1
Lélektovábbképző Akadémia / Re:Edzőterem
« Dátum: 2019. Nov. 01, 00:12:04 »
A kard lelke: Te vagy
Honnan tudom, hogy biztos én vagyok -e?
Kaiya szavaira zavart képet vágott, és a fejét vakarászta. Honnan kellett volna neki tudnia, mit jelent hadnagynak lenni, vagy mivel jár ez? Senki nem mellékelt neki használati útmutatót, illetve magyarázta el a „játék” szabályokat. Ő kapott egy kinevezést, melynek a mai napig örül, egyelőre viszont a vállát vonogatta. Kivéve amikor az ősz hajú azzal példálózott, „mi lenne egy társával, ha...”. Homlokához emelte jobb kezét, és fürkészőn körbenézett.
- Nem értem, én mindenkit nagyon elevennek, egészségesnek találok! - vigyorodott el, ismét kobakját vakarászva. Könnyedén vette a vele egy rangban elhelyezkedő szavait. Valamit használtak, tanítottak számára ugyan, viszont még fejlesztésre szorult a képesség, amivel igazán megérthette azokat. Nagyot sóhajtott, majd a sorba álláson, bemelegítésen túl tovább figyelgetett.
Ritka momentumnak ígérkezett, ha a leányzó a tőle eltérő, komolyabb módon tudott gondolkodni, megszólalni. Összeszedte minden erejét, utána nem agyalt sokat elmés válaszán. Picit viszont lekonyult a szája, örült volna, amennyiben övé a legjobb válasz! Aztán persze mosolygott, mint mindig. Hamarjában túllendült rajta.
- A kardnak nem saját lelke van? - kérdezte kíváncsian – Hiába vagyok részben én Kinshijakuiro, ha ő külön személyiséggel, formával rendelkezik.
Itt viszont megakadt, s nehezen mozdult volna előre, ha ez megválaszolatlan marad. Amint kapott valamiféle reakciót, tekintete a kinyíló kapura vetült.
~ Úúúú, babák! Olyan nagyon, mint mi! Szerinted velük fogunk játszaniii? - lelkendezett hű társának Junko.
~ Fogalmam sincs, ám el kell ismernem, ugyancsak érdekesnek ígérkezik ez a mai nap!
~ És szépnek!
~ Igen. Szépnek.
~ És izgalmasnak, meg színesnek, meg furának egyszerre!
~ Miért gondolod furának?
~ Én tényleg nem értem Kaiyát! - utalt a múltra kicsit, illetve a jelenre.
Eleve, mikor még a kardos téma volt terítéken, nehezen emészthető a lila hajúnak. Bonyolult. Különös, habár emiatt gyönyörű.
Önhatalmúlag közelebb lépett a hozzá legközelebbi bábuhoz, hogy felmérje.
- Shinigamikat reprezentálnak? - billentette oldalra fejét – „Ők” lennének az ellenfeleink? Junko biztos játszana velele! Vagy akár többel is!
Pördült meg tengelye körül, s aztán visszalépett helyére, s megfigyelte a nemrég említett személy mozdulatait. Elgondolkodva állára tette kezét: „milyen szép kardja vaaaan”! Majd persze, miként a fémes csilingelés bejárta a termet, elbűvölve érezte magát. Mintha meglenne számára A dal, mely egyszerre altató, vagy hajtónóta. Attól függően, pihenni akart, vagy harcolni? Jelen esetben, ahogy ő szokta hívni: „játszani”.
Elkezdte kihúzogatni társának kardformáját a tokjából. Elég lassú, halk. Tudja, hogy edzésen vesz részt, ezért eleinte nem vette túl komolyan. Egyelőre. Aztán picivel később az agya máshová tévedt. Eszébe jutott pár kép a múltból. Narancssárga valami. Forró, éget, és félelmet keltett benne. Sose görbült még le ennyire a szája! Erősebben markolt fegyverére, visszatette.
Ismét halk, ám talán most az előbbi próbálkozásától jobb. Hasonló dühvel – düh ez egyáltalán? - még tovább haladt, hiszen Junko nem a feladásról híres!
~ Halk, halk, halk, halk! Mi van velem? Miért vagy számomra néma?
~ Hiszen kivonsz a tokból! Biztosan figyelsz arra, ki most mestered? Vagy rám?
Visszatette, kihúzta. Nagyon elenyésző volt számára a hang, amit ezzel a kivonással produkált.
