Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Aleda Felisberta

Oldalak: [1] 2
1
Küldetések az Emberek Világában / Re:A második lecke
« Dátum: 2020. Jan. 18, 21:11:11 »
Amikor a lány megpaskol, halkan hümmögök egyet, miközben kezeimet összefonom mellkasom előtt. Ebből jövök rá, hogy nem vagyok megkötözve. Ez azért már haladás! Bár lehet mindvégig „szabadon” mozoghattam – az asztal határain belül –, csak az agyam megtréfált. Be kell vallanom vészhelyzeti készenlétben vagyok, mióta láttam Antonékat elájulni a csatorna félhomályában. Nem engedek le túlságosan ebből a védelemből, nehogy később ráfázzak, de megnyugszok, mert miközben a lány hozzám beszél, megérzem a két katonát, viszonylag közel. Mintha nem is egy szobából álló épületben lennék, hanem annál komplexebb építményben. Illetve rajtunk, Quincyken kívül másfajta jelenlétet se hagyok figyelmen kívül.
Shinigamik? Mit keresnek ők itt?
A leányzó elkezd cápamód körözni az asztalka körül, mintha ezzel akarna erőt fitogtatni, hogy most én vagyok a kisegér, akit zsákmányául ejtett, és aki nem szökhet el. Ezért gondolom, ha már kizökkent a gondolatmenetből, miért ne tehetném meg én is? Szerintem valahol erre várt, hogy elkezdjem megkérdőjelezni a helyzetet, majd kérdésekkel előrukkolni neki, mint a velem megegyező helyiségben tartózkodó, egyetlen személy. Aki „Mentsvárként” szolgálhat.
Fogalmam sincs, ki ennek a kitervelője, viszont ez egy okos húzás. Még egy apró indok, amiért nem engedhetem le a védelmem!
- Nos, inkább!  - Minthogy az előző „beszólásra” kelljen reagálnom!
Pár pillanatig nézek, mire készül. Fütyszót hallat, és hamarosan megsokasodunk. Végigmérem az előttem termő bandát, lila szempárom megakad a hosszú hajó Shinigami nőn. Nem figyelgetem pár másodpercnél tovább, mert a fogvatartóm ezúttal csettintget.
A mondandója nem igazán lep meg. Kicsit lassan esnek le ugyan a dolgok, hisz mégis csak idő feldolgozni, mibe is keveredtem! De visszagondolva „Kis nemeskének” becézgetett, illetve ismerheti a nevem. A családom elég hírhedt támogatója a hadiparnak, pozitív értelemben. Fegyvereket készít, az ország több pontján toborzóközpontot létesített. Tudják, hogy született lánya, ami nem feltétlen biztonságos, ám mire a vagyon, ha nem apa szeme fényének védelmére? Részben. Részben pedig a toborzóirodák fenntartása, a birtokunkon élők, dolgozók fizetése, rendszeres adományozás. Szóval ha hadiparbeli részvétel miatt aligha lennénk ismertek, újságok még írhatnak arról, melyik kórház számlájára küldtünk éppen milliós összeget. Ennek egy töredékét abban a bankban őrizzük, melynek széféről a leányzó beszél. Másról is jártatja a száját, három percig folyamatosan. Ami azt illeti, fogalmam sincs, hogy hemofóbiás vagyok -e, először történt olyan a csatornában, hogy megfogtam azt a patkányt. Viszont nem is tőle, inkább a vérétől undorodtam. Elgondolkozott arcot vágok, amit vehetne az ismeretlen úgy, mintha az ajánlatán gondolkoznék. Valahol igaz, elvégre elgondolkodtató, miért épp az én ujjlenyomatom kell ehhez? Egyáltalán mikor állították be hozzá az enyémet?
- Jó– vonok vállat – Igazából még kisebb dolog, mint amire gondoltam volna, hogy... "megkér"!
- Viszont árban Kane Shinzouról kérek információt, magáncélú felhasználásra. Tehát még Elisa se tudna arról, amit így az – összedörzsölöm ujjaimat egyik kezemen – ujjlenyomatért adok.
- Tudni akarom, mikor szokott úgy a városban lébecolni, hogy össze tudjak futni vele, mielőtt Ő tenné meg! - utalok a szőkeségre, majd a macskafüles nőnek hátat fordítok, lefekszem. Így nézek vissza a lányra, kezeimmel megtámasztva fejem. Lábaimat is keresztbe rakom egymáson, míg dönt. Én nem hezitáltam sokat, bár tény, most valószínűleg az életemmel játszok. Megéri viszont, ha… így elérhetem őt valahol a városon belül…

2
Küldetések az Emberek Világában / Re:A második lecke
« Dátum: 2020. Jan. 11, 19:25:52 »
Nagyon csúszós a beton, ezért nem egyszer visszaesek, ahogy próbálok felállni a mocsokban. Aztán előttem terem egy kéz, melynek tenyere érdes, de a kézfej bőre meglehetősen puha, és meleg. Mintha kicsit nem is egy csatornában lennék, hanem egy kandalló előtt. Megérintem, egyúttal eldobom a nálam lévő állattetemet. Biztos fogással felhúzom magam Nadin segítségével. Nagyot ránt rajtam. Érzem, hogy megfeszül a karja ezután is, szóval minden ízben ráerősített a fóbiájára. Én nem értem az enyémet. Ránézek a bal tenyeremre, ami ragad a vértől. Az ábrázatom hamar elkínzottá válik.
Nem tudom mire véljem ez, de a vér látványától mozdulni se bírok! Hogy lehet ez? Ütöttem már le a szobámba tévedt rovart. Sokszor nyomot hagytak gyönyörű szép falamon. Még akkor se dermedtem le ennyire, mint a piszokban ülve, és most. Köhintek egyet.
- Fun time’s over!* Inkább arra figyeljünk – folytatom továbbra is rekedtesen –, nehogy meglepjenek minket! Egyúttal jelentem, a rádió nem működik.
Elhúzom a számat.
Már másodjára próbáltam jelentést tenni. Sikertelenül, recseg az egész.
Elvagyunk vágva a külvilágtól?
Minden esetre érdeklődésem közelebb vonz a felettünk fúrt hatalmas lyukhoz. Mint az várható volt, a vágás művészetéhez érthettek a tettesek. Nagyon érdes a kör széle. Bólintok párat, feltehetőleg seele schneider használatának gyanúja áll fenn. Továbbra is felfelé tekintgetnék, ha nem hallanék kiáltozásokat – újfent egy apró dolog miatt. Biztos vagyok benne.
- Miről van szó? - fordulok sarkon. Amikor látom, hogy Nadin felmutat egy ismeretlen tárgyat, hirtelen elhanyatlik. Odalépek, de hátrálnom kell, mert Anton meg pont előre esik, felém. Ijesztően csendessé válik a csatorna, a férfiért aggódom is, hogy esetleg megfullad, ha nem segítem ki a szennyvízből. Oda akarok menni, ám a háttérben meglapuló patkányok hangja hangossá, zavaróbbá válik. Kicsit sípol a fülem, mint amikor átkapcsolsz egy teljesen másik hullámra, és sejted a fejed hátuljában, hogy valami történni fog. Megerősödik a korábban érzett ellenség jelenléte. Tisztán érzem, hogy a fajomba tartozó egyénről van szó. Felelni azonban nincs idő. Akármit mondhatnék, mert az a torkomon akad.


***

Nyöszörögve kinyitom a szemeimet, de fogalmam sincs hol vagyok, egyelőre meg se merek mozdulni. Inkább visszacsukom, s kinyitom őket megint, hozzászoktatva a jelenlegi fényviszonyokhoz. Megnyalom az ajkamat is, majd észbe kapok, hogy tulajdonképpen én láttam valakit, aki leütött, mikor szólni akartam. Úgy érzem a nyelvem is elharaptam.
Vajon… vérzett? Uh, talán jobb, hogy addig se voltam ébren!
- Nadin? Anton? - bátran felemelem a fejem végül, ám… Nos. Nem egészen erre a válaszra számítok. Egy ismeretlen ismerős incselkedni kezd velem.
- Nem hittem volna, hogy Csizmás Kandúr fog elhívni egy randira, mondjuk úgy – vonom fel szemöldököm, végigmérve a monitorokat, az asztalt amin fekszek. Biztosra vettem, hogy nem ágy. Furcsálltam is volna, ha akárki kapjon is el, akkora luxusban részesít. Bár az egyik nagy képernyő szerint nem akárkiknek a kezei közé kerültem. Ilyen tekintetben a lány kezén himbálózó kereszt is megéri, amiről persze tudom, hogy az enyém. Felismerem, de nem vágok rá különösebb arcot. Igazából meg is tarthatja, ha szeretné.
- Szóval miért is hoztál ide? - kérdezem, majd végigmérem, megvagyok -e kötözve? Mennyire tudok felülni? Nyújtózni? Megnézem azt is, működik -e az érzékelés, és hogy egyáltalán érzem -e Nadinékat a közelben.


