Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Kitetsu Raiden

Oldalak: [1]
1
Soul Society / Régi-új Kyōraku
« Dátum: 2016. Aug. 31, 23:26:38 »
Résztvevők: Urufu Airi
Kitetsu Raiden


Raiden még egyszer sem ébredt olyan fura dologra, mint aznap. A barakkoknál ugyanis egy szolid gyaloghintó várta, és egy üzenet, miszerint feltétlen megjelenésére számítanak a birtokon.
Egy ideig nem is értette mindezt, de aztán leesett neki, hogy a családi birtokra céloznak. A Kyōraku birtokra. A meghívást készséggel elfogadta, jóllehet egész a birtokon álló kúriáig tartó séta alatt azon töprengett, hogy vajon miért hívhatták őt ismét oda. A gyaloghintót meg természetesen elutasította, így hát a számára kiküldött személyzet tagjaival együtt sétált.
Mikor belépett a fogadóterembe, rögtön körülötte termettek, habókoltak, hajlongtak, és Raiden számára egyéb unalmas és kissé kínos alázkodással próbálták meg egyből a fürdők felé terelni.
- A kisasszony már itt van, siess! – hallotta ahogy az egyik rangosabb beosztott mondta hadarva az őt taszigáló idősebb nőnek.
- Miért csak most jött meg?
- Te jó ég, azt mondják gyalog jött a többi szolgával mint valami...
- Nekem nincsenek szolgáim! – jelentette ki kissé már dühödten Raiden. – Maguk mind saját elhatározásukból dolgoznak itt, és senki nincs szolgasorban!
De a személyzet csak mosolygott, mintha az ősz férfi egy bolond kölyök lenne, és végül csak sikerült bezárni őt az egyik fürdőszobába.
Egyedül, mert miután cseppet sem akartak tágítani mellőle, szinte szikrázó tekintettel kérte meg a mosdatókat, hogy hagyják őt egyedül, saját maga is képes megtisztálkodni.
De nem siette el a dolgot, egy jó bő órán át ázott a vízben s egy kissé el is bóbiskolt. Annál mogorvább volt, mikor a kissé viseltes, de legalább kényelmes shihakushouja helyére egy szolid díszítésű, mélykék selyem ruhát tettek, a ház címerével ellátott kopott, de erős páncélkesztyűi helyére pedig egy pár tekkot.
A derű ami a meleg vízbe ráragadt, gyorsan elillant az idegen ruhadarabok felvétele után, de még mielőtt bárhova is mehetett volna, leültették, és megkérték hogy várjon pár percet.
Akkor lett elege, mikor egy deres halántékú férfi megjelent, egy kisebb pakkal a kezei közt, melyet egy kis asztalkára helyezett, és tartalmát módszeresen kipakolta. A csomagban ugyanis olló, borotva, és egyéb kellékek voltak, Raiden pedig közel volt ahhoz, hogy eltörje a férfi kezét, miután amaz egy ollóval akarta megkurtítani hószín sörényét.
Miután a személyzet felhagyott azzal, hogy a ruháján kívül bármiképp is „rendbe szedjék”, az ősz férfit egy a birtokra nyíló széles erkélyes terembe vezették. És ismét magára hagyták.
Mikor már vagy tíz perce unatkozott, és az erkély korlátját támasztotta, arra gondolva hogy jobb programot is elképzelt ehelyett a marhaság helyett, fán súrlódó fa hangját hallotta, s ahogy megfordult, az elcsúszó ajtó mögött egy fiatal nő vált láthatóvá.
- Kitetsu-dono, engedje meg hogy bemutassam Urufu Airi kisasszonyt – szólt a főinas, előbb Raiden felé, majd az érkező felé hajolva. – Nem csekély örömömre szolgálhat, hogy bemutathatom Önöket egymásnak. Kitetsu-dono, a Kyōraku ház vér szerinti, és a közelmúltban előkerült tagja. Urufu-sama pedig egy régebbi családtag jószándékának zálogául pedig szintén a család tagja.
Raiden szemöldöke feljebb emelkedett a bemutatás hallatán. Sokáig híre hamva nem volt a Kyōrakuk felől semminek-senkinek, és most egyszerre ketten is itt állnak, mint a család tagjai.
Az ősz shinigami egy ideig dermedten állt, majd észbe kapott, és enyhén meghajtotta fejét régi-új húga felé.

2
Nem Játékos Karakterek / Kitetsu Raiden NJK-i
« Dátum: 2015. Jan. 05, 19:44:25 »
Név: Nisshou (日照)
Kaszt: Lélek
Nem: Nő
Kor: ? (kinézetre 5-8 éves)
Hovatartozás: Rukongai

Kinézet:

Jellem: Gyámoltalan, félénk kislány, bár gondoskodni tud magáról. Sokszor magányos, mióta legjobb barátja visszatért a Seireiteibe.

Felszerelés:
Jelenleg: Egy kopott, faragott fa kalapácsmedál fele.
Később: Egy törött wakizashi, és két katana.

Történet: (megjegyzés: a jövőben játszódik, Mitsu mozgatására engedély van)

A gyönyörű, napsütéses idő, ami azon a napon kedveskedett a Lelkek világának, egy pillanat alatt változott meg.
A nap, aranyló arcát riadtan rejtette sűrű, sötét fellegek mögé, és távoli morajként hozta a gyenge szellő, villámok hangját.
Odalent, egy félreeső utcán, a Seireitei magas falain belül, furcsa jelenés támadt. Egy Garganta szakította fel a levegőt, melyen belül egy Senkaimon kapuja nyílt meg.
A jelenség rövid ideig tartott, és a pár ottmaradt apróbb állat legnagyobb bámulatára, az átjárón egy aprócska gyermek jelent meg.
A kislány miután átlépett, pár lépés után térdre rogyott. A két, termetéhez hatalmas kard, amit valamiféleképpen képes volt magával hozni, nagyot csattanva esett az utcakőre, melyet már pöttyösre festett az eső.
A lány azonban nem mozdult. Térdre esve, előre görnyedve, apró vállai rázkódtak a sírástól. Felegyenesedett, de könnyei, ahogy az eső, nem szűntek. Sehol a világban, se az élőknél, sem a lelkeknél nem volt annyi víz, ami lemoshatta volna vér áztatta ruháját, arcát.
Sem az összetört szívét. Nagy, vízkék szemei csillogtak a könnyektől, s mellette nem csillant meg semmi más, csak egy,  a kicsiny övébe bújtatott, törött penge. Ami neki egy termetes kard volt, az egy felnőtt léleknek csupán egy wakizashi. A külseje, jelentéktelen, se színes markolat, se díszes keresztvas. Csupán a törött penge csillogott, mintha abban a pillanatban lett volna kész. Egyetlen árva vércsepp nem mocskolta be.
A kislány kiemelte a csorba, használhatatlan fegyvert, és aprócska kezeivel abba kapaszkodott, úgy, mintha az élete függne tőle. Az eső ömlött, és szapora kopogásán kívül csak a gyenge kis sírás törte meg a csendet. Percek teltek el, és ő csak sírt, és zokogott, és vigasztalhatatlan volt.
Aztán léptek csattogása csendült, előbb halkan, de egyre erősödve, míg végül megjelent a hozzájuk tartozó alak is. Shinigami, rajta fehér haori.
A kislány könnyein át csak a feketét, a fehéret, és a kapitány hosszú, vörös haját látta. Ahogy a shinigami befordult a sarkon, és meglátta az apró teremtést, szinte sokkolva torpant meg.
- Elkéstem...
A női hang kissé megremegett, ahogy azt az egyetlen szót kimondta. A kislány szinte érezte, hogy lassan mellélép a shinigami, letérdel hozzá. De nem szólt egy szót se. Tekintete a kislány kézfejéről függő ványadt kis madzagon lévő kopott fadarabra úszott.
 Újabb hullámként csapott rajta végig a felismerés. Egy kicsit csorbán faragott, kalapács egyik fele, mely az idők folyamán már puhára kopott.
A shinigami, miután hallotta hogy a gyermek zokogása valamelyest csillapodik, halkan megkérdezte
- Hogy hívnak?
A lányka megtörölte kék szemeit, de még mindig könnyekkel küszködve egész halkan, cérnavékony hangon mondta:
- Nisshou
S fejében visszhangzott a név, egy mélyebb hangon. Egy hangon ami már többet soha nem szól hozzá, nevet vele, dicséri meg.
Aki már soha többet nem nevezi lányának. A fájdalom újra feltört, és a szakadó esőben ismét csak a zokogása hangja hallatszott. A kapitány nem szólt, csöndesen ölébe vette a poklot megjárt lánykát, aki még halkan a nagy kardok felé mutatott.
Percek kellettek hogy elterjedjen a hír, s mikor a shinigami visszatért osztaga területére, alárendeltjeinek egy része várta a kapuban. Némán álltak a zuhogó esőben, arcuk pedig rejtve maradt.
A kapitány otthonába vitte a gyermeket, aki percekkel később el is aludt. Az apró teremtés álmaiba menekült az akkor még felfoghatatlan valóság elől. A törött pengét azonban nem eresztette, még álmában sem.
Három hét telt el azután, és a kislány egy szót sem szólt. Ő valamiért ott maradt a kapitánynál,  oldalán meg a csorba fegyver, nyakában meg a törött fa medál. De még hónapokkal utána is  épp hogy csak hallani lehetett a hangját.
Aztán egy este, jóval vacsora után, megszólalt. Ömlött belőle a szó, mint a zuhatag amint áttöri a gátat, mely mögé oly sok ideig volt elzárva, és hangja mellé csatlakozott az eső kopogása.
Mesélt a hétköznapjairól, meg az első találkozásról azzal a bizonyos shinigamival. Csodálta őt, függött a meséin, és a szíve szakadt meg, mikor annak vissza kellett térnie a Seireiteibe.
Vissza, egy elérhetetlen, másik világba. Utána a napjai megszürkültek, bár amaz ígérete, és a félbetört medál mindig reményt, meg erőt adott neki, mikor úgy érezte, megsötétedik körülötte a világ.
Azután sokáig, már csak egy-két kósza hírt, kapott felőle, a faluban pedig egymást érték a furcsa szóbeszédek. Épp mikor az egyik elült, jött egy másik.
Aztán történt az a nap. Úgy gondolta, hogy meg fog halni, ott a sötétben, szörnyek közt. Egyedül a kis medál adott neki enyhet az őt körülvevő téboly közepette. Fejében, szívében újra csak az ígéretet hallotta.
Egy nap a kalapács ismét egész lesz. Fejét utána arra a látványra kapta fel, amire még él, emlékezni fog. Viharok szárnyán jött el a shinigami, oda a sötétbe. Ő érte.
Beteg volt már, de az ígéretét megtartotta. És ott, az árnyak közt kötött vele egy újat. Árnyak közt, de az ő utolsó fényében.
A shinigami elfogadta lányának, és ő is elfogadta a shinigamit apjának. Ígéret volt ez, olyan, ami távol tartotta őt a sötéttől, meg a szörnyetegektől. A törött penge volt a tanújuk, ami mindörökre nála marad.
A kerek, barna arcocskán egy könnycsepp gördült végig.
De az eső, ami aznap végeláthatatlanul ömlött, végül elállt. Felállt, és egy árva szó nélkül az ágya felé indult.
Lehajtotta a fejét, kezecskéivel ösztönösen a törött kardot fogta, és mielőtt elaludt volna, még látta ahogy egy áttetsző, fehér ruhájú, hajú és szakállú alak simogatja meg az arcát, s még utoljára nyom egy csókot a homlokára.
Nisshou arcán oly sok idő után egy halvány mosoly jelent meg, s álma akkor éjjel már békés volt.

