Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.

Üzenetek - Minami Junko

Oldalak: [1] 2 3 4

Soul Society / Re:Mindent egy jó falatért!

« Dátum: 2020. Máj. 03, 19:47:04 »

- Hmm? - egyenesedett fel, fejét oldalra billentve. Nem találja alkalmasnak magát arra, hogy gyógyítson. Ő inkább a harc terén nyújt neves példát, még ha pár kollégája is inkább negyedikesnek nézte. Lehet még nem igazán tudják, kivel állnak szemben, így persze Junko elnézte nekik a bakit.
- Eeee, te is inkább negyedikesnek festesz! - vigyorgott játékosan. Ami azt illeti, komolyan is vehetnénk, a lány elég aprónak tűnt lila hajúkánk számára, akiben elképzelése szerint komoly erő lappanghat. Nyilván akadémistának nézett ki, de hát, ha van potenciál, akár simán mehetne oda, nem? Ha akarna persze, az már a sushi tolvajon múlik! Junko egyszerűen magát látja ebben, és hogy szerinte hol tehetne a sötét sörényes jó szolgálatot.
Ez a téma viszont hamar továbbrepült. Mindkét idióta egy „játékos vetélkedő” mellett döntött, ami újfent, inkább Junko számára az. Reiről fogalma sincs, miképp vélekedett. De neki nagyon szórakoztató, hogy bemutathatta Kinshijakuirot, és nem hezitált a 11. osztagosnak ugrani.
Sokat gyakorolt, így jól véd. Becsüli viszont ifjonc ellenfele gyorsaságát. Abból akadt bőven, illetve talán kurázsiból is. A pengék koccanása betöltötte a teret, igazi dallamként hangozva Junkonak.
- Hmm-hmm! Szinte énekelt a kardjaink pengéje! Aki így tud forgatni egy ilyen nemes eszközt, abban biztos vagyok, hogy az amatőrtől több – kacsintott elismerő mosollyal, majd mint az talán várható volt, megindult Rei felé. Energikus személyiség, nehezen tudott egy helyben el lenni sokáig. Shunpoval ment neki, kardját előre szegezve. Persze nagyon figyelt, hogy ne okozzon sérülést a fiatalon, elvégre nem megölni akarta. Igazából alig kezdték el, de lassan kezdve értelmét veszteni az, hogy a sushi evés miatt móresre tanítsa. Inkább… tényleg játszani akart! A maga módján.
Válasz reakcióként úgy tűnik, a sötét sörényes nem hazudott. Sikerült megvágnia Junko ruháját a bal karjánál, amire a lány rámarkolt, és le is tépte. Egy rafinált mosoly jelent meg az arcán. Rei arra számíthatott volna, hogy esetleg támadni fog még a leányzó. Ám módszert váltva ügyes, szinte impresszív mozdulattal visszahelyezte wakizashiját a tokjába, és leült lótuszülésbe.
- Van már ötleted, melyik osztagba akarsz kerülni? - kérdezte, a szokottól nyugodtabb hangon - Vagy valamilyen célod a harccal? Elég erős vagy, szépen felhevítetted a hangulatot. Szívesen játszanék még! De most inkább beszélgetnék. Mit szólsz?
Gyors váltás lehetett az előbbi show-műsorhoz képest. A lila hajú átszellemült kissé, talán ezt mondhatnánk az első pillanatnak, amikor kellőképp kiszórakozta magát, és most nyugalomra vágyott. Ilyen ez, ha valakinek a viselkedése, bizonyos személyiségjegyei a hangulatától függenek.
- Esetleg még ami eszembe jutott, elmondtad már a neved? Úúú, Kosegare*, ugye? - biccentett oldalra a fejét - Én Minami Junko vagyoook!
Kezet nyújtott a sötét hajúnak.

(click to show/hide)

Soul Society / Re:Seireitei új reménye - A főkapitány avatása

« Dátum: 2020. Ápr. 16, 22:45:05 »

A háború talán mindannyiuk lelkére mély hatást gyakorolt. Junkot se érte másként. Eléggé össze volt zavarodva, mondhatni a sokktól. Ez lehet az első eset, amikor a leányzó komolyan gondolkodóba esett, és tudatosan leplezni kezdte az érzéseit azért, hogy segítsen Seireiteiben helyreállítani a rendet. Fogalma sincs, mennyire lehetett segítőkész mondjuk, az optimizmus kerülte manapság. Inkább az apátia jellemezte. Legalább negyven perce bámulta magát a tükörben, beesett, lila szemeivel.
Aikawa-san, ha szabad még így szólítanom téged. Lassan kezdek ráébredni arra, mit érzek. Olyan, mintha az idő direkt nem vetne rám ólomkövet, hogy lássam a tetteid következményeit. Mintha a ruganyosságom látszólag megmaradt volna. Eltűntél, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rád, s most az én felelősségem is osztagunk fennmaradása. A legrosszabb, hogy nem tudom, te most tényleg eltűntél -e, vagy netán...? Akármiképp legyen, remélem ez a harag dimenziókon át végigkísér majd. Átható gyűlölet. Gyűlöllek!
- Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! - visította, majd felkapta a tokkal földön heverő kardot, és betörte vele a tükrét. A tárgy a falon lógott, ennél fogva az erős lendület hatására leesett, miután berepesztették. Alatta egy kis komód állt pót-egyenruhákkal, amire a szilánkok hullottak. Néhány nagyobb darab ledöntötte a komódon lévő apróbb dísztárgyakat.
A fentiek alapján tanúsítható, hogy a lány kissé megőrült. Kinshijakuiro sem kommentálta az eseményeket, ami azt illeti. Jó ideje némán hallgatta gazdáját, a fáradt nyüszögésektől át az ilyen dührohamokig. Figyelte, amint Junko aztán lenyugszik, és igyekszik magát felkészíteni a mindennapjainak. Hogy eleget tegyen mindenki elvárásának. Hogy segítsen a rend helyreállításában, még ha az jelenleg kimerítően sok lélekjelenlétet is követel tőle.
Kifújta magát, felsöpörte a piszkot amit csinált, és rendbe tette a komódját. Majd az ajtóhoz sietett. Remélte, nem most viszik el, amiért zajongott. Nem rumlit akart ő, se megőrülni, vagy hosszabb távon depressziót árasztani magából. Viszont úgy gondolta, hosszú idő lesz kiheverni ezt a sok negatív érzést, melyekre ráébredt volt kapitánya kapcsán. Annyira nyitott ajtót, hogy ki tudja dugni a fejét. Átvette a levelet egy meghajlás közepette, megcsodálta udvariasságból, aztán bezárkózott. Ha rajta múlik, borítékostul hamar a kukában végzi. De eléggé piszkálta őt holmi hivatalos papír gondolata is. Szóval végül csak elolvasta, s összekészült.

