Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Miyake Diran

Oldalak: [1] 2 3
1
Karakura / Re:Ismerős árnyak
« Dátum: 2019. Júl. 04, 00:23:45 »
Nem vicces? Már hogyne lenne az. Ha nagyon őszinte akarok lenni, most az egész helyzetben érzek egyfajta tragikomédiát, ahol a hős lovag, aki arra szentelte életét, hogy sötétben megbújva kaszabolja a csúnya, gonosz haramiákat, a hercegnő áldozatává válik, mindezt úgy, hogy az eddig tökéletesen végzett munkájában hibát követ el. Ha nem lenne ennyire kíváncsi természetem, talán nem jártam volna így. Azonban abban mindenképp biztos vagyok, hogy rajtam - vagyis inkább lehet, hogy kettőnkön kívül - nincs fenyegetőbb a környéken, és talán nem is nagyon szokott lenni, így technikailag még igazat is mondtam.
Az azonban mindenképp meglep, hogy továbbra is úgy társalgunk, mintha csak egy sima, késő esti beszélgetésről lenne. Na jó, talán annál kissé feszültebb a légkör, azonban nem gondolnám azt, hogy bárki is sikítva menekülne, vagy az életéért könyörögne. Jobban belegondolva azt hiszem, szórakoztat is ez a kis társalgás, elvégére most talán igazán megismerhetem az eddig talán túlzottan is zárkózott Chouko-chant. Vajon miféle meglepetéssel rukkol még elő az este folyamán? Őszintén kezdek érezni némi izgatottságot ezzel az egésszel kapcsolatban, és már várom az újabb meglepő fordulatot.
- Képes lélekrészecskékre bontani a lelkeket - válaszolok egyszerűen, vállamat megvonva, mintha amúgy semmi érdekes nem lenne benne. Valójában azonban elég érdekes, sőt egész hasznos kis eszköz, amit pár éve egy Urahara nevű pasastól kaptam, és a mai napig nem teljesen értem, honnan is tudta, hogy nekem szükségem lehet egy ilyen fegyverre. Néha úgy érzem, hogy kezd túlságosan nagyra nőni azoknak a köre, akik ismerik a titkom, de végül arra jutottam, hogy valószínűleg nem bánja, ha kicsit megritkítom a rosszfiúk számát a városban, mivel egyedül azzal volt gondja, hogy ezzel a kis hobbimmal gyarapítom a lidércek számát a városban. Érthető, ha kicsit a szívemhez nőtt, elvileg egy nagyon hasznos kis kelléke a én kis készletemnek, mint ahogy az is, hogy feszülté tesz, ha valaki mindenféle megkérdezés vagy figyelmeztetés nélkül eltulajdonítja azt. Természetesen mindettől függetlenül azért igyekszem nyugodtan viselkedni, elvégre nem okos döntés ajtóstól rontani a házba, vagy épp neki rontani egy eddig félreismert lánynak. Ettől persze még talán érzékelhető, hogy jelen pillanatban nem vagyok épp a hangulati indexem tetőpontján.
- Ebben sajnos tévedsz. Sok mindenre fel vagyok készülve. Egyszerűen muszáj, különben már rég egy sötét cellában ücsöröghetnék elzárva mindenkitől. A másik opció a diliház... De valahogy rólad sose tudtam elképzelni, hogy bárkinek is ártani tudnál. Persze azt nem tagadom, hogy éreztem valami kis bizsergést a gerincem mentén, amikor megláttalak, mintha csak egy rokonlélekkel találkoztam volna, de mindig sikerült elhessegetnem.
És egyébként ez valóban így van. Valahogy a hozzám hasonlókkal, mintha képesek lennénk egymás sötétségét érzékelni, letapogatni, kiszimatolni. Persze ezek a megérzések nem mindig helytállóak, azonban párszor már sikerült a hasznomra fordítani.

Szinte még fel se eszmélek előző rövid monológomból visszamaradó gondolataimból, azonnal egy kés fúródik a mögöttem lévő fa törzsébe, és vele együtt valamilyen módon Chouko-chan is közelebb kerül hozzám. Lassú mozdulattal fordulok picit hátra, hogy a fegyver helye felé pillantsak. Belefúródott a fába. Mégpedig tövig. Elismerően pillantok vissza a lányra. Bevallom, meglepődtem, és azt hiszem, kicsit le is lettem nyűgözve, elvégre sose gondoltam volna, hogy ennyire gyors és erős lehet egy ilyen apró, törékeny lány. Elképzelhető, hogy talán olykor alulbecsülöm a nőket.
Halvány mosollyal pillantok le rá, és csak ekkor eszmélek rá, hogy valami hihetetlen okból kifolyólag ismét nagyon közel kerültünk egymáshoz. Ennyire szeretne a közvetlen közelemben lenni? Elvarázsoltam volna ellenállhatatlan sármommal és hihetetlenül erős kisugárzásommal? Bármelyik is legyen, az eredmény azt hiszem, tetszik. Szórakoztat játékos kihívása, mintha csak táncra kérne fel, bár sose szerettem táncolni, de azt hiszem, az effajta szórakozás mindig is ínyemre volt.
- Nahát, Chouko-chan! Ez igazán bámulatos volt! - kiáltok fel a meglepettet játszva és elismerően tapsikolva. Persze tényleg meglepődtem, de ezzel a felkiáltással és tapsolással, talán még sikerült is rájátszanom kicsit és amolyan enyhén gúnyos felhangúvá is sikerült tennem ezzel az egészet. Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy mindez az arcommal is történhetett volna, de valószínűleg csak megpróbált rám ijeszteni, ami nálam sajnos annyira nem szokott bejönni. Persze féltem az életemet, mert drága nekem, de kérlek… Tudom, hogy működik ez az egész...
A fába ágyazódott pengével egyelőre nem foglalkozom különösebben, ettől függetlenül azonban zavar, mennyire mostohán bánt vele, miközben a fába ágyazta, azonban nem próbálom meg kiszedni jelenlegi helyéről. Egyelőre jó helyen van ott ahol van, hiszen nemigen lesz most rá szükségem. Legalábbis még biztos nem. Ha mégis, megvannak a módszereim arra, hogy helyettesíteni tudjam legalább egy kis ideig, erről azonban senkinek se kell tudnia jelen pillanatban.
Az elhangzó felkérésre, miszerint ismételjem meg, hogy miért is él még, sikerül elnevetnem magam. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára egy jót, de azt hiszem, hogy most sikerült elérnie nálam.
- Sajnos el kell, hogy keserítselek, kedvesem. Azért nem bántottalak, mert NEM AKARTALAK bántani, nem pedig azért, mert buksi simire pályáztam volna a Vadászok Nagy Szövetségénél, amiért nem estem neki egy ártatlan, fiatal lánynak, hogy kiélhessem rajta az összes létező vágyamat. Nem… egyszerűen csak nem bántok olyanokat, akik nem érdemlik meg. Ennyi… - világosítom fel kedvesen, miután sikerül abba hagynom a nevetés.
Talán ez így első hallomásra kicsit furcsának tűnhet. Egy sorozatgyilkos, aki magányos igazságosztóként vadássza le sorban a rosszfiúkat. Akár még nevettségesnek is mondhatnánk, hiszen egész abszurdnak érződik ez az egész, de én teljesen komolyan gondolom, és a testvérem is komolyan gondolta, mikor annak idején erre az útra terelt. Talán ez az, ami még mindig ezen az úton tart.
Ittas barátunk említése talán nem érintette túl kellemesen Chouko-chant, de azt hiszem, nem ártana őt is megbeszélnünk. Persze egyetértek vele abban, hogy talán sokkal egyszerűbb lenne a dolog, ha a saját hányásába fulladna bele, és utána csak el kéne földelni, de abban mi az élvezet? Még csak a haláltusájának se lehetünk szemtanúi, arról nem is beszélve, hogy kicsit hiányozna a pillanat, amikor félelemmel a szemében pillant fel a felé tornyosuló alakra, kegyelemért könyörögve. Erre a gondolatra ismét eszembe jut a gondosan felkészített kis helység, ami már csak arra vár, hogy új barátomat - akit nem igazán sikerült ma este elcsípnem - bevezessem az éjszaka borzalmaiba. Úgy fest, kénytelen leszek másik napra halasztani kis játékunkat, de azt hiszem, ezt most cseppet sem bánom. Végre sikerült találnom valakit, aki talán hasonlóan személeli a dolgokat, mint én. Legalábbis remélem, hiszen ha másképp lenne, akkor sajnos ő is felkerülne a kis listámra, és azt hiszem, hogy nála már nem kéne bajlódnom a nyomozgatással, elvégre ő maga vallotta be, hogy nem túl kedves dolgot szeretett volna tenni a bokorban lapuló, alkoholtól bűzlő egyénnel.
- Ezekre a kis eseményekre valahogy mindig egyfajta két fős privát partiként gondolok, így azt hiszem, nem biztos, hogy helyes lenne, ha megzavarnám ezt az igen intim pillanatot - kezdek bele. - Ettől függetlenül persze kíváncsi lennék rá, vagyis lehet, hogy inkább rád. Ahogy kibontakozol, és ahogy megmutatod, hogy mit is tudsz, hogy ki is vagy valójában. Csak ezért kérném tőled, hogy engedj be a te kis privát partidra. - suttogom negédesen, folytatva kis táncunkat, melyet nem is olyan rég félbeszakított annak a tohonya alaknak az említése. Elismerem, az én saram volt. Azonban valószínűleg lesz egy kis gond a programmal: - Viszont... akármennyire is fáj, azt hiszem, hogy ezt most kénytelen leszünk elhalasztani. Feltételezem, hogy ha én megláttalak, másnak is sikerült. Arról nem is beszélve, hogy ha jól gondolom, akkor együtt indultatok el valahonnan. Nem kell ahhoz Sheclocknak lenni, hogy kitaláld: valószínűleg nagy bajba keverednél, ha most kis barátunk csak úgy eltűnne, vagy feltűnne valahol hiányos testrészekkel, vagy ilyesmi.
Tisztában vagyok vele, hogy megvan az esély arra, hogy talán nem fog neki tetszeni az ötlet, de ha logikusan végig gondolja az egészet, talán belátja, hogy itt most az a legjobb, ha futni hagyjuk, vagy épp hagyjuk, hogy a saját hányásába fulladhasson, és majd a következőnél óvatosabb lesz. Persze én is szívesen segítem apró szárnypróbálgatásait, mint amolyan büszke, sötétbe burkolózó őrző, aki figyeli minden lépését. Oké, talán nem mindet, annyi időm talán nincs.
Neki azt hiszem, örömmel adnám át mindazt a tudást és tapasztalatot, amit az évek során sikerült megszereznem, összegyűjtenem. Arról nem is beszélve, hogy még rengeteg fontos szabályt kell megtanulnia ahhoz, hogy életben maradjon, és nem utolsó sorban, hogy szabadon szárnyalhasson a sötét éjszakában. Ha tudnék sírni, azt hiszem, ezt a pillanatot most igencsak megkönnyezném, mert mondhatni a maga furcsaságaival egész megható.
- A legeslegfontosabb, hogy soha, de soha ne bukj le, vagy kapjanak el. Ellenkező esetben jó hosszú ideig nem lesz alkalmad ilyen esti programokra. Az mondjuk elég szomorú lenne, legalábbis én szörnyen sajnálnám - osztom meg vele az első és leglényegesebb szabályt, ami valljuk be, eléggé egyértelmű. Ha nincs szabadság, nincs móka. Ha nincs móka...  Nos… az elég szomorú, ha nincs móka.... Mondhatni, kétségbeejtő, azonban talán megtudnám menteni ezt a szép kis estét még Chouko-chan számára is, hiszen az én kis barátom még mindig gondtalanul álmodozik egy… nos, valamilyen jövőről, nem messze innen. Arról már sajnos nem tudhat, hogy nem fogja azt megélni, dehát… ez csak neki szomorú. Mi jól fogunk szórakozni, ebben biztos vagyok.
- ...de csak hogy ne törjem össze teljesen a kis szíved, fel tudok ajánlani helyette mást, aki legalább annyira megérdemelné, mint az akit ide hurcoltál. - ajánom fel saját alanyomat, és arcomon mondhatni már inkább barátságosabb, lelkesebb mosoly terül szét. Akár azt is feltételezheti társaságom, hogy felvillanyoz a tény, hogy végre meghalni láthatok valakit. … és ami azt illeti, tényleg. Elvégre ez egy igen fontos, és lényeges pontja a kis hobbimnak.

2
Karakura / Re:Ismerős árnyak
« Dátum: 2019. Júl. 02, 22:27:34 »
Feleslegesen áltatom magam azzal, hogy Chouko-chan csak úgy el fog engedni a gyenge kifogásaimmal. Ennél sokkal okosabb, és a vele történtek után valószínűleg képessé vált arra, hogy felismerje a hozzám hasonlókat. Főleg egy ilyen egyértelmű helyzetben. Előbb, vagy utóbb kénytelen leszek neki megmondani az igazat, és ami azt illeti, valahogy arról is meg kell győznöm, hogy ne fecsegje ki a kis titkom. Ártani azonban semmiképp sem szeretnék neki, elvégre azon kívül, hogy rosszkor volt rossz helyen, nincs más bűne. Bár jobban átgondolva ezt az egészet, talán nem is fog nehezére magában tartani a dolgot, hiszen ha a megérzéseim nem csalnak, valószínűleg neki is akadnak hasonlóan kellemetlen titkai. Nem gondoltam azt egy percig sem, hogy mindenféle maradandó károsodás nélkül sikerült mindazt túlélnie, amit. Az nagyjából lehetetlen lenne, elvégre az élet mindannyiunkban nyomot hagy, főleg egy ilyen esemény. Talán én se lennék most ilyen, ha kedves, odaadó és szerető családban nőttem volna fel, ahol én is számítok annyit, mint bárki más. De hát ez van…
- Ami azt illeti, szerintem jelenleg a lehető legnagyobb biztonságban vagy a közelemben, Chouko-chan. Elvégre abban már nagyjából biztosak lehetünk, hogy egy csúnya, gonosz ballonkabátos úriember se fog kiugrani a legközelebbi fa mögül, mert valószínűleg megtette volna. - nevetem el magam könnyedén.
… és ami azt illeti, tényleg így van. Arról nem is beszélve, hogy jelenleg valószínűleg én lehetek a közelben az egyetlen személy, aki bárkire is bármiféle veszélyt jelenthet. Az előttem álló lánynak azonban semmi oka azon aggódni, hogy mikor vetem rá magam vérre, vagy esetleg másra szomjazva. Az nem az én stílusom, és ahogy már említettem, nem is érdemli meg, hogy a késem alá feküdjön. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem jutunk el arra pontra, hogy legyen okom a nyomába eredni, de ha mégis, minden bizonnyal előbb megpróbálnám magam mellé állítani, és őszintén remélem, hogy sikeresen.
Ilyen sokszor és feltűnően emlegettem volna, hogy ma kifejezetten csinos, hogy ennyire feltűnő legyen? Nos, elképzelhető, de talán kicsit túlreagálja a dolgot. Ha le akartam volna teperni, hogy elvegyem, amit akarok, valószínűleg már rég megtettem volna. Még akkor, amikor egy fedél alatt éltünk. Persze valószínűleg gyanús lett volna a dolog mindenkinek, de hát ki gyanakodna a kedves és mindig segítőkész Diranra, aki olykor kissé még ügyefogyott is? Valószínűleg az első ezzel kapcsolatos kérdést el is vetnék, arról nem is beszélve, hogy a rendőrség technikusa vagyok, bármikor van arra lehetőségem, hogy a bizonyítékokat a saját szám íze szerint alakítsam.
Zavartan kapok a tarkómhoz, hogy valamiféle reakciót mutassak a kérdésre. Zavarba hozni? Én? Sose tennék ilyen galádságot...
- Igazából azt hiszem, én vagyok zavarban. Nem gondoltam volna, hogy.... - mondandómat már nem tudom befejezni. Megpillantom Chouko-chan kezében a játékosan meg-megcsillanó pengét, mely’ nem rég még az övemre csatolva pihent tokjában. Kezem tarkómról a tokhoz vándorol, csak hogy ellenőrizzem, valóban az történt meg, aminek nem kellett volna, és igen… Sajnos. A tok teljesen üres. Akárcsak én. Vagy még annál is üresebb. Érzem, ahogy valamiféle kellemetlen forróság oszlik szét testemben, ahogy szépen, lassan, eljut a keserves felismerés a tudatomig. Lebuktam. Csúnyán és vitathatatlanul lebuktam. Arcomról egyszeriben eltűnik minden kifejezés, hűvös tekintetemet pedig az előttem álló lányra, és a kezében tartott fegyverre emelem. Bájos, ahogy játszogat vele, ahogy ismerkedik az eszközzel.
- Azt nem kellett volna elvenned - mondom egyszercsak. Hangom meglepően fenyegetőnek tűnhet ebben a pillanatban. Máskor repesnék az örömtől, hogy ennyire ügyes, és leleményes, de most cseppet sem örülök annak, ahogy a helyzet alakul. Sőt, sokkal inkább dühít, hogy idáig jutottunk. Elég lett volna csak lefegyvereznem, és elrejtőznöm valamelyik árnyban, amíg fel nem adja a keresést, de túlságosan is kíváncsi voltam, mit is akar kezdeni az új kis barátjával. Persze az hiszem, nyilvánvaló, de sokkal jobban örültem volna, ha ezt tőle hallom. Mondjuk ez még megtörténhet.
- Az egy különleges penge. Jobban tennéd, ha nem játszanál vele ennyire felelőtlenül és inkább visszaadnádl - mondom kifejezéstelen arccal, ahogy kinyújtom felé kezem,  és figyelem, miként húzza végig ujját az kés élén, és sérti fel vele bőrét egészen annyira, hogy még épp kibuggyanhasson pár csepp vér. Állkapcsom összeszorul a gondolattól, hogy valaki más kezében ontott vért, még ha csak pár cseppet is, és hogy az a valaki még csak meg sem érti.
- Ma este már jó pár dologgal sikerült meglepned, Chouko-chan… - folytatom tovább a csevegést, és hangomba némi elismerés is bekúszik. Mozdulni nem mozdulok, elijeszteni semmiképp sem akarom, sokkal inkább megbeszélném vele a helyzetet, és igazából azt hiszem, ő is tartozik nekem némi magyarázattal. - Azt leszögezném, hogy nem miattad vagyok itt, mással akadt dolgom a közelben, szóval nem kell tőlem tartanod. Ha bántani akartalak volna, már rég megtettem volna, de lám, élsz és virulsz, és nyugodtan éled az életed. - ajkam apró mosolyra húzódik, tekintetem azonban cseppet sem lágyul, így mosolyom inkább mondható gonoszkodónak, semmint kedvesnek. Remélhetően ő is rájön, hogy nem kell tőlem tartania, főleg mivel fegyvertelenné tett. Ő legalábbis így gondolhatja. Könnyedén szerezhetek magamnak új fegyvert, bár ami azt illeti, sokkal kevésbé lenne megbízhatóbb mint az, ami nála van.
- De ha már ennyire benne vagyunk a nagy leleplezésben, érdekelne… hogy mégis mi a terved a közeli bokorban megbújó ittas úriemberrel? Mert minden bizonnyal akadnak vele terveid, és ha jól sejtem, nem biztos, hogy túl… hogy is mondjam… barátságosak lennének, hacsak nem értem félre teljesen a helyzetet, ami igazából még akár el is képzelhető.

3
Karakura / Re:Ismerős árnyak
« Dátum: 2019. Júl. 01, 22:09:38 »
Nem hittem volna, hogy valaha is ilyesfajta érzelmi kitörést kaphatok Chouko-chantól, aki egyszerűen csak felém lendül, majd átkarol. A hirtelen érkező és eléggé meglepő vetődéstől kissé megtántorodok, de könnyen visszaszerzem egyensúlyom. Muszáj, máskülönben mindketten felborulnánk, ami csak még kellemetlenebb helyzetbe hozna mindkettőnket. Így is pont egy olyan szituációba csöppentünk, amiről úgy gondolom, hogy egyikünk se feltételezte volna soha, hogy majd egyszer csak megtörténik. Mit kéne ilyenkor tennem? Főleg, hogy egy törékeny lányról van szó. Még egy baráti hátbaveregetésre azt mondom, oké, de itt most komoly érzelmi kinyilatkoztatásról van szó. … legalábbis azt hiszem.
Pár pillanatig habozok, ami talán majd a meglepettségnek, és nem tanácstalanságnak fog betudni, mert őszintén szólva, most eléggé bénának érzem magam ebben a helyzetben. Sose voltam túl jó érzelmek terén, leginkább mert nem rendelkezem efféle dolgokkal, így mindig igyekeztem megfigyelni a többi embert, mit is tesznek bizonyos helyzetekben, és azt hiszem, hogy ilyenkor az a normális, ha én is megölelem. Talán nyugtatóan hat majd rá, bár ami azt illeti, nem hiszem, hogy túlságosan ideges lenne abból kiindulva, hogy majdnem leszúrt egy faággal. Végül, némi gondolkodás után sikerül megállapítanom, hogy igen, az a helyes döntés, ha viszonzom az ölelést, és talán még az is belefér, ha kicsit nyugtatóan megsimogatom a hátát, hogy érezze, én teljesen megértem az érzelmeit, meg az ijedtségét, meg úgy mindent is. Persze nem, de nem baj, ha ő így érzi.
- Nahát, Chouko-chan… Ezen nincs mit sajnálni… Sőt, azt hiszem még egész dicséretes is, hogy nem vágtál fejbe egy jókora téglával, vagy kővel. - mondom megnyugtatón.
Ami azt illeti… kissé talán furcsának is tűnik ez a hirtelen bújás, elvégre úgy rémlik, Chouko-chant kifejezetten kellemetlenül érinti az effajta érintkezési mód, meg úgy amúgy az összes többi is. Persze engem már ismer egy ideje, és hős lovagként vigyáztam rá a törvény nevében, de ez valahogy mégsem passzol hozzá, hogy csak úgy a karjaimba veti magát.
Értetlenül pillantok a lányra, ahogy a kérdésemre hátrálni kezd, és zavarában tagadni kezdi a randi dolgot. Pedig ha logikusan átgondoljuk, nagyon más magyarázat nem kéne, hogy legyen.
- Ó, akkor viszont nem értem, hogy miért bóklászol errefelé ennyire csinosan. Sok perverz alak bóklászik errefelé... - magyarázom, talán kicsit úgy is érezheti, mintha kioktatnám, ami azt hiszem, helyénvaló lenne. Ilyen helyzetben talán az lehet a leglogikusabb lépés, ha kicsit megdorgálnám. Tekintete azonban mintha megváltozna, mikor szóba hozom, hogy egyedül ezen a sötét és elhagyatott helyen akár még baja is eshet. Valami rosszat mondtam? Pedig tényleg csak féltem… :S Most erre reagálnom kéne valamit, és ami azt illeti, van is rá tippem, és talán nem bukok le, ha elrejtek benne néhány utalást az ő kicsi áldozatára, és az én… nos… érdeklődési körömre.
- Hát… Tudod… Éjszaka van. Sötét van. Egyedül vagy, és úgy festesz, mint aki az első báljára készül. Ez pedig egy park a városban, az éjszaka közepén. Sok minden meg tud bújni a bokorban a részeg molesztálóktól a mutogatós bácsikig a vérengző sorozatgyilkosokon keresztül lényegében bármivel összefuthatsz. Nekem elhiheted, elvégre a gyilkosságiaknak dolgozom. Nagyrészt… És egész sok ilyen dolgot láttam már. - válaszolom végül, amiben egyébként egész sok igazság van. Ritka, amikor egy ilyen helyzetben képes vagyok ennyire őszinte maradni és hát most elég büszkének is érzem magam emiatt. Szívem szerint kihúznám magam, és büszkén állnék ország, világ előtt, hogy igen, ezt most megmondtam!
- Ó, hogy én…? - kérdezek vissza kissé habozva. - Szükségem volt egy kis feszültséglevezetésre, így arra gondoltam, hogy kocsikázok kicsit, végül pedig itt kötöttem ki. Meguntam a kocsiban ücsörgést és gondoltam járok egyet. - vonom meg végül vállamat. Igyekeztem teljes nyugalommal és egyszerűséggel előadni a dolgot, mintha valóban csak ki akartam volna szellőztetni a fejem. Ami egyébként bizonyos szempontból tényleg így van, elvégre valahogy az emberek aprítása igencsak ki tud kapcsolni és le tud nyugtatni egy hosszú és fárasztó nap után. Persze nyilván a takarítás része a leguncsibb, abban már nincs semmi érdekes, és már inkább szükséges rossznak mondható, mint nem felhőtlen szórakozásnak.
- Na, de most nem is az a lényeg, hogy én miért vagyok itt, elvégre egy érett, felnőtt férfi vagyok, ellenben veled, aki egy igen csinos, törékeny és fiatal hölgy. Te sokkal inkább tűnsz… Hm… rendellenesnek ezen a környéken, mint egy magányos férfi, aki szeretné kicsit kiszellőztetni a fejét és elmélyedni a gondolataiban. Főleg egy ilyen öltözetben. - mosolyodok el halványan, miközben kezemmel mutatok végig az előttem álló hölgy teljes valóján.
Beszélgetésünk témáját igyekszem visszaterelni rá. Cseppet sem tetszik, hogy próbál kitérni a válaszadások elől, velem ellentétben, aki válaszolgat ugyan a kérdésekre, de nem feltétlen a teljes igazságot mondja. Ettől függetlenül persze érdekel az ő igazsága, hogy mit is keres errefelé, és talán véletlenül a kis barátjáról is mesél majd. Ki tudja… Mint ahogy azt sem tudja senki, hogy talán a következő alkalommal, amikor rám terelődik a szó elmondom-e, hogy akkor jöttem picit közelebb, mikor megláttam, hogy egy nagyon fura alakkal haladnak épp egy nagyon eldugott rész felé. Akár még a hős megmentő szerepébe is belebújhatok, aki csak vigyázni szeretne szegény pici Chouko-chanra.

4
Fórum élet / Re:Március - havi stat
« Dátum: 2019. Ápr. 01, 14:41:27 »
Hajhó!

Életem második statját jöttem lejelenteni. *>* Jó alaposan átszámoltam, szóval tuti megvan. 8) *böszkén kihúzza magát*

Ninomiya Mitsuko: 5 post
Miyake Diran: 2 post
Hrafn Zuniga: 3 post

5
Karakura / Fura nap, fura találkozás
« Dátum: 2019. Márc. 20, 23:04:32 »
Tanácstalanul ácsorgok a járda közepén. Biztos, hogy erre kell menni, ekkorát nem tévedhetek, még ha ez nem is mondható éppen az én napomnak. Bár jobban belegondolva, az egész hetem pocséknak mondható. Rengeteg munka, kevés szórakozás, vagy ami akadt, az se mondható épp megfelelő minőségűnek. Valahogy most mindenki őrült módjára viselkedik. Talán a jó idő teszi, de az is lehet, hogy csak az én értékrendem teljesen különböző. Vagy mindkettő. Minden esetre most itt állok a város - mondhatni - kellős közepén, oldalamon a dolgozós táskámmal, tele mindenféle jóval. A lényeg megvan - gondoltam, mikor felkaptam a táskát az íróasztalomról. Valójában azonban a legfontosabb dolgokat hagytam otthon. A belépőkártyám és a telefonom. Az előbbi nélkül valószínűleg igen nehézkesen jutnék be a helyszínre, tekintve hogy nem engednek be random embereket csak úgy, az utcáról, bár valószínűleg a kollégák, akikkel együtt töltök olykor a nap 24 órájából 25-öt, valószínűleg felismernének és beengednének. Valószínűleg… Talán… Reméljük… Az utóbbi eszköz hiánya azonban sokkal fájóbb számomra több szempontból is. Egyrészt szükségem lenne valamire, ami elnavigál… a… hova is? Azt hiszem, valahol itt kell lennie, valószínűleg a legnagyobb tömeg irányában, és ami fontos, hogy emlékeim szerint egy könyvesboltot kell keresnem. Sőt, mi több, biztos, hogy azt kell keresnem, hiszen még egy zseniális poént is elsütöttem ezzel kapcsolatban a hadnagynak, aki sajnos nem igazán értékelte. Talán túl fekete a humorom számára. Vagy szimplán csak neki is borzalmasan rossz napja van, mint nekem. Szegény… szörnyen sajnálom. A másik problémám mindezzel kapcsolatosan,  hogy senkit se tudok értesíteni arról, hogy elcsesztem. Ami igazából akár pozitív eseményként is felfogható. Senki se fogja szegény Debil Dirant kinevetni, mert béna. Ez már máris egy igen pozitív dolog, legalábbis most, ebben a pillanatban mindenképp.
Épp elég szánalmas látványt nyújthatok. Diran, a Dicsőséges és Démoni egyszerre egy igen nyomorúságos, és - az egyszerű földi halandók szemével látva - nevettséges helyzetbe csöppent. Kellemetlen. Persze mondhatnám, hogy magamnak köszönhetem, és okolhatnám magam amiért ennyire szánalmas vagyok, de megvan rá a magyarázatom. Nekem mindig, mindenre van megfelelő magyarázatom, tekintve, hogy tegnap este épp a szemetet vittem ki, ami mondhatjuk, hogy kicsit hosszúra nyúlt, és nem is igazán úgy végződött, ahogy szerettem volna. Sőt, igazából sokkal rosszabbul.
Némi tanácstalan szenvedés és ácsorgás után végül döntésre jutok. Úgy néz ki, kénytelen leszek némi segítséget kérni valamelyik járókelőtől. Körbe pillantva megakad a tekintetem egy nagyjbáól tizenpár éves lányon, és felmerül bennem az ötlet, hogy talán ő tud nekem segíteni. Elképzelhető, hogy kicsit jobban ismeri a város ezen részét, elvégre fiatal, biztos sokat jár erre a barátnőivel, járják az üzleteket, meg ilyesmik és kiszúrta a könyvesboltot. Ezt szokták ebben a korban csinálni, nem…?
- Öhm… Szia! - lépek oda hozzá széles, barátságos mosollyal, némi segítségben reménykedve. - Ha jól gondolom, te tudsz majd nekem segíteni. Legalábbis remélem. Egy kisebb könyvesboltot keresek itt a környéken, sajnos se nevét, se a címét nem tudom, viszont nagyon fontos lenne, hogy elkeveredjek oda minél előbb. Nem tudod véletlenül, hogy merre találom?
Persze utólag belegondolva, kicsit ostobán hangzik, hogy ilyesmit kérdezek. Valószínűleg legalább 80 ilyen kisebb könyvesbolt van a környéken, de abba nem halok bele, ha megpróbálkozom az ostoba kérdésekkel is.

6
Karakura / Re:Ismerős árnyak
« Dátum: 2019. Márc. 16, 00:49:25 »
Kifogásom sajnos süket fülekre talál, pedig igazán igyekeztem valami igazán frappáns dolgot kitalálni, de... hát valljuk be, elég kevés kevés esélyem volt rá az éjszaka közepén, egy parkban. Bár eljátszhattam volna a “kertészt” is, aki épp lelkesen locsolja a környező fákat természetes locsolócsövével, de az valahogy nem passzolt volna hozzám. Nincs mit tenni, ráadásul kicsit olyan érzésem van, hogy bajban vagyok.
Kellemetlen helyzet, az már biztos. Valahogy kénytelen leszek kimenteni magam a belőle, és ami azt illeti, remélhetőleg lesz is rá alkalmam. Valószínűleg eléggé meglepő lehet majd a számára majd a pillanat, amikor felismer, ami igazából… csak még több kérdést vet majd fel. Még több igen kellemetlen kérdést. De ami azt illeti, nem csak rám vonatkozó kérdések tömkelege fog itt repkedni, mivel én is igencsak kíváncsi vagyok, hogy pontosan mit is keres itt Chouko-chan egy láthatóan ittas alakkal, egy parkban az éjszaka kellős közepén. Az meg pláne érdekel, hogy pontosan hogy is szabadult ki pityókás barátunk kezei közül.
- Áucs… Az minden bizonnyal fájna, és elképzelhető, hogy kellemetlen következményekkel járna mindkettőnk számára. - ...már ha egyáltalán tényleg fegyver van nála, és nem valami ostoba trükkel próbál palira venni. Mondjuk egy faággal. Az kicsit megalázó lenne, azt hiszem, de igazából egy egész hatásos dolog, ha az ember épp bajban van. Jómagam is eljátszottam már ezt a trükköt párszor, amikor épp rögtönöznöm kellett, persze sajnos nem mindig jött be.
Pár pillanatra úgy tűnik, mintha habozna. Talán felismert, és rájött, hogy nem jó ötlet kinyírni a kedves és igen Daliás Diran bácsit, aki menedéket adott, amikor szüksége volt rá? Csúnya dolog lenne, elvégre megosztottam vele a lakásom, az ételem, és igazából én vigyáztam rá. Rosszul esne, ha valóban az életemre törne. Mondhatnám azt is, hogy összetörne a kicsi szívem, de sajnos nekem olyanom nincs. Vagy ha mégis, valószínűleg kőből van. :S
Nevemet hallva apró mosolyra húzom számat. Bingó~ Most már úgy érzem, hogy az életem kicsit biztosabb útra terelődött, de még most se lehetünk biztosak abban, hogy megússzuk ezt az egészet, elvégre még valószínűleg igen sokáig fog tartani ez a kis bájcsevej.
- Igen…? - kérdezek vissza, vállam fölött óvatosan elpillantva, kezeimet továbbra is megemelve tartva.
Ahogy érzem, hogy a hátamhoz nyomott valami nyomása enyhül, majd teljesen elmúlik, végül pedig halk puffanással ér földet. Szemeimet lecsukva sóhajtok fel, hogy végre ezen is túl vagyunk, lelőni, vagy leszúrni már nem fog. Legalábbis reméljük. Óvatosan elkezdek megfordulni, miközben a kezemben lévő kést igyekszem úgy visszahelyezni az övemre erősített tokjába, hogy az ne legyen túlságosan feltűnő, és Chouko-chan ne tudja kiszúrni.
- Nahát! Chouko-chan! Micsoda meglepetés! - szólalok meg meglepetten, melyet természetesen igyekszek élethűen utánozni, lévén már tisztában voltam vele, hogy ki is próbál leszúrni, lelőni, vagy valami. A földre lepillantva azonban meghal bennem valami. Valóban egy faág volt, amit a hátamnak szegezett, hacsak nem olyan gyors, hogy egyből fel is kapja a “majdnem gyilkos eszközt”, és el is rakja azt.
- Kicsit azért én is megijedtem tőled - válaszolok, miközben lehajolok az említett faágért - Komolyan ezzel akartál végezni velem, Chouko-chan? Szerintem te ennél azért kicsit kreatívabb vagy… - rázom meg a fejem kicsit elégedetlenkedve, és még enyhe grimaszt is vágok hozzá, mintha csak tényleg azzal lenne gondom, hogy nem volt elég kreatív a megoldása. Ami azt illeti… picit tényleg zavar, elvégre mindig is úgy éreztem, hogy ebbe a lányba picivel azért több kreativitás szorult. Persze az azért picit jobban érdekel, hogy mit is keres itt, mint az, hogy miért nem gondolkodott kicsit tovább, hogy ijesztőbb megoldásra találjon, és amivel tényleg sikerült volna elérnie, hogy rám ijesszen. Na, az tényleg meglepő lett volna. Valószínűleg őt is jobban érdekli az, hogy én mit keresek most itt ilyenkor ilyen sötét szerelésben, és miért bujdosok a fák és bokrok között egy parkban. Úgy érzem sok dolog lesz, amit még meg kell beszélnünk, de most rajtam a sor, hogy kérdőre vonjam a leányzót, elvégre az ő itt tartózkodása sokkal inkább mondható rendellenesnek, mint az enyém. Szóval lassan ideje kipuhatolni:
- Nahát, most nézem csak! Nagyon csinos vagy, Chouko-chan! :o Csak nem randid van errefelé? Esetleg még mindig tart? - kérdezek rá - Ugye nem én zavartam meg? O.o - kérdezősködök tovább visszafojtott hangerővel, s némi megjátszott megbánással és kíváncsisággal, és csupán kedvességből, és mert aggódom, hogy esetleg nem a megfelelő férfit választja, hozzá teszem: - Bár ne haragudj, de a kedves udvarlótól eléggé furcsa hozzáállás, hogy egy ártatlan lányt küld körbe nézni, miközben ő ücsörög valahol. Nem valami lovagias… Akár bajod is eshet...
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy még csak véletlenül se randiról van szó, ezt azonban csak nem mondhatom neki ki kerek perec, elvégre egyből lebuknék, hogy picit meglestem őket, akkor pedig nekem kampec. Valószínűleg csak még kellemetlenebb helyzetbe sodornám magam, arról nem is beszélve, hogy jó lenne minél inkább elterelni rólam a beszélgetés témáját, hiszen semmi kedvem magyarázkodni arról, hogy mit keresek erre egy késsel az övemre csatolva, meg pár más egyéb érdekes dologgal a zsebemben. A végén kiderül, hogy annak idején nem is a lehető legbiztonságosabb helyre helyezte el a Kapitányság, hanem sikerült nekik az egyik legveszélyesebbet kiválasztani. Végülis, ha azt nézzük, ez teljesen jogos lenne, elvégre az emberek levadászása és feldarabolása nem éppen kedves hobbi. Más szemszögéből nézve legalábbis biztosan nem.

7
Karakura / Re:Hangok a fejekben
« Dátum: 2019. Febr. 14, 17:35:40 »
Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne kacagjak fel hangosan attól, ahogy fellelkesül az ukulele hallatán.
- Fogalmam sincs, hogy egy ukulele miért lehet nyomasztó… De ezzel most igencsak megleptél... - mondom még mindig kissé kacagva, azonban tényleg sikerült vele meglepnie. Mi lehet olyan nyomasztó egy ukulelében? Nem is érdekes, bár lehet, hogy hamarosan úgyis megtudom, elvégre ahogy eddig feltűnt, igencsak szeret csacsogni.
Mulattat, ahogy a csillogó vámpírokat említve felháborodik. Talán túl gonosz vagyok, hogy ilyesmiket hozok fel, de valamivel szórakoztatnom kell magamat, ha már a társaságomban lévő lányt nem szíjazhatom fel egy asztalra, hogy aztán késeim társaságában megmutassam neki, milyen gyönyörű is lehet az éjszaka. Ami azt illleti, úgy érzem, hogy meg is érdemelné a dolgot, én pedig valószínűleg igencsak jól érezném magam közben.
Mint ahogy az már eddig is kiderült, igen makacs lányról van szó, ami nem biztos, hogy kifizetődő a számára hosszútávon. Vagy ki tudja… Az, ha valaki kitartó, igencsak hasznosnak tud bizonyulni bizonyos helyzetekben. A mostani viszont úgy érzem, nem az. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő is érez velem kapcsolatban valamit, máskülönben nem csimpaszkodna rám.
- Azt hiszem, a festményemben lenne egy kis piros, narancssárga, citromsárga, talán egy kis sötétszürke is. Amolyan jellegzetes naplementés kép lenne, azt hiszem. - jegyzem meg elmosolyodva. Remélem elégedett a válasszal, bár ha igazán őszinte akarnék lenni, akkor valahogy teljesen más színeket használnék egy festmény megalkotásához. Bár jobban belegondolva, valahogy mindig is kellemesen megnyugtatónak éreztem a naplementéket.
A változtatást illető kérdésemre érkező visszakérdezésen nem igazán lepődöm meg, sőt igazából számítok is rá, van is egy megfelelő válaszom erre:
- Mindenkinek vannak dolgok az életében, amit meg szeretne változtatni - kacagok fel. - Ne haragudj, de nem igazán hiszem el, hogy neked ne lenne semmi, amit másként csinálnál.
Visszakérdezése igazából nem ér váratlanul.
- Azt hiszem, több időt töltenék a feleségemmel, és a gyerekeimmel… - pillantok rá gyűrűsujjamra, majd számat elhúzva, felsóhajtva hozzáteszem: - … és talán kevesebbszer kellene az irodámban felejtenem a gyűrűmet…
Kíváncsi vagyok, hogy az állítólagos feleség és gyerek emlegetésére mi is lesz a reakciója. Talán elveszti az érdeklődést irántam, vagy még inkább felcsigázza?

8
Csevegő / Re:Játszanék
« Dátum: 2019. Febr. 11, 21:35:53 »
Halihó~

Egy igen kedves és csodálatos sorozatgyilkos vérnyomelemző úriember keresi játszópajtását. A játék mindenképp EV-ben történne, lévén a karakter ember, nincs túl sok keresni valója másfelé. :o
Ha érdekel a dolog, keress nyugodtan chat-en/pü-ben és megbeszéljük a részleteket. ;)

9
Archívum / Re:Népszámlálás - 2018/2019
« Dátum: 2018. Dec. 14, 20:52:23 »

10
Karakura / Re:Ismerős árnyak
« Dátum: 2018. Dec. 14, 20:46:52 »
Csodálatos az éjszaka. Jelenleg épp több szempontból is. Azonban ezek közül csak egy olyan dolog van, ami ebben a pillanatban igencsak izgatja a fantáziám. Újra eljött a napja egy kis kikapcsolódásnak, hogy végre űzhessem csodálatos és - számomra - igencsak megnyugtató hobbimat. Új barátomnak sajnos már nem biztos, hogy ennyire élvezetes lesz a kis játékunk, de én mindenképp jól fogok szórakozni.
Az erdőben álló elhagyatott kis vadászház már készen állt új pajtásom fogadására. Minden a helyén volt. Már egy ideje figyeltem ezt a viskót használom ahhoz, hogy kiélhessem benne végtelen kreativitásomat, sajnos azonban mindezt csak én láthatom. Milyen szép is lehetne, ha művészetemet más is ünnepelné, de sajnos, ha bárki megsejtené mit is csinálok az erdőben, minden bizonnyal abban a pillanatban csattanna egy-egy csinos kis karperec még csinosabb és formásabb csuklóimon. Azt is el tudnám képzelni, hogy az épp kiérkező rendőrtiszt már csak szándékosan is szorosabbra állítaná a bilincset, csak hogy ezzel is szenvedést okozzon a számomra. Milyen csúnya, és gonosz gondolat. Még hogy Diran csuklóinak bárki is ártani merjen! Hallatlan! Most azonban sokkal fontosabb dologgal kell foglalkoznom, hiszen fel kell szednem az új játszópajtásom...
Az autóban ücsörögve, úton célállomásom felé azon gondolkodom, milyen új dolgot próbálhatnánk ki közösen, ami elég szórakoztató lehetne mindkettőnk számára. Ami azt illeti, semmilyen új eszközt nem szereztem be mostanában, ami elég érdekes lehetne,  így továbbra is a meglévőekre kell hagyatkoznom, de biztos találunk valamit, ami megfelelhet. Sebaj. Mindig is a kreativitásomról voltam híres.
Kocsimat egy a parktól picit távolabb lévő parkolóban teszem le, és magamhoz véve a lónyugtatóval teli injekciós tűt, és a lélekbontót, elindulok a park felé. Igyekszem a fák takarásában haladni, nehogy bárki is észre vegyen. Persze mondhatja bárki is, hogy túlzottan is óvatos vagyok, elvégre egy parkban nem tobzódik a tömeg éjszaka, de még így is akadhat pár kóbor csöves, akiknek feltűnik, hogy: “Aha, te biztos az a Diran gyerek vagy, aki szeret rosszfiúkat kaszabolni” és sajnos igencsak kevés az esélye annak, hogy azzal folytatják “Köszönjük a kemény, és kitartó munkát, Dran! Hálásak vagyunk, hogy megtisztítod kicsi városunk! Te vagy a mi hősünk!”. Sokkal inkább egy csinos cellával, esetleg egy gumiszobával hálálnák meg kemény munkámat, elvégre mégiscsak egy életnagyságú szörnyeteg vagyok, aki hobbijaként embereket kínoz és darabol. Valljuk be, mindez nem kelt minden emberben túlzott mértékű szimpátiát.
Lopakodásom során megpillantok két alakot, akik a park sűrűje felé haladnak. Egy pillanatra megállok egy fa takarásában, és tekintetemmel követem őket, arra várva, hogy biztos legyek benne, elég távol vannak már. Egyikőjük azonban igencsak ismerősnek tűnik, így egy közelebbi árnyékot kihasználva belépek abba, s némileg egy hozzájuk közelebbiből kukucskálok ki. Pár pillanat múlva, amikor a lány arcát egy kevés holdfény megvilágítja, azonnal felismerem. Értetlenül húzódom vissza az árnyékba, hogy aztán visszatérjek ahhoz, amelyikből indultam. Erősen törnöm kell a fejem ahhoz, hogy rájöjjek: mit keres Chouko-chan éjnek évadján egy sötét, elszigetelt parkban, egy látszólag igencsak ittas úriemberrel, akinek minden bizonnyal csak egy dolgot akarhat. Chouko-chan nem tűnt részegnek egy cseppet sem, így még kevésbé értem a helyzetet. Minden bizonnyal nem szeretné igencsak kegyetlen és szörnyű módon eltenni lábalól az úriembert. Ugye? Hiszen olyan ártatlan… Én meg olyan naív, hogy képes lennék hősként a megmentésére sietni, és a férfi nyakába döfni késemet, csak hogy ezzel megvédhessek egy ártatlan és igencsak kedves lányt, azonban úgy tűnik, valaki próbál mindebben megakadályozni.
Meglepetésemben összerezzenek, ahogy a vélhetően fegyverszerű dolog a lapockáim közé nyomódik és a kezemet a benne lévő késsel kissé megemelem, eltartva őket magamtól. Ritka, ha valaki meg tud lepni, azonban ez most igencsak sikerült. Gratulálok. Ha nem lennék jelenleg egy lépésre a haláltól, újongva tapsolnám meg a kivitelezőt, aki - ha csak nem tévedek - Chouko-chan lesz. De mégis hogy szabadult ki a csúnya, gonosz szemlátomást igencsak szexéhes ragadozónk… várjunk csak…
- Követni? Téged? Ugyan… épp csak erre jártam. - válaszolom kedélyes hangon. Bár ami azt illeti, igen gyenge kifogásnak tűnhet úgy bárki számára. Senki se bóklászik csak úgy lónyugtatóval és előhúzott vadászkéssel csak úgy a város közepén, egy parkban. Hacsak nincs velük konkrét célja. Nekem márpedig akad, és hát… nem túl szép és barátságos, ha egy kislány szemszögéből nézzük.
Veszek egy mély levegőt, amitől kicsit még jobban belenyomódik a hátamba a fegyver. Nincs semmi okom pánikba esni. Vagyis ami azt illeti, lenne, ha nem lennék képes lefegyverezni egy kislányt. Bevallom, elég szomorú és szégyenletes dolog is lenne, ha mindezt nem tudnám megtenni, azonban most talán nem ezzel a tudásommal kéne felvágnom. Sokkal inkább talán meg kéne győznöm, hogy nem akar ő bántani engem, elvégre még mindig ott a lehetőség, hogy eltűnjek az árnyak között, mint ahogy aztán annyiszor megtettem.
- Megtennéd, hogy nem bököd azt az izét a bordáim közé? Kezd kicsit kényelmetlen lenni, és elkezdett viszketni az a pont, ahova épp nyomod. - Kérdezem kicsit talán nyafogós hangon, izegve-mozogva jelezve, hogy valóban nem túl kényelmes jelenlegi helyzetem.

11
Csevegő / Re:Játszanék
« Dátum: 2018. Aug. 30, 23:02:12 »
Uff~

Jó képű, imádni való, vicces, tökéletes cukorborsó sorozatgyilkos keresi újabb játszópajtását. (Akit most kivételesen nem ásna el. ^w^) Ha úgy érzed, hogy szeretnél megismerkedni vele, vagy szeretnél újabb játékot, sikolts egy pü-n keresztül, vagy keress meg Facé-n és megbeszéljük a részleteket. :3

12
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Jún. 10, 22:13:32 »
Kezdem úgy érezni magam, mintha valami posztapokaliptikus mozi sztárja lennék. Eléggé hízelgő, bár sose szerettem túlságosan a rivaldafényt. Óvatosan lépkedek abba az irányba, melyet Vulture jelölt ki számomra és Shinohara-san számára. Vajon miért pont őt jelölték meg társamul?
Megérkezve a következő helyszínre pár autó és egy ház fogad bennünket. Különösmód csak az ablakok vannak betörve, az ajtó pedig igencsak épnek tűnik. Gyanúsan épnek. Épp ezért először az autókat kutatom át Shinohara-san segítségével. A fehér járgány ablakán bekukkantva nem látok semmi furcsaságot, csupán egy kazettát a lejátszóban, így benyitok. Abban pillanatban az említett szalag becsusszan, és elkezd valami igazán régi zenét játszani. Nem törődve a zajjal, tovább kutakodom a kocsiban, és sikerül is találnom valamit. Egy cetlit, melyen egy ház látszik, rajta egy bejáratra mutató nyíllal, másik oldalán pedig egy kazettaszerű rajz. Számomra elég egyértelműnek tűnik, hogy erről a házról lehet szó, valamint a kazettáról, ami az ajtó kinyitásakor becsusszant a lejátszóba. Gyorsan leállítom a lejátszást, majd kiveszem a szalagot, melyen a “Fire” felirat áll. A további autókat átkutatva újabbakat találunk, melyeken szintén egy-egy szó áll.
Amint befejezzük a kutakodást, máris indulhatunk a ház felé, ahogy azt a cetli is jelzi. Az ajtón belépve szinte máris eltorlaszolódik minden kijárat. Csapdába kerültünk. Valahogy volt egy ilyen érzésem, elvégre az első feladat igen könnyűnek bizonyult, és eléggé egyértelmű utalást kaptunk arra, hogy be kell hatolnunk a házba.
- Úgy tűnik, tényleg jó ötlet volt eltenni a kazettákat - állapítom meg, a lejátszókra mutatva, amint sikerül kicsit körülnéznem a helységben.
Hiába… nekem, csak jó ötleteim vannak. Azonban nem sokkal ezután a szobában lévő tévé magától bekapcsol, és elindul rajta valami. Egy nekünk szánt kis szösszenet. Milyen kedves, hogy gondoltak ránk, és elmagyarázzák a játékszabályt. Sose jöttünk volna rá magunktól.
Segítségül egy amolyan rejtvényt is kapunk, amitől talán egyszerűbb lesz a feladat megoldása. Csupán 15 percünk van, így sietve teszem be az első kazettát az egyszerű lejátszóba, hogy meghallgathassuk, mit is tartalmaz.
- Gondolom, a dalok szövegének lehet köze a feladványhoz. Nem árt, ha végig hallgatjuk - pillantok Shinohara-sanra, bár úgy gondolom, hogy ez már neki is eszébe juthatott.
S láss csodát, valóban elhangzanak olyan mondatok a dalokban, melyeket a kazettán lévő szavakra és a rejtvényben szereplő mondatokra nyugodtan rá lehet húzni. Most már csak a sorrendet kell kitalálnunk. Bár be kell vallanom, sose volt ínyemre az ilyesfajta zene, sőt, ami azt illeti, zenét se igazán hallgatok...
Némi gondolkodás után úgy érzem meg is találtuk a megfelelőt. Reméljük. Bár ami azt illeti, az se zavarna különösebben, ha véletlenül ráeresztenénk a többiekre a szörnyeket. A lényeg, hogy én… vagyis... mi, mindenképp túléljük, de ha jól gondolom, ide nem tudnak olyan egyszerűen bejutni a szörnyek. Az egyetlen szerencséjük, hogy szeretem betartani a saját szabályaimat, ha már másét annyira nem feltétlenül. Arról nem is beszélve, hogy ha Vulture meghal, állítása szerint nekünk is annyi, így némi aggodalommal sorban elhelyezem a kazettákat a számukra megjelölt helyen, a következő sorrendben: World, Fire, Build, Maybe.
- Most pedig reménykedjük, hogy nem mi hozzuk el az apokalipszist - teszem hozzá, mikor beteszem az utolsó kazettát az utolsó lyukba.

13
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Máj. 28, 20:03:56 »
Azt hiszem, irtó nagy bajba sikerült keverednem, és az életem tovább bonyolódik abban a pillanatban, amikor realizálódik bennem, hogy talán tényleg ismerik minden kis titkunkat, többek közt az én igencsak féltve őrzött, nem reklámozott hobbimat. Kétféleképp is véget érhet ez az egész. Vagyis inkább három, de az utolsóra nem is nagyon akarok gondolni. Az egyik végén boldogan, mindenféle probléma nélkül, néhány kisebb-nagyobb horzsolással hazabandukolok a kis lakásomba, majd a kanapéra ülve elfogyasztok egy üveg jó, hideg sört. A második, hogy a küldetésünk végén csinos ezüst karperecek kattannak a csuklómon, és életem hátra lévő részét börtönben tölthetem arra készülve, hogy mikor döntenek úgy, hogy feleslegesen foglalom a helyet, és gyorsan eltesznek láb alól. A harmadik pedig… nos… az, hogy egy csinos kis hullazsákban hagyom el a létesítményt. Ez utóbbi lehetőség nem hangzik olyan jól, így inkább nem is gondolok rá.
Csendesen indulok el a többiekkel Miss Templom után, hogy végül egy helikopternél kössünk ki. Nyugodtan szállok fel az ablaktalan gépre, és foglalok helyet az egyik ülésen és abban a pillanatban egy kellemetlen és ismerős érzés kerít hatalmába. Tekintetem a pilótafülke felé irányul, és pár pillanat múlva meg is találom nyugtalanságom forrását. Ugyan az a nő áll velünk szemben, aki a nyakamba szúrta a tűt. Kissé meglepődve figyelem a közte, és a szőke katonának tűnő pasas közötti közjátékot. Kétség sem kizáró, hogy korábban már találkoztak, és talán történt valami kettejük között. Ez azonban nem rám tartozik. Legalábbis amíg nincsenek útban, és nem akadályozzák a túlélésemet.
Kifejezéstelen arccal figyelem a hallgatom Vulture ügynököt, ahogy előadja nekünk a kis feladatunkat. Igazán jól hangzik, de tényleg. Mint valami kellemes kis húsvéti mese. Attól persze némileg jól érzem magam, hogy nem én vagyok az egyetlen szörnyeteg a világon, de Vulture ügynök elmondásai alapján ők talán még rosszabbak, de azért gondoljuk végig egy picit. Ők csupán ösztönlények, akik azért ölnek, mert úgy érzik szükségesnek. És ott vagyok én, aki pusztán hobbiból, mert valami nem stimmel a fejében. Azt hiszem én nyertem. Bár azt hiszem, az rájuk is és rám is érthető, hogy nem kedveljük a fényt. Lényegében csodálatos képességeim semmit sem érnek, ha túl sok a fény. Kellemetlen… Hacsak nem lenne valami robbanó chip az agyamban, azt hiszem a kisujjamat sem mozdítanám a foglyokért, elvégre nincs hozzájuk közöm, és nem szeretek önjelölt szuperhőst játszani, aki golyók elől elugrálva, vagy magáról lepattintva őket megmenti a napot és a túszokat. A Sötét Igazságosztó, vagy valami hasonló név sokkal inkább illene rám, és inkább lennék valami antihős, mint  szuperhős. Sose szerettem kívül hordani az alsógatyám. Nem áll jól.
Magamhoz véve a régi és új cuccaimat, úgy döntök megszabadulok a zakómtól, és ingujjamat is feltűröm kissé, hogy kényelmesebb legyen a ruházatom, ha már Rambósat kell játszanunk. Felcsatolom karomra térképnek beállított eszközt is, hogy még csak véletlenül se tévedjek el, ám előtte leellenőrzöm a rajta lévő egyáltalán nem menő fedőnevem. Black. Nem túl kreatív. Lehetett volna Shadow, Szép fiú, vagy nem is tudom... Szerintem ha picit megerőltették volna az agyukat, biztos kitalálhattak volna valami olyat, ami igazán nagyot üt.

14
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Máj. 20, 22:49:39 »
- Nem újdonság? Ennyire gyakran rabolják el? - teszem fel a kérdést kíváncsian, és ami azt illeti, tényleg az is vagyok jelen pillanatban. Hogy lehet, hogy ezt egyszer sem jelentették be a rendőrségen, és mindannyiszor valahogy mégis megmenekült.
- Legutolsó emlék? - fordulok a fura katonának tűnő pasas felé - Épp egy tárgyalásról indultam haza, amikor egy csinos női úgy gondolta, hogy ideje a lábai elé omolnom, majd egy injekciós tű segítségével nyugtatót adott be. Itt tértem magamhoz - foglalom össze a történteket.
Ám alighogy sikerült befejeznem a mondatomat, máris padlót fogok. Na nem az eseményektől, sokkal inkább valami más miatt, aminek jelen pillanatban nem tudhatom az okát. Szánalmas nyálzógép módjára vergődöm, s látszólag a szoba többi “lakója” is becsatlakozik a mókába. Legalább nem csak én csinálok magamból bolondot, bár vélhetően nem szándékosan fetrengek a földön a nyálamat csorgatva.
Egy sötétbőrű nő, és néhány fegyveres érkezik a szobába, az éppen felemelkedő fal mögül és nekem átvillan az agyamon, hogy valóban… azt meg se néztük, hogy felfelé nyitható-e az ajtó, dehát ki a fene gondolhatta volna, hogy ilyen is lehetséges, és valójában egy garázsban vagyunk eldugva?
Kérdése után ismét kellemetlen helyzetbe kerülünk. Tényleg csak engem frusztrál a tény, hogy tőle függ, hogy értelmes emberi lényekként viselkedünk egyik pillanatban, majd hirtelen a másikban úgy rogyunk össze, mintha az összes csont eltűnt volna a testünkből?
A rohamszerű valami lassacskán ismét véget ér, én pedig maradék méltóságomat összekaparva igyekszem felállni, és letörölni arcomról zakóm ujjával a kifolyt nyálat. Az hagyján, hogy bezárnak egy szobába mindenféle ok nélkül néhány ismeretlennel, azt viszont nem tudom tétlenül tűrni, hogy holmi nyálas zöldséggé változtat valaki. Kusanagi-kun főnökének talán egy kicsit várnia kell. Valaki nagyon a sor elejére kívánkozik a kis listámon, és hát… ki vagyok én, hogy megállítsam ebben? Főleg, hogy ennyire igyekszik.
Monológját hallgatva nem tudok elsiklani afelett a kijelentés felett, hogy MINDENT tudnak rólunk. Vajon az a minden kiterjed szerény kis hobbimra is, vagy az talán már nem tartozik bele? Ha mégis, valóban kénytelen leszek még az említett Főnök úr előtt elintézni ezeket az embereket, és elérni, hogy leendő társaim számára ne tudódjon ki se különleges képességem, se pedig az, hogy olykor szeretek embereket trancsírozni csodálatos, holdvilágos estéken. A másik probléma, amin sikerül némileg fennakadnom, az az agyamban lévő nanochip ténye, melyet még csak ki se tudunk operálni. Kíváncsi lennék, miért kellett bármit is elhelyezni az én csodálatos és igen tökéletes agyamban?! Miért nem lehetett csak a többiekében? Az enyémet miért kellett bántani, és miért akarnak belőlem szörnyűséges zöldséget készíteni alkalomadtán.
- Nekem csak egy kérdésem akadna, Miss… - egy pillanatra elgondolkodom, milyen néven is mutatkozott be, majd mikor eszembe jut, folytatom:  - ...Templom, vagy Church, vagy ahogy jónak érzi. Mégis miféle ellenség lehet az, aminek legyőzésére egyszerű emberekre van szüksége? Mert szemmel láthatóan akad néhány igen jól felszerelt és kiképzett katonája, akik minden bizonnyal minden parancsát kiskutyaként követi, és valószínűleg sokkal tapasztaltabbak küldetések elvégzése terén, mint egy maréknyi civil, akik közül páran talán azt se tudják, melyik végét kell megfognia egy fegyvernek. Őszintén… ne vegye sértésnek, de nem hiszem, hogy a legjobb embereket gyűjtötte össze erre a feladatra, Asszonyom...

15
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Máj. 12, 23:33:11 »
Számtalanszor jártam már tárgyaláson, de valahogy mindig megtudnak egyes érzelmi kitörések lepni, lévén nekem nem igazán szokott lenni olyan. Érzelmeim se nagyon vannak, pusztán megjátszom őket, mintha egy nagyon unalmas film igazán zseniális színésze lennék. Mert valljuk be, ha valakinek, nekem tényleg jól megy az embernek tettetés.
Most épp egy gyilkosság tárgyalásán ücsörgöm. Csendesen, az emberek reakcióját figyelve. Természetesen nem én ülök a vádlottak padján. Én ügyelek a rendrakásra, és hogy soha, semmi nyomot ne hagyjak magam után, vagy épp egykori barátaim után. Az igen kellemetlen következményekkel járna. Jelenleg egy bizonyos Takashi Kusanagi nevű úriember tárgyalásán ülök, amire mint szakértők hívtak meg, hogy tanúskodjak. Igazán furcsa ügy az övé, hiszen semmi konkrét bizonyíték nem utal arra, hogy ő ölte volna meg a feleségét, Mei Kusanagit. Csupán csak egy részleges ujjlenyomatot találtunk a késen, amivel állítólag kiontotta felesége életét. Vagyis… valaki kiontotta, ez teljesen biztos, de az már kétséges, hogy valóban Kusanagi-kun volt-e a tettes.
Némi ürüggyel ugyan, de sikerül a vádlott közelébe férkőznöm, csupán el kellett hitetnem az őrökkel, hogy elkevertük a laborban a mintákat, így kénytelen vagyok újakat beszerezni, ezalatt volt lehetőségem feltenni egy pár kérdést az úriembernek. Mint beszélgetésünk során kiderült, a feleségével minden rendben ment, oka nem volt rá, hogy végezzen vele. Ezt már eddig is tudtuk, azonban furcsának találtam pár dolgot. Például hogy a főnöke sokkal kedvesebb volt Kusanagi-kun feleségével, és mindent elkövetett, hogy távol is tartsa tőle férjét. Talán nem ártana, ha a tárgyalás után meglátogatnám a lakását és kicsit körül néznék, hátha találok valami furcsaságot. Ha jól gondolom, nagy valószínűséggel fogok is, így máris ki van jelölve a következő kis pajtásom, akivel majd csodás perceket tölthetünk együtt egy igen tiszta, fóliázott szobában, pár igencsak csinos késsel. Már most beleborzongok a gondolattól, hogy hamarosan újra itt lesz Az az este…
Miután végzünk az új minták beszerzésével, és a beszélgetésével, inkább elhagyom a terepet, elvégre már nincs rám szükség, és dolgom pedig akad bőven. Például be kell törnöm egy vádlott főnökének az otthonába. Ezen ábrándozva sétálok ki a tárgyalóból, majd indulok el a folyosón egyenesen a kijárat miatt, azonban hirtelen valami igen kellemetlen érzésem támad. Mintha valaki figyelne, így úti célomul inkább a bejárat közelében lévő büfét választom, ahol rendelek is magamnak egy kávét. Mielőtt azonban megfordulok várakozást mímelve, valaki megkocogtatja a vállam, és egyszerre végig szalad a gerincem mentén valami igazán kellemetlen, hideg borzongás. Nem sejtek sok jót, azonban mégis megfordulok. Egy pillanatra megpillantok egy szőke nőt, aki úgy néz ki, mintha valami sci-fiből lépett volta ki, majd egy apró, igen ismerős szúrást érzek meg a nyakamon. Injekció, valószínűleg valami igen erős nyugtató. Kellemetlen, hogy épp a saját módszeremmel hatástalanítanak…
Tompa, de annál kellemetlenebb fejfájással térek magamhoz. Kissé erőlködve ülök fel, majd nézek körbe a szobában. Egyszerű, üres, fehér szoba. Egyfajta tiszta szoba, mintha valami rendeltetése lenne. Látszólag nincs puha anyaggal kibélelve, így legalább már abban biztos lehetek, hogy nem egy diliház gumiszobájában ücsörgök. Néhány még homályos alakot is megpillantok, így már az is biztos, hogy nem vagyok egyedül. Hacsak nem a képzeletem játszik velem. Mondjuk a halucináció egy teljesen újkeletű dolog lenne a már egyébként is érdekes mentális állapotom mellett. Lassan az alakok is kitisztulnak, és sikerül furcsábbnál furcsábbakat felfedeznem, köztük Shinohara Jurou-t is, illetve néhány igen fura embert is, akik közül egy lány épp most tette újra láthatóvá a már elfogyasztott reggelijét. Kellemetlen, de az étel gondolatától azt hiszem, hogy kissé meg is éheztem, most azonban fontosabb dolgom van, így inkább fogom magam, és  jobban megvizsgálom a szobát. Látszólag se ablakok, se ajtó, se egy rés, csupán négy kamera a szoba négy sarkában. Igencsak furcsa, hiszen valahogy be kellett minket juttatniuk a szobába, hacsak nem teleportáltak minket be valahogy, de valljuk be, ez nem biztos, hogy annyira reális. Lévén nem igazán van dolgom, nekiállok körbenézni, hátha találok valamiféle kijáratot, vagy kijáratra utaló jelet, azonban se egy rejtett ajtót, de még csak egy apró lyukat, vagy rést nem sikerül kiszúrnom a falban, így némileg máris nagyszerű magyarázatnak tűnik, hogy egyszerűen csak ide teleportáltak bennünket. Szemmel láthatóan azonban mindent elvettek tőlünk a ruháinkon kívül, így még csak segítséget sem tudunk hívni. Tiszta mázli, hogy nem kell nudipartit csapnunk. Még a végén igen kellemetlenül érezném magam.
Letörve sétálok oda a már korábban kiszúrt Shinoharahoz, elvégre mégse csinálhatok úgy, mintha észre se vettem volna:
- Gyanítom nem önszántából keveredett ide… - jegyzem meg aggódó sóhaj kíséretében egyfajta üdvözlésként.

Oldalak: [1] 2 3