Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Yamane Iwao Shun

Oldalak: [1] 2
1
Diáknegyed / Re:Yumisawa Játszótér
« Dátum: 2018. Jún. 30, 19:39:36 »

Mélyet sóhajtottam, bár igazából sírni lett volna inkább kedvem, ha az elveszett utolsó szál cigarettára gondoltam. Közel s távol sem sejtettem dohány automatát a közelben, hiszen egy játszótér, és több iskola mellett voltunk éppen… bár, ha jobban belegondolunk, itt lenne csak igazán indokolt, mióta szülő vagyok, bizonyosan többször gyújtok rá. Főleg, ha olyan kérdések kerülnek elő, amik a kompetenciámon kívül esnek, szóval nevelés kérdésében szinte minden.
- Én aztán nem tudhatom, milyen kicsavart ízlésed van, de így hangzott… :roll: – Forgattam szemeimet. – Szóval meglehet, hogy az a célod, hogy ágyba cipelj, aztán pedig leharapod a fejem. – Igen, az arckifejezése kifejezetten olyan volt, mint aki képes lenne hasonlóra. Bár talán az ágyba cipelés nem szerepelt a tervei között, egészen nagy voltam ahhoz, hogy csak úgy felkapjon, és talán nem az a SheHulk típus.
Visszakérdésére inkább nem mondtam semmit, nem volt egy kifejezetten szerencsés alkat, sokszor késett, és nem figyelt másokra. Jó, leginkább rám nem, de mivel nincs más megfigyelési alapom, lévén eddig a munkán kívül nemigen érintkeztünk, ebből tudok kiindulni. Szóval kifejezetten figyelmetlen leányzó volt, és kész.
- Khm… csak nem mást készültél mondani, CigiGyilkos~san? :3 – Mosolyodtam el negédesen, csak amolyan incselkedésnek szántan, pedig nem volt szokásom, hogy így kihasználjam a helyzetet.
Sőt, általában mindenfajta helyzetet kerültem, ami nem volt muszáj, de lehet még azokat is. Mit keresek én most itt, és mért bonyolódtam bele ebbe a hosszas beszélgetésbe? Már azt leszámítva, hogy kifejezetten cirógatta a lelkem, hogy egészen feszültnek tűnt Maaya. Nem hittem, hogy miattam, sokszor voltunk kettesben, és talán ha kevésbé unnám a létezést is, csiholhatnánk némi szikrát, azonban erre se vette egyikünk sem a fáradtságot. Akkor viszont egyetlen dolog lehet, mégpedig a gyerek.
- Hogy én? :o – Böktem magamra, majd leguggoltam, hogy nagyjából egy magasak legyünk. – Ne áruld el Maayának, de igazából álcázott szuperhős vagyok, a gyerekek megmentője, aki jégkrémmel harcol a hőség ellen! Yamane Shun~san, egyáltalán nem bácsi! – Suttogtam, bár nem olyan csendesen, hogy a mellettünk álló nő ne hallja. – Amikor álcázom magam, akkor vele dolgozom, de most küldetésen vagyok, szóval parancsolj! – Nyújtottam felé az édességet, legalább annak jó helye lesz a végére. – Maaya biztosan megengedi, igaz? ^-^ – Pillantottam fel, csak nem feltételezi, hogy megmérgezem a gyereket, de azért jobb, ha jóváhagyja, plusz így a megszólításából is kiderül, milyen kapcsolatban is állnak. :roll:
Amennyiben elvette végül a jégkrémet, lassan felegyenesedtem, és engem lepett meg a legjobban, hogy a nő nem kezdett párbajba. Gyorsan feladta, és nem tudtam biztosra venni, minek köszönhettem ezt az egyértelmű győzelmet, de minden valószínűség szerint a gyereknek. Nahát, lehet Rumi mellé is kellene egy, és akkor sose lenne közöttünk vitának helye, bizonyosan minden helyzetben igazam lenne. 8) Bár, ha jobban belegondolok, ő inkább összefogna vele, és közös erővel próbálnák a maradék idegrendszerem is elsorvasztani… vagy a végén napi négy dobozzal szívnék a koporsószögből. Engedelmesen tartottam a kezem a pénzért, aztán kénytelen voltam elmosolyodni, annyira próbálta titkolni, és aztán első adandó alkalommal lebuktatják… olyan szomorú. :S
- Kvittek… anyuci… :roll: – Kuncogtam, nehéz volt megállni, olyan arcot vágott, amit még hosszan el tudtam volna nézni.
Lelkesen integettem a kisfiú után, majd leengedve inkább Maaya fejét lapogattam meg, mellé lépve. Furcsa volt a hanglejtése, és kicsit fájt, hogy azt feltételezi, bármi megjegyzést tennék a gyerekére. Sóhajtottam, végülis tényleg nem volt a legkedvesebb munkatársi viszonyunk, de sose tettem rajta, és a tettein kívül másra megjegyzést.
- Miért? Lehet valami hihetetlenül kedveset akartam volna mondani. – Fejeztem be a fejének simogatását, igazából nem is értettem, minek kezdtem bele, ő nem Rumi. Fáradt vagyok, azt hiszem. – Hé, azt se tudod, megengedem-e azt a kérdést. ˘o˘ – Vágtam fancsali arcot, főleg az embernek kinéző részre, hát minek nyalnám ki magam éjszakára, egy videótékába? :/ - Az én őszhajtartalékfelelősömnek ma nyílt napja volt, így embernek kellett öltöznöm, és úgy tennem, mintha szeretnék más szülőkkel beszélgetni. Pedig esküszöm, némelyiket a saját gyerekéről is letiltanám. Nem illik ilyet mondani, mi? – Sóhajtottam, és már nyúltam volna a cigaretta után, amikor eszembe jutott, hogy az utolsó harcosomat a mellettem álló nő harcképtelenné tette egyetlen lábmozdulattal. Watanabe Maaya, sok van a számládon! – Ne üljünk le a padra? Akkor látod Yuurit, és nem vágsz olyan aggódó-kancsal anyuka fejet. :roll:
Biztos voltam benne, hogy a korábbiak után még lesz kérdése, és bár felmerült bennem, hogy egyszerűen tovább sétálok, kicsit úgy éreztem, sorstársra találtam benne. Amikor fiatalon lesz valaki szülő, egyszerűen másképp kezdi el kezelni mindenki, mintha ezzel élete hibáját követné el. A mi esetünkben ráadásul ez hatványozottan igaz, bár a magam részéről csak limitált időtartam óta vagyok a pletykák alapja.
- Jól áll? Tudtam, hogy ki akarsz velem kezdeni! – Ha tudtam volna, pirulást is mímelek, de sajnos ez még nem ment. – Rajongó? Milyen rajongó? – Soha életemben nem voltam híres, mégis miről beszélhet? :/

2
Diáknegyed / Re:Yumisawa Játszótér
« Dátum: 2018. Máj. 11, 17:59:23 »

Az átlagos napok egymás után jönnek, és igazából csak a munkahely és az otthon közötti ingázás tette ki. Ritkán kellett az iskola közelébe mennem, szerencsére amennyire eleven volt Pukkancs, annyira tisztában volt vele, hogy van olyan hely, ahol kicsit vissza kell fognia magát. Nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget, túlélési ösztön volt, nem valamiféle nevelési bravúr. Ha nem kell bemennem, neki nem kell lelencdébe mennie, ez ennyire egyszerű volt, mind a ketten tudtuk, hogy nem volna ott jó.
Azonban előfordultak olyan élethelyzetek, amikor nem lehet elkerülni, hogy az ember megmutassa magát egy osztályfőnöknek, és a mai egy ilyen volt. Magamhoz képest egészen kiöltöztem, és inget húztam, és még meg is fésülködtem, persze hatalmas sóhajtozások közepette, ahogy Rumi is szokott, előadva a hattyú halálát, hogy mennyi mindent meg nem teszek érte.
Sose szerettem a nyíltnapokat, már gyerekként sem, de így felnőttként olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. A szülők javarészt idősebbek voltak nálam, és fel nem foghatták, micsoda tinédzser lehettem, hogy már középiskolás lányom van, pedig harminc sem vagyok. Egyikükben sem merült fel, hogy a vezetéknevünk különbözősége nem csupán gyermeki lázadás a részéről, hanem indokoltan másmilyen kapcsolatban lehetünk egymással. Mindegy, már le sem álltam magyarázkodni, amúgy se terveztem szorosabb kapcsolatot kialakítani egyikükkel sem, a saját rokonaimmal se szoktam jópofizni, idegenekre fele annyi kedvesség jut. Jó, a tanárral muszáj, de senki más kegyét nem vagyok köteles elnyerni.
Úgy éreztem, mire a délelőtti kötelező dolgoknak vége lett, mintha áthajtott volna rajtam a hathúszas gyorsvonat, és ez valószínűleg az arcomon is meglátszott. Rumi szíve minden bizonnyal megesett rajtam, mert egy gyors iskolakör, és némi pénzadomány után kegyesen utamra engedett. Hazudhattam volna, hogy nem, én itt maradok, és csacsogok a többi zsebemberke felmenőjével, de egyikünk sem volt olyan megjátszós fajta. Így hát némileg megkönnyebbülten indultam útnak, hogy otthon töltsem el a nap további részét, ami egészen sok volt, főleg, hogy estig lesznek programok az iskolában.
Az egésznapos „nem lehet dohányozni az iskolában, mert a gyerekek fejlődése, egészsége, és amúgyis hogy néz ki már a szádban” után jól esett, hogy legalább három szálat elszívtam egymás után, míg elértem a boltig. Nem volt túl sok mindenre szükség, mióta felelős szülő, meg felnőttebb felnőtt lettem egy kis purgyé miatt, mindig fel volt töltve a hűtő, de úgy éreztem, hogy megérdemlek némi kárpótlást, és vettem jégkrémet. Ha nem nézett volna ki teljesen hülyén, megkérdeztem volna magam, hogy miért erre esett végül a választásom egy doboz sör helyett, amiért eredetileg indultam, de nem tudtam volna válaszolni. Igazából nem voltam oda az édesért. Se a jégkrémért. A jégkásával elvoltam, és évi egy-két fagylalt is belefért, de ez egy indokolatlan döntés volt. Mindegy, nem mentem már vissza, inkább újabb cigarettára gyújtottam, vagyis gyújtottam volna, azonban nem akart működni a vacak gyújtó, így hosszú percekig csak álltam, és mint egy ősember, próbáltam tüzet csiholni. Persze sikertelenül.
A védtelenségem használhatta ki így az a személy, aki nemes egyszerűséggel igyekezett átgázolni rajtam. Jó, nem vagyok egy kétajtós szekrény, több rajtam az elégedetlenség, mint az izom, de azért az átlátszóságtól messze voltam, mint Hulk egy bolyhos kiscicától. Mondjuk nem az fájt, hogy mellkason fejeltek, a legjobbakkal is megesik, hogy aznap nem nyitják ki a szemüket, azonban ennek következtében leesett a cigarettám. És aztán még rá is lépett. Alávaló nőszemély! Lepillantottam a káromkodóra, és arcomra kiült a világfájdalom, annyira szép is lehetett volna ez a délután…
- Hé-hé, előbb az udvarlás, egy kis virág, romantikus vacsora, nem olyan férfi vagyok, aki csak úgy odaadja magát bárkinek. :roll: - Vetettem oda foghegyről, majd kénytelen voltam tovább pillantani a lányon, akin egy kisfiúcska lógott, vagyis a kezéhez volt nőve. Felvontam a szemöldökömet, úgy néztem vissza Maayára. – Most sem… :/ – Megint a gyerekre pillantottam. – És kit tisztelhetek benned, fiatalember, aki nem beszél csúnyán? ^w^ – Vettem elő legszebb mosolyom, bizonyos voltam benne, hogy a lány nem fog válaszolni, sose érintettünk személyes témákat, de egy gyerekről csak szólt volna. Bár… azt hiszem én se vallottam töredelmesen Rumiról.
A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy az öccse, de vagy tizenöt év volt közöttük ránézésre, nagyon idősek lettek volna Maaya szülei. Akkor ez valami plusz munka? Valóban nem fizetett a legjobban a téka, de azért ennél rosszabb munkáim is voltak, és azok mellé sem kellett mellékes.
- Megölted a cigarettámat, Watanabe Maaya… mivel szándékozol kárpótolni? – Fordultam a gyerek után ismét a lány felé. Ha azt hiszi, hogy egy bocsánatkéréssel minden el van intézve, rossz embernek ment neki.

3

Csak forgattam a szemem, tényleg nem értettem, hogy ezt érvnek gondolta-e, mert annak igazán gyenge volt. Azért, mert volt példa a másikra, nem jelentette, hogy mindenki így érkezik, csupán a felvetést magyarázta. De minek is álltam le beszélgetni, tényleg? Valószínűleg a kialvatlanság miatt nem gondoltam át eléggé, mi lesz akkor, ha válaszolok egy feltett kérdésre, és interakcióba keveredek egy emberi lénnyel. :/
- Gratulálok, sikerült cipőt húzni… Szép munka. ^.^ – Volt egy idő, hogy megpróbáltam kedves lenni, életem leghosszabb három perce volt.
Összefontam karjaimat mellkasomon, egyáltalán nem nézett ki annyival idősebbnek Ruminál, szóval valóban fel sem vetült bennem, hogy teljes állásban lehetne itt. Sőt, egy ideig az sem vetült fel bennem, hogy egyáltalán itt akarna dolgozni. Ki és miért? Az én okom egyszerű, kézzelfogható, és logikus volt, szerettem a filmeket, és a kevés energia befektetést kívánó munkát. :roll:
- Csupán egy kívánságom volna, de annak már úgyis mindegy… – Sóhajtottam, ki látott már olyat, hogy azon is képes megsértődni egy nő, ha fiatalnak nézik? Komolyan, le kell ülnöm majd beszélgetni a gyerekkel, hogy ne váljon földönkívülivé a pubertás végén, mert külön szótár kell majd hozzá. – Fogadok, hogy azért vihorászó barátnőid vannak. :/ – Mindig akadnak… mindig. :S
Egyáltalán nem állt szándékomban felhívni a főnököt, nagyon is szerettem, hogy havonta egyszer láttam. Néha annyiszor sem, mert valaki mást küld a kassza forgalmáért. Semmi problémám nem volt vele, kifejezetten kedves embernek ismertem meg, de épp ezért nem akartam érintkezni vele. A kedves emberek érdeklődnek, beszélgetni kell velük, és maguk is kedvességet várnak el, nekem pedig az csak ritkán ment. És szerettem ezt a munkát, talán az utolsó téka voltunk a világon, több ilyet nem találnék.
Végigmértem a kabátját, sok mindent nem tudtam a márkás ruhákról, de még el is hittem volna, hogy az. Végülis, az ördög Pradat visel. :/ De legalább nem kellett úgy tennem, mintha kedveskedni szeretnék, ő maga sem erőltette meg magát. Talán nem lesz ez a legszörnyűbb nap, még egész emberi társalgásra is sor kerülhet… egy idő után, ha már eldöntöttük, hogy itt nem ő lesz a kiskirálylány.
- Tej, cukor, közepes, értem. ^.^ – Nyilván nem fogok egy erősebbet beleköpni. :roll:
Azzal a lendülettel el is hajítottam a kabátját, se fogas, se komornyik nem vagyok, kettőnk közül én vagyok túlórában, nem nekem kell megerőltetnem magam. Bár úgy tűnt, ő maga sem szeretné túlzásba vinni ezt. Megjegyzésére felvontam szemöldökömet, ha úgyis tudja a választ, mire ez a felesleges kijelentés?
Szívem szerint megmasszíroztam volna a halántékomat, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy képes volt lefárasztani ennyivel is. Inkább azon gondolkoztam, vajon miért gondoltam néhány perccel ezelőtt, hogy esetleg együtt is fogunk tudni dolgozni. Újra végigmértem, nem nézett ki rosszul, azonban ez nálam semerre nem billentette a mérleg nyelvét.
- Ennek lehet köze néhány órányi éjszakai műszakhoz, egy késő váltáshoz, és tudálékos megjegyzésekhez… Ha engem kérdezel. :roll: – Meg se próbáltam magázni, kezdő, fiatalabb, majd ha kicsit magába szállt.
Csak azért nem nevettem fel kijelentésére, mert már ahhoz is fáradt voltam, hogy egy ilyen gúnyos reakciót osszak ki számára. Megoldja, mintha az olyan egyszerű lenne, ha éppen dolga akad. Persze, kicsi az esélye, hogy most valaki betéved, és kivenne valamit, vagy éppen klubtag szeretne lenni, hogy olcsóbb legyen a kölcsönzés. Kicsi, de nem lehetetlen, és ahhoz ismernie kellene a számítógépes rendszert, vagy a vonalkód leolvasó működését, vagyis javarészt nem működését.
Sóhajtva mentem utána, pedig nem akartam, hogy ezzel a fordított pszichológiával célt érjen, de nem venném a szívemre, ha ilyesmi miatt első nap kirúgnák. Vagy ami rosszabb, megtalálná a számom a céges telefonban, és felhívna napközben, amikor aludni próbálok. Akkor inkább most elmondok mindent, aztán vagy felveszi a ritmust, vagy nem. Követtem a tekintetét, majd mögé állva levettem neki a kiszemelt DVD csomagot, és odaadtam.
- Persze, egyből felismersz mindent, Syler… – Forgattam a szemeimet, nem a Hősök volt a legjobb scifi sorozat, de azért nézhető volt. – Megmutatom, hogy tudsz kiadni kártyát és filmet, csak ülj a gép elé, és írd fel valahová a dolgokat. – Intettem fejemmel a pult felé.
Se kedvesebb, se jobb kedvű nem lettem, így gyorsan, és lényegre törően elmondtam mindent, amit tudnia kell, hogy túléljen egy napot. Nem hiszem, hogy nagy lesz a forgalom, azonban tényleg szerettem volna a kétségbeesett hívást inkább elkerülni.
- Remélem minden világos.

