Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Mizushima Seiun

Oldalak: [1]
1
Küldetések az Emberek Világában / Lelkek cirkusza
« Dátum: 2018. Jún. 18, 04:17:21 »
(click to show/hide)

Esetlen mozdulattal egyenesedtem föl, kissé megbillenve, egyensúlyomat keresve. A nappali falára erősített kapaszkodóra kulcsoltam kezemet és ráhajtottam fejemet, élvezvén a fa hűvös érintését. Dresszemet teljesen átáztatta az izzadtság, este még feszes kontyba fogott hajam tincsei csapzottan tapadtak hátamra, izmaimat mintha pengékkel karcolgatták volna. Felegyenesedvén rápillantok az ablakban kirajzolódó tükörképemre. A megfeszített tempó, amit Osaka-san diktált kedvezett törekvésemnek, mely gondolataim elterelése felé irányult. Ha bele kellett volna gondolnom jobban az elmúlt hónapok eseményeibe ismét - s ha nem figyelek, mindig ezen rágódom-, félő, akármennyire erőteljesen is igyekszem a sérthetetlenségem látszatát kelteni, megroppannék. Így a legegyszerűbb megoldást választottam, ami felületes elmélkedésem során elém sodródott: edzettem, vagy olyan tevékenységet kerestem magamnak, amelyben végletekig elfáradok és kimerülve, gondolkodásra szinte képtelenül dőlök bele az ágyamba, néhány óráig tartó álomtalan álomba merülni. Ezúttal azonban nem menekülni akartam gondolataim elől, pusztán az összegyűlt feszültséget kívántam levezetni, amit a nap folyamán nem tudtam kiadni magamból. Gyorsan emelkedő-süllyedő mellkasomra fektettem tenyeremet és körbekémleltem a teljesen átrendezett nappalin. Ez a helyiség volt az utolsó, amire az éjszaka folyamán sort kerítettem- a hálószobával rég végeztem. Az egyik szolgálóm vetette fel a lehetőségét annak, hogy nyugtalan alvásom oka lehet a lakás nem megfelelő energiája… Kissé nyersen reagáltam elsőként, hiszen a bútorok elrendezésének mi köze lehetne az ilyesmihez? Rátartiságom tökéletesen előtört belőlem, de ezalatt -be nem vallanám- megragadott a gondolat. Így hazaérkezvén lángoló vehemenciával láttam neki a feladatnak, hogy tágasabbá varázsoljam lakrészemet. Csodálom, hogy a fülsértő zaj nem csalt ide senkit sem, nem finomkodtam a mozdulatokkal, a bútorok épségével is minimálisan törődtem- kisebbfajta csoda, hogy épségben megúszták. Most pedig, a befejezett feladat után a fürdő felé indultam, hogy felfrissítsem törődött külsőmet. Egy rendkívül gyors zuhany után magamra öltöttem az egyenruhámat és kedvtelve simítottam végig az anyag sötét felszínén, majd kardomat magamhoz véve elindultam a Niibantai területe felé. Kissé késve érkeztem, de ez nem gátolt meg abban, hogy első utam a konyha felé vezessen és magamhoz vegyek egy teljes bögre, gőzölgő kávét, amibe nem restelltem vaníliaromát csepegtetni Az így elfogadhatóvá vált italt ízlelgettem, amikor a fekete pillangó jelenléte feltűnt: heveskedő keringője láttán pedig önkéntelenül érintettem meg. Lenyeltem a számban tartott, kesernyés, mégis selymesen finom italt és a bögrét a mellettem ácsorgó tiszt kezébe nyomtam.
- Gondját viselné ennek kérem, Dai-kun? - Ezzel sarkon fordulva faképnél is hagytam az álmosan morgolódó tisztet és elindultam a főkapitányi iroda felé. Végiggondolva, nem tettem semmi olyat, ami miatt maga Masayoshi-san részesíthetne megrovásban. Gyomrom egy rövid pillanatra görcsbe rándult- remélem, nem azért hívatott magához a főkapitány, mert ismét osztagot kell váltanom. Előző döntését természetesen megértettem, s bár nehéz szívvel, de elbúcsúztam a Kidoushuutól. A Nibantait… ezt az osztagot azonban nem szeretném itt hagyni a közeljövőben. Halk sóhajjal igazítottam fülem mögé kósza tincseimet és sietősebbre vettem lépteimet. Felesleges lenne tagadnom, kellően feszült vagyok-, nem tudom mi vár rám az ajtó túloldalán. Szerencsémre, nem látszik túlzottan rajtam- szeme csillogásából is inkább az vehető ki, hogy ébren töltöttem az eltelt éjjelt. Megérkezvén az ajtó tárva nyitva, rögtön megpillantom az odabent ácsorgó hosszú, vörös hajú kapitányt és Kaiya-sant is. Vele már volt alkalmam találkozni egy tengerparti séta alkalmával- nehéz lenne megfeledkeznem a képről, ahogyan egy padon alszik, mintha mi sem lenne kényelmesebb.
- Jó reggelt. - Köszönök, miután beinvitálnak és elfoglalom helyemet a két nő között. Így látva, hogy mindhármunkat idehívatták, feltehetően egyazon célból, kesernyés ízt éreztem a számban. Kékjeimmel a főkapitányt keresem, de sehol sem találom- helyette egy magas, szemüveges férfi ácsorog az asztal mellett, láthatóan feszült. Szemüvegét igazgatja, ami kis híján leesik kerek, golyóhoz hasonlatos fejéről. - Hol van a főkapitány?- Szegeztem neki a kérdést. A küldönc lepke szavai alapján Masayoshi-sannal kellett volna találkoznunk, így érthető a hangomban bujkáló él. Kékjeimmel a szemüveges férfit tanulmányozom, aki az asztalon árválkodó dossziéban lapozgat elmélyülten és csak azután méltat feleletre, hogy befejezte a sárgult pergamen elemzését.
- Fujimoto-sannak sürgős… teendője akadt. Ezzel ne törődjenek! - Egyenesedett fel és megköszörülte a torkát.  - Ninomiya Mitsuko, a nyolcadik osztag kapitánya. Aikyou Kaiya, a kilencedik osztag hetedik tisztje és Mizushima Seiun, a második osztag szolgálatából. Fontos feladattal bízzuk meg önöket. Karakura városában az utóbbi időben megszaporodtak az alacsony lélekenergiával rendelkező emberek eltűnései. Mindez nem adna különösebb gyanúra okot, elég sok elmebeteg él közöttük, elképzelhető lett volna, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik. Viszont!- Felemelte mutatóujját és felénk lépdelt, én pedig ösztönösen hátrébb mozdultam. Még mindig nem rajongtam érte, hogy ha valaki belép az intim szférámba. Futólag Kaiyára pillantottam, majd vissza a férfire, aki a kezében tartott fényképeket odaadta Ninomiya kapitánynak. - A testek nem kerültek elő! A különös pedig az az információ, amihez hozzájutottunk. A városban újabban fellép egy cirkusz, a Lilith rózsája. Értesüléseink szerint, azokban a városokban, ahol felléptek eddig, jelenlétük ideje alatt ehhez hasonló módon megnövekedett az eltűntek létszáma. Minél előbb derítsék fel, hogy mi áll az ügy hátterében! A keleti kapunál már előkészültek az átjáró megnyitásához. Ninomiya-san, kérem, vezesse ön a csapatot.- Hajolt meg a kapitány előtt és félreérthetetlen jelét adta mondandója befejeztének: nemes egyszerűséggel kisétált az irodából. Egy erőteljes sóhaj kíséretében fújtam ki a levegőt, arcomra hitetlenkedő kifejezés ült ki. Valóban elintézték volna mindössze ennyivel? Még nem sikerült utolérnem magamat, az események gyors leforgása ellenére én még lélekben valahol ott tartottam, hogy nemrégen léptem be az ajtón. Megráztam fejemet és Ninomiya-san felé fordultam, majd meghajoltam előtte. Lehetséges, hogy főnemes vagyok, de ez a szolgálati időn belül nem jelentett semmit sem. Én pedig nem voltam annyira arrogáns, hogy ne tudnám, hogyan kell megadni a tiszteletet.
- Örvendek a megismerkedésnek, Ninomiya-taichou.- Meglehet, kissé túlzásba vittem a bemutatkozást, de ezt hajlandó vagyok meggyötörtségem számlájára írni. Megdörgöltem arcomat, mielőtt követtem volna a megindulókat és laposan pillantottam a főkapitány székére. Őszintén reméltem, hogy megcsalt az előbbiekben az orrom és csupán a balsejtelem az, ami fülembe sugdossa a negatív gondolatot, mely szerint a főkapitányt kiütötte a másnaposság. Végül én magam is megindultam a két halálisten után, hogy minél előbb elérjük célunkat.
- Be kell vallanom, számomra eléggé sántatank a körülmények. Nem hiszem, hogy mindösszesen ennyit sikerült volna kideríteniük… - Szólaltam fel, miután már a kapu előtt álltunk. A hűvös szél kellemesen simított végig bőrömön, kissé éberebbé téve. - Ha nem lenne tudomásuk ennél sokkalta sötétebb tényekről, önt idehívták volna, Ninomiya-taichou?- Aggályaim nem hagytak nyugodni. Az sem segített a helyzeten, hogy a kávémat - és ezzel együtt fittségemet- a Niibantai konyháján hagytam. Kissé sápatagon indultam meg a kapu felé, bár ez talán porcelán bőrömet tekintve nem volt túlzottan feltűnő… Szerencsére a dangain hamarosan átértünk, és pillanatokkal később Karakura városában, az égig törő épületek között álldogáltunk.
- Akkor… én azt javasolnám, hogy keressük meg ezt a cirkuszt.- Fordultam a kapitány felé, megerősítést, korholást, parancsot várva.