A kedves fogadtatás most jól esett neki. Igyekezett mosolyogni. Korábban a szeme alatti karikákat se hanyagolta el, rakott rá némi kenceficét, hogy az eltakarja. Azon járt az esze, bár most nehéz, s valószínűleg elérte a mélypontját, innen felfelé vezet kavargó, kis ösvénye. Kifújta magát, majd az előlépő férfire meredt. Hozzá képest Junko szerint az őket fogadó hölgyemény bátrabbnak bizonyult. A beszéde nem volt számára meggyőző, inkább egy ijedt kis fiúhoz hasonlította, úgy hadart. Mikor aztán a köszöntő véget ért, az elsők között lépett oda hozzá, hogy legkirobbanóbb oldalát előrángatva produkálni tudjon valamit, és megismerhesse kicsit a főkapitányt.
- Igazán szép beszédet adott elő! - vigyorgott fel a nála magasabb egyénre - Mondja csak, mik a személyes érzései vagy tapasztalatai a helyzet kapcsán?
Rögtön mély kérdéssel indított. A férfi döntése, megválaszolja -e, vagy sem. Ha ignorálni fogja, a tizenegyedik osztag hadnagya biztosan elkönyveli valaminek. Ha terelni próbált, szintén. Bár, attól is függött, milyen irányokba. Lila hajú elvtársunk egynek tekintette jelenleg őt maguk közül, senkitől se különbnek. Úgy vette észre, mintha a férfi ezt szerette volna - szerinte, Aztán persze ki tudja.

Külváros / Re:Sétálóutca

« Dátum: 2020. Márc. 12, 13:50:37 »

Külvárosi délután
Hogy ne legyél Shinigami: no. 1!

Szerette Shinigami társait, de mégis inkább jól esett most Junkonak egy azon a világon kívül eső valaki, akit megölelhetett. Ebben a pillanatban volt tiszta sor, miért érez nehézséget a mellkasában, miért több idő ma felöltözni is, és miért menekült halandók közé.
- Úgy hiányzik, úgy hiányziiik!! - ismételgette nagyobb hangerővel, zokogva. A kapitánya eltűnéséről szóló hír, a gondolat amit elutasítani próbált idáig, az előtört, és nehezen viselte. Ám még ha csak egy pillanatra is, de nyugodtnak érezte magát ebben az abszurd helyzetben.
Úgy is, hogy a fiú balszerencséjére akkor pattantak ki Junko szemei, amikor az a bizonyos akció végbement, és őt fixírozták. Értetlenség sugározott belőlük azonban, azt sugallva, a lila hajú nem volt a helyzet magaslatán. Ma mindenhez kicsivel több idő kellett neki, pörgős személyisége ellenére. Ennyire megrázta volna valóban Aikawa Chiyo eltűnése? Netán a lehullajtott vattacukorért is sírt? Egyelőre rejtély marad.
Junko némán pislogott, miként az ismeretlen lassan kibontakozott öleléséből, majd visszament ahhoz az árushoz, akinél ő is megállt korábban. A lány aranyos gesztusnak vélte az apró tettet, és csendben, kipirult arccal vette át az édességet. Viszont fogalma se volt, hogyan kéne illendőn megköszönnie, ezért igencsak félreérthetően fogalmazott; mellesleg ismét könnybe lábadtak a szemei.
- Megbámult és lefizetett édességgel!! - kiáltotta el magát, és sírásnak kezdett. Erre még többen álltak meg, döbbent arcvonással. Sutyorogtak a fiúról, hogy „milyen fura alak”, „szegény lány”.
Úgy tűnt, a lila hajú egy ideig nem fogja abbahagyni, s valami mással kellett előrukkolnia az ismeretlennek, ha meg akarta őt nyugtatni. Legalábbis hosszú percekre nyúlt az esemény, miképp ő látványosan hüppögött-szipogott, míg végül nem győzte levegővel.
- Van egy zsepid? - kérdezte rekedtes hangon. Amennyiben kapott, halkan megköszönte, meglapogatta orcáját, kifújta az orrát, és először elmosolyodott. Ellenkező esetben megfelelt a saját ruha ujja is, mármint ha rögtönözni kellett, akkor Junko nem habozott lépni, légjáratainak tisztán tartása érdekében. De azért remélte, hogy a fiúnál tán csak lesz egy elveszett papír zsebkendő.
Akárhogy is, végül, hogy újra kapott levegőt, kicsit lehiggadt. Tépett picit az almás vattacukorból, oda se nézve az előzőre, amibe azóta már sok kisgyerek beletaposott, vagy sok sietős léptű ember a földbe tiporta. Helyette az ismeretlent fixírozta. Pislogás nélkül.
- Tudom már! - vigyorodott el egyszer csak Junko. Lehet egész idáig azon gondolkodott, mit csináljon az előtte állóval? - Most velem töltesz egy kis időt, és elmegyünk sétálni egy nyugodtabb pontraaaaa!
Számára elég volt egyszer megfogalmazni a spontán jött ötletet. Makacsul tartotta magát hozzá, így ez egy tervvé változott, aminek eredményeképp rámarkolt a fiú csuklójára, és húzni kezdte maga után, előre. Így „rabolt el” egy Shinigami egy idegent.

Soul Society / Re:Mámoros szabadnap

« Dátum: 2019. Dec. 26, 21:44:33 »

Ejha, Junkoval most elszaladt a ló! Csak mókázni akart egyet, mi abban olyan rossz? Na jó, abszolút nem kellett sokáig válasz után kutatnia. Ott lapult a gyomrában, egy émelygés formájában.
Nem akarok újra hányni!, gondolta, miközben még jobban előredőlt az állat hátán. Ettől még gyorsabban futott – galoppozott. Ha Amine meg se próbálkozik, ki tudja, meddig jut vajon a lila hajú? Ezen elmeditált, aztán érezte a patás lassulását.
- De nem akarok leszállniii! - pislogott ártatlanul Amine-re. Ha már megállt a menet, ennyi kijárt neki! Büszkén kihúzta magát a hátán, próbálva erősnek mutatni magát, majd Sachira vigyorgott.
- Úgy van, ezért én nyerteeeem! - kiáltotta, és lelkesen magasba tartotta kezeit. Az állat közben prüszkölt egyet, majd lehajtotta fejét Amine simogatását érezve. Junko is kihasználta a lehetőséget. Megpaskolta a nyakát, megvakarászta a sörényénél. Szélesen mosolygott, hogy Sachikot leelőzte a hülyeségben. Viszont ajkai hamar lebiggyedtek, mikor a világos hajú elkezdte húzni az agyát.
- Nyaaa! - nyikkantott Junko szomorúan – Ne játssz a szívemmel! =< Én akarok pacit!
Kicsit meg is rugdosta a ló oldalát, aki ettől nyihogva megugrott.
- Ne haragudj pacii! - simogatta meg újra, majd barátnőjére tekintett – Hmm. Émelyeg a gyomrom, de megvagyok!
Élvezte a levegőt, belegondolva. Ahelyett, hogy fürdőznének legalábbis, kicsit kinn voltak még Sachival, úgy, hogy a ló, aki kezdett Junko szívéhez nőni, hamarosan visszakerül gazdájához. Őszintén nem tudta, mi fogja fogadni, bár nem is érdekelte, ami azt illeti. Számára már megérte a kimozdulás, és remélte, magánakciójától az onsenezés nem fog elmaradni.
- Szerinted a hápi mit csinálhat? - gondolkodott el – Amit te hoztál. Vajon már a fürdőben lehet? Szerinted jó lehet az étel kínálat is? Jártál már annál a fürdőhelynél, ahonnan elindultunk?
Kérdezgetésbe kezdett, mert addig is elfeledkezett az émelygésről, ami továbbra is bántotta a gyomrát.
- Vagy Amine-san, te ismered a helyet? Sokat szoktál onsenezni? - vette be másik barátnőjét a faggatósdibe. Addig se érezhette kihagyva magát!

Külváros / Re:Sétálóutca

« Dátum: 2019. Dec. 11, 13:36:19 »

Külvárosi délután
Hogy ne legyél Shinigami: no. 1!

