Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Meiou Tokiya

Oldalak: [1]
1
Soul Society / Pukkancsrablás a zártosztályról
« Dátum: 2016. Máj. 11, 00:42:07 »
Kezdő helyszín: 4. osztag, betegszoba
Időpont: néhány nappal Shiki és Youko beszélgetése után

Öregem, amit az után a Hueco Mundoba tett túra után kaptam Oyajitől, azt nem tettem zsebre, pedig még ő is örült a megkerült rokonnak! Ettől még hallgathattam naphosszat, hogy így vagyok felelőtlen meg úgy, és törődhetnék azzal, hogy lassan a mindenféle hirtelen ötlettől vezérelt magánakciók helyett át kéne vennem tőle a család vezetését... naná. Mintha ő azt annyira át akarná adni, csak a lustaságában felhalmozott papírmunkáját sózza rám büntetésként, amikor éppen rossz passzban találja egy tréfám. A sokadik kör kioktatásnál mérgemben majdnem megjegyeztem, hogy akkor bizony a sátánkígyó* szívhatná a fogát, hogy elbaltázta annak idején a számításait, de inkább nem tettem. Már csak azért sem, mert ezzel egyrészt nem tréfálunk, másrészt Otouto sem díjazta volna az eset említését. Na meg az öreg sem gondolta azokat a kiselőadásokat annyira komolyan, szerintem már rég elment volna Shiki-chant ajnározni, ha nem rettenti meg a gondolat, hogy talán mindkét fiát képeznie kéne.
Ami azt illeti, én nem éreztem annyira szükségét, hogy meglátogassam. Értelmetlen lenne ott ülnöm az ágya mellett, miközben még eszméletlen. Ami azt illeti, bőven elég volt egyszer annyira elesettnek és összetörtnek látnom, mint mikor hazahoztuk. Talán gyerekes, de nem akartam, hogy így éljen az emlékeimben. Egy bőgőmasina volt kölyökként, a fene se gondolta, hogy egyszer erős nő lesz belőle, de miután kapitány lett, már inkább úgy gondoltam volna rá. És nem, véletlenül se vettem a karjaimba, vagy morogtam rá minden egyes tisztre, aki hozzá akart érni Akira-chanon kívül. Az valaki más volt. :arrogant: Mikor Ane-san elmondta a minap, hogy már felébredt, akartam adni neki még egy kis időt, mielőtt ránéznék. Egykori kapcsolatunkból kiindulva én lennék az utolsó, akit szeretné, hogy gyengének lássa. Biztos furcsán néznének rám, ha kimondanám, hogy próbáltam tekintettel lenni az érzéseire. Következésképp erről ugyanúgy nem beszélek, mint arról, hogy végső soron én hoztam haza. Kellemetlen beszélgetés lenne belőle.
Mikor végre rászánom magam a látogatásra, csak remélni merem, hogy már nem egy gyenge kislányként fekszik az ágyában. A yonbantaiban persze Akira-chantól komoly kiselőadást kell végighallgatnom arról, hogy még nem kéne a leányzót felzaklatni. Mikor a nálam lévő eszközöket kívánja szemrevételezni, halálos komolysággal kapok a szívemhez, hogy ennyire bízik bennem. Ez a bánásmód mégiscsak több a soknál, nem holmi gyilkos haramia vagyok, aki az életére akar törni! Végül sikerül tovább lógnom és bekopoghatok Shiki-chan szobájának ajtaján.
– Jó reggelt, Álomszuszék – lépek beljebb, mintha mi sem történt volna. Az elmúlt évtizedekben tökéletesen megtanultam úgy tenni, mintha a kellemetlenebb emlékek meg sem történtek volna. Még éppen idejében sikerül elhajolnom egy felém hajított tű elől. Hát ezt meg honnan a nyavalyából szerezte?! :O.O: Még bőven pihennie kellene, nem ninját játszania az elorozott eszközökkel! – Ejnye, így kell köszönteni a rég nem látott rokonokat? ^^” – most szívesen visszaszívnám a korábbi gondolataimat. Sokkal aranyosabb volt, amikor aludt. És hatványozottan kevésbé veszélyes. A következő nagyobb tárgy elől nem hajolok félre, inkább elkapom röptében, miközben az újabb vádat hallgatom arra vonatkozóan, hogy miféle ”aljas trükkre” – ezt a kifejezést kikérem magamnak! - alkalmas eszközt hordozok magammal. Na ez már tényleg több a soknál!
– Befejezted? A feltételezés is fáj, nem rúgnék bele az eleve földön fekvőbe, ha rokon az illető – jelzem fájdalmam, némi színpadias túlzással, majd igyekszem fél fokkal komolyabbra venni a figurát. – Csak kíváncsi voltam, milyen állapotban sikerült hazakeveredned. De ahogy elnézem, túlzottan is elemedben vagy, úgyhogy nekem itt semmi dolgom – teszek egy jelzés értékű gesztust az ablakon túli táj és az ajtó felé. Csak a móka és a megszokott vérszívás kedvéért. Ha már a kis Pukkancsnak volt mersze dobálással köszönteni, ennyivel igazán tartozom neki. :roll:

* Egykori jegyesének (aka Toshi feleségének) az apja

2
10. osztag / Titkos átjáró a 11. osztagba
« Dátum: 2015. Dec. 29, 22:25:23 »
(Nem annyira)
Titkos átjáró a 11. osztagba
Az osztag sakura fáin is túl, 10. és 11. osztagok területét elválasztó falon található egy szabályos, kör alakú átjáró, melyet erről az oldalról újonnan telepített bambuszerdő határol.
Az átjárót a Meiou-ikrek ütötték, amikor a szomszédos osztagokba kerültek, és nem volt kedvük megkerülni mind a két telket egy találkozóért, miközben a falon át gyorsabb lenne az útvonal. Miután a kapitányok nem mutatták jelét, hogy bánnák ezt a kis ajtót osztagaik között, a lyukat szabályos körré formázták, levakolták, és a 10. osztag oldalán bambuszokat ültettek köré. Ez utóbbi Nao-chan ötlete volt. A fal másik oldalát a 11. osztag kapitánya ékesíti a kedvére való virágokkal – saját érdekedben ezekre vigyázz, ha átruccannál a szomszédba, mert ha kárt teszel bennük, a főkapitány sem menthet meg a Kenpachi haragjától!
A fal innenső oldalára visszatérve, a faltól 1-2 méternyi távolságban, a bambuszok között egy pavilon található, mely a rossz időtől hivatott védeni az alatta lévő hintaágyat és a hozzá tartozó alacsony kis asztalt és kerti székeket. A hely ideális egy-két ital elfogyasztására, relaxálásra, családi piknikre. A szomszédból bárki bátran áthívható pihenni, ám ha viszonzásul zanjutsu edzésre hívnak kedves szomszédaink, ajánlott elfogadni az ajánlatot, nehogy sértődés legyen a vége! A látogatás a 11. osztagba megengedett és támogatott, a garázdálkodás és rongálás odaát viszont mindkét oldalról megtorlást von maga után, mert a jó szomszédság feltétele, hogy tiszteljük egymás tulajdonát. ;)
A bambuszerdőben kész labirintus lett kialakítva. Különböző kidolgozott utak tekeregnek céltalanul, gyakran még a kikövezetlen ösvények is vezetnek valahová. Az egyik ilyen titokzatos úton lehet eljutni a bambuszok közé rejtett épületbe. Az épület teljesen fel van szerelve. Van benne konyha, fürdő, nappali, hálószoba, így akár hetekig kényelmesen el lehet élni itt annélkül, hogy a halálistennek ki kéne tennie a bambuszerdőből a lábát. Kis kertjében még egy tó is található.
Erről a titkos helyről csak az osztag tagjai tudnak, kiknek tilos tovább adnia az információt. Külsősök között is igen kevesen ismerik a helyet. Érdekesség, hogy itt még térerő sincs! Így ez a leginkább pihenésre alkalmas hely az osztagban. Erre a helyre még a kapitányi és hadnagyi irodából induló, földalatti titkos alagút rendszerből is el lehet jutni ide.
További érdekessége még a bambuszrengetegnek a betelepített pandaállomány, amik itt élnek Dansouko Kirihitoha közbenjárásának köszönhetően.

3
Pályázatok / Meiou Tokiya pályázatai
« Dátum: 2015. Okt. 02, 00:15:35 »
Engedély: Staff
IC részek kijátszásáért ezer köszönet Anaonak, ami a játékhoz kapcsolódó vidám pillanatokért is megilleti - mindketten sírva röhögtünk x"D
Előzetes jel- és szómagyarázat:
 - Tokiya színe, csak félkövér+dőlt = Toshizou
 - "Öreg" - a karakter édesapja


Hadnagyi pályázat - 10. osztag

Mikor az öreg azt mondta, levelem érkezett a 46-ok Tanácsától, azt hittem, rosszul hallok. Többször is visszakérdeztem, minduntalan a borítékot próbálta átnyújtani nekem. Méretéből ítélve nem tűnt komolytalan ügynek, még az is felmerült bennem, hogy drága jó apánk ezzel próbálna szigorítani az eddigi rendszeren és ő maga hamisította a dolgot. De a pecsét eredetinek tűnt, így végül elfogadtam, majd a szobámba somfordáltam az időzített bombával. Erről eszembe jutott, akár Yuko-chan ténykedése is lehet a háttérben. Nem voltam biztos benne, hogy ilyen előzmények után akár bottal meg merjem-e egyáltalán piszkálni. :| Végül persze győzött a kíváncsiság, és kinyitottam a papírost. Megjegyzem, elég vaskos súlya volt. Az első, ami kihullott belőle, egy hadnagyi karszalag volt. Erre azonnal felvontam a szemöldököm, majd elolvastam a csatolt levelet, melyben a 46-ok Tanácsa Fujimoto Masayoshi főkapitány ajánlására kinevez a Juubantai hadnagyának. Hitetlenkedve olvastam a levelet, mikor ikeröcsém belépett a szobába. Elég érdekes fejet vághatok, de Otouto mégsem ezzel foglalkozik, hanem az asztalon heverő karszalagot szemrevételezi.
- Yare-yare, a piszkos ügyletekbe már be se avatsz, Aniki? :roll: – legyezőjével el is takarja az arcát. Gyanúsan jól szórakozik ezen. Nagyon komolyan gondolkodom az ügyön, miközben lejjebb viszem arcom elől a papirost.
– Mondd, Otouto, véletlenül sincs születésnapunk, hogy egymást tréfáljuk meg, ugye? – vonom fel szemöldököm, miközben reakcióit szemlélem. Ez még egymás felé is vaskos tréfa lenne, ilyesmivel talán még ikertestvérem sem tréfálkozna. Nekem legalábbis eszembe nem jutna, de ez nem jelent semmit, ilyen téren más a gondolkodásmódunk.
- Dehát Aniki, én soha nem tréfálnálak meg... a születésnapunkon :roll: – hallat egy halk kacajt a legyezője mögé bújva, miközben közelebb sétál, hogy a vállam felett belelessen a kezemben tartott levélbe. No erre nem mernék mérget venni, mármint hogy épp azt a napot hagynánk ki egymás megtréfálására, elvégre a kerek évfordulóknak meg kell adni a módját, és idén az következik. >.> De legalább az ő arckifejezéséből tudnám, mit kell gondolnom, mert én ezt az egészet nem értem! – Ez igazi.
– Arra én is rájöttem, zsenikém. Rajtunk kívül senkinek nincs annyi esze, hogy előálljon egy ilyen csínnyel – válaszolok egy kicsit talán zsémbesen, mert még mindig nem sikerült összeraknom magamban ezt az egészet. Kinek jutott az a hülyeség eszébe, hogy belőlem hadnagyot csináljon? És Otoutoból miért nem?Ikeröcsém köhintésére kapom fel a fejem ismét.
– Gratulálok Aniki! – vereget hátba. Erre csak még inkább megrökönyödök. Majd magyarázatát hallva már én is látni kezdem az előnyös oldalait a dolognak: - Így legalább könnyebben elsimíthatjuk az ügyleteinket, amiért fejünket szegnék.
– Értem én, Otouto, de Masayoshi-chan most Ane-sant akarta ezzel az ajánlással megszívatni, vagy Oni-chant? – érdeklődöm ikeröcsémtől, szemöldököm felvonva. Elvégre ez zseniális húzás az öregtől, amennyiben valóban tőle származik, csak arra kéne rájönni, melyikük ellen is irányult.
- Szerintem mindkettőt :twisted:, de Masayoshi-chant meg kellene látogatnunk az egyik nap, meg kellene köszönni neki ezt a szívességet – mosolyából ítélve pontosan ugyanarra gondol, amire én. Erre már én is elnevetem magam, amiből süt, hogy semmi jó nem várható a részünkről. Ezért a remek gondolatért megdicsérem ikeröcsémet. Sőt, ha megfelelően tálalom, még Taichou-chant is bevehetjük a buliba, amiért kihagyták a saját hadnagyának a megválasztásából. 8)