2
Küldetések Soul Societyben / Álmok földjén
« Dátum: 2018. Máj. 06, 22:45:45 »
(click to show/hide)

Álmatlanul feküdtem ágyamban, a puha, plüsshöz hasonlatos anyagú takaróval már-már orromat is betakartam és némán fürkésztem szobám sötét mennyezetének határait. Ablakom hetek óta tárva-nyitva állt a nap teljes hosszában, így most arcomon éreztem a hűvös szellő simítását. Teljes sötétség ölel körbe és lehunyom szemhéjaimat, amik szinte lángolnak a fáradtságtól. Izmaim nehezen engednek mozdulatomnak, amivel tenyereimet arcomra fektetem, hogy hideg ujjaimmal hűsítsem az érzést. Osaka-san kemény tempót diktál. Bár jelleme alapján egy végtelenül kedves és bohókás fiatalembernek mondanám, kíméletlen edzésterveket állít fel. Sokszor üti meg füleimet a panaszkodás társaim részéről, de én magam engedelmesen hajtom végre az utasításokat- végtére is, ő értünk van és nem ellenünk. Azért, hogy ha úgy adódik, hazatérjünk a csatamezőről és a családunk körében hajtsuk fejünket álomra… Már az, aki rendelkezik ilyennel. Szám kesernyés mosolyra húzódik, megérzem Marshmallow orrát arcomon és a puhatolózó bökdösést. Szelíden simítom meg kusza szőrét, fejemet bundájába fúrva lélegzem be a kellemes vanília illatot, ami belőle árad. Kevésen múlik, hogy ne süllyedjek bele a homályba, de véletlenül megrezzent a mellettem fekvő állat, ami elég is volt ahhoz, hogy elillanjon a pillanat. Elfojtottam egy ásítást és félrehúztam a takarót, majd az ágy szélbe kapaszkodva vettem erőt magamon és úgy, ahogy volta, shortban elindultam a konyha felé egy pohár hűvös vízért. Ha pedig már ott voltam, gépies mozdulatokkal láttam neki a másnapi ebédem elkészítéséhez - a hűtőből elővettem a csirkemellet, amit már felszeleteltem és serpenyőt hevítettem. Türelmesen, mondhatni vontatottam öntöttem olajt a serpenyőbe és az időközben fűszerrel meghintett húst is belepakolgattam. Amíg sült, elkészítettem a tojástekercseket… és így tovább egészen addig, amíg az ablakon át nem szűrődött a hajnali fény, én pedig meghökkenve, kezeimben villát és ételes dobozt tartva rápillantottam az órára. Azután tovább vezettem tekintetemet és feltérképeztem az asztalt… Midőn lemondó sóhajjal pakoltam el a mosatlanokat és láttam neki az ebéd elcsomagolására. Igazából ismét annyira belemerültem gondolataimba, hogy több emberre főztem. Szükségtelenül… Alsó ajkamat beharapva pakoltam be egy fekete hátizsákba az ételes dobozokat-, ha én magam nem is tudom mindet megenni, az osztagom tagjai közül valaki biztosan segít. Példának okáért, a hadnagyom. Benne nem hiszem, hogy csalódnom kellene.
Az elsők között voltam, akik beértek az osztag területére. Nem szokásom sokat bíbelődni a készülődéssel, végül is nem hivatalos ügyben járok el. Jobban fogalmazva, nem nemesi ügyben… De mielőtt megindultam volna, elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a tükörbe. Egyszerű alapsminket tettem fel, ügyelve arra, hogy a szemem alatti sötét karikákat a lehető legtökéletesebben elfedjem… és még így is korábban érkeztem a megszokottnál. Ösztönösen indultam a konyha felé és miután elmartam egy teljes bögre kávét, laposakat pislogva dőltem egy asztalnak, hátsó felemet támasztva. Mondanám, hogy átszellemülten kortyolgattam a forró, fekete nedűt, de hazudnék, az pedig nem erényem. A lötty borzalmas volt, mint természetes módon az univerzum összes vacak minőségű kávéja-, de a fekete lé mostanában olyan mértékben fogyott a Lelkek Birodalmában, mint ha vízből lett volna. Gyanakodó pillantást vetettem a kezemben tartott edényben hömpölygő lére. Elképzelhető lenne, hogy csak ez is víz, kávé aromával…? Elhessegettem a gondolatot, kézenfekvőbbnek tűnt az, hogy a minőség gyengítésével oldják meg a mennyiségi problémát. Anyagilag egyedül így tudják kiszolgálni a vevői igényeket… Apró nyöszörgést hallatva tüntettem el az utolsó kortyot és vörös tincseimet fülem mögé simítva indultam el Makiro irodája felé, hogy átadjam a tetemes mennyiségű ételt, amikor is a látóterembe beleröppent a túlságosan ismerős képződmény. Szemöldökeim összébb vonódtak, balommal kiszedtem az arcomból a lepkét és jobbommal töröltem ki a könnycseppeket szememből. Meglehet, ez a lepke hallott belső információkat az előzőtől, akivel dolgom volt… és hosszú percekig ignoráltam. Azért lehetett ilyen elszánt… Mondandóját hallva azonban a fáradtság úgy olvadt le rólam, mint ahogyan a vaj válik zsíros tócsává a tűző napon. Gyomrom babaökölnyi méretűre szűkült: azonnal jelentkeznem kell a 4. osztag laboratóriumában. Tétován mértem végig vázam azon részét, amit láttam belőle- nem láttam jelét ragályos betegségnek. Semmiféle gondolat nem körvonalazódott bennem, tőlem telhető leggyorsabban értem a céltól elválasztó ajtóhoz. Gyors mozdulattal igazítottam kinézetemen, s bár éreztem a lélekenergia közeledését, összerezzentem a rám kiáltó halálisten elnyűtt, mgas hangjjától.
- Végre már, hogy ideértél! Igyekezz, nem érek rá egész nap a tipegésedet csodálni. - Hessegetett befelé a bejáraton, mintha csupán valami kóbor állat lennék. Nem mondom, a másodperc tört részéig dermedten álltam, ezután felszegett fejjel és sötét tekintettel figyeltem az arcát. Nem várom el, hogy szolgálatban nemesként kezeljenek. Viszont…