~ Nem igazán érzem most magamban a motivációt - tette le kardját Junko, és leült, majd szétterülve elfeküdt a gyakorlópálya közepén. Pontosan olyan látványt nyújtott így, mint medúza a homokparton.
~ Miért? - érdeklődte Kinshijkauiro.
A lila hajú megrántotta vállait, majd hümmögve az oldalára fordult, háttal neki. Kezével kényelmesen megtámasztotta fejét, míg a másikkal képzeletbeli köröket rajzolt az ujjával a padlóra. Be nem vallotta volna, hogy Aikawa-sant hiányolta! Hallgatni egyszerűbbnek, jobbnak tűnt. Megúszhatta a nehéz fogalmakkal való bíbelődést, az érzések kifejezését, amiben rájött, rettenetes. A vidámságot mondjuk nagyon is jól meg tudta mutatni, hiszen ilyen alaptermészetű. Folyton pörög, nagyon sokat beszél, majd elfárad, és körülbelül úgy terül ki, mint nemrég tette. De mindvégig, míg bírja szusszal, ő nehezen kapcsol le! Legalábbis ez utóbbi volt igaz rá sokáig. Mostanság inkább az előbbi van érvényben. Fogalma sincs, hogy kéne kifejezni önmagát. Nem tudja mit érez, van -e egyáltalán olyan "sablon", mely szerint éreznie kéne bármit is?
~ Csak... valahogy mást csinálnék az állandó gyakorláson kívül - sóhajtotta a hosszú, kínos csönd után. Rövidesen jó hangos korgásba kezdett a gyomra.
~ Úgyhogy szerintem együnk valamit. Gyere! - halvány mosollyal lassan felkászálódott a földről, majd Kinshijakuiroval elmentek ügyet intézni. Junko hamarosan gigaiban császkálhatott az emberek világában.
Kényelmes tempóban sétált közöttük. Hivatalosan megfigyelni érkezett, mivel a Sétálóutca környékéről rengeteg Hollow támadásról számolnak be mostanában, és nem tűnt úgy, hogy rajta kívül bárki vállalkozó szellemű lett volna ennek a kivizsgálásához, vagy a civilek "felvigyázásához, csőszködéséhez", miképp pár társa hívni szokta ezt a feladatot. A fejét rázta.
~ Szerintem a többség felnőtt. Tud futni az életéért, védeni a csemetéit. Mi meg megfigyelünk inkább amúgy is, nem? Például... Az a vattacukor árus gyanúsnak tűűniiik! - próbált némi vidámságot belecsöppenteni a mai napba.
~ Hú, több téren megleptél! Mióta vagy ilyen mély gondolkozású? Ugyanaz a Junko vagy egyáltalán? Miért akarsz vattacukorral kezdeni?! - akadt ki a kardszellem.
A fejét vakarta, miközben a színes édesség listáját böngészte.
- Tehát különböző szín = különböző íz? Úúúú! Azt a világoszöldet kérem!
- Zöld almás, tessen parancsolni! - mosolygott az eladó. Junko pedig örült, mert pénzzel fizetett valamiért, amit szeretett. Más kérdés, jól lakik -e vele? Hát. Biztos nem. De mind emögött egyetértett hű társának rejtett utalásával. Nem mondhatta ugyanannak a személynek magát, aki Aikawa Chiyo előtt volt. Valószínűleg mostanában üt vissza a leginkább a hiánya! Elgondolkodva sétált előre, a földet fixírozva, miközben hébe-hóba szakajtott a vattacukorból egy nagy darabot, és a szájába tömte. Észre se vette a fiút, aki pontosan felé közelít, majd összekoccant vele. Leesett az ínyencség, amit alig öt perce vett. Bekönnyezve, lassú mozdulattal a fiúra emelte tekintetét, majd átölelte őt ösztönösen és hangosan sírni kezdett.
- Hiányzik! - kiáltotta, mire többen felfigyeltek rájuk az elvonuló emberek közül. Fel-feltekintett a sok ismeretlen arc, aztán persze mentek is tovább rögtön. Dolguk van. Junkonak is.
Kinshijakuiro remélte, a nagyon furcsa, szinte komikus helyzetből kivételesen nem fog kínosan kikecmeregni gazdája! Aki, úgy tűnt számára, elkezdett "eszesedni" kicsit, elkezdett benőni a feje lágya. Rá is fért ő szerinte. Más kérdés, itt a "Hiányzik!" kissé olyan, mintha a vattacukorra értette volna a lány. Miért ne? A vigaszt jelentő étel kiben ne okozna űrt?

Lélektovábbképző Akadémia / Re:Edzőterem

« Dátum: 2019. Nov. 01, 00:12:04 »

A kard lelke: Te vagy
Honnan tudom, hogy biztos én vagyok -e?

Kaiya szavaira zavart képet vágott, és a fejét vakarászta. Honnan kellett volna neki tudnia, mit jelent hadnagynak lenni, vagy mivel jár ez? Senki nem mellékelt neki használati útmutatót, illetve magyarázta el a „játék” szabályokat. Ő kapott egy kinevezést, melynek a mai napig örül, egyelőre viszont a vállát vonogatta. Kivéve amikor az ősz hajú azzal példálózott, „mi lenne egy társával, ha...”. Homlokához emelte jobb kezét, és fürkészőn körbenézett.
- Nem értem, én mindenkit nagyon elevennek, egészségesnek találok! - vigyorodott el, ismét kobakját vakarászva. Könnyedén vette a vele egy rangban elhelyezkedő szavait. Valamit használtak, tanítottak számára ugyan, viszont még fejlesztésre szorult a képesség, amivel igazán megérthette azokat. Nagyot sóhajtott, majd a sorba álláson, bemelegítésen túl tovább figyelgetett.
Ritka momentumnak ígérkezett, ha a leányzó a tőle eltérő, komolyabb módon tudott gondolkodni, megszólalni. Összeszedte minden erejét, utána nem agyalt sokat elmés válaszán. Picit viszont lekonyult a szája, örült volna, amennyiben övé a legjobb válasz! Aztán persze mosolygott, mint mindig. Hamarjában túllendült rajta.
- A kardnak nem saját lelke van? - kérdezte kíváncsian – Hiába vagyok részben én Kinshijakuiro, ha ő külön személyiséggel, formával rendelkezik.
Itt viszont megakadt, s nehezen mozdult volna előre, ha ez megválaszolatlan marad. Amint kapott valamiféle reakciót, tekintete a kinyíló kapura vetült.
~ Úúúú, babák! Olyan nagyon, mint mi! Szerinted velük fogunk játszaniii? - lelkendezett hű társának Junko.
~ Fogalmam sincs, ám el kell ismernem, ugyancsak érdekesnek ígérkezik ez a mai nap!
~ És szépnek!
~ Igen. Szépnek.
~ És izgalmasnak, meg színesnek, meg furának egyszerre!
~ Miért gondolod furának?
~ Én tényleg nem értem Kaiyát! - utalt a múltra kicsit, illetve a jelenre.
Eleve, mikor még a kardos téma volt terítéken, nehezen emészthető a lila hajúnak. Bonyolult. Különös, habár emiatt gyönyörű.
Önhatalmúlag közelebb lépett a hozzá legközelebbi bábuhoz, hogy felmérje.
- Shinigamikat reprezentálnak? - billentette oldalra fejét – „Ők” lennének az ellenfeleink? Junko biztos játszana velele! Vagy akár többel is!
Pördült meg tengelye körül, s aztán visszalépett helyére, s megfigyelte a nemrég említett személy mozdulatait. Elgondolkodva állára tette kezét: „milyen szép kardja vaaaan”! Majd persze, miként a fémes csilingelés bejárta a termet, elbűvölve érezte magát. Mintha meglenne számára A dal, mely egyszerre altató, vagy hajtónóta. Attól függően, pihenni akart, vagy harcolni? Jelen esetben, ahogy ő szokta hívni: „játszani”.
Elkezdte kihúzogatni társának kardformáját a tokjából. Elég lassú, halk. Tudja, hogy edzésen vesz részt, ezért eleinte nem vette túl komolyan. Egyelőre. Aztán picivel később az agya máshová tévedt. Eszébe jutott pár kép a múltból. Narancssárga valami. Forró, éget, és félelmet keltett benne. Sose görbült még le ennyire a szája! Erősebben markolt fegyverére, visszatette.
Ismét halk, ám talán most az előbbi próbálkozásától jobb. Hasonló dühvel – düh ez egyáltalán? - még tovább haladt, hiszen Junko nem a feladásról híres!
~ Halk, halk, halk, halk! Mi van velem? Miért vagy számomra néma?
~ Hiszen kivonsz a tokból! Biztosan figyelsz arra, ki most mestered? Vagy rám?
Visszatette, kihúzta. Nagyon elenyésző volt számára a hang, amit ezzel a kivonással produkált.
Nem ártana a segítség.