3
Pályázatok / Kitetsu Raiden
« Dátum: 2014. Aug. 19, 23:49:09 »
Téma: Nemesítés ._.
Engedély: Van

- Kitetsu Raiden? Jöjjön velem kérem, fontos ügyről van szó.
A szürke shinigami azóta se tudott választ találni arra, hogy végül miért kelt fel az asztalától késő este, és döntött úgy, hogy követi azt az idegen férfit, aki a ruhája alapján valamiféle hivatalnok, vagy nemesi küldönc lehetett. De attól még ugyanúgy gyanús maradt.
Raiden nem volt bolond, bal kezének hüvelykujját sokáig az övébe dugva tartotta, ha esetleg rosszra fordulnak a dolgok, gyorsan tudjon kardot rántani. Annak ellenére, hogy a küldöncnél szemlátomást nem volt semmilyen fegyver. Legalábbis akkora nem, mint ami nagyobb egy tantónál.
Mielőtt azonban elhagyták volna a nyolcadik osztag területét, az alak újból megszólalt.
-  A holnapi járőrmunkája miatt ne fájjon a feje, a feletteseit értesítettük. És kérem, nyugodjon meg, a gyanúja teljesen alaptalan – mondta olyan egyszerűen, mintha a mellette lévő shinigami nem lett volna akkora, hogy szabályosan fölébe tornyosul.
- Ha meg akartam volna ölni, már rég halott lenne – folytatta, mikor már a Seireitei-t is elhagyták . – Mint mondtam, fontos ügyről van szó. Távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam azon képességét hogy meg tudja védeni magát, viszont engem többek között azzal a feladattal is elláttak, hogy biztosítsam, nem esik bántódása.
- Festi a falra az ördögöt – szólalt meg Raiden, és már húzta elő a nodachiját. A küldönc időközben ugyanis annyira belemerült a beszédbe, hogy észre se vette hogy a hídon, amin át akartak kelni, három sötét figura áll.
Kitetsu-san, hagyja őket, majd én... – ahogy azonban a küldönc a shinigami felé fordult, megrémülve vette észre, hogy a férfi már rég nem áll mellette.
Raiden ugyanis már fellépett a hídra, és emelte is a kardját. a három útonálló kezében ugyanis még azelőtt megcsillant a kard, hogy kivonta volna sajátját.
- Beszéd helyett inkább jöjjön – szólt hátra a szürke shinigami, és már blokkolta is az első feléje lendülő pengét.
Egy ideig csak hárítani tudott, ám amikor az egyik kard védekezése közben megcsúszott a zanpakutou-n, Raiden elérkezettnek látta az időt, hogy viszonozza amazok kedvességét. Szélroham kapott a hídon állókba, a shinigami pedig támadásba lendült.
Rég harcolt már ennyi ellenféllel egyszerre, de annak az érzésnek az újbóli felfedezése kellemes nyugodtsággal töltötte el. Tény, hogy már nem volt fiatal, de nem ülhetett a Seireitei, és az osztaga falai mögött örökké. Olykor neki is jól esett a harc. Akárcsak most.
Újból védekezni kényszerült, de egy erősebb suhintással a maga javára fordította az egyik útonálló támadását. Egy ideig még elvolt a kölcsönös adok-kapokkal, de a sokadik perc után kezdte furcsállni, hogy még mindig nem tudta megsebesíteni egyiküket sem.
Kezdett egyre morgósabbá válni, minthogy hiánya volt ugyan öreg, de mégis, shinigamiként harcolt útonállókkal szemben. Úgyhogy mikor ismét támadt az egyikük, csak egyik kezével fogta a kardját, a másikat hátrahúzva jókora erővel ütött amaz bordái közé.
Látta hogy a bandita megrogy, azt viszont nem, hogy bal oldala felől egy másik penge érkezik. Pont afelől, ahonnan nem volt védve.
A küldönc azonban addig, és akkor is jó támogatásnak bizonyult. Raiden ugyanis nem tudta, de párszor már hátba szúrták volna, ha nincs a másik férfi. A shinigami jól tippelte, volt fegyver a küldöncnél, de egészen már, mint amilyenre számított. Amaz ugyanis épp akkor, egyetlen gyakorlott mozdulattal törte el a támadó kardjának pengéjét. Csupán az öklével.
A következő ütés villámgyorsan és precízen, az útonálló könyökére érkezett. Raiden hallotta ahogy széttörnek a csontjai, az elképedt, és még kardját, karját épp felfedező banditát pedig gyorsan semlegesítette útikalauza.
A szürke shinigami azonban elkövette azt a hibát, hogy nem vett tudomást arról az ellenfélről, akit úgy hitt, egy gyomorba ütéssel elintézett. Hátrapillantott, a küldönc pedig még látta, ahogy az acélkék szempár megcsillant, mögötte az útonálló közeledő pengéjével. Rémültében a férfi elkiáltotta magát.
- Kitetsu-dono!
Raidenben egy pillanatra megfagyott a vér, de rögtön túltette magát a megszólításon, és már kapcsolt is. Azt viszont elfelejtette hogy a wakizashija nem volt a kezében, így a penge végigvágta a kezét. Elég volt egy pillantás hogy lássa, nem túl mély a seb, és míg a szeme sarkából látta hogy a küldönc a harmadik útonállónak ugrik neki, a shinigami egy erősebb csapással kiütötte ellenfele kezéből a kardját, majd a nodachi végével fejbe verte, a bandita pedig eszméletét vesztve dőlt el.
A csobbanásból ítélve, a harmadik pedig a folyóban kötött ki. A küldönc még mindig rémültnek látszott, Raiden azonban csak suhintott egyet, majd visszacsúsztatta nodachiját annak hüvelyébe.
- Figyelmen kívül hagyom az előzőt – mondta mire a másik látszólag kissé nyugodtabb lett. – Most pedig jobb ha továbbállunk innen.
Az út hátralévő részében már egy szó ha sok, annyi nem hangzott el közöttük, pedig a küldöncön látszott, hogy valamit nagyon szeretne mondani.
Ha Raiden jól számolta, talán egy bő órát sétáltak, mikor az egyik rukongai-i erdő széléhez értek.
- Rendben – szólalta meg a shinigami, a nodachi pedig már leheletnyi kicsúszott a tokjából . – mi a trükk?
Útikalauza kissé megütközve nézett rá, de késéggel válaszolt.
- Nincs semmilyen trükk. Láthatja ön is a lámpásokat.
Valóban, ahogy a küldönc az erdő belseje felé mutatott, apró pontokként sejlettek fel a lángok, Raiden előtt pedig immár látható volt egy ösvény, amelyen a küldönc el is indult.
A shinigami immár nyíltan fogta a zanpakutouját, úgy vélte az egész, a „fontos ügy”, a harc a hídon, mind-mind egy jól kigondolt terv részei. Raiden pedig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy egy csapda közepébe követi a másik férfit.
Tíz percnyi séta után azonban előttük egy egyre nagyobb fényfolt kezdett feltűnni. Talán egy tisztás. A shinigami szakadatlanul rosszat sejtett, ahogy azonban az előtte sétáló küldönc a tisztás széléhez ért, megállt, félrehúzódott, és jelentőségteljesen meghajolt.
Raiden nem tudta ezt mire vélni, ahogy még azt se tudta megemészteni, hogy miként szólította meg amaz. Elnyomott magában egy sóhajtást, majd belépett a tisztásra, ahol a végzetét sejtette.
Végzet volt az, ami ott várta, de nem az a fajta amit ő sejtett. A tisztás közepén egy nemesi delegáció tagjai voltak.
Az avarcsörgésre fölkapták fejüket, és egyikük-másikuk ugyan reflex szerűen már nyúlt volna a kardjáért, de a mozdulat felénél megdermedtek, mikor már nem csak azt látták, hogy valaki épp becsörtetett a tisztásra vérző karral, és a kezével a kardján.
Aztán beállt a csönd. Raiden is, és a delegáció is farkasszemet nézett egymással, és mindenki meg volt illetődve.
Egy perc múltán azonban parancsszó hallatszott, és a testőröket mintha álmukból rázták volna fel, rendeződtek soraikban, és egységesen meghajoltak Raiden felé, mögülük pedig előlépett egy deresedő hajú férfi, hasonló, de díszesebb ruhában, mint a küldöncé.
Egyenes a shinigami felé lépett, amikor pedig odaért, hasonlóan a többiekhez, meghajolt. Amaz csak akkor vette észre, hogy még mindig ott áll kezével a kardján, és gyorsan el is vette azt onnan.
- Kitetsu Raiden, örömmel tölt el, hogy végül eljött – szólalt meg a másik férfi, miután ismét felegyenesedett. – Engedje meg hogy bemutatkozzam, a nevem Shinro Shidou.
Shinro ismét meghajolt, és Raiden is kissé meghajtotta fejét.
- Milyen ügyben keresnek egy olyan szimpla shinigamit mint én? – kérdezte, mire amaz elmosolyodott.
- Ön minden, csak nem szimpla shinigami. Kérem, jöjjön velünk és mindent...
Shinro szava azonban megakadt ahogy észrevette hogy Raiden keze csupa vér. Villámló szemekkel kapta a fejét oldalra, és a szürke shinigami csak akkor vette észre, hogy a küldönc már ott állt mellette, mélyen meghajolva, még az arcát se kellett látni ahogy hogy tudni lehessen, halálra van rémülve.
- Világosan parancsba adtam hogy sértetlenül hozd el őt ide! – hangja, ellentétben arcával, inkább volt csalódott, semmint dühös. – Elbuktad a feladatodat! Szégyent hoztál ránk!
Így ment volna ez tovább, sőt még rosszabbra is fordulhatott volna. Volna, mert Shinro egyszer csak egy kezet érzed a vállára nehezedni. A szürke shinigami állt mellé.
- Egyrészt, én keveredtem a bajba. másrészt, nélküle halott lennék. Ez – mutatta fel megvágott kezét – nem nagy ár érte.
Shinronak kellett pár másodperc hogy helyretérjen amaz szavai fölött, majd egy gyors meghajlást követően kétszer intett. A küldönc egy szempillantás alatt eltűnt, a shinigami mellett pedig két másik delegált tűnt föl, egyik kezeiben tisztítószerekkel, másikéban kötszerekkel.
Ugyan Raiden a tompa csípést érezte, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Bekötötték a kezét, Shinro pedig ismét intett. Az előző két alak eltűnt, helyettük megint két másik jött, ezúttal egyetlen, sötétre lakkozott dobozzal.