- Elnézést a késésért. Azonban kedves… - Kékjeim a mellkasán díszelgő, aranyozott névtáblát tanulmányozták. - Miyazuki-kun, jobb lenne, ha megtanulna az önt körülvevő lelkekkel tisztelettel beszélni. Még a végén tájékoztatnom kell a feletteseit, hogy nem megfelelő stílusban kommunikál a kollégáival. -  Mosolyodtam el szelíden és ujjaimmal elmozdítottam a tolóajtót. Nem tudom, mennyire szűrődött be hangom, de nem kedvelem a tiszteletlenséget és fel is lépek ellene, ha módomban áll. A mellkasomban gyűlő feszültséget erőteljes szusszanással igyekeztem száműzni, ezután a teremben összegyűltek felé fordultam. Egy magas, ősz, eléggé megviselt shinigami állt nem messze tőlem, mellette egy talán egy méter magasságú, tömzsi nő, akinek homlokából két szarv ágaskodott a külvilág felé. Előbbi… beszélgetőpartnerem is megjelent, feldúltan tolta fel orrára szemüvegét és megkerülve minket az épület mennyezetéről lelógó gigászi monitor felé indult, hogy a billentyűzeten félelmetes tempót diktálva pötyögni kezdjen.
- Anou… Watanabe-san, Mizushima-san… - Az apró nő hangja épp, hogy hallható volt, ezért erősen kellett figyelnem rá, hogy mégis mit mond. Megrovó pillantással jutalmazta a férfi vad és hangos pötyögését, ezután citromsárga szemeit a kezében tartott mappán tartva lapozgatni kezdte a szürkés lapokat, közben hadarni kezdett.- Hetekkel ezelőtt vettük észre először az elmeséltek alapján, hogy több shinigami is hasonló rémálmokkal küzd. Persze, ebben semmi meglepő nem lenne, még akkor sem, ha ugyanazok a sémák bukkannának fel, mint a város képe, vagy hollow-tisztítás… - Kacarászott egy sort zavartan, mielőtt folytatta volna. - Azonban minden álomban megjelenik egy kivehetetlen körvonalú nő, aki embertelen félelmet ébreszt a páciensekben és ő maga kedve szerint alakítja az álmok lefolyását. - Elhallgatott, a kijelző felé mutatott, amin megjelent az előbb emlegetett alak homályos képe. Nem tudtam szabadulni a kellemetlen, hűvös érzéstől, ami lassan ölelt körbe. Az a naiv gondolat keringett elmémben, hogy már találkoztam vele valahol. Valahol, a közelmúltban… Karjaimat összefontam magam előtt, szemöldökömet ráncolva erőltettem agyamat, eredménytelenül. - Pár nap alatt azonban ezek az álmok eldurvulnak. Nem tudjuk, hogy hogyan lehet rá mód, de… az álmodók átélik a történéseket. Úgy értem, a valóságban is. - Változott a kép, nyolc darab fénykép jelent meg, kórházi ágyon fekvő emberekről. Az egyikük mellkasa fel volt tépve, belső szervei groteszk valódisággal hevertek mellette. A második képen a férfi végtagjai hiányoztak, az ágy mellett hevertek, mintha csak valaki odatette volna őket… A gerincemen felkapaszkodó ideggel vegyült hányingertől vezérelve elfordítottam fejemet. Úgy éreztem, eleget láttam ahhoz, hogy felfogjam, miről is beszélt a nő.
- De ha ezek az emberek kórházban feküdtek, ráadásul megfigyelés alatt, mégis hogyan fordulhatott elő velük mindez? - Hangom távoli, jéghideg volt. Ujjaimmal annyira szorítottam karjaimat, hogy ujjperceim elfehéredtek és alkarom zsibbadni kezdett- mintha ezernyi hangya rohangált volna a bőröm alatt.
- Erre értettem, hogy átélik az álmaikat. Azok, akiket ide hozattunk megfigyelésre, mindannyian ugyanúgy haltak meg. A legutolsó álmuk során elszenvedett sérülések megjelentek a testükön. Bármivel próbálkoztunk, nem tudtuk őket megmenteni. - Összepréselte ajkait, türelmetlenül és bosszúsan. Én igyekeztem minél előbb feldolgozni a hallottakat, de nehezemre esett, most először. Mégis mi a pokol képes ilyet művelni egy halálistennel?!
Ezalatt Miyazuki-kun otthagyta a monitort és kisietett a teremből, hogy percek múlva karjaiban egy halom mérőeszközzel térjen vissza. Én legalábbis ezt szerettem volna hinni, a formájukból kiindulva halvány lila ötletem sem volt, mikkel szaladgál… Az eddig környékező balsejtelem szinte arcon csapott.
- Jelen helyzetben nem tudunk mit kezdeni ezzel az egésszel. Az az igazság, hogy ez az entitás legvalószínűbb módon rukongaiban ténfereg áldozatokra vadászva, de akárkit küldtünk eddig oda… - Nem éreztem szükségét annak, hogy befejezze a mondatot. Nyeltem egyet és jobbommal megkerestem kardom markolatát- szükségem volt némi lélekerőre, bátorításra, józan észre ahhoz, hogy összeszedetten tudjak beszélni. Mély levegőt vettem, szótlanul vártam a folytatást, ami végül meg is érkezett, megtörve a kínossá váló csendet.
- Arra szeretnénk megkérni önöket, hogy menjenek oda és göngyölítsék fel az ügyet. Nem… nem veszthetünk több halálistent. - Közel járt hozzá, hogy elpityeredjen. Megértem őt, az én szívem is minden egyes dobbanással nehezebbé és nehezebbé vált. Beletúrtam derékig érő vörös tincseimbe, semmitmondó tekintettel néztem egykori osztagom zöld növényzetét az ablakon át. Részemről ez abban a pillanatban eldőlt, amint ismertették a helyzetet. Ismét Watanabe-san felé fordultam, kimért mozdulattal léptem előre és szavaimat egyenesen a nőhöz címeztem. A címeres névjegyes férfit nem voltam képes beszélgető partnernek tekinteni.
- Mindent meg fogok tenni, hogy sikerrel járjak. Más nevében azonban nem hozhatok jelenleg döntést, a helyzet túlságosan súlyos és veszélyes. Mondja, Watanabe-san… Velem tart?- Nem láttam még sosem a shinigamit, de nem ráncigálhattam magammal akarata ellenére egy olyan küldetésbe, ami jó eséllyel az életünkbe kerülhet.