Lélektovábbképző Akadémia / Re:Edzőterem

« Dátum: 2019. Okt. 28, 23:43:50 »

A kard lelke: Te vagy
Honnan tudom, hogy biztos én vagyok -e?

Végigtapogatta verítékes alvó ruháját. Zsinórban ez a tizedik nap, hogy nem aludt jól! Ráadásul még rosszabb: késésben volt edzésről. Elsápadt, amikor erre rájött, még mindig fekhelyén ücsörögve, nyuszis kezes-lábasban. Oh igen, egy ideje a szenvedélyévé nőtte ki magát ez a számára érdekes, hosszú fülű állatka.
- Olyan aranyooos! - mondogatta mindig Junko, ha valahol látott egyet. Most viszont lefelé görbült a szája. Először látszódtak rajta az idegesség jelei.
- El fogunk késniiii! El fogunk késni, el fogunk késni, el fogunk késniii! - visította folyamatosan, majd hirtelen kipattant a meleg dunyha alól, és hevesen matatni kezdett a kuplerájban fekete egyenruhája után. Már egy ideje arra sem volt ereje, hogy rendet tartson, pedig a káoszról híres. Kinshijaukiro tudta a miértjét persze, de hallgatott. Nem akarta dorgálni gazdáját, egyébként se heverte még ki teljesen azzal a furcsa, szőke szerzeménnyel való találkozását. Aztán jött ez az egész hadnagy dolog. Fura a leányzó számára a tudat, a ranglépés, mely sokkalta nagyobb felelősséggel jár, mintha „csak” tiszt lenne. Itt már többet várnak el tőle társai védelmezésénél, a papírokkal azonban mindig sok baj akadt. Gyakran összekeverte őket, vagy pár pillanatra elfelejtette, hova pakolta, és legalább fél percig kereste azt, ami az íróasztalán hevert.
Végül megtalálta, majd hamar magára is kapta a fekete kimonót, Kinshijakuirot viszont majdnem hátrahagyta sietségében.
- Jajj, ne haragudj! - sipított fel, mellkasához kapva őt, utána rohant, mint a ló.
Visszhangzó koppanás közepette ért a helyszínt jelentő épület elé. Na, nem esett hasra a futástól, Kaiyát hallotta, s épp akkor sikerült ideérkezni, mikor az ősz hajú hölgyemény vigyázzba parancsolta a tanulni vágyókat.
~ Eeeee-, most mi legyen? Már megjegyezte nekem párszor, ne igyak, pedig Junko csak jól érezte magát a barátaival. Kaiya nem is hiszi szerintem, hogy igenis lehet a Shinigaminak szabad napja, mert ha túlterheljük magunkat, az sose vezet előre! De-de… Nem is olvastam el a kiírást teljesen. Csak annyi maradt meg, fegyverforgatás a téma. Azt hiszem!
~ Itt vagy, ez a lényeg! Menj be, kérj elnézést szerintem, nyugodjál meg. Többet mi mást javasolhatnék?
~ Ööö… Neeem tuuudooom! - vigyorgott zavartan a lila hajú.
- Szép napoooot! Sajnálom, hogy olyan karót nyeltnek tetszik leeeniiii! - integetett lelkesen, miután sikerült erőt vennie magán. Ő teljesen ártatlanul mondta ezt, a benne élő gyermek szólalt meg, s volt jelen.
~ Mi?! Úgy értettem, a késés-… mindegy.
~ Humm? Valami rosszat csináltam?
Kinshijakuiro elcsendesedett.
Junko váll rándítva letette maga mellé hű társát, majd fejkörzésbe kezdett. Utána fokozatosan fentről-lefelé haladva jöttek a karok előre-hátra körzéssel, a törzsdöntés és fordítás, később pedig nagyon szépen a lábfejét is meg tudta érinteni. Kimondatlan érdekessége a leányzónak, hogy hajlékonysága révén, kisebb kényelmetlenséggel egybekötve képes volt lehajolni. A feje a térdét érintette. A közben fellépő fájdalom pedig a fájdalomküszöbének egy negyedét. Akkor miért csinálta? Imádott nyújtózni, azért! Mellesleg jól is esett neki, ha épp nem dinamikusan hajolgatott le, hogy biztosan átmozgassa magát. Térd-, illetve bokakörzéseket is csinált. Leült lótuszülésbe, hogy tovább lazítson izmain később. Szerette váltogatni a technikákat saját belátása szerint, és fontosnak tartotta a helyes lenyújtást, különben komoly izomlázzal kellett volna számolnia másnap!
- Hmm. Tulajdonképpen valamit, ami sokkal több a lelkünk tükörképénél, ám mégis a részünket képezi. Valamit, ami bár tőlünk külön formában létezik, velünk együtt fejlődik, s ha nem eddzük, akkor kicsivel se fog többet, vagy kevesebbet tudni tőlünk, magunktól – gondolkodott hangosan – legalábbis én nekem ez a véleményem!
Széles, barátságos mosolyt öltött magára a lila hajú, majd határozottan köszönt Yumikonak, mikor felismerte őt. Távol helyezkedtek el egymástól, de a lányka sose félt hangosan beszélni. Még akkor sem, ha igazán elbizonytalanodott. Már pedig mostanában… Mostanában elég sok mindent megkérdőjelezett még magával kapcsolatban is, sokat töprengve azon, vajon az optimizmusával nem csap -e másokat? Vagy saját lényét? Aztán általában megunta az egészet, és elment Kinshijakuiróval sushizni, vagy nézni a felhőket, vagy ami a leginkább jellemző rá: gyakorolni. A Chiyo szerinti, elrendelt 4 óra dupláját. Egyedül ez volt a biztos jele annak, hogy valami, kimondatlan elhatározásra jutott a gondolatait illetően. Nem hagyta még, hogy konkrét formát, szavakat öltsön ez, csak az eltökéltségében mutatkozott meg, bármi is járjon ködös kis fejében.

11. osztag / Re:Kert

« Dátum: 2019. Máj. 07, 01:10:51 »

Egy fura barátság kezdete

Hadnagy, hadnagy! Mostanában a tizenegyedik osztagon belül mindenki így szólította, pedig nem tudta, hogy kell annak lenni. Persze némi segítséggel hamar megtanulta, a papírból nem szívecskéket hajtogat. Ha már kreatívkodni szeretne, a pillangók jobbak erre a célra! Miután aláírta őket valahol. Fogalma sincs, hirtelen miért vágytak erre más Shinigamik. Amennyiben szerették a nevét, elég lett volna megkérdezniük, és szívesen elmondja bármennyiszer, míg éhessé vagy szomjassá válik. Utána viszont aztán szünetet tart!
Ma túlságosan is sokan keresték. Nem hitte volna még Kinshijakuiro sem, hogy ez lehetséges. De végül bebizonyosodott az ellenkezője. Gazdája úgy futott vele, mint akit ágyúból lőttek ki. Közben szélesen vigyorgott. Haja szokás szerint lógott, nagy sietségében belekapott a menetszél.
~ Szerinted miért üldöztek olyan dühös arckifejezéssel? - kérdezte magában hű társától, s hozzá csücsörített kissé.
~ Nem végzed rendesen a munkád, gondolom…
A sólyom Halálistenével együtt változott. Míg a lila hajú korábbi megpróbáltatásainak ellenére mosolygott, nevetett, ő... úgy vált még komolyabbá. Igazából fogalmam se volt, hogy ezen a létsíkon van ennek az érzésnek egy intenzívebb formája. Ahol nem pusztán tanítani akarsz, nem pusztán csak egy eszköz vagy, ám teljes valójában érzed a köztetek kialakult kapcsolatot.
~ Dehát kitartóan edzek, és pihenek, aztán megint edzek… Mostanság hajtogatom a pillangókat, ki is festem őket.
~ Te kifested a papírokat, amiket adnak neked, gazdám?!
Ez a kapcsolat erős. Elsöprően. Őszinte csodálatom, akire így tekinthetek, s még nem hagyta ott a fejét az erdőben.
~ Naaa! Miért vagy ilyen harsány? Tök cuki szívecskékkel, csillagokkal csinálom, hogy boldogak maradhassanak az osztagtársaim!
~ Nem tudod, miként kéne aláírnod, ugye?
~ Dehogy is nem: a lényeg, a neved helyett a szíveddel kell. Vagyis… kitalálni valamit, amit a legközelebb érzel magadhoz, és… Miért vágsz olyan komoly pofit? Megbántottalak? - oldozta le oldaláról, hogy futás közben magához tudja ölelni kardját. Kinshijakuiro mélyen hallgatott. Junko elhúzta a száját.
Sosem leszek nagyobb Aikawa-sannál! Számomra ő marad az abszolút mintapélda!
Sosem fogok tudni teljes morális értékeket átadni ennek a nőszemélynek!

Felsóhajtott. Zihálva megtámaszkodott egy fa törzsén, míg szabad kezével legértékesebb kincsét szorongatta. Az ismerős hangra viszont feleszmélt. Rögvest körbenézett, és amint kifújta magát, szaladt tovább.
- Szii-aaaa! - köszöntötte lelkesen társát – Humm!
Komoly képet vágott. Ráhunyorított Azumira, akit nem ismert fel egyből. Csupán pár percnyi, meredten eltöltött bámulással később.
- Oh, Azumi-san, elég lenne Junkonak hívnod – tette csípőre szabad kezét – Nagyon hadnagyoznak, amit félek, nehezen szokok meg a nálam nagyobbaktól is.
Csengőn felnevetett.
- Rég nem találkoztunk, gondoltam beszélgethetnénk. Nem néztél e mögé, ugye? - mutatott a leányzóra, szúrós tekintettel, aztán a magnólia fára. Majd megenyhülve megérintette derekát, és támogatni kezdte, szinte ellenkezést vagy habozást nem tűrően.
- Pikniiiik!

Város / Re:Nyilvános park

« Dátum: 2019. Máj. 06, 21:05:20 »

Gondolatok

- Csak a rózsa az! - visította teljes hangerőből, és felfújta arcát, mint valami hörcsög. Néhány arra járó Shinigami rögtön felé fordította a fejét, miközben futásnak eredt. Egyértelmű jelét adták az ijedtségnek.
– Mindig megszúrom magam, ha le akarok tépni egyet.
Durcásan összefonta karjait mellkasán. Szerette nagyon a növényeket, mert annyira eltértek színeikben, formájukban, lényükben, hogy képtelenség volt betelni velük! A népszerű, piros fejű, tüskés csoda azonban komoly kihívást jelentett Junko számára. Ami azt illeti, ki is mondhatjuk, hogy irritálta ez az alapvető tény. Más kérdés, kesztyűvel esetleg kevésbé szenved el horzsolásokat, de hát ki akar extra időt fecsérelni ilyen kéréséhez, amikor ő erős, és egy virágtól feljebb áll?
- Awh! - biggyedt le szája – Pedig már azt hittem, jönnek velem játszaniii!
Még fel is egyenesedett, hogy üdvözölje a betérőket, ha Azumi látja őket… A képzeletében folytatta a képet, látott két jól termett lidércet. Táncolt velük. Partnerül hívták őket Kinshijakuiroval… A valóságban pedig fél percig, néma csendben ücsörgött a padon. Maga elé meredt, aztán felsóhajtott.
- Őt nem ismerem – mondta kis idő múlva – De a papírmunka remekül hangzik! Akkora köteggel jár némelyik Shinigami, hogy abból kész szívözönt lehetne varázsolni!
Szélesen vigyorgott. Újból tovább sugározta könnyed optimizmusát, majd fejét oldalra billentve a lányra pislogott. Közelebb hajolt hozzá, majd Azumi szája szegleteibe helyezte mutatóujjait, mosolyra húzva azt. Elrévedt tekintettel ingázott a bal és jobb gödröcskék között, aztán óvatosan elvette kezeit, hogy az ölében pihentesse. Attól félt, amennyiben eltávolodik beszélgetőpartnerétől hirtelen mozdulatokkal, úgy a nemrég gyakoroltatni akart arcmimika eltűnik. Akkor pedig hiába magyaráz…
- Mosoly! - kiáltott fel, majd ő is mosolyra húzta száját, azonban sokkal könnyedebben. Kezeivel finoman megpaskolta arcát.
- Nálunk mindenki így csinál, vagy vigyorog… Mindenki más okok miatt. Neked van ilyen, igaz?
Kutatón a lány zöldjeibe süllyesztette a maga liláját. Várt. Csak később mesélt tovább.
- Egy gondolat is jó kiindulópont ebben.
Lenézett, gyomra ekkor ijesztő, hangos korgásba kezdett.
- Megéhezteeem! - nyújtózott, majd felállt – Úgyhogy én leléptem. Te indulj el annak mentén, amit az előbb javasoltam. Vagy legalábbis elmélkedj rajta sokat. A rózsákat pedig kerüld!
Azzal Junko intett, s lelépett egy jó étkezdést keresni.

//Köszönöm a játékot!

Küldetések Soul Societyben / Re:Foszlányok - Hasadó lelkek

« Dátum: 2019. Ápr. 16, 19:55:38 »

Nehezen állt szóba bárkivel is, de egy segítséget igénylő ifjú lelket látva nem bírt ellenkezni. Hiába lehetett csalétek, valaki hogy van oly lelketlen, hogy meg se próbál egy kérdést intézni felé? Mindössze pár szóról beszélt, ami megnyugvást generálhat a legtöbb helyzetben. Amit elmormolhat bárki, bármilyen távolságban is van. Jelen esetben ez laza, félig térdre ereszkedett pózt takart, melyből Junko felegyenesedett, a gyermek különös ragyogását elnézve. Eme átalakulást hosszas méregetés után se tudta hova tenni.
Mi a-, kérdezte magától gondolatban.
Komoly kérdésekkel árasztotta el a különös lény látványa. Utolsó pillanatait tölthette, embernek álcázva magát, aztán sikerült robbanás szerűen kitörnie, neki pedig időközben elugrania. Ám a savas vér elérte jobb kezét, beborítva az ujjakat. Kellemetlenül megrándult az arca, és szorosabban fogott fegyverére, mintha csak élete múlna rajta. Pont amelyiket a leginkább harcászathoz használom!
- Számomra az is kérdéses, egyáltalában az átalakulása befejeződött -e már? Vagy hogy most mire vár?
Más különben mit szólhatott volna az egy helyben álló teretményre? Próbált a kisugárzása alapján képet kapni róla. Erőviszonyokat felmérni, majd jelen pozíciójából körbetekinteni, esetlegesen érezni -e más, hasonló lényeket is a közelben?
Ezer és egy kérdés járt a fejében. Bármit látott, kisgyermek képét öltötte magára. Ő lehajolt hozzá nemrég... Csodának tartotta, hogy ösztönei még a helyükön voltak, meg működtek legalább!
Felsóhajtott. Körbenézve, ha látta, a többiekre is ráfröccsent a vér, de komolyabb bajuk nem esett, annak rettentően örült. A belső hadakozások viszont hidegen hagyták, így a két hadnagy szócsatáját sem szakította félbe. Szerinte rájuk tartozott a dolog, neki a saját viselkedése a saját hatóköre is. Lehet azért később elgondolkodhatnék, megéri -e nekem mindenféle idegent kérdésekkel traktálni…?

Karakura / Re:Az üzenet címe: Megtorlás

« Dátum: 2019. Ápr. 03, 23:44:26 »

Tegnap a sok mozgás sikeresen kimerítette annyira, hogy egy igencsak különös helyen ébredjen fel később. Mikor feleszmélt, muszáj volt hunyorítania az erős fénytől, és kisöpörni néhány levelet a hajából.
- Hol vagyok? - kérdezte magától, ami egyedül azért kínos, mert épp akkor elhaladt egy Shinigami, intézni a saját dolgát. Azt hitte, Junko hozzászól, ezért felé fordult. De amint észrevételezte a szénaboglyaként szétálló hajkoronát, egy komplett madárfészekkel annak tetején… inkább távozóra fogta, úgy téve, mint aki senkit, semmit sem látott. A leányzó ajkai lebiggyedtek fél pillanatra, majd elhatározta, nem is fog rágódni ezen! Inkább elment átöltözni.
Alig vette fel az egyenruhát, megtalálta egy pokollepke, gyülekezőt fújva. Szó nélkül a helyszínre igyekezett, természetesen Kinshijakuiro társaságában, és amikor megpillantotta Aminét a sok ismeretlen arc között, rámosolygott. Valahol a nyári napsugárra emlékeztetően ragyogott.
Konkrét okot nem kapott egyikőjük sem, miért kell kitenni a lábukat Seiretei óvó falai közül, ahogy az se volt egészen tiszta számára, ki merre megy majd. Végül is mindegy, gondolta magában. Nagyon arra mutatott a nyíl, hogy együtt fognak dolgozni, egy piciny, random tisztektől összeválogatott osztagon belül. A küldetés lényege annyi tömören, el kellett vonulniuk valamiféle Quincy területre.
- Te érted ezt? - kérdezte a sötét hajút, és értetlenül, egyre hevesebb mozdulatokkal vakarászta fejét. Végül fájdalmas ábrázattal a helyére söpört néhány tincset. Útnak indultak.
Hiányzott a cél. Hogy várható el mégis tőle, gondolkodott hevesen Junko, a játszadozás, ha nem mondják meg konkrétan, mi a feladat? Hasonló a helyzet, mintha bújócskáról lenne szó, rejtekhelyek nélkül. Kinshijakuirot meglepte, gazdája mennyire próbálkozott a logikus gondolkodással. Sosem szerepelt az erényei közt, lapozott tovább gyorsan, ahogy ez felvetült kobakjában.
A lila hajú értelmetlennek találta leállni a sok-sok katonával, kik hamarosan észrevették, s célkeresztbe fogták mindannyiukat. Képtelen volt Kardlelkét parancsszóval mókára invitálni! Nem így tervezte, illetve végképp nem most, ám partnerei ott támadtak, ahol lehet, ezért maga se ülhetett ölbe tett kézzel. Akkor mégis milyen Shinigami lenne? Akit lehetett, megvágott, majd megnövelve egy ügyes kis technikával fegyverének sebzőfelületét*, mérget juttatott be a szervezetükbe**. Sikerrel járt. Némelyik ember a fejéhez kapott, némelyik sűrűsödő, vörös csíkokkal lett gazdagabb. A lány játszani akart, nosza vörösre festette a tájat, s közben töretlenül mosolygott. Hű társa ilyenkor sose tudta, sírjon vagy nevessen? A gazdája valójában őrült pszichopata, vagy ugyanaz a személy, aki szeretettel elcseveg neki a büdös zoknikról is? Megcsóválva kobakját a harcra koncentrált, sokkal komolyabban véve a szituációt. Később nagyjából egyenlően eloszolva feküdtek ellenséges katonák, és Shinigamik a földön. Junko Aminét kereste, majd örömmel konstallálta, él. Azért annyiban biztos volt, ezek a játékok hiába szórakoztatóak: mert olykor el tudnak durvulni, és akkor valaki sose kel fel többet, hogy tovább mókázzon vele.
A Halálisten szélesen társára vigyorgott, aztán elborzadt.
- Mögötted!! - kiáltott teli torokból. Ha sikerült időben szólnia, nem kerülhetett bajba. Ugye? Ezt remélte. Ő viszont nagyobb csávába került, mint hitte. Pillanatok alatt annyit érzett csak, hátrafogják a kezeit, s mire észbe kaphatott volna, előre se tudta vonni őket, hogy valamit cselekedni tudjék. Hátrapillantott, s tekintete rögtön visszavetült társára.
- Amine-san! - kiáltott újból. Nem tetszik ez a játék! Összeszorult a torka, és elködösödött a tekintete. Először érzett félelmet.

***

Csapdába esett madár. Keresi a kiutat. De nem leli – elszakították Kinshijakuirótól. Külön látva magától azt, akivel nagyon hamar egybeforrt, valódi kihívásnak tűnt. Ám megeshet, elkiabálta. Megjelent egy számára ismeretlen, szőke hajú gyermek. Mit keres itt? Oh, esetleg ő a célpont?
Mintha lett szó volna róla korábban, még gyülekezőkor. Valahogy viszont nem tudott teljes képet alkotni a múltról, ahhoz túlságosan furának tartotta a jelent. A gyermek elég harsányan váltott szót a társaival, legalábbis azzal az eggyel, akinek megcélozták a mellkasát. Junko összerezzent. A szőkeség feléjük fordult, magyarázott valamit. Ez utalás akart lenni valamire?
Kifejtette, leginkább azzal beszélgetne, aki mérgező támadást használt a katonáin. Itt kezdett nem tetszést érezni a lila hajú. Bármilyen beszélgetésre kapható alapból, viszont ennél különös görcsöt érzett a gyomrában. Mintha kavicsokat evett volna, és azok a mozdulatlanságtól is képesek lennének összerázkódni benne. Vagy mintha egy láthatatlan kéz szorítaná össze… A hab a tortán ezután jött.
- Ne tedd!! - kiáltotta az ismeretlennek. Késő. Megalázták Shinigami társát, majd elhurcolták.
Mintha párás üvegen keresztül próbálna a napvilágra tekinteni, úgy kívülről szemlélte magát. Megkötözve, fogolyként, saját idegességének csapdájába esvén figyelte, mit tesznek társával. Az ajkába harapott, melyből így kiserkent a vér.
~ Kinshijakuiro. Félek. Úgy félek… El akarok innen menni! - szólt hű társához. Ki tudja, amaz mennyit hallhatott belőle!

(click to show/hide)

Soul Society / Re:Mámoros szabadnap

« Dátum: 2019. Márc. 31, 23:59:40 »

- De mi pörgethetne fel - hukk! - Amine-san? - kérdezte lebiggyedő ajkakkal. Ritkán látni így, ám őszintén nem tudta, mitévő legyen. Olyan furán érezte magát, és társa biztos volt abban, hogy ez a túlzásba vitt alkohol egy újabb hatása. Eleve az, hogy a nemrég még energiával teli leányzó ismét levertséget mutatott. Annyira mosolygott, míg a fehérhajú (Sachi) elment, s nem sokkal később visszatért, azt visítozva: "hápi".
- Én is akarok! Én iiis! - kezdett el sipítozni hangosan, majd társához fordult. Komoly arcot vágott - Megyek állatot szerezni, ez lesz a magánküldetésem.
Junko szélesen vigyorgott. A "magánküldetés"-t is komolyan gondolta. Fogalma sincs, Amine szólt -e valamit, mert ha akart volna, se várta meg a lilaszemű. Robogott előre, egyenesen egy farmnak tetsző kis helyre, távolabb az onsentől, kocsmától. Két gyönyörű négylábú nyihogott, s legelt felváltva. Kinézett magának egy magas, barna színűt, melynek sörénye, és farkincája fekete színben tündökölt. Főnyeremény, mondta magának a lányka, jókedvűen.
Kezeit használva lendületesen átugrott az őket elválasztó kerítés felett, hogy megkörnyékezze, majd ugrással valahogy a kiszemelt jószág hátára vesse magát. Az akció nem sikerült, ugyanis a patás hangok alapján rögtön kiszúrta őt,megijedt, futásba kezdett. Még a nemrég akadályként vett fatálkományt (kerítést) is csakúgy hátrahagyta...
- Várj meg! - kiáltotta a ló után, majd belekapott farkincájába, mielőtt messze mehetett volna. Utána rögtön mellé szegődött, meghúzta a sörényét is, Lovacska pedig lefékezett. Fájdalmasan nyerítve két lábra ágaskodott, Junko ezt kihaszná-ló ismét ugrásba fogott.
- Megvagy - mosolyodott el, de arra nem figyelt, hogy megrúgta az állat oldalát. Kétségbeesetten, ugyanakkor felepezsdülve kapaszkodott immáron a nyihogó "fenevad" sörényébe, miközben az tovább szaladt, ezúttal fájdalmasan, plusz súllyal a hátán, számára ismeretlen terepen.
A Shinigami valamiképp visszavezette őt az onsenhez - végülis egy egyenes szakasz volt az egész, mely gyalogszerrel, de még futással is hosszabb távnak tűnt számára. Lóval meg könnyebbnek, az egyetlen problémát a hosszabb fehér hajú (Kaiya) jelentette, aki meglehetősen az útban állt.
- Vigyázzon! - kiáltott fel - Nagyon fut, nagyon fuuuut! A-mii-ne-saaaan! >-< Szédülöök!

11. osztag / Re:Edzőtermek

« Dátum: 2019. Márc. 17, 22:45:31 »

Hajime

Kinshikauiroval úgy döntöttek, bejárják Seireiteit. Rendben, a sólyom szerint ez enyhe túlzás, mert Junko felvette az ötletet, ő pedig rábólintott. Neki mindegy egyébként is a „hova”, mert gazdája boldogsága többet jelentett neki a lustálkodásnál, meg különben sem tűrte jól hosszú ideig a magányt.
Leballagtak a lányka kedvenc sushi-lelőhelyére, miközben lelkes magyarázatot hallgathatott a különböző fajtákról. Neki a tekercs/maki különbsége is bőven elégnek bizonyult, a lila hajú azonban részletesebben belement a témába. Olykor egyszerre tűnt számára „rettentő”-nek a beszéd, s mégis „tökéletes”-nek… Inkább hallgatóság volt, max. akkor szólt hozzá valamihez, ha tényleg annyira érdekelte, vagy tanítani akarta Junkot valami fontosra. Most, mint általában tenni szokta, csendben maradt, míg társa ennivalóját ajnározta.
~ … Szóval nekem az avokadós tekercs a kedvencem, de hmm! Ez a tojásos se tűnik rossznak. Aaawh, amennyiben mellettem sétálgathatnál, szívesen adnék belőle! - szontyolodott el, majd megállva felfelé nézett, hogy elmorzsolhassa kósza könnycseppjeit ~Egyszer szeretném, ha meg tudnád te is kóstolniii!
Szipogva felnézett egy papírosra, de a pilláira nehezedő fátyoltól sokat nem látott. Ruhaujjával szárította fel az utánuk maradt kis patakot, és az olvasottaktól rögvest jobb kedvre derült. Heves futásba kezdett, menet közben kidobva az üres ételes dobozt.
Amint megtalálta célpontját, izgágán utánaloholt, kedvesen megérintette vállát. Rámosolygott.
- A-mi-ne-saaaaan! - tárta szét karjait, hogy aztán ölelésébe zárhassa szeretett barátnőjét – Képzeld el, lesz ma egy edzés, aztááán… nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-…
Sok nagyonnal később…
- Nagyon rég láttalak! Ezért arra gondoltam elmehetnénk együtt! Mit szólsz hozzá? - pár másodpercnyi időt hagyott mindössze Junko. Majd akármit válaszolt hajdani ivótársa, ha tudta, csuklón ragadva őt megindult előre, egyenesen osztaguk edzőtermébe.
Amott kis híján felborította az éppen belépni akaró, furán sípoló személyt. Ám amint ezt észlelte, felé fordult, és egy halk „elnézést” kíséretében illedelmesen meghajolt. Kicsivel később magabiztosan köszönt, szétnézve az arcok közt, hátha más ismerőst is láthatott. Egyelőre egy másik sötét hajún akadt meg két szép, lila tekintete, de…
~ Az edzés az edzés! - unszolta kardjának lelke.
~ Mondasz valamit! - Junko letette, s nekitámasztotta őt a falnak. Bocsánatkérőn pislogott rá párat, végül elkezdte a bemelegítést, ha már Hakuda edzésre jött!

Lélektovábbképző Akadémia / Re:Park

« Dátum: 2019. Márc. 07, 11:09:25 »

Régi és új diák
Nosztalgia-vasúton

Sok minden történt vele az utóbbi időkben. Legtöbbükre azonban vissza se akart gondolni, mert mostanában, mintha a negatív események előnyt élveztek volna. Mély levegővétellel megállt az akadémia kapuja előtt, és visszatekintett egyetlen féltve őrzött emlékére: idős lelkek bíztatták őt a Shinigami-létre. Céltalan kutyaként csatangolt előtte, meg utána. Kidouban soha nem remekelt, gyorsnak aligha nevezhette magát, ámbár kardforgatásban annál ügyesebbnek bizonyult. Gyorsan ki tudott alakítani kapcsolatot az akkor még üres fegyverrel, melyben azóta Kinshijakuiro foglal helyet. Junko komolyabb feleként.
Talán furcsa, hogy visszalátogattam?, mélázott el, miként lassan beljebb sétált. Fel akarta mérni, mennyit változott a terep legutóbbi látogatása - vizsgájának ideje óta.
Gyakran felmerülhetett másokban: miképp volt képes egy olyan „félkegyelmű”, mint ő, befejezni rendesen tanulmányait, és felölteni a fekete ruhát? A fentebb említett dolgai miatt ezen Junko maga is csodálkozott. Tekintve, nyitottabb szívvel, nagyobb lelkesedéssel állt neki tanulni… Optimistaként szemlélte a világot… Klisé ide, vagy oda! Apró szavakról beszélünk, mik annál nagyobb súllyal bírtak a szótárában.
Nem volt biztos abban, helyesen cselekszik -e. Viszont már átlépte a küszöböt, ennek eredményeképp két oldalról is meglepődött, megszeppent tekintetek fogadták. Mindez eszébe juttatta régi énjét, tőle kezdett eltávolodni, gyors tempóval.
A régi Junko mindenkihez odament beszélgetni. Ahányszor megismételte, annyiszor fordítottak neki hátat, hogy aztán összesúgjanak.
~ Ugh, látod milyen gyerekes?
~ Csak figyelmet akar! Hah, hagyjuk itt srácok, menjünk inkább a parkba!
Sose beszélt arról, egy ponton mennyire elszomorították. Okvetlenül senki se viselkedik úgy, ahogy! Ő sem. Idiótának állították be. Azzá vált - látszólag.
Még csak az első pár napját ölelte fel a fejében. Ám onnantól hamar változásra adta a fejét, szóval annyira tán rendelkezett tervekkel. Kevéssel. Megjátszotta, hogy érdekli az anyag, és hidegen hagyja a környezetéből érkező, késként belé vájó szavakat. Megjátszotta, mert a fordított pszichológia erejével élve fenntarthatta lelkesedését, míg titkon mások hozzáállása felé nagyon is fájt a szívének.
~ Azóta vagy te, te? - szólalt meg Kinshijakuiro hosszas hallgatás után.
~ Uhm – bólintott alig észrevehetően gazdája ~ Ezek szerint van valami befolyása annak, hogy nosztalgiázom.
Barátságosan feljebb kúsztak szemöldökei. Mosolygott.
A kardlélek pedig a lila hajú belsővilágának pavilonja mellett ült közvetlenül. Kényelmesen felemelte szárnyát, és a tollait rendezgette.
~ Rám hatást gyakorol. Nem akarom elkiabálni, ám most kevésbé tűnsz annak, aki csak játéknak tekintené a harcot.
~ Valóban? - vakarta fejét ~ Az emlékek miatt vagyok komolyabb, de a harc játék!
Felöltötte magára jellemző, széles mosolyát. Kinshijakuiro ha tudná, fejét fogta volna. Elkiabáltam.
- Úú, paaark!
Ezzel megtört a hosszas elmélkedés keserű vasútja. A lányka legalább úgy robogott ki, mint aki a büdös életben nem látott még zöld füves tájat. Két szép szemével észrevett valakit egyedül üldögélni. Mivel felvetült benne a beszélgetés emléke, és különben se akart magányos farkasként folyton csak baktatni… ez jó ötletnek tűnt.
Az ismeretlen viszonylag hamar hozzászólt, valamiféle előadás kapcsán. Kissé oldalra billentette fejét, amit nem biztos ő érzékelni tudott. Junko ugyanis észrevette, hogy kötést viselt a szemein. De nem szólt rá semmit, csak csendben megtette azt a hiányzó pár lépést a folyóhoz, és leült elé törökülésben.
- Én ugyan bent voltam, de nem mostanában! - vallotta be kacarászva – A nevem Junko. Téged hogy hívnak?

Küldetések Soul Societyben / Re:Foszlányok - Hasadó lelkek

« Dátum: 2019. Márc. 01, 19:36:33 »

Átható fénypontok övezték zöld tekintetének galaxisát. Arca komorságot tükrözött, hiszen kinek lenne eszében kimutatni bármit az idegességéből? Nem tudhatta biztosan, hogy már most repedések jelentek meg maszkján, mely ama kellemetlen érzéshullámot hivatott gátként visszaszorítani. Makacsul tartani akarta magát tervéhez, értve ezt a távolságtartás művészetére. Persze két csapatban kellett járják most a körzetet. Így talán ha összetartás aligha jellemezhette bármelyikőjüket, ám valamiféle segítséget muszáj volt produkálnia, támaszt nyújtania. A kötelességtudata nagyobb erényének számított makacsságánál, vagy egyéni problémáinál. Szóval a többieket számításba véve azon tanakodott, ő mivel válhatna hasznosabbá? Érzékelésben remekelt a legkevésbé, emiatt beljebb érve, körülnézve számára az üresség látszatnak tűnt. Megannyi szertehagyott, az utcán heverő tárgyak ellenére. Arról mondjuk halványlila gőzzel se rendelkezett, tényleg kijelentheti -e ezt így, vagy a helyzet több, mint gondolná? Annyit biztosan tudott, körbevették nála nagyobb halak is. Tehát logikusan átgondolva akadhatott legalább egy személy, aki kompenzálhatta hiányosságát. Muszáj volt megbíznia bennük.
A hirtelenséggel kezére sikló, apró ujjaktól enyhén megugrott. Magasba szökő szemöldökökkel tekintett le az idegenre, miközben máris körülbelül két irányból kapta az utasítást. Kitől szelídebben, kitől oly gusztustalan, hogy az alak ennél „jobban” hangot se adhatott volna undorának!
Tekintete rögvest a rangban felette állóra siklott, homlokát ráncolva. Végül az kisimult, s a szemébe nézett, amit ezután Yuusuke-é követett.
- Megértem aggodalmukat, Shihōin-dono és Watanabe-san – szólt végül a tőle telhető legtiszteletteljesebben, bólintva. Jelezvén, tudomásul vette mondanivalójukat – Szerény személyem is eképp tesz, habár semmit sem vehetünk biztosra. Se azt, hogy veszélytelen, se azt, veszélyes.
Szavait akképp formálta, csak a két illetékes hallja. Azt gondolta, jobb nem előre ítélkezni, ám de persze megmaradt józan esze. A gorombán fogalmazott kérdés nélkül is bőven odébb állt volna, s meg is tette. Egy lépés hátra, utána letérdelve egy szemmagasságba került a fiúval. Jobb kezét a biztonság kedvéért kardja markolatán nyugtatta. A ballal térdén könyökölt.
- A hasad fáj? - kérdezte nyájasan, belemenve a játékba. Magában felkészült a legrosszabbra, bármiféle sötét mágiára, hókusz-pókuszra, miután megdőltek tervei a „nem-szólok-senkihez” címszó alatt. Megtette két ismeretlennel, ha a harmadik, aprónak tűnő teremtményt nem vette számításba. Oly különösnek tűnt, oly érdekesnek. Mintha egy kapu lett volna a sejtelmes közeljövő fele, amiben biztos volt, tárt karokkal várja, csupa meglepetéssel, vagy legalábbis nem mindennapi dolgokkal.

Oldalak: [1] 2 3 4

Gyorslinkek

További infók

Staff tagok