- Kérem tartson velünk, ott teljesen begyógyítják a sérülését, viszont addig is, fogadja el ezt.
A doboz feltárult, az egyik delegált pedig kiemelt belőle egy pár, sötét színű han kote egyik felét, pár mozdulattal Raiden kezére kötözte, majd kiemelte a másik felét is, és szintén amaz karjára csatolta. Aztán mintha ott se lettek volna, már el is tűntek.
A szürke shinigami egy ideig nézte a csodás kesztyűket – mestermunka minden kétséget kizárólag – még egy-kétszer meg is mozgatta bennük a kezeit. Mintha semmi nem lett volna rajta, a kesztyűk ugyanolyan szabad mozgást biztosítottak neki.
- Rendben Shinro – emelte a deres hajú férfira acélkék tekintetét. – Meghallgatom amit mondani akar.
Az említett ismét elmosolyodott, gyorsan meghajolt, hátrafordult, és elkiáltotta magát. A testőrök alakzatot váltottak, közöttük pedig láthatóvá vállt egy nagyobb szekérféle, természetesen nemesekhez méltó anyagokkal és díszekkel, Raiden ódzkodott is hogy leüljön-e, de végül Shinro ismételt kérésére helyet foglalt, a kis menet pedig elindult.
- Tehát, mint említettem, ön nem csupán egy szimpla shinigami. Ha másért nem is, hát a szemeiért.
Amaz szinte reflex szerűen az arcához nyúlt. Aztán szkeptikusan leeresztette kezét, és felvonta a szemöldökét.
- Tehát csak a két szép szememért hoztak el ide, és jöttek el egy ekkora csapattal? – a kérdés már-már gunyoros volt. – Ezer meg egy lélek mászkál csak a Rukongaiban ugyanilyen szemekkel.
- Tévedés – csóválta meg a fejét Shinro, olyan komolyan, hogy még a szürke shinigami is összevonta a szemöldökét.
- A szemeit nem mástól, mint az édesanyjától örökölte.
Ha Raiden szájába lett volna pipa, az akkor kiesett volna onnan. A szürke shinigami fejében meglódult a találgatás. Mi van, ha Shinro hazudik? Mi van, ha igaza van? A férfi már rég nem emlékezett élete nagy részére, arra pedig, hogy kik voltak a szülei, végképp nem.
Szótlanul meredt maga elé, és hagyta, hogy Shinro folytassa a beszédét. Raidennek vagy a füle volt jó, vagy Shinro tudott pocsékul mesélni, ugyanis olykor kivehető volt, hogy itt-ott csúsztat, és bizonyos dolgokat elhallgat.
A shinigami el-elhallgatta amaz szinte szüntelennek tűnő beszédét, ám amikor látta hogy épp visszatérnek a Seireitei-be, kérdően oldalra billentette a fejét.
- Volt valami értelme annak hogy kiráncigáljanak a Seireitei-ből, csak azért hogy most visszavigyenek? – kérdezte színtelen hangon, Shinro pedig kissé meg is borzongott amikor szembe találta magát a jégdaraboknak tűnő szempárral.
- Kerülni akartuk a feltűnést – válaszolta, immár nyilvánvalóan feszengve. – Nem akartunk egy teljes menettel elmenni Önért a nyolcadik osztaghoz. Rosszabb is történhetett volna akkor, mint az a vágás a kezén.
Raiden valamelyest értette is. A nagy csődületben könnyebb tud elrejtőzni egy bérgyilkos, aki aztán észrevétlenül lett volna képes megölni őt. De pont őt? minek?
- Maguk nemesek furábbak mint emlékszem – zárta le a témát a shinigami, és most Shinron volt a sor hogy kérdőn nézzen.
- Mi nem vagyunk nemesek – mondta olyan hangsúllyal, amitől Raidenben fura balsejtelem ébredt. – Mi csak a...
- Ah, végre megjött a Kyouraku ház örököse! – a hangra a shinigami felkapta a fejét, és akkor vette észre, hogy időközben egy nemesi birtokhoz értek.
A személyzet egyik tagja volt az, aki felkiáltott, Raiden pedig rosszat sejtve pillantott a hang forrása felé.
Ahogy az erdőben, úgy a birtok előtt is egy kisebb csoportosulás várt. A személyzet jó pár tagja, legszebb öltözékükben vártak arra, hogy fogadják... Raident?
- Shinro! – a shinigami most már keményebb hangot ütött meg, ugyanis teljesen össze volt zavarodva. Amit pedig ő ki nem állhatott.
- Mi ez az egész?
- Kitetsu-san, be kell valljam nem mondtam el Önnek mindent, ideútunk során – mondta a férfi úgy, mintha súlyos kudarcot élt volna meg. – Kérem jöjjön velem, és elmo-
- Nem megyek sehová – a delegáció, és a fogadók ruháiba belekapott a feltámadó szél. – Nem megyek sehová ameddig meg nem magyarázza nekem ezt az egészet!
Shinro riadtan pislogott Raidenre, aki úgy tűnt, hamarost kardot ránt. Sóhajtott, és még mindig félelemmel a szemeiben megszólalt.
- Jól hallotta az imént. Az Ön édesanyja a Kyouraku ház leánya volt. Ön pedig így annak tagja.
Ha nem verte volna eléggé fejbe Raident a tény, hogy valaki előhozakodott az anyjával, és még tudnak is róla valamit, hát ez a kijelentés biztosan megtette volna.
- Honnan tudják hogy én vagyok az, akit keresnek? – vetette oda a kérdést.
- Mint mondtam, a szemeit édesanyjától örökölte és biztosíthatom, hogy az ilyesmi nem olyan gyakori, mint abban reménykedik. Higgyen nekem, majdhogynem az egész Rukongait végigkutattuk. Mikor a Kyouraku ház előző feje megbetegedett, minden adatot előkerestünk hogy lehetséges utódokra lelhessünk.
Sokuk még gyermekként elhunyt, mások pedig egész egyszerűen eltűntek. Valószínűleg ők is elhunytak. Higgye el mikor azt mondom, nagyon sok időt töltöttünk a régi adatok felkeresésével, és az utódok megtalálásával. Már az utolsó tekercseknél jártunk mikor ráleltünk egy leány utódra acélkék szemekkel. Ennek az utódnak pedig gyermeke született. Ön, Kitetsu-san. Mivel pedig más élő utódot nem találtunk, így Ön jelenleg a Kyouraku ház örököse, idővel pedig annak feje is lesz.
Raiden csak állt mozdulatlanul és talán most először volt a legközelebb ahhoz, hogy ténylegesen egy szobornak látszon. Csupán szemei csillogtak valami furcsa fénnyel. Azok a szemek, amiket Shinro elmondása szerint az édesanyjától örökölt. Egy Kyourakutól. Sosem szerette a nemességet, mindig látta a szemükben azt a lenéző pillantást az egyszerű shinigamik és lelkek iránt.
Úgy tűnt, ő is erre a sorsra jut majd. Hamarosan ő is ugyanolyan lekicsinylően fog nézni osztagtársaira?
Nem, ő nem csak shinigami volt. És immár nem csak egy nemes. Mindenek előtt kovács volt, egy kétkezi munkájából élő lélek. Ha a sors úgy hozta, hogy nemes lett, hát az lesz. De azelőtt shinigami, és mindenek előtt kovács.
- Rendben – törte meg a már-már halotti csendet Raiden. – Elfogadom a helyet.
A közelben állókon látni lehetett hogy nagy kő esett le a szívükről. Shinro pedig ismét felöltötte szolid, de őszinte mosolyát.
- Köszönöm – hajolt meg, s vele a delegáció, és a fogadók összes tagja. – Kérem fáradjon velem, a főépületben új ruhát kap, és meg is ejtjük a bejelentését.
Raiden csak biccentett, és csatlakozott Shinrohoz. A delegáltak szétoszlottak, a fogadóbizottság úgyszintén. Ahogy szétnézett, a szürke shinigami még kevéske fényben is látta, hogy az épületeket, és a kerteket változatlanul rendben tartják.
- A ház fejének jóváhagyásával, jómagam gondoskodtam arról hogy a birtokon minden változatlanul működjön – mondta Shinro, miközben beléptek a főépület egyik oldalajtaján.
Raiden ismét csak biccentett, s közben szemei végig a szoba végében lévő ruhán voltak. Amellett pedig már ott volt két lélek a személyzetből, hogy felöltöztessék. Az öltöztetőket azonban elküldte, és még Shinrot is megkérte forduljon el.  Abban a pillanatban elfacsarodott a szíve. A ruha ugyanolyan szürke volt, mint amit a Rukongaiban viselt. Még a sötétzöld öv is passzolt. A különbség csak annyi volt, hogy emezt szolid díszítés futotta végig. Szomorúan gondolt a Rukongaiban hagyott életére, és keserűek voltak a percek, amik alatt felvette a  díszes ruhát. De arcáról, semmit nem lehetett leolvasni.
Mikor készen volt, Shinro csillogó szemekkel kérte hogy kövesse, de a szomszédos teremre nyíló ajtó előtt megállt.
- Kérem a kardjait, ha lehet, most hagyja itt.
- Azt akarja hogy védtelenül menjek be? – vonta fel a szemöldökét Raiden.
- Nem, dehogy, szó sincs róla. Csak tudja, az illem és az etike-
- Tisztába vagyok velük – szakította félbe a shinigami. – Viszont az egyik kard a lényem része, a másik pedig wakizashi lévén nálam marad.
Akkor jutott az eszébe. Így, hogy elfogadta a helyét, mint a Kyouraku ház tagja, a nevét is valószínűleg le kell majd cserélni. Viszont a Kitetsu névtől sem akart megválni, így még mielőtt beléptek volna, kiemelte övéből a wakizashiját.
- Sokáig velem voltál, és eltűrted hogy szótlanul létezz. Ne legyen így többé. A neved mától az én nevem. Mától te is Kitetsu vagy.
Shinro csak némán mosolygott, és csak azután húzta el az ajtót, hogy Raiden végzett. A szürke shinigami nagy levegőt vett, és belépett.
Az éjszaka közepéhez képest az egész birtok teljes személyzete jelen volt, pár őr kivételével persze.
A shinigami megállt velük szemben, Shinro megszólalt, hangja pedig betöltötte a termet. És ahogy végignézett az előtte meghajlókon, Raiden döntött: hiába foglalta el a helyét, hiába cserélik le a nevét. Ő mindenek előtt ugyanaz a kovács, ugyanaz a szürke shinigami, és ugyanúgy Kitetsu Raiden maradt.
- Köszöntsük együtt a Kyouraku ház új tagját, és örökösét! Éljen soká Kyouraku Raiden!