3
Küldetések az Emberek Világában / A császár serege I.
« Dátum: 2018. Máj. 06, 14:12:42 »
(click to show/hide)
Egyre nehezebben igazodtam ki magamon az utóbbi időben. A második osztagnál töltött hónapok kemény edzései megviseltek, ugyanakkor az izmaimon átsuhanó fájdalmas görcsök mégsem jártak valódi kínnal. Sokkalta inkább ösztönöztek arra, hogy legközelebb még több lendületet és erőt adjak bele a gyakorlatokba. Lihegve, lefőve egyenesedtem fel és helyeztem vissza kardomat a sayába, majd simítottam ki izzadtságtól csapzott, hullámos, vörös tincseimet arcomból, hogy a csuklómra erősített hajgumival laza kontyba fogjam loboncomat. Oldalam kissé szúrt, a tenyérnyi vörös folt nehezítette a lélegzetvételt, de nem törődtem túlzottan vele. Jobbomat emeltem edzőpartnerem felé- szükségtelen a bocsánatkérése: az úgyis pusztán a nememnek, vagy a rangomnak szólt volna. Jelen helyzetben, shinigamiként pedig szerintem mind a kettő lényegtelen. Nagyot nyújtóztam, roppant a vállam- egy pillanatra meglepődve pislogtam magam elé. Szerettem úgy gondolni magamra, mint csiszolatlan gyémántra, amiből előbb- utóbb fényes ékszer válik. Persze, jelen állapotomban inkább hasonlítottam egy szaunából előmászott zombira, így sietős léptekkel távoztam a női zuhanyzók felé. El kellene merengenem rajta, mennyire megváltoztam- szolgálatom kezdetének idején nem szívesen használtam volna közös helyiségeket, de az eltelt másfél, kis híján két év alatt gyökereimben indult el a változás. Már nem rezzentem meg egy hangos szótól és az a tudat sem ejtett kétségbe, hogy akár életet kell kioltanom- tartozzon az akármelyik fajhoz. Valami inspirált, tegyek szert minél több erőre és tudásra, acélozzam lelkemet és szilárdítsam vázamat, hogy meg tudjam védeni azokat, akik számítanak. Nem csak a számomra fontos szeretteket, minden ártatlan lelket, akit csak képes vagyok elérni. Homlokomat a zuhanyzó hűvös csempéjének támasztom, míg jobbommal próbálom elérni a törölközőt és gyors mozdulatokkal szárítom meg magamat. Míg öltözködöm, nem tűnik fel a pillangó, ami elszánt mozdulatokkal köröz köröttem, minduntalan próbálkozva azzal, megérintsen. Szárazra dörgölöm tincsimet és kiegyenesítem őket, majd kardomat derekamra csatolva megindulok otthonom felé, öntudatlanul teljesen figyelmen kívül hagyva a lényt, ami fokozódó erőszakossággal cikáz alakom körül.
- Marshmallow! Jó fiú, gyere anyához. - Éppen, hogy ujjaimmal lenyomtam lakásom kilincsét, az ajtón belül már fel is hangzott a jól ismert ugatás. Bolyhos kis bundájával kutyám boldogan ugrált előttem, míg le nem guggoltam megvakarni füleit. Ekkor jutott el tudatomhoz a feszült morgás és a lény jelenté, ami mindezt kiváltotta. pillanatokig üres tekintettel tanulmányoztam a fekete pillangót, s némán hallgattam végig mondandóját. Mind azután, amit hallottam, mellkasomban nehézkes, ideges űr kezdett el zsibongva terjedni, mozdulatomba dermedve néztem magam elé. Egy újabb küldetésről lenne szó? Hosszú sóhajt hallatva egyenesedtem fel és siettem a konyhába, hogy tetemes mennyiségű élelmet és vizet készítsek ki kedvencemnek. Ezután villámlépésre váltva siettem a főkapitány irodájába, ahol a parancs szerint meg kellett jelennem, méghozzá sürgősen. Mit tudnék erre mondani? Tőlem telhető módon siettem… de azért vannak prioritások. A kutyám pedig jelenleg a legfelső helyek egyikén foglal helyet, nem fogom étlen-szomjan otthagyni…
A barna ajtó előtt lefékezve futó pillantást vetettem az öltözetemre, felületes simításokkal tüntettem el a kóbor gyűrődéseket. Éppen kopogtam volna, amikor a jól ismerten mély, öblös hang morajlása megütötte füleimet.
- Jöjjön csak be, Mizushima-san.- Nem tudom, másokból is kiváltja-e főkapitányunk hangja a hűvös ideglelést, de én megrezzenő kézzel nyitottam be az ajtón. Lelki szemeim előtt másodpercek alatt pörögtek le az előző és ezzel együtt első küldetésem kezdetének mozzanatai- és azok, bevallom, kísértetiesen hasonlatosak voltak a jelenlegihez. Mély levegőt lépve léptem be hát, ajkaimon udvarias mosollyal. Meglepetésemre egy számomra eddig ismeretlen férfi is tartózkodott az irodában a kapitányon kívül, aki marcona kezeivel egy sárgás mappát szorongatott egykedvűen. Kékjeim végig szaladtak a férfi vázán, majd visszafordultam a főkapitányhoz.
- Fujimoto-san… - Középmagas hangom elakadt, ahogyan a kapitány felemelte kezét és csendre intett. Szemöldökeim kissé megemelkedtek, de nem adtam egyéb jelét a meglepődöttségemnek. Kapitányunk az ismeretlen férfi felé fordult, a mappát az asztalra dobva keresztbe fonta karjait és hatra dőlve székén köszörülte meg torkát, mielőtt belekezdett volna mondandójába.
- Nos, nem véletlenül kérettem ide önöket eme kési órán. Az utóbbi napokban, az emberi világban járőröző katonáink furcsa eltűnésekről és meghatározhatatlan lélekenergiáról számolnak be, amik kifejezetten egy környékre korlátozódnak Karakura városában. Valamint, aranyszínű páncélzatba burkolt katonákat láttak a helyszínek környékén…  Ámbár próbálták felderíteni a forrást, aki ezzel kísérletezett, sajnos… nem tért eddig vissza. - Itt már elhagyta ajkaimat egy törődött sóhaj. Számtalan ötletem lett volna rá, mégis mi lehet az ok- elég volt visszaemlékeznem a ragályra, ami megtámadta azokat a lelkeket és az én feladatom volt a megtisztításuk. Ajkaimat összepréselve vártam a fojtatást, fél szemmel a másik halálistenre pillantva. - Seiun-san, Fujiwara Kosuke a Kidoushuu egyik új tisztjének kíséretében, az ön vezetésével derítsék fel, mégis mi történhetett. Ki áll ennek a háttertében és ha a helyzet megkívánja, likvidálják. A Nyugati kapuknál nyitnak önöknek egy átjárót, amin áthaladva a legutóbbi eltűnések közelébe érkeznek. Az egyéb szükséges információkat tartalmazza a dosszié, amit majd induláskor kapnak meg. - Úgy láttam, ezzel el lett mondva minden, amit a kapitány közölni akart. próbáltam lenyelni a torkomban összegyűlt gombócot, de az sokkal szúrósabbnak és ragaszkodóbbnak bizonyult annál, hogy le tudjam gyűrni. Így a férfi előtt kilépve jobbomat kardom markolatára helyeztem, megnyugodva az abból áradó erőteljes, éhes vibrálástól. Könnyű ám belemerülni a tévhitbe, hogy mentesültem a gyávaságtól. Most mégis, tompán kígyózik végig gerincemen a félelem érzése, de nem magam miatt aggódtam. Lélektükreimmel a mellém érkező shinigamira pillantottam.
- Örvendek a megismerkedésnek, Fujiwara-san. Bár talán kellemesebben hatna, ha nem ilyen szituációban történt volna a bemutatkozás. - Megtettem a kötelező tiszteletkört, amit mindenki felé helyesnek látok, közben töretlenül haladtam célunk felé. Seiretei időjárása álnok módon hazudtolja meg az eseményeket: lenge, nyári szellő fuvallata kap tincseimbe; az égbolton nyoma sincs felhőknek. Az a fajta napsütés ölelte körbe a várost, ami nem sokkal alkonyat előtt narancsba vált. Mintha ténylegesen nem shinigamik és emberek tűnnének el, csak egy rossz álom lenne az egész…
Bár ami engem illet, a vállaimra telepedő agóniát türelmetlenül ráztam lefelé folyamatosan. Nem lenne célravezető, ha felzaklatottan érkeznék meg odaátra, hibát követnék el, ami elindítaná a hegyomlást és pillanatok alatt maga alá temetne minket tévedésem kihatása. A kapuk előtt lefékezve balomat nyakamra helyeztem és türelmesen vártam be a férfit, majd a marcona, köpcös, csuklyás tiszt felszólítására átvettem a magam dossziéját. ami némileg vaskosabbnak tűnt a másiknál, amit Kosuke-kun kezébe nyomtak. Ahogyan lapoztam a mappa sárgás pergamenjeit, tekintetem úgy vált egyre sötétebbé és komorabbá.
- A dossziét feltétlenül juttassák vissza Fujimoto-san saját kezébe. Senki más nem láthatja a részleteket rajtam és rajta kívül. A jelentésemet közvetlenül neki fogom megtenni. Valamint, tájékoztassák Mizushima Tenkait távollétemről. - Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy visszataláljak a hideg és határozott énemhez. - Kosuke-kun, kérem mellőzze az önkéntes akciókat és körültekintően járjon el. Ne feledje, minden élet számít. - Ujjaimmal szorosabbra vettem a fogást a markolat körül és beleléptem az örvénylő, dimenziók közötti átjáróba.


4
Soul Society / Requiem
« Dátum: 2018. Ápr. 17, 00:39:28 »
Lépteim csöndes visszhangot vertek az elnéptelenedett utcán, a kora hajnali órák ellenére meglepetésemül szolgált, hogy utam keresztezte néhány szolgálatot teljesítő testőrét vagy shinigamiét. Néma biccentéssel üdvözöltem őket, majd folytattam tovább utamat, minden megtett lépéssel egyre bizonytalanná válva. Az lenne a helyes, ha sűrűben tenném meg ezt az utat. Torkom kaparni kezd, gyomrom görcsbe rándul és csupán nehezen tudom leplezni kezeim remegését, az sem segít ki helyzetemből, hogy vékony ujjaimmal szorosabban markolom a virághajtásokat rejtő dobozt tartó szalagokat. Messziről kirajzolódik előttem a Kuchiki-birtok körvonala, megtorpanva mélyet lélegzek a meleg, kora nyarat idéző levegőből mielőtt tovább indulnék.
A férjem és a lányom elvesztése… az, amit bedobozolva agyam leghátsóbb részeibe rejtettem el remélve, hogy egyszer majd könnyebb lesz, és nem fogok annyit gondolni a veszteségre. Mint ahogyan a lábát balesetben elveszített katona is megtanul tolószékkel közlekedni, én magam is megtanultam együtt élni a tudattal. Sosem fogom látni Meit, amikor férjhez megy. Nem fogom hallani többé a rekedtes, öblös kacajt, amit Kai hallatott, ha elrontottam a vacsorát és prüszkölve dobtam a kukába a lábassal együtt. Eleinte mozdulni is nehéz volt… utána üresen, érzelemmentesen tettem, amit kellett. De az azóta eltelt összes évnek ezen a napján minden seb újra feltépődik. Gondoltam már rá, hogy a szoba sötétjébe bújva átszűkölöm a napot-, de az hol lett volna méltó hozzám? Így hát egyenes tartással indultam el, miután zanpakutomat csuklómra csatoltam. Átvettem másik kezembe a csomagot és a szentély felé közelítettem, biccentve az őröknek, mikor elhaladtam mellettük. Érzékeltem Tomoe lélekenergiáját is a távolból, halovány bűntudat suhant át rajtam, amiért még neki sem jeleztem érkezésemet. Teljességgel biztos voltam benne, hogy a későbbiek során szelíd, mégis szurkálódó megjegyzéseit hallgathatom, bár valószínűbb lehet az, hogy rám való tekintettel nem is említi neheztelését. Amiért hálás leszek… Kiléptem a lábbelimből és félrehúztam az ajtót, belépve a férjem arcát ábrázoló képet látva valami húzni kezdett a mély felé. Beljebb lépve füstölőt gyújtottam és szótlanul leültem, lecsökkentve a lehető legminimálisabbra a belőlem áradó energiákat- nem akartam, hogy bárki is megtaláljon. Óvatos mozdulatokkal hámoztam ki a virágokat és láttam neki a precíz elhelyezésnek, próbálva arra ügyelni, egyenletesen díszítsem fel hitvesem szívének oly kedves virágaival az emlékhelyet. Mikor az utolsó cserepet vettem kezeimbe, akkor hallottam meg a lépéseket és ugyan érzékeltem a reaitsu közelségét, a legkevésbé sem számítottam arra, hogy az ajtó elhúzódik és a fényárból egy ismerős vonásokkal megáldott férfi fog le rám tekinteni. Igyekeztem kihúzni magamat és szelíd meghajlással köszöntöttem az ismeretlent.
- Hamarosan végzek, nem tartom fel sokáig önt. - Jobbommal fülem mögé simítottam tincsemet, ami arcomba hullott és hátrébb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem a férfit. Emlékeztetett Kaira, de talán még nála jobban ismertem fel benne Tomoe vonásait. Kékjeimet elvontam arcáról és az utolsó cserepet is a kiszemelt helyére tettem. - Kérem, adja majd át üdvözletemet a családfőnek. - Ül ki arcomra az udvarias mosoly és a szertehagyott apróságok összegyűjtéséhez látok neki.