*Fordítás, ha valaki nem értené: Vége a mókának!

3
Küldetések az Emberek Világában / Re:A második lecke
« Dátum: 2020. Jan. 04, 19:15:21 »
Némán bólintok. Nincs több kérdésem, s utána is csak annyit beszélek, amennyi feltétlen szükséges, hogy megértessem magam. Tárgyalásunk lényegére fókuszálva analizálom a hálózati tervrajzot, míg Vledlana orrlyukai kitágulnak emberének válaszától, majd kezébe kapja kissé összegyűrve a második papírtekercset. Mihelyst szóba elegyedik velem újra, két lépéssel mellette termek, és figyelem, hova mutogat éppen. Néha bólintok, hogy értem is a lényeget, nem csak jól kinéző szoborként vagyok jelen. Gyorsan hadar, nincs idő félbeszakítanom. Szőke hajából egyre több csúszik előre vállán, miközben beleéli magát mondanivalójába, ebből sejtem, mennyire komoly szituációval állunk szemben. Valamit viszont most már szólnom se ártana!
- Természetesen, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni! - felelem sietve, majd eltávolodom.
Egyelőre kérdés, honnan kapok rádiót? Vállat vonva a katonatiszttel megyek, ő talán adni fog! Viszont most jut el a tudatomig: R-Rááááám akarnak bízni két embert? Eeeeeeh?!

***

Az oroszul hablatyoló emberek – Quincyk – önmagukban bizarr látvány. Nincs hozzászokva a fülem a nyelvükhöz, meg nem is beszélem. Viszont észreveszem, hogy mindegyik nevet, vagy némán tisztogatja a fegyverét. De olyat is felfedezek, aki a bakancsát fényesíti éppen.
Hogy marad a fején a sapka? Vajon sátorban élnek, esetleg némelyik a járműben éjszakázik? Min mehetnek keresztül, hogy katonának hívhassák magukat? Miért nevetnek bő kedéllyel, ha naponta ölnek másokat?
Filozofálós énem igencsak el van kényeztetve, annyi kérdés akad, amin gondolkodhat! Ám az idő szűkös, mellesleg két katona, kiket felettébb erős Quincyknek érzékelek, vigyázzban állnak a katonavezető előtt. Rövid ideig rajtuk legeltetem szemeimet, majd határozott mozdulattal átveszem a nekem kihozott eszközöket, és megköszönöm. Kicsit meg is hajolok.
- A nevem Aleda Felisberta, örvendek mindkettejüknek! - mosolygok udvariasan, ezután fellapozom a térképet, hogy végül egy bólintással zsebre vágjam a kommunikátorral együtt.
- Igazából annyit szeretnék, ha nagyon halkak lennének, ahogy lemegyünk! Nem lenne jó felkelteni az ellenség figyelmét – jelentem ki, és felváltva végignézek rajtuk, hogy van -e hozzáfűznivaló. Ha nincs, kiadom a parancsot, hogy menjünk le. Férfi tagunk segít leszedni a csatornafedőt, én előrevetülök, aztán követnek olyan sorrendben, amilyenben szeretnének.
A szag orrfacsaró, bár őszintén? Nem vártam virágillatot a kanálistól, illetve a piszoktól, patkányoktól nem félek. A sötét az egyetlen hátráltatótényezőnk, de arra is megoldás születik hamar, így el tudunk indulni ténylegesen is. Minden rendben halad, egészen a dobhártya szaggató dörrenésig amitől megdermedek, s szívemhez kapva orra esek a saját lábamban, egyenesen a csatorna vízbe.
- Mintha megkértem volna önöket, hogy legyenek…. - próbálok meggyőző hangnemben érvet felhozni, miért kéne épp most egér pukiként lapulni a háttérben. Sikertelenül járok, hiszen a kiállásom nyakig koszosan eleve inkább vicces lehet, mint valakié, aki igazából több éve rutinos is ebben. Ilyenek a katonai vezetők, például a fenti, aki összehívta nekem a két jó embert.
- Erősebb az ellenség jelenléte – gondolkozom el, megfordulva, ülőhelyzetbe tornázva magam. Kezemmel olyan kocsonyás dolgot tapintok közben.
- Hmm? - kihúzom a vízből, és meglátomezt a termetes szürke patkányt, aminek az oldalán átmegy az ujjam! Valószínűleg ő lesz az a  példány, akit kutyafuttában, majdhogynem vak módon, de eltalált a leányzó. Ledermedek újra a belőle lassan csordogáló, vörös folyadéktól, ahogy kihúzom belőle az ujjam, s mely így tenyeremhez tapad. Elfordulok a katonáktól, és elkezdek köhögni. A hányást próbálom visszatartani, miközben minél messzebb igyekszek hajítani az állattetemet.
- Menjünk tovább! - mondom kicsit rekedtesen, majd összeszedve büszkeségem szilánkjait előretrappolok.
Nem sokkal később úgy szűrődik le reánk a fény, mintha a Menny kapuja előtt állnánk. Közelebb merészkedek szemügyre venni, amin keresztül átszűrődik, majd az adóvevőért nyúlok.
- Öhm, vétel? Vétel, Aleda Felisberta vagyok! Találtam… találtunk egy lyukat a csatornarendszer tetejében. Pontosan felettünk van, egy ember simán átfér rajta. Kör alakban kormos a fal ott, ahol átvághatták. Erre gondolok legalábbis is, mert nagyon egyenletlen. Úgy gondolom, fontos nyomhoz érkeztünk, kutatásba kezdek. Szerintem a futáraink sem lehetnek messze. Vétel vége! – azzal megszakítom az adást. Nyomozásba fogok, még mielőtt elsietném az akciót.


//Kockadobás döntött, milyen meggyőző tud lenni Aleda a katonák csendre intésében.
Megegyezés szerint ha a mesélő többet dob tőlem, úgy nem értem el sikert.
Én 15-öt, a mesélő 18-at dobott.//

4
Küldetések az Emberek Világában / Re:A második lecke
« Dátum: 2019. Dec. 22, 18:09:21 »
A nő megáll egy pillanatra, és bólint. Tudomásul veszi, hogy vele leszek, de vajon mi lesz ennek a vége? Kiérve összerándul a gyomrom a páncélos járművektől. Óriásként magasodnak fölénk, széltében egy elefántot leköröznek. Szokásosan zöld színüek, ám talán a mellettem álló sokkal hétköznapibbnak vélheti látványukat. Mint én, aki csak képről látott ilyet valaha is. Erősen gyanítom, mi az ötödik, két-két katonai autó közé beékelt limuzinban fogunk utazni. Nem ellenkezem, nemesként otthon érezve magamat beülök, lábaimat keresztbe vetem. Jobb kezemmel rájuk könyöklök, és megtámasztom fejem. Egész jól el tudtam volna így lenni, mély csendben akár, de nyilván akkor fölössé, céltalanná válna az utazás.
Fanyar arccal felé fordulok. Félek is, igen, ám inkább a végkifejlet, mintsem az ellenség riasztana meg! Remekül harcolok mindaddig, míg mellőzhetem az ölést. Ebből kikövetkeztethető, a pisztolyra ráteszem a kezem ugyan, viszont felvont szemöldökkel mértem végig. Gyorsan cselekszem, nehogy túlságosan hezitálónak véljen a nő. Érdeklődve forgatom a tárgyat, kérdőn meredő a kék szempárra.
- Jól gondolom, hogy ez az energiámból töltekezik újra? - kizárásos alapon. Egyik kezemmel enyhén meglóbálom a fegyvert, majd jobb ötlet híján a ruhámhoz tartozó bőrtokba csúsztatom. Sejtettem, praktikus lesz. Na meg nem lennék hiteles katona segéd, ha lehagynám, ugye? Alapból viszont a keresztemet tartogattam ott, szóval azt átraktam a nyakamba, a jó kis kezeslábas felsőrésze alá csúsztatva.
Miután megállunk és kinyílik az ajtó, csendben követem Vledlenat egy sátorba.
- Üdvözletem! - biccentek a minket fogadó katonák felé, majd egy pillantást veszek a térképre.
Nagyon strukturáltak, hmm?
A meggyulladt szivartól köhögnöm kell, ezért hátralépek az asztaltól, ízlésesen elfordulva, takarva a szám. Phej! Átlépek a nő másik oldalára, annak reményében, hogy ott talán kevésbé zavar az égő kátrányrúd szaga.
Mielőtt bármit válaszolnék, tekintetem a további két tekercs papírra vándorol. Némán átnézem mindkettőt, nem hamarkodva el a dolgokat.
- Ha ezekhez – mutatok rájuk – kötődik még valamilyen információ, amit nem restek elhallgatni előlem, szívesen meghallgatnám!