4
Lezárt küldetések / Kaszás Balhé
« Dátum: 2014. Aug. 09, 13:40:36 »
Engedély: Ayasegawa Yumichika
Felügyelő: Neliel Tu Oderschvank
Mesélő: Zel Syneza Ka'abel

A Küldetés háttere: Vex és Zel teljesen véletlenszerűen találkozik Hueco Mundo sivatagában, mondhatni mindketten teljesen "random" futnak össze. A két figura azonban nem támad egymásra fura mód, hisz ellenségek, ám ehelyett kölcsönös "tiszteletet" mutatva a másik iránt inkább úgy döntenek valami mással tesztelik le egymás képességeit.

A két kaszás ficsúr kora hajnal indul útnak a végtelen homokozóba, s valahol a semmi közepén találkoznak.


___________________________

Szinte el sem hiszem, hogy ekkora baromarcú vagyok, hogy kikeltem ilyenkor. MÉG CSAK HAJNALI NÉGY ÓRA VAN! Technika malőr van a rendszeremben, vagy mi a pinavirág? Nem ez az első, hogy csak így spontán kelek, de már faszkivan ezzel. No mindegy cigi szájba, fire on és már röppenek is ki a romkupacból, hiszen mi a kankós faszomat műveljek ott egymagamba? Nincs semmi dolgom napok óta. A lelkek nem sipákolnak kardok után, se fordítva már vagy egy hete szóval tényleg nem tudok magammal mit kezdeni. Azért biztonság kedvéért felkaptam magamra a motyóm, nehogy már útközben fussak össze valami ficsúrra, akit kiválasztana esetleg valamelyik elem, sosem lehet biztosan tudni. Elsőnek bementem gyorsan a szitibe, köszönhetően a fogyó cikknek, melyen pöfékelek és már így is utolsó dekkeken éldegéltem, így elkerülhetetlen volt immár egy kis vásárlás. Vásárlás... Hiszen kurvára nincs is semmi értelme költeni a casht, ha úgysem lát lónak a fasza se. Elveszem oszt kívánok!
-Nos ez pipa... Irány valami unalomterelő! - nyitom is gargantanám egyenest a KIKA... Hueco Mundo felé. Hova máshova? Rég nem mutogattam már pofázmányomat a kis ganéfészek, homokos tengertelen part hatalmas dűnéi közt, szóval illett már ráskubiznom, mi folyik Gyöngyösön.
Kilépve hát mit is mondjak... MÉG MINDIG KURVÁRA UGYANAZ VAN, MINT MIKOR UTOLJÁRA VOLTAM! Most komolyan valami redesign ráférne erre a koszfalvára. Senki nincs, akinek feltűnt, hogy egy kibaszott út, vagy növényzet sincs közel se kurva messze? Semmi, egy büdös fűszál se. De kuuuuhuuuurva unalmas bámulni a pusztába. Nem is töketlenkedtem egy helyben sokat, mert még a végén ördögszekérnek néznek. Persze pont most nem tudott volna valami baszott nagy lidérc, adjucas, arrancar akármicsoda pöcsöm tudja mi a pék jönni az utamba... Pech. Szóval maradt a cigaretta újfent és a battyogás.
-Nem leszünk így jóba... - piszmogok orrom alatt, jelezvén, hogy bekaphatja Dr. Hueco Mundo a méteres zsiráf dákót. Egy óráig is beletelt mire az első érdektelen fa után... egy másik érdektelen fába botlottam. Ilyen a világon, de még ezen sincs. Ekkor azonban már az agygörcs oly mértékű szintjén álltam, hogy eszembe jutott a lehető legjobb ötlet, hogy végre kicsit érdekesebbé tehessem a dolgokat számomra és megmozgathassam elnyűtt csontjaimat a hosszú pihenés után. Hatalmas levegővételt követően sikeresen belekiabáltam az egész telibabaszott faszom sivatagba, hátha meghallja valaki. Nem nehéz, ezt a sikolyt meghallani bivalybasznád legeldugottabb spotjáról is, szóval ha a közelbe lehetett valaki könnyű szerrel csalogathattam magam felé. Ameddig pedig várnom kellett megmentőmre az únhaláltól, levetettem magam egy kisebb sziklára, hogy a holdozzak egy kicsit. Nap alig látott már így is, hát még a Hold. Ez idő közben volt időm elgondolkodni, hogy miként is kéne majd a jövőben megkérnem az én kis Mayácskám kezét, s mivel nem lehet hétköznapi... bár Vaizard és Arrancar között fellépő házasság már önmagában nem az... így valami nagyon frappánssal kellett, hogy előrukkoljak. Éreztem is, hogy izzadok, mint a low.
Remélem hamarosan ideér most már aztán valami helyi basszájba, mert a tököm kivan az egésszel... és nem is álltam messzire, hogy kirakván a brét futkározni kezdjek a placcon... arra legalább felfigyelne valaki!

5
Shinigami / Kitetsu Raiden
« Dátum: 2014. Aug. 04, 16:23:31 »
Jelszó: ies adn

~ Adatlap

Név: Kitetsu Raiden
Nem: férfi
Kaszt: shinigami
Szül. ideje: ismeretlen
Kor: Látszólag 30 körül, valójában ő sem tudja mennyi.


~ Előtörténet


Ahogy oly sok éve minden nap, az aznap is ugyanolyan szép volt, ahogy a reggeli napfény vörös fényével meghintette a rózsaszínbe borult cseresznyefákat, melyek a Rukongai egyik szélén lévő erdő részét képezték.
Innen, az itt lakók, már megszámlálhatatlanul sok éve, kalapálás hangját hallották. Ugyan nem volt kellemes a szinte folyamatos kalapálás, mégsem tudtak rosszat gondolni a fák alatt megbúvó ház egyetlen lakójáról, lévén a kalapálás elengedhetetlen velejárója volt mestersége űzésének.
Akkor is, ahogy már hónapok óta, pár gyerek már kora reggel odalopódzott az erdőszéli házhoz, várva a pillanatot, mikor megjelenik a kovács, és még munkájának megkezdése előtt mesél nekik valamit.
Bár a szülők nem igazán örültek, hogy a gyerekeknek lassan a szokásává válik, az öreg reggeli zaklatása, amaz mégsem tudott a kicsikre haragudni, és sosem élte meg ezt gondnak.