5
Pályázatok / Mizushima Seiun
« Dátum: 2015. Szept. 28, 15:45:20 »
(click to show/hide)


KIDOUSHUU HADNAGYI PÁLYÁZAT



Fáradtan fordult át másik oldalára, megpróbálta erőltetni az alvást, ami egyenlőnek ígérkezett a lehetetlennel. Nem csupán az udvarról felszűrődő, fojtott beszélgetés hangjai zavarták, hanem a készülődő vihar morajlása is. Természetéből adódóan rajongott a viharért, s annak minden formájáért: testét elöntötte a természet iránti csodálat minden esetben, amikor érvényesülni látta annak erejét. Nem lett volna ez másképpen most sem, azonban felvillant benne a gondolat: elfelejtette bezárni az üvegház ajtaját, amit ha kicsap a vihar szele, a mediterrán növényei megbetegszenek az őket érő hűvös fuvallattól és csapadéktól. Elfehéredve ugrott ki az ágyból, ragadta meg hófehér köntösét és sietett az udvar felé, amikor különös hangokra lett figyelmes. Ráfoghatta volna a személyzetre, vagy az őrségre, de érezte, hogy az illetőhöz társuló lélekenergia egyikükhöz sem tartozhat. Előfordulhat ugyan, hogy házának nem ismeri minden alattvalóját, de erre az esély vajmi kevés volt. Mély levegőt véve nyitott hát be a szobába, ahol a betolakodót sejtette, miközben a nyakában lógó medálhoz ért. Megnyugtatta zanpakutojának jelenléte, még akkor is, ha Amahara arroganciája révén már rég nem tanácskozott vele semmiről sem. A hűvös kilincs érintésére álmának maradéka is elillant szemeiből, így arra is jutott ideje, hogy elidőzzön a gondolton: Hová lettek az ajtó elé állított őrök? Kifejezetten fontos iratokat őriztek ebben a szobában, melyek eltűnése komoly problémát okozhat a Mizushima-háznak. A nemesi házak közötti kiélezett jelenlegi helyzetben pedig egy ilyen támadható felületet hagyni... beláthatatlan következményekkel járna. A szeme elé táruló látvány több volt, mint sokkoló: a fiókok kihúzva, összetépett, felbecsülhetetlen értékű tekercsek hevertek a padlón; egy feketébe öltözött férfi pedig az ablakon mászott kifelé, egérutat keresve. Seiun körbepillantva meglátta a két őr holttestét az íróasztal mellé fektetve, majd határozott hangon szólalt fel:
- Megállni!- A férfit azonban csak gyorsabb mozgásra ösztönözte felcsendülő hangja, így maga is shunpora váltva követte a férfit, aki valamiféle átjárót idézett meg, s mielőtt az őrség többi tagja odaérhetett volna, hogy közbelépjen, átkelt rajta. Az átjáró előtt fékezett le, majd ellentmondást nem tűrően pillantott az őrség vezetőjére: - Szóljanak az apámnak, valamint eszük ágába se jusson tájékoztatni a bátyámat arról, ami most történt. Egy rendkívül fontos tekercset tulajdonított el ez a férfi, én magam kívánok eljárni ebben az ügyben. - Tette a férfi elé a kezét, aki az egyre jobban halványuló átjáró felé vette az irányt, miután mély levegőt vett, maga is átkelt. Rendkívül kínos szituációba keveredett, minél jobban törekednie kell a diszkrécióra, így csupán nagyon kevesen szerezhetnek tudomást erről az akcióról. Szemöldökét ráncolva lépett ki egy tisztásra, mely meglepő módon hófödte volt: nehezére esett betájolni a hely földrajzi fekvését, így fel is hagyott vele. Jelen pillanatban nem ez volt a fontos. Sötétkék lélektükreit körbejáratta a területen és meg is akadtak a házon, melyből tompa fény sugárzott kifelé az éji világba. Közelebb shunpozva lesett be az ablakon, de az asztalra tett étkészleteken és gőzölgő sülteken kívül nem fedezett fel semmit sem. Az ajtóhoz sétálva szorosabbra fogta magán köntösét, vékony ujjait a faajtóra tette és enyhe lökéssel kinyitotta az ajtót. A legrémítőbb az volt, hogy nem érzett semmiféle jelenlétet- lehetséges lenne ez egyáltalán? Az ételeket nem égen helyezhették az asztalra, ahogyan a poharakban lévő italt sem önthették ki régen, megérintve őket tapasztalta hidegségüket. A következő szobába lépve érzett tompa jelenlétet, ösztönösen sietett a következő ajtóhoz, s azt felnyitva megpillantotta a pincébe vezető lépcsősort. Annyi ideje maradt, hogy hátrébb lépjen, mert viharos gyorsasággal közeledett felé egy alak, pontosan az, akit a birtokon is látott.
- Meglepő, hogy ilyen gyorsan utánam jöttél, bár direkt tartottam fent az átjárót ilyen sokáig.- Lassú mozdulatokkal tekerte le a feje körül a kendőt, mely eddig eltakarta arcát, amit megpillantva gyomra görcsbe rándult. A hosszú, fekete haj és aranyszín tekintet ismerős volt számára, Kai vonásait vélte felfedezni bennük.
- Tapintatlan dolog más halottjának a külsejét magunkra ölteni.- Szólt dorgálón, miközben tekintetét az aranyló szempárba fúrta. - Szolgáltassa vissza a tekercset, mit eltulajdonított, s jöjjön vissza velem, hogy Seiretei előtt felelhessen elkövetett bűneiért.- Nem hitte maga sem, hogy békés úton lezárhatja a találkozót, de nem rá vallott volna, ha nem próbálja meg. Kérésére kapott gúnyos kacaj elegendő válasznak bizonyult. - Aueiku, Amahara!- Nyakáról leoldódott a lánc, a kasza mérete is megnőtt és hamarosan kezében fogta feloldott állapotú zanpakutoját. Ellenfele arcára szomorkás kifejezés ült ki, elé sétált. Alakja immár sajátjáé volt, undok, torz valójában állt Seiun előtt.
- Jó árat kaptam azért, hogy leszállítsam ezt a tekercset, nem fogom magamat könnyen adni, kislány.- Előhúzta kardját, s támadott. Nehezen tért ki előle, csapásai gyorsak és pontosak voltak, kellő erőbevitellel. Nem harcolt még ilyen ellenfél ellen, ez jól látszott Seiun mozdulatain.
- Dansusumire!- Nyögte, miközben a kasza két pengéje közé szorult kardot próbálta kicsavarni a férfi kezeiből. A szoba területét benőtte a Seiun által megidézett erdő, s édes virágillat áradt szét, midőn elkezdtek lefelé hullani az ibolyavirágok.
- Egy ilyen giccses támadással ellenem semmire nem mész, cicám. Kamimasu Monsuta, Kyūketsuki! (Harapj, szörnyeteg! Vámpír!)- Kardja vége gömbszerűen kezdett dagadni, míg ki nem okádott magából több pró, vékony tűt, melyből néhány belefúródott a lány arcába. Érezte, hogy testét kezdi átjárni a méreg, így a virágokat gömbökké rendezve irányította ellenfele felé, s kezdetét vette a tánc, melyben úgy tűnt veszíteni fog a lány. A férfi végül hagyott egy fedetlen pontot, ahová a lány döfte is azonnal a kaszát, félig kettémetszve a férfi mellkasát. Annak zanpakutoja beleállt oldalába, erősen vérző sebet hagyva maga után. Megszédült, lábainak nehezére esett tartani a rájuk nehezedő súlyt és úgy tűnt, talán haza sem fog érni. Úgy érezte, többre képes annál, mint hogy itt haljon meg, erejének maradékát összeszedve kutatta át a halott férfi ruháját és elő is húzta belőle a tekercset, majd hozzálátott sérülése ellátásához. Nem fog szégyent hozni a Yonbantaira, nem fog itt elvérezni! Ugyan nem rendelkezett a szükséges technikával, képes volt a vérzést csillapítani annyira, hogy visszatérhessen Seireteibe, átadja a tekercset az apjának és az osztaga gondjaira bízhassa magát. Hosszú ideig fog emlékezni ara az arcra, amit kapitánya vágott, mikor vértől csatakosan, szakadt köntösben és hálóingben megjelent az osztag területén, azt motyogva összeesése előtt, hogy át kell adnia az ellopott tekercset az apjának. Azt pedig végképp túlzásnak érezte, hogy az incidens megismerése után a főkapitány úgy döntött, hogy feljebb lépteti a ranglétrán. Minderre egy személyes látogatás keretein belül került sor, mikor is a főkapitány maga közölte döntését vele lábadozása során, a lelkiismeretes munkájára és szorgalmára, rátermettségére, hűségére hivatkozva. Először azt hitte, rossz helyre látogatott el a férfi és csak sokadik elmagyarázásra sikerült megértenie, hogy valóban nem viccelt a kapitány. Kissé meglepődött ugyan, de örömmel fogadta a felkérést, végül is, nem különbözhet oly nagyon a hadnagyi munka attól, amit eddig csinált... Nem igaz? ^-^

6
Shinigami / Mizushima Seiun
« Dátum: 2014. Szept. 20, 13:39:08 »
(click to show/hide)

Név: Mizushima Saeko Seiun
Nem:
Kaszt: Shinigami
Szül.idő: Szeptember 19.
Kor:  87 év

   • Emberként: -
   • Lélekként:  87 év

Kinézet: 167 cm magas, 54 kg. Bár lassan száz éves lesz, küllemre egy húszas évei elején járó lányról van szó. Vékony csontozattal áldotta meg az ég, ennek köszönhetően alakja karcsú, vékony, törékenynek tűnő. Mozgása kifinomult, lassabb a megszokottnál. Tartása mindig egyenes, egyfajta elegancia sugárzik belőle. Megjelenéséből, mozdulataiból sejthető származása; azonban ezt soha, senki orra alá nem dörgölné. Bőre világosabb színű, szinte sápadtnak tűnő. Haja vörös, hosszú, háta közepét éri- többnyire valamennyit felcsavarva hátrafog, s rögzíti néhány hullámcsattal: nem szereti, ha túl sok haj lóg a szemébe. Szivárványhártyája vörös színű, s ha nem a shinigami egyenruháját viseli, akkor az emberek világából vett ruhákban tündököl, de nem veti meg a kimonokat sem.

Jellem: Mérsékelten kedves, kissé szigorú jellem. Érzelmeit igazából képtelen elrejteni: azonnal kiül arcára valami kifejezés, amiből azonnal lehet tudni, mit érez. Segítőkész, megbízni viszont nagyon kevés emberben hajlandó. Amennyiben nem tetszik neki valami, igyekszik elnyomni magában, de rövid időn belül nyersen közli. Kikapcsolódásként a konyhában tevékenykedik, kedvenc időtöltése a különböző receptek továbbfejlesztése, s a végeredmény elfogyasztása. Étvágya hatalmas, ám akkor élvezi a legjobban a falatozást, ha van kivel megosztania. Szereti szabadidejét ezen kívül még olvasással tölteni és néha ő maga is ír egy-egy hosszabb-rövidebb történetet. Ezeket természetesen mélyen titkolja, senkinek sem mutatná meg. Személyiségén az eltelt évek nem hagytak különösebb nyomot.

Zanpakuto/Képességek:

Név: Amahara
Típus: Növény alapú
Parancsa: Aueiku, Amahara! (Ébredj, Amahara!)
Zanpakuto kinézete: Lélekölője alapállapotban egy aprócska, kasza formájú medál, mely egy apró ezüstláncon függ a nyakában. A kaszán három penge van, melyek így helyezkednek el: katt. A fegyver/medál teljes egészében fekete színű. A shikai aktiválása után a medált tartó lánc leoldódik Saeko nyakáról. A kasza megnagyobbodik, hossza eléri a 170 cm-t is, a lánc pedig a végére tekeredik.
Támadása:

- Amahara kertje ( Gaden no Amahara): Képes létrehozni egy 50*30*50 m-es mezőt. Ebben a mezőben kedve szerint képes létrehozni növényeket, azokat manipulálni. Alapjaiban véve kinézetre egy trópusi őserdő és egy virágoskert keveréke. Fő látványossága azonban egy három méter magasságú fa, melyen különböző színű virágok helyezkednek el. Ezekből a virágokból ugyanolyan színű virágport képes a levegőbe juttatni, mint amilyen színű a virág, s ezek eltérő hatással vannak az áldozat szervezetére. Kék színű virágpor: lelassítja a reakcióidőt. Sárga színű virágpor: elálmosít. Piros színű virágpor: zavart okoz a vérkeringésben. Fehér színű virágpor: önellenes gondolatokat ébreszt az ellenfélben. Lila színű virágpor: regenerálja a fizikai sérüléseket.

Zanpakutuo hatóereje pontokra osztva:
• Kék színű virágpor: Zanpakutuo pontonként 1 mp-et képes lassítani a reakcióidőt. Tehát 1 pont esetében 1 mp, 2 pont esetén 2 mp… 24 pont esetében 24 mp.
• Sárga színű virágpor: 4 pontonként képes erősíteni a virágpor hatását. 1 pont: Nyomottságot érez az ellenfél. 5 pont:  A nyomottság mellé kedvtelenség társul. 10 pont: Enyhe fáradtságot érez. 15 pont: Az ellenfél erősödő szédüléssel, bizonytalansággal járó fáradtságot érez. 20 pont: Az ellenfél képtelen úrrá lenni a rajta úrrá lévő ólomsúlyú fáradtságon és elbóbiskol. 24 pont: Az ellenfél mély álomba merül, melyből rendkívül nehezen ébreszthető.
• Piros színű virágpor: 1 pont: Szinte nem is érzékelhető, de képes emelni minimálisan a pulzusszámot. (3-4-el.)  5 pont: Képes lesz minimálisan csökkenteni a pulzusszámot. 10 pont: A systole és dyastole minimális befolyásolása. 15 pont: A véráramlás irányának minimális befolyásolása, feltartása. 20 pont: Képes lesz asystolét, tachycardiát előidézni. 24 pont: Már nem csupán a véráramlást képes befolyásolni, hanem a szív izomzatát, ezen belül is a billentyűk mozgását. Tehát: Képes AMIt előidézni, vagy fibrillációt.
• Fehér színű virágpor:1 pont: Enyhébb rossz kedvet ébreszt. 5 pont: Levertség, szomorúság- esetlegesen az illető eszébe juthatnak szomorúbb emlékek. 10 pont: Csapongó kedv, egyik pillanatban nevetni lenne képes, másikban sírni. 15 pont: Oldhatatlan, depresszív kedv lesz az áldozaton úrrá.  20 pont: Az ellenfél képtelen lesz kizárni fejéből az öngyilkossággal kapcsolatos gondolatokat. 24 pont: Olyan mértékben erősíti fel az önellenes gondolatokat, hogy az illető képes pánikrohamot kapni.
• Lila színű virágpor: 1 pont: felületi sérülések gyógyítását kezdi el, de nem gyógyítja fel teljesen. 5 pont: a felületi sérüléseket begyógyítja, helyükön a lassan leeső varr marad. 10 pont: savak, gyógyszerek által okozta megbetegedések, sérülések regenerálása minimálisan: éppen csak annyira, hogy a gyógyító részleghez kerülésig túlélje az illető. 15 pont: belső sérülések gyógyítása 20 pont:Esetlegesen elvesztett vérmennyiség pótlása, nem maximálisan- csak az életben maradáshoz minimálisan elég mennyiséget pótolja. 24 pont: Törések, elvesztett végtagok sérült felületeinek begyógyítása. -> Ezek a technikák időigényesek. Minél súlyosabb a sérülés, annál tovább tart felgyógyítani.

*  systole: Szívösszehúzódás
* dyastole: A szív üregeinek normális kitágulása, melynek idején a vér beáramlik az adott üregbe. A pitvari dyastole megelőzi a kamrait és mindkét kamrai ritmusosan váltakozik a systoléval. (A szívműködés elernyedési [telődési] szakasza.)
* asystole: A szív hiányos összehúzódása, tökéletlen systole.
* tachycardia: kórosan szapora szívműködés.
* AMI: Acut Miokardiális Infarktus: szívinfarktus. Kialakulásakor egy véralvadék hirtelen elzár, vagy erősen beszűkít egy artériát a szívben.
* fibrilláció: Az izmok szabálytalan remegése. Pl. szívizom esetében, melynek révén a szív nem tudja ellátni pumpáló funkcióját.




Előtörténet:




Amióta az eszemet tudom, azóta nem tudom megmondani, melyik időszak a kedvencem. Talán a száraz, perzselő napsütéstől égető nyár? A hideg, havazásokkal tarkított, komor tél? Az esős, szomorú, sötét kedvű, ámde színes ősz? Vagy talán a színek százaiban pompázó, illatos, kedves, meleg tavasz? Mindegyikben megtaláltam a maga szépségét, s pont ezért a szépségért rajongtam értük. Most is éppen kedvtelve bámultam kifelé az ablakon: valahogy elűzte rossz kedvemet a napsütés, és a langyos, őszi szellő. Már régóta nem éreztem magamat ennyire oldottnak: bár most sem érzem azt a felhőtlen boldogságot, amiről a kedvenc könyveimben írnak, amikor a főszereplő lány megtalálja a megbocsátást szerelme karjaiban, és elcsattan a történet végét jelző érzelem dús csók. Ajkam féloldalas, keserű mosolyra húzódik: az biztos, hogy sosem fogom megtalálni ezt a boldogságot.
Ugyanabban a tehetetlenségben töltöttem életem legtöbb napját, mint a mait is: s bár emlékeim sosem fognak elveszni, valahogyan mégis ebben reménykedem. Nem volt rossz életem, legalábbis ez a jelző nem húzható rá: az egyik nagy nemesi család mellékágába születtem- s bár nem kell attól tartanom, hogy egy nap rám szállna a ház vezetésének dicső terhe, napjaim mégis úgy telnek, mintha egy nap azzá válhatnék. Magam sem tudom, mikor mosolyogtam utoljára őszintén valamilyen emberi tevékenységen- talán akkor, amikor Kai még élt. Ő volt az egyetlen ember életemben, akit tényleg szerettem szerelemmel. Az egyik születésnapon mutattak be minket egymásnak: elrendezett házasság lett volna. Kiskoromtól kezdve úgy neveltek, hogy elfogadjam a feladatokat, melyeket rám osztanak, én azonban mégis lázadtam… nem akartam férjhez menni. Bár családom szoros kapcsolatban állt a Lélektovábbképző Akadémiával, nem akarták megengedni, hogy én is a halálistenek útjára lépjek. Pedig, gyermekkorom óta jeleskedtem a vívás művészetében, s mire felcseperedtem, elég ügyes kardforgatóvá váltam. Az éhséget évek óta éreztem és egyre inkább növekedett- természetesen tisztában voltam vele, minek is a jele ez. Azonban feleslegesnek tartottam azt, hogy felhozzam kívánságomat bármelyik vacsora vagy reggeli alkalmával is, miután egyszer elutasításra került: talán azért, mert én voltam az egyetlen leánygyermeke apámnak, borzasztóan féltett. Szinte kalitkába zárt madárkaként éltem: azonban azon a napon, amikor a magas, karcsú férfi elém állt egy jegygyűrűvel, tudtam, hogy végre valóra válhat a vágyam. Sikerült kiharcolnom, hogy ő beleegyezzen a tanulmányaimba, egyfajta kárpótló ajándékként, amiért a felesége leszek.
Miközben tanulmányaimat szépen, ügyesen haladva elvégeztem, a kötelező találkozók Kaiial átváltoztak valami mássá. Lassan egymásba szerettünk s végre kerek volt számomra is a világ: a mindennapi, egymáshoz túlságosan hasonló feladatok elvégzése nem jelentett akkora terhet már, mert tudtam, hogy a jegyesemmel tölthetem a délutánomat. Abban a kis kertben töltöttük közös perceink jelentős részét, amelyiket gyermekéveimtől kezdve én gondoztam. Mindig is vonzottak a virágok, s szabadságomat akkor élhettem ki igazán, amikor a gyomnövényeket húztam ki a sáros földből: valamiért jól esett számomra a két kézzel végzett munka, s a növényeim meghálálták a gondoskodást. Gyönyörű, virágzó kertem volt, amire büszke voltam. Ide jártam meditálni, s egy ilyen meditáció alkalmával találkoztam zanpakutom szellemével. Hallottam már róla, hogy a legelképesztőbb dolgok is lehetnek szellemek, de sosem gondoltam volna, hogy a létező legszebb teremtménnyel fogok találkozni. Belső világom ugyanúgy nézett ki, mint a kertem, csak a növényeknek arcuk és hangjuk volt- száz csilingelő hangocska, mely halkan édes dalocskát dúdolt.
- Ideje volt már, hogy találkozzunk, Saeko. - hangja hallatán a dalocska abbamaradt, én pedig tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Sosem gondoltam volna, hogy a létező leggyönyörűbb teremtmény lesz majd kardom szelleme: Küllemre egy nő alakját öltötte magára, teste mégis növények indáiból és virágokból állt. Szemei helyéről fehér fény sugárzott, melyek láttán zavartan sütöttem le tekintetemet.
- Igen, ideje volt már; de ez nem változtat azon, hogy szörnyen meg vagyok illetődve. - Emeltem fel a fejemet és néztem rajta még egyszer végig. A kert közepén lévő szikla halomról leszállt, és felém indult. - Ez a hely… gyönyörű. - Képtelen voltam betelni a látvánnyal: egészen addig mozdulatlanul álltam és figyeltem az arccal rendelkező virágokat, míg egy hűvös tenyér vállamhoz nem ért.
- Mondd ki a nevemet. Tudod jól… még ha mélyen el is temetted magadban.- Amint kiejtettem a számon az Amahara szót, a lény egyszerűen köddé vált. Jegyesem megpróbált ugyanannyira örülni annak, hogy megismertem kardom szellemét, mint én; de valahogy nem volt igazi az öröme. Talán azért, mert az esküvőnk után néhány nappal kiderült az is, hogy gyermeket várok és ő ezt megsejtette?
Nagy reményeket fűztek hozzám és a gyermekemhez: amikor először megmozdult, úgy éreztem nincs szükségem a boldogsághoz semmire sem, csak a bennem növekvő magzatra. Ajkaim annyiszor húzódtak mosolyra, amennyiszer éreztem amint kis lábacskái, kezecskéi megmozdultak.
Kénytelen voltam belemenekülni a terhességembe, ugyanis Kai megbetegedett. Pár hónap harc után veszítettem el a férjemet, a 4. osztag semmit sem tudott érte tenni azon kívül, hogy meghosszabbították életét pár héttel: hátha megérheti leánya megszületését. Biztos voltam benne, hogy a bennem növekvő kis gyönyörűség egy kislány.
A kilencedik hónap vége felé jártam, amikor a könyvtárban rosszul lettem: égető fájdalom nyillat a hasamba és ömleni kezdett belőlem a magzatvíz. Testőrségem tagjai, akiket mindig is ellenszenvvel figyeltem, azonnal a gyengélkedőre szállítottak. Mei meg is született, de mielőtt megkönnyebbülhettem volna, közölték, hogy a kisbabám halva született meg: a köldökzsinór a nyaka köré tekeredett, és a szülés közben megfojtotta.
- Seiun-san, kérem, hamarosan indulnia kell az osztagához… Az első napja.- Úgy rezzentem össze hangjára, hogy majdnem beleültem a tócsába, ami a rózsabokrom előtt éktelenkedett. Azt hiszem, ez egy negatív tulajdonságom: ennyire hogyan lehetek képes belemerülni az emlékeimbe? Megigazítottam magamon az egyenruhát, majd arra a harminc évre gondoltam, amit a számomra legfontosabb személyek halála óta itthon töltöttem el. Szükségem volt ennyi időre ahhoz, hogy képes legyek tovább lépni-, s ha az elvesztés fájdalma mindig is nyomasztani fog, előnyt kovácsolok belőle.

Oldalak: [1]