Nem vagyok hajlandó felvenni a kapott karszalagot. Addig nem, ameddig nem beszéltem Nao-channal erről az egészről. És persze ez egy remek alkalom egy kis tréfára, hogy felpiszkáljam Masayoshi-chan ellen. Bár eléggé kétélű trükkre készülök, azonban kihagyhatatlan tréfa. Otouto neheztelni is fog rám, amiért ezt a bulit egyedül szeretném végrehajtani, de gyanús lenne, ha ott figyelne valahol a közelben. Gyorsan elfojtok egy sunyi mosolyt, majd megkínzott ábrázattal bekopogok a kapitányi irodába, s kisvártatva elhúzom a tolóajtót.
– Nao-chan, mondanom kell neked valamit – lépek be az irodába, arcomon a világ minden fájdalmával. A látvány kishíján meghiúsítja ravasz tervemet, amiért is Taichou-chanEz csak dekoráció, ez csak dekoráció!” kiáltással igyekszik valamit eltakarni előlem. Mégsem esem ki szerepemből, legalábbis egyelőre tartom magam jól megkomponált melodrámámhoz.
- Jaj, csak te vagy az Tokki – sóhajt fel végül megkönnyebbülten, mikor végre hátranéz, hogy meglesse a belépő kilétét, és visszaevickéljen végre a földre. Ej-ej, Taichou-chan nem akartam, hogy menten szárnyakat növessz, arra ráérsz később is. Mondjuk, ha megtudod az üzenet tartalmát, amit hoztam. :roll: - Legközelebb kopogj, mert kihal a 10. osztag bármely tagja, olyan a váratlan érkezésed! Mi szél hozott? Igazából tök jókor jöttél! Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha az óriási vizipisztolyodat felhasználnák borsóágyúnak is... – jelen esetben csak halkan, elkeseredetten merem megjegyezni, hogy de hát én kopogtam, máskülönben oda lenne a színdarab legfőbb eleme. Pedig én aztán csupa fül vagyok a kapitány kreativitására, a mostani ötlete sem hülyeség, csak egy kis tesztelésre szorul az elmélet. De nem kell csalódnom a kapitányban, a nagy magyarázás közben azért feltűnik neki, hogy valami nem oké, és megakad ő maga is. - Öhm.. Tokki, olyan rossz színed van, minden oké? :o
– Jaj, Taichou-chan, szörnyű hírem van – csukom be magam mögött a tolóajtót, ezzel is növelve a helyzet komolyságát. A világfájdalmas színjátékomra igyekszem rátenni még egy lapáttal. – Nem is tudom, hogy mondjam el... Félek, nagyot fogsz csalódni bennem. Ez annyira borzalmas... – szavaimmal kíváncsiságát igyekszem csigázni egy kicsit, hisz úgy semmi értelme nem lenne előadni a hattyú halálát, ha a másik fél nem érzékeli, mennyire tragikusan próbálom beállítani az egészet, nem igaz? :roll: Ez már komoly hatást ér el, kicsit bűntudatom is van, amikor látom kapitányom arcáról lehervadni a mosolyt, amikor lassan kioldalaz az íróasztala mögül és odabaktat hozzám.
- Ne beszélj zöldségességeket Tokki! Miért csalódnék benned? Spárgát vagy tököt ettél vagy mi történt? Inkább csücsülj le ide, mielőtt elájulsz – ezzel egy eldőlt székhez kísér, amit felállít, de még le is porol a kedvemért. Taichou-chan így tényleg bűntudatom lesz. :/ - Szóval, mi az a szörnyű hír? – erre a kérdésre lehuppanok a székbe és magamhoz vonom a pici lányt egy ölelésre, mert fokozni kell a drámát, nem igaz? Ebben partnernek tűnik, legalábbis hátam lapogatását csakis ennek tudom elkönyvelni.  Azonban nem lenne mókás, ha nem láthatnám az arcát, szóval a hírközlés előtt azért elengedem.
– Hát az van... Szóval, kineveztek hadnagynak – adom tudomására a tényeket, mintha a világ legszörnyűbb híre lenne. Ami bizonyos szinten az is, elvégre most kerültem az osztagba nem is olyan régen. Talán fél éve? Mindegy, az rövid időnek számít! >.>
– MICSODA?!  Ez... ez, ez nem lehet! Nem hiszem el! Masa-jii volt igaz? Valójában rákényszerített, követelte tőled, hogy elfogadd, pedig valójában velünk akarsz maradni, ugye? Nem kell félned, nyugodtan mondhatsz neki nemet, most már így is érett az alsógatyáinak a befestése! >.> Nem igaz... nem lehet, miért nevezett ki? T_T – látom Taichou-chan arcán a teljes elkeseredést, és a totális kiborulást. Nagyon nehéz megállnom a nevetést, elvégre nem köthetem az orrára azonnal, hogy nem megyek én az osztagból sehova, az igazán nem lenne szép tőlem, ha már ennyire beleélte magát az egész tréfába Masayoshi-chan ellen. Ezen a ponton inkább felpattanok és magamhoz vonom megint egy ölelésre, nehogy teljesen összeomoljon. Kedvesen simizem a hátát, ahogy tovább panaszkodik. - Buta Masa-jii, miért aka elvinni tőlünk! T_T Ehhez nincs joga!
– Nem lehet, Nao-chan, a 46-ok Tanácsa nevezett ki, Masayoshi-chan csak az ajánlást tette hozzá. Nem áll módomban visszautasítani, pedig hidd el, megtenném, ha tehetném. Sajnos a levél is eredeti, már megnéztem, de ha szeretnéd, neked is megmutatom – adok újabb lendületet röpke melodrámánknak. Egy hajszálnyi híja van annak, hogy túljátsszam, de ennyi év gyakorlata után már pontosan tudom, hol az a bizonyos határ a drámai és a komikus között. 8)
- Az kamu! Ezzel hiteti el Masa-jii másokkal, hogy ő ártatlan, de én átlátok a szitán! De megteheted, hogy visszautasítoood... – érkezik azonnal a válasz, miközben a kicsi kapitány toporog. Szegényem, a végén még megesik a szívem rajta és itt hagyom abba ezt a színjátékot. Talán tényleg jobb lenne rövidre fogni. - Megvan a levél? Tűzre dobjuk és mindketten hallgatunk róla majd, előadjuk soha nem neveztek ki téged és, hogy mi soha, de nem láttuk azt a levelet! – pislog fel rám csillogó szemekkel. Azért én nem egészen így gondoltam a levél megmutatását... - Mert ugye te is akarsz maradni Tokki? Egy karszalag nem fog elcsábítani inne, ugye? T_T Nem hipnotizálhatott téged meg Masa-jii ezzel! Tankcchin és az ikrek és KatsuSa, szóval na, őket elvette tőlünk, de te erős vagy, ugyi? Neeem fogathatod el! T-T – látom rajta, hogy ha nem tartanám, akkor ebből sokkal, de sokkal nagyobb hiszti kerekedne, így úgy döntök, megkímélem és kegyes leszek vele a továbbiakban. Tényleg csak addig fogom húzni az idegeit, ameddig feltétlenül muszájnak ítélem.
– Nem rossz ötlet, de mit csinálunk a karszalaggal, amit kiküldtek a levél mellé? Azt nem áshatom el, lenyakaznának érte, Nao-chan – felelem a lánynak keserűen és megsimogatom a buksiját. – De mit szólsz, Otoutoval amúgy is meg akarjuk ajándékozni Masayoshi-chant, amiért oly naiv volt, hogy ezt a felhatalmazást a kezembe adta. Beszállnál te is? – kérdezem egy cinkos kis kacsintással, amiből még neki is egyértelműen kiderülhet, ajándék alatt vajon mit is értünk ikeröcsémmel. Mert nem gyümölcskosarat és karácsonyi zoknikat, az teljesen biztos, az egyáltalán nem volna hozzánk illő. És akkor a drága jó főkapitány sem tudhatná meg első kézből, mit is engedett ki abból a bizonyos palackból. :roll:
- A szalagot öhm... újrahasznosítjuk! Igen, Eisuke-dono úgy is alátétért panaszkodott, arra jó lesz! – úgy látom, semmivel nem lehet kifogni rajta, de ez nem változtat azon, hogy az én fejem fogják leszedni, ha a szalaggal nem tudunk elszámolni. - Naná! Így is érik egy alsógatya festés neki, úgy néz ki a zoknijait nem vette elég fenyegetésnek, hát akkor megkapja, minden gatyáját beszínezzük rózsaszínre, tudom, hogy milyen ruhát kell mellé rakni a vízben, hogy megfogja a színét! – ezen a ponton nem tudom megállni, elengedem Anao-chant és legyezőmet arcom elé emelve kuncogok a dolgon. Egyszerűen túl jól sikerült ez a tréfa, nehezemre esik ennyire moderáltan tartanom a szórakozásom. Taichou-chan túlzottan is szórakoztató.
Anao-chan... Meg sem kérdezted, melyik osztagba kaptam a kinevezést ^^ – jegyzem meg, miközben előveszem a levéllel érkezett karszalagot, és meglengetem a leányzó előtt. Talán most már kapcsol, hogy nem kell erőszakkal itt tartania, de azért a biztonság kedvéért hozzáteszem: – Nem fogom itt hagyni az osztagot, Taichou-chan. ^^
- Miért kérdezném meg? Hiszen a kinevezés egyenlő azzal, hogy elmész az osztagból! Mindenki elment, akit Masa-jii egyszer kinevezett – a nagy panaszkodás közben eleinte nem is figyel a kezemben tartott karszalagra. Aztán ahogy elnézem, szépen lassan leesik neki a tantusz arra vonatkozóan, mit is tartok éppen a kezemben. - Ez Simán Csak Keisuke-samáé! – kapja ki a kezemből a nevezett kiegészítőt, amit minden panaszkodás nélkül hagyok neki, jelenleg ugyanis a legnagyobb bajom az, hogy ne röhögjem el magam hangosan. Az ebből adódó érdekes arckifejezéseimet a legyezőmmel igyekszem eltakarni. Nem bírom! Otouto, már bánom, hogy kihagytalak, mert ez haláli jó! Főleg ahogy szegény Taichou-chan kapkodja a fejét köztem és a karszalag között. - Ez nem vicces Tokki, hogy került hozzád Keisuke-sama karszalagja? >.>  Ez nem olyan dolog, amit csak hipp-hopp magadénak nyílvánitasz vagy valaki oda add! Bizonyítani kell hozzá! :arrogant: – ezen már halkan elkuncogom magam, főleg ahogy a kislány mozgatja előttem a mutatóujját, hogy ezzel kiokosítson a hadnagyi karszalaggal járó dolgokról.
– Mint mondtam, a kinevezés és a karszalag a 46-októl jött, hova figyeltél, kedves Taichou-chan? – pöccintem meg finoman a homlokát, majd lejjebb emelem a legyezőmet és rámosolygok. – Úgy tűnik, szúrja a főmuftik szemét, hogy ilyen régóta nem látták már a hadnagyodat és még nem neveztél ki újat. A magam részéről hajlandó vagyok visszaküldeni nekik borítékostul, ha kéred. Vagy megpróbálhatok méltó lenni arra a karszalagra, ha te is úgy akarod – ezzel a lánykára kacsintok és mélyen meghajolok előtte, akárcsak valami közember a földesura előtt. Heh, ez mennyire nem való hozzám, elvégre félig főnemes volnék, vagy mi a szösz. A reakcióra persze nem számítottam, nevezetesen a kicsi kapitány azonnali kapálózására, és szabadkozására.
- Nem tudlak lovaggá ütni Tokki...
– A Masayoshi-chan elleni akció mindkét esetben áll – jegyzem még meg cinkos mosollyal ábrázatomon, ahogy felemelkedek, majd kapitányomra vigyorgok. A korábbi tréfám után már teljesen mindegy, elfogadja-e vagy sem, elvégre ezt az ő feljebbvalói döntötték el. :roll: Most azonban rajtam van a megdöbbenés sora, ahogy a leányzó reakcióját figyelem aljas kis összeesküvésünkre, nevezetesen, hogy most önként nyújtja át a karszalagot. Heh?
- Helyes válasz! Kezet rá? – ezzel pacsira tartja a kezét, és amint a karszalagot átvettem legyezőm mellé, készségesen bele is csapok. Ez aztán jó gyors pálfordulás volt, nem gondoltam volna, hogy hangzatos beszédem ennyire hatásos lesz. Már épp azon ügyeskedek, hogy felvarázsoljam egyenruhámra a kapitány által is rám bízott kiegészítőt, amikor elér a következő kérdése:- Akkor mikor megyünk gatyát átfesteni?

(click to show/hide)

4
Soul Society / Aniki emlékére
« Dátum: 2015. Szept. 04, 23:17:37 »
Miután Otoutoval sikeresen elkaptuk röptében a sakés üveget, és egy csészét törtünk össze helyette, jobbnak láttuk elhúzni a csíkot. Elvégre ikeröcsém konyharendezési fázisai után bajos tud lenni, ha Ane-san véletlenül a késes fiókot húzza ki ahelyett, amiben a dobótűi vannak. A bénító tű még elmegy, a kést inkább nem állíttatnám magamba. :| Nem biztonságos dolog, de a remek tréfára és Aniki emlékére azért kiélveztük jól megérdemelt jutalmunkat. Hiszen végre egyszer sikeresen asztal alá ittuk Ane-sant. 8) Végülis csak 300 évig gyakoroltunk rá, de megérte.
Valahogy az előző esti tivornya után mégsem tudtuk kivégezni a minőségi italt, pedig mi tényleg megkíséreltük. De ettől még nem áll meg az élet, eldöntöttük, hogy a mai napot is sikeresen kihasználjuk. A 10. és 11. osztag közötti falba épített átjárónál terveztük kedvenc trükkünk kivitelezését, nevezetesen a helycserét, ám ennek felénél érkezik a hír, ikeröcsémet várja a kapitánya. Volt már olyan, hogy egymás helyett mentünk küldetésre vagy feladatot megoldani, ám új osztagainkban az életet mégsem azzal kellett volna kezdeni, hogy a másik van ott, ahol az egyiknek kéne, vagy valami ilyesmi. Ezért aztán saját öltözetemben, de Otoutotól kölcsönzött hajviselettel veszem utamat először haza a maradék Nobuyuki-jii féle sakéért, majd azzal az Amatsuji birtok felé.
– Hű, ez a Mitsuyuki-chan micsoda egy kígyó… Mit beszéltetek tegnap, Ane-san? – lépek be a házba, kezemben a sake maradékával. Nem is nagyon foglalkoztatom magam ezen túl Mitsuyuki-channal, inkább letelepszem a nappaliban a megszokott párnáimra, az üveget pedig leteszem az asztalra. – Amúgy köszönjük a sakét, Ane-san, nagyon élveztük. Sajnos nem tudtuk meginni az egészet, Otoutot elorozta a juuichibantai valami küldetés címszóval. Elfelezzük a maradékot? – érdeklődöm, miközben a nyitott teraszajtón át a kerti tavat bámulom. Egy ideig türelmesen várok, hátha Youko-ane befejezi ténykedését a konyhában. Ilyenkor már csak ő lehet itthon, Akira-chan már a yonbantainál van… ugye? O.o Azért igencsak gyanús, hogy nővérem ennyire csendben matat a konyhában. Remélem, nem Otouto által eltett kések után kutat üdvözlésnek, mert ezesetben figyelmeztetnem kell rá, hogy sajnálatos módon jóanyám családneve miatt kénytelen megóvni és nem összetörni nemesi hátsómat. ˘^˘ Kizárólag az ilyen esetekben nem zavar, ha erre kell hivatkoznom viszonyunkban. Végül csak ráveszem magam, hogy felálljak és kimenjek Ane-sanhoz, ha más nem, elviselni a megtorlást az előző délután miatt, mert ez így nem állapot, hogy csak össze-vissza pakolászik, én meg azt sem tudom, mit készül hozzám vágni. :/
– Mit nem találsz, Ane-san? ^^ – lépek oda mögé mosolyogva, de azért bármikor kész lennék felemelni a kezeimet védekezően, ha esetleg mérges lenne előző napi akciónk miatt. Talán tényleg elvetettük a sulykot azzal a kis tréfával, de igenis igazságos meccsben nyertünk, elvégre mindig azt mondogattuk, hogy ketten hívjuk ki.

5
Shinigami / Meiou Tokiya
« Dátum: 2015. Ápr. 11, 15:12:18 »
~ ENGEDÉLYEK ÉS MEGJEGYZÉSEK
  • Kari átalakításra engedély: Shihouin Yoruichi
  • Rokonság: érintettekkel egyeztetve
  • Karakterleadásból (Kiyo Phellera – 17 000 LP) a korábbi karakter szerzett LP-jének (12 000 LP) felét (6000 LP) erre a karakterre örökíteném.
~ ADATLAP
Név: Meiou Tokiya
Nem: Férfi
Kaszt: shinigami
Született: 1616. április 13.
Kor: 398, külsőleg ~28
~ emberként: -
~ lélekként: 398



~ KINÉZET
185 cm magas, szálkás alkatú férfi, kinek viseletét legtöbbször – az egyenruhán kívül – kékes vagy zöldes árnyalatokban pompázó kimonok alkotják. Ez a szín egyenruhájában is megjelenik: a fekete shinigami uniformis fölött viselt türkiz szín, hydrangea mintás haori képében. Ennek árnyalata illik jobb szeméhez – heterokrómiája miatt ugyanis ez a szeme ragyogóan kék, míg bal szeme barna árnyalatú, ez utóbbi enyhe narancs-vöröses beütéssel. Vörös haja a válla alá ér, egy részét kisebb lófarokba kötve hordja. Az arcát keretező rövidebb tincsek szinte mindig a szemébe lógnak, már-már kócos hatást keltve, mintha nem is foglalkozna a megjelenésével. A gyakori helycserék miatt, amit ikertestvérével karöltve űz, obijába tűzve hord egy legyezőt, a testvérénél lévő tökéletes mását. Ugyancsak a megfelelő megtévesztés érdekében zanpakutoja mellett egy közönséges wakizashi is a fegyvertára részét képezi.