Lassan egy óra is eltelt, a gyerekek, pedig kissé csalódottan, de visszatértek otthonaikba, minthogy hiába várakoztak, sehol sem találták a kovácsot.
Pedig nem volt ő sem már messze, ahogy a reggeli köd egyre gyérebbé vált, az utca végében felsejlett egy magas alak, lépéseit halk kopogások kísérték.
Egy szürke kimonót viselt, lábain egy pár geta papucsot, jobbjában egy teli szakés butykost tartott, balját az övébe tűzött fakardon nyugtatta, mert ugyan már igazi kardja a házában pihent, a megszokás azért nála is nagy úr volt.
Mire a hajlékához ért, ruháját, és haját is, aranyszínbe vonta az egyre magasabbra törő nap fénye. Behúzta maga után az ajtót, letette az egyik alacsony asztalkára a butykost, aztán megoldotta a kimonó övét, hogy átvegye a munkájánál használt, és már elég elnyűtt ruháját.
A nap pedig már rég elhagyta az ég alját, mikor begyújtott a kohóba, s míg az felmelegedett, felkötötte háta közepéig lelógó haját.
Öt perccel később, már csendült is a fémek hangja, és még vagy tíz perccel déli tizenkettő utánig se maradt abba.

- Rai’ bácsi? – jött egy halk hang, mely szinte azonnal elhalt a nagy kalapálás zajában.
A kovács annyira elmerült a munkájában, hogy csak akkor vette észre, hogy látogatója érkezett, mikor az meghúzogatta viseltes nadrágját.
Gyorsan oda is kapta a fejét, s azonmód el is mosolyodott. Egy körülbelül nyolc éves kislány állt a lábánál, kezecskéiben jókora kosárral, barna szemeivel félve pillantott fel.
- Bocsáss meg – mosolyodott el ismét, és szinte elhajította kezéből a kalapácsot – Kicsit elvette a munka az eszemet, alig hallottam meg a hangodat.
A kislány csak bólintott egy aprót, szája szegletében, pedig egy halvány mosoly jelent meg. A kovács elpakolta a kint hagyott dolgait, a kohót beoltotta, és a csöppséggel együtt ült le a háza erdő felőli részének magasított teraszán.

- Egek, Nisshou-chan, sosem fogom tudni megköszönni az ebédjeidet – nevetett fel, ahogy kioldotta a haját, és hozzáláttak a kislány által hozott ételeknek.
Az öregnek azonban feltűnt, hogy az amúgy is kissé visszahúzódó gyerek, aznap még szótlanabb.
- Látom, valami baj van – vetült Nisshou-ra a kék szempár. – Légy szíves mondd el, hátha tudok segíteni.
A kislány ránézett a hófehér hajjal, és szakállal keretezett arcra, mely olyan érzést keltett benne, mintha az apjával, vagy nagyapjával lenne éppen együtt.
- Tudom, hogy a többi gyerek is a meséid miatt jár ide, de…
- Szeretnéd, ha neked is mesélnék? – szólalt meg a kovács, mintha a kislány fejében olvasott volna.
A válasz csak egy kicsi bólintás volt, mire az öreg halkan felkuncogott.

- Te lassan már másfél éve jössz el hozzám minden nap, és hozod el a finom ebédedet nekem. – Szavai hatására a gyerek arcán rózsás pír futott végig. – Úgyhogy már csak ezekért sem mondhatok neked csak egy mesét.
Nisshou arca egy pillanatig csodálkozást türközött, majd gyorsan a csalódottság, és a szomorúság vette át a helyét. Lehajtotta a fejét, de az általa Rai bácsinak nevezett kovács, mutatóujjával az állánál felemelte a fejét.
A kislány csak még jobban csodálkozott, mikor meglátta az öreg mosolygó arcát.
- Hadd meséljen el, az életem történetét.
Ennél a pontnál Nisshou szinte teljesen leblokkolt.
- Hogy… elmeséled az életedet? – hebegte csodálkozástól tágra nyílt szemmel.
- Bizony – biccentett. – Persze csak egy dióhéjnyi változatát, ugyanis még dolgoznom kell, meg persze én sem emlékszem már mindenre.
Még bekapott egyet a kislány, külön neki készített, édes sushijából, aztán szembefordult Nisshou-val – aki ugyanígy tett –, és belekezdett.

Nagyjából csak a Lelkek Világában történt dolgokról mesélt, mert ahogy mondta, csupán egy dolog maradt meg neki az emberek világában élt életéből, ez pedig a kovácsmunka.
Miután a Lelkek Világába került, sok-sok évig ugyanúgy kovácsként dolgozott, egészen addig, míg az egyik nap azt a hírt hozták, hogy egy barátja, akivel odakerülése óta igencsak jóban volt, hirtelen eltűnt.
Sokan fel is háborodtak, mikor egyetlen ember miatt otthagyta az aprócska műhelyét, mivel a falusiak sokra tartották a tehetségét.
Hetekig kutatta a falukat, és az erdőket a barátja után, de a lakosok hírei egyre rosszabbak voltak. A barátját, valószínűleg egy lidérc rabolhatta el, ami feldúlt akkoriban egy-két falut. A kovács feje felett szó szerint gyülekeztek a felhők, ahogy elhagyta a falvakat, és az erdő felé vette az irányt.

Mikor egyik este szomorúan üldögélt egy terebélyes fa alatt rakott kicsi tűznél, valahogy érezte, hogy a barátját már nem fogja tudni megmenteni. Ez a gondolat egyre mélyebben vert gyökeret a fejében, a végére, pedig már azt sejtette, hogy ő sem biztos, hogy túléli, minthogy az erdő ki tudja, melyik részén van, és közel, s távol egy lélek sincs.
Rettenetes éhség kínozta, a szomorúság egyre jobban szétkúszott benne, s végül kezeibe temette arcát. Sajnos túl későn jött rá, hogy csapdába esett.
A lidérc, amiről a falusiak meséltek, pont a háta mögött kuporgott, egyik csápjával szinte már teljesen körbetekerte a melankóliába süllyedt kovácsot.
A szörnyeteg már elkönyvelte a sikert, de ahogy a számára jelentéktelen porszem, úgy ő is egy csapda áldozatává vált. A fejük felett gomolygó sötét felhőtakaróból, egy recsegve érkező, jégkék villám csapott egyenesen a dög csápjára, levágva azt.
A lidérc befolyása elhalt, a kovács pedig a feltámadó viharban, egy másik lélek alakját fedezte fel.
Nyurga volt, akárcsak ő maga, egy haori, és egy szamuráj páncél fura keveréke volt rajta, kezében pedig egy nodachit tartott, melynek pengéjére apró villámokból összeálló ostor tekeredett fel.
Nagy örömére, nem más, mint oly sokáig keresett barátja állt előtte. De annak arca dühöt tükrözött, és kristályfehér, derengő tekintetét is inkább a lidércre vetette.

- Sora Hibana! – a hang, amely barátja felől hallatszott, felét egy villám dörgése nyomta el, szavai után pedig egy pillanat múlva, a szinte kirobbanó, vakító fény miatt, lehunyta szemeit.
Több furcsa dolog azonban akkor tudatosult benne, mikor a fény már elhalt. Először is, hogy az a támadás, őt is simán eltarolta volna, mégis, egy karcolás, ha sok, annyi nem volt rajta. Másodszor, lehet hogy a képzelete játszott vele, de barátja hangja egy az egyben, az ő fiatalabb korából származó hangja volt.
A harmadik volt azonban a legsokkolóbb. Miután a fény elhalt, ő nem a fa lábánál ült. Hanem ott, ahol barátját a villanás előtt látta, kezében, pedig ugyanazt a nodachit tartotta.
Világosszürke penge, rajta jégkék minta, egy zömök kalapácshoz hasonló keresztvas, és szintén szürke markolat, valamint a markolat végét záró vas, mely az egész kardtól elütött, sötétzöld színével.

- Szóval, ekkor került először a kezedbe a zanpakutou-d? – csendült meg hirtelen Nisshou hangja, kissé kizökkentve a kovácsot a mélázásából.
- Ó, igen, igen, ez volt az első alkalom… habár azóta se nagyon tudtam meg többet róla – vakarta a fejét. – Ezek után persze könnyű volt látni, hogy mi történt, és miután annyit nyaggattak vele, megpróbálkoztam én is az Akadémiával.

A kislány csak ámult, ahogy hallgatta a férfi szavait. De már nem sok minden maradt, amit a kovács mondhatott volna. Elvégezte az Akadémiát, s bár összeismerkedett Kyoraku Shunsui-al, és Jushiro Ukitakével, az akadémiai évek alatt, és után is csak ismerősök maradtak számára, sem mint barátok.
Ő inkább csendesen meghúzódott a többi lélek között, és szabadidejében is inkább csak a kardvívást tanulta, vagy a mesterségét gyakorolta.
Aztán az akadémiai évek is véget értek, és elfoglalta a helyét, a Gotei 13-ban. Ahogy az elején meg is jegyezte, sajnos már nem tudta megmondani, melyik osztagban is volt. Arra viszont emlékezett még, hogy többször is megfordult az emberek világában, illetve, ahogy minden más shinigami, úgy ő is kivette a részét a lidércek elleni harcokból.

- De, akkor miért nem vagy még mindig shinigami? – tette fel a logikus kérdést Nisshou. Igaz, a faluban szinte mindenki tudta, hogy a férfi shinigami, ahhoz azonban nem volt merszük, hogy megkérdezzék, miért hagyott fel mindazzal.
Talán a gyermeki ártatlanság, és kíváncsiság volt az, ami által megadatott a bátorság a csöppségnek, hogy egy ilyen kérdést feltegyen. Az idősebbek, valószínűleg tiszteletlenségnek érezték volna, hogy a múltjában vájkálnak.
A kislány feszülten figyelt, hiszen a kovács biztosan valami bölcs dologgal fog válaszolni, amit jó lesz megjegyezni, akár egy életre is.
Nagy meglepetésére amaz csak kissé hátrább dőlt, és felnevetve, ennyit mondott:
- Így döntöttem.