Nem ártana a segítség.
Honnan tudom, hogy biztos én vagyok -e?
Kaiya szavaira zavart képet vágott, és a fejét vakarászta. Honnan kellett volna neki tudnia, mit jelent hadnagynak lenni, vagy mivel jár ez? Senki nem mellékelt neki használati útmutatót, illetve magyarázta el a „játék” szabályokat. Ő kapott egy kinevezést, melynek a mai napig örül, egyelőre viszont a vállát vonogatta. Kivéve amikor az ősz hajú azzal példálózott, „mi lenne egy társával, ha...”. Homlokához emelte jobb kezét, és fürkészőn körbenézett.
- Nem értem, én mindenkit nagyon elevennek, egészségesnek találok! - vigyorodott el, ismét kobakját vakarászva. Könnyedén vette a vele egy rangban elhelyezkedő szavait. Valamit használtak, tanítottak számára ugyan, viszont még fejlesztésre szorult a képesség, amivel igazán megérthette azokat. Nagyot sóhajtott, majd a sorba álláson, bemelegítésen túl tovább figyelgetett.
Ritka momentumnak ígérkezett, ha a leányzó a tőle eltérő, komolyabb módon tudott gondolkodni, megszólalni. Összeszedte minden erejét, utána nem agyalt sokat elmés válaszán. Picit viszont lekonyult a szája, örült volna, amennyiben övé a legjobb válasz! Aztán persze mosolygott, mint mindig. Hamarjában túllendült rajta.
- A kardnak nem saját lelke van? - kérdezte kíváncsian – Hiába vagyok részben én Kinshijakuiro, ha ő külön személyiséggel, formával rendelkezik.
Itt viszont megakadt, s nehezen mozdult volna előre, ha ez megválaszolatlan marad. Amint kapott valamiféle reakciót, tekintete a kinyíló kapura vetült.
~ Úúúú, babák! Olyan nagyon, mint mi! Szerinted velük fogunk játszaniii? - lelkendezett hű társának Junko.
~ Fogalmam sincs, ám el kell ismernem, ugyancsak érdekesnek ígérkezik ez a mai nap!
~ És szépnek!
~ Igen. Szépnek.
~ És izgalmasnak, meg színesnek, meg furának egyszerre!
~ Miért gondolod furának?
~ Én tényleg nem értem Kaiyát! - utalt a múltra kicsit, illetve a jelenre.
Eleve, mikor még a kardos téma volt terítéken, nehezen emészthető a lila hajúnak. Bonyolult. Különös, habár emiatt gyönyörű.
Önhatalmúlag közelebb lépett a hozzá legközelebbi bábuhoz, hogy felmérje.
- Shinigamikat reprezentálnak? - billentette oldalra fejét – „Ők” lennének az ellenfeleink? Junko biztos játszana velele! Vagy akár többel is!
Pördült meg tengelye körül, s aztán visszalépett helyére, s megfigyelte a nemrég említett személy mozdulatait. Elgondolkodva állára tette kezét: „milyen szép kardja vaaaan”! Majd persze, miként a fémes csilingelés bejárta a termet, elbűvölve érezte magát. Mintha meglenne számára A dal, mely egyszerre altató, vagy hajtónóta. Attól függően, pihenni akart, vagy harcolni? Jelen esetben, ahogy ő szokta hívni: „játszani”.
Elkezdte kihúzogatni társának kardformáját a tokjából. Elég lassú, halk. Tudja, hogy edzésen vesz részt, ezért eleinte nem vette túl komolyan. Egyelőre. Aztán picivel később az agya máshová tévedt. Eszébe jutott pár kép a múltból. Narancssárga valami. Forró, éget, és félelmet keltett benne. Sose görbült még le ennyire a szája! Erősebben markolt fegyverére, visszatette.
Ismét halk, ám talán most az előbbi próbálkozásától jobb. Hasonló dühvel – düh ez egyáltalán? - még tovább haladt, hiszen Junko nem a feladásról híres!
~ Halk, halk, halk, halk! Mi van velem? Miért vagy számomra néma?
~ Hiszen kivonsz a tokból! Biztosan figyelsz arra, ki most mestered? Vagy rám?
Visszatette, kihúzta. Nagyon elenyésző volt számára a hang, amit ezzel a kivonással produkált.
Nem ártana a segítség.