~ JELLEM
Alapvetően vidám, gondtalan jellemnek mutatkozik. Örömét leli az arra alkalmas vérmérsékletűek piszkálásában, mások bosszantásában vagy idegelésében. Ennek okán időnként hajlamos is túllőni azon a bizonyos határon azok esetében, akiket már régóta ismer, és tudja, hogy úgyis elviselik, még ha egy ideig neheztelni is fognak rá. Ugyanakkor nem érzéketlen, tisztában van azzal, mikor tett olyasmit, amivel másokat megbántott, ilyenkor azért igyekszik az illetőt kiengesztelni – majd ha a béke helyreállt, ugyanolyan kíméletlenül veti alá mindenféle szekírozásnak, saját szórakoztatása érdekében. Attól sem riad vissza, hogy mások naivitásával adott esetben visszaéljen, hiszen hosszabb távon ez is kimondottan mulatságosnak bizonyulhat. Ugyanígy élvezi a csípős visszaszólásokkal tűzdelt beszélgetéseket is régebbi ismerőseivel.
Tréfáit tekintve kimondottan kreatívnak és találékonynak mondható, egy-egy trükk tökéletesítéséhez a véget nem érő kísérletezésekhez is van türelme. Ugyanakkor egyáltalán nem mondható tudós alkatnak, egyáltalán nem vonzódik a tudományok irányába – ez a fajta érdeklődése kizárólag a saját tréfáira korlátozódik, és kizárólag ezek végrehajtásának és kivitelezhetőségének erejéig hajlandó ezzel foglalkozni, egyébként lusta lenne hozzá. Nem türtőzteti magát annak kimutatásától sem, ha valami untatja: ilyenkor leplezetlenül ásítozik, vagy mered a nagyvilágba, miközben látványosan nem figyel.
Bár gyakran felelőtlennek mutatkozik, szertelen vidámsága mögött komolyabb érzelmek is meglapulnak – ezzel a magatartással leplezi többek között sosem múló bűntudatát, mely ikeröccse sérülése és vesztesége miatt kínozza. Komoly oldalát azonban nem mutatja másoknak, elég nehéz kilendíteni megszokott viselkedéséből – ilyen esetekben szinte mindig valamelyik hozzátartozójának kell veszélyben lennie, vagy a helyzetnek kell olyan súlyosnak lennie, hogy már ne tudja fenntartani mosolyát. Családjáért és közeli barátaiért szinte bármire képes és semmitől sem riad vissza, ha az ő védelmükről van szó.


~ ELŐTÖRTÉNET
Megjegyzés.: Az előtörténet nagyban összefügg Meiou Toshizou előtörténetével. A teljes megértés érdekében a kettő párhuzamos olvasása javasolt (segítségként a megfelelő pontokon mindkét szöveg tördelve van – a kihagyott soroknál érdemes a másik szövegre nézni). A történetek Meiou Tokiyánál kezdődnek.


Még hűvösek voltak az éjszakák és az idő nem pihente ki a tél fagyosságát. Ám máris új kezdet indult, szinte mindannyiunk életében. Vagyis, Hotaru-chan számára már megkezdődött, számunkra csak a következő nap hozta el az osztagváltást. Mindig ketten voltunk. Eleinte egy úton, majd külön-külön, de egymásról sosem megfeledkezve. Az öreg persze már nyavalyog a következő generációért, és lefolytatott velünk egy vitát, amiért koccintottunk az új osztagainkra, pedig még csak bele se lendültünk igazán. Így kötöttünk ki végül inkább az Amatsuji ház teraszán, az otthonról zsákmányolt legjobb minőségű alkoholokkal, az éledező kertet és a tavat bámulva.

Ameddig ikeröcsém az idefelé jövet összeszedegetett kavicsokkal szórakozott, én kibontottam egy üveg sakét, hogy a ház konyhájából kölcsönvett – Youko-nee biztos nem bánja – csészékbe öntsem tartalmát. Elvégre ma ünnepelünk!
- Kampai! - emeltem csészémet testvéremmel egyszerre, vigyorogva, majd belekortyoltam a nedűbe. Pontosan olyan volt, mint amilyet apánk ízlésétől elvártam. Öcsém szavaira felvontam a szemöldököm, és értetlenül meredtem rá, ameddig befejezte a mondatot. Aztán persze elnevettem magam, nem törődve a kései órával, hisz a Mizushimák épületei messze voltak, Youko-nee meg amúgy sem aludt még, ide látszott, hogy dolgozószobájában égnek a gyertyák. - Bizony rég. Akkor még a katana nagynak és nehéznek tűnt. Emlékszel, hogyan rohantunk vele végig ketten a házon? - csaptam testvérem vállára vigyorogva az emléken. Naná, hogy az öreg a nyomunkban loholt, elvégre épp szüksége lett volna a zanpakutojára, hogy szolgálatba tudjon indulni. Valahogy mindig a legjobb időpontokat sikerült megválasztanunk az ilyesfajta tréfákhoz. Ehhez született tehetségünk volt.

- Hát igen, nem mindenki tudja értékelni a nagyszerűségünket... - vontam vállat, mikor öcsém a büntetésünk részleteire emlékeztetett. Végülis sokkal jobban jártunk, Ane-san és Shuuji-jii társasága mindig mulatságosabb volt. Meg aztán akkor már volt más játék is... - Tudod jól, hogy tőlem csak azt tudja meg, amit saját magamról el szeretnék mesélni neki >.> - feleltem minimális felháborodással, majd a csészémet felemelve kiittam, amit az előbb elmulasztottam. Sosem haragudtam az öcsémre, mindig ő volt a bűntársam mindenben. Ahogy az emlékek felelevenednek lelki szemeim előtt, ismét elkap a halk nevetés. Vigyorogva keresem testvérem tekintetét, hogy lássam, ő is arra gondol-e, amire én. - És mennyiszer csípett minket fülön! Bár nem is értem miért, hiszen sosem nyúztuk meg a kisebbeket. Csak nem díjazták a humorunkat, és persze a lányok azonnal mentek árulkodni... - a nosztalgikus képeket igyekeztem elhessegetni tekintetem elől. Inkább a tóra vezettem lélektükreim pillantását és megtámaszkodtam magam mögött. Keserűség vegyült az egykor felhőtlen emlékekbe. - Azok voltak az igazán jó idők... - a régi ötösből mostanra hárman maradtunk. Hotaru-chant nem igazán tudtam magunk közé számolni, pont annyival volt fiatalabb nálunk. Michiru-chant és Shikit pedig kétszáz évig halottnak hittük. Most is csak Shikiről tudjuk biztosan, hogy él, de ahogy elnéztem, már ő sem lesz soha ugyanaz a sírós kölyök.

- Ja, csak ne csapott volna át levakarhatatlan piócába... - dörgöltem meg tarkómat, ahogy öcsém is a gondolataimban forgó kölyöklánnyal kezdte nosztalgikus gondolatmenetét. Ám ennek a beszédnek egy pontján még én is felkaptam a fejemet, és bár kellett pár másodperc, hogy rájöjjek a tényleges jelentésre, azért a gyenge tarkón suhintás nem maradt el a részemről. - Akkor ezért nyúlok én is egy fiókkal arrébb! - szuggeráltam testvérem, meglehetősen gyűlölködő tekintettel pár másodpercig, majd visszakúszott a jól megszokott vigyor az arcomra, és hátba veregettem testvéremet. - Szép munka! Zseniálisabbat magam sem találhattam volna ki!
Ahogy ikeröcsém szavait hallgattam, magam is megértettem, miért ez a különös izgatottság. Újratöltöttem poharainkat, ahogy ismét alámerültem a régi tanórák világába, és felidéztem magamban a rendbontást, amit már az Akadémia falai között a névjegyünk részévé tettünk.
- Az óra után kapott büntetésre is emlékszem. Az öreg kitett magáért a monológjával, kár, hogy a fele sem maradt meg, mire egyáltalán a végére ért. De igazán ott rontotta el, hogy megjutalmazott minket. Nem gondolhatta komolyan, hogy egy házi zanjutsu-tréninggel töltött hétvége büntetés lesz! - csóváltam meg a fejem, miközben apánk észjárásán próbáltam kiigazodni. Bár ez az elmúlt csaknem 400 év alatt egyszer sem sikerült, azért néha napján még próbálkoztam vele. - Azért bátor dolog volt, hogy ezek után Kuchiki kapitány alá osztottak be minket. Nem volt rossz a vénség, csak valahogy nem igazán volt vevő a humorra. Szerintem nem is volt neki – nyújtottam az újratöltött csészét vigyorogva testvérem felé, hátha ő viszont vevő lesz az efféle élvezetekre. - Bár egész sokáig bírta... Mondjuk direkt vissza is fogtuk magunkat apa kedvéért... öreg hiba volt! Ki kellett volna használni a lehetőségeket, ha már az ölünkbe dobták őket! - emlékeztem vissza első kapitányunkra. Akkor még ártatlan gyerekek voltunk, hallgattunk a szülői intésre, pedig mennyi magas labdát kaptunk a kapitánytól! Szinte könyörgött a tréfáért, máig bánom, hogy csak azt a csekélyke mennyiséget sütöttük el, amin végül teljesen kiakadt az öreg.

Utólag kimondottan hálát adtam, hogy a sakéba még nem kortyoltam bele. Kár lett volna az italért, ugyanis testvérem emlékidézése miatt ismételten hangos hahotában törtem ki, nem törődve a környezet alvásigényével. Végülis ritkán ünnepelhetnének velünk, mégis inkább kettesben hagytak minket, tehát megérdemlik. ˘^˘ Végül könnyeimet törölgetve vigyorogtam testvéröcsémre, mikor végre kaptam is levegőt.
- Nem-nem, azt a visszavonulásakor kapta, emlékbe. Valahol még mindig megvan neki, a múltkor mutogatta is holmi sosem növünk fel jellegű szentbeszédhez bizonyítékul. A vén Kuchikinek viszont az volt az utolsó csepp. Sosem felejtem el apánk arcát, amikor ezekről a csínjeinkről tudomást szerzett! Meg mertem volna esküdni rá, hogy minket is kipenderítene ha tehetné, nemhogy összehozzon még egy kislányt... - nevettem halkan, miközben a számhoz emeltem az alkoholt. Hotaru-chan már az áthelyezésünk után született, nem is tudom, apánk végül is beszámolt-e neki arról, miket követtünk el, mikor még egy osztagban voltunk. Pedig azok voltak csak a jó idők, és tényleg igazán visszafogottak voltunk!
- Nem, az nem volt fair. Az 5. osztag és a Kidoushuu túl távol voltak egymástól... - jegyeztem meg, egy pillanatra ismét visszafordulva az alkoholhoz. Azelőtt sosem voltunk külön... Most furcsa visszagondolni azokra az időkre, hogy mennyire természetellenes volt... és mennyire el voltam veszve az öcsém nélkül az első néhány hónapban. A mai napig úgy gondolom, az ő jelenléte nélkül nem vagyok teljes, és a tréfáink közül is azok a legjobbak, amiket közösen ötletelünk ki. Azóta semmi nem ugyanaz, mint mikor minden percünket együtt tölthettük. - Bár azért nem volt annyira szörnyű. Adtak nekünk egy új hobbit! Elvégre nincs értelme úgy helyet cserélni, ha mindketten egy helyen vagyunk, nem igaz? Mekkorát nézett a kapitányod, amikor egyszer rájött, hogy nem te vagy ott! Bár sejthette volna, amikor nem ismertem fel az idézendő kidou nevét sem :| - elismerem, a megkülönböztetésünk sosem volt egyszerű, nagyon hitelesen tudtuk előadni a másikat, ha úgy akartuk, de azért az mégiscsak túlzás volt, hogy az ellenkezésem mellett is meg kellett volna csinálnom egy hiperbonyolult kidout. Persze, hogy besült és robbant a fél gyakorlótér! - Mondjuk az túlzás volt tőle, hogy már az osztagba való belépésnél is tesztelt és kikérdezett utána egy ideig...

Öcsém válaszára csak bólogatni tudtam. Szinte kizárt dolog, hogy saját kapitányom rájött volna a trükkre. Nem igazán kellett olyasmit csinálnom, ami különösebb szaktudást igényelt volna. Bár igazából az apánktól kapott szidás is csak olaj volt a tűzre, igen hamar belejöttünk annyira, hogy gyakran ő sem tudta, akkor most ki kicsoda.
- Ez övön aluli volt... - jegyeztem meg megborzongva, mikor felemlegette azt a pióca jellegű rajongót. - Őszintén szólva nem is érdekel. Tudod, hogy nem viselem jól, ha korlátozni próbálnak, és vele még kimondottan kedvesen próbáltam ezt megértetni. De amikor anyánk azzal állt elém babázás közben, hogy szervezhetik-e az esküvőt, na ott tényleg betelt a pohár. :| Nem tudom, hogy sikerült leráznod, de megtaníthatnál rá, talán testőrrel szemben is működik – mai napig kísért, mennyire próbáltam lerázni azt a túlzottan is ragaszkodó rajongót (és máig élek a gyanúperrel, hogy lerázhatatlanságához köze volt Shikinek vagy Ane-sannak is). Az ilyenek persze előfordulnak, ha valaki olyan remek génekkel és külsővel van megáldva, mint mi, de mégiscsak túlzás, hogy beszökjön a birtokra, és a szüleimnél próbáljon bevágódni, ha nálam nem megy. Komolyan mondom, nem tudom, mi jár egyes nők fejében, szerintem nem mindegyiknek van ki mind a négy kereke. :/ - Azt én sem értettem, hogy annál az esetnél mi volt a hadnagy problémája. A feladatot mindenképpen sikerült elvégezni, talán még jobban is járt veled. Bár mit ne mondjak, én is elhagytam pár évet az életemből, amikor kiderült, hogy helyettem vagy küldetésen – csóváltam meg a fejem visszagondolva arra a bénító rémületre, amikor megjelentem az osztagban és elmondták, hogy küldetésen vagyok. Nekem kellett volna ott lennem, és ha kicsit idősebb lettem volna, egészen biztosan szereztem volna egy-két ősz hajszálat attól az iszonyú tehetetlenségtől, ami akkor átjárt. Hiszen nem tudtam volna segíteni az öcsémnek, ha valamilyen kolosszális baki folytán nem tudott volna helytállni helyettem.
- Hát igen, nem volt semmi a bejelentés. Még szerencse, hogy mi kapcsoltunk előbb, és lenyomtuk az öreget az étkezés végére. Ez annyira anyánkra vallott... Csak így a semmiből, azzal az elvarázsolt arckifejezéssel bejelenteni, hogy testvérünk lesz... - elmerengve töltöttem újra poharainkat. Még volt bőven alkohol, amit otthonról hoztunk. Mi az, hogy? Az első üveg sem fogyott el abból, amit már itt bontottunk ki. Mindenesetre ez egy érdekes korszaka volt az életünknek. Az új jövevény megérkezése után apánk elvárásai felém csak még szigorúbbak lettek, sokkal komolyabban kezdte venni az okításomat, hogy majd egyszer felelősséget vállalhassak mindkét testvéremért, ha ő úgy döntene, nyugdíjazza magát a család éléről. Nagy pech, hogy engem ez akkor is pontosan annyira foglalkoztatott, mint most. Mármint a testvéreimre vigyázok, elvégre én vagyok a legidősebb, de azért azt ne várja el tőlem senki, hogy fapofával végigüljek valami dögunalmas, bájmosolygós találkozót, aminek isten igazából semmi értelme, mert mindenki vagy elbeszél egymás feje mellett, vagy nem beszél egyáltalán semmiről, csak úgy tesz mintha. :/ Ez nem nekem való, már rég rájöhettek volna... Valamiért az öreg mégsem hajlandó lemondani rólam, bár ennek lehet köze ahhoz, hogy öcsémet kímélni akarja, a nőági öröklésben meg nem hisz, ahhoz túl régimódi. Pedig láthatta, hogy az Amatsujiknál is működik!
- Egész eddig kíméltük mindenféle nagyobb kínzástól... De igazad lehet, nem most kéne összevesznünk vele – adtam helyt ikertestvérem felvetésének. Nem is emlékszem már, mivel borítottuk ki a napokban húgunkat, de kellőképpen vörös volt az arca ahhoz, hogy tudjuk, valamivel nem ártana kiengesztelnünk, mielőtt valami pernahajder vállán keresne vigaszt. Nem szeretnék olyan kérőt elüldözni mellőle, akiért komolyabban odavan. Arról nem tehetek, hogy eddig egyetlen lókötő sem ment át a testvéri rostán, én pedig nem fogom engedni, hogy az egyetlen kishúgomnak olyasvalaki udvaroljon, aki nem megfelelő. - Ezúttal nincs senki a láthatáron, aki miatt aggódnunk kellene, igaz? - tettem fel kérdésemet, biztos ami biztos. Az, hogy én nem tudok valamiről, nem jelenti azt, hogy nem is létezik, vagy hogy ikeröcsémnek sem mondott semmit egyetlen húgicánk. Az lenne csak a szégyen, ha egyszer valaki el tudna slisszolni a hátunk mögött. :| Ám húgunk viselkedése mindig eszembe juttat valaki mást is. Biztos voltam benne, öcsém sem feledkezett még meg róla, hiszen rengeteg ereklyét őrzött Tőle. Az idő ugyan nem indokolta, mégis elővettem övemből a testvéremé mintájára készíttetett legyezőt. Sosem adta volna a kezembe a sajátját, már abban a pillanatban tudtam, hogy először megláttam nála. De valahogy járt a késő esti saké mellé egy kis bolondozás, ahhoz pedig kora tavasszal illik a nyári estéket idéző legyező.
- Valahogy illett Hotaru-chanhoz, hogy pont barátok legyenek... Benned is élénken él annak a napnak az emléke, nem igaz? Mekkora taslit kaptam apánktól, mikor rájött, hogy nem én vagyok a kertben! Főleg mikor rájött, hogy ti sem vagytok sehol – sóhajtottam, elnézegetve a legyezőt bevonó anyag hímzését, a sakura-mintákat, melyek mind fogadott húgomat idézték. Bár az is igaz, hogy akkor még egyikünk sem gondolta volna, hogy végül az lesz. Az „apja” ragaszkodott hozzá, hogy Osen-chan a jegyesem legyen, nekem meg már az ötlettől is borsódzott a hátam. Nem tudom másnak, mint atyai büntetésnek betudni az egész találkozót, amire végül öcsém ment el helyettem, hátha megszabadulhatunk a lánytól. Öreg hiba volt azt feltételeznünk, hogy akár csak a legkisebb porcikája is akarta az egészet. Végül emiatt a hozzáállása miatt kezdtem megkedvelni, mint egy második lánytestvért.

Mély levegőt vettem, hogy ne gondoljak vér szerinti húgunkra esetlegesen leselkedő pipogya pernahajderekre, akik csak az alkalmat várják, hogy lankadjon óvó figyelmünk. De úgy ítéltem, mára még nyugtot adhatunk az emlegetett alaknak, és egy bólintással vettem csak tudomásul az általa vázolt helyzetet. Nem most volt itt az ideje ezen töprengeni, mikor eleve kényes témát hoztam fel... Láttam, már csak abból is, ahogyan öcsém reagált rá. Nem tudtam, miféle emlékképek járhattak a fejében. De én magam is fájdalommal gondoltam arra a lányra. Hogy eleinte mennyire fújtunk egymásra, és mennyire élesen tudott visszaszólni nekünk. Mennyire nem lehetett zavarba hozni, ameddig csak idegenek voltunk érzelmek nélkül. Látnom kellett volna, hogy öcsém a civódáson túl többet is lát. Mégis, csak akkor kezdtem sejteni fivérem vesztét, amikor egy közös küldetésükről csak ők ketten tértek vissza a csapatból. Sérülten, egymás kezét szorongatva. Biztosra kellett volna tudnom, és segítenem őket. Hisz én is egyre jobban megismertem Osen-chant, bár számomra is akadt kellemes nőnemű társaság ebben az időben – az más jellegű volt, sosem mertem volna itthon bemutatni. Ám fogadott húgom sorsa foglalkoztatott, hisz öcsém révén én is sok mindent megtudtam, amit a nyilvánosságnak sosem mondott volna el. És láttam, hogyan hullik az az erősnek hitt lány lassan a mélybe. Néha eszembe jut, hogy talán tehettem volna ellene. És akkor most ketten ülnének itt mellettem, miután együtt fellebbentettük minden sötét titokról a fátylat...
Felkapom a fejem öcsém megtört hangjára. Már bántam, hogy csak úgy felhoztam ezt a témát. Több eszem is lehetett volna, hiszen még nekem is fáj az emlék, noha eltelt már csaknem másfél évszázad. De fivérem sem volt rest visszaadni a kényes kérdést, bár nem tudom, tisztában van-e vele egyáltalán, engem hogyan érintett az egész. Egy húzásra megittam a csészémben lévő alkoholt, és hallgatásomba burkolózva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hisz ostobaságunkra nem voltak szavak. Annyival bölcsebb lehettem volna... Ha csak egy kicsit is engedek saját büszkeségemből, és őket is erre kérem, minden annyival másképpen történhetett volna...
- Azt hiszed, én nem gondoltam rá? Annyira egyszerű lett volna túljárni a vén kígyó eszén... De már felesleges ezen rágódnunk. Nem forgathatjuk vissza az időt – válaszoltam szavaimat halkra fogva. Még fejemet is lehajtottam és meredten bámultam az üres csészét. Sosem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az én hibám volt. Attól a naptól fogva, hogy testvérem egyedül került vissza Seireiteibe, és a yonbantai ellátására szorult. Sosem bocsátottam meg magamnak, hogy hagytam őket menni a saját fejük után, még ha akkor én sem tettem másként. Nem lett volna szabad hagynom, hogy mindez megtörténjen. - De ő sem jött el eltángálni minket... Pedig hogy fenyegetőzött az esernyőjével! Momoko volt a neve, igaz? Pedig még vártam is, hogy számon kér majd Osen-chan felől... Bevallom, mindig csodáltam, hogy egyszerű lélek létére ennyire bátor és nagyszájú volt. Mit gondolsz, élhet még? Vagy már ő is a múltba veszett, nem hagyva mást, csak egy kísértő képet maga után? - így száz év távlatában már bánom, hogy nem kértem randevút Osen-chan rokonától. Nagyon imponáló tulajdonságokkal rendelkezett, már csak az alapján is, amit láttam. És a kísértete nem hagy nyugodni. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az elmúlt években láttam azt a bizonyos esernyőt, amely annyi fájdalmas ütést mért egykor a koponyámra. Bárhol felismerném azt a kiegészítőt. :|
- A Miyauchi nők nem tudnak békében nyugodni... Mindkettő ott kísért a 13. osztagban. Bár az egyiket már áthelyezték, de Aya-chan... - elharaptam a mondatot. Hiszen a lány Ane-san jobbkeze volt, mi több, ikeröcsém mellé kirendelt testőr. Ráadásul, csak azért, hogy fájjon, Osen-chan kísérteties hasonmása, csaknem minden szempontból. Félve pillantottam testvérem felé, hogyan fogadja ezt a kijelentésemet, majd halkan elnevettem magam, ahogy eszembe jutott első találkozásaim egyike azzal a kislánnyal. Időnként azóta is öcsém egy-egy jellemvonását vélem felfedezni benne. Ez ijesztő, bár szerintem csak képzelgek a fivérem által okozott sokk miatt. :| - Sosem bocsátom meg, hogy elhitetted velem, nagybácsi lettem. De elismerem, nagyszerű tréfa volt. Bocsásd meg, ha nehezen teszem magam túl rajta.

Kijelentésemet követő megjegyzésére ledöbbenve fordultam felé azonnal, mielőtt a legyezője becsapódását érzékeltem volna tarkómon. A leendő pukli helyét dörzsölgetve méregettem fivéremet, arra kíváncsian, mennyire is gondolta komolyan iménti szavait.
- Ez még mindig rossz vicc... - feleltem halkan, majd sóhajtottam és nevettem vele. Végülis el tudtam képzelni, milyen is lehet a teljes terror arckifejezése mesés vonásaimon. Amikor a shinigami a legidősebb a testvérei között és ő még a házasság gondolatától is falra mászik, nem feltétlenül szeretné azt a hírt hallani, hogy nagybácsi lett – esetünkben a leányzó korát tekintve ráadásul mikor?! Bár jobban belegondolva, ikeröcsém családi állapota nem is egyedülálló, hanem özvegy... És Osen-channal elég szoros volt a kapcsolata... Nem! Ebbe nem akartam belegondolni, rémes vicc, és csak még több képzelődést okozna szerencsétlen testőrlányt illetően. :|
- Sanju-chan, igen... - mértem végig elgondolkodva öcsémet az esernyős lányka emlegetésére. Arckifejezése arra engedett következtetni, hogy érte némi attrocitás a kölyöklány részéről. - Megharapott, mi? Ilyenkor harapd vissza, abból ért – jegyeztem meg mindentudó hangsúlyban, miközben a csészémben lévő alkoholt hörpölgettem tovább. Öcsém felvetésére én is megakadtam egy csöppet, és jobban elgondolkodtam a lányon. Nem mondom, hogy ötlete nem fordult meg korábban az én fejemben is, de mi van, ha csak egy kolosszális egybeesés? - Ezen már én is gondolkodtam. Ha szerinted is túlzottan hasonlít, mindenképp megemlítem a vénasszonynak – feleltem végül, fivérem megnyugtatására. Nem igazán akartam beleártani magam ebbe az ügybe, de abból nem lehet gond, ha szólok az öreglánynak. Onnantól pedig neki kell intéznie, elvégre akár az amire gondolunk, akár nem, az ő családjához van köze. Ezért aztán igazán nem vállalhatom én a felelősséget, mikor a vezetéknevük sem egyezik! Bár tény, hasonló elemet éppenséggel tartalmaz... Nem-nem-nem, bőven elég nekem a saját családommal kapcsolatos bonyodalom tenger, nem kell nekem még egy másik família ügyeivel is foglalkoznom!
- Heh? - pillantottam szemöldököm felvonva ikertestvéremre. Pimasz megjegyzését nem tudtam hová tenni, és szavait hallgatva egyre inkább kihívó mosolyra szaladt a szám. - Csak nem kóstolgatsz, Otouto? Nincs az az isten, hogy Anao-chan jobb vívó legyen nálam! Feltéve persze, ha nem változtatnak az utolsó pillanatban a kérelmem elbírálásán és kerülök helyetted is a 11. osztagba – vigyorogtam, miközben letettem a csészémet és inkább katanám markolatára csúszott a kezem. Tudtam jól, mire is megy ki a játék, nem most másztam le a faliképekről. Kardomat fogva álltam fel a teraszon, és néztem le fivéremre, pimasz mosolyát utánozva. - Te nem szeretnéd tesztelni a saját szinted? Igencsak érdekesen venné ki magát, ha a nagy juuichibantai aspiránst könnyedén eltángálná egy magamfajta tiszt – szabad kezemet öcsém felé nyújtottam, hogy elindulhassunk egy kis éjjeli vívómeccsre. Kíváncsi voltam, tudásunk mennyire maradt azonos szinten. Vajon valamelyikünk lehagyta a másikat, mióta utoljára megütköztünk egymással? Nem szerettem volna ezt megtapasztani. Mindkét eshetőségnél rosszul esett volna. De ezen az estén még ez is stílszerűnek tűnt.
- Az öreg mérges lesz ránk, hogy az ünneplésnek ezt a formáját nélküle űzzük – figyelmeztettem öcsémet, amikor már haladtunk a megfelelő szabad tér felé, ami nem korlátozhatta a mozgásunkat a vívás során. Apánk is szeretett hadakozni, hol velünk, hol másokkal, minket tanítandó. Biztosan kíváncsi lett volna a végeredményre. De persze eszem ágában sem volt megemlíteni neki, hogy egyáltalán sort kerítettünk ilyesmire. - Bár szerintem jobb, hogy ez most a mi kis titkunk marad – vigyorogtam, félig hátrafordulva. A csínyeinken kívül az utóbbi időben kevés volt a közös programunk, amin tényleg csak ketten voltunk. Nem zavart a család, vagy a testőrök, akiket családtagként kezeltünk (megjegyzem, nem értem, Shuu mit képzelt, hogy ránk állította őket -.-”), de azért néha a három fő már tömeg, ha testvéri programról van szó. :/
- Nos, készen állsz? - kérdeztem fivéremtől, mikor a kerti téren felvettem a megfelelő pozíciót, tőle távolabb, immár zanpakutommal a kezemben. Kíváncsian vártam, mi fog kisülni ebből. Abban biztos voltam, hogy keresve sem találhattunk volna jobb mókát erre a kései órára.

Nem vártam mást öcsémtől a kert felé haladva, mint a kedvünket még magasabb szintre lökő szemtelenkedést. Pontosan tudtam, mit várjak tőle, mégsem vette el a lelkesedésemet a kiszámíthatóság. Csak növelte a szórakozás értékét, hogy legalább valami sosem változik. Az öreg monológjai sem odahaza, de azt inkább bosszantónak tudnám értékelni. Ennek is az a másfél évszázada történt eset lehet az oka... Túllép valaha azon, hogy öcsém előbb nősült, mint én?! Nem bánnám, ha végre így tenne.
- Ha jót akar magának, már alszik. Akira-chan nem állna jót magáért, ha kedves kishúga túlerőltetné magát. Különben is, a szerződése nem szól családtag ellen, szóval eszedbe se jusson visszafogni magad! - azért én elgondolkodtam rajta, hogy vigyáznom kellene ikeröcsémre. Már csak fizikai állapota okán is. Nem vette volna jól ki magát, ha az ünneplés végül yonbantai látogatásba torkollik. Elmosolyodtam a gondolatra. Tudtam, hogy sosem bocsátaná meg, ha betegsége miatt egy kicsit is tartózkodnék a teljes erőm használatától. Ez most amúgy sem a zanpakutok képességeinek csatája volt, hanem a miénk, a fegyverek forgatóié. Ha pedig az Amatsuji birtokon egy testőr mégis közbe szólna, arra nem fogadok el semmiféle mentséget. Meggyőződésem volt, hogy az illetőt közös erővel bírnánk jobb belátásra, majd folytatnánk, ahol abbahagytuk. Ezt bizonyára ők is tudták. Sosem tűrtük, hogy játékainkba mások beleártsák magukat, még ha vérrokon is volt az illető.
- Előzékeny vagy. Csak meg ne bánd! - figyelmeztettem öcsémet egy vigyorral, mikor nekem adta a kezdeményezést. Nem vártam a támadással, hiszen felkészültnek kellett lennie, ha ilyesmire figyelmeztetett. A harc izgalma teljesen átjárt, ahogy a két zanpakuto, egymás nővérei csengve összeütköztek. Majd újra és újra. Egy végtelen tánc, melyben az ellenfél mozdulatai kiszámíthatóak, és mégis mindketten próbáltunk belevinni apróbb meglepetéseket, újításokat, amiket a külön töltött évek során tanultunk. Túlzottan jól ismertük egymás mozdulatait, észjárását és technikáit ahhoz, hogy igazán meglephessük egymást. De ez volt benne az igazi élvezet. A kései órán a katanák összecsapásának különös dallama szinte hasította a levegőt. Csak remélni mertem, hogy Ane-san nem hisz bennünket támadónak. A bénító tűi veszélyesek voltak.
- Csak nem fáradsz, Otouto? - kérdeztem vigyorogva, mikor láttam kisebb meghátrálását. Kíváncsian vártam, mit tervez, miközben méregettük egymást. Meg akartam adni neki a lehetőséget, hogy ezúttal ő támadjon. Mi tagadás, lassultak a reflexeim, az arcomon éktelenkedő vágás erről árulkodott. - Hah? Yuko-chan mellett? Ha vele töltesz egy kis időt, reakcióid mindenképpen fejlődni fognak. Másként nem éled túl! - nevettem el magam, mikor testvérem előző osztagomra célzott. Sajnos az ötödik osztag száz évvel ezelőtti kapitánya nem vette túl jó néven, hogy némi puskaporral elegyített, robbanékony tréfám áldozata lett, és amint tehette, áthelyeztetett Kurotsuchi taichou alá, a 12. osztagba. Holott egyértelmű volt, hogy nem voltam odavaló. Ezt nem csak a taichou vetette többször a szememre, de a szadista alakja direkt élvezte, hogy kínozhat. Majd megkaptam felettesnek azt a közveszélyes kölyköt, akinek a segédje lettem, és mára már a sanseki rangig jutott a tudósok osztagában. Mi tagadás, az anorexiásnak látszó kölyöklány azóta felszedett pár kilót – de kimondottan előnyös eloszlásban. Direkt az ő bosszantásáért jártam vissza a tudósok osztagába néhanapján.
- Ej-ej, hát ilyen feledékeny lettél, Otouto? Már csaknem öt évtizede, hogy a 13. osztag tagja vagyok. Ott azért szabadabban lehet gyakorolni. A sebességemet viszont tényleg a juunibantainak köszönhetem – válaszoltam testvéremnek a védekező alapállást felvéve. Nem mondtam még le arról, hogy ezúttal ő indítsa a harcot. És nem is kellett csalódnom benne, miután tréfáján kinevettük magunkat, a fémek nem sokára ismét páratlan hangzású kórusukkal örvendeztettek meg minket és a birtok lakóit e kései órán. A Főnix és a Hidra pengéjének tánca felemelő látvány volt a Hold fényében fürödve. Lelkem társának csillogásán látni véltem, ő is élvezi ezt a kis játékot. Sosem akadt nővérénél méltóbb ellenfele.
Abba viszont különös volt belegondolni, hogy száz éven belül a harmadik osztagváltás várt rám. Sajnáltam távolabbi rokonomat, hogy kinevezése után szinte rögtön ott hagyom az osztagát, de öcsémen kívül nem tűnt jó ötletnek bármely rokonommal egy osztagban lenni. Főleg ha az illetőnek még magasabb rangja is volt az adott helyen. Nem voltam biztos benne, hogy kellőképpen komolyan tudnám venni fiatal rokonomat. Jobb volt a békesség. Bár nem kérdés, szerettem azt az osztagot. Kellemes volt a társaság, ám ideje volt tovább lépnem. Ahogy öcsémmel folytatott röpke vívásunkban is ezúttal rajtam volt a visszatáncolás sora. Oldalra pördülve kerültem ki támadását, és kisebb távolságot felvéve álltam meg kifújni magam.
- Egyre jobbak a hárításaid, Otouto! Ki volt az a remek edzőpartner a nibantaiban, akivel idáig jutottál? - tettem fel a kérdést mosolyogva, szinte még mindig levegőért kapkodva. Hisz, ha valaki, hát én tudom, hogy a jó partner csodákra képes a fejlődés tekintetében.

Számomra is megadatott a kiváló edzőpartner jelenléte. Az elmúlt ötven évben, melynek során a 13. osztag kötelékében szolgáltam, ismerkedtem meg Mae-channal, ki maga is lenyűgöző fegyverforgató volt, igencsak sajátos stílussal. Az évek során sokat tanultunk egymástól. Én többek között megtanultam olyasvalaki küzdőstílusát is kiegészíteni, aki nem az ikertestvérem volt. Bár ténybe tény, nehéz úgy kiegészíteni a másikat, hogy mindkettőnknek a támadás az igazi erőssége, nem pedig a védekezés. Mégis, meglepően könnyen sikerült összecsiszolódnunk. Miatta sajnálom, hogy ott kell hagynom a juusanbantait, bár nem hiszem, hogy túlzottan megviselné. Elvégre az elvarázsolt kisasszonyt az sem hatotta meg, amikor randevút kértem tőle... Arra a válaszra a mai napig várok, noha szerintem ő már réges-rég elfelejtette, és megmarad lelkemben igaz barátnak. Sajnos büszkeségem nem engedi, hogy a hallgatást és témaváltást visszautasításként kezeljem, és reakcióiból ítélve ő sem így gondolta. Bár nem tudom, mit ronthattam el, hogy nem vette az egyértelműnek szánt jelzéseket...
- Nocsak... Csak nem lecseréltél, Otouto? - tettem fel a kérdést, enyhe sértett féltékenységet mímelve. Nem az én hibám volt, ahogy a lányról beszélt, akaratlanul is feldobta a magas labdát, melyet bolond lettem volna nem lecsapni. Persze a sértett ábrázatot nem tudtam sokáig fenntartani, és ismét nevetésemtől zengett a kert szabad tere. Hisz nem vádolhattam, ha talált egy olyan partnert egy másik osztagban, kinek a képességei kiegészítik az övét. Számomra az elmúlt ötven évben ez Mae-chan volt, így igazán nem lehetett okom féltékenynek, vagy irigynek lenni. Már csak azért sem, mert magam is tudtam, milyen találni valakit, akire igazi partnerként tekinthetek feladataim végzése során. A kölcsönös, feltétlen bizalom kiépítése ritka, nagyszerű felfedezés, amit nem sajnálhatunk senkitől. A másik felünket persze senki nem lehet képes tökéletesen pótolni soha, de ha valakivel már csak ennek az összhangnak egy töredékéig is eljutunk, az kiváló eredménynek számít. Olyannak, ami minimálisan is életre szóló barátsággal jár, tehát az illető sajnálatos módon soha többé nem menekül nagyszerű személyeink zsenialitásától, avagy kedves kis tréfáinktól. Ennek tudatában játszottam meg a sebzett, szíven szúrt szerelmest replikájára. Természetesen igen hamar nevetésbe torkollott a dolog, hiszen egyikünk sem tudja túl sokáig megjátszani magát a másik előtt. Bár ami azt illeti, öcsém szemtelensége egy magasabb fokra hág az enyémnél, de sejtem, miért csinálja. Hisz lelkiismeretem elől én is mindig az önfeledt tréfákba menekülök.
- Ugyan-ugyan, majd azt mondjuk, megártott a sok jó ital, amit volt szíves felajánlani nekünk, mértékletes fogyasztásra – nyugtattam azonnal öcsémet, mikor az öltözetünkben esett kárra felhívta a figyelmem. Persze az arcunkon éktelenkedő karcolásokat is nehéz lehet elrejteni szüleink elől, de eszem ágában sem volt önként és dalolva közölni az öreggel, hogy kimaradt egy vívómeccsből. Főleg, ha belegondolok, anyánk hogyan reagálna, szerintem napokig kikérdezne minket, nem vesztünk-e össze valamin. Valamiért számára a párharc feltétlenül veszekedéssel járt, pedig én egy alkalmat sem tudnék felidézni, hogy ikeröcsémmel összevesztem volna, vagy csak komolyabb nézeteltérésünk lett volna. Meglátszott, hogy anyánknak sem volt soha ikertestvére, nem érthette, hogyan működik ez a kapcsolat.
- Fáradni? Még elememben vagyok, Otouto. Nem, inkább azon gondolkodtam, megéri-e kockáztatni öltözékünk további épségét? Elvégre ezek a ruhák nem harcra lettek tervezve – feleltem szemtelen kérdésére. A folytatás megkérdőjelezése persze Főnix számára sem volt túlzottan tetszetős elképzelés, tisztán éreztem a katana vibrálásából a nemtetszést. Azonban másnap délelőtt jelentkeznem kellett új kapitányomnál, nem tehettem meg, hogy e kései órán még arra is okot adok szüleinknek, hogy dorgálásuk okán késésbe sodorjanak. Bár ami azt illeti, öcsém viselete miatt jobban aggódtam. Eddig is nehezemre esett úgy hadakozni, hogy karcolást se ejtsek a sakura-mintás haorin, melytől a világ minden kincséért sem vált volna meg. - Talán valóban a döntetlen lenne a legjobb. Ám a következő mérkőzésünkre hamarabb kerítsünk sort – adtam meg végül magam egy kihívó vigyorral, hogy azért öcsém is tudja, nem szabadul meg a folytatástól évtizedekre. Csak átmenetileg elnapoltuk a küzdelmünk folytatását. Beleegyező bólintását követően visszacsúsztattam sayájába zanpakutomat. Biztos voltam benne, hogy szelleme, az a makacs nőszemély emiatt most egy ideig kissé sértetten fog viseltetni irányomba. Mégsem bántam. Már így is egy kimondottan jól sikerült testedzést tudhattunk magunkénak erre az éjszakára.
- És most, vissza a sakéhoz! - indítványoztam fivérem mellé lépve, és egy kisebb vállveregetés után átkaroltam, hogy együtt nevetve mehessünk vissza a jobbnál jobb minőségű alkoholok társaságába. Elvégre az ilyen kemény edzések után jó ital dukál, méghozzá nagy mennyiségben. Azonban az öcsém által váratlanul alakított összeesés megrémisztett, aggódva kaptam ikertestvérem után, hogy segíthessem a talpon maradásban. Mit tagadjam, kellett pár másodperc, ameddig rájöttem, hogy tréfálkozik. Pont ezzel?! Egy nevelő célzatú nyaklevessel jutalmaztam, amint végre mindketten egyenesen álltunk. Vannak dolgok, amikkel a shinigami bármikor viccelődhet, és vannak olyanok, amikkel nem árt, ha inkább nem. A betegsége miatt jelentkező időnkénti gyengeség ez utóbbi kategóriába tartozott. Ám hamar túltettem magam rajta, és megkönnyebbült sóhajtás után ismét átkaroltam, hogy folytathassuk utunkat a mennyei párlatok irányába, hisz már így is sok időt vesztegettünk üde társaságuk nélkül. Ráadásul ünnepléssel kellett volna töltenünk az egész estét, így ezt most pótolnunk kell, amint visszaérünk a teraszon kiszemelt, kedvenc pontunkhoz! Csakhogy ez a tavaszi este úgy döntött, megtréfál minket. Minket, a tréfa koronázatlan császárait!
- Meg mernék esküdni, hogy itt voltunk... - dünnyögtem, miközben elengedtem öcsémet, hogy jobban megvizsgálhassam a helyet, ahol feltételezéseink szerint korábban tartózkodtunk. És nem alaptalanul feltételeztük, hiszen az ülőpárnáink, csészéink és egy tálca valóban ott volt. Ám az est fénypontja mégis hiányzott. - A macska rúgja meg, hova lett az alkohol?!
Kórusban feltett kérdésünk megválaszolására persze akadt pár nagyon is jó tippem, így gyanakodva emeltem tekintetemet Ane-san ablakának irányába. Aggódó természetű öccséről sosem feltételezném, hogy ilyesmire vetemedne, elvégre nagyon is jól tudja, mivel jár, ha ujjat húz velünk. Ane-sanon kívül csak Shiki lehetne oly merész, hogy ilyesmit kövessen el ellenünk, de ha jól végzi dolgát, erre aligha lehetett ideje. Youko-nee, ezúttal kifogtál rajtunk, de megállj, ezt még visszakapod!


~ ZANPAKUTOU

Neve: Ao Hououza – Kék Főnix
Fajtája: Tűz
Kinézete: A zanpakuto alap állapotában egy katana formáját öltötte magára, melynek markolta és tokja ezüst színben pompázik, míg a markolatot lezáró fém és az azt körbefogó anyag között feltűnő rombuszminták aranyszínben játszanak. A keresztvason hihetetlen aprólékossággal egy szárnyaló főnixmadár motívuma bontakozik ki. Fegyverét Tokiya egy türkizkék szalaggal tudja az oldalához rögzíteni.
Parancs: Shoukyaku shiro anata no reiki honoh, Ao Hououza! - Pusztítson hideg lángod, Kék Főnix!
Shikai forma: A fegyver a parancs elhangzása után egy két méter hosszú, sötétebb ezüst színű lándzsa alakját ölti magára, melynek két végén találhatók a térbeli deltoidra emlékeztető formájú, míves pengék, melyek közül a lándzsa „végén” elhelyezkedő darab valamivel kisebb a másiknál. Ez utóbbiak minden oldala megfelelően élezett, a kisebbik mérete nagyjából akkora, mint Tokiya karja. A két pengén kék színű tűz lobog, melynek enyhe, nagyon minimális kénes szaga van (ez harc közben nem feltétlenül észrevehető).
Képességek:
Passzív: A pengéket körülvevő kék tűz alapvető, jellegzetes képessége, hogy máshoz hozzáérve nem forróságával éget, hőt igen kevéssé termel, viszont maró hatású. Fedetlen testtel érintkezve a tűz elkezdi lemarni a húst a csontról. Ha ruhán okoz vágást, akkor a ruhán keletkezett lyuk szélei marhatják a bőrt, ugyan nem annyira, mint ha maga a tűz érintkezett volna a bőrfelülettel – ugyan képes mind bőrt, mind textíliát meggyújtani, ez a hagyományos módon eloltható, ha valakit zavar a maró, szinte savas hatás (mivel hőt nem termel, de kegyetlenül marja a felületeket, amikhez ért, ez a „zavaró” hatás szinte azonnal fennáll, amint az idegrendszer jelezte a fájdalmat).
Fegyverekkel érintkezve a kék láng korrodálja a másik fémet. Ez a hatás nála alacsonyabb zanpakuto-ponttal rendelkezőknél azonnal jelentkezni kezd, egy-két rozsdásodó folt, apró hajszálrepedés, vagy akár felhólyagzás formájában. A vele azonos pontszámmal rendelkezőknél ugyanehhez az eredményhez a fegyvereknek 2-3 alkalommal össze kell érniük, míg a nála magasabb pontszámmal rendelkezők esetében a hatás megjelenéséhez 5-6 érintkezés szükséges (utóbbi esetben a korrózió értelemszerűen csak nagyon lassan terjed).
- Ao Hououza no Zenrou – Kék Főnix Oszlopcsarnoka: A technika során Tokiya a fegyver egyik végét (amelyiken a kisebb penge található) a földbe szúrja, melyből ennek hatására körülötte, egy 1 méter sugarú körben nagyjából 15-20 centiméteres helyközökkel 15-20 centiméter átmérőjű kék lángoszlopok csapnak a magasba. A kék tűz passzív képessége miatt ez a technika védekezésként és támadásként egyaránt használható.


~ FELSZERELÉSEK

× fémlegyező (öccse másik zanpakutojának pontos mása)
× wakizashi (szintén a hasonlóságot kiegészítendő, de fegyveres harcban nem okoz számára gondot használata)

6
Arrancar / Kiyo Phellera
« Dátum: 2014. Aug. 21, 19:08:18 »
Jelszó: i o h l e a

~ Adatlap

Név: Kiyo Phellera
Nem:
Kaszt: Arrancar (Natalie Salazaar fraccionja, 96. arrancar)
Szül. ideje: 1967. április 13.
Kor: 44
~ Emberként: 19
~ Lélekként: 25



~ Előtörténet

Vadászat. A kedvenc elfoglaltságom. Közeledik az isteni vacsora. Szinte csorog a nyálam. Kell nekem az a táplálék, egyre több és több!

Fájdalom a fejemben…
A tárgyalóterem…
A vádlottak padján ülő csendes fiú…
Az ítélet…
Neeem!

Az emlékekkel együtt mérhetetlen düh és gyilkos indulat lángol fel bennem. Hogy ezek a nyomorultak nem tudnak a nyomokból olvasni! Hiszen mindent az orruk elé raktam! Átokverte igazságszolgáltatás! Mert valaki gyanús, mert lenne indítéka, mindent rá kell verni, a bizonyítékokkal is úgy kell manipulálni, pedig az orruk előtt a valós megoldás! Idióta népség!
Mi?! Hogy nem érted miről fecsegek, te nyomorult féreg?! Hogy magyarázzak érthetően?! Miről makogsz itt össze-vissza? Kezdjem az elejéről? Na oké, de ha el merészelsz szunyókálni, vagy csak lankadni mer a figyelmed, esküszöm, az lesz az utolsó elkalandozásod ebben az életben! Fogod?! Akkor tehát, kedves képzelt barátom, mert valahogy neveznem kell téged, elmesélem, hogyan kerültem ide.
Amerikában születtem. Anyám japán bevándorló volt – édes istenem, hogy mi a fenéért nem tudott Japánban maradni?! -, aki egy amerikai üzletemberhez ment hozzá. Nem tudom, apám milyen származású, de kétlem, hogy színtisztán angol volt. Átlagosan éltek, de boldogan. Megszületett az első gyerekük, majd rá több mint hat évre én. Volt az hat és fél év is.
A bátyám csendes, különc figura volt, leginkább magába zárkózó fajta. Minden esetre egészen addig jól elvoltunk, ameddig a sokadik nem koromhoz illő játékom után a szüleim megcsináltattak velem valami buzeráns IQ-tesztet, és ki nem derült, hogy voltaképpen már én is rég járhatnék iskolába, méghozzá az első négy osztályt simán átugorva. Na ezen a ponton kezdtünk cseppet elszakadni egymástól.
Azért érthető nem? Melyik kamasz fiú örülne annak, hogy a 6 és fél évvel fiatalabb húga csupa kitűnővel hirtelen a 2 évfolyammal alatta lévő osztályba kerül? Hát az én kedves, nem túl magabiztos testvérkém sem díjazta az ötletet. Különösen akkor, amikor a tanáraim rájöttek, hogy tulajdonképpen az ő évfolyamán lenne a helyem, méghozzá a középiskolában. Akkor volt 10.-es, és én az ő osztályába kerültem. Meglepő módon azonban nem az zavarta, hogy az ő bukdácsoló teljesítményét az enyémhez hasonlították, hanem, hogy ezzel elvették tőlem a gyerekkort, és kitettek a 16 évesek csúfolódásainak. Ők persze csak az alkalmat keresték, hogy macerálhassák az osztály „kis tündérét”, aki ráadásként még látványosan ázsiai származású is.
Undok, alávaló féreg mind! Hogy utálom őket, így utólag is! Micsoda egy rasszista bagázs! Akkoriban persze érzékeny lelkű kis zseni voltam, akire mindenki vigyázott, és persze ezzel csak minden osztály- és évfolyamtársat hergeltek.
Aztán egy durvább szivatás után nálam is betelt az a bizonyos pohár. Be ám, úgy bizony! Az volt az első gyilkosságom! Ráadásul hozzá sem értem a mocskos kis ribihez.
Már nem emlékszem, min akadtam ki annyira. Ostoba tyúk volt. Ráadásul a bátyámat is cseszegette. Felháborító. De mindegy, a lényeg, hogy egyszer sokáig tartott neki a cheerleader-edzése, és tudtam, hogy utoljára fogja elhagyni az öltözőt. Vagyis utoljára fog bemenni oda. Gumikesztyűt húztam, és az öltözőszekrényében lévő ásványvizet kicseréltem egy ugyanolyan üvegben lévő higított sósavas oldatra. Annyira volt felhígítva, hogy ne párologjon és a szaga se legyen feltűnő. Megjegyzem, annyira hígra volt bekeverve, hogy simán túlélhette volna… mondjuk kórházi kezelés kellett volna neki, de lett volna ideje odaérni. Ott voltam az egyik szekrény mögött, és figyeltem. A nyomorult azt se tudta, mi van, amikor az innivaló a száját és a nyelőcsövét felmarta. Úgy ahogy volt, egy szál törölközőben rohanni kezdett, de elcsúszott a csempén – amit mellesleg korábban én mostan fel egy csúszós anyaggal, aminek már nem jut eszembe a neve – és dobott egy hátast. Nem akartam én megölni, csak kínozni. A franc gondolta, hogy kitöri a nyakát, és a fejét is annyira beveri, hogy egy szép vérfoltot hagy a lányöltöző zuhanyzójának padlóján! A vére, ahogy egyre nagyobb pocsolyát képzett a feje körül… Igazán szép látvány volt. Az akkori énemet szörnyen megijesztette. Nagy érzelmi sokkot jelentett, és magamat vádoltam a történtekért. De ahogy a vértócsára néztem, valami különös csodálatot éreztem. Tetszett, amit látok. Talán már ekkor kezdtek megmutatkozni a gyilkosságra való hajlamaim…
Nem hagytam nyomokat, így efelől teljesen nyugodtan mentem haza és surrantam vissza a szobámba (elvileg már régen otthon voltam, és atomfizikáról olvastam – ki a francot érdekel az atomfizika, amikor sokkal izgalmasabb dolgok is vannak?! Például a kémia is jobb. Mindegy). A szüleim mit sem sejtettek. Az önmarcangolás egyre halványult, míg pár nap alatt semmivé foszlott. Ám ezután…

Hasító fájdalom, filmszakadás… Eltűnt a prédám, pedig olyan jót vadásztam rá! Ennem kell, enni akarok!

Eseménytelen napok, csak ösztönök. Már elég régóta ez vagyok.
 
Ismét az a rémes fejfájás! Már megint azok a tetves emlékek! Szabadítsanak már meg tőlük, hadd vadásszak!

Khm… Figyelsz te ott?! Szóval hol is tartottam? Ja igen, az első gyilkosság. Mit ne mondjak nagy port kavart az iskolában. Persze jöttek a zsaruk is, meg minden. De tökéletes terv volt. Nem voltak hozzám vezető nyomok. Se egy hajszál, se egy ujjlenyomat. Mindent pontosan kidolgoztam. Semmi nem akadályozhatta meg, hogy megússzam. Illetve de. Azok az undorító férgek! Szemét, aljas rendőrök! De nem engem gyanúsítottak. Neeem, az iskola ártatlan báránykáját, a zseniális majdnem 12 éves kislányt, aki a végzős osztályba járt? Ugyan, az a kis tündér, akit mindenki macerál a gonosz, undok végzősök közül, akit senki nem ért meg, pedig hát annyira tehetséges… Fújj! Hánynom kellett volna ettől a maszlagtól! Erre a köcsög zsaruk mit találnak ki?! Na mit?! A feketében járó, halálmadárszerű, szótlan, rossz tanulót kezdik gyanúsítani a gyilkossággal, aki egyébként bukdácsol, és nem mellesleg a BÁTYÁM!
Ezen a ponton kezdtek nagyon idegesíteni, de jó színésznő voltam, könnyedén eljátszottam, hogy nem tudok semmit, és az osztálytársaim piszkálódásait holmi gyermeteg csínyeknek fogom fel… Még csak az kellett volna, hogy kitalálják, a testvérem miattam gyilkolt! Sajnos túlzottan is jól láttam bele az agyukba. Pontosan erre tippeltek! Na mit szólsz?! Hát nem marhaság?! Pont egy csendes, sötét figura ölne sósavval, mikor bukásra áll kémiából! Hah! Jó vicc!
De a rendőrök el akarták tőlem venni a testvéremet, akivel az elmúlt évben kezdtünk ismét jóban lenni. Tényleg igazi testvérek. Az egyetlen támaszom volt. Hogy miért csak volt? Na mit gondolsz, zsenikém? Hát nem tök egyértelmű?! Persze, elfelejtettem, hogy te is csak egy gyengeelméjű vagy. Na jó, elmondom: hiába ügyködtem úgy, hogy a nyomok hozzám vezessenek, a rendőrök mindenbe belemesélték, hogy a bátyám elleni bizonyíték. Mindenre volt valami magyarázatuk. Azt persze teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy a pszichológus szerint nem lett volna képes gyilkolni. A szakértői véleményt úgy magyarázták, hogy nyilván neki is van magához való esze egy ilyen okos kis húgocska mellett, és csak tetteti az ostobát. De még nem tartóztatták le.
Egyébként ő tudta, hogy én tettem. Az egyetlen olyan személy volt, aki bemárthatott volna, ha akar. De vesztére, nem akart. Még azt is felajánlottam, hogy beismerő vallomást teszek! Leintett, és külön kért, ne tegyem. A tudta nélkül mentem el a nyomozókhoz, hogy meggyónjam a gyilkosságot. Nem hittek nekem. Elküldtek azzal, hogy ne védjek egy gyilkost. Igen, ezen a ponton kezdett meginogni bennem a gyerekes naivitás azzal kapcsolatban, hogy az igazság mindig győzedelmeskedik. Hazugság! Csak a gyerekek megnyugtatására találták ki. Akkor hirtelen nem értettem, miért bíztam ebben egészen addig. Már tudom: lélekben még gyerek voltam. De még mennyire hogy az voltam!
Az esküdtszék természetesen hallgatott a nyomozók véleményére, az ügyvéd nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igazából ilyenek nem is voltak. A szüleim sosem foglalkoztak igazán a bátyámmal. 20 évre ítélték. Még emlékszem, úgy köszönt el, hogy menjek egyetemre, és felejtsem el a történteket. Még hozzátette, hogy néha látogassam meg. Nem vetette a szememre sem akkor, sem előtte, hogy miattam az ő álmai elvesztek. Akkor és ott tényleg a sírás határán voltam.
Ennek az esetnek hála én is egyre inkább magamba fordultam, és igyekeztem úgy tenni, ahogy a testvérem kérte. Fél évvel később már az egyik híres egyetemre jártam. Első sorban kémiát tanultam. A jog jobban érdekelt volna, de a szüleim döntöttek arról, mit jelöljek meg, és naná, hogy fel is vettek! Na jó, nem volt rossz, csak hidegen hagyott. Vissza akartam kapni a bátyámat! Így is utána tudtam nézni az engem érdeklő dolgoknak. Játszadozva tartottam a jó jegyeket, szóval azzal foglalkoztam a szabad időmben, amivel akartam.
Karácsonyra mentem csak haza. Kellemes karácsony volt, mondhatom! Azzal fogadtak, hogy a testvéremet a börtönben megkéselték, december 8-án temették. Éppen csak betöltötte a 19-et… Nem mondtam semmit. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Még mindig az a 12 éves naiv kislány voltam, aki a gyilkosság idején. Még aznap elbicikliztem a temetőbe. A sírkő előtt állva felüvöltöttem a tehetetlen kínban.

Üvöltök. Tényleg üvöltök, a prédám fölött állva. Ezzel jelzem a környékbeli fajtársaimnak, hogy tartsák szépen távol magukat, mert most én táplálkozom. És persze, hogy ők is könnyedén a vacsorámmá válhatnak.
Napokig nem történik semmi, csak élem a megszokott életem. Vadászom, táplálkozom, és elrejtőzöm, amikor épp pihenek, és nem akarom, hogy ez a vérengző banda engem kapjon el álmomban. Még csak az hiányozna, hogy ezek a gyenge férgek megkíséreljék a lehetetlent, és engem próbáljanak meg feltálalni a saját ebédjükként! Meg ahogy azt ők elképzelik! Volt már ilyen, elég morcosan keltem. De akkor bezabáltam pár napra. Nevetnem kell, ha visszagondolok, hogy milyen ostobák voltak! Hogy hihették, hogy van esélyük?! Nem volt! Semmi, egy cseppnyi sem!
A franc üssön belé! Megint fáj a fejem, és áramlanak azok az átkozott emlékek! Hányszor mondjam még, hogy nem akarom tudni?!

Nahát, te még mindig itt vagy? Fene, azt hittem, türelmetlenebb vagy… He?! Érdekel a folytatás? Nagyon muszáj? Na jó, de csak mert jó kedvemben találtál!
Szóval, a testvérem sírjánál sírtam utoljára. Onnantól lényegesen kevesebbet jártam haza, és egyre inkább magammal foglalkoztam. Csak magammal. Mindenki más idióta volt, és meglepően sok embert tudtam volna elképzelni vérbe fagyva. Egyre többet járt az eszem a véres holttest körül, ami az én hibám volt… Hiba?! Egyre inkább kezdett hasonlítani a véleményem a mostanira: megérdemelte a hülye liba! Jól történt, ami történt, nem hibáztam! Ha valami nem úgy történt, ahogy akartam, azért a rendőrök a felelősek. Ez pedig így is van, elvégre hozzám vezető nyom tényleg nem volt, ameddig nem gondoskodtam róluk én magam. Az, hogy az igazságszolgáltatás megbízhatatlan, már nem az én saram. Egyedül azért maradt bennem tüske, mert a bátyám itta meg a levét. Az egyetlen ember, akinek sosem akartam ártani, akiről tényleg elmondhattam: szeretem.
13 éves voltam. Egy ártatlannak tűnő zseni kislány, akiről a tanárok is áradoztak. Az egyetemen persze már jóval toleránsabbak voltak a diákok. Már lassan egy tanévet húztam le ott. Ez azonban nem változtatott azon a folyamaton, ami addigra már elindult abban a magába zárkózó kislányban. Úgy bizony, addigra már elindult a lejtőn, ami hozzám vezetett. Mi van már megint?! Mostanra teljesen más vagyok, mint az a kölyök volt, de ha nem dumálnál állandóan közbe, talán magadtól is felfognád, miről beszélek! Na szóval elég annyit hozzátenni, hogy egy ideig nem barátkoztam senkivel, aztán ismét elkezdtem kommunikálni a külvilággal, magyarul a csoporttársaimmal. Nem beszéltem nekik a múltamról. A kínos részleteket kihagytam, akárcsak a legnagyobb traumámat: a bátyámat.
Nem is túl sokára egy nyugodtabb társaság, az eminens réteg elkezdett magával rángatni mindenféle összejövetelekre, teaházakba, kávézgatni, ilyenek. Így utólag ez mind borzalmasan unalmas, és sablon, de hát istenem… Akkor még kifejezetten jól esett, hogy törődnek velem, hogy van hova tartoznom. Így idősebb fejjel persze már ki merem jelenteni, hogy oda se tartoztam soha, de próbálja valaki ezt megmagyarázni egy 13 éves gyereknek. Ugye, hogy nem menne? Ráadásul annak a kislánynak a fejében egyre gyakrabban jelent meg a tudat alatti gondolat: meg kéne ölni valakit. Persze ez sosem bukkant a felszínre. Csak egy ösztön, és az állandó álomképek – akkor még rémálmok – a halott lányról a lányöltöző padlóján. Egyre kevésbé tűntek rémálmoknak, és egyre erősebb lett a késztetés, hogy újraéljem az egészet.
Egyszer egyedül sétáltam a nagyváros sötét utcáin. Mindig tartottam magamnál egy kést, önvédelem céljából. Nem gondoltam volna, hogy valaha is szükségem lesz rá. Pedig vicces volt! Na jó, nem untatlak a részletekkel, megpróbálom rövidre fogni. A lényeg, hogy akkor éjjel jól jött az a kis bicska, amikor egy pedofil berántott az egyik sikátorba. Még bőszen a kabátkámból próbált kirángatni, amikor a késecske már a kezemben volt, és belé mélyesztettem. Még mindig élénken él bennem az emlék, ahogy a vére a kézfejemre folyik, és ő csak a megdöbbenés miatt nem reagál… Kihúztam belőle a bicskát, és megint döftem- ezúttal célirányosan a szívére. A vér édeskés szaga megcsapott. Az első pillanatban rosszul voltam tőle, de utána… Utána már kifejezetten tetszett. Olyan élvezettel néztem a szerencsétlen bolond haláltusáját, mint még soha semmit. A ruhám szerencsére tiszta maradt. A vért – miután kigyönyörködtem magam benne – a kezemről és a késről is a pedo-bácsi kabátjába töröltem. Ügyeltem rá, hogy ne hagyjak rajta sehol ujjlenyomatot, elvégre már benne voltam a bűnügyi nyilvántartásban, mint tanú. Ezek után dolgom végeztén magára hagytam a tetemet, és a kollégiumban alaposan elmostam mindent. A kést is, és vérfoltos kezemet is. Ekkor ért utol a sokk: ismét öltem. Ám ez már nem érintett meg annyira, mint az első eset. Gyorsan túl tettem magam rajta, mintha mi sem történt volna. A rendőrök persze nyomoztak a halott férfi ügyében, de nem találtak semmit. Azon a tényen kívül, hogy posztomusz bizonyították rá a pedofíliát.
A második gyilkosságom már csak egy löket volt, ami felgyorsította az utat a lejtőn. Egyre közeledtem a jelenlegi személyiségemhez. Az egyetem maradék 4 éve alatt még kétszer öltem. Egyre kegyetlenebbül, nyomok nélkül, és egyre véresebb áldozatokat hagyva magam mögött. Véresebbet mondtam volna? Bocsánat, szó szerint kivéreztettem az utolsót. Mindig más fegyvert használtam, és mindig kézbe valót. Az utolsó egy egyszerű, hétköznapi filéző kés volt. A pengéjét megmártottam a vérben, és addig ismeretlen mintát rajzoltam a vörös testnedvvel az áldozat köré. Gyönyörű, szinte misztikusnak tűnő szimbólumot. Ezt persze magamban (majdnem 17 éves fejjel) azzal magyaráztam, hogy ezzel a nyomorult zsaruknak egy őrült elmebeteg képét festem le. Még ha kapcsolatom is lett volna az áldozattal – ami nem volt, mert mindig kínosan ügyeltem rá, hogy az áldozat idegen legyen, hozzám semmivel sem köthető – akkor sem gyanakodhattak volna rám. Egy nyugodt, kitűnő tanulóra, akiről még a pszichiáter is azt állította: kiegyensúlyozott, céltudatos személyiség, mindene a tudomány. Mint mondtam, remek színész voltam. Persze ehhez az eredményhez az is hozzájárult, hogy előtte elolvastam jó néhány szakkönyvet a témáról, és megtanultam úgy hazudni, hogy magam is igazságként fogadjam el a számat elhagyó szavakat. Nem csoda hát, hogy az elmegyógyász sem fogott gyanút. Úgyis mindenki azt mondta, igazi zseni vagyok. Hát ezzel bebizonyítottam, és már én magam is elhittem, hogy az vagyok. Egyre kevésbé tiszteltem az igazságszolgáltatást, és mindig mániákusan ügyeltem arra, hogy egy nyom se vezethessen hozzám. Azt hiszem, ennek a mániákusságnak, és az eltérő módszereimnek köszönhettem, hogy 5 év alatt egyszer sem gyanúsítottak. Mindig volt másra kenni. Én pedig eléggé utáltam az igazságszolgáltatási szerveket ahhoz, hogy keresztbe tegyek nekik. Ez már-már az életcélommá vált.
Egy gyógyszerészeti laborban dolgoztam az egyetem után, már alig 17 évesen. Az a munka remek álca volt. A kollégáimmal mind remek viszonyt ápoltam, de nem hagytam, hogy sokat tudjanak rólam. A szüleimmel a kapcsolatom már szinte teljesen megszakadt. Előttük könnyű volt alakoskodnom, egész életemben ezt tettem. Így, bár gyakorta hazajártam, és ők is úgy érezték, közel állnak egyetlen gyermekükhöz, számomra azok a kötelékek már nem jelentettek semmit. Egyedül maradtam a saját világomban. Akkoriban még fenn tudtam tartani a normális álcát, mint egész életemben. Csak most, a halál után tudom, milyen szörnyen fárasztó volt. Most, hogy végre megszűntek a korlátok és…
Mi van már megint, te utolsó senkiházi?! He?! Hogy előre szaladtam? Ah, mennyi problémád van! Na jó, akkor nem ugrálok az időben, és folytatom onnan, hogy részemről – hál’ istennek – megszakadt minden emberi kötelékem a szüleimmel, és a környezetemmel sem volt túlzottan sok.
Persze, tisztában voltam vele, hogy az egyik hobbim – nevezetesen a gyilkolás – súlyosan sérti a törvényeket, de még az alapvető emberi normákat is. Csakhogy ez a lehető legkevésbé sem izgatott, mivel szerfelett élveztem a dolgot. Sosem dilemmáztam ezen. Csak egy mellékes adat volt, egy a sok kémiai képlet között. Egyébként a kémiásdit egészen megkedveltem. Mivel a bátyám halálával a jog már értelmét vesztette, ebben leltem magamra. A különböző anyagok kevergetésében. Ez egy ideig elterelte a figyelmem az ölési kényszerről. Sőt, amikor épp nem szorítgatott belülről ez a kínzó késztetés, még otthon is kevergettem, kísérletezgettem. A különbség csak annyi, hogy nem gyógyszereket készítettem vagy azok alapanyagaival dolgoztam, hanem veszélyes robbanószerekkel, maró folyadékokkal vagy mérgekkel. A kollégáim úgy tudták, hogy az otthoni kísérleteim új gyógyszerek kifejlesztésére irányulnak, csak a laborhoz túl veszélyesek. Igazából a gyógyszerekhez nem sok közük volt. Leginkább az élvezet játszotta a fő szerepet a dologban, és megfigyelni a kutyulékaim hatásait egy-két szerves nyersanyagon…
Oké-oké, ha ennyire unod a szerintem jó témákat, nyugodtan el is mehetsz! Nem? Maradsz? Akkor fogd be, és ne emlékeztess folyton, hogy nem a régi szokásaimra vagy kíváncsi, hanem a történetemre! Csöndben maradsz? Rendben, ezúttal eltekintek a lenyakazástól. De rajtad tartom a szemem! Ne félj, már nem hosszú a memoárom!
Tehát, mint már említettem, mielőtt durván félbeszakítottál – igen, még mindig neheztelek -, időről időre elővett egy belső kényszer, mely azt diktálta ölj, ölj, ölj! Ezt a kísérletezik sokszor képes volt elnyomni, mert teljes koncentrációt igényelt, egyszer-kétszer azonban még ez sem tudott visszatartani, és módfeletti élvezettel öltem, kivéreztetve áldozataim. Igen, ha jól emlékszem, kettő volt, mindkettő teljesen idegen. A gyilkos fegyver és a módszer is más volt, nem lehetett összekötni a két esetet. Akkor egyébként határozottan a jelenlegi énemhez álltam közel, csak még szorítottak az emberi korlátok. Hah, mit nekem már norma vagy törvény! Szabad vagyok, a magam ura, és nyugodtan engedhetek az ösztöneimnek! Ezt a törvényeknek!
Szóval, 19 éves koromig kétszer öltem még. Ez összesen hat gyilkosság, ebből egy baleset, egy önvédelem, négy pedig puszta élvezet. Nem is olyan rossz arány. Na a lényeg a lényeg, hogy az utolsó eset után pár nappal (vagy héttel?) otthon kísérleteztem. Egy megkezdettet folytattam, te úgysem értenéd, tehát nem is magyarázok. Valaki betört a házamba aznap éjjel, én nem vettem észre. Az illető bizonyára észrevette, hogy én még éjnek évadján is lent kísérletezek a pincében, és volt oly kedves és drága, hogy lejött elaltatni. De nem kézzel vagy bottal tette az istenadta, hanem sokkolóval! Pedig felőlem akár vihette volna a házat, ha akarja. Kit érdekelt?! Viszont így a kísérletet nem figyelte senki, és prímán felrobbantotta az egész házat. Áldom a marhát, hogy legalább ezt nem kellett öntudatomnál megérnem és gyorsan meghaltam! Nagy kár, hogy az utolsó emlékem az áramütés, és utána a robbanás hangja. A sors iróniája: pont annyi idős voltam a halálomkor, mint a bátyám az övékor.

És most itt vagyok. Többnyire emlékek és érzések nélkül. Ha nem fájna a fejem, bizony most sem emlékeznék arra, ki voltam egykor. Az emlékek visszahoznak bizonyos korlátozást is, amire nekem semmi szükségem! Úgy utálom! Emiatt most gondolkodom vadászat közben, pedig eddig is remekül csináltam! Nem voltak fölösleges emlékek vagy belső hangok, gondolati megnyilvánulások a fejemben, csak azon kellett töprengenem, hogyan ejtem el a prédám. Nem mintha ez bárkit is érdekelne, de tökéletesen megvoltam úgy is!
Fehér ruhás idegenek közelítenek a rejtekhelyemhez. Ember formájúak, és célirányosan felém tartanak. Ha nem fájna így a fejem az emlékektől, isten bizony széttépném őket! Támadó testhelyzetet veszek fel, és nekirontok a vezetőjüknek, a lenyalt, barna hajú fazonnak, aki a sötét bőrű másik, és az ezüst hajú harmadik között áll. Olyan gyorsan kényszerít megadásra, hogy azt sem tudom, mi történt körülöttem.
- Nem szeretnél ismét önmagad lenni? – kérdésére feleletet sem vár, fájdalom hasít a testembe, minden porcikám sajog. És ott térdelek előttük. Hajtincsek lógnak az arcomba, és megszólalni képtelenül figyelem kezeimet. Ha más nem is, a külsőm emberi. Ez a fazon nem tudja, hogy az imént is tökéletesen önmagam voltam. Hah, micsoda pancser! Igazi idióta.
- Ki a franc vagy te? – emberi szavak a saját hangomon. Rég nem hallottam már.
- Itt az első kérdés, te ki vagy?
- Van bőr a képeden… - köhögöm magam elé. Kétlem, hogy ezek a szavak eljutottak volna a füléig. – Kiyo… Phellera. Most pedig válaszolj az én kérdésemre! – csak gondolatban teszem hozzá a beképzelt tuskó megnevezést.
- Aizen Sousuke. A hozzád hasonlók vezetője és Las Noches ura – oké, én sem vagyok százas, de ez az arrogáns fafej komplett elmebeteg. Viszont ahogy felnéztem rá, realizáltam, hogy maszk takarása nélkül tekinthetek a világra. A mosolyából ítélve ő csinálta. Hogy rohadna meg! Tőlem aztán ne várjon se tiszteletet, se hűséget! De a segítsége miatt, amit én sosem kértem, megadom neki az örömöt, hogy „behódolni” lásson.
- Értem, Aizen-sama – sikerül lenyelnem azt az aprócska öklendezést, amit az váltott ki belőlem, hogy ha csak maró gúnnyal is, de „sama”-nak szólítottam valakit, akit csakis azért veszek magammal egyazon szintre, mert lekötelezett. Rohadék! Ám legyen – Ha biztosítasz nyugalmat, és helyet a kísérleteimhez, örömmel segédkezek bármiben – valamit valamiért. Talán ezzel visszatérhetek kedvenc kutyulgatásomhoz. Hogy fulladna bele egy kanál vízbe! Eszem ágában sincs egy ilyen alakot szolgálni! Nevezzük inkább törlesztésnek. Csak addig vagyok hajlandó moderálni magam, amíg nem egyenlítek.

Már pár napja itt vagyok Las Nochesben. Vagy már egy-két hete is megvan? A napok összefolynak. Az az egoista egy magasabban lévő szobát adott.. Ha nem lett volna ennyi esze, külön kérem rá. A pincében való kísérletezés hibáját elég egyszer elkövetni. Nem akarom én levegőbe röpíteni ezt a… minek nevezte? Palotának?
A szobám (egyben laborom) ajtajára már első nap sikeresen felszereltem a „Belépni Tilos” táblámat. Ez legalább egy-két idiótát távol fog tartani. A „KEEP OUT” feliraton még dolgozom, de ha kikerül, akkor legalább mondhatom azt bármilyen balesetre, hogy én bizony kiraktam a figyelmeztetést, innentől kezdve mindenkinek a maga baja, hogyan sérül meg és hogy nem.
- Ilyen csúnya táblákat nem szabad felszerelni, mert ez gonoszság! – hallatszik fel mögöttem, miközben egy sósavas üveget pakolok. A hirtelen hanghatásra elejtem az üveget.
- Itt veszélyes anyagok vannak, és nem hiszem, hogy tanácsos lenne, ha mindenki itt garázdálkodna – felelek némiképp ingerülten, ökölbe szorított kézzel. Igyekszem elszámolni magamban tízig, mielőtt bármit is reagálok. Az ismeretlen fajtárs hirtelen megjelenik a padlón lévő sósav-folt mellett, és hatalmas vigyorral az arcán figyeli a törött üveget.
- Hű… de szép! – kesztyűvel nyúl hozzá. Könyörgöm, így persze, hogy nem marja meg! – Hát… pedig szerintem egyáltalán nem veszélyes…- összeráncolt szemöldökkel méregetem. Ha nem a laborban lennék, esküszöm…
- Neked talán, mert kesztyűt használsz. De ezek az anyagok maró hatásúak, és a későbbiekben bombák is lesznek itt – csak tudnám, mi a francért mondom el ezeket… Nem értem.
- Bombáák? Megyünk játszani? *>* - ez a lány csak pattog össze-vissza, és bele néz az összes lombikomba. - Tudok ám nagyon jó játékokat… de vigyázz… ha összekevered… - bonyolult kémiai képletekkel kezdi magyarázni, amit magamtól is tudok. Csak hallgatom, hallgatom, és fel nem fogom, miért nem fojtottam még belé a szót. Eleinte csak furának találom, de ahogy magyaráz, sokkal inkább kíváncsivá tesz. Ki és micsoda ez a rózsaszín hajú nő? És mit tud még?
- És kit tisztelhetek benned? – szakítom félbe.
- Hűű ez egy… - vesz a kezébe engedély nélkül egy befejezetlen kutyulékot, aztán egy mosollyal az arcán odébb pattog befejezni. Nem emlékszem, hogy adtam volna rá engedélyt, de… fene tudja, ha robban, akkor egy ostobával kevesebb, ha nem, akkor a végén még jóban leszek vele… Ez aztán apokaliptikus gondolat! Én jóban lenni valakivel…! Cöhh, na persze.  - Heh? Jaa… hát… Rózsika *>* - Rám kacsint, majd visszanéz az üvegre, komoly arcot vágva. Én csak amolyan „hülyének nézel?” pillantást vetek rá. – Nem… - Sóhajt egyet majd folytatja - Natalie Salazaar… - Ismét kacsint, ezúttal nevetve. Ezen csak elmosolyodom. Persze, hogy tudom, ő a primera, de egyelőre még nem szolgált rá, hogy kivételként kezeljem mindenki mással szemben.
- Én Kiyo Phellera vagyok – nyújtok neki kezet. Amilyen hozzáértéssel méregeti az üvegeimet, még az is előfordulhat, hogy többet konyít a tudományhoz, mint amennyit megmutat.
Oldalra billenti a fejét, míg felpillant az üvegről. Tényleg érdekes nő…
 - Kiyo néni mit csinálsz ma itt? *>* - megrázza a kezem, anélkül, hogy észrevenné megrökönyödésemet a megszólítása kapcsán. Mennyi idős ez szellemileg?! - Segíthetek? *_* - meg sem várja, hogy válaszoljak, már segíteni akar. Hát ha már így állunk, akár tesztelhetem is, érdemes-e arra, hogy ne nézzem le, mint a többi idiótát…
- P-persze… - még mindig sokk hatása alatt vagyok. Komolyan lenénizett egy nálam idősebbnek látszó arrancar?!
- De jó..köszönöm *>* - örülhet, persze, de pattogni össze-vissza egy laborban azért kicsit túlzás… Ki az isten ez a lány?! Primera espadaként megengedhet magának ennyi gyerekességet?! Közben persze folytatja, amit elkezdtem, maga elé pakolászik mindent, és anélkül, hogy a számításokat befejezné - amik egyébként is csak támasztékként vannak leírva, hogy a későbbiekben is megismételhessem – simán befejezi a löttyöt. Sőt, még extrákat is hozzáad. No fene, a végén még ellágyulok, és tényleg kedvelni fogok valakit? Nem! Nincs az az isten! Fölé hajolok megnézi, mit írkál: a kísérleteinek az eredményeit és a hozzá fűződő dolgokat, amik kicsit távolabbról nézve felveszik… egy pillangó alakját? O_o’ Mi a fene?!
Az érdekes jegyzetelési stílusa ellenére kezd megkörnyékezni valami különös érzés vele kapcsolatban… Nem! Lehetetlen, hogy tisztelet legyen! Sokkal inkább valamilyen szimpátia, aminek ott sem kellene lennie… Nem létezik, hogy én Rajta kívül tiszteljek bárkit is! Márpedig Ő egyrészt fiú volt, másrészt nem arrancar-alkat… Ha véletlen hollow lett belőle, már rég felfalta valamelyik fajtársam. Egyszerűen nem gyilkos-típus. Na de kotródj a fejemből, Nii-san! Ezért volt jó egy egyszer lidércnek lenni: nem bukkantak fel lépten-nyomon az emlékeim egy olyan időszakból, amit nem is szerettem!
- Szayel-nii-sama nagyon okos arrancar ám *>* Én is ilyeneket szoktam főzöcskézni… persze a rakoncátlan pillangóim mindig elrepkednek T_T - kezd el naivan csacsogni össze-vissza mindenről, aminek az eddigiekhez semmi köze sincsen, vagy legalábbis igen kevés… De elkapok egy információfoszlányt, ami azonnal sokkolóan hat rám…Vagyis ledöbbenek rajta, na. Tehát ennek a Natalie-nak van egy bátyja… Áhhh, kit érdekel?! Térjünk csak szépen vissza a témára!
- Hát… nos… nekem ez a hobbim… mármint a különböző savak kevergetése. Némelyik egész hatékonyan használható bombákba…- kicsit elgondolkodom. Ugye nem arra készülök, amire gondolom, hogy készülök?! - Mit szoktatok csinálni a testvéreddel, Natalie-san? – de, pontosan azt teszem. És ha ez nem lenne elég, legnagyobb megrökönyödésemre a tisztelet jelét adom neki, teljesen öntudatlanul! Én nem szoktam senki neve mögé szócskákat rakni! Aizen sem kivétel, csak ha jelen van személyesen… Erre most begaloppozik ide a primera espada és én pár percnyi beszélgetés után már tiszteletet adok neki… Az eszem megáll! Mikor süllyedtem ilyen mélyre?!
 - Hűűű te Kiyo néni… nagyon okos vagy ha ezek mennek ;) - Teljesen felélénkül a tekintete. Pontosan olyan arcot mutat, mint egy kislány. De miért van az az érzésem, hogy mindez csupán álca, és a valódi természetét nem fogja megmutatni? Jobb lesz egy kis gyanakvással kezelni. De… [strike]szimpatikus…[/strike] Nem-nem-nem-nem! Ilyet még gondolatban sem mondtam! Sőt, ha még egyszer lenéniz, lenyakazom! - Őőő – helyezi egyik ujját csodálkozva a szájára. Ha nem lenne gyanús, azt mondanám, teljesen ártalmatlan kölyöklelkű egyén. - Hát ilyesmiket… mint itt… vagy az baj? T_T – Heh? Ez most komoly?!
- Dehogy baj. Szerintem kifejezetten jó – mosolygok rá, mert jobbat nem tudok, hogy leplezzem az érzéseim. Tartok tőle. Ha valaki képes belőlem ennyi idő alatt őszinte tiszteletet kiváltani – mert ezt már muszáj annak neveznem(!) – akkor ott valami nincs rendben! És rá fogok jönni, mi az, kerül, amibe kerül!
- Tényleg? *>* Tudod… vannak itt nagyon gonoszak ám akiknek ez nem tetszik T_T - elkomolyodik, de ez csupán addig tart, ameddig nem talál megint valami érdekeset… - Jaj… de jó… *>* - tudtam. Megint nézelődik… - S mond csak… neked ki az espudád? *>* - Hah? Mit akar ez a lány? Csak nem…?! Azt feltételezi, hogy van valaki, aki nekem képes dirigálni?! Egy frászt!
- Nincs espadám – nem kell gondolkodnom, hogy rávágjam a nyilvánvaló választ. - Nem akarok olyat segíteni, akinek semmi érzéke a tudományhoz – magyarázatomat sokat mondó pillantással toldom meg, szinte öntudatlanul. Ennek az üzenete csupán annyi, hogy ő kifejezetten tehetséges tudós, legalábbis az alapján, amit eddig láttam. Hovatovább, még együttműködni is hajlandó lennék vele, ha úgy hozná a helyzet! Cöhh, nem, ezt kimondani fix, hogy nem fogom!
Natalie meg mit csinál? Na mit? Oldalra billenti a fejét, és felfelé ívelő behunyt szemekkel szélesen elmosolyodik. Ebből nem fog kisülni semmi jó.
- Nagyon szereted ezt a játékot igaz? *>* - lelkesen érdeklődik, és sajnos nem értem, mire megy ki a játék… Pedig jó lenne tudni!
- Ha a vegyületek kevergetését annak lehet nevezni... Akkor igen. Errefelé ez az egyetlen szórakozás – persze a gyilkolászás sem olyan rossz dolog, de hát azt nem lehet ész nélkül művelni… Bár egyesek képesek rá, de abban nincs semmi művészi. Nincs semmi a ritka öröm élvezetéből. Ellenben kísérletezni minden előkészület nélkül tudok, és ha valamit eltolok? Annyi baj legyen, csinálok ellenanyagot, ami újabb feladat és voilá, meg is van a napi szórakozás! Na ez az, amit egy IQ-fighter sosem fog megérteni.
Hátat fordít ugyan, de a hanglejtése alapján még mindig mosolyog…
 - Kiyo néni… nem játszunk együtt? *>* - Már megint lenénizett… de már valahogy nem izgat… Csak csodálkozva pislogok párat a kérdésén, majd elnevetem magam. Nem tudom, mire akart célozni ezzel az egésszel, de nem is fontos.
- De, lehet róla szó.
Erre ő csak tapsikol párat örömében, majd visszafordulva rám kacsint.
 - Akkor mától te leszel az egyik ékkő pillangóm *>* - a mosolya mögött valami különös jelenik meg a tekintetében. Éppen csak egy pillanat erejéig látom azt a különös fényt, de a jelentése egyértelmű. Belemar a tudatomba, és nem hagy nyugtot pár másodpercig. Aztán elfogadom a megmásíthatatlant. Legalább magammal nem kell többé vitatkoznom vele kapcsolatban. A különös az egészben, hogy tulajdonképpen cseppet sem zavar a tényállás. Ajkaim ravasz mosolyra húzódnak.
- Akkor ezentúl sok időt fogunk együtt tölteni, nem igaz, Natalie-sama? – ez az első alkalom, hogy valakinek a neve mögé nem gúnyból teszem oda ezt a szócskát. Vele kapcsolatban tényleges tiszteletet fejez ki. Ez még mindig fájón hasít belém, hisz erre még senki nem volt képes, a bátyámat kivéve. Belőlem tiszteletet kiváltani… Hova fajul ez a világ?
Ismét egy kacsintást kapok, és mielőtt észbe kapnék, már ölelgetnek… Mi van már megint?! Teljesen elpuhultam volna a közelében? Nem, ez valami más…
- Kiyo néni… én nagyon remélem *>*
Még mindig nem tértem magamhoz a reakciója miatt… és a sajátom miatt. Igen, leginkább amiatt, hogy abszolút nincs reakcióm, csak egy jól eső érzés… Már olyan régóta nem volt velem ilyen közvetlen senki… Talán az ő közelében végre nyugalmat találok.
- Akkor úgy lesz – ezzel a mondattal megpecsételtem Las Nochesbeli jövőm.


~ Kinézet

168 centi magas, 19 évesnek látszó lányt látsz magad előtt, ragyogóan zöld szemekkel. A lány arcát féloldalas, halványlila frufru, valamit kétoldalt egy-egy tépett tincs keretezi. Haja hátul a lapockája aljáig ér, egyenesen van levágva. Fülében egy karika, és három másik fülbevaló díszeleg, a karikát és a legmagasabban lévő fülbevalót egy vékony lánc köti össze. A hétköznapi hollow-létre emlékeztető csontdarab az ő esetében egy közepesen vastag, domború fejpánt, melyből két oldalt egy-egy szarvacska nő ki. Egy ujjatlan, fekete peremű garbós felsőt visel, melynek apró dekoltázsában pont látni a szegycsontja kezdeténél lévő, hollow-kra jellemző lyukat. A felső alatt egy fekete toppot hord, és a felső derekát egy vastag fekete öv köti át. A hagyományos egyenruha nadrágjának egy combközépig érő, sort-változatát viseli. Cipője hagyományos, azonban feltűnő lehet a fehér szalaggal rögzített, térd fölé érő fekete harisnya. Ezen kívül különleges ismertetőjegye még a karjait a felkarja közepétől fedő, kimonó-ujjra hasonlító ruhadarab. Fegyverét, két kék színű, fémmel erősített legyezőt a hátánál a felsője övébe tűzve hordja magánál.


~ Jellem

Teljesen kiszámíthatatlan személyiség. Nála könnyen előfordulhat, hogy az egyik pillanatban nevet valamin, de egy másodperccel később ugyanazért a beszólásért már az ember torkának ugrana. Nála sosem lehet kitalálni, az adott pillanatban éppen mi az, amiért már ölne, és mi az, amit elfogad viccnek, vagy épp kárörvend rajta. Magát a legtöbbeknél jobbnak tartja, még akkor is, ha fizikailag gyengébb, így nála már azt nagy szó elérni, hogy valakit önmagával egyenrangúnak tekintsen, a tiszteletét kivívni pedig szinte lehetetlen. Las Nochesben ez eddig egyedül Natalie Salazaarnak sikerült, ő az egyetlen, akinek a neve mögé nem gúnyból teszi oda a „sama” szócskát. Még Aizent is csak azért nem nézi le, mert segített levenni a maszkját. Ennek ellenére egy egoista baromnak tartja, és gyakorlatilag csak akkor szólítja „Aizen-sama”-nak, ha ő maga is a teremben van.
Egyetlen olyan hely és helyzet létezik, ahol bármilyen idióta vagy irritáló legyen is a társasága, megőrzi a hidegvérét: ez akkor történik, ha épp a szobájában kísérletezik, illetve a kísérletei eredményét jegyzeteli. Illetéktelen behatolót viszont a kísérleti állapot nélkül nem tűr meg a szobájában. Az engedély nélküli belépést többnyire saját gyártású bombáinak egyikével torolja meg, elvégre a szobája ajtaján ott virít egy nagy belépni tilos tábla és nagy betűkkel a „KEEP OUT” felirat. Tehát elvei szerint innentől kezdve, aki hülye, az magára vessen, ő szólt.
Olyan dolog, ami lelki gyengeséget jelent nála tulajdonképpen csak egy van: a villám típusú zanpakutok. Ez a fajta félelemnek is nevezhető érzelem – bár ő maga ezért a kifejezésért ölne – a halálának körülményeire vezethető vissza. Érdekes viszont, hogy robbanóanyagokkal, vagy maró hatású folyadékokkal semmi baja.


~ Képesség(ek)

Kiyo képessége, hogy képes manipulálni a teret. Ennek a képességnek az egyik megnyilvánulása a teleportálás, mellyel bizonyos távkorlátozással közlekedhet. Kis tárgyakat is képes a kezébe hívni, így például egy szobájában felejtett, tenyérbe illő üveget/bombát, magához teleportálhat akár az emberek világába is. Tárgyakat maximum 3-szor mozgathat, minden alkalommal maximum 1-et!
Teleportálással egy képességénél erősebb Bakudou-ból nem tud kiszabadulni, mert az meggátolja a teleportálási képességét!
Fentebb említett távkorlát:
1. szinten pontonként 2 méter, utána pontonként egy (maximum 34 méter). Tárgyakra ez a korlát: 50 méter.


Második képessége, hogy a térmanipulálás által képes megvágni az ellenfelét távolról is. Ennek több fokozata van, mindegyiknek más a hatósugara, és más a sebzésének erőssége, valamint a bele fektetett energia is.
1. Mutatóujjal: elhúzza a mutatóujját egy irányba, és a 3 méteren belül tartózkodó ellenfélen a mozdulat irányának megfelelően megjelenik egy maximum 1-2 mm mély karcolás.
2. Tenyerével: az első fokozatnak egy erősebb változata, amikor az egész tenyerével suhint, és a tenyér élének vonalában hat a támadás. A hatótáv itt már 5 méter, a vágás mélysége 1-1,5 centi lehet.
3. Csukott legyezővel: itt már a kezében fogja a legyezőjét (mindegy, hogy mindkét kezében van-e egy legyező, vagy csak az egyikben, az támadás szempontjából nem lényeg), és a legyező útjának a vonalában keletkezik vágás. A hatósugár 10 méter, a vágás mélysége legfeljebb 3 centi (kivéve közvetlen szúráskor).
4. Nyitott legyezővel: a mechanika ugyanaz, mint a korábbiakban. A hatótáv 16 méterre nő, a vágás mélysége már elérheti a 7 centit is. (közvetlen támadásnál értelemszerűen mélyebb is lehet).
A sebzés mélysége arányosan csökken a távolsággal, így a hatótáv sugarán minden esetben csak vékony karcolást tud elérni!
(A legyezők anyagát fémtüskékre feszítették ki, első sorban azok vágnak. Az anyag a használó lélekenergiájával van megerősítve, így az is okozhat sérülést, valamint nem szakad el.)
Ezt a képességet és fokozatait a karakter a fejlődése során ismerné meg az alábbiak szerint:
1. 4 pont
2. 6 pont
3. 9 pont
4. 12 pont


~ Zanpakuto

Neve: Demonche Sombria – Sötét Démon
Parancsa: Osoikakare, Demonche Sombria / Lanza, Demonche Sombria! - Csapj le, Sötét Démon!
Resurrección: Legyezőinek kiengedése után haja 15-20 centivel hosszabban omlik hátára, a fején lévő csontpánton elhelyezkedő szarvak többszörösükre nyúlnak. Továbbá hátán megjelenik két denevérére emlékeztető szárny is. Ruhája módosul: a nadrág eltűnik, helyébe a felsőrész meghosszabbodott változata lép, mely így egy rövid ruha alakját ölti. Legyezői szintén nagyobbak az elzárt alakhoz képest, ám az erő felszabadítása után többé nem lehet őket becsukni a fémes megerősítés miatt, és a támadási mechanizmus is megváltozik.
Támadások, amiknek a nevét nem tudni, mert ha van is nekik, Kiyo akkor sem fogja kimondani… :
1. A lényege tulajdonképpen a térmanipulációnak egy erősebb változata. A legyezőivel képes olyan hullámot elindítani, ami ha eltalálja az ellenfelet, komoly sérülést ugyan nem biztos, hogy szenved tőle, de hosszan tartó szédülés és fejfájás lehet az eredménye, valamint mindenképpen kibillen az egyensúlyából, és méterekkel hátrébb repül, ezzel támadási felületet szolgáltatva Kiyonak.
2. Távolsági támadás: a legyezőit összetapasztja az erejével, melyek így egy hatalmas kör alakját öltik. Ezt, ha kedve van a feje fölött párszor megpörgeti, vagy csak minden előzetes jel nélkül, lendületből dobja el az ellenfél felé. A „körlegyező” mozgását kezével irányítja, de ez nem minden: a fegyver pörgése közben, peremétől 1 méteren belül olyan erőt gerjeszt, ami elvágja, amihez hozzáér.

-> Mindkét támadás leírása a karakterrel azonos pontszámmal rendelkező ellenfélre érvényes (az első a resu-pontra értendő kidou ellenében, a második fegyverhasználatra az ellen a védekezési mód ellen, amivel az ellenfél védekezni kíván). A magasabb szintűre értelemszerűen fokozatosan(!) kevésbé hat. Tehát teljesen kivédeni őket csak a karakter pontszámának kétszeresével rendelkező tudja, anélkül, hogy megmozdulna. A többiek kénytelenek odébb shunpozni/sonidozni/egyebezni, ha el akarják kerülni. ;)

~ Szeret - nem szeret

+ bátyus (heh, már csak az emléke)
+ Natalie-sama *-*
+ veszélyes anyagok összekeverése
+ kísérletezés
+ véres küzdelem

- rendőrök
- shinigamik
- villám alapú zanpakutok – ezeket különösen utálja
- ostoba alakok
- úgy alapjáraton – nem túl sok kivétellel – minden és mindenki


~ Felszerelés(ek)

Ha magához hívja, akkor a bombái, de ezeket nem hordja magával, csak teleportálgatja őket.

Oldalak: [1]