Nisshou csak bámulni tudott, elkerekedett szemekkel. Sosem gondolta, hogy a férfi csak úgy otthagyta a Gotei 13-at, hogy kovácsként éljen Rukongaiban. Ennek ellenére, megértette, hogy a vele szemben ülő hajdani shinigami erős jellemmel rendelkezik. Elhatározta, hogy maga mögött hagyja a Seireitei-t, és felhagy addigi életével. És véghez is vitte, amit elhatározott.
A kislány ezt tudva, ragyogó szemekkel, és mosollyal köszönte meg neki a mesét, majd rendet raktak maguk körül, aztán a kovács magára kapott egy kopott, fekete haorit, és valami megmagyarázhatatlan, különös balsejtelem által vezérelve magához vette a zanpakotou-ját is. Elhúzta otthona ajtaját, végül együtt indultak útnak, hogy visszamenjenek Nisshou házához.
Azonban furcsamód, a falu lakói, akik legtöbbször mindig odaköszöntek neki, most szinte kőarccal, szomorú tekintettel fordultak el, ahogy végighaladtak az utcán.
- Nisshou, fogd meg a kezem, és ameddig haza nem érünk, el ne engedd, rendben? – pillantott le rosszat sejtve a férfi.

Amaz csak bólintott, de az ő arcáról is eltűnt már a jókedv. S bár a nap is még csak neki kezdett ereszkedni a horizont felé, annak fénye és melege eltompult.
A férfi immár tudta, hogy nem más, mint egy lidérc ólálkodik valahogy. Érezte a dögből áradó lélekenergiát, de az irányát betájolni nem tudta. Így sétáltak végig az utcán, miközben a szép nap, egyik pillanatról a másikra, szinte egy régi rémálommá vált.
Mikor pedig befordultak az utolsó sarkon, a volt shinigami mellkasán, és derekán, égető fájdalom lobbant fel. Régi sebek szakadtak fel, de túl későn jött rá, honnan volt olyan ismerős a falusiak, és Nisshou melankóliába süllyedt, szinte kőszerű arca. A lidérc már mögötte volt, és pont abba a kezébe mart bele, amellyel a kislány kezét fogta.
Jobb karját nem sokáig tudta használni már, úgyhogy a gyors gyilkolást választotta. A gyermeket a háta mögé terelte, ő maga szembenézett azzal a rémpofával, ami elindította őt, a shinigamik útján.

- A szemedből látom, hogy emlékszel még rám – hörögte a lidérc, és ha lehet mondani, repedezett, félig széttört maszkpofáján a mohóság terült szét. – Igazán kedves volt tőled, hogy elvezettél ide, miután gyávaságodban visszavonultál. Itt aztán van bőven felzabálni való lélek, persze a fő fogás te lesze…
Be sem fejezte, mikor egy harsogó villám belecsapott jobb karjába. Az leszakadt, majd szénné is égett.
- Nem fogom azt mondani, hogy azt hittem, meghaltál – csendült vele szemben egy, a viharokhoz hasonló, zúgó hang. – Most legalább biztos leszek abban, hogy megöllek!
Az addig bárányfelhőkkel szórt, gyönyörű kék eget pillanatok alatt ellepték a sötétszürke viharfelhők, a szél pedig olyan erősen kerekedett fel, hogy a kovács összefogott haját egy-kettőre kioldotta, véres cafatokban lógó haorija ujját pedig úgy vitte el, mintha az ott se lett volna.
A kezében ott volt az apró fehér villámokat hányó nodachi, melyet már harcra készen emelt. Hosszú évek után, ismét találkozott a lidérc, és a shinigami.
A távolban lesújtott egy villám, s abban a pillanatban a két ellenfél egymásnak rontott.

Pár Omnitsukidou tag eközben ámulva figyelte a gyorsan kialakult, és még mindig növekvő vihart. Valaki odakint talán már a shikai-át használja. Két tag a harci alakulatból előrement, míg a többi visszatért a második osztaghoz jelenteni az eseményt. Ez, igazából csak pár pillanatot jelentett, így mire a kapitány által kiküldött fél tucat shinigami odaért a vihar szeméhez, ott még javában folyt a vér, verejték, és a küzdelem.
- Tudod, arra gondoltam, hogy a kölyökkel kezdem – bökött Nisshou felé a lidérc, girbegurba, törött ujjával. – Abban a tudatban falom fel, hogy szinte a második apjának tartott téged. Ez csak még édesebbé fogja tenni…

A dög egyre vadabbul röhögött, szemlátomást már beszélni is alig tudott az őt felemésztő vad vérszomjtól.
A kovács lehunyta szemeit, sóhajtott egyet, eltette kardját, majd terpeszbe állt, s balját a markolaton nyugtatva, a szörnyetek szemüregeibe nézett. Arca érzelemmentes volt, szemei akár két szürkés jégdarab.
Pár shinigami hátán a hideg futkározott, nemcsak a vad időjárástól, de a zord kőarctól.
A kovács körül kör alakban kezdett táncolni a szél, felkapta a port, és minden kisebb törmeléket. Ujjak roppantak meg, ahogy a kéz megmarkolta a kardot. A volt shinigami alakja elhomályosult egy forgószél belsejében. A lidérc megunta a szemfényvesztést, és teljesen elborult elmével, vadállatias üvöltés közepette a férfinak ugrott. A forgószél abban a pillanatban elhalt, s akár egy kis nap, egy fehér villanás vette el szinte mindenki látását egy pár pillanatra.
Mikor már úgy-ahogy láttak, egy igen fura jelenet tárult a shinigamik elé. Mindkét fél megdermedve állt, akár a szobrok. A kovács kisebb terpeszben, és több méterrel ellenfele mögött állt, kinyújtott kezében a hidegen fénylő karddal. A lidérc groteszk, félig meddig ugrásra készülő testhelyzetben dermedt meg, kitátott pofával, melyre valahogy a hitetlenkedés vésődött rá. A dög képességének hatása elmúlt, s elsőként egy magas, vékony sikoly törte át a halotti csöndet. A lidérc szinte teljesen Nisshou fölé görnyedt, s bár nem mutatta jelét annak, hogy tud mozogni, vagy egyáltalán él-e még, a látvány mindenképp félelmetes volt.

- Hyakken no Sempuu – csendült a volt shinigami hangja, s a férfi visszacsúsztatta kardját, annak hüvelyébe.
Mikor a keresztvas halkan csattant a hüvely végén, a lidérc testén megszámlálhatatlanul sok vágás nyílt föl. A dög megnyikkanni sem bírt, csak hörgött, ahogy teste elporladt, mögötte pedig láthatóvá vált a halálra rémült kislány. A kovács már rohant is oda hozzá, hangosan csattogva, s térdre rogyott mellette, kérdezve, hogy nem esett-e baja. Ugyanis mikor meglátta Nisshout, akkor döbbent rá, mekkora veszélynek tette ki. Hiszen ha egy centivel is továbbjut a lidérc, a kislány valószínűleg meghalt volna. Persze a shinigamikat is észrevette, s fölállva kihúzta kardját az övéből, és felpillantott a közeli ház tetejére, ahol a csapat állt.
- Nisshou, figyelj, most el kell mennem velük, de ígérem, amint tudok, visszajövök – guggolt le a kislányhoz, mire amaz csak halványan elmosolyodott, bólintott, és átölelte őt.

A férfi meghökkent a számára meglepő gesztuson, s miután sután meglapogatta a csöppség hátát, fölegyenesedett, és könnyedén felugrott a tetőre, ahol már várták őt a shinigamik.
- Először lejárattok, aztán szétrúgjátok a seggem, és száműztök, ahogy Uraharát? – vetette oda pimaszul, miközben haorija egyik leszakadt darabjával megkötötte a haját.
Fél órával később azonban elkerekedett szemekkel, makogva ismételte a kapitányok döntését.
- Újra csatlakozni a Gotei 13-hoz… vagy életfogytig tartó börtön?!
A kapitányok természetesen zabosak voltak rá, hisz a vihara a Rukongai több részét szabályosan letarolta. Emlékeiben még mindig ott tombolt a vihar, afölött a kis falusi utca fölött. Vele szemben azonban nem a lidérc állt, hanem egy karcsú, fiatal nő, akinek a tekintete rémisztően ismerős volt. Nisshou állt vele szemben, s ahogy tekintetük összetalálkozott, a nő elmosolyodott, majd bizakodva bólintott egyet.

- Természetesen megtaláltuk a papírjait, az osztaga akkori kapitánya, mondhatni, csak ’jegelte’ magát, szóval, ha úgy dönt, hogy visszatér, ismét a nyolcadik osztagnál kerül elhelyezésre.
Az egyik kapitány monoton hangja kirángatta a fura révületből, s ahogy végighallgatta, már tudta, mit fog tenni. Napnyugtára, már a háza ajtaja előtt volt, azon gondolkozva, hogyan fog elköszönni. Másnapra pedig, már semmi más nem maradt, ami emlékeztette volna a lelkeket a tegnapi eseményekre, csupán pár emlékfoszlány, illetve egy-két romosabb ház. Mivel a nagy felhajtásokat sem szerette, így arra gondolt, hogy hajnalban hagyja el a falut.
Amikor a nap teteje még csak súrolta a horizontot, és rózsás fénnyel hintette be a hajnali eget, egy jókora batyuval lépett ki, erdőszéli házából. Az arcán lévő halovány mosoly azonban nem volt igazán őszinte. Azt gondolta, hogy végre megtalálta a helyét. Ott voltak neki a falusiak, a meséin örvendező kisgyerekek, és persze Nisshou, aki szinte az egyetlen volt, akit tényleg közel engedett magához. Apropó Nisshou, mikor már lépett volna, egy apró kéz húzta meg a kimonóját. A kislány arca még fáradtnak látszott, szemei azonban éberebbek voltak bármi másnál.