5
Külváros / Re:Yuya könyvesbolt és antikvárium
« Dátum: 2019. Dec. 08, 01:00:49 »
Hú ábrándok! Vagy mégsem?

Minden szava apró tűként váj szívembe. Miért fáj ennyire, ha oly’ sokáig fogalmam se volt, él, vagy épp hal -e?
Jól kivehető szenvedése. Őrlődik a múlton, pedig mindaz, miről mesél, nem most történhettek. Régi históriák - ridegebb, csontig hatoló nyomokkal, mintha egyszerű gyermeki elme szüleményei lennének.  A fejemet csóválom. Majdan újra ott vala, mindkettőnk a bálon. Fehér ruhám néhol apró hókristályok csillanását idézi fel, annyira ragyogó! A hangulat is ragyogó. Visszamennék oda, de meg kell ráznom magam, hogy ne kóboroljak el mélyen a múlt sodrásában. Valamelyikünknek stabilnak kell maradnia, ha már a másik mélyre süllyedt.
Legalább nekem muszáj lesz összeszedettséget tanúsítanom, ha Kane-nek ez ennyire nehezen sikerül. Ezért következőleg én szorítom meg a vállát, s fordítom felém.
- Hagyd abba! - parancsolok rá fogamat összeszorítva. Gyengének érzem még mindig hangomat. A modoromat is hátrahagyom. Vagy csak mondhatni… Direkt megfeledkezek arról, hogy magázódjak, ha ő tegezőviszonyba kezdett velem. Lehet ez jól jön ki valahol? Kissé bűnös dolog így viselkedni. Megvitatom majd a lelkiismeretemmel később.
- Kane… - leveszem róla kezeimet, arra gondolván, nem vagyok jelenleg túl hatásos. Mielőtt többször analizálnám a szituációt, előbb cselekszem, mint az agyam járna! Erősebbik, bal kezem lendül egyet az előttem álló fiú arcán. Csípős, csattanós. Biztosan nyomot hagy! Állok egy darabig, mintegy feldühödött képpel, majd oly’ hirtelenséggel kerekedik el szám, hogy egy csésze egyben beférne rajta keresztül!
- … Úgy sajnálom! Sajnálom, minden rendben lesz! - takarom arcomat kezemmel. Hirtelen felszínre tört haragomat az aggodalom, és zavar elegye váltja fel. Hangulatingadozás. A lehető legjobbkor! Részben a szívgyógyszerem mellékhatása. Részben pedig…
- Túl sokat vagy a múltban. Ne érts félre, abszolút nem vagyok rád büszke a gyilkolást tekintve, hisz valószínűleg ártatlan teremtések életét is kioltottad! - fonom össze mellkasom előtt karjaimat – Ugyanakkor talán ez volt az egyetlen látásmód, amivel valaha rendelkeztél Akkor. Nem ismerlek téged annyira, a múltad őszintén szólva homály fedi számomra. Egy ködös erdőben jobban kiigazodnék.
A fejemet ingatom, széttárt kezekkel.
- De mit tehetnék? Hisz most itt vagyunk, ez a lényeg. Nem? Eltűntél, fájdalmat okoztál – kezdek el járkálni ezután. Körkörösen, a csillagossá vált eget fürkészve.
- Tényleg minden megfordult a fejemben. Minden lehetséges mód, amit csak el tudott volna velem hitetni az agyam, ha hagyom… Mármint mód, ami szerint meghalhattál, ami reális indokul szolgálhatott volna az eltűnésedre. Sokáig kerestem erre a miértre a választ. Természetesen hiábavalóan – ajkamba harapok, és megállva ránézek fél pillanatra – Az is megfordult a fejemben, hogy… esetleg boldogan élsz valaki mással. Gyereked lett, netán unokáid, és nem gondolsz már reám.
Szégyellősen lesütöm tekintetem. Úgy érzem magam, mint egy szerelmes tinédzser. De látva, mennyire összeomlott a személy, akinek őszintén odaadtam volna magam...
- Most is megfontolóban vagyok aziránt, egyáltalán viszonzásra talált -e nálad mindaz, amit éreztem? Habár – barátságosabb ábrázatot öltök, mint idáig arcomon viseltem – akkor hagytad volna, hogy ama szörnyeteg élve felfaljon, ugye? Vagy illetve… nem sietsz annyira utánam.
Kuncogok, és kedvesen átölelem őt.
- Nem utállak, vagy okollak semmiért sem, Kane! Én akkor is szeretni foglak, ha te nem viszonoznád! Biztonságba helyeznélek. Miképp biztonságban van a tény, hogy láthatlak most – elhajolok tőle. Szemeimmel övéi után tapogatózom.
- De őszintén érdekelne: Mit fogsz most csinálni? Mihez kezdesz magaddal, hogy fognak telni a napjaid?
Azt már félve kérdezném tőle, miként teltek idáig. Túl szomorú lenne ismét a múltat szóba hozni, úgy hiszem. Amellett továbbra is résen vagyok! Szemeimmel Elisa katonái után kutatok, remélve, egyet se találok még. Fogalmam sincs, mennyi időm van szabadon járni az utcákat. Mennyire lennék a szőke szörnyeteghez láncolva. Nekem a jelen sokat számít. Perpillanat főleg.

6
Küldetések az Emberek Világában / Re:A második lecke
« Dátum: 2019. Dec. 07, 23:49:26 »
Megnézném élőben is ezeket a „futárokat”.
- Értem – bólogatok, kezemet államon tartva. Majd tervet szövögetek Elisával. Az épület átkutatása mindenképp hasznunkra válna, akárcsak az, ha nem kéne süketen távoznom nap végén!
Az orosz hirtelen hangoskodásától összerezzenek. Épp megölik?
Ami azt illeti, inkább behatoltak valahova. Vajon hova? Órákig találgathatnék, magamtól aligha jönnék rá, ezért csendben várakozok tovább, információk reményében.
- Micsoda?? - szökkennek fel szemöldökeim.
Miért van az, hogy felteszek lelkiekben egy kérdést, s hamarosan választ lelek rá?
Valakik oly’ területre jutottak, hol családunk igazán fontos ereklyét őrizget mind a mai napig! Őseinktől, üknagyszüleimtől félretett háborús dokumentumok, fotóalbumok, értékes könyvek gyűjteményéről van szó, egyetlen hatalmas széfbe rejtve. Milyen helyen?  Az Ezüst Oroszlán névre hallgat. Számunkra, Quincy nemeseknek létrehozott bank, hogy vagyonunkat biztonságban tudhassuk! Talán elrendezésileg nem lehet túl elegáns. Úgy hallottam, legalábbis! Viszont pár olvasnivalón kívül ott őrzik természetesen pénzünk egy részét is.
Mily’ hatalmas veszteség lenne, ha épp elvinnék bárminket onnan!
A szőke szörnyetegre pillantok. Miután elmondja a magáét, alig láthatóan meghajlok, kezemet szívemre téve.
- Szerintem akkor váljunk szét, s majdan összehoz minket még a sors! - súgom neki oda, majd felegyenesedem.
- Nos, ez elég szomorú ügy, remélem megengedi, hogy szolgálatára álljak! - vetem oda Vledlananak, mielőtt eltűnne, és már sietek is utána, nagyot nyelve.
Vele tartok. A terv, hogy megnézem magamnak ezt a futár bagázst is, minden követ megmozgatok, amit csak tudok! Információt akarok szerezni. Tudást, későbbi felhasználásra akár. Nem fogom feladni. Megtalálom Kane-t, megtalálom ennek a futárlétnek az értelmét a lopáson kívül. Kideríthetném mellékesen, mennyire igaz a „gazdagoktól lopnak a szegényekért” gondolati séma. Őszintén érdekelne.
Kane, meg foglak találni! Meg, még Elisa előtt. Utána? Fogalmam sincs, de egyelőre senkinek semmit! Hallgatnom kell tervemről. Játszanom ezen az oldalon. Az sose okozott nehézséget! Csak... addig bírja ki...

Kezem ösztönösen a szívemhez csúszik. Rámarkolok felsőm selymes anyagára, mely ettől meggyűrődik.
Megtalállak...