4

Úgy tűnt nem különösebben tetszett neki a válasz, de ha egyszer rosszul tette fel a kérdést? Nem fogok senkinek semmit a szájába rágni… na jó, talán Rumi kivétel lehet ez alól, de őt nevelnem kell, vagy mi fene, egészen kivételesnek számít ilyen szempontból. Bár ő bizonyosan nem így kérdezett volna rá a dolgokra. :roll: Sóhajtottam egyet, jó, végülis nem ezen a szerencsétlen nőn kellene kitöltenem a dühömet, de igazából barátkozni se vágytam, így mindegy az indítás, nemde?
- Lehet, de ezt mondta. – Válaszoltam egyszerűen, s kifújtam a füstöt.
Engem aztán nem érdekel, mire gondolt, nem fogom megfejteni a lelkét, ahogy a női magazinok elvárják a férfiaktól. Ha akar valamit, azt mondja, és mind a ketten elégedett emberként távozunk. Vagyis ez erős túlzás, én csak éppenhogy nem felrobbanva, ő pedig sértegetések nélkül. Az is egy állapot. Ahogy hallottam, nem is olyan rossz, én pedig világ életemben nem igyekeztem máson, csak, hogy elégedettek legyenek a hölgyek. Becs’ szó. :/
- Meglepődne a kisasszonyság, hogy milyen emberek képesek papucsban ide rongyolni, csak hogy legyen valami, amivel lekötik magukat. Egyébként pedig honnan kellene egy magamfajta szegény munkásnépnek tudnia, hogy ő hölgyeménye a belvárosban lakik? :/ – Vontam fel a szemöldökömet.
Az irónia az én fegyverem volt, vagyis inkább életstílusom, a pólusaimból is áradt, nem kellett másnak bemutatót tartania számomra. Nem, mintha ilyesmivel képes volna megsérteni, az azt jelentené, hogy leköt annyira, hogy adok a véleményére. Ez a veszély nem fenyegetett, mert egyrészt fogalmam se volt, ki az isten nyila lehet, másrészt nem is érdekelt, ki az isten nyila lehet. :roll: Eme tényekből adódóan csak bizonyos mértékig kötött le a mondandója, úgy nagyjából akkora szinten, hogy legalább meghallgattam.
- Nem mondtam ilyesmit, de burkoltan céloztam rá, gondolván, hogy így is sikerül az egyértelműt kiszűrnie a sorok közül. – Tényleg egyértelmű dolgokkal fogunk dobálózni? :/ Csak remélhetem, hogy hamar választ egy filmet, azután pedig lelép.
Szinte hallottam, ahogy a fejében járnak a kis fogaskerekek. Nagyszerű, nők… imádnak kombinálni, mintha anélkül megállna a világ, megszűnne a Föld forogni, és a fejünkre hullana az ég minden csillaga. Miért? Mit vétettem a mai reggelen? Komolyan kezdtem kételkedni abban, hogy a mai nap bármelyik pillanata még tűrhető történést tartogat számomra.
- Új alkalmazott? Na ne mondja. :/ – Mértem végig, ezúttal komolyabban odafigyelve, a kávé végre megtette a hatását, és valamennyire figyelni is tudtam. Festett haj, gyerekes arc. Diákmunkás, vagy mi? :| - Szóval Maaya, értem. Yamane Shun vagyok, és nem hiszem, hogy a munkarend megfelelő lenne egy csitri számára, ráadásul már így is épp elég gimnazista jár ide, ha még a te barátaid is idejönnek vihorászni, hót ziher, hogy a rendőrök is bekukkantanak. – Jelentettem ki. A főnöknek elment az esze, én mondom.
Egy dolog, hogy igazából pont nem úgy néz ki, mint aki tényleg sajnálja a késést, és valószínűleg az a típus, aki fordított esetben már jelenetet rendezett volna. Ráadásul bizonyosan nem görbül még az életkora. Gyerekmunkásokkal pedig kifejezetten ciki együtt dolgozni. Jó, talán eltúlzom, de akkor is, inkább diák, mint felnőtt. :/
- Persze, aztán elveszem a kabátod, megkínállak kávéval, és kedvesen elcsacsogunk, mintha mi se történt volna, elvégre ez így szokás, ha késik a kolléga! ^.^ – Feleltem gúnyos mosollyal, miközben kitámasztottam az ajtót, hogy a kezem alatt elférjen. Nem volt túl magas, este hogy fog erről a környékről hazajutni? :/ - Időm, mint a tenger, a türelmem az, ami már negatív tartományban leleddz. – Fontam össze karjaimat mellkasomon.
Bár tény, mit is árulhatott volna el a tulaj, igazából a bolt munkálatainak kilencven százalékát én végeztem. Csak a munkatársakat válogatta ő, amolyan a lelke megnyugtatásául szolgáló tevékenységként, hogy azért itt még ő a főnök. Nem, mintha ezt valaha kétségbe vontam volna, az énképemhez nem volt szükség arra, hogy kutya módjára megjelöljem a területem. :roll:
- Vagyis semmiről nem tudsz semmit, elkéstél, amit láthatóan annyira nem sajnálsz, és tőlem várnád, hogy ezek után a szabadidőmben megtanítsalak mindenre… Érdekes dolgok halmaza ez. :S – Húztam el a számat, nem mintha sürgető dolgom volna az alváson kívül, de ez azért mégiscsak a pofátlanság egy jeles példája. :/

5

Kedvelem az éjszakai műszakot. Nyugodt, és igazából a rosseb se tudja, miért csináljuk, hiszen elvétve talál be, néha véletlen egy-egy ember. De nekem kifizetik, ráadásul dupla óra bérben, tehát egy szót se szólok, ha a tulaj így akarja, legyen így. Kellemesen elszundítok én a székben, az ajtó csengőjére úgyis felkelek. Az utóbbi tíz percben pedig másra se vágytam, csak hogy megszólaljon, és megérkezzen végre a váltás.
Semmi nehéz nincs ám ebben a procedúrában, hogy az ember időben betámolyogjon arra a helyre, ahol a kenyérre valót összekaparja. Ugye? Akkor mégis mi a rákfenéért tart ez ennyi ideig valakinek? :| Semmi kedvem nem volt a következő napot azzal tölteni, hogy várok arra, vajha ki lehet ez a szundikirály, vagy akár királynő, az egyenjogúság nemében, aki képtelen az órát megfelelően kódfejteni. Vagy képes rá, csak nagy ívben csinál a tetejére. Egyik eshetőség se dobott fel különösebben.
Főztem egy újabb adag kávét, valószínűleg otthon sem fogok tudni aludni, annyi fekete lötyi keringett már a vénáimban, de ez zavart a legkevésbé. Szerettem a cigaretta mellé az ízét, és amúgy se ártott, ha nem alszom be az új kolléga érkezése pillanatában, hogy kellő számú lehordást tudjak eszközölni. Legalább annyit, ahány percet késett. Plusz a ráadás. :roll: Nemes egyszerűséggel bezártam a bejárati ajtót, bár ez idő tájt egyébként se jár a kutya se erre. Bár ha kutya járna is, vajmi kevés esélyt látok arra, hogy filmet akarjon kölcsönözni… pedig van jó pár remekbe szabott kutyás filmünk is. Mindegy…
A hátsó ajtón kilépve rágyújtottam egy cigarettára. Rumi szerint egyszer ebbe fogok belehalni, és majd külön talicskázzuk a tüdőmet, vagy amolyan Darth Vader-esen kapkodom majd a levegőt. Bár ez utóbbi eshetőségnél igény tartanék az erőre és néhány tucat rohamosztagosra, ha már úgyis itt tartanék. :/ Legalább annyival könnyebb dolgom lenne, nem kellene szaladgálnom, és ez által fulladoznom, ha van, akik mindent megoldanak helyettem. Mondjuk szigorúan semmi droid keresés, és olyasmi, amihez célozni, vagy gondolkodni kell. :|
A felcsendülő hangra csak lassan fordítom a fejem, igazából semmi kedvem hozzá, de annyira kapálózik, lehet valami baja van. Különben is, minek örül korán reggel? És ha baja van, miért mosolyog? Még, hogy jó nap… mi olyan jó benne? Már a kávémon kívül, mert az tényleg egész jól sikerült. :/
- Meg. - Jelentettem ki, majd slukkoltam még egyet. A kérdés csak annyi volt, hogy meg tudom-e mondani, és valóban meg tudnám. :roll: - Innen maximum akkor lehet látni az elülső ajtót, ha az embernek röntgen szeme van, s talán meglepő lesz a következő kijelentésem, de ilyesmivel nem rendelkezem. - Húztam el a számat.
Őszintén szólva akár rendelkezhettem is volna, ha úgy akarom, azonban ezt nem kell az orrára kötnöm. Végigmértem, inkább tűnt gyereknek, mint felnőttnek, bár bizonyos helyeken azért jól “felnőtt”. :roll: A tarkára festett hajjal azonban csak még fiatalabbnak látszott, mint a boltot délutánonként meg-meglátogató sihederek, akik javarészt csak nevetgélnek, de végül soha egy filmet nem visznek ki. Hogy ennek mi értelme lehet?
- Mi olyan fontos? Kikapcsolták otthon a netet, és valamelyik film letöltése pont félbe maradt? - Fújtam ki a füstöt, de nem felé, illetlenség egy nem dohányzóra, meg egészségtelen is. - Mondjuk mindegy is, a legújabb filmek is vagy három hónaposak odabent. - Kortyoltam egy nagyot a kávéból, majd a szűrőig szívott csikket messzire pöcköltem. - No, ha visszatipeg előre, beengedem… :roll: - Mondtam, majd a hátsóajtón visszamentem az épületbe. Nem voltam jó kedvű, de a munka, az munka, nem zárhatok be csak azért, mert a váltás nem ért ide.

6
Karakura / Mosolyparki látogatás
« Dátum: 2016. Dec. 31, 19:58:40 »
Dallamos káromkodások közepette fordultam le a kanapéról, mindenfajta szándékosság nélkül, egyszerűen engedelmeskedve a gravitációnak. Visszafojtottam hangomat, a szomszéd szobában a két törpe még az igazak álmát aludta, miután sikerült végre ágyba könyörögni őket. Eleinte úgy tűnt, hogy újdonsült vérhörcsögöm nem igazán kedveli az apró rokont, de persze ha arról van szó, hogy mikor legyen a takarodó, bárkivel képes volna szövetkezni.
Ha már úgyis ébren voltam, legalábbis a testem azt feltételezte egy ilyen zuhanás után úgy sem szívesen szundítanék vissza, kicsoszogtam az apró konyhába, hogy feltegyek egy kávét. Cigarettára gyújtottam, és vártam a csodát, hogy felébredek még egyszer, és a tegnap történtek egyszeriben sokkalta egyszerűbbé válnak. Marokkal meggyűrtem az arcom, hátha ez segít annak rendezésében, de igazából vajmi keveset ért a lassan Mariana-árokká mélyülő gondráncok ellen a mozdulat. Fingom nem volt, hogyan kellene nevelnem egy gyereket. Jó, mondhatjuk, hogy a gimnázium után sem volt, mégis bevállaltam, de a gyermeki lelkesedés, és a szerelem rózsaszín köde akkor még áthidalható problémának színezte a dolgokat.
Mélyet slukkoltam a cigarettából, miközben a kávéfőző egyenletes kotyogását hallgattam, és próbáltam kitalálni, mi is lesz ezután. Az anyagiak miatt aggódtam a legkevésbé, a gimnázium utáni évekkel ellentétben ezúttal nem voltam annyira leégve, még megtakarításom is volt. Ellenben a beosztásom egy káosz volt, néha éjszakázom, olyankor ki felügyeli majd a gyereket? Bár ahogy elnéztem tegnap, lehet a lakást kellene féltenem, nem pedig őt magát. Kiöntöttem a fekete keserűt, és belekortyoltam. Égetően forró volt, tökéletes az önpusztítás következő szintre emeléséhez, kezdtem felébredni.
Kénytelen voltam arra a megállapításra jutni, semmivel nem leszem okosabb, előre tekintés szempontjából. Be kellett látnom, nincs jó megoldás, talán nem én vagyok a legmegfelelőbb arra, hogy egy tinédzser pukkancsot a nyakamba vegyek, viszont nem fogom visszaküldeni a lelencesbe. Majd megszokjuk egymást… vagy kinyírjuk, végülis egyik sem a legrosszabb döntés a világban.
A hűtő ajtajára erősített beosztástáblázatot böngésztem, a következő két napom szabad volt, mintha csak arra készültem volna, hogy egy debil gólya egy tizenévest lök a küszöbömre. Elnyomtam a cigit, és egy újabbat löktem a szám sarkába, úgy éreztem, hogy egyre vékonyabb lesz a doboz, túl vékony. Mégis mit kellene kezdenem a szabadnapokkal? Iskola nincs, velem lesz a méregzsák is, tehát a nyugodt filmezés, vagy egy beszerző körút bizonyosan kilőve. Lelki szemeim előtt felrémlett a tegnapi kívánságlistáról a NevetőLand, és a hideg is kirázott. Tömeg, kiabálás, kajaszag, berregő játékok, szín kavalkád… a gyerekek kedvence, a hétvégi apukák fellegvára. Vajon úgy is ér, hogy csak beengedem a kölyköket, én pedig egy padon elszundikálok, mint aki jól végezte dolgát? Éreztem, hogy bármennyire szeretném, hogy erre igen legyen a válasz, Mayu valahol a fejét rázza. :/
A kiürült kávésbögrét a mosogatóba tettem, majd elővettem egy fémedényt, tejet töltöttem bele, és a tűzhelyre tettem melegedni. Bizonyos voltam benne, hogy az esti kakaónak van reggeli párja is, és ezért lassan megostromol a törpesereg két elvetemült tagja. Közben serpenyőt vettem magamhoz, és némi tojást, amit előző este vásároltunk, talán a reggeli sem árt majd meg nekik. Beizzítottam a rizsfőzőt, szerencsére abba mindig előre bekészítem a belevalókat, a mai reggeli egy kevés tamagoyaki, néhány rizsgolyóval. Aki ennél bőségesebbre vágyik, az rossz lakásban hajtotta álomra a fejét. :| A felforrt tejbe beleöntöttem némi kakaóport, majd lecsuktam, közben pedig gyorsan felvertem a tojásokat is, majd a serpenyőben sütés szépen felcsavartam. Végül csak a rizsgolyók maradtak, akik inkább amorf hógolyókra emlékeztettek, de inkább finomak legyenek, mint szépek, úgy voltam velük.
A munka végeztével három tányérra szedtem az ételt, és a kis asztalra tettem őket. Bevonultam a szobába, és felhúztam a redőnyt, hogy a bedőlő napfény ébressze a két hétalvót. Ha nekem hajnali kilenckor kipattant a szemem, ők se délig húzzák a lóbőrt.
- Jó reggelt Csipkerózsikák, hajnalhasadás van, ideje lerúgni a pizsamát, és magatokba tömni némi flamót. – Mondtam, miközben a szekrényembe kotortam magam is némi ruháért. – Ha elég gyorsan magatokhoz tértek, és sikerül elpusztítanotok a konyha romba döntése nélkül az abrakot, megfontolom, hogy elvonszoljalak titeket a MosolyParkba. Talán a reggeli segít is, hogy nőjetek vagy tíz centit, és felülhessetek a sikolyvagonba. – Húztam el a számat, majd elvonultam a fürdő felé, magányos öt percet szerettem volna, amíg felöltözhetek. – Addig kell elindulnunk, míg meg nem gondolom magam nagy szeszélyemben! – Kiáltottam az ajtó mögül, bár igazság szerint már most meggondoltam… mért feltételeztem, hogy kibírnék egy ilyen napot? :/