- Rai’ bácsi – motyogta, nagy barna szemeiben könnyekkel, arcán mosollyal. – Vissza kell majd jönnöd.
A fehér hajú shinigami leguggolt elé, így majdnem egy szintbe került a tekintetük.
- Nem foglak csak úgy elfelejteni – mosolygott rá, rózsás-acélkéken csillogó tekintettel, és magához ölelte a csöppséget.
A percek múltak, a felkelő nap, pedig úgy látta, mintha apa, és lánya ölelné egymást. A kislány kibontakozott, az ölelésből, és egy apró, durván faragott fa medált nyomott a férfi tenyerébe. Ahogy amaz közelebb emelte, elmosolyodott, és hálásan zárta markába, a kislány által faragott kicsi kalapács függőlegesen kettétört egyik felét.
- Mikor visszajössz, a kalapács is ismét egy lesz – mosolygott Nisshou, felmutatva a nyakában lógó medál-felet.
A shinigami bólintott, és még egyszer, akkor utoljára, megölelték egymást, majd a férfi felkapta a nagy batyut, és geta papucsain elklappogott a Seireitei felé. Minden nehézség nélkül jutott át a kapun, vagyis már az egész város tudhatott a visszatéréséről. Egyenesen az osztaga épületéhez ment, ahol két korai érkező egyből észrevette a szikár, szürke kimonós alakot. Mikor odaért, maga mellé dobta a zsákot, és halvány mosollyal nyújtott kezet.

- Kitetsu Raiden, kovács, és a nyolcadik osztag újbóli tagja.

~ Kinézet

Szikár, hosszú, fehér hajú, és szakállú férfi, vékony arccal, szürkéskék szemmel. Legtöbbször szürke kimonót visel, sötétzöld övvel, illetve geta papucsokat.

~ Jellem

Nem könnyen kiismerhető, bár társasági ember, és könnyen ismerkedik, keveseknek nyílik meg igazán, azokhoz viszont feltétlen ragaszkodik. Fehér haja, és szakálla miatt gyakran nézik öregnek, holott többször ugyancsak gyerekesen viselkedik. Szeret mértékkel iszogatni, és jókat enni, illetve a mesterségét űzni.

~ Zanpakuto/képesség

Neve: Sora no Muchi – Egek Ostora
Fajtája: Vihar
Shikai parancsa: Tengoku kara shinotsuke - Sújts le a Mennyből

Shikai kinézete: A nodachin egy apró villámokból összerakódó ostor tekeredik fel, forgatója szemei pedig halvány fehér fényben derengenek. A mesterségének köszönhetően, azonban Raiden át tudja változtatni a kardját, mégpedig az ostorral, ami előbb szétroppantja a pengét, ami azután új formában áll össze. Az alakváltás hátránya, hogy megterhelő, és még csak egy, elég meghatározhatatlan formát képes ölteni.
Támadások: Sora Hibana – Ég szikra
Maga Raiden is, csak egy jókora, fehér villanásként tudja beazonosítani, ami egy frontális, ágyúszerű támadást képez le.
Hyakken no Senpuu – Száz kard forgószele
Raiden terpeszben áll, bal kézzel a hüvelyében lévő kardját fogja. A támadás előtt egy kisebb forgószél veszi körbe, ami elhomályosítja az alakját, majd utána eltűnik, és tetszőleges irányból támad, több száz vágást ejtve az ellenfélen, egy szempillantásnyi idő alatt.

~ Szeret-nem szeret

Szeret:
- számára fontos személyekkel lenni
- iszogatás, evés
- szunyókálás, lustálkodás
- kendo
- zajos piacon, vagy egy csendes környéken sétálás (függ a hangulattól)

Nem szeret:
- túl sok papírmunka
- harc gyengébbekkel, vagy fegyvertelenekkel
- teljesen, minden szabályt betű szerint betartani
- a tiszteletleneket/nagyképűeket
- a kétszínűeket

~ Felszerelés(ek)

Kisebb, hordozható kovács eszközök; egy nagy, kopott, fa gyöngysor; egy félbetört, durván faragott fa kalapácsmedál.

6
Lezárt küldetések / Elfeledett múlt
« Dátum: 2014. Aug. 04, 11:35:59 »

Résztvevők:

  • Abukara Ichirouta
  • Rosui Kagehime
  • Hayami Emi

Az augusztus utolsó sugarait élvezhetitek éppen, amikor pokollepke formájában egy parancs érkezik, miszerint azonnal keressétek fel az első osztagot. Odaérkezvén az iroda és a kapu közötti részen egy idegesen járkáló tiszt vár rátok, és felfedezvén érkezéseteket megkönnyebbülten sóhajt, majd néhány irattal a kezében elétek siet.
- Rosui~san, Abukara~san, örülök, hogy teendőiket félretéve ilyen gyorsan érkeztek, a dolog, amihez kirendelik magukat, több szempontból is aggodalomra adhat okot. - Azzal a kezében tartott iratokat kettéválasztja, és az egyik kupacot a férfinak, másikat pedig a nőnek adja. – Az itt látható tíz lélek az utóbbi egy hétben ugyan abból a körzetből érkezett Soul Societybe, és igen érdekes adatokat mértek rajtuk a Juniibantainál érkezésükkor, ezért két tiszt kivonult, ellenőrizni őket. A testükön különös jeleket találtak, aminek rajzait a jelentésben is láthatják. – Itt Abukara kupacában rá is bök a képre. – Sajnos arról még nincs bővebb információnk, hogy ezek mi miatt is keletkezhettek rajtuk, de már folynak a vizsgálatok, ami azonban ennél is fontosabb! A mai nap folyamán az egyik járőröző tiszt olyan embert észlelt, akin hasonló jelek voltak láthatók. – Ekkor mély levegőt vett, és mintha még aggodalmasabbá vált volna arca. – Az a személy kétségtelenül élt, és a jeleket más emberek nem érzékelték rajtuk, így sajnos kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy valami a lelkét támadta meg. Abukara~san, kapitánya önt jelölte ki a feladatra, hogy ennek járjon utána, és ehhez osztaga minden eszközt biztosít, és emellett Rosui~san fogja önt segíteni, nehogy kutatás közben baja essen. – Jelentőség teljesen tekint rátok. – Folyamatos kapcsolatot biztosítunk a Juniibantaival, az északi senkaimont használva pedig a körzet határához fognak érkezni.
Ezzel befejezettnek tekinti az eligazítást, és meghajolva magatokra hagy benneteket. A kezetekben tartott lapokon mért adatok vannak, a tíz lélektől származók, főként lélekenergia ingadozást mutatnak, valamint azt, hogy a lélek saját energiáján mintha foltok lennének, és egyes részeiről pedig, mintha teljesen hiányozna a reiatsu áramlása. Annak, aki ért ezekhez, szintén vészjósló lehet az is, hogy a feltűnő jelekben idegen reiatsut mutattak ki a műszerek. Maguk a jelek nem feltétlen ismerősek, de némi utána járással természetesen ki lehet deríteni a jelentésüket.






A senkaimon már nyitva van, mire odaértek, és azon keresztül haladva egy város külső kerületébe érkeztek. Teljesen kihalt a terület, ami nem is meglepő a déli órákban, a legtöbben dolgoznak, vagy éppen ebédelnek, az utcán nem jár senki. A papírok között megtaláljátok a város nevét, térképét, amin be is van jelölve egy hely, ahol megszállhattok, és ahol be is rendezkedhettek a kutatáshoz. A város keleti szélén helyezkedik el a lakás, egy boltocska tetőterében, ami jól láthatóan régóta zárva van, az üres lakás is poros, így alapos takarításra szorul, de látható, hogy így legalább nem fog senki hirtelen felbukkanni.
Amint sikerül kissé berendezkedni, meg is érkeznek a kért műszerek, és eszközök, megkezdődhet a munka. Az információk szerint az ember, aki életben van, mégis rajta vannak a jelek, éppen kórházban fekszik, ennek helye is pontosan meg van jelölve a térképen. Emellett szerepelnek rajta azok a helyek is megjelölve, ahonnan a jellel rendelkező lelkeket Soul Society-be küldték. Rajtatok áll merre indultok, és minek jártok utána először.

7
Lezárt küldetések / A térkép nyomában - Magánküldetés
« Dátum: 2014. Aug. 04, 10:39:39 »
  • Engedély: van ^ .^
  • Típus: Magánküldetés ^ .^
  • Felügyeli: Soifon-san ^ .^
  • Résztvevők: Flavia nella Sinestesia és Ivela nella Sinestesia ^ .^


Az Earl Grey tea hamisítatlan, semmi máshoz nem hasonlító illata belengi a levegőt. Ez az illat keveredik a reggelinek felszolgált apró szendvicsek kellemes aromájával. Igazán üdítő kavalkád a szimat számára. Az arcomat a nap sugarainak gyengéd érintése melengeti, de nem égeti, és ez az ablak kristálytiszta, makulátlan üvegének köszönhető. Veszek egy mély levegőt, hogy teljesen magamba szívjam a tea mennyei illatát, mielőtt ajkaimhoz emelem a csészét, hogy tartalmát elkortyolhassam, szép lassan, nőies eleganciával. Eztán kinyitom a szemeimet, hogy a velem szemben ülő társam arcát fürkészhessem. Kíváncsi vagyok, elnyeri-e tetszését az öt csillagos szálloda kávézója, ahol reggelizni kívántunk. Mindez persze nem több puszta formalitásnál. A látszat, melyet felépíteni szándékozunk, mindennél fontosabb. Szabad kezemmel kicsit eltűröm azt a pár tincset, amit kihagytam a laza kontyból, hogy finoman megérinthessem Cuerpomat, mely fülbevaló alakjában viseltetik rajtam. Most csak egyszerű emberek vagyunk. Vagy legalábbis úgy teszünk.
- Flavia, mi tetszett meg ennyire? ^.^ - teszem fel a kérdést húgocskámnak. Látom a szemén a csillogást, hogy keresi, kutatja, sőt, talán már meg is lelte azt a szépséget, ami megdobogtatja a szívecskéjét. Leteszem a csészém, és megigazgatom a hajamba tűzött, apró kalapot. Eztán ujjaimat lassan végigfuttatom a korábban asztalra helyezett, fénylő réteggel bevont, díszes meghívó peremén. Még a csipkekesztyűn keresztül is érzem az anyag megmunkáltságát, finomságát. Kicsit eltöprengek, valóban lehetséges volna-e, amit mondtak nekünk? Mint annyiszor korábban, megint a kezembe veszem a papírt. Alapos áttanulmányozásra már nem kerítek sort. Ezt korábban már megtettem, nem is egyszer. Most csak a fontosabb részletekre pillantok rá, mint a helyszín, az időpont, és a program vázlata. Az árverezni tervezett tárgyak listáját sikerült memorizálnom, vagyis hát a fontosabbakat. De hogy ennek a Seth nevűnek igaza legyen, és tényleg itt bukkanjon fel egy térkép a Grálhoz, méghozzá egy antik ékszeres dobozba rejtve… Kissé abszurd ötletnek tűnik, azt hiszem. ^.^ Ej-ej, Seth úr attól tartok, képzeleg. Bár azt meg kell hagynom, az ékszeres doboz megszerzésének ötlete igazán csábító. Ráadásul nem minden nap jöhet el az arrancar Párizsba. Nekünk ez most megadatott, és még csak azt sem mondhatnám, hogy túlzottan szorít minket az idő.
Eddig szerencsénk volt, a megfelelő helyre sikerült érkeznünk, és a látszat kedvéért megszálltunk az árverés rendezői által kijelölt hotelek egyikében. Természetesen a legjobb, és legszabadabb mozgást biztosító létesítményben. A pénzzel nincs gond, meg tudjuk oldani. Ahogy a megadott időpontot elnézem, még több, mint egy napunk van az előkészületekre. Csodálatos, ugyanis rengeteg dolgunk van. ^.^
- Mondd csak, Flavia, jártál már ebben a városban? ^.^ - érdeklődöm kishúgomtól, kedvesen mosolyogva rá. Ami engem illet, leginkább csak elméleti ismereteim vannak a francia fővárosról. Éppen ezért gondoltam a mai programra úgy, mint terepfelderítésre. – Mit szólnál, ha reggeli után elmennénk pár érdekes helyre? Olyanokra gondolok, ahol sok mindent találhatnánk ^.^ - azt hiszem, ezzel akkor is felkeltettem az érdeklődését, ha eddig ellenezte az ötletet. Tudom, mennyire szeret megtalálni dolgokat. De egyelőre még viszonylag korán van. Ismét leteszem a meghívót az asztalra, mint oly sokszor, mióta lejöttünk ide. Még egy kicsit elidőzünk itt. Elfogyasztunk egy-két szendvicset, és az italainkat. Ami engem illet, nem sietem el a dolgot. A tea minden cseppjét szeretem kiélvezni. Igazán kellemes érzés, ahogy a langyos ital az én testemet is felmelegíti belülről a hűvös reggeleken, még ha most a nyár kellemes melegében ezt nem is élvezhetem ki. A meleg idő viszont sok más, édes élménynek adhat teret, amiket szeretnék megmutatni, és együtt átélni Flaviával. Ha már velem jöhetett, és annyi ideje mellettem van, szeretném jól érezni magam a társaságában, és neki is megadni a szórakozás lehetőségét.
- Szeretnél még valamit, Flavia? ^.^ - természetesen nem arra utalok, hogy innen elviszünk valamit, hanem, hogy fogyasztana-e még valamit, vagy mehetünk intézni az ügyeinket. A magam részéről befejeztem, így jelzem is, hogy fizetnénk. Eztán ülünk még néhány percet, majd felállok székemből, és megigazgatom öltözetem. A szatén kissé kényes, gyűrődések tekintetében, de szerencsémre nem lett semmi baja az aranysárga színű remekműnek. Le sem tagadhatnám, hogy szeretem a szép ruhákat. – Nos, Flavia, indulhatunk? Sok dolgunk van ma ^.^ - mosolygok rá ismét húgomra, és amint ő is menetkész, elindulok az oldalán, hogy elhagyjuk az épületet. Már az utcára érve nézek fel a napfénybe, mely beragyogja a várost. Fantasztikusan kellemes érzés végre nem a szintetikus sugarakban fürdőzni. A friss, nyári levegőt is érdemes kiélvezni, amennyire csak tudjuk. Nem sűrűn fogunk visszatérni, különösen, ha minden a tervek szerint alakul. Azt hiszem, nem lehet majd ránk panasz, bár ezt az én módszeremmel fogjuk csinálni, nem Seth úréval. ^.^
- Nos, mit gondolsz? Louvre, vagy Versailles? ^.^ - fordulok kedves partnerem felé. Kivételesen nem tűnik nálam magasabbnak, de ez csak a viseletemnek köszönhető. Míg válaszára várok, leintek egy taxit. A szállítóeszköz vezetőjének már a Flavia által választott helyszín nevét mondom meg, hogy egyenest oda menjünk. Mindkét helyen érdemes körülnézni, hátha talál magának valamit, ami tetszik neki. Persze, egyelőre kénytelenek leszünk ott hagyni, de nem látom akadályát, hogy este visszatérjünk megtalálni a kiválasztott szépségeket. Elvégre az efféle kirándulásokat akkor is élvezni kell, ha csupán feladatot teljesítünk. ^.^

8
Lezárt küldetések / Hegy mélyén - magánküldetés
« Dátum: 2014. Aug. 03, 14:42:46 »
Engedély: van
Résztvevők:
Kitetsu Raiden
Aikawa Chiyo
Felügyeli: Neliel Tu Oderschvank


Mesélés:
Lidércek tűntek fel a Kóbor Lelkek városában, és hogy a szerencsétlenséget megakadályozzák, megelőzzék. Mivel a hírek nem túl nagy számú lidérc-csapatról beszéltek, de nem volt pontos adat, hogy hányan is lehetnek, így két shinigamit indítanak útra, hogy felderítsék és likvidálják a lidérceket, illetőleg, hogy fedezhessék egymást esetlegesen a harcokban, ha erre szükség lenne. Takasasa kerülete volt a fentebb nevezett hely. A város kapunál van a találkozó a két shinigaminak. Pokollepkén megy az értesítés az osztagokhoz, hogy melyik két shinigami lett a feladatra kiválasztva. Így esett a sor Raiden~sanra és Chiyo~ra. A városkapunál találkoznak, és onnan már közösen folytatják az útjukat. Az úton nem ütköznek semmi különösebb akadályban, ám mikor arra a helyre érnek, ahonnan a bejelentés érkezett, kiderül, hogy a lidércek még nem a faluban, de már elég közel portyáznak a falu határához. Létszámot a falubeliek se tudtak mondani, pontosabban kérdezősködésünkre, mindenki más számot mondott, ami egy újabb probléma lehetőségét vetette fel. Lehet, hogy újabb lidércek születnek folyamatosan?


Aikawa Chiyo:
Jól esőn nyújtogattam ki a tagjaimat a futonomon. Az edzés és a hidegzuhany után kifejezetten élveztem csöndbeburkolt heverészésemet, illetőleg a pihenést. Ám az ajtóm elől hirtelen atomjaira robbant a csend. Egy igen csak jól ismert, és felettébb kellemetlen hang volt az okozó.
- Aikawa Chiyo! Szolgálatra jelentkezzen öt perc múlva! - Ennyit a kellemes napomról...
Kissé morcosan szedelőzködtem össze, és nem a rám váró feladatok miatt voltam morcos, hanem mert újfent egy helyiségbe kellett azzal az alakkal lennem, aki a legkevésbé se illet az osztagunkhoz...
Felettébb stílusosan, lábbal nyitottam be az ajtaján, majd kérdés és köszönés nélkül lecsüccsentem az egyik székére. Felettébb jó kapcsolatot ápoltunk mi ketten. Kapcsolatunk a kölcsönös kedvességen és megértésen alapult. Kezdve rögtön azzal, hogy ő aktakukac volt, míg én nagyon nem. Folytatva, hogy nem egyszer már nyaggatott holmi jelentések meg miegymások miatt, amik csak emelték dicsfényét a szememben. Utálok jelentéseket körmölni... Ennek ellenére megtévesztő hangnemünk már-már barátságos gondolatokat takartak.  8)
- Minek köszönhetem, hogy már-már pestisédes hangodra ébredhettem? - vakartam elő legelbűvölőbb modoromat.
- Aikawa! Nem kell, hogy bókoljon! Lidérceket jelentettek a Kóbor Lelkek városában. Szóval emelje fel a  seggét és induljon el a helyszínre. Cél, a lidércek teljes kiirtása. Egy társat kap, a város kapunál találkoznak. Csirkét és minden egyéb haszontalan dolgot hagyjon otthon. És ne felejtse el, hogy majd erről jelentést is kell körmölnie, már ha tud írni! Ha nem, akkor rajzolja le. Esetleg fel is énekelheti, pont nem izgat. Szóval elmegy a küldetésre, majd jelentés. Csirkéket idő közben állatmenhelynek adja be. Minden tiszta?
- Igazából egy kérdésem még volna. Pontosabban kettő. Az első, hogy ugye nem 11. osztagos vagy... - fejrázására megkönnyebbülten folytattam - A második, hogy milyen korban éltél, ha még a csirkéket se ismered fel? - erre már nem vártam meg a választ nevetve kilibbentem a teremből.
Természetesen Suza~chan és Kasai~chan is velem jöttek. Hikaru~chan valószínűleg csak azért maradt, mert nem igazán tudott az osztagon kívül lépni. Így is a kapuig kísért minket, ahol egy érzékeny búcsú után Suza~chan át is vette a vezetést. Mondanom sem kell, rekord idő alatt értem el a város széli kapuhoz, ahol is egy különös, ám ismerősnek tűnő alak fogadott. Nem kellett túl sok idő, hogy tényleg felismerjem, és akkor megkönnyebbülten, és kissé talán boldogan üdvözöltem a társamat.
- Raiden~san - hajoltam meg felé egy mosoly kíséretében - örülök, hogy újra találkoztunk, még ha ilyen keretek között is. Megtiszteltetés... - hajtottam meg újra a fejem.
Kasai~san kíváncsian pislogott ki a hajam közül. Őszintén örültem egykori ivó társam jelenlétének, és megtisztