Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Masachika Shiki Mio

Oldalak: [1]
1
Karakura / Karácsonyi fennforgás
« Dátum: 2017. Dec. 26, 19:43:14 »

Az edzőteremből tartottam hazafelé, amikor az első hópelyhek alászállva igyekeztek fehérre festeni Seireitei utcáit. Kicsit összébb húztam magamon az egyenruhát, pedig igazából nem fáztam, csak amolyan reflex volt. Meg kellett állnom, és pár percig csak figyeltem, ahogy a kristályok könnyű táncot járnak a gyenge széllökések miatt. Eszembe jutott a tavalyi év, és el kellett mosolyodnom, ahogy az Emberek Világának furcsa fényei, és díszei rémlettek fel szemem előtt.
Szorosabban fogtam az egyenruha szegélyét, szinte elfehéredtek ujjaim. Úgy éreztem, mintha nem csak egy év telt volna el azóta, mintha… minden megváltozott néhány pillanat alatt, és én nem álltam készen. Az akkori Makirot már csak néha-néha tudtam felfedezni egy-egy pillanatban. Sajnáltam, hiszen számtalanszor bebizonyította, hogy számíthatok rá, ha kell, épp ezért a mostani távolságtartását nem éltem meg túl jól.
Kezem a lélekmobilomra siklott, a kijelzőre pillantottam, de az edzés alatt semmi sem érkezett. Legutóbb világossá tette számomra, hogy nem kíván velem beszélni a történtekről, ahogy azt is, ez jó ideig egyáltalán nem fog változni. Azonban tavaly ő is egy csellel vett rá arra, hogy vele tartsak, így nem tehetek mást, muszáj lesz viszonoznom eme kedves gesztust. Egyébként az én részemről ez még csak nem is lesz csalás, hiszen az Emberek Világában még mindig teljesen elveszett voltam.
Haza siettem, és néhány perc alatt készen is álltam a hadműveletre. Ilyenkor egészen jól jött, hogy BakaShuu olyan engedékeny, mintha még kacsintgatott is volna… Brrrr… :S Mély sóhajjal léptem át a senkaimonon, tudtam, hogy jó pár percig egyedül leszek, de felkészítettem magam már a dologra, és bizonyos voltam benne, hogy Makiro minél előbb utánam ered majd.
Kilépve elég volt csak megpillantanom a tömeget, hogy egy pillanatra elbizonytalanítson, de erőt vettem magamon. Ez most fontos, és nem csupán rólam szól, tudtam, hogy mennyit jelentett ez a férfinak tavaly is, éppen ezért akartam így meglepni. Beszívtam a levegőt, néhány másodpercig visszatartottam, majd egyből tárcsáztam a számát, remélve, hogy felveszi.
- Makiro… tudom, hogy nem szeretnél velem beszélni, de segítened kell. Nem hívhatok mást, és nagy szükségem van rád! – A vége talán kicsit túlzás volt, azonban biztosra kellett mennem. – Az Emberek Világában vagyok, kérlek, nagyon siess… – Azzal letettem a készüléket, mintha megszakadt volna, esélyt sem adtam annak, hogy másra testálja a feladatot.
Ezután már csak vártam arra, hogy felbukkanjon, miközben fél szemmel az embereket figyeltem. A hideg miatt látszott a leheletük, és összebújva sétáltak az utcán. A gyerekek nevettek, és szaladva igyekeztek utolérni egymást, miközben a szüleik aggódón néztek utánuk. Már majdnem teljesen beesteledett, még sem volt sötét, mert a számtalan égő tarka színekkel világította be az utcákat. Végig simítottam a kimonomon, majd megigazítottam a virágdíszt a hajamban, talán nem illett a téli fesztiválhoz, de én szerettem.
Megpillantva Makirot egy pillanatra bűntudatom támadt, azonban már nem táncolhattam vissza, és nem is igazán akartam. Elé siettem, mielőtt visszafordulhatott volna, és megfogtam a kezét, úgy pillantottam fel rá.
- Én… töredelmesen megvallom, hogy nem olyan rémes a helyzet, de tényleg szükségem van rád. Szeretném megnézni a tavalyi fényeket. Kérlek! – Egyedül valóban nem ment volna, és tudtam, hogy ezzel ő is tisztában van.

2
Karakura / Hölgyválasz
« Dátum: 2017. Márc. 10, 14:10:38 »
Zavartan néztem az asztalon fekvő telefonra, és próbáltam nem arra gondolni, mennyire furcsa is a helyzet. Már nagyjából megszoktam a Seireiteiben használt modernebb eszközöket, azonban az Emberek Világa még mindig számtalan újdonsággal lepett meg. Éppen ezért lett volna szükségem arra, hogy valaki elkísérjem, míg egy különleges könyvet beszerzek. Először Youko~neere, vagy Akira~niire gondoltam, de egyiküket sem lenne jó elvonni a munkájától. Éppen ezért bűvöltem hosszú percek óta a telefonomat, hátha magától szólal meg, így nem nekem kell tárcsáznom, bár az utóbbi időben mintha a szokottnál kevesebbszer láttam volna Makirot. Kissé furcsálltam, de talán csak a beosztása lett más, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentősséget.
Sóhajtva vettem magamhoz a telefont, úgy tűnik nem szán meg. Arról viszont fogalmam se volt, mit kellene mondanom. Egy dolog bizonyos, kifejezetten kedvesnek kell lennem, ezúttal én kérek szívességet, nem lenne kötelező elkísérnie. Ebből adódóan valamiképpen meg is kellene hálálnom, de… mivel? Talán egy jó üveg sake, annak bizonyosan örülne, legalábbis a legutóbb hallottakból ítélve. :/
- Halló, Osaka? Itt Shiki! >////< - Ha nem is teljesen határozottra, de egészen elfogadhatóra sikerült a beszélgetés indítása. - Szeretnék kérni tőled valamit… örülnék, ha elkísérnél az Emberek Világába, holnap, ha szabad vagy. Megnéznék pár dolgot, és te jól kiismered magad, szóval… eljönnél velem? - Korábban egy percig sem merült fel bennem, hogy esetlegesen nemet is mondhat, most viszont megijedtem, hogy talán visszakozik. Szerencsére azonban igent mondott, így már csak az maradt hátra, hogy kitaláljam, vajon miként is lenne illő majd felöltöznöm, és hogyan kezeljem a helyzet furcsaságát.

¤     ¤     ¤

A Mizushima birtok kapujában vártam Makirora, ezúttal nem egyenruhában, hanem egy lila színű yukatában, a modern ruhadarabok nem vonzottak, de nem szerettem volna nagyon kilógni. Shuuichi engedélyezte, hogy a Mizushima senkaimont használjam, bár valószínűleg az első osztagban lévőt is használhattam volna, jobb volt ez így. A felbukkanó férfi felé biccentettem, és igyekeztem semmiféle megjegyzést nem tenni, ezúttal tényleg nem kellene összevitatkoznom vele.
- Köszönöm, hogy eljössz velem, örülök. ^-^ - Mosolyogtam kedvesen, majd intettem abba az irányba, amerre mennünk kell. - Nem tudom, hogy jártál-e már itt, ez a Mizushima birtok, ennek a családnak a testőrei az Amatsujik, az én családom. - Bár ez nem volt titok, vagy valamiféle nagyon érdekes dolog, csupán fogalmam se volt róla, mit kellene mondanom, vagy csinálnom.
A dangaiban csendesen haladtam, semmi nem jutott eszembe, amit megvitathatnánk. Tulajdonképpen a legtöbbször csak munkáról értekeztünk, vagy arról, miként illene viselkednie. Bár legutóbb megjegyezte, hogy megtanult táncolni, mondjuk akkor se értettem, miért nekem meséli el, de kifejezetten lelkesnek tűnt. :o
- Hogy megy a tánc? ^w^ - Kérdeztem csendesen, hogy ne legyen zavaró a csend. - Múltkor úgy tűnt, hogy nagyon érdekel a dolog. Én csak a hagyományos táncokat ismerem, sajnos a modern dolgok nemigen kötnek le. ^o^” - Meg lényegében nem is ismertem őket.
Megérkezve csak nagy szemekkel pislogtam körbe, nagyjából fogalmam se volt róla, merre is lenne érdemes indulnunk. Csupán annyit tudtam, hogy itt van jó pár régebbi könyvesbolt, ahol esetlegesen fellelhető a keresett könyv, de hogy melyikben… Biztosan kideríthettem volna előre, de már így is annyi segítséget kértem, nem akartam még valakitől szívességet kérni. Jó lesz ez így, majd bemegyünk, ha látunk egyet. :o
- Merre induljunk? - Öltöttem fel gyors mozdulatokkal a gigait, mielőtt még kiléptünk volna az utcára. - Rád bízom magam! ^-^ - Mondtam, és vártam, mit javasol. Furcsa, hogy nem osztogathatok parancsokat, de ez szabadnap, és nem vagyunk szolgálatban, ráadásul segít nekem, semmi ilyesmit nem volna szerencsés tennem.

3
Shinigami / Masachika Shiki Mio
« Dátum: 2015. Márc. 28, 23:49:02 »
Engedélyek: Rokonságra, exségre, multira is pipa 8)

Név: Masachika Shiki Mio (Leánykori: Amatsuji Shiki Mio)
Nem:
Kaszt: Shinigami/Ex-kapitány
Szül. ideje: 1672. 11. 02.
Kor: 342

Jellem

Régi türelmes, és inkább békítő énje már csak nyomokban lelhető fel, a sok fájdalom, és szomorúság következtében legtöbbször harapós kedvében van. Ez alól csak családja a kivétel, akikkel igyekszik továbbra is kedvesen bánni, lévén ők az egyetlenek, akik mellett tényleg biztonságban érezheti magát. Több mint kétszáz évig nem érintkezett senkivel, így modora sokszor kicsit nyersnek hathat, ráadásul pesszimista világszemlélete miatt nem éppen a legjobb társaság.
Egészen másképpen kezeli, és éli meg a halált, mint mások, már-már belefásultnak tűnhet. Rendszeres rémálmai miatt nyugtalan és feszült, nem szereti, ha sokat faggatják, vagy megpróbálják kifürkészni, mit is érezhet. Más kérdés, ha magától osztja meg gondolatait, de jól megválogatja, kivel mit beszél meg.
Feladatát rutinosan, ellenvetés nélkül látja el, egykori Niibantai taichouként pedig hozzászokott, hogy még a családját sem avathatja be a legtöbb dologba, így kiválóan tart titkokat. Egyébként kifejezetten szereti elmondani a véleményét, vagy kijavítani másokat, felhívni a figyelmet a tévedésekre, vagy arra, mit és miként lehetne jobban csinálni.
Néha kifejezetten gyerekesen viselkedik, bár ez csak olyanok mellett észrevehető, akiket régóta ismer, és közel állnak hozzá. Nehezen viseli a piszkálódást, és ezekért legtöbbször visszavág azonnal, ami vagy sértegetésben, vagy fizikai bántalmazásban merül ki. Könnyedén tör el akár egy széket is valaki fején, ha olyasmit mond a másik, ami neki nem tetszik. Igyekszik legtöbbször visszafogni hirtelen haragját, és kitörő féktelenségét, azonban nem mindig sikerül ez neki, és ilyenkor jobb, ha van mellette valaki, hogy megfékezze tombolását.

Külső

Alacsony, alig 157 centiméter, viszont alkata kiváló a lopakodáshoz, és a hangtalan helyváltoztatáshoz. Teste izmos, szenvedélye a pusztakezes harc, minden porcikája arról árulkodik, hogy sok időt töltött azzal, hogy megfelelőre formálja testét, bár nem nagydarab. Haja középhosszú, tengerkék színű, míg szemei hol bordó, hol mályvaszínben pompáznak, hangulatától, és a fényviszonyoktól függően.
Ruhák terén a tradicionális darabokat részesíti előnyben, lévén 200 évig nem is volt tudatánál, nagyon nem is ismeri a jelenleg divatos darabokat. Haját legtöbbször felkötve hordja bevetések alatt, egyéb esetekben viszont kiengedve hagyja, mert addig sem kell nagyobb munkát feccölni az elrendezésébe.

Szeret

Családja
Egyenlő küzdelem
Nyugodt légkör
Csokoládé
Sake

Nem szeret

Lidércek
Igazságtalan bánásmód
Ha kioktatják
Ha megkérdőjelezik a tudását
Fülledt, száraz időt


Előtörténet
Olyan csöndes minden…
Holott tisztán láttam magam előtt a néhány perce történteket, vagy nem is percek voltak? Nem csak a test, a lélegzet, de az idő is lelassult volna, vagy csak a hűvös nem engedi, hogy rájöjjek, hol is tartok? Ryouta… Látom azt a félmosolyt az arcán, és azt suttogja, hogy szeretlek, de nem értem, mért mondja most ezt, hiszen az lenne a fontosabb, hogy elálljon a vérzés.
Nem is láttam korábban az arrancart, a semmiből támadt ránk, pedig eddig olyan jól elrejtőztünk, várva, hogy visszajönnek értünk, hogy megmentenek minket. De senki sem jött, a sikertelen Hueco Mundo-i expedíció hátra maradt tagjaiért senki sem kockáztatná az életét. Könnyeimet véres kézzel törli le az egyre lassabban, és szaggatottabban lélegző férfi. Szorítom a kezét, de ez sem segít, az élet minden lélegzetvétellel távolabb szökik tőle, míg végül már nem is emelkedik mellkasa.
Rekedtes hangon kiáltottam fel, nem érdekelt, ki, vagy mi hallja meg, nem volt tovább miért élni. Kitartottam azért, hogy ne legyen egyedül, mert azt kérte tőlem, higgyek abban, hogy még megmenthetnek minket, de ennek vége, én már nem hihetek ilyesmiben. Nincs már mivel, és nincs is kiért harcolnom, így hát csak annyit tehetek, hogy mellette tűnök el, és születek majd újjá.
Az érkező azonban az élettelen testet veszi először célba, mintha hagynám neki, hogy bármit is tehessen vele, egyszerűen már többet nem bírnék elviselni. Dühösen rúgom arrébb a lényt, és oldom fel a bankai állapotot, azonban a támadás nem egészen olyan, mint általában, hiszen zanpakutoum nem teljes, vagyis inkább mondhatjuk úgy, hogy nem éppen fegyver. Megnyugvással tölt el a lélekszemcsékre hulló lidérc látványa, de ugyanakkor érzem, ahogy a lábamon kúszik fel a hideg, mintha szép lassan árasztana el az üresség. Lepillantva azonban látom, hogy ez valóban jég, ami kristályosan telepszik egész testemre, kényszerűen altatva, és óvva. Nem küzdök ellene, már lényegtelen, hogy meghalok-e, Ryouta teste is kezd eltűnni, mintha csak így jeleznék, hogy nem lehetünk együtt. Kósza könny fagy az arcomra, és már nincs más, csak a hideg, amit nem csak testemen, de szívemben is oly valósnak érzek.
Fagyosan simul hozzám a semmi…
És csak nézem, ahogy nevetve indulunk útnak, holott odakiáltanék, hogy fordulj vissza, és ha kell, erőszakkal tartsd ott, ennek az útnak nincs értelme, csak vesztesége van, és megannyi halált kell látnotok. Úgy érzem, hogy sajog a lelkem, mintha csak ki akarna szakadni, miközben látom, és magamon érzem a meleg kezét, ahogy megszorítja az enyémet.
Nem volt ez mindig így, a kezdetek kezdetén csupán egy bolond volt, aki a hadnagyi gyűléseken badarságokat beszélt, és egyetlen vitát sem tudott annyiban hagyni. Komoly dolgokkal viccelődött, és mintha életcélja lett volna minden mozgó nőneműt körbeudvarolni. Mégis, ha jobban megismerte az ember, gondoskodó volt, felelősségteljes, és megbízható, aki tudta, meddig mehet el, és mi az a helyzet, ahol számítanak rá, és tennie kell a dolgát. Hiányzik az az idő, amikor semmi más nem számított, csak az, hogy ki nyer meg egy-egy vitát.
Azt gondoltam akkoriban, hogyha ő lesz a kapitány, azon nyomban levált, de ehelyett a segítségemet kérte, és a munkát sem lógta el. Néha képtelen volt komolyan venni, és úgy csinált, mint egy nagy gyerek, ettől függetlenül mindent elvégzett, amit csak kellett. Azok a napok olyan szépek voltak, hogy most olybá tűnnek, mintha csak álmodtam volna őket. Talán így is van, nem érdemlek többet, csak ilyen halovány képeket.
Szilánkosra dermed a lelkem...
Pedig a korábban olyannyira utált, s megannyi mérgelődést okozó mosoly már szeretetté szelidült, és akkor azt hittem, a nehezén túl vagyunk. A veszekedések, szóváltások, perzselő viták, és az örökös méregetése a másiknak olyasmi volt, ami mindennapossá vált egy idő után, és elmaradhatatlan része lett lassan a szeretet is.
Emlékeim között az első óvatos közeledés, és a tartás, feszültség bukkant fel, ahogy azon voltunk, ne bántsuk meg a másikat, visszafogjuk magunkat. Holott addigra már makacs, és mindenre válaszolni tudó személyét szerettem meg, ő pedig nem kevésbé tudta, az idő sem szelidít szeszélyeimen. Mégis, azok a pillanatok, az apró szikrák mellengették szívünket.
Kékülnek a percek...
Álmosnak érzem magam, de képtelen vagyok arra, hogy tényleg pihenjek, folyamatosan felidéződnek az elmúlt pillanatok, amik a szívembe marnak. Akira~nii kedvesen mosolyog, ahogy mindig, ha arról volt szó, hogy segítségre lenne szükségem a tanulmányaimban. A kidouk rengetegében gyakorta elvesztem, holott váltig állította, hogy nincs abban semmi bonyolult, csak figyeljek rá, megmutatja miként kell.
És figyeltem, minden percben azon voltam, hogy megfelelően formáljam a reiatsut, és a siker után megdicsérjen, mert az azt jelentette, hogy büszke rám. Persze az sem maradhatott el, hogy amint elsajátítottam teljes bizonyossággal valamit, azt Youko~neenek is megmutassam. Csillogó szemekkel szaladtam végig a házon, hogy előkerítsem, vagy akár az osztagában is felkerestem, mert tudtam, hogy sosem elfoglalt annyira, hogy ne szakítson néhány percnyi időt rám.
Anyát is látom, ahogy feladatai végeztével meghallgatja, mennyi minden történt velem, vagy együtt átmegyünk vacsorára Shuuji~ojiékhoz. Tőle is sokat tanultam, bár inkább a testőrségről, és a feladatunkról beszélt, a családi hagyományokra nagy hangsúlyt fektetett. Szigorú ember volt, bár velem mindig kedvesen bánt, és anyuval is törődött, mégis tudtam, hogy néha napján olyat is mond neki, amitől szomorú lett.
Hűvös magány ölel körbe...
Apámat sose ismertem, mindig csak anyu volt, és az Amatsuji klán, annak minden tagja, akik sajátjukként szerettek. Persze, a vérük voltam, ezáltal sajátjuk, de inkább volt ez olyasféle, mint egyetlen család, nem csak másodunokatestvérek, oldalági rokonok, hanem barátok, bajtársak, apák, anyák, bátyák és nővérek. Sose volt kérdés, hogyha baj van, akkor hozzájuk fordulunk először, elvégre ez olyan közösség volt, amit kevesen élhettek meg.
Korán megtanultam, mit is jelent megvédeni másokat, mi a kötelességem, és mit kell tennem annak érdekében, hogy jól vegyem az akadályokat. Nem volt minden zökkenőmentes, de ettől függetlenül egyetlen percet sem cseréltem volna el. A nehézségek megedzenek, a problémák megoldásra sarkallnak, a tragédiák erőssé teszik a szívedet. Erre tanítottak, és arra, hogy a rám bízott életet a sajátom árán is megoltalmazzam.
Lassan olvadó percek...
A képek megremegtek, és a hűvös keménységet lágy fény törte meg, mintha csak a kényszer álom lassú ébredéssel érne véget. Még sem tudtam kinyitni szememet, csak hagytam, hogy tehetetlenné fagyó testem felemelje egy ismerős melegség. Hozzásimultam az erős mellkashoz, és megrándult az ujjam, bele akartam kapaszkodni, érezni, hogy tényleg itt van, nem csupán képzelem, egy kósza ábránd láttatja velem.
Mélyet sóhajtottam, és fájt az első lélegzet vétel, akár az újszülötteknek az élet, és sírtam volna, ha nem fagyott volna el minden könnyem, ha tudtam volna, miért is kell sírnom. Minden összekavarodott bennem, csak bágyadtan voltam képes létezni, nem tartott meg saját testem, ringatózott az erős tartásban. Belekapaszkodtam a kezem ügyébe akadó ruhaszegélybe, és görcsösen tartva igyekeztem a valóságban maradni, aztán rámfonódott a homály, és elvesző tudatom foszlányaival csak arra tudtam gondolni, hogy csak jobb jöhet ezután...


Zanpakuto

Neve: Soushi Homura (Ikerláng)
Fajtája: Hó/Jég
Shikai parancsa: Ware! (Hasíts!)
Shikai kinézete: Shiki zanpakutouja szilánkokra tört, amik a testébe fúródtak (javarészt a kezébe, és a lábába), így mindig shikai alakban van lélekölője. Ez a különleges állapot lehetővé teszi számára, hogy fegyverek ellen puszta kézzel vegye fel a harcot, semmilyen éles fegyverrel nem lehet kárt tenni a bőrében. (Csak ezen a területen érvényes, vagyis a kezein vállig, míg a lábain combig! Nem sebezhetetlen, csupán a zanpakutoujának a kezei és lábai felelnek meg, ezért azokkal képes úgy harcolni, mintha fegyver lenne.) A parancs kimondása után annyi változás áll be, hogy lábai combig, karja pedig vállig kissé bekékül, mintha csak jég kúszna végig a végtagjain, ez azonban nem akadályozza a mozgásban.

Támadások:

Reikan Reiki (Hűvös aura)

A technika használata közben, mintha ködszerű, fehér füst venné körbe kéz, és lábfejeit. Ha ezekkel közvetlenül az ellenfélhez ér (nem a füsttel, hanem a kezével, vagy a lábával), képes a bőrön fagyási sebek okozni, amik kellemetlen, égető érzést keltenek a bőrön. Emellett, ha tárgyakhoz ér, azoknak a hőmérsékletét képes minden egyes érintéssel egyre lejjebb csökkenteni. (Minden érintéssel -5 °C) Így képes elérni azt is, megfelelő számú bevitt ütéssel, hogy az ellenfélre fagyjon pl. a ruhája, vagy a kezébe a fegyvere, ha nem veszi le, vagy engedi el időben. 

Rin Jurin (Fagyos rengeteg)

A képességgel 30 méter sugarú körben különböző méretű jégcsapokat emel ki a földből, ezek a néhány centitől a nyolc méterig is terjedhetnek. Nem áttetszőek, összezavaróak, mert tükörszerűen azt a képet mutatják, ami velük szemben van, így egy nagyobb, torzító tükörszobának is felfogható a hely. Shiki tökéletesen kiismeri magát közöttük, így kiválóan elrejtőzhet a számtalan jég között. Ezeket ráadásul kéz, és lábmozdulatokkal képes arrébb mozdítani, vagy nagy sebességgel az ellenfélre irányítani, ha támadni akar velük, nem csak összezavarásként átrendezni a helyzetüket. Maximum kettőt képes egyszerre mozgatni, és egy végtaggal, csak egyet. (Tehát egy kézzel nem tudja a maximumot kihasználni.)


Oldalak: [1]