7
Ember / Yamane Iwao Shun
« Dátum: 2016. Jún. 11, 05:50:08 »



Jelszó: Világosbarna

Engedély karakter átalakításra: Van :3
Engedély rokonságra: Mindenfelé egyeztetve 8)

~ Adatlap


Név: Yamane Iwao Shun
Nem: Férfi
Kaszt: Ember
Születési idő: 1990. Nov. 22.
Kor: 23

~ Előtörténet

Szürke hétköznapok monoton egymás után következése jelenti az idő lassú múlását. Csak figyeltem, ahogy a külváros fáinak változása jelzi azt, hogy az évszakok váltakoznak, még, ha ez sokak számára nem jelent semmi mást, csak a ruhák vastagságának cserélődését, rétegek halmozását, vagy éppen levetését. Egyike voltam én is ezeknek a személyeknek, az utcán sétálva a délutáni napfényben megfürdettem azt a szál cigarettát, ami szám sarkában füstölgött, majd miután vállalhatatlanul csonkig töpörödött, egy utcai szemetesen elnyomtam. Számtalanszor elhatároztam már, hogy fiatal koromra való tekintettel leszokom róla, azonban ezek a kósza gondolatok minden nap végére a párnába fulladtak.
Hónapok teltek el, hogy ismételten szülővárosomba érkeztem, ahonnan sosem vágytam el, a korábbi távolléteim csupán a véletlen, és a balsors miatt nyúltak el ennyire. Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy hazafelé ismételten olyan gondolatokkal fogom koptatni a szürke köveket, amiken nem tudok változtatni, pörgessem át azokat akárhányszor.
Hajamba túrtam, s hosszú ujjaimnak puha része végig szánkázott a néhány centiméter hosszú hegen, amit két évvel ezelőtt nyolc öltéssel varrtak össze, de szerencsére a sűrűségben teljesen észrevétlenül húzódott meg. Már csak néhány percre voltam attól a helytől, amit otthonomnak neveztem, bár javarészt a fürdőt és a hálót használtam azokban az órákban, amiket bent töltöttem. A bérház nem volt a legújabbak közül való, viszont a fémlépcső, ami felfelé vezetett az emeletek között, teljesen rozsdamentes volt, a falakról nem mállott a vakolat, és még a nap se fakította meg annyira, hogy a színét se lehessen kivenni.
Szemem előtt lassan ki is rajzolódott az épület körvonala, de ettől sem éreztem azt, hogy boldogság járna át, csupán tudtam, ismét olyan gyorsan értem haza, mint minden egyes nap. A megszokott étel lapult a kezemben lógó zacskóban, és várt arra a pillanatra, hogy a működés alatt csendesen duruzsoló mikróban ehető hőmérsékletet vegyen majd fel. Semmi mást nem terveztem a nap végére, csupán némi ennivalóval letelepedtem volna piknikezni a televízió elé, ahová már be van készítve a Star Trek soron következő évada, ami persze nem az újra szinkronizált verzió, ugyanis a klasszikus sokkal kifinomultabb.
Úgy tűnt mégis csak sikerült elterelnem a gondolataimat az út maradék része alatt is, bár nem a nap történéseivel, hiszen arról nem sok töprengeni való volt. Valahogy úgy gondoltam, a mai modern időkben már nem képesek az emberek a filmek értékét megbecsülni a számtalan letöltés mellett, én pedig hiába ülök teljesen felkészülten a pult mögött, hogy a hatalmas választékon keresztül kalauzoljam őket, ha nem jönnek be. Pedig maga az üzlet barátságos, számtalan sikertörténet megtalálható benne, és a hatalmas poszterek néhánya még dedikálva is volt. Ráadásul olyan kényelmes szék húzódott a pénztárgép túloldalán, amiben helyet foglalva mindig elpilledtem már rögvest a munkakezdés után. Mondjuk időm az volt pihenni, hiszen egy árva, vagy csonka családból származó lélek sem nyikorgatta meg a faajtót, ami az utcafrontról befelé nyílt.
A lépcsőfokokra szegeztem tekintetem, miközben felfelé haladtam a lakás ajtaja felé, nem mintha nem bíztam volna azok tartásában, ám semmi érdekes nem kötött le, így mi mással szemeztem volna? Utólagosan talán mondhatja az ember, hogy mit miként kellett volna tennie, azonban akkor még nem tudtam, hogy bármiben is másmilyen lenne a napom, mint az összes többi. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, gondolnom kellett volna a kombinátban arra, szerény fogyasztásomon túl mást is vegyek, amiként az sem futott elkóborolt, halovány gondolatként keresztül rajta, vajon rendet raktam-e? Nem szaladtak keresztül olyan tévképzetek, hogy előbb fel kellene pillantanom, mintsem, hogy elértem volna a huszonhármas ajtószámot, egészen addig, míg lábam előtt egy nagyobb csomag körvonalai fel nem sejlettek.
Lassan feleszmélve, és előbb kifejezéstelen, majd hatalmasra kerekedett szemekkel bámulva az ajtó előtt várakozóra, igen, ezekben az időkben gondol az ember arra, mennyi mindent másképpen csinálhatott volna az utolsó másodpercekben, és akkor mennyi minden másképpen történt volna. Hogy ez változtat valamit utólag a történteken? Egyáltalán nem, csak emberi gyarlóságunk, hogy vágyunk azokra a dolgokra, amik végülis elérhetetlenek számunkra, akárcsak a múlt megváltoztatása. Előttem pedig éppen elevenen magasodott, vagy korából adódóan éppen alacsonyodott múltam egy nagyon is elevennek tetsző darabja, aki szintén megváltoztathatatlannak tűnt.

~ Kinézet

Mindig rövidre vágott haja világosbarna színű, míg szemei karamell barnák. Arca még a komorabb pillanatokban is barátságosnak tetszik, és inkább elgondolkodónak hat, mintsem unottnak. Közel két éve autóbalesetet szenvedett, ami után hónapokig rehabilitációra szorult, ennek kisebb nagyobb nyomai most is láthatóak rajta, jó néhány heget magáénak mondhat. Alsó gimnáziumban az úszócsapat tagja volt, és a későbbiekben is hobbi szinten űzte a sportot, ám mostanra (a baleset, és a nem túl rendszeres sportolás miatt) nem mondható testfelépítése kifejezetten izmosnak, sportolói múltja inkább a kitartásban, és a tökéletes koncentrációban segíti. Ruházatok terén a kényelmet preferálja, azonban, ha a helyzet úgy kívánja, akkor ki is öltözik.

~ Jellem

Shun baleset előtti vidám, és energikus énje szinte teljesen eltűnt, helyét átvette a fásult, szarkasztikus, legtöbbször komor viselkedés, ám nem depresszív inkább csak unott. Ebből a filmek iránti szeretete tudja csak kimozdítani, igazi ottaku, aki bármikor idéz szó szerint kedvenceiből, és a háttér információkkal is mindig tisztában van. Ha elhatároz valamit, azt véghezviszi, még él benne a versenysport szelleme, a kitűzött cél mindenekelőtt, ám ritkán jelöl meg ilyen messzemenő dolgokat, jobb szeret lustálkodni, és sokáig szunyókálni, amikor megteheti. Felelősségteljes személy, talán kicsit túlságosan is tisztában van a dolgok problémás vonzataival, ha magára vállalja mások istápolását, lehet, éppen ezért tesz sokszor gúnyos megjegyzéseket, és folyamodik mások által talán drasztikusnak is nevezhető módszerekhez, hogy önállóságra késztessen másokat is.

~ Képesség(ek)

Neve: Kirinonai Kuusou (Végtelen Fantázia)
Típusa: Mentál
Leírás: Shun képessége használójának képzeletére épít, amivel képes filmek, képregények, könyvek (vagy saját fantáziájában összegyúrva ezek elegyének) világát életre kelteni, és az ottani hatásoknak kitenni ellenfeleit, akarata szerint felvenni egyes szereplők képességeit. Ilyenkor megörökli azok tudását is a használatukhoz, tehát ha olyan fegyvert forgat, amit az adott szereplő, az ő stílusában fog küzdeni. (Tehát ha pl. Windu mester jediképességeit, és fénykardját idézi meg, akkor az ő harcmodorát és tudását használja, így nem a fegyverforgatás képzettségével sebez, hanem a különleges képességével.)

Támadások:

Muchuu (Delírium)

Itt képességével a valóságba illeszti be az általa kiválasztott „világot”. Ennek három lehetséges módja van, vagy csak magát a környezetet emeli át (pl.: A Tarzan filmekből a dzsungelt), másik lehetőség, hogy egy, vagy több szereplő erejét veszi fel (pl.: Flash szuper gyorsaságát), és képes a kettő kombinációjára is, tehát helyszínt és erőt is megidéz. Legutóbbinál azonban az osztott lélekenergia miatt képességének csak kétharmadával tud sebezni. (Vagyis ha 20 pontos a képessége, és megosztva használja, akkor a sebzése 12 pont. /Kerekíteni lefelé kell minden esetben!/)
Használata is véges ennek az állapotnak, minden egyes KK-ra tett pont után 15 perccel tovább képes fenntartani ezt az állapotot. (Vagyis maximális KKnál akár 7,5 óráig fenntartható. /Már 30 pontos maximummal számolva, valamint a bónuszok semmilyen esetben nem tolják ki ezt a korlátot!/)
Emellett a képesség hatása, ha környezetet idéz meg, akkor az a helyszínre vonatkozik, vagyis ha messzebb mozdul, mint annak a határa, akkor nem mozog vele a terep, viszont ha 100 méternél távolabb kerül, megszűnik az átmozgatott környezet. Az erő felvételnél viszont ő maga a központ, vagyis az időkorláton belül bárhová is menjen, végig képes annak használatára.
A terület, amit képes a képzelete segítségével alakítani, alapvetően egy 150 méter sugarú kör, azonban képes ezt a nagyságot növelni plusz 100 méterekkel, ám ilyenkor a hatóidő az egynegyedével csökken. (Vagyis ha 20 pontos a képessége, akkor 300 percig /5 óra/ képes fenntartani azt, viszont ha megnövelné még 200 méterrel a hatótávot, akkor már csak nagyjából 165 percig lenne erre képes /2 óra 45 perc, mivel mindig a már csökkentett idő egynegyede számít, nem az eredeti időtartam./)
Terepet, és képességet kombinálni maximálisan három különböző műből/szereplőtől tud. Vagyis hiába szerepel egy filmben tíz különböző képességű egyén, ő csupán hármat kiválasztva gyúrhatja őket össze, azonban azok minden erősségét, és ha van, akkor gyengeségét is felveheti.
Ha elkészített egy környezetet, vagy felvett erőt, azt nem tudja utólagosan módosítani, csupán megszüntetheti magát a hatást. Ezután legalább annyi pihenőre van szüksége, hogy újra alkalmazhassa a technikát, amennyi ideig fenntartotta azt, kivétel 5 óra felett, onnantól kezdve 12 órán keresztül nem képes használni képességét.

Yume no kansei (Az álom csapdája)

Képességének egy erősebb formája, ezt azonban csak alvó személyen tudja alkalmazni, hiszen magát az álmot manipulálja képzeletének segítségével. Itt azért sokkalta erősebbek a hatások, mert a tudatalattin keresztül a másik személy lélekenergiáját használja, vagyis az álmok formálására nem a sajátjára van szüksége.
Olyan személyeken képes alkalmazni, akiket lát maga előtt aludni, vagy korábban már belépett legalább egyszer az álmukba, hiszen akkor már ismeri az utat. Egyéb esetben nem képes megtalálni egy adott személyt, hiszen számtalan álom közül kellene válogatnia, hogy megtalálja a megfelelő személyt/álmot.
Az álmok manipulálásával nem fizikailag támadja a személyt, vagyis nem történik meg a másikkal az, ami az álmában is, azonban Shun képes megakadályozni az ébredést, ha már belépett az álomba. Ezután pedig a másik elméjére gyakorol nyomást, a lehető legkülönfélébb dolgokkal, és a számtalan rémálom/halál végül teljesen megtöri annak tudatát, akár maradandó mentális problémákat, halált is okozhat egy hosszabb ideig tartó, intenzív hatás.
Erre a képességre is vonatkozik az időkorlát, és a bónuszok itt sem adnak plusz időtartamot, vagyis maximum 7,5 órát képes más álmába belépve tölteni.

Egyik álomból át tud lépni egy másikba, ha azokon nem változtat, csupán belenézni akar, viszont ha az egyikben manipulációt hajtott már végre, egy másikban nem képes csak egy alvási ciklus kihagyása után. (Ő magának is aludnia kell a művelet közben, egy teljes alvási ciklus 1,5 órás.) Ha egymás után szeretné két személyen alkalmazni, a kihagyott ciklus is használatnak minősül, vagyis levonandó az időtartamból!

Álom manipulálásánál azonban nincsen korlát a nagyságra, vagy az erők számára, csupán saját képzelete szabhat csak határt a dolgok kitalálásának.

~ Szeret - nem szeret

+ Filmek
+ Nyugalom
+ Állandóság
+ Klasszikus filmzenék
+ Munkája

- Bonyodalmak
- Félbe maradt történetek
- Megszakítani a filmnézést
- Rosszul szinkronizált filmek :|
- Korán kelés

~ Felszerelés(ek)

Egy doboz Seven Stars Black és egy kisvirágos, ütött-kopott öngyújtó.




8
Karakura / Re:Kard ki kard
« Dátum: 2016. Máj. 21, 06:27:43 »
Nem gondoltam volna, hogy lesz miről beszélgetnünk, hittem benne, hogy mélyen szántó elemzésem után megsértődve eloldalog. :| De a Fortuna természetesen nem így gondolta, sokkal viccesebb, ha még inkább felfújja magát, és igyekszik visszavágni. Abban úgyis mindenki olyan tehetséges, nyilván hagyom is majd magam, mert lány. :roll: Komolyan, Rumi erősebb, és cifrább mondatokat szokott megereszteni. Rossz estéje lehet, mivel ebből adódóan eléggé edzésben vagyok. :/
- Bocsánat, bizonyosan az én hibám, hogy amolyan egyértelmű dologra nem teszek megjegyzést, minthogy, ha rám néznek, látnak engem. :roll: Ezek szerint nekem is rá kellene világítanom, hogy maga is lát engem? Vagy ez amolyan Avatáros köszönés volt? Mert akkor az idézet úgy szól: Látlak téged :| - Arcomról leolvasható volt a kétely, és a komolyság teljes hiánya, még majd bele is megyek ebben a gyökérségbe, hogyne.
Sóhajtva masszíroztam meg halántékomat, póza egyértelműen a nagy lazaságot hivatott jelezni, de mindennek tűnt, csak olyannak nem, aki elengedte magát. Ráadásul ez a szituáció annyira abszurd volt, hogy nehéz is lett volna azt feltételeznem, otthonosan mozog benne. Bár… lehet, hogy így van, abban az esetben szorosan be kellene zárkóznom az irodába. :S
- Úgy-úgy, nagy kacskaringós betűkkel vésd fel, el ne tévesszék a gyengén látók se, csak nehogy tükörbe nézz, mert akkor megszeged a tiltást. :roll: - Nehéz lett volna megállni, hogy válaszul ne szúrjak oda, miért kellene visszafognom magam? :/
Megjegyzésére magam is megvontam a vállam, nyilván, ha nem lettem volna jól, a vele való beszélgetés helyett inkább mentőért sipítoznék. Jobb esetben. :| Rosszabb esetben a fél tüdőm sípolna kétségbeesetten, miközben szép lassan elvéreznék egy nyíl miatt. Amit VALAKI célzás nélkül engedett csak úgy szabadon szárnyalni. Lehet nem is célozni próbált korábban, csak kacsintott? >w>
- Dehogynem, imádok utazni, főleg HalálLand hangzik jól, ki ne vágyna oda? ^.^ Tudod mit, most nem táncol előttem egy lidérc, tiszta célpont vagyok, lőj le, mert még egy ilyen megmentés, és úgyis megmurdelek. :roll: - Lehet, hogy nagyon nevetnék, ha így meg el se találna, de tényleg. 
Megjegyzésére lenéztem a koporsószögre. Kövezzenek meg, de szeretem eldönteni, mivel rombolom magam, és inkább a cigi, mint egy kósza fénynyíl. Tényleg, vajon milyen effektet használhatott hozzá? o_O
- Nem kell aggódnod, még párszor segítesz a környéken valakin, és simán megelőzöd. A rákot legalább én választom, a nyiladra viszont nem tudok rágyújtani. :/ - Slukkoltam mélyet a cigarettából. – Tapasztalat? Lévén te sem éppen a legszebbre alszod magad… bár lehet látod, hogy ezen a párna sem segít. – Jó, amúgy nem volt rossz bőr, első ránézésre maximum tizennyolc lehetett, de abban a hatalmas ruhában fene se tudja, hogy Shrekkina bujkál-e. – Egyébként, ha az ember rendesen fizeti a TB-t, az onkológus tök ingyen van, mint a tüdő rák, ahhoz sem kötelező a cigaretta, csak úgy volt némi élvezet is benne. :roll: - Bár ilyesmi miatt jelenleg nem aggódtam, félévente jártam szűrésre, tiszta voltam, teljesen. 8)
Megjegyzésére némiképp nevethetnékem támadt, főleg annak fényében, hogy legutóbbi barátnőm húgát neveltem. Szóval a sohától messzebb csak akkor állhatnék, ha fizikailag ez lehetséges volna, és a világűrbe csak úgy elsétálhatnék. De hát nem lehet.
- Ha ezt csajozós szövegnek véled, akkor két lehetőség van: vagy csak tajparasztok akarták kukker végre kapni a melleidet, vagy annyira szűz vagy, hogy még az udvarlásig sem jutott el nálad senki. – Kezdtem csendes fejtegetésbe. – Mivel azt feltételezed, ez nekem sem sikerült, és mindenki magából indul ki, így valószínűleg az utóbbi a nyerő. El kell, hogy keserítselek, én sem felszedős szövegnek szántam, így fel ne jegyezd a naplódba piros betűkkel eme jeles napot, mint az első és egyetlent, amikor férfi akart közeledni hozzád. :roll: Amúgyis, előbb kellene egy hajszárító, vagy inkább hősugárzó, hogy jégkirálynőből lánnyá olvasszon. :| - Abba már bele se mentem, hogy ki várná azt meg?
Megjegyzésére elhúztam a szám. Ha ez volt a profizmus, akkor kezdem félteni mindenki életét Karakurában, vagy inkább egész Japánban. Bár… ahogy céloz, lehet, hogy az egész világot ide sorolhatnám. Eldobtam a csikket, majd rátapostam, nehogy kigyulladjon egy papírdoboz a sikátorban. Úgy éreztem, hogy sokkal egyszerűbb, ha szavak helyett máshogy vágok vissza. Némán aktiváltam a képességemet, és a számtalan íjjal harcoló hős közül most Hawkeye-t választottam, úgyis aktuális, és ez nem sok változást igényelt, csak egy íjat és a nyilakkal teli tegezt.
Hátranyúltam, és kivettem egy egyszerű nyilat, és a falba lőttem, majd használva eme, a filmekben méltatlanul elhanyagolt különleges karakter képességét, kivettem még egyet, amit olyan pontosan lőttem a másikba, hogy az végig szántott az előzőn, kettéhasítva azt. Cöhh, még hogy a kisujja is tehetségesebb, mint én. :roll:
- Szóval a kisujjad, mi? :/ - Szüntettem meg a képességet, és elővettem egy újabb cigarettát. Azért megvárom a replikát, had nevessek én is egy jót. :3

9
Karakura / Re:Kard ki kard
« Dátum: 2016. Máj. 14, 08:25:10 »
A Holdat hatalmas fénygyűrű vette körül, a lámpák fénye mellett is bevilágítva a tájat. Az ilyen esték mindig zavartalannak, és nyugodtnak tűntek, bár ez nem meglepő, lassan teljesen feleslegesnek éreztem az éjszakai ügyeletet. Halvány árnyak kúsztak ide-oda, ahogy a könnyű szél a fák ágai között szaladt tova, és ez egy horrorfilmben, némi feszült zenével igencsak félelmetesen hatna. Engem különösebben nem foglalkoztatott, minden második estémet így töltöttem, ráadásul Karakura Town utcáinál csöndesebb, és eseménytelenebb hellyel keresve sem találkozhat az ember.
Végigfuttattam tekintetem a szomszédos épületen, ruhabolt, csak szolidan volt kivilágítva, ilyenkor este senki sem akar minit venni. Meggyújtottam a kezemben tartott cigarettát és mélyet szívtam belőle, a lassan kifúj füst kunkorodva szállt tova, míg a szél magával nem sodorta. Késő volt, reméltem, hogy Rumi már az igazak álmát alussza, még, ha az esetek többségében tisztában voltam vele, a szabályok csak pont addig érdeklik, míg valaki felügyeli őket. Kezdtem átvenni azt a fajta szülői hozzáállást, hogy vakká válok a saját neveltem viselkedésére, és mindig a legjobbat feltételezem róla.
Mély sóhajjal fújtam ki a levegőt, a cigarettaszüneteket leszámítva mindenfajta történés nélkül teltek el az ilyesféle éjszakáim. Régebben sokan jártak ide kölcsönözni, manapság csak a kultikus és beszerezhetetlen filmek miatt jönnek. Az éjszakai ügyelet valószínűleg a biztonsági őr megspórolása miatt maradhatott még mindig meg. Persze ez engem kevésbé zavart, a fizetésem mindig rendben volt, Rumi pedig nem csecsemő, képes egy-egy éjszakát átvészelni otthon. A munka könnyebbik fele volt az éjszakázás, napközben sokkal jobban unatkoztam, mert olyankor az idő is lassabban telt.
Újabb cigarettára gyújtottam rá, lassan, de biztosan éreztem, már csak alibiből csinálom, hogy némi mozgást vigyek a munkába. Már az összes filmet sorba tettem, a visszahozottakat a helyükre raktam, az újonnan vásároltakat felcímkéztem, és bevezettem a rendszerbe, a munka tulajdonképpen ennyi volt a mai estére.
Aztán megéreztem a különös energiát, mintha csak a szél hozta volna magával, de nem illat volt, vagy hideg, amit kiszagolhattam, vagy amibe beleborzonghattam volna. A zsigereimben éreztem, hogy ez valami nagy, gonosz, és mindenekelőtt éhes… Mióta visszatértem Amerikából, sok minden történt velem, és ez az érzet sem először tört rám, mikor ilyesmit érzékelek, mindig valami hatalmas szörny bukkan fel. Sokan nem látják, az újságok sosem írnak róluk, de én minden alkalommal látom őket. Őket, és azokat, akik végül így, vagy úgy legyőzik őket… lidércnek nevezték egyszer, ezért én is így hívom őket.
Amikor felbukkant, egy pillanatra azt hittem, hogy nekem kell vele felvennem a harcot, már éppen eltaposni igyekeztem a megmaradt cigarettát, hogy jobban tudjak koncentrálni, amikor a feketeruhás alak is megjelent. A lány a sarkon bukkant fel, és egyből támadást intézett a szörnyeteg ellen, bár azt kétségtelenül el is hibázta. Miféle megmentő az ilyen, de komolyan? :/ Akkor inkább hagyja rám, inkább egy szörnyeteg, mint a megmentő egy kósza nyila. Hogy végül miként sikerült végeznie? Csak a jó szerencsén múlott, az már egyszer bizonyos.
- Nahát, erre a fehér botom hiányából, vagy a két szép szememből következtettél? :/ - Húztam el gúnyosan a számat, majd egy utolsó slukk után eldobtam a csikket és rátapostam. – Netán le vagy védetve, és nem szabad rád nézni? Ez esetben ki kellene plakátolni magad, vagy legalább a homlokodra tolni egy hatalmas transzparenst, nehogy más is akaratod ellenére lásson. :roll:
Újabb cigarettára gyújtottam rá, fel sem merült bennem, hogy ezek után még számon is kér. Most komolyan? Ő nyilazott le majdnem, és ezek után elvárta volna, hogy mellé álljak balettozni? Persze, közelről könnyebben eltalálhatott volna. :|
- Kevés volt benne az akrobatikus elem, a vér, és a profizmus. Az egyik nyíl majdnem engem nyársalt fel, és bármennyire szeretném magamról állítani, hogy alig észrevehető vagyok, fel sem tűntem, mint lehetséges áldozat. Egyetlen szuperhős filmben sem állná meg a helyét így, ráadásul ez a ruha is igen előnytelen, mindenhol nagy, lóg, lebeg, semmit sem látni abból, hogy nő, vagy férfi van-e alatta. – Mondtam végig egy slukkal, majd füstkarikát leheltem felé. – Sokkal több nézőt vonzana, ha kitennéd kicsit a melled, vagy néha olyan pózt vennél fel, ami előnyösebb. De nekem az is megfelel, ha nem látványos, hanem inkább eredményes szeretnél lenni, ez esetben több célzás, kevesebb puffogás. :3 – Mosolyogtam kajánul. Tényleg, amúgy ki a fene lehet ez a kiscsaj? :|

10
Videótéka fosztásra fel!

Figyeltem arckifejezését, a tipikus jelek megvoltak, amik azt jelezték előre, a tornádót mennydörgés, és üvöltés is követni fogja, némi záporral, zivatarral. Semmi kedvem nem volt türelmes atyai érzésekkel megáldott nagybácsit játszani, aki kedvesen ölelgetve vigasztal egy rívó tinilányt. Egyrészt az egész hely be van kamerázva, sose mostam volna le magamról, hogy egy ferde hajlamú lolitafan vagyok. :| Másrészt sose tudtam mit kezdeni azzal, ha valaki sírva fakadt.
Álltam, és tanácstalanul néztem minden alkalommal, mintha csak egy másik bolygóról szalasztottak volna, és nem érteném ezt a fajta kifejezést. Nem volt szokásom sírni, vagy egyáltalán ilyen volumenűen kifejezni az érzéseimet, kivéve, ha a nem tetszésről volt szó. :roll: Éppen ezért azzal sem voltam tisztában, mi a bánatot várhat el a másik. Megöleljem? Miért, és az mért lenne neki jó? Engem is csak összekönnyezne, és attól nem lesz számára kevésbé rossz, hogy én a kezeimmel magamhoz préselem.
Szerencsére nem kezdett neki a pityergés rohamnak, ezt tudtam értékelni, kevésbé szúrós tekintettel pislogtam felé. Felvontam szemöldököm ajánlatára, elképzelésem sem volt, mit akarhat ezzel elérni, hiszen mondtam, hogy csupán szemét, nincs különösebb dolog vele, nem kell a kár miatt aggódnia. Lehet, hogy ezzel akarná elterelni a figyelmem, miközben belógnak a barátnői, és elcsórnak néhány filmet? :/ Bár nem úgy néztek ki, mint akiket különösebben érdekeltek volna az ilyesféle dolgok...
- Szóval vihar szülötte, Szélvész kisasszony? :| - Húztam el a számat, bár nem mosoly volt, annak is tűnhetett volna.
Arckifejezése egyenesen fájdalmasnak tetszett, mintha csak kínozták volna, pedig én nem tettem vele semmit, magától esett el. :/ Előre nyúltam, hogy arckifejezését két ujjal tényleges mosolyra húzzam, mintha csak egy próbababa lenne, hátha ettől némiképpen magához tér, mert egészen hibernáltnak tűnt.
- Úgy festesz, mint aki foghúzásra készül, pedig nálam egy fogó sincs. - Mutattam fel kezeimet, hogy nem kell ám tőlem tartania, gyilokszándék nem tombol bennem.
Képtelen voltam feldolgozni, mit nem ért egy egyszerű számon, hiszen nem olyan bonyolult, a kezén is több ujj van. Összefontam kezeimet a mellkasomon, és igyekeztem visszafojtani a feltörni készülő őrült nevetést, amivel fájdalmam fejeztem volna ki, mért pont engem ver meg az isten efféle alakokkal? Semmi mást nem szerettem volna, csak nyugalomban dolgozni, és ez idő alatt megnézni pár filmet. Ez annyira nem meglepő, vagy nagy kérés... legalábbis én ezt hittem.
- Pontosan három, mint a kismalacok. - Bólogattam, hogy legalább felfogta, miről beszélek. - Akkor kénytelen leszel kevésbé elzárkózni, ugyanis csak egymás után viheted ki őket, ha bérletet váltasz, akkor plusz kettővel megtoldódik a kivehető filmek száma, de semmivel sem lehet több.
Már itt dolgoztam egy ideje, de ez a szabály eddig senkinek nem okozott semmiféle problémát, most találkoztam először olyasvalakivel, aki egy maratonnyi filmmel akart távozni. Ilyen tempóban nem is érdemes megnézni őket, hiszen a felét fel sem fogja a történetnek, mire végez a harmadikkal, az elsőre nem is emlékszik. Végignéztem a kupacon, és azt kellett megállapítanom, hogy legalább az ízlése nem volt borzalmas, mint egyes mai tiniknek.
Figyeltem, hogy miként rogy le, de nem kaptam utána, nem csattant, valószínűleg csak elfáradt, és mainstream lett volna elmenni a székig. Mélyet sóhajtottam, úgy éreztem ez a nap egyre hosszabb lesz, pedig reménykedtem benne, hogy hamar véget ér, és hazamehetek, Rumival megvacsorázunk, aztán egy film mellett megbeszéljük, hogy a suli és a munka szar, de hát muszáj menni, és csinálni.
- Nem rád értettem, ők szoktak bejönni, és nevetgélve mutogatni, ráadásul egyetlen film nélkül távozni a végén. - Guggoltam le elé, hogy azért ellenőrizzem, minden rendben van-e, nem volna jó, ha rosszul lenne. - Igen, a legtöbb darab különleges, bár ezt már a letöltések korszakában nem sokan látják be, pedig a rendezői kommenttel például megérthetőek olyan dolgok is, amire oda sem figyelsz, mikor egy-egy filmet nézel.
Nagyot pislogtam kortárs előadására, amit a filmekkel tolt, teljes mértékben megértettem, én magam sem tudtam volna választani, bár szerencsére a legtöbb itt található film már otthon is megvolt. Sőt, egy kezemen meg tudtam volna számolni, hány olyan darab volt, amit még nem láttam. Már, ha egyáltalán létezett még itt ilyen darab. :roll:
- Sajnálom, de a kamerák, és a csipogtató rendszer miatt, ha akarnék, se tehetnék kivételt. :S - Válaszoltam, bár legalább olyannak látszott, akit tényleg a filmek érdekelnek, és nem csak szórakozásból jár ide. - Viszont segítek neked, hogy holnapig biztosan lefoglaljon az a pár film, amit elvihetsz. ^w^ - Próbáltam meg immár kedvesebben mosolyogni.
Ha az emberekhez nem is, de legalább a filmekhez értettem, így kivettem a kezéből a filmek tokját, majd szemügyre vettem a választékot. Eléggé össze-vissza volt, mindegyik más-más hangulatot tükrözött, és még műfajilag sem egyeztek meg. Megcsóváltam a fejem, bár csak a gondolataimat próbáltam rendezni, hogy egy megfelelő napi film-menüt állítsak össze.
- Nem azzal van a gond, mennyit akarlak látni, nem ismerlek, épp ezért nem emelhetek kifogást a jelenléted ellen. - Bárki más is lehetne, csak a nyugalmam akartam, semmi mást, nem számított a személye. - Ennek megvan a bővített változata, ami plusz fél órát tartalmaz, és rendezői, meg színészi interjúkat is. - Emeltem meg az egyik kiválasztott filmet. - Csak annak a tokja nem a műfajánál, hanem rendezői változatok között van, ami érthetetlen, mert az interjú nem egyezik meg vele, de az elhelyezést nem én csinálom... - Gondolkodtam hangosan, miközben levettem a polcról a hasonló borítójú filmet. - Viszont, ha már ezt megnézed, akkor a főszereplő egy másik filmjét is ajánlanám, ami kultfilm, de kevesen ismerik, mert kori munkásságából van.
Percek alatt szedtem össze neki egy műfajban változatos, viszont érzelemvilágban hasonló tárházzal rendelkező filmcsokrot, amiben csupán egy általa választott mű volt, de így sokkal élvezetesebb lest neki végignézni, ebben biztos voltam.
- Szerintem ezt az öt filmet vedd ki most, hidd el, le fog kötni egész estére! - Adtam át, hogy azért meg tudja nézni őket, de szinte biztos voltam benne, hogy ennél jobb összeállítást keresve sem találna.

11
Videótéka fosztásra fel!

A nappalok lassan ugyanolyan rohanássá változtak, mint amilyenek hosszú évekkel ezelőtt voltak. Olyankor mintha csak egy gyors fénycsíkként rohant volna keresztül a horizonton a fényes csillag, úgy éltem meg a nappalokat. Sok minden változott Rumi érkezésével, de leginkább a rutinom megzavarását sirattam. Szerettem a magam tempója szerint élni, semmit sem elsietni, mindennek időt hagyni, és élvezni az élet apró örömeit. Most viszont az iskolához, leckéhez kell igazodnom, sorban állok a saját fürdőm előtt, és még a polcomról is kitúrtak. Az élet igazságtalan, és mindig a legjobb pillanatokat rontja el.
Egykedvűen tettem keresztbe a lábam a pulton, az utóbbi hetekben már csak tinilányok jártak be, ők is csak a zenei választék miatt, mintha a filmek szép lassan kimentek volna a divatból. Pedig itt nem csupán a filmek kópiái voltak fellelhetőek, rengeteg plusz volt a DVD-ken. De nekem már nem volt kedvem erről meggyőzni másokat, elvoltam azzal, hogy néha bővíthettem saját gyűjteményem, ami nem volt így sem kicsinek mondható, viszont mindig kiadtak valami olyat, amiért megérte újabbat vásárolnom.
Legutóbb például kijött a Mission Impossible riport változata, ahol a filmek egyes jelenetei mellett a színészek és a kaszkadőrök mesélnek a trükkökről, hogy mit hogyan is vettek fel. Egy ilyen ritkaság pedig felkelti az ember figyelmét, akár többszöri megnézésre is alkalmas. Szerettem eredeti nyelven megnézni őket, sokkal jobb volt, mint a szinkron, ráadásul sokat tanulhat belőle az, aki érti a dolgokat. Sok szövegkönyvet tudtam fejből, bár a legnagyobb sikert legutóbb a francia tudásom hozta meg számomra, pedig a lányoknak csupán Yoda egy tanítását mondtam el. :|
Azt hiszem kicsit félreértették, mert azóta láttam, hogy újra és újra erre jártak, meghallgatnak néhány számot, nevetgélnek, aztán elmennek. Én igazán igyekszem, de azt hiszem sose fogom megérteni a tinilányokat, öreg vagyok már hozzá. Remélem ezt a korszakot Rumi átugorja, és egyből normális felnőtt lesz, akivel lehet értekezni, és nem viháncolva rötyörészik majd a sarokban a barátnőivel, miközben a szájukat eltakarva mutogatnak, mintha lenne rajtam valami…
Fel se néztem a tabletről, amin az egyik kedvenc alkotásom ment, plusz harminc perc vágatlan anyaggal, és rendezői kommenttel. Nem a történet miatt szerettem, jobban lekötött a színészi alakítás, mintha minden egyes pillanatban koncentrálnának valamire, amit mi nézők nem is nagyon értünk, egészen addig, míg meg nem halljuk, mit magyaráz a rendező. Ezért éri meg így nézni egy-egy sikert, láthatjuk, mennyi minden van mögötte, miközben csupán annyit feltételezünk, hogy felmondják a szövegeiket.
Félszemmel konstatáltam, hogy újabb tini érkezett a boltba, botorkálását már-már fel se vettem, elfojtottam a feltörni készülő sóhajt, és igyekeztem nem túlzottan ideges arcot vágni. Különben is, a legújabb taktikám az volt, hogy nem vettem róluk tudomást, akkor egy idő után lemondó arccal elmentek, és csak kintről figyeltek néhány percig még. Egyszer arra ébredtem, hogy az egyikük közelről vizslat, nos, az már tényleg kényelmetlen helyzet volt, de egyelőre tudtam kezelni. :|
Szívesen felhúztam volna a szemöldökömet, miután egy ládányi borítót összeszedett, és a pultomra tett, vajon miért akar még az aurámba is beférkőzni, de akkor oda lett volna, a tudomás se veszek semmiről imidzsem. Márpedig anélkül még beszélgetnem kellett volna vele, amihez semmi buta témám nem volt, és kedvem meg még annyi sem. ._.
Láttam, hogy jár a szája, de még mindig maradtam a taktikánál, nekem semmi közöm hozzá, majd elszámolok, ha vége ennek a snittnek, addig biztos kibírja. De nem, neki muszáj volt még valamit hozzátenni, mintha csak tudta volna, hogy a cérnám véges, könnyű elszaggatni. Képes volt, és bemászott a pult mögé! O_O Oda a búvóhelyem, ezentúl hogy a csudába tartja távol az embereket, ha valaki ilyen gyorsan, és minden jó modorra fittyet hányva bebotorkál mögé? :|
Persze a csapásoknak nem akadt vége, képes volt az egyenes padlón hátast dobni, egyenesen a kartonok közé, amiket már egy hete vinni készültem hátra, de valahogy sose jutottam addig. Bár így legalább némileg laposak, könnyebb megfogni őket. Levettem a fülest a fejemről, miután megállítottam a filmet, pedig most jött a legjobb rész! :/
- Nem, a felfordulás akart téged okozni. :| - Jegyeztem meg, miközben leemeltem fejéről a posztert, komótosan összetekertem, majd leraktam azt is a pultra, végül kezet nyújtottam neki, mert úgy tűnt, egyedül felállni sem képes. – Nem kell ám tornádót imitálni, hogy elszámoljam a filmeket, elég szólni, hogy végeztél. :roll: - Forgattam meg szemeimet, majd végig mértem a pusztítást.
Igazából a leselejtezett dolgok közé esett, a fele eleve használhatatlan, épp ezért nagyon kárt se tudott bennük tenni. Bár ez nem jelenti azt, hogy azért rájuk kéne ugrani, vagy ilyesmi. Mélyet sóhajtottam, tudtam, hogy ezt a napot már nem úszom meg olyan békésen, mint terveztem.
- Szerintem nincs semminek se baja, egy kupac szemét már csak, semmi több… majd hátra viszem, ha lesz némi szabadidőm. – Mondtam, miközben arrébb tettem a széttúrt dobozokat. – Ugye tudod, hogy maximum három filmet vihetsz ki? – Böktem a kupacra, majd összefontam a mellkasomon karjaimat. – A tegnapi lányokkal jársz egy suliba? Mert megmondhatnád nekik, hogy ez nem egy szabadidő központ, ahova bejárhatnak viháncolni, és ez rád is vonatkozik… :/ - Húztam össze a szemöldökömet. – No, leszűkíted háromra a DVD-k listáját, hogy le tudjam húzni?

12
Lakások, házak / Re:Touka (Barackvirág) lakótömb
« Dátum: 2015. Jún. 16, 15:34:41 »
Home, sweet home

Meg is sértődhettem volna, ha érzékeny volnék a koromra, de ilyesmiről szó sincs, nem vagyok én menopauzáló nagyi, hogy effélére hárpiásodjak. Egyébként is, még a harminchoz se közelítek olyan vészesen, most élem a legszebb éveimet… bár hogy ez ezentúl egy gyerekkel pontosan mit is jelenthet, nos, jobb bele sem gondolni. Viszont annyival jobb a helyzet, hogy nem kell sokat idomítani rajta, szobatiszta, és bébipapi foltokat sem hagy majd mindenhol, legalábbis reményeim szerint. :|
- Nem szeretnélek kiábrándítani, miközben bölcs nagyapónak látsz, de közöttünk még tíz év sincsen, szóval a vénségem már most is piti hozzád képest. :roll: - Forgattam meg szemeimet, elvégre általános iskolás voltam, amikor született, nem pedig nyugdíjas. – Ráadásul a mai korban a huszonéves lányok az apjukkal egyidős pasasokhoz mennek hozzá, szóval a jövendőbeli feleségem lehet, hogy még meg sem született, vagy éppen hogy totyogós. :/
Mondjuk ezt se különösebben értettem, egyáltalán miről tudtak egymással beszélgetni? Aztán arra kellett rájönnöm, hogy felesleges nekikezdenem ennek a gondolatmenetnek, hiszen ki akarna beszélgetni ötven éves fejjel egy húszévessel, amikor egészen mást is csinálhatnak? :| El is vetettem magamban ezen példálózásokat, sose kötött le az, hogy randizni, vagy hasonló dolgokat kellene csinálnom, elvégre Mayu mellettem volt, mióta csak az eszemet tudtam, vele minden természetes volt, nem kellett semmit túl terveznem. Persze nem dönthettem el ilyen idősen, hogy akkor innentől kezdve kolostorba vonulok, de jelen pillanatban azt hiszem, hogy a Pukkancs úgyis kiteszi majd a szabadidőm nagy részét, a többiben úgyis maximum majd aludni vágyom…
- Nem több? Szóval az „aput” soha többé nem hallom majd? – Kaptam a szívemhez gunyoros arckifejezéssel. – Nincs értelme tovább élnem most, hogy dobott egy tizennégy éves, kérlek, szánj meg, és lökj valami nagyobb gép alá. ._.
Mélyet sóhajtottam, úgy tűnt, egészen jól elacsarkodunk egymás mellett, talán a legközelebbi sétára kap szájkosarat, nehogy véletlen elharapjon egy villanyoszlopot is. Tiltakozása ellenére sem engedtem el, biztosabb volt így, mint amikor magában csámborgott, ön és közveszélyesre volt felhúzva, mintha fizetést kapna érte.
- Tudom, és látsz is, aztán mégis elgáncsolt egy darab vas… :roll:
Nehéz volt elképzelnem, hogy ezentúl így mehetnek majd a mindennapok, bár talán nem ilyen nagybevásárlást kell tervezni mindegyikre. Elég ez mondjuk a következő két-három évre, addig se nőhet túl sokat, azt a pár centit még elviseli a futon.
- Persze, közvetlenül a tütüm mellé fogom akasztani a kisszekrényemben. :| - Feleltem rezignált arccal a felvetésre, kicsit sem hiányzott egy ilyen vacak az életemből.
Néha kezdett kicsírázni bennem a magvas gondolat, hogy nem is direkt csinálja az ilyesféle megjegyzéseit, hanem már csak ennyire futja tőle. :/ Biztos a sokk, meg ilyesfélék gátolják a tiszta gondolkozásban, és ettől a rövidzárlattól beszél ennyi zöldséget. Ha így termelné is, lenne háromzsáknyi, kérdés se volna, hogy mit vacsorázzunk, csak meglegelnénk kicsit a fejét.
- Biztos lehetsz benne, hogy nem vagyok veszélyes a kis mamuszodra… hányas lábad van, 34-es? Maximum a koboldok lépnek majd le vele. – Tettem hozzá, ezzel lezártnak tekintettem a témát.
Felvont szemöldökkel néztem le rá, hogy mi ez az egyhangú hallgatás a kakaó említésére, elvégre eddig azon volt a hangsúly, hogy legyen, nem? Már csak az jutott eszembe, amit számtalan filmben látni lehetett, a főszereplő férfi mélyet sóhajt, és csak annyit lehel, remélhetőleg úgy, hogy a gyengébbik nem képviselője ne is hallja: „nők!” Pontosan ez az életérzés uralkodott el rajtam, és nagyon reméltem, nem állandósul, már egész megszoktam, hogy nem kell ilyesmivel foglalkoznom.
Aztán megjelent a másik is, és innentől kezdve már csak Dante jutott eszembe: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel… Nos, én már korábban felhagytam, így ezzel semmi gond nem volt, csak úgy tűnt, Murphyt senki sem értesítette róla. Kezdtem úgy érezni, a sors valamit iszonyatosan megtorolni igyekszik rajtam, lassan immár két éve, és sehogy sem akaródzik abbahagyni neki.
Éreztem, ahogy Rumi fejszerkezete beépül a futonba, valahogy kis káröröm fogott el, de nem tartott túl sokáig, nem volt rá idő. Csak lenéztem rá, és azon gondolkoztam, mit is kellene felelnem erre a kérdésre, mi a megfelelő válasz? Rokonom volt, vér szerint, bár sose ismertem személyesen egyetlen egyet sem, Tatsuha kivételével, vele sem volt felhőtlen a viszony.
Az én helyzetem egészen más ebben a családban, elvégre sose lehetek teljes értékű tagja, nem hívnak meg összejövetelekre, és valószínűleg, ha hívnának, se mennék. Mivel házasságon kívüli gyerek vagyok, ráadásul nem is a feleségétől, azt hiszem ez érthető, de ettől még nem lesz jobb a helyzet. Nem én választottam, és hogy őszinte legyek, arról sem vagyok meggyőződve, hogy anyám így tett volna. Sok mindent nem mesélt az apámról, és magamban mindig is haragudtam rá, amiért elhagyott minket, és ezért anyámnak éjjel-nappal dolgoznia kellett. Most már más a helyzet, felnőtt vagyok, nem keresem őket, és fordítva sem várom el. Egyszer elmentem, bemutatkoztam, elmondtam, amit akartam, azt hittem, hogy ezzel le is zártam a dolgokat, de úgy látszik, hogy nem ez a helyzet.
- Tudom, hogy ki vagy, de édesanyádat nem ismerem, sose találkoztam vele, éppen ezért nem is értem, miért küldött most ide… - Túrtam bele szabad kezemmel hajamba, nem esett nehezemre megérteni szavait, tökéletesen beszéltem angolul, valószínűleg felmenőimtől örököltem a nyelvérzékem. – A Shun elég lesz. – Léptem kissé közelebb, mert valahogy érzékelhető volt a Pukkancsból áradó feszültség is, holott Aoi csak egy középiskolás, semmiféle fenyegetést nem jelent.
Mélyet sóhajtottam, ahogy előre kajtatott, mint egy felbőszült vadkan, aki a kölykeit védi, pedig a mamuszok a hátrahagyott zacskóban lapultak, arra nem volt veszélyes a Törpe. Lehajoltam a hátrahagyott csomagokért, ilyenkor örültem, hogy azért edzésben vagyok, plusz semmi nehezet nem vásároltunk. Egy kézbe gyűjtöttem az összes motyót, és még mielőtt visszavonhatatlanul unokahúgomba harapott volna, megálltam Rumi felett. Aztán rájöttem, kár is magyaráznom bármit, csak túlbonyolítaná a dolgokat, így nemes egyszerűséggel a derekára fontam kezemet, majd a hónom alá csaptam, ott aztán kapálózhat és tiltakozhat, a lába úgy sem ér le. Szerencsére nem szedett fel túl sokat, bár még így is ő volt a legnehezebb a hazahozott holmik közül.
- Ő az unokahúgom, nem kell ez a nagy drámázás, veled egy idős, legalább próbálj meg vele kijönni. – Szóltam le a krumpliszsákká gyömöszölt Pukkancsnak. – Ő itt a pitbullom, de ne félj, amelyik ugat, az nem fog megharapni, ugyebár… - Intettem fejjel lefelé, hogy Aoi is lássa, miről beszélek. – Gyere fel, úgyis éppen vacsorát fogunk főzni, a csokit pedig elpusztíthatjátok, amíg arra vártok, hogy kész legyen.
Lassú léptekkel indultam el előtte, felcipelve a nagyobbik problémát, remélve, hogy a kisebbik követ. Valahogy olyan érzésem volt, hogy hirtelen agglegényből lettem nagycsaládos, a gyermekeit egyedül nevelő apa, ráadásul egyből két tini lánnyal. Nem szerencsés ez a felállás. Főként, ha azt vesszük, hogy Rumi is éppen a beköltözésnél tart, azt hiszem elég bizonytalan még, nem érzi otthonának ezt a helyet, ami érthető. Én sem vagyok teljesen bizonyos abban, hogy ez így lesz a legjobb, de a mai nap olyan, hogy eggyel több, vagy kevesebb gyerek már igazán nem számít.
- Legyél jó poronty, és ne tegyél kárt a vendégemben, mert ez lesz a tárgyalási alapunk a NevettetőLand ügyében! – Tettem le a földre Pukkancsot, hogy előhalásszam a kulcsot, és kinyitottam előttük az ajtót. – Rumi megmutatja, hogy hova tudod letenni a cuccaidat, én addig lepakolok, mert kezdem érezni, hogy öreg csontjaimnak nem tesz jót egy járni képes csemete húrcibálása. – Csak utánuk indultam el, és a konyhába letettem a zacskókat, majd követve őket, a hálóba támasztottam a most vásárolt futont. – Nekikezdek a vacsorának, kéretik addig sem véres leszámolásba átmenni, mert nektek kell kiválasztani együtt a megnézendő filmet. – Azzal kihúztam az egyik faliszekrény ajtaját, ami majdnem a teljes falat befedte, és aminek polcai roskadásig voltak filmekkel. Büszke voltam a gyűjteményemre, a legtöbb rendezői változatos volt, szerettem, ha megnézhettem a kimaradt jeleneteket, voltak olyanok, amiket sajnáltam is, amiért nem kerültek be. – Van tíz percetek, ennyi idő alatt felteszem a húst, és felaprítom a zöldségegeket, szóval tietek a pálya… - Azzal a lendülettel cigarettát toltam a számba, és felgyűrve az ingujjamat, a konyhába vonultam a hozzávalók megtisztításához.
Szerencsére szinte minden konyhakész volt, csak meg kellett mosni őket, a zöldséget felkockázni, a hússal még ennyi dolgom se volt, azt szeletelve kaptuk. Nem voltam benne egészen biztos, hogy jó ötlet kettesben hagyni őket, de nekik kell megbarátkozniuk először, elvégre nekem mindegy volt, hogy mit nézek. Amúgy sem árt, ha legalább egy barátot szerez Rumi, annyival könnyebb lesz a suliban a beilleszkedés.

13
Lakások, házak / Re:Touka (Barackvirág) lakótömb
« Dátum: 2015. Ápr. 22, 19:22:34 »
Home, sweet home

- Ugyehogy?! Nem csoda, hogy ez is lett a középső nevem: Babysittelő Rohadtulfigyelmes Shun... :| - Utánoztam betonos mimikáját. - Némi fürdéssel sok mindent el lehet érni. :roll: - Forgattam meg szemeimet is.
Kezdett hiányozni az a régi kis prücsök, aki egykoron volt. Nem éppen xanaxon nevelt, megalszik a tej a szájában típus volt már akkor sem, de legalább kevésbé volt felvágva a nyelve. Legalábbis velem szemben bizonyosan. Néha még az apu szó is elhangzott a szájából, amolyan lánykásan lágyan, én pedig nem kevésbé éreztem azt, hogy gyerekem lenne. Aztán lám, egy kicsit nem figyel oda az ember fia, és mik lesznek a kicsi lányokból.
Valahogy a balesete óta, kicsit másképpen viszonyulok ahhoz, hogy kivegyenek, és belém tegyenek darabokat, műszereket, tulajdonképpen bármit. Gondolom más is így lenne vele, ha hasonlóan kirakósoztak volna, hogy vajon melyik darab hová is való. Szerencsére egyik fülemet se varrták a tarkómra, de ami késik, nem múlik. Főleg, ahogy az emberkezdeményt nézem, és a lelkes csillogást a szemében, ami előre vetíti, mi is várna itt most rám, ha csak fél percre egyedül maradhatna felnyitott mellkasom mellett.
- Persze, mellé meg választhatnék katéteres zacsit is, ha már mindennel büszkélkedhetek, ami belőlem jön ki. Majd jól meglengetem az utcán, sőt, egy szerencsés szembejövőnek oda ajándékozom, had örüljön szegény pára, ha az övé elfáradna, az enyém majd igyekszik dolgozni helyette!
Kezdtem azt érezni, hogy tulajdonképpen lehet már túl van a viccen, és egész egyszerűen ennyire zavaros a feje, és tényleg komolyan gondolja. Felvont szemöldökkel vizsgáltam, hogy valóban ilyesféle bajok lennének a kobakján belül, hiszen elég rég volt már, hogy jól ismertem, talán bekattant neki valami. Szomorú dolog lenne ilyen fiatalon, de nem példátlan! Tele van az újság azzal, hogy hány tini kergül meg, ugrik le egy hídról, vagy éppen vagdossa fel a szüleit, esetleg a barátját-barátnőjét... talán nekem is jobb lesz vigyáznom, miközben békésen alszom. :|
- Mi lenne, ha egyből össze is varrnánk a két lábam, uszony gyanánt? Akkor aztán a tengerbe is tovaengedhetnél, és játszhatnék delfinekkel, cápákkal, zöldmoszatokkal... - Erre már mást nem lehetett mondani, csak hogy teljesen elfagyhatott a feje, amíg rám várt. :roll: - Te fogsz a kádban lakni, ha még lesz pár ilyen zseniális ötleted! :| - Helyeztem kilátásba, elvégre még mindig én volnék a felnőttebb... jobb esetben.
Szerettem úszni, még az előtt, hogy az apai szerepet megörököltem volna, nem is voltam benne tehetségtelen, az iskolai csapat egyik legeredményesebb tagja voltam. De azért nem mentem volna át a Pöttöm kedvéért sem hablegénybe, nem túl megnyerő a szülőin, ha valaki halfarokkal érkezik. Ráadásul igen problémás lenne úgy munkába járni, egyáltalán bárhová menni, szóval ez a kevéske gondolat is feleslegesen lett a felvetésre elpazarolva.
Arckifejezését látva elgondolkodtam rajta, hogy vajon miként reagálna, ha most egy frissen tartó csipeszt csippentenék nyelvére, de beértem a fejemben elém táruló képpel, nem voltam olyan hangulatba, hogy megmagyarázzam a rendőröknek, felnőtt létemre ilyen eszközökhöz kell folyamodnom, nevelés címszó alatt. Bár tegyük hozzá, én még istenesen szelíd gondolatokkal viseltettem iránta, mint fordítva, hiszen ő tenne vizes vitrinbe, nyakamban tüdővel. :roll:
- Ha azt tervezném, akkor se árulnám el, hogy ez a célom, nem? - Mosolyogtam le rá kicsit gúnyosan, gondoljon csak mögé bármit, nekem igazán mindegy.
Egyelőre én magam életben voltam a saját főztöm megevése után is, éppen ezért nem aggódtam különösebben, a bonyolult ételeket kerültem, de amúgyis maximum azzal tudnám lenyűgözni, már ha akarnám, ha egy nagyobb pizzát rendelnék. A kezelések, és hazajövetel után nem élhettem gyorskaján, szigorúan elő volt írva, hogy miből, mennyit, és miképpen kell ennem, kénytelen voltam megtanulni az alapvető dolgokat, mint a rizs, vagy leves főzés. Szóval a sült-tészta sem okozhat akkora gondot, mint amit feltételez a kisasszonyka.
- Azért vigyázz a szádra, még garanciális vagy, visszacserélnek... - Nyomtam egy barackot a fejére, bár az a frizuráján nem sokat segített.
Láttam a kezdődő puffogást, de hajlott koromra való tekintettel úgy találtam, hogy nyugodalmasabb az egyedül alvás, főként fájó derekamra való tekintettel. Talán gyerek volt még, és totyogós kora óta ismertem, de az sem lett volna jó, ha az ellenőrzés alkalmával közös csucsuló nyoszolyát mutatna be, netán az osztálytársaival beszélgetne erről. Örök életemre nem mosnám le magamról, hogy milyen hajlamokkal áldottak meg az égiek, holott inkább éreztem gyerekemnek, mint potenciális jelöltnek. Még úgy is, hogy nem bugyogott bennem túl az apai ösztön, a poronty utáni vágyakozás.
- De állatra hajtogatott legyen ám, úgy romcsi! :roll: - Forgattam meg kicsit szemeimet, értettem, hogy miért vágyik a Kacaj Parkba, de ettől nekem nem kell lelkesednem. – Nem vagyok oda a vattapörköltért… - Legyintettem rá, régen kinőttem a bolyhos dolgok ölelgetéséből.
A visszaszolgáltatott öngyújtót azonnal szolgálatba is állítottam, ne maradjon szervezetem nikotin nélkül, hogy aztán hisztériázva dörömböljön a fejemben a fájás. A bezárt ajtó látványa furcsa volt, ilyentájt nem szoktam már semerre se indulni, maximum kicsit később, ha éjszakára osztanak be, amit immár indokolatlannak éreztem, senki sem ját éjjel filmet kölcsönözni az internet csodája mellett. Hiába újítottak be DVD filmekkel, és videó játékokkal is, az üzlet sose fog már fellendülni, valahogy így éreztem az egyre fogyatkozó állandó látogatók mellett.
- Úgy-úgy! Tisztára leizzadok, ha vasággyal harminc kilós kislányok fenyegetnek „csapd le csacsival.” – Sóhajtottam látványosat, majd mélyet tüdőztem a cigarettából, és elgondolkoztam azon, hogyha kitenném ugrálás közben elé a lábam, a ház falának vágódna-e neki, vagy a lépcsőn gurulna-e le.
Nem vágytam gyilokra, az utóbbi percekben szép komótosan búcsúztam el eddigi életemtől, magányos filmes estéktől, nyugalomtól, magánélettől. Persze legalább répapüré nem kerül majd az ingemre, meg a hajamra, ami azért némiképpen vigasztal a kialakult helyzetben, elvégre pelenkacserére sem szorul már. Sőt, úgy ahogy, de beszélgetni is lehet vele, jobb, mintha becsavarodásomban szereztem volna egy amolyan öreghölgyes társalkodó macskát.
- Aztán honnan szerzel új felnőttet, ha ezt az egyet is rögtön tönkre teszed? :/ - Húztam el számat, nehezen képzeltem el, hogy a nagyjából a derekamig érő lányka egyáltalán kárt tehetne bennem… legalábbis ébren. Éjszaka sajnos védtelen lennék.
Kénytelen voltam én is mosolyogni azon, hogy esetlegesen rakott szoknyában kellene belejtenem az osztályába, mondjuk szülőire. Újabbat szívtam a bűzrúdból, majd a nagyon fulladozó lány arcát óvatosan megböködtem mutatóujjal, el ne ájuljon nagy lilulás közepette. Egy dolog volt, hogy jól szórakozik, de nem az én rovásomra kell ezt tenni.
- Persze, hogy jól! Kivételesen hosszú lábaim vannak, épp azért jól mutatnak miniben. :roll: - Feleltem, és újabb füstfelhőt eresztettem útjára. – Én a tusfürdőt szoktam a fejemre kenni, kell a fenének annyi flanc, mikor ekkora hajra elég az, ami van. :/ - Tudtam, hogy lesz még itt probléma, pedig a vásárlás igazából még el sem kezdődött.
Örömét látva nosztalgikusérzés fogott el, amit igyekeztem elkergetni néhány füstkarikával, egyre nehezebben. Valahogy a régről ismert személyek még régebbi emlékeket idéztek fel, és ennek nem mindig örültem, főként, ha olyasvalakiről volt szó, mint például ez a pocokarcú lányka. Ez nem jelenti azt, hogy maga a személye zavart volna, csak egyszerűen az, amit jelen pillanatban magával hozott, nos, kicsit sok volt erre az estére. Kérdésére, amit még csak jogosnak sem éreztem, enyhén félrenyeltem a cigi utolsó slukkját, és kicsit köhécselve nyomtam el egy kukában a galád rudacskát.
- Mért, pályáznál a helyre? – Dörmögtem felé, bár csak terelésnek szántam, hátha felháborodásában elfelejti nagyon fejtegetni a témát. – Sajnos nem bukom a kislányokra, hat év múlva esetleg újra tárgyalhatjuk… :roll:
Csak figyeltem, ahogy háttal sétálva nagyon komoly arcot vágott, mintha igyekezne a vesémbe látni, holott szinte biztos voltam benne, még csak a felszínét sem sejti annak, amit most gondolok. Főleg, mert a nagy magyarázata közben, amit a vájkálásra adott, észre sem vette, hogy erőteljesen egy oszlop felé közeledett. Nem szóltam egy szót sem, gondoltam majd felnyalábolom a földről, vagy ha elharapja a nyelvét, megtapaszozom neki, de legalább utána kevesebb lenne a felnőttködésből.
Szem forgatva fogtam meg kezét, nehogy a védtelen oszlopon töltse ki mérgét, még nyolc napon túl gyógyulóra verné azt a szegény, menekülésre képtelen tárgyat. Igyekeztem visszafojtani a nevetést, és szintén komolyan visszatekinteni rá, mintha valóban elgondolkoznék azon, hogy valami buta nőt vigyek haza. Azt is kissé képtelennek tartottam, hogy egyáltalán nőt vigyek mellé haza, még a végén megharapná, vagy elkaparná a ház mögött, nem kell nekem efféle női párviadal. :|
- Bocs, annyira lefoglalt, hogy lassan elbutulhatsz a nőim mellett, hogy gondoltam, jelen pillanatban még olyan okos vagy, nézel arra is, amerre mész. :roll:
Észre se vettem, hogy még mindig ilyen apró lenne a keze az enyémhez képest, valahogy úgy tűnt, a szájával együtt ez is megnőtt. Ezzel szemben szinte elveszett az enyémben, ami megint egészen furcsa érzéseket váltott ki belőlem, nem szerettem volna elveszni az emlékekben, most már magam mögött hagytam őket, jobb így mindenki számára.
A vegyesbolt kimondottan nagy volt, én magam inkább hipermarketnek mondtam volna, de nem fogok belekötni a boltosba ilyesmiért. A kiszűrődő fénytől feltűnőbbé vált, hogy lassan sötétedni kezdett, jócskán benne jártunk a késő délutánban, ami azt illette. Éppen ezért nem sok pazarolható időnk volt, főként, ha még vacsorát is főzni kellett.
- Olyat veszel, amilyet szeretnél, te fogod használni. – Nyugtáztam, úgyis feltalálja magát, nem pólyás már. – Nem szükséges, szerintem észre fogsz venni, én leszek az a málhás, akinek egy hatalmas futont tekernek majd a hátára. – Állítottam irányba, majd útjára engedtem.
Nem is gondolná az ember, hogy ennyi féle futon van, ha nem maga megy el körülnézni. Volt kicsi, kisebb, és óriási, vékony, vastag, virágmintás, amit nem is értettem, lévén úgyis lepedő kerül rá, de hát ők tudják, ebbe kár lenne beleszólnom. Végül kiválasztottam egy kiskacsa mintásat, mert méretben csak olyat találtam megfelelőnek, plusz szerintem tényleg mindegy, mi van a Pukkancs alatt, amíg alszik. :| A segítőkész eladó készségesen feltekerte nekem a kiválasztott darabot, és még némi spárgával is ellátta, aminek segítségével hazafelé a hátamra tudom majd venni. Elnézve tényleg málhásnak éreztem magam, holott még el se indultunk.
A vacsorához valókat pillanatok alatt dobáltam bele a kosárba, szerencsére nagyjából egy helyen voltak, a szószt pedig instant porban felleltem, így azzal külön nem is kell majd foglalkozni. Persze a hús miatt némi időbe telik majd az elkészítése, de addig is majd rágcsálja a nagylábujját, vagy ilyesmi. Sóhajtva egy csomag kukoricát is tettem neki a kosárba, azt hiszem, tényleg elpuhulok lassan. A kasszák felé tartva pillanatok alatt felfedeztem vörös loboncát, bár ebben sokat segített, hogy tulajdonképpen mindenki feje felett elláttam.
- Nem hiszem, hogy bárki vágyna egy ördögfiókára, még, ha fizetnék is azért, hogy vigyenek el. :/ - Válaszoltam, miközben gondosan a szalagra pakoltam kosarából a holmikat, amik időközben megsokasodtak a listához képest. – Ha tud sétálni. :| - Feleltem kérdésére, majd színpadias kardba dőlés közepette a kassza felé mutattam. – De aztán hordanod kell otthon, hogy ne érezzem pénzkidobásnak! – Bár szerencsére ezúttal nem nekem választott valami kényelmetlenül feminin kiegészítőt, már ez is haladás!
Szinte éreztem, ahogy a kártyám felsír, miközben lehúzták róla a rengeteg holmi árát, és valahol belül én is megértettem, a gyereknevelés drága mulatság, főként, ha felkészületlenül ér. Kiosztottam a törpecirkálónak két zacskót, amiben az ő holmijai voltak, aztán felkaptam a hatalmas hencsert a hátamra, majd kiadtam a parancsot az indulásra. Nagyon reméltem, hogy a visszafelé út eseménytelenebb lesz, mint az odafelé, de elnézve társaságom, nem lehettem túl bizakodó.
- Főzős kakaót vettem, még mindig azt szereted? – Kérdeztem közben azért rá, bár felelhet bármit, ez volt.
A lassan teljes sötétségbe boruló utcán felkapcsolták a közvilágítást, amitől kicsit barátságosabbak lettek a látási viszonyok, de igyekeztem nem elhagyni a gyereket, még csak most kaptam. :roll: Ráadásul egészen furcsa alak bontakozott ki a lépcsőn, ahogy a házhoz közeledtünk. Nem voltam benne egészen biztos, hogy ki, vagy mi lehet, mert arra a világítás miatt árnyék vetült, ám nekem semmi félnivalóm nem volt, sose barátkoztam a maffiával. Oldalra pillantva már el kellett gondolkodnom, de még egészen zsenge volt efféléhez, maximum az uzsiját vehetné el valakinek. Közelebb érve aztán tisztázódott, hogy gyerek lerakat lett a lakásból, mert egészen ismerős volt az ott ülő lurkó is.
- Te mit keresel itt? Nincs késő a látogatáshoz? – Kérdeztem talán kicsit nyersen, de korábban még csak nem is találkoztunk, csupán néhány képen megmutatta Tatsuha az unokáit. – Egyáltalán honnan tudod, hogy itt lakom? Tatsuha mondta? – Összefontam volna a mellkasomon a kezem, de televolt mind a kettő, ráadásul mögöttem kavirnyált a másik törpecirkáló, éppen ezért igazán kényelmetlennek éreztem a helyzetet.

14
Lakások, házak / Re:Touka (Barackvirág) lakótömb
« Dátum: 2014. Dec. 31, 23:02:11 »
Home, sweet home

Megjegyzést sem tettem már a szájzáras cápafejre, az én szemszögemből amúgyis veszett fejsze nyele volt már. Ráérek az elkövetkezendő húsz-harminc évben kinevelni belőle, nem hajt a tatár minket. Belegondolni sem mertem, hogy valóban ilyen hosszas időt kibírnánk egymás mellett, gyilok nélkül, már ahogy most kinézett a kis sündisznó, mert apró csemeteként ellenállhatatlanul aranyos volt, még ha eleven is. Hogy most mivé érett, azt elképzelnem is nehéz volt, nehogy megértenem, és feldolgoznom. :|
- Köszönöm az együttérzést, szerencsére én nem láttam milyen gusztustalan is volt, eléggé nem voltam magamnál. :roll: - Forgattam meg kis mosollyal szemeimet. – Jahm, szerintem is csak sármosabb lettem, lehet új arcot kaptam… - Vakargattam meg elgondolkozva államat, mintha valóban így lenne.
Pedig csak a szerencsének, és a gondos bukósisak viselésének köszönhettem, hogy az arcom nagy része épp maradt. Persze televolt zúzódással, sebbel, és fel is dagadt rendesen, ettől függetlenül egyetlen heg sem díszelgett rajta, azok jól megbújtak egyéb helyeken, de úgy éreztem, nincs kedvem félmeztelenre vetkőzni az emberkezdemény előtt. Amúgyis hűvös volt már ehhez, majd a képzelet oda gondolja a hegeket, ahova szeretné, én pedig bólogatok bőszen, hogy persze, pont ott vannak… maximum nem ott vannak, nem számít igazán.
- Most ezt mondod, aztán lehet, hogy éjszaka a lábadnál elkezdve felfallak, amiért megsértetted zombi társamat. :/ - Grimaszoltam egyet, szerintem mindig is okés voltam, egyértelműen nem szorult ez felülvizsgálatra. – Csupa idősödő szomszédom van, a zsengehusi jobban csúszik… néha ezért rendelek pizzát, azt mindig fiatalok hozzák ki, és gyanútlanul eljönnek a konyháig. Az legalább köves, könnyű feltakarítani a vért. – Vágtam elgondolkodó arcot. – Szerintem téged is kihúználak legalább addig, mert a hálóban nehéz a tatamit tisztítani, a vér meg bele is szárad, meg belekapaszkodva letörne a körmöd, az meg milyen már. :S
Tudhatta volna, hogy mindenkinél több zombis filmen vagyok túl, nem érdemes elkezdeni az ilyesféle viccelődést, mert csak rosszul, rémálmokkal tarkítva jöhet ki belőle… Meg se kellett erőltetnem magam, a filmkockák lassan kúsztak elő elmémből, csupán szavakba öntöttem, néha nem kis ijedelmet okozva egy-egy beszélgető partnernek. De magára vessen az, aki ilyesféle diskurzusba kezd, nemdebár? :roll:
Láttam a kérdéseket a tekintetében, és nekem is lett volna nem egy, ha valóban szerettem volna belefolyni a dolgokba, de már egyáltalán nem voltam olyan kedvemben. Annyira elfáradtam a történésekben, és annyi idő telt el, hogy felesleges lenne felidézni a múltat. Amúgyis elég jó voltam a múlt elől futkosással, rekordidőket futottam, sőt rohantam, ha jobb szót szeretnék rá találni, fel sem merült bennem soha, hogy a beszélgetés majd megoldaná ezt. Elfelejtettem, amit nem tartottam fontosnak, és továbbléptem, megbánás, és visszafordulás nélkül. Ha egyszer így döntöttem, kár lenne azzal foglalkozni, mi lett volna ha… a tények, és az eltelt pillanatok megváltoztathatatlanok, és pont úgy jók, ahogy vannak, még ha néha szomorúak is.
Amíg csöndben ültünk egymás mellett, addig nem is volt igazán rossz az állapot. Régen sose volt teljes csönd, még akkor sem, ha közösen néztünk filmet, egy pillanatig sem tudta annyira lekötni semmi, hogy ne csicseregjen közbe valami fontosat. Aztán Miyu bocsánatkérőn felpillantott, én pedig már előtte sem igazán haragudtam, nem is volt miért, a hallgatás annak való, aki magányába temetkezve él. Most pedig pont olyan voltam, egy bezárt kis ház, aminek talán ajtaja sem igazán volt, aztán jött egy kóbor kismacska, és betörte az egyik ablakom, hogy a kályha elé fekhessen. :| Szép dolog, mondhatom… :roll:
Az üres hűtő nem volt számomra szokatlan látvány, amennyit itthon tartózkodtam, pont annyi ennivalót hoztam mindig, semmi szükségét nem éreztem az ételkupac felhalmozásának. Láttam magam előtt, hogy ez pont innentől kezdve fog megváltozni, és holmi málhásként kilószámra cipelem majd haza a bébipapit, rengeteg vitamint, és némi abrakot is, had nőjön szép nagyra. Lepillantva elgondolkodtam azon, talán tényleg nem olyan rossz ötlet, hogy a lábától fogva inkább őt fogyasszuk el, úgy sincs akarózása iskolába járni, akkor meg minek… :roll: Aztán maradt a használhatóbb ötlet, hogy megtámadunk egy nagyobb boltot, az egyik háztartásiban még futon és ágynemű is lesz, csak haza kell majd cipelni.
- Felszögelnéd, mint egy döglött lepkét, mi? :/ - Húztam el a számat, érmeim már rég egy dobozban porosodtak, valahol egy kupac mélyén a közös tárolóban.
Ráadásul csak most tudatosult bennem, hogy a zsenge emberkezdemény miatt már nem is gyújthatok majd rá ott, ahol nekem tetszik, mert a passzív dohányzás meg minden. ._. Előre utáltam, hogy sok hűhó semmiért. Mennyi kompromisszum, aztán még a botot sem hozza vissza, ha eldobom neki, bár legalább a lakást nem vizeli össze. Már ha jól emlékszem szobatisztasági szokásaira. Remélem igen. :|
- Akkor rágd be a kezed, könyékig, Pukkancs. >w> - Morogtam vissza, mert mégis miféle válasz ez, holott teljesen értelmes módra megkérdeztem, hogy van-e kívánsága abrak terén.
Megmasszíroztam a szemöldökeim között lassan kanyonná mélyülő ráncokat, és kifújtam a füstöt, hogy némiképpen megnyugodjak, biztos nem arra játszik, hogy direkt felvigye a vérnyomásom, vagyis ajánlom neki. Némiképpen megnyugodva már nem is rángatózott a szemhéjam, és a homlokomon sem lüktetett a pipaér, szóval egész emberinek néztem ki, amíg ki nem dobom az ablakon. Igen, pont addig.
- Látom rajtad, hogy simán ki szeretnéd húzni, sőt inkább rántani, tépni, szaggatni a gyufát, de aztán nem fogsz ám örülni, ha rád robban. – Figyelmeztettem, aztán tovább gondoltam a vacsoráig. – Yaki soba lesz, esetleg egy kis tojással, ha kérsz hozzá.
Egész régóta laktam egyedül, így kénytelen voltam az alapvető dolgokat elsajátítani, nem élhetek örökké gyorsételeken, az étkezdéket meg nem nagyon szerettem, nem lehetett filmet nézni étkezés közben. Ráadásul az onnan elhozott, és újramelegített ételek nem különböztek a gyorskajától, szóval azt is feleslegesnek ítéltem. A kelleténél több időt sosem töltöttem semmivel, így a főzéssel sem, de egy szendvicsnél azért laktatóbbat is össze tudtam hozni, csukott szemmel is.
- Mindjárt gondoltam. – Jegyeztem meg gunyoros mosollyal, elvégre sosem volt kiegyezve a fogorvosokkal, ahogy azok sem a különlegesnek számító vergődésével.
Ötletére csak rosszallóan pislogtam le rá, emlékeztem még, hogy milyen berzerk módban alszik. Még a szándékos rúgásai sem voltak akkorák, mint amit lendületből, álmában képes volt elsütni, így különösképpen nem vágytam a közös alvászatra. Egyetlen személyt viseltem el éjszaka, és az én voltam, se több, se kevesebb, öreg vagyok a virgonc tinédzserekhez, bár ha takaróstul a padlóhoz szögezném, talán lenne esély erre. :roll:
- A lumbágóm nem hiszem, hogy örülne egy tartós kezelésnek, amúgy sem egészséges, hogy mindenféle férfiember futonjába fetreng, nagy vagy már hozzá. Nem fog földhöz verni, amúgyis te fogod ezentúl használni a hálót, majd teszünk fel pónikat, vagy tinifiú képeket, amíg azok át nem áztatják a falat, mert a penészt nem bírom. – Gyűrtem el a cetlit. – Ágyneműt is néznünk kell neked, jobb, ha van sajátod, mert te fogod tisztán tartani, az olajos csavarfoltokban, és a kiborított kakaó maszatokban te alszol, ha nem figyelsz oda.
Újabb barackot kapott a nagy felfelé bámulásban, el ne szédüljön, nehéz lesz megszokni, hogy valami folyamatosan matat, beszél, zötykölődik mellettem, de majd én is igyekszem. Mondjuk holnaptól, holnaptól teljesen elviselhetővé avanzsálódom, addig meg lehetek durcás, és haragos az egész világra, végtére is én aztán semmit nem tettem, amiért gyereket kaptam előkarácsonyra.
- Ez nem kérés volt, hogy akkor gyorsan csináljunk gondot, jobban örülnék, ha nem lenne, akkor a kacajland is szóba jöhet. Már, ha kedvesen elhívsz, és szép randevút tervezel, és kapok vattacukrot is, meg forró csokit, mert amúgy ki se dugom az orromat. – Vettem magamhoz a pénztárcámat, kulcsaimat, és az elcsaklizott gyújtót. – Csak ön után, Durcina. :roll: - Intettem az ajtó felé, hogy ideje volna az indulásnak, már ha ma még szeretné kényelmesen álomra hajtani fejecskéjét. – Verekedés felfüggesztve, mert K.O. lesz a vége, én vagyok a nehezebb súlycsoportban. :|
Néztem le rá, biztosan nem velem akar kekeckedni. Vagyis, perpill velem próbál, de jobb neki, ha úgy vesszük, mintha nem próbált volna, mert a fizikoterápia ereje csodákra képes. Jó, igazából csodákra nem, de már kevésbé éreztem magam egy átcentrifugázott, döglött mongúznak, mint azelőtt, szóval a szájkaratés, töpszli lánykákat csak elintézem még. Recsegő derékkal, de valami maradt azt hiszem férfiúi erőmből.
- Nem, neked kell. Semmi szerethetőt nem érzek a szoknyák és matrózblúzok illendőségében, nem fogok ilyesmit hordani, neked viszont kötelező, mert az iskola nem éppen a liberális működési elvek minta intézménye. – Vetettem oda, nem magyarázatként, csak úgy válaszul a gúnyolódásra.
Velem aztán összeveszhet azon, mit kell, és mit nem, az iskolában neki kell vállalnia a következményeket, ez nem választás kérdése. Vagy ha igen, akkor engem nagyon átvertek tinédzser koromban, és visszamegyek, hogy a tanár hordja azokat a kényelmetlen ingeket az idétlen mellénnyel, mert azok voltak, mondott anyám bármit is. ._.
Az ölelése mit sem változott, pont olyan volt, amilyen ő is, nagy adagban halálos. :| Köhécseltem azért kettőt, hogy jelezzem, nem ezt a pozitúrát szokták meg a belső szerveim, szeretik a nagyobb teret, több levegőt, kevesebb könyököt. Aztán csak forgattam szemeimet, hogy persze, ő Pukkancssága csak durcogni és morgolódni fog, csípni, rúgni, harapni, erre már rá is kell készülnöm, legalább három réteg pulcsival, és két sí maszkkal. Meg munkáskesztyűvel, az a legvastagabb, amit találni lehet.
Arra már nem is pazaroltam szót, hogy nagyon illetlen dolog elorozni más dolgait, még ha csak egy cetli is az. Minden bizonnyal ez is olyasféle nevelés lesz, hogy ebbe-abba áramot kell vezetnem, viszketőport szórnom, és wasabiszósszal bekennem, aztán hamar rájön, mi az, ami az övé, és mi az enyém. Lehet az áram túlzás, de egy próbát megér az idomítás, annyira csak nincs elvadulva, mint amennyire látszik. :/
- Van szappan és tusfürdő a fürdőben, mit kennél még a fejedre? :o – Néztem rá kicsit csodálkozva, bár nők… ki tudna eligazodni a számtalan illatozó valamin. – De ha odaértünk majd garázdálkodhatsz, és kiválasztod, mitől mosod magad vademberből kislánnyá. – Azzal irányba állítottam, és a cipő felhúzása után már ajtón kívül is volt, hogy bezárhassak mögötte. – Ha hazaértünk, megmutatom a mecha filmgyűjteményem, és rábökhetsz egy neked tetszőre, gyereknap van, vagy mi a szösz.
Azzal útnak indultam, oldalra pillantva, hogy tartani tudja-e a tempót, sosem mentem még mással közértbe. Amikor kicsi volt, két oldalról tartottuk, és úgy ugrált a járdán, hangosan kacagva, hogy magasabbra, de ezt már akkor sem tudnánk csinálni, ha valóban hárman lennénk. Mélyet sóhajtottam, és a továbbiakban makacsul a cipőmet néztem, az legalább nem beszélt nekem soha vissza.
Hamar megérkeztünk a háztartási boltba, a villódzó fényre, és a jó néhány emberre csak még nagyobbat sóhajtottam, majd a rakoncátlanságot befelé tartó pályára állítottam. Magamhoz véve egy nagyobb kosarat mértem fel a terepet, hogy egyrészt már túl nagy Rumi ahhoz, hogy a bevásárlókocsiba szíjazzam, másrészt pedig túl sok minden kell, hogy itt toporogjunk.
- Rendben, a haditerv az, hogy te elmész az ágyneműkhöz, választasz magadnak egyet, aminek tetszik a mintája, aztán tovább slattyogsz egy fogkeféért, öblögetős macisbögréért, és hajvacakért. Addig szerzek futont, meg kajának valót, a kasszánál találkozunk, nem lécelünk le a szajréval. – Adtam ki a feladatokat, majd megvártam, hogy szalutál-e, és elindultam kiválogatni az alvós mütyürök közül a méretben megfelelő futont.

15
Lakások, házak / Re:Touka (Barackvirág) lakótömb
« Dátum: 2014. Szept. 30, 23:58:35 »
Home, sweet home

Láttam, ahogy a szava is elakad, és csupán néma tátogásra futja erejéből, ami kis elégtétellel töltött el, lám, azért tudok én még bánni a gyerekekkel, ha nagyon muszáj. Valahogy sosem így képzeltem el korábban ezt a pillanatot, már amikor még vágytam az ilyesféle pillanatra. Ott mindig rózsaszínes volt az álmodozás, ahogy az arcokon is mosoly volt, és afféle lágy zene szólt a háttérben, ami a romantikus filmek nagy fináléját kíséri, és felvezeti a holtunkiglan happy endjét.
Figyeltem, ahogy összefonja karjait, a mozdulat olyannyira emlékeztetett már-már sajátjaimra, magam is így tettem, bár semmi okom nem volt védekezni. Enyhe kifejezés volt, hogy felment bennem ama pumpa, ami amúgy mindig nyugalmi helyzetben volt, még, ha ez nem is látszott ábrázatomon. Egyszerűen belefáradtam a magyarázkodásba, és lassanként úgy éreztem, az egész helyzetbe is belefogok menten, vagy pedig eldobva fiatalságomat beőszülök a nyugdíjas korba.
- Mikor? :| - Morrantam vissza, holott jól tudtam, hogy mire is utalhat.
Nem akartam beszélni róla, elég pszichológussal áldott már meg a sors, nem egy tini specialistára volt szükségem, aki majd kielemzi a stressz szarkalábaimat. Felnőtt ember voltam, már gyerekként kénytelen voltam erre az égbe nyúlásra, nem csupán testben, de értelemben, és lélekben is, lévén a családom mindenhol volt, csak kéznél nem. A baleset pedig valami olyan emlék volt, ahol nem csak az identitásomat veszítettem el egy időre, hanem mindent, amim csak volt, bár a jelen helyzetben egészen úgy tűnik, van, ami visszatalál.
- Nem én csináltam, hanem egy index és fékmentes acélszörnyeteg, csitt-csatt, meg ilyesmi. :| - Dörgöltem meg homlokom két szemöldököm között, mintha az évekkel odamászott ráncok ezzel leszedhetőek lennének. – És mivel sem Superman, sem pedig Vasember nem lettem abban a néhány másodpercben, a kiérkező mentősök az útra kenődött húskupacból valami emberfélét próbáltak összerakni, szerencsétlenségükre csak rám futotta a hozott anyagból…
Ezzel lezártnak is tekintettem a témát, valahogy nem volt indíttatásom arra, hogy további részletekkel traktáljam, és zárójelentéseket mutogassak, mint valami gyerekkori fényképalbumot. Akkor sem lenne kedvem, ha kevesebb veszteség kapcsolódna azokhoz a hónapokhoz, mert amennyire az emlékeket pótolni nem lehet, úgy a személyeket sem. A rehabilitáció lassú volt, és bár lassan feltűntek az emlékek, mire utánuk mehettem volna, már csak azok maradtak, semmi más kapaszkodó. Végül pedig már azokat is felejteni akartam, olyan mélyre temetni, hogy ne hozhassa elő semmi és senki, erre megelevenedik… szép, mondhatom. :/
Le se reagáltam gyermeteg viselkedését, az évek alatt csak a centijei változtak, és nem a viselkedése, bár emlékeimben bájosabb viselkedéssel volt megáldva. Nem hiába mondják, hogy a távolság és az idő megszépít. :roll: Egy percig sem voltam olyan idillien naiva, hogy biztos lehessek benne, a hátsófelén marad, lévén sosem volt arról híres, hogy azt teszi, amit várnak tőle, vagy amit kellene, főként, ha a kettő egyszerre volt jelen.
Jól látható volt, mikor visszaértem, hogy nem volt alaptalan a sejtésem, bármennyire is igyekezett olyan ártatlanul pislogni, mint egy frissen a világra gólyahozott kismacska, tudtam, amit tudtam. Főleg, hogy olyan pozícióba vágta magát vissza, amit egy kamikaze megirigyelt volna, még a felettünk lakó is hallotta valószínűleg azt a tompa puffanást. Remélem legalább egy kicsit koppant, hogy megtanulja, nem véletlen kérvényeznek felé dolgokat más emberek, nem csupán heppje ez valakinek. :|
Igazán nem is haragudtam már, valahogy az ember haragja elszáll, ahogy realizálódik előtte, hogy más is hasonló sorsra jutott, mint ő. Rumi még nagyon kicsi volt, amikor a szüleik meghaltak, néha már Mayut el sem tudta igazán választani az anya szerepétől, ahogy engem is hívott óvodás korában apunak. Akkoriban ez büszkeséggel töltött el, és bele sem gondoltam, másképpen kellene, vagy, hogy egy tizenéves nem akar efféle szerepben tetszelegni. Arra is jól emlékszem, milyen volt, amikor én veszítettem el anyámat, akit előttük egyetlen és teljes családomként ismertem.
Vannak olyan pillanatok az életben, amikor a hasonlóság összeköt, vagy elválaszt másokat, minket egy családdá kovácsolt, amíg Murphy közbe nem tüsszentett, hogy igazi boldogság csupán a filmek stáblistája előtt van. Nem véletlen, hogy addig tart a film, utána már túl valóság szagú lenne, hogy a királyfi veri Hófehérkét, és a törpék nem testvéri kommunában élnek, hanem maffiaként üzletelnek, és gyémántot mosnak.
Nem egészen úgy nézett ki, mint akinek sírásra görbülne a szája, mégis úgy éreztem, valami rosszul fest nála is. Bocsánatkérésére nem számítottam, de azért jogosnak éreztem, elvégre kettőnk közül, én sokkalta inkább vagyok itthon, és zsarumentesen iszom a kávémat is, ha hagyják. Nagyobb sóhajjal fújtam ki egy kanyar füstöt, miközben balommal meglapogattam fejét, mintha ezzel minden rendben lenne.
Nagyon nem volt rendben semmi, de majd oda pakoljuk, ahová való, idővel, ami egyikünknek sem fog ártani. Hajlott koromra való tekintettel sokkalta lassabban szokom meg az életem felforgatását, mint tinédzserként, ráadásul háziállatot sem tartottam évek óta, túl sok odafigyelés, kevés haszon. Persze, mondhatjuk, hogy itt más a helyzet, de azért még mindig inkább tartanék ott, hogy azok legalább idomíthatóak. Mégis mit kezdjek egy elmérgesedett tinilánnyal, ha rájön az öt perc? :| Vágyakozóan az erkély felé pillantottam, onnan talán levethetem majd magam, ha úgy adódik a helyzet, bár a vészes háromméternyi zuhanás maximum egy-két törést eredményezne, semmint megváltást.
- Nem vigyázás kérdése, hanem tulajdonlási jogosultságé. – Morrantottam, de hagytam neki, hagy játszon, hátha így nem gyújtja ránk a lakást.
Tisztelgésére csak a szememet forgattam, ő sem gondolhatta, hogy majd minden olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Sok minden, túl sok minden változott, még, ha nem is akartuk igazán. Az emlékeim lassan visszatértek mind egy szálig, azonban ez nem jelentette, hogy ettől a viselkedésem is visszaváltozhatott volna, képtelen voltam úgy tenni, mint egykoron. Az agy furcsa szerkezet, és sosem fogom megérteni, miként kellene együtt működnünk, de jelen pillanatban ez a helyzet, és kénytelen lesz az új lakó ehhez hozzászokni.
Nemes egyszerűségen megpöcköltem homlokát, bár nem túl erősen, csak hogy térjen magához, és ne gyakoroljon be ilyen gageket, mert egyáltalán nem állnak jól. Különben is, mikor vezetett az utoljára jóra, ha valaki a szállásadójával szemtelenkedett? Lehet, hogy még meggondolom magam, és kiágyazok neki az erkélyre, ott aztán annyit szalutálhat a szomszédokra, míg abba pózba nem fagy a sejhaja a padlóhoz.
- Értem… ez valóban teljesíthetőnek hangzik. – Nyugtáztam, és elnyomtam a csikket a hamusba, lévén azt mégsem fogyaszthatja el.
A lendülettől majdnem le is vertem azt az asztalról, bár a nagy húzódszkodást hamarjában elfojtottam, azzal, hogy nemes egyszerűséggel megálltam. Egy ideig hagytam, had próbálkozzon, így legalább hamar rájön, ki az erősebb ebben a kis birodalomban, és bizony én fogom hordani a hózentrógert, meg, ha úgy adódik, én is aggatom fel rá. Aztán nemes egyszerűséggel a hónom alá csaptam, és kivonultam a konyhába, érezze a nevelés szépségeit, a tányérjába repül az étel, de megrágnia azért már neki kell.
- Nem tudom, hogy abból a perspektívából ovisnak tűnök-e, de ki kell, hogy ábrándítsalak, már nem vagyok növésben, nem szorulok rá…
Kezdtem úgy érezni, ahogy a kombinátban vásárolt szerény ételmennyiséget szemléltem, hogyha a fél karom nem szeletelem még hozzá, a kisasszonyka egyedül sem fog jól lakni. Lemondóan eresztettem meg egy újabb sóhajt, engem az egész univerzum kitaszított a mai napon magából, vagy legalábbis így éreztem.
- Miattad fog kiesni a tüdőm… :| - Gyújtottam rá egy újabb szál cigarettára, majd a hűtőről magamhoz véve egy cetlit és tollat, gondos jegyzetelésbe kezdtem. – Mit szeretnél enni? – Pillantottam fel, miután felvéstem a kakaót, semmi kedvem nem volt éjjeli hisztit hallgatni, aminek korábban mindig az volt a vége, hogy tizenegykor az éjjelnappaliban álltam sorba egy nagydobozos kakaóval. – Egy futont mindenképpen szereznünk kell, és ágyneműt, meg persze fogkefét, mert lehet választanod, hogy minden este megsikálod a beszédközpontod, vagy pedig a fogorvosnál bérlünk neked egy széket. – Írtam tovább a dolgokat, ahogy sorba vettem, mire lehet szükség azonnal, a mai elvackolódáshoz. – A fürdőszoba innen nyílik, egy titkos ajtóval, rögtön Narnia előtt van a WC, mellette a fürdő. – Mutattam egy ajtóra, ami pont szemben helyezkedett el.
Gondoltam biztosan használni akarja, így még hümmögtem magamban egy sort, ahogy végig vettem, mire lesz szükség a későbbiekben, így csak lassan jutott el a fülemig, mit is mondott. Hogy mókapark? Erről közel sem volt szó a telefonba, csak nevelés, viselkedésjavítás, lelkizés, sírdogálás meghallgatása, esetleg egy-egy közös pszichológusozás.
- Kell? :| Majd megbeszéljük, hogy mi a különbség a kell, és a szeretnék között, és gyakorlatban is használni fogjuk, mert lesznek gondok. – Csóváltam meg a fejem.
Újabb tételek kerültek fel a listára, lévén fel kellett tölteni a hűtőt, ha holnap iskolába menetel lesz, kell ebéd is, meg hasonlók. Olyan régen csináltam bentot, hogy igazából soha, mert általánosban anyu csinálta, utána pedig Mayu, sosem kellett ezzel foglalkoznom. Bár ha maga a főzés sikerül, onnantól kezdve a dobozba rendezés sem lehet akkora ördöngösség.
- Nem akarlak, ez a törvény, mert még nem, fejezted be az alsó közepet. – Nyomtam egy barackot a fejére. Én magam azután nem is tanultam tovább, de tőle azért többet várok el, értelmes kölyök volt, ha sikerült valamivel lekötni a figyelmét. -  Ha nagyon kínai valami, fordulhatsz hozzám, valamire biztosan emlékszem még.
Zsebre tettem a cetlit, mielőtt újabb tételek kerültek volna rá. Sosem voltam tehetős, bár az utóbbi időben szegény sem, lévén egyedül könnyebb volt fenntartani a háztartást, főleg egy ilyen kicsi lakást. Ráadásul némi spórolt pénzem is akadt, de nem gondoltam volna, hogy abból futont kell majd vásárolnom.
- Az iskolai egyenruhát kell hordanod a suliban, hogy máshová mit veszel fel, édes mindegy, de ha én fizetem a ruhát, abból ne lógjanak ki testrészeid, maximum a fejed és a lábfejed. :|
Nem voltam túl jártas a mostani tinidivatban, de abban biztos lehet, hogy nem fogok vagyonokat költeni olyan ruhára, amiből lespórolták az anyagot. Abba már bele sem gondoltam, hogy esetlegesen fehérneműt vásárolni, azt majd megoldja, annyira nem kölyök már, hogy a saját méreteit is eltévessze.
- Mindig normális vagyok, nem kicsit. Akkor jössz hozzám, amikor akarsz, lévén egy légtérben fogunk morcolni egymás mellett. – Nyomkodtam ki arcából a levegőt, nem kell vérhörcsögöt játszani, csak mert megteheti. – Úgy kezellek, ahogy viselkedsz, ha tartod a szavad, én is az enyémet. – Nyújtottam neki a kezemet, és reméltem beleköpni nem szándékozik, mert akkor a hajára kenem. :|
Az újabb és újabb előkerült feltételek nem zavartak, úgyis hamar rájön, hol húzódnak a határok, korábban sem volt ebből probléma. Mindketten a magunk kis dolgaival lerendezzük az egészet, és aztán megint kezdődik elölről a terület kijelölés, amíg valaki fel nem adja. Nos, egyikünk sem az a feladós típus… a most felmerült kérdésre azonban nem volt mit mondanom.
Beszélni, miről? Ami volt, elmúlt, és semmin nem változtatna az, ha kiderülne az évek távlatából, semmi sem történt, csak elcsúsztak egymás mellett a dolgok, ahogy az sem, ha arra jönnénk rá, nem működtek a dolgok, és ezért lett vége. Nincs olyan, ami képes lenne visszahozni azt az időt, vagy Mayut, vagy semmissé tenni az előtte lévőket. Komoly arcát látva halványan kénytelen voltam elmosolyodni, majd fejénél fogva vontam közelebb, és megöleltem, lévén ez már kijárt neki, ahogy itt lökdösték a felnőttek az utóbbi időben.
- Nincs semmi, amit még tudnom kellene… mi egy család vagyunk, tudok mindent, ami számít. Ha pityeregni szeretnél, azt ejtsd meg, mert bezár a közért, és kisírt szemű tinilánnyal nem mutatkozom egy kivilágított boltban. – Borzoltam meg kicsit a haját, hogy érezze, azért ez kevésbé komoly, mint ahogy hangzik. Minden kialakul, csak idő kell, amiből immár elég sokat kaptunk.

Oldalak: [1] 2