és az innivalót is az asztalról. Az viszont a legkisebb probléma, a pánikolása annál inkább, és biztos benne, hogy ez átragad Yuunára is. Úgyhogy könnyedén veszi rá, hogy kapcsolja ki, engedelmeskedik, és nagyon magabiztosan be is jelenti, hogy kész. Remek, ha már megcsinálta a bajt, legalább helyre hozta a helyzetet. Nagyot szusszant, de még inkább nem veszi el a kezeit, ismeri a lányt már egy ideje, és valahogy nem bízik a képességeiben. :/ Még ha butának nem is nevezné, a pontosság és a problémamegoldás nem tűnt a fő erényének Haru szemszögéből. Ki akart egy kicsit kukucskálni ujjai közül, de akkor megérkezett Tachibana, mint a sebesvonat, igyekezett kezeit leszedni az arcáról, mindeközben majdnem kinyomva egyik szemét. Akaratlanul is próbál ellenállni a helyzetnek, és nem érzékelte, hogy Yuuna ennyire nekifeszült a dolognak, így egy véletlen pillanatban engedte el. A lány lába kicsúszott alóla, dobott is egy hátast a jelenlegi helyzettől, amin alapvetően nagyon jól nevetett volna Haru. Hiszen Yuuna megérdemli, hogy elessen, ha már ilyen sokknak tette ki őt. Azonban a helyzet ilyen egyszerű, a lány ujjai Harura fonódva maradnak, és rántja magával.
Élete legfurcsább szituációjába keveredik. Ráesik a lányra, de mindenképp szeretné (először is, azt hinni, hogy elég a súlya, hogy összenyomja) elkerülni, hogy kilapítsa, úgyhogy megtámaszkodik felette. A lendületmegmaradás törvényeit azonban ő sem cselezheti ki, de ő csak annyit érzékel először, hogy zsibbad valamitől kicsit az orra. Az hagyján, hogy sikerült megfejelnie Tachibanát, de egy pillanatra - a muszájnál egy hangyányit hosszabb pillanatra - egymáshoz érnek az ajkaik. Ettől totálisan vörös lesz, kell neki pár másodperc, hogy leessen neki a helyzet, úgyhogy gyorsan pattan fel róla, az asztalra támaszkodik, meglátja az ott megállított, tökéletes yaoi képet. Az escape billentyűre csapva hajtja előre a fejét, és vesz pár mély levegőt. Próbálja összeszedni a gondolatait, és nagyon furcsa érzések kavarognak benne... borzasztóan zavarban van és számára érthetetlen okokból iszonyú mérges.
- Nem igaz, hogy mindent el kell szúrnod, még az első csókomat is! - kiabál rá a lányra, amikor már tényleg nem tudja visszafogni a benne felgyülemlett feszültséget. - Ez így nagyon nem pálya. Nem így kellett volna lennie. Nem veled! - folytatja, mert a beszéd jónak tűnik, mintha ő attól kicsit kevésbé lenne. Kézfejével az arcát törölgeti, miközben a széthullott popcornon tapos, meleg zoknija pedig szivacsként issza magába a cukormentes kólát.

14
Lakások, házak / Re:Akiyama birtok
« Dátum: 2017. Nov. 04, 15:57:14 »

Ő nagyon próbált megfelelni az elvárásoknak és jó fiú lenni. Az, aki Yuuna előtt mindig volt, komolyan gondolkozó, kemény hős, aki szorgosan tanul. Mindig igyekezett jó példát mutatni neki és beleverni (Haru szerint) butuska kis fejébe a matematika alapjait. Elég sokáig sikerült tartania is magát ehhez a szerephez, de rá kellett jönnie, hogy ez nem ő. Ő tulajdonképpen nem túl szorgalmas, csak kifejezetten okos és úgy ragad rá a tudás, mint másokra a kosz. Habár a kosztól egész életében óvták, a tudástól egyáltalán nem. Viszont ahhoz, hogy valamibe ő energiát is fektessen be, valami remek motiváló tényező kell, mert nem, ehhez nem elég szorgos kis diák. Az, hogy Hayashi egyre gyakrabban, egyre jobban közelíti meg a felmérőkön elért pontjait, pont ilyesmi. Kizökkenti a kellemes kis trónjából, amiért semmit nem rakott le az asztalra, egyszerűen csak létezett. Most viszont semmi ilyesmiről nincs szó. Nincs itt Aoi, nincs motiváció, ráadásul amióta ilyen sok dolga van a Raizerrel, illetve a pocky-technikákkal, alig maradt ideje kedvenc szórakozására.
Rávette Yuunát, hogy nézzenek inkább egy remek kis shounen animét. Igaz, ő már minden részt látott, de az több hónapja volt, meg amúgy is, többször végig kell rágnia magát minden alkotáson. Nem elég egyszer belekóstolni, jól meg kell ízlelnie, hogy minden apró réteget, zamatot felfedezzen benne. Át is öltözik One Punch Man pizsamájába, készít egy csomó nasit is, és a lehető legnagyobb lelkesedéssel nézi végig még mindig a részeket. Alig tud megülni a fenekén, főleg amikor érzelmileg felfokozott jelent, epikus harcok vannak. Pattognia kell, de úgy, mint a kukorica. Nagyban nasizik, pockyval is megkínálja a lányt, hagyja, hogy beszippantsa az élmény, és végre tényleg jól érzi magát. Vigyorog, lazít, és talán még Yuuna sem nagyon látta ennyire elemében.
– Nézhetünk – bólogat nagyokat, mert számára sosincs olyan, hogy túl sok animézés. Életéből meglehetősen sok időt töltött el ezzel a tevékenységgel amikor fiatal volt. Tulajdonképpen másból sem álltak a napjai. – Mindjárt jövök, csak kiugrom mosdóba – pakolja le maga mellé a nasi készletét, és már megy is, hogy könnyítsen magát. Így fogalma sincs, Yuuna mit ügyködik a laptopon. Ha egy kicsit is működnének megérzései, vagy csak belegondolna a helyzetbe, tudná, hogy hülyeség. Nem szabad a lányt egyedül hagyni egy ilyen döntéssel, mert ebből még semmi jó nem sült ki. Mire visszaér, a lány már lelkesen mondja is, hogy szerinte ez jó lesz, és kattint. Haru meg sem nézi, mi az, a figyelme elsiklik a cím és az egyértelmű borítókép felett. Egyszerűen odaül osztálytársa mellé, benyom pár chipset a fejébe, éppen azokat ropogtatja, miközben a kezdő másodpercek után az egyik férfi karakter… megcsókolja a másikat.
– T-ta… – kezd el hebegni, de az agya nem tudja feldolgozni az információt. A teljes sokk mellett az egész feje paradicsomvörösre változik, furcsa szúrást érez a mellkasában. Nem az ő szívének valók ezek az izgalmak. Yuuna nevét sem tudja kimondani, azonban a nagy hevességben kilöki a chipset a földre, az üdítőt is szétlocsolja, ahogy felkapja kezeit.
– Tachibana, neked nem szabad ilyet nézni! – kiabálja teljes pánikban, miközben Yuuna szende lelkivilágáért aggódva már mozdul is, hogy a védelmére keljen. Karjait köré fonja, hogy a szemeit gondosan eltakarja. Miközben elégedetten menti meg Yuunát ettől az eretnekségtől, ő azon kapja magát, hogy a saját tekintete a képernyőn ragad. Félhomály, egyik férfi az ágyban, a másik férfi rátör, próbálja motiválni. Amaz behúzza az ágyba magához…
– NEKEM SEM SZABAD ILYET NÉZNI! – kiabálja még hangosabban, még vörösebben, gőzt fújtatva orraiból. A kezeit elkapja Yuuna szeme elől, és inkább a sajátjait takarja le egyik tenyerével, de a hangokat még így is hallja. A hangok… jobb kezével a billentyűzet felé kalimpál, kétségbeesetten próbálja keresni az escape billentyűt a klaviatúrán. – Kapcsold ki, kapcsold ki! ><

15
Lezárt küldetések / Re:Memento Mori
« Dátum: 2017. Nov. 02, 20:49:30 »
Amikor megfogta Yuunát és megkérte, hogy végre mondja el, mi történt, egyre jobban aggódni kezdett. Úgy nézett rá, mint még soha, felé pillantott, de mintha túlnézett volna rajta, valahova máshova. Mintha egy egészen másik világban létezett volna, és sem a látványa, sem az érintése, de még csak a hangja sem ért el hozzá. Nagyot nyelt, mert kivételesen fogalma sem volt, mi mást csinálhatna, apró, elégedett szusszanással konstatálta, hogy Tachibana végre válaszolt.
– Hmmm – bólogatott lekesen, amikor hallotta az információt. Már hozzászokott, hogy Yuuna helyett kell gondolkoznia. Néma megegyezést kötött a lánnyal, noha soha nem mondta ki. Ő majd gondolkozik helyette, ha szükségét érzi, Tachibana pedig elkalauzolja kicsit a normális érzelmek és szociális kapcsolatok világában. Mindketten csak nyernek vele, a másik pedig egyiküknek sem volt soha erőssége. – Furcsa – foglalja össze a gondolatait röviden, mert amúgy nagyon nehezen fogalmazza meg őket. Alkoholista, aki nem nyit ajtót, még a nagyon hangos csengőre sem? Ráadásul az egyik tanítványának? Kissé furcsának érezte, és kifejezetten bűzlött neki valami. Bár első gondolata az volt, hogy a férfi kiüthette magát és nem tudott válaszolni. Az viszont nagyon nem volt jó opció, ki tudja, mióta lehet eszméletlen, mióta van szüksége segítségre. Lehet, hogy már régen ott kellene lennie és újraéleszteni, vagy stabil oldalfekvésbe tenni és mentőket hívni rá!
Mielőtt még halálra rémisztené (még ennél is jobban) osztálytársnőjét, összeszedi magát. Férfi lesz, de még mennyire, ízig-vérig, egy remek és rendíthetetlen hősként oldja meg a helyzetet. Egyszerűen megöleli a lányt – ami nem is olyan egyszerű, és számára nem is csak egy ölelés. Sokkal inkább egy magasztos gesztus, amit az ilyen érzelmileg felfokozott pillanatokban kell elővenni. Legalábbis egy jó dramaturg biztosan így csinálná, ő pedig szereti a saját életének sztoriját jóra írni. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy össze kell szorítania a fogait, félretennie minden zavarát és megölelni Yuunát. Attól, hogy a lány a mellkasának döntötte a fejét, nagy levegőket vett, csak még gyorsabban vert a szíve. Nem neki valók ezek az izgalmak, igazából beteg is, és nem itt kellene lennie, de mégis… sosem érezte magát még ennél élőbbnek. Nem akar többé szobabútor lenni, egy féltett kicsi kincs, amit a széltől is óvni kell. Beteg akar lenni, még több hülyeséget csinálni, leszakajtani a rózsa bimbaját, a mának élni. Ilyen élőnek érezni magát.
A csodás pillanat egészen addig tart, amíg némi nedvességet nem érez mellkasán, és meg nem érzi, hogy a lány válla rázkódni kezd. Ebben a pillanatban kétségbeesése a tetőfokára hág, remegni kezdenek a kezei, miközben esetlenül, és kissé érzéketlenül ütögeti Yuuna hátát, mintha éppen félrenyelt volna valamit.
– M-most meg mit csinálsz? M-mit kell ilyenkor csinálni? Hagyd abba, nem tudom, ilyenkor mit kell csinálni! >< – magyarázgat a lánynak zavarodottan, amikor meghallja a következő mondatát, akaratlanul is széles vigyor kúszik az arcára. A zavarnak, mintha nyoma sem lenne, és a meleg, napfényszerű vigyor máris kész, hogy beragyogja Yuuna lelkét. – Naná, hogy az vagyok! – mondja, tőle szokatlan határozottsággal és jókedvvel. Igazából némi felháborodás is van benne, hogy a lány eddig nem vette komolyan. Ő tényleg egy hős. Nem menti meg minden nap a világot, és nem ő a következő Batman. Nem ismeri mindenki a nevét, nem rettegnek tőle a gonosztevők. Még amikor nem is üldözi a végzetet és nem rohan akarva a halálba, ő akkor is hős – amolyan hétköznapi hős, aki pontosan azért van, hogy ilyen egyszerű cselekedetekkel segítsen az embereken. Neki csak egy ölelés, Yuunának a világ. Bár egyelőre még túl fiatalka, hogy tisztában legyen tetteinek súlyával, a szíve nagyon is a helyén van, annak ellenére, hogy néha betegeskedik.
Így nem volt szükség több kérdésre, elkísérte őt az edzője házához. A csengővel, ehhez hasonlókkal nem is próbálkozott, inkább elővett egy pockyt és tolvajkulcsként használta. Sosem gondolta volna, hogy az édességgel való gyakorlása ide fog vezetni, de végül sikerült neki kinyitnia az ajtót. Inkább nem próbálja meg elmagyarázni Tachibanának, hogy mi is történt pontosan – a legtöbb, ehhez hasonló furcsaságot gond nélkül szokta viselni, mintha természetes lenne számára. Most sincs totálisan fent akadva, Hauro nem is akarja, hogy ezzel fecséreljék az időt. Sajnos a helyzet nem olyan egyszerű, ahogy gondolta, hiába fésülik át a szobákat, sehol egy kiütött férfi. Egy lélek sincs itt, így a megérzése nem jött be. Tovább kezd gondolkozni, vajon mi legyen a következő lépés, amikor a sors már küldi is a jelet – megcsörren a telefon. Értetlenül pillogva hallgatja az üzenetet és nem ért belőle semmit. Noha úgy gondolja, ez a beszélgetés nem rájuk tartozik és nem akarja, hogy Yuuna beleüsse az orrát, a lány mégis felveszi a kagylót és beleszól. Lélegzetvisszafojtva figyeli, várja a választ. Egy kérdés hangzik csak el, majd még ő is hallja a sípoló hangot, ahogy bontották a vonalat. Morgolódva rázza meg a fejét, értetlenül néz a lányra.
 – Ki volt ez egyáltalán? – kérdezi, mert neki fogalma sincs róla. Semmit nem tud Kentáról, ez pedig javában megnehezíti a dolgát. Valami azonban mégis azt súgja neki, hogy nincs idejük most a teljes élettörténetét átrágni. Valaki eltűnt, neki pedig meg kell mentenie, a feladat világos. A lány felvetésére pedig bólogat párat. – Jó ötletnek tűnik. Tudod, hova szokott járni? – kérdezi végül, mert az a tapasztalata, hogy az alkoholistáknak szokott lenni egy törzshelye, ahol berendezést játszanak minden nap. Vagy esetleg otthon csinálják ezt. Egyre jobban kezdtek összezavarodni és furcsán egymásba fonódni a gondolatai, és lassan már ő sem tudta követni őket.
 – Jó vagyok a lélekenergia érzékelésében, de nem ismerem az övét – rázza meg a fejét, mert elég kilátástalannak tűnik. Bármelyik különleges ember lélekenergiája lehet, nem csak Kentáé. Ami pedig Karakura viszonylatait nézve nem túl jó, valahogy irreálisan sok, magas lélekenergiájú ember, vagy más lény szaladgál erre. Sosem tudott rájönni, mitől lehet így, de nem is most fogja megfejteni. – Maradjunk inkább a kocsmáknál – javasolja végül egy bólintás kíséretében, majd kikíséri a lányt az ajtón, és mint egy rendes kisfiú, bezárja maga után a lakást. Nem akart ő betörni, csak a férfi érdekében jutott be, de azt se akarja, hogy mások esetleg elvigyék a dolgait. Utána előveszi a telefonját, hogy a térképen bemérje az összes kocsmát a közelben. Csinál róla egy screenshotot, majd képszerkesztőben nyitja meg, hogy berajzoljon és megtervezzen egy útvonalat.
– Így mehetnénk végig rajta, ha nincs egy sem, aminek kifejezetten ismerős lenne a neve. Bár lehet, hogy nehézségekbe ütközünk majd, kiskorúakat nem mindig szoktak beengedni ilyen helyekre… – motyogja, inkább csak magának, miközben gondolkozik nagyban. Szeretne jobb ötlettel előállni, de nem nagyon van egyelőre. Úgyhogy már mutatja is az utat Tachibananak az első kocsmába, ami a legközelebb esik, kivéve, ha mond egy ismerős nevet, akkor arra veszi az irányt.
A kocsmához érve először felderíti a környezetet. Igaz az idő egyre hűvösebb, de egy-két alkesz még így is nyugodtan ücsörög a kinti asztalok körül. Ez már régen nem emlékezteti Tokióra, de még csak Karakurára sem, a kisvárosi rosszarcok csendesen iszogatnak. Harunak is megfordul a fejében, hogy nem ez lesz a legjobb ötlet. Mégis nyel egy nagyot és megembereli magát, hogy közelebb menjen. Yuunának pedig meghagyja, hogy maradjon biztonságos távolban egyelőre.
– Elnézést… Watanabe Kentát keressük, nem látták esetleg? – kérdezi végül, miközben próbál nagyon felnőttnek és férfiasnak tűnni, már amennyire a jelenlegi állapota megengedi. A férfiak rápillantatnak, végigmérik, ő viszont állja a tekintetüket szakadatlanul. Még csak el sem pirul, pedig valami ilyesmi reakcióra számított magától. Már éppen felkészül lelkileg minden lehetséges alternatívára, amit a férfiaktól kaphat. Azok azonban befejezik a nézelődést, majd mindenféle drámai jelenet, nevetgélés nélkül ismét egymás felé fordulnak, és úgy beszélgetnek tovább, mintha mi sem történt volna. Haru elkerekedett szemekkel nézi őket, értetlenül fordul vissza Yuuna felé, elhúzott szájjal vonogatja a vállát. Most meg mi a francot csinált rosszul? És miért tesznek úgy ezek, mintha itt sem lenne? Vesz egy mély levegőt, ismét, még hangosabban megpróbálja.
– Elnézést, Watanabe Kentát látták? – ereszti ki hangját, amennyire csak tőle telik. Az egyik, roppant részeg, nagyon szigorúnak tűnő öregember gonosz pillantást vet rá, amitől meg kell hátrálnia, egyik kezét maga elé emeli. Kifejezetten ijesztőnek tartja, az egész férfit, de az arckifejezését főleg.
– Takarodj innen, kölyök, nincs itt semmi keresnivalód! – utasítja rendre, a tipikus szigorú nagypapa hangnemben, ami rettenetes emlékeket idéz elő. Mielőtt még visszatántorodna, eszébe jut Yuuna, ahogy sírt, és amilyen kétségbeesett volt. Akármennyire ijesztő a hapsi, akármennyire hátat akar fordítani és engedelmeskedni, összeszedi magát, minden bátorságát. Előre lép, kihúzza magát.
– Nagyon fontos ügyben keresem, kérem, válaszoljanak! – hajol meg kissé, hiszen udvariasan kéri továbbra is, de határozottan és hangosan, hogy mindannyian jól érthessék a kérését. Mire felegyenesedik, azt látja, hogy az összes ücsörgő, iszogató férfi feláll az asztaltól és felé fordulnak. Megfagy az ereiben a vér, és hirtelen kicsit megbánja az előbbi cselekedeteit. De csak egy icipicit.

Oldalak: [1] 2 3