//Mivel kérdés volt mesélőtől privátban: A játék abban az idősíkban játszódik, mikor Aledanak fogalma sincs Kane létezéséről, tehát hogy él -e még a szív szerelme, vagy sem.//

7
Küldetések az Emberek Világában / Re:A második lecke
« Dátum: 2019. Nov. 24, 02:07:22 »
Belekortyolok teámba, miután a felszolgáló lelép. Abszolút a kérésemnek megfelelően készítették el, amiért hálás vagyok! Ez egy apró öröm a szót hamarosan magához ragadó hölgyemény beszámolójához képest. Orosz akcentussal beszél, és a szövetségeseinek nyilvánít minket. A hangjából, testbeszédéből egyformán kivenni a feldúltságot, aggodalmat.
Amennyiben ártó szándékai lennének, a homlokráncolás is sokkal tudatosabb, tehát egyértelműen megjátszott viselkedésre hívná fel a figyelmet.
Oh igen, tanultam néhány dolgot az emberi testbeszédről – ez viszont önmagában nem tesz engem remek emberismerővé. A realitás talaján állok.
- Hmm – Mindenképp hangot kell adjak meglepettségemnek! Szemöldökeim enyhén magasba szöknek az összetett eseménysorozattól, mit a felvétel bemutat számunkra. Először egy igen sportos megjelenésű hölgyet látni. Több dolgot is furcsállok benne.
Miért üti le a társát? Miért kerüli a kamerát?
Türelmesen hátradőlve továbbiszom a lassan hideggé váló italt. Másik videó következi, ezúttal egy fiúról.
Első benyomásra azt kell mondjam, nagyon ügyetlen! Vagy inkább furcsa? Fogalmam sincs, mi lenne rá a legjobb kifejezés! És az-az embléma…
- Oh természetesen, nekem lenne!  - leteszem az üres csészét, majd tekintetem, s törzsem is hamarosan visszafordítom Vledlana irányába – Van használható információja arról, kik pontosabban ezek a „futárok”?
Fejemet érdeklődve balra biccentem.
- Mikor ideigyekeztünk, némely épület falán ott volt a fiú ruháján megjelenő szimbólum. Én azt gondolom, graffitivel festették fel, talán többnyire hivatalos helyekre.
Legalábbis nekem nagyon irodáknak néztek ki, amik mellett elhajtott a limuzin.
A telefonhívásra zavart arcot vágok. De bármennyi választ ad a nőszemély, megelégszem vele. Nekem csak az a fontos, nehogy Ő legyen… Na meg az álarcom fenntartása.
Két mellem közül előveszek egy ajakbalzsamot, és a hiteles alakítás végett bekenem vele a számat. Aztán visszacsúsztatva felfigyelek Elisa jelzésére, melynek eleget is teszek.
- Ezt magam se mondhattam volna szebben! – suttogom, kérdéseire enyhén bólogatva – Biztos, hogy van forrásanyag, amiből valójában tovább tudnak építkezni a cégfejlesztést tekintve. Kötve hiszem, mindent elpusztítanának.
A fejemet ingatom.
- Miért nem kutatjuk át a ház egészét? Ha drasztikusak szeretnénk lenni, a bal ruhaujjamban egy kisebb feszítővas is van. Sose tudni, a padlóléc alatt leledzik -e az, mi számunkra aranyat ér jelen esetben! Persze, egy kódzáras széf ellen mondjuk már semmit sem ér. De tudja, ez nem rossz teszt hűségpróbához! Kiderülhet a gyakorlatban is, kire számíthatunk.  Ha találnánk egy széfet, ők pedig kinyitnák…
Ennyit tudtam javasolni. Nagyon a keresésre, megfigyelésre adom a fejem! Nos igen, fél óra egész biztosan eltelt. Jó lenne kezdeni magunkkal valamit még eme nap vége előtt!

8
Külváros / Re:Yuya könyvesbolt és antikvárium
« Dátum: 2019. Nov. 21, 13:19:52 »
Hú ábrándok! Vagy mégsem?

Arra vágytam, hogy megmentsenek. Talán túl idealisztikus lennék? Túlságosan hinnék a mesékben? Félreértés ne essék, nem vagyok én oly’ naiv! Csak szeretek biztosra menni abban, miképp nem itt fogom hátrahagyni a létnek e fokát. Birizgálni kezdem szőke tincseimet. Valahogy meglep, a fiú milyen hirtelen változik, röviddel azután, hogy megjegyzést teszek modorára. Abszolút figyelmességből mondom, mert érezni lehetett rajta az idegességet. Én pedig indoktalannak vélem, elvégre nem domina vagyok, aki hevesen bírálná őt.
Kezdem magam kínosan érezni a fizikai discomforttól, mit a lény vére okoz. Jól tartom kordában, szerencsére. Annyi, tán még törékenyebbnek látszom így. Korántse jellemem miatt – az szilárd. A földön ülve, szemeimet törölgetve a kiszolgáltatott látszatát kelthetem. Persze, van benne igazság. Ha tételezzük fel, megjelenne az előző lidérc bajtársa, a fiú pedig már nem lenne itt, könnyen elkaphatna, elpusztíthatna. Eképp kijelenthetnénk, semmisé válhatna a félelmem Elisa felé! A kezdetektől fogva tartogatok valamennyit, hiszen elég komoly, sötét, vértől piszkos történet áll a háta mögött. Ha nem éreznék egy kis feszültséget legalább, miért hívnám magam egyáltalán embernek?
- Oh, rendben van – megyek bele zavartan – Szóval Icarusnak hívják az úrfit! A barátnőjét hallottam esetleg? Elég hevesen reagált valaki, mikor ideális törlőalkalmatosságot kerestem.
Ismét megbirizgálom a hajam, a szégyentől kipiruló orcákkal.
- Nagyon sajnálom, majd bocsánatot kérek tőlük is! - ígérem meg, és arcomat lapogatom, hátha kevésbé ég.
Úgy veszem, a nevetés eme helyzetre reagálva tör fel az ismeretlenből. Ezért még inkább olyan, mintha kipirosodnék. Mellesleg, tény: a jó hangulat ragadós! Pillanatok múltán már együtt hahotázom vele. Bekönnyezek.
Remekül időzít! Végre, egy jel, hogy tisztulnak a szemeim!
- Ne, ezeket ne törölje le, kérem! - tolom el kezét, mikor elégnek vélem – Most sem látok perpillanat tökéletesen, de úgy vélem, pillanatokon belül jobb lesz.
Hevesen pislogok, folyni hagyva könnyeim. Meglapogatom az arcom, szemkörnyéken. Addig hallgatom az ismeretlent beszélni. Ötletére homlokomat ráncolom, ámbár más indok is felvetül, mely miatt még percekig változatlan marad. Csendben állok fel.
- Szóval azt gondolja, a nemes lét teher lenne? - folytatom aztán, mintha semmi nem történt volna – Hmm, igaza lehet. Nézzük csak meg közelebbről! Az őrök túlzóan protektív személyiségként viselkedhetnek, mely a személyes szabadság korlátozásaként élhető meg. A cselédek is hasonlóak, elvégre olyat, mint a saját ágyam bevetése, ők csinálnak meg. Pedig magam se vélem tehernek felemelni a paplanom, szépen kirázni, majd az ágyra teríteni.
A „segítőket” másik nevükön másfajta megközelítéssel vezetem fel, de értem mire akar kilyukadni. Nagy, egyetértő bólogatással toldom meg mondanivalómat.
- Ugyanakkor, személy szerint élvezem. Sajátos magányával, sötétségével együtt. Egyetlen egy dolog „valami” kapcsán ápolok elfogult véleményt.
Szemöldököm feljebb kúszik: Remélem megérti...
Ezzel kezdem a „látszólagos érdektelenség” falát lerombolni, s színt vallani. Megmutatni egyenesen, hogy felismerem őt. A szemeibe vésem enyéimet.
- ÉVEKIG vártam a felbukkanására! - ráordítok, eleresztve a gyeplőt – Azt hittem, meghalt! Máskor azt, valaki mással fonta össze a sors, felesége, gyermekei vannak!
Arcomat tenyerembe temetve sírásba vezetem a dolgokat. Természetesen ez már kicsit se tudatos viselkedés, inkább az érzelmeim tartanak most engem a kontrolljuk alatt. Sokáig sírok így, elutasítva a fiút, ha közeledni próbál.
- Leszerződtem vélhetőleg a legnagyobb ellenségével, hogy önt megtaláljam, Kane… - vetem oda szárazon, és a fejemet csóválom. Amit újabb sírás követ.
- Én abszolút nem haragszom önre… Azt leszámítva, hiányolom a haja hosszát! - Közelebb sétálok hozzá, majd csípőre tett kézzel, összevont szemöldökökkel megállok. Alig választ el pár milliméter kettőnket.
-Azt viszont nagyon! - bólogatok, kifújom magam – Elisát segítem jelenleg. T-Talán nem tudja, hogy itt vagyunk most. Jól látom, egy tetőre hozott fel? Hmm. Egyelőre biztonságban lehetünk.
Kezemet az államra teszem, és ismétlődőn végigsimítom.
- Viszont őszintén fogalmam sincs, mit felelhetnék erre. Ugye érti, mekkora veszélybe került? Vélhetőleg én is. Persze, a legnagyobb gond abból fejlődhet ki, amennyiben ama nőszemély rájön, hogy rejtegetnivalóm van előle. Szeretném, ha a pánikját kordában tartaná.
Nem nézek rá, mert nem bírok. Ez gondolom, hogy mindkettőnknek sok!
Komolyan ő az? Nem csak álmodom? Nem fog eltűnni két pillanat múlva? Nagyon utál most, mert a „Wyvernt” választottam társamul, az ő keresésének céljából? Sokat változtak a nézetei rólam ezekben a pillanatokban?
Ismét elsírom magam. Ha ezúttal Kane közeledni próbál felém, nem tiltakozom ellene. Jól esne egy biztos ölelés.
Inkább odamegyek, megölelem én! Úgy teszek, ahogy a gondolataim diktálják.

9
Külváros / Re:Yuya könyvesbolt és antikvárium
« Dátum: 2019. Nov. 19, 15:11:43 »
Hiú ábrándok! Vagy mégsem?

Végigpörög ez a kisfilm a fejemben, miközben látom, hogy a szörny kitátja száját, és lassan nyelvéhez emel. Én pedig csak haladok az árral, az emlékek fogságába zárva. Arra várok gyerekes módon, hátha valaki megment. Meglepődöm, kívánságom milyen hamar valósággá válik! Fogalmam sincs mit érzek most, vagy mi történik. Olyan, mintha megnyomtak volna bennem egy kikapcsoló gombot: kicsit szédülök, kicsit émelygek. Szóval nem vagyok épp a helyzet magaslatán. Megtörlöm szemeimet a hozzám legközelebb állónak a felsőjébe most, hogy talán fél percre nyugtom marad! … Hisztérikus kitöréseket hallok erre egy nő részéről akit nem ismerek. Aztán a továbbiakban beszélni kezd hozzám valamily’ ismerős, mély hangú alak. Majd felkap, mint hercegnőt a lovagja, és pillanatokon belül egy háznak a tetején állunk. Legalábbis ő, én inkább leülök. Most jövök csak rá: a táskámat lent hagytam! Hát ez a szerencsém... Annyi baj legyen! A fiúra nézek. Nagyon fiatalnak néz ki, de nem látom jól, kicsit homályos a képe. Valószínűleg nem sikerült a vért jól kitörölnöm a szememből. Most belegondolva, mintha kicsit csípné is a pislogás.
Mily’ modortalan eképp ráköszönni arra, ki számunkra ismeretlen! Mármint, a fiú hallhatta a nevem, elvégre családunk a közelmúltban tört fel igazán. Láthatott netán koncerteken online közvetítés által, vagy a tv-ben. Szokásom eljárni, támogató félként megjelenni, képviselni famíliámat. Na de ilyet!
A „helló, szia” kicsit sértő számomra de nem igazán érzem azt hogy jogom van reklamálni annak aki megmentett. Így nem szólok semmit. Azon gondolkodok csupán, mihez kezdjek magammal most? Nagyon fura ez így, visszatérve az ismeretlenre. Halványan emlékeztet valakire. Annyira megnézném az arcát! De nem látom jól. Hisz csípi szemeimet a vér, s azon tanakodom: ha elkezdem önhatalmúlag kitisztogatni, az főleg nem segít. Nagyot sóhajtok. Elfekszek a földön, és bámulok az égre - amennyire tudok –, majd lehunyom pilláimat. Próbálom kikapcsolni az elmémet.
Én csak egy könyvestet akartam. Kikapcsolódásra vágytam! Ehhez képest nagyon furcsa dologba csöppentem, s Eliza még sehol! Félek... hogy talán már tudomására jutott, mi történt. Talán ő idézte elő, hogy próbára tegyen? Nem is tudom, aggódom, olyan furcsa ez az egész! Mintha álmodnék. Miért támadt rám ez a szörny? Hogy került ide? Miért gondoltam azt hogy valaki megment? Meg is halhattam volna! Akkor ki képviseli a családom? Különös, ironikus történés a mai.
Most már muszáj felülnöm.
- Ne haragudjon, hogy megkérdezem: nincs a keze ügyében egy törlőkendő? Borzasztó, hogy semmit sem látok! Szerintem belement annak a lidércnek a vére a szemeimbe. Nagyon csíp, illetve most már kissé éget is.
Bármit elfogadnék! Akár egy szódavizes pólóról legyen szó, akár babapopsi törlőről. Száraz holminak viszont semmiképp se örülök, utólag belátom, én se cselekedtem okosan. Akihez odamentem előzőleg, neki száraz volt a ruhája.
Lehet azzal még jobban beledörzsöltem a szemsarkokba a piszkot. Ami megmagyarázná, miért kezdtem el könnyezni!
- Most vett elő egy zsebkendőt? - kérdezem a furcsa hajlongásra, majd kinyújtom felé a kezem – Ideadná kérem?
Nem értem a mozdulatait. Előrehajolt, de számomra inkább úgy tűnt, mintha a zsebeit kutatta volna.
- Egyébként, a szemfájást tekintve minden rendben. Úgy értem, nem érzem úgy, hogy bármiféle sebet okozott volna ama fenevad! A szívemmel sincs gond, arra leginkább szíverősítőt szoktam szedni. Ha megbocsájt, inkább azt felelném, a modorával van problémám. Lehetne kicsit… összeszedettebb. Olyan különösen viselkedik. Esetleg ön megsebesült?
A kezemet visszahúzom. Olyan fiatal, és félős… Ki lehet ő?

10
Küldetések az Emberek Világában / Re:A második lecke
« Dátum: 2019. Nov. 07, 23:58:47 »
Huh? Ki mondta, hogy nem kapdoshatom el a futkosó gumimacikat?! Pedig meg akarom szerezni mindet! Olyan színesek, és finomak. Jobb ízűk van, mint az álmomban ténylegesen megrágcsált párnának. Szemeim kipattannak, majd ösztönösen kiköpöm a sarkát, letörlöm róla a nyálamat.
De jó, hogy nem látott meg így senki! Nagyon ciki lenne. Hmm, reggel öt van, ideje lenne végre kibújnom az ágyból.
Koránt se könnyű ideszokni. A keléssel minden rendben, én mindig is korán kelő gyermek voltam, aki sokkal jobban teljesített a nap korábbi szakaszában, mint késő este vagy éjjel. Fogalmam sincs, miképp bír valaki hajnal háromig fent lenni? Rengeteg ilyen esetről hallottam már.
Felülök, és percekig csak bambulok kifelé az ablakon, míg érzem lábam alatt a padlót, illetőleg átadom magam ennek az érzésnek. Kellemes. Ilyenkor azt gondolom, szimplán egy ilyen apróság is pozitív szikrát jelent, amivel megalapoztam a napomat. De még mindig hiányolom a saját ágyamat. A szüleim állandó jókedélyűségét…
Megrázom fejemet, mielőtt még nagyon elkalandoznék, elmegyek letusolni. Pillanatok alatt felöltözöm, ezúttal testhezálló, kék egyenruhába. Nos, a melleim igencsak hangsúlyossá válnak benne, erről nem tehetek, és nem is szégyellem. Büszkén kihúzom magam a tükör előtt, később pedig ugyanígy a szőke szörnynél, ki oly’ hatalmasnak képzeli magát.
Biztos ezért kell neki a sámli.
Elmosolyodom eme komikus gondolatomon, mely teljesen úgy tűnhet Elisa számára, mintha csak neki szólna. Nos, így miért ne tekinthetnénk rá?
- Természetesen!
Azzal leteszem elé a kisszéket, majd hátrébb lépek. Had beszéljen! Alapos figyelmességgel hallgatom végig.
Az, hogy van valaki, akire a jelek szerint vadászni kell, elég rossz ómen. Ám az esély kicsi, mi szerint Arról a személyről lenne szó, ugye? Oh igen, persze. Nem lesz baj, csak legyünk résen!
Amint viszonylag hamar, gyors tempóban átadja a szükséges információkat az előtte felsorakozóknak, összepakolok, és a hátsó ülésre vetődöm, a szőkeség mellé.
- Hmm, szerintem az egy nagyon szép sztereotípia, hogy az ember lenne a legokosabb a világon. E mögött is eme „fajnak” egy példánya áll – mondom neki, miközben átnyújtom a mappát – Ám személy szerint, ettől függetlenül érdekesnek találom őket.
Kényelmesen visszadőlök, érdeklődve fürkészve az utcaképet. Minden olyan zsúfolt, sokan talán most mennek a munkába, vagy éjszakai műszak után haza. Valakinek aktatáska van a kezében, valakinek nádból font kosárka lóg a karján. Telepakolva rengeteg földi jóval!
Képtelen vagyok betelni a látvánnyal!
Hamarosan megérkezünk. A fogadtatástól nem képedek el, inkább semlegesen viszonyulok hozzá. Elisának kinyitom a jármű ajtaját, hagyom előremenni, majd eképpen csatlakozom hozzá.
Odabenn aprókat bólogatok, ezzel elismerésemet adva. Bárki, ki az épületen dolgozott, mind exteriorját (külsejét), mind interiorját (belsejét) tekintve rendkívül ízlésesen csinálta meg! Gyönyörűnek vélem, színválasztását vonzónak. A lehetőség sem utolsó, hogy rendelhetek magamnak akármit, kultúr’ keretek között.
- Én megelégednék egy szimpla fehér teával, cukor és citromlé nélkül. Köszönöm!
Van aki mértéktelenül édesíti, ízesíti így, de minek? Elnyomja vele a természetes ízt, az lenne a lényeg! Nagyot sóhajtok.
- Nos, stratégiát tekintve nem utolsó ötlet – bólintok –, ugyanakkor szerény véleményem az, hogy nem lesz szükségünk rá.
Az ő fejével gondolkodva biztos, hogy ezt ellőné, mint mindent garantáló, bomba biztos tervet, mivel egy családról beszélünk, melyet leginkább a gyermek tesz azzá, ami. Tehát, ha a gyerek eliminálásra kerül, az ennek a szörnyetegnek feltétlenül hasznos, nekem pedig a morálomat szigorúan sértő gondolat.
Miután szilárdan, magabiztosan közlöm álláspontomat, odateszem a székre a kispadkát, és bólintok egyet.
- Igen, megértettem! - enyhén meghajolok. Nekem sose volt kenyerem a tisztelgés, ezért még korábban megállapodtunk, hogy ez is elég lesz. A kopogásra aztán felegyenesedem, kezeimet hátam mögött összekulcsolom. Várom a végkifejletet.

11
Lejelentő / Re:Pontozósdi
« Dátum: 2019. Okt. 31, 21:21:00 »
Helló! o/

Vele még nem osztottam el a pontjaimat, úgyhogy most megtenném. :3

10 elosztható pont, felosztás szerint:
Fegyverforgatás: 1 + 2
Pusztakezes harc: 1 + 3
Kirchenlied: 1 + 1
Hirenkyaku: 1 + 4
Heilig Bogen: 1
Blut: 1

1 elosztható, elosztás szerint:
Erő: 0
Ügyesség: 1
Gyorsaság: 0

Köszönöm! ^-^

12
Külváros / Re:Yuya könyvesbolt és antikvárium
« Dátum: 2019. Aug. 27, 22:19:50 »
Hiú ábrándok! Vagy mégsem?

A napsugarak lustán ejtőznek a betonon. Alakjuk hosszú, elnyúló ebben a délutánban. Majdhogynem extrovertált embernek tűnnek, ahogy a boltok kirakatából fénylőn integetve megvilágítanak. Valódi hercegnőnek érzem magam visszafogott, gyöngyökkel díszített ruhámban, melyet egy újabb üzleti ügy okán vettem fel csupán. Nos, privát party alatt fontos megbeszéléseket intéztem egy könyvkiadó tulajdonossal, meglepően a kora reggeli órákban. Maga a rendezvény pedig délutánig húzódott, mert a férfi igencsak elfoglalt a maga életével. Éjt-nappallá téve szórja a pénzt, és kis szünetekkel mindig rendez valamit. Végül is megteheti, nemrég futott be a könyvekkel, amiket apukám írt másodállásban. A két világháborúról szól, az elesettek szemszögéből, fiktív karaktereket mozgatva. Igazán büszke vagyok rá! Elvégre egy borzalmas helyzetet mutat be, melyet az emberi felelőtlenség okozott...
Apukám ma kapott díjat munkásságáért ezen a rendezvényen, én pedig elkísértem őt, és ingyen kaptam három választott könyvet. Ebből kettő a tanulmányaimhoz lesz, egy pedig bővített kiadású lexikon, legendákról. Ki gondolta volna? No igen, élni fogok a szenvedélyemnek. Mellékesen szólva arról, egyetemi szinten fogom tanulni a filozófiát. Azon gondolkodtam, talán tanárnak is elmehetnék később.
Esetleg lehetnék történelem-filozófia szakos, vagy hasznát vehetném annak még, hogy emelt szinten tettem le a fizikát?
Még ki sem pihenem magam, ám drága felmenőmmel most elágazunk kicsit. Ő hazamegy, viszi az ajándékaimat is. Én pedig ahogy vagyok, szépen kiöltözve bemegyek a közeli könyvesboltba, ami már más tulajdona. De nagyon hívogatónak tűnt, külseje ellenére is. Nem csalódom. Nagyon otthonos, barátságos kisugárzása magába zár, majd „fogva tart” három órán keresztül. Elveszek a különféle témakörök között, kedvemre böngészgetek, felfedezem az olvasósarkocskát. Leülök olvasni kicsit, majd leteszem amit kiszedtem, és megyek a következőért.
Miután kellemesen feltöltődöm - mert számomra őszintén, az olvasás ilyen tevékenység -, mosolyogva integetek az idős embernek. Várom a limuzinomat haza. Nem akartam nagy feltűnést kelteni, se a sofőrt megváratni, se azt, hogy értékes helyet foglaljon el mások elől egy nagyobb járművel. Szeretek szerény maradni, noha fehér, csaknem kisesélyiben ácsorogva igencsak feltűnő vagyok egyébként is. Nagyot sóhajtok.
- Jézusom, mi... történt?! - ugrok meg hirtelen.
Mit nemrég nyugalom övez, hatalmas robbanás szakítja meg, illetve az utána maradt füst. Ijesztő visítás, és emberi sikongatások törik meg a csendet. Ezen az úton szerintem nem járnak sokan. Legalábbis sokszor haladtam el itt korábban. Most viszont tömeges menekülés van, majdnem mindenki egy vonalban rohan, vagy az autójával száguld át, gondolom, hogy minél gyorsabban hazaérjen. Értetlenül bámulom az eseményeket, szinte sokkban állva.
Mi történik pontosan? Honnan ennyi ember? Miért menekülnek fejvesztve? Miért taposnak lassan egymáson?
Ha kívülről szemlélnénk az eseményeket, olyannak tűnik minden, mintha egy elvetemült televíziós programot néznék. Felgyorsítva. Nem hinném, ám az engem körülvevők hamar beömlenek a kis utcába, még sürgősebb tempóban. Lassan nekipréselődök a könyvtár falának, és azt is csak a táskám rezgéséből tudom, hogy valószínűleg vagy a sofőr, vagy édesanyám keres. A következő kérdéssel, mi szerint „Hol vagyok?”. Fogalmam sincs ezen a ponton túl.
Ledöbbenek ott, hogy egy nálam sokkalta hatalmasabb… Szörnyeteg kiszemel magának, majd karomnál ragad, felemel magához. Ecsetelni se kell, borzasztóan fáj tőle a balomban minden ízület. A táskám minden benne lévő tartozékommal a földre esik, a különös teremtmény pedig vélhetőleg rátapos, ugyanis pozíciót akar változtatni. Továbbra is hallok rettentő sikolyokat, a közelemben, a lény közelében kiváltképp éleset. Azt se tudom most, mihez kezdjek magammal!
Az íjamat megidézni fél kézzel nem tudom. Eddig csak felkapott, de most úgy szorít, mintha holmi baba lennék! Egykori játékaimmal se bántam úgy, miképp ez a csúfság teszi ezt velem!
Nem gondolkodtam túl sokat a halálon, jelenleg azonban rákanyarodom erre a témára. Nyilván a derekamat beadni nem fogom. Nagyon sok depresszióra hajazó dolog futhatna át az agyamon. Én viszont Kane-t látom még most is – fogalmam sincs, mert reménytelen romantikus lennék, vagy mert ennyire sokat számít?
Fogalmam sincs.
Fogalmam sincs, merre vagy, mit csinálhatsz. Kicsit nehezebben kapok most levegőt. Elgondolkodtál -e azon, valaha bocsánatot kérj -e tőlem? Vagy nekem kellene valamiért? Miért? Eltűntél. Azt mondtad, visszatérsz még, de túl sokáig vártam, sokáig hittem. Sok dolgon túl tudom tenni magam – veled más a helyzet. Ugye megérted a zavarom? Ugye megérted, hogy nem várnék rád többet?
Fogalmam sincs.
Hogy találtál -e nálam jobbat. Van -e már gyereked, és azért nem szólsz hozzám egy szót se. Azért nem adsz jelet? Hol vagy ilyenkor – akkor is, mikor szükségem lenne rád, hogy megments? Magamat nem tudom kiszabadítani ilyen mértékű szorításból. Reálisan átgondolva sem. Van itt egyáltalán bármi ami realitásra mutat? Eddig nem értettem mi történt.
Most kicsit a bordámnál is fáj.
Ez lesz a végső „goodbye”?

Túlgondolom. Mert a jelenből kifolyólag én tényleg elhiszem, meghalhatok. Meghalhatnék bármelyik pillanatban, hiszen nincs garancia az ellenkezőjére. Az elmémet leterhelő információ áradaton, és annál nagyobb kuszaságon túl, valaki mégiscsak „értem kap”. Erősen a karjaiba zár, a földön elenged. Igazából a helyzet megkívánná a beszédet, én viszont hallgatás mellett döntök. Most nem jó, nem jön ki szó a torkomon. Bólintok, mintha teljesen természetes lenne a szörny jelenléte, vagy az engem megmentő egyén látványa. Meglepően könnyedén állok meg a lábaimon, pedig az a szorítás nem olyasmi volt, mint édesapám határozott ölelése szokott lenni. A bordám sajog, ám komoly fájdalomtól mentesnek tudhatom magam testem ezen részén. A probléma a karommal merül fel, aminél megragadott. Kicsit nehezebben mozgatom, ebből még lehet vita a felettesemmel később. Talán ebben az egyben nem jó még, hogy egy pszichopatát választottam főnökül.
Felkapom a fejem a Felisberta név emlegetésére. Nos, eggyel több valaki, aki ismeri a családomat. Helyes, ennek tényében biccentek az ifjú felé, miután arcát is látom. Ismerős vonásai deja vu-t keltenek bennem, de ki akar ilyesmivel foglalkozni? A nálam méterekkel nagyobb „lilaságra” pillantok. Szörnyű, az ők létezése úgy tűnik, több a legendától. Fogalmam sincs, meg kéne -e ezen lepődni, esetleg másképp reagálni. Figyelmemet ismét a fura illető vonzza magára. Az arcom komor, semleges marad, szemöldökeim épp csak megrándulnak, hogy ennyire felkapja valaki a vizet az elfogásomon. Sűrű energiatömeg van kibontakozóban, és megjelenik a szeráf szárnyas íj. Erre már nem tudok mit kitalálni.
- Ismerős az valahonnan! - jegyzem meg hangosan, had hallja ő is, mire célzok. A fegyvere felé biccentek, mire elugrik. Felsóhajtok. Reménytelen esetnek látom a csevegésre.
Viszont a harci készsége jóval szembetűnőbb, határozottabb az enyémtől. Utálom magam másokkal összehasonlítani, de ő tényleg tehetséges. Legalábbis távoli szemlélőként nézve. Amíg egyáltalán képes vagyok szemlélni az eseményeket. A fiú bravúrja rengeteg vért eredményez, mely a különös bestiából folyik szerte-szét. Rosszul vagyok tőle, de elsősorban nem látok, és ezen akarok változtatni! Szóval várom visszatérését.
- Hol vagy, fiú? - kérdezem, majd bizonytalanul elbicegek arra, amerre sejtem őt. Valakit minden bizonnyal sikerül megfognom! Ha nem őt, akkor egy társát. Mindegy! Szégyenletes módon szó nélkül megragadom a pólóját.
- Elnézést, de szükségem van még a látásomra. Később kárpótlom ezért! - magyarázom, miközben a pólójával megtörlöm az arcomat – Nem hittem volna, hogy ez ennyire csíp! Ah, de legalább már jobb kicsivel.

13
Karakura / Re:Tiszteletbeli vendég
« Dátum: 2019. Júl. 17, 20:47:45 »
Elkomorulva bólintok.
- „S te rabja vagyon annak, hogy vagy: az exiztencia abszolút igazsága által, hogy sose szűnsz meg létezni, mindig tapasztalni fogsz sok mindent; szomorúságot és haragot, boldogságot és könnyedséget. Efelől semmi, senki nem oldozhat fel. Az sem, ha valamibe menekülsz, futó gazellaként kiutat keresvén a magas fűrengetegben. Az oroszlán beléd fogja mélyíteni fogait. Nyomot hagyni, megváltoztatni, s talán úgy érzed, lelkileg megölt. Több síkon létező, lineárisan a valóságunkba torkolló csoda ez. Te pedig egy birka, ha azt hiszed, minden „vadállat” csak ölésre képes. S hátrahagyni téged üresen”, írja kedvenc filozófusom abban a könyvében, mely a filozófiát hivatott kibontakoztatni, s könnyed formába önteni a hétköznapi elmék számára – mondom a lánynak, mielőtt félreértés rabjául esne, hogy én miképp tudok ennyire bonyolult fogalmazásmóddal élni. Az elismerés mást illet.
- Azt hinném, mi parancsolunk eszközeinknek, nem fordítva. Vagy talán a szokások azok, melyeknek igazán rabjai vagyunk? - kérdezem, miközben mentateára vadászok.
Csak most látom! Milyen rég ittam!
- Nem is értem, valaki miért akar olyan foltot elfedni, ami odakerült arra a gyönyörű szép vászonra… Én nem hiszek a véletlenekben.
A fejemet csóválom. Túl sok m inden történik ahhoz az univerzumban, hogy csakúgy erre ráhúzzuk ezt az üres sablont. Különben is osztom a kisasszony véleményét ebben, mindenki a hibáival együtt teljes. A hibáinkkal együtt vagyunk emberek, még ha a megkülönböztetés érdekében rengeteg különálló „faj” jött létre.
- „Sznob”, „flúgos”. Vajmi alacsony szavak ennek a tudatállapotnak és életfelfogásnak a kifejezésére! - húzom el a szám – Sokkal inkább kifinomultság. Egy fajta mélyebb bölcsesség.
Mindössze ennyi a véleményem a közös személyiségjegyről. Természetesen örülök annak, hogy van ilyen: ezért vettem fel a fonalat, követtem, majd raktam hozzá a magam szálából. Had sodorjuk ketten az életet még színesebbé ezen a találkozó-csomóponton keresztül!
- Ő egy valódi harcos. Mondhatni szó szerinti fehér lovag! - ujjaimat összekulcsolom magam előtt, ahogy csodálni kezdem személyét. Újra – Bámulatos manővereket ismer, sose rettenne meg az ismeretlentől! Rendkívül illedelmes. De… Pár éve elbúcsúzott tőlem. Semmi jel sem érkezett felőle. Csak remélni tudom, hogy nem esett baja!
Talán már nem is él. Ám ez a legutolsó, amire gondolni akarok.
Hiányzik! Annyira hiányzik! Viszont fene tudja, hol lehet, mit csinálhat.
Talán örökre meglépett.
Talán mással van együtt? Gyereket is vállalhatott!
Talán csak keres, és nem tudja, hogy találjon vissza hozzám…
Talán elfelejtette, hogy létezem.
Vagy tudomására jutott, kihez álltam dolgozni?

Elkomorodom, elrévedek, majd egy perc után ábrándulok ki ismételten… mélyre rejtett érzéseimből.
- Szívpanasz? Oh igen, az apámnak veleszületett problémája. Valószínűleg tőle örököltem. De nem szeretnék ebben magamról beszélni, hanem inkább megköszönni, mit a családja érte, értünk tett!
Illedelmes meghajlással hálálom meg felmenőinek értünk véghez vitt cselekedeit, a rengeteg, gyors kiérkezéssel, gyógyszerrel, melyek nekem is segítenek a mindennapokban talpon maradni. Sok energiát használ el a testem, imádok pörögni, viszont a kapszulák nélkül nehezen bírnám. Még úgy is, tudom a határaimat. Tudom, hol kell megállnom.
- Hmmm… Titkárnő, és kisegítő asszisztens. Ha a főnököm szomjas, én csinálok neki kávét vagy teát, ha jól értettem, én készítem elő az ülőhelyét az irodában. Szóval ebben a kisegítésben úgy gondolom a takarítás is benne van – magyaráztam el saját elgondolásomat. Végül is, padkát hurcolni Nemkövetsz Kinyiffanszki után… önmagában kisegítő munka. Takarítás alatt pedig sok mindent érthetünk. Elisát ismerve vért, többek között. Ezzel azonban nyilván nem fogom újdonsült beszélgetőpartnerem traktálni! Jobb, ha van, ami a Titkok kamrájában marad.

14
Karakura / Re:Tiszteletbeli vendég
« Dátum: 2019. Jún. 21, 19:45:48 »
A szerénység nem csak egy jellemvonás: követelmény. Több, mint a vak remény, a gyermeteg naivitás, vagy az ösztön. Számomra alap megadónak lenni, éretten tiszteletet adni, hogy tiszteletet kaphassak. Nulla elvárással. Sose várom vissza azt, amit adok. Szeretek adakozni. Szeretek mulatni, és mosolyogni. Eképp teszek most is, szerénységemet illető megjegyzésére. Majd feltűnésmentesen igyekszek kicsit belemerülni a mellettem álló energiáiba. Különösnek érződik, leveszem a lapot, hogy több hétköznapi embertől. Tudomásul veszem a köztünk felbukkanó különbséget, s nyugodt szívvel engedem tovább.
Tetszik a kisugárzása.
- Oh igen, a ma emberei! Eltélyedettek! - a fejemet csóválom. A kisasszony nagyon filozofikus alkatnak tűnik, így hagyom magam sodródni ezen a hullámon:
- Annyira… odáig vannak a csodaműszereikért. Ne értsen félre, nem vetem meg a modern technológiát; de több telefont fog az ember, mint ecsetet, hangszert, netán egy jó könyvet – sóhajtok fel. Aztán zavarba jövök, és elpirulok.
Meg kellett volna várnom a válaszát. De udvariatlanul viselkedem!
Bocsánatkérőn meghajolok felé, amit nem biztos, hogy ért.
- Elnézését kérem Uruwashi kisasszony! Kissé nekem is elterelődött a figyelmem. Szóval ön komolyzenében jártas, ugyanakkor a művészet más ágában is benne van, jól vélem? A filozófiát mennyire részesíti előnyben? - kérdezem érdeklődve – Hmm. Ha az élet a vászon, az a többségnél sajnos sok esetben szürke marad.
Felveszem a fonalat, miközben megfogok egy kókuszgolyót, és eltüntetem.
- A maguk életében nekik kell lennie a festőknek. Mi pedig lehetünk a csillagok azzal a tehetséggel, mely megadatott számunkra! Önnél tehát a zongorával kialakított kapcsolat. Nekem talán – gondolkodom el egy pillanatra –, hogy nagyon sok könyvet olvastam, ennél fogva sok legendát ismerek. Érdekes történetekkel, teorizálással igyekszem színesíteni a maiak gondolkodásmódját.
Észreveszem ám, hogy a hangszerével mély lelki kontaktusa van. Minden billentyű beszélt, minden hang súlyt kapott, legalább annyira, mint a kimondatlan szavak.
Kimondatlan szavak...
Nem túlzás, újra eszembe jut Kane. Már bánom, hogy nem mondtam el neki hamarabb mindazt, amit gondoltam. Még jó, a kisasszony is beszédes alkat, így kérdéseimért, gondolataimért cserébe felteszi a sajátjait. Elmosolyodom.
- A szabad akarat a lélek legerősebb dolga. Elhallgattathatnak valakit, de sohase vehetik el az akaraterejét, vagy a tudását – fejtem ki ezzel kapcsolatos gondolataimat, majd töltök magamnak kis bögre teát  - Az ok, amiért elmegyek, igazából nem titok. Őszintén örülnék annak, ha a fehér lovag jött volna el fehér lovon!
Felkuncogok, pajkosan kacsintva a hölgyeményre.
- Sajnos a helyzet más. Szereztem munkát, ami miatt vélhetőleg sokat fogok utazniÉs remélhetőleg ezzel megtalálom Kane-t.
- Egyébként ismerős a vezetékneve. Megkérdezhetem esetleg, hogy nem -e az ön szülei azok a híres orvosok, akik erre a rezidenciára jöttek ki néhány héttel ezelőtt?
Most jut eszembe, hogy az egyik felmenőmnek előjött a szívbetegsége korábban, de jöttek hozzá a kisasszonyhoz hasonlóan lila hajú, illetve szemű egyének segíteni. Aztán könnyen keverhetem őket, vagy lehet rossz a feltételezésem. De mindenképp megéri megkérdezni számomra ezt.

15
Karakura / Re:Tiszteletbeli vendég
« Dátum: 2019. Máj. 31, 14:24:38 »
Kényelmesen végigcsúsztatom ujjaimat a gyönyörű, lakkozott korláton, ahogy egyre lejjebb lépdelek. Aztán kényelmesen hátradőlök fotelemben, és figyelek, mintha a valódi előadás csak most venné kezdetét.
Rögtön felismerem az első számot, Chopintól való. Egy kellemes szerelem hajnalát idézi fel bennem. Eszembe jut Kane. Lehunyom szemeimet, hogy jobban láthassam az arcát. Oh igen, sokszor képzeltem már el A jelenetet! Álmomban – ábrándomban – benn marad pont abban a bálteremben, ahol perpillanat is ülök. Felkér táncolni, én pedig zavaromban csak hebegni tudok. De elfogadom a felém nyújtott kezet. Bevonulunk a tánctérre, ő a derekamra csúsztatja egyik karját, azzal tart. A másikkal vezet, forgat. Úgy siklunk, mintha csak jégen volnánk. Mindenki tapsol, és elégedett mosoly ül ki az arcomra. Ettől a képtől a valóságban úgyszint.
A kisasszony második választása Bach. A fejemet csóválom. Elmémben egy borult eges tisztásra kerülünk, a ruháink leharcoltabbak. Komoly tekintettel néz reám, hasonlóan akkor, mikor… elbúcsúzott. Hullámzó kedélyem támad ettől a zenétől. Nem szeretem annyira, a szemeim is kipattannak. De kontrollt tartok. A harmadig dalig.
Utána legördül szolidan egy könnycsepp. Kettő. Ha tehetném, írnék Kane-nek egy dalt, ám sajnos abban jártas nem vagyok! Hegedűzéshez értek inkább, amennyiben magánjátékról van szó. Gyorsan megtörlöm az arcom, mielőtt befejezné, és amikor a zongoraművész végez, tapsolok én is. Később a tömegbe vegyülve süteményt eszek, pezsgőt iszogatok, azon elmélkedve, miképp közelíthetném meg az ismeretlent. Azon kapom magam, hogy kezdek sokat hezitálni, így kitörve eme ördögi körből, egyszerűen odasétálok hozzá.
- Mindenképpen! - válaszolok mosolyogva, viszonozva illő meghajlását – Igen, Aleda Felisberta vagyok, és noha engem mondanak ünnepeltnek, úgy gondolom, vannak itt jelen nálam nagyobb csillagok is.
A hölgyhöz hasonlóan elrabolok egy csokis-málnás tortaszeletet az asztalról, mivel az édesség kínálat igencsak jóra sikeredett. A legjobb pékeket és cukrászokat kértük fel arra, hogy készítsék el a mai nap ínyencségeit. Természetesen ha valaki arra vágyott, a bálterem másik végében lévő ajtó a konyhába vezetett, ahol jelentős helyet foglal el mindmáig az összetett pultrendszer, az ötcsillagos szállodákat megirigylő svédasztalos fogásaink.
- Nos, először az lenne a kérdésem, kit tisztelhetek az ön személyében? - érdeklődöm.
Mi a bálterem egy szépen berendezett sarkában tartózkodunk épp. Rozoga műanyagasztalok helyett is szépen lakkozott, fából készült példányok ácsingóznak egymás mellett, szépen megterítve. Érdekes mintát alkotnak rajtuk az óriási tányérok, a rájuk halmozott, különféle sós-, és édes péksüteményekkel. Az üdítők sem műanyagüvegekben, vagy dobozokban vannak, hanem előre kihelyezett, automatizált tartályokban, aminek neki kell nyomni az üvegpoharat, és kiadagolják a nyomás hatására az italt. Maximum a szeszesitalok díszelegnek eredeti palackjaikban, katonás sorba rendezve, meg kis dobozban gyermekeknek szánt gyümölcslék, tejek, kakaóválasztékok. Mintha csak szupermarketben járna az ember.

Oldalak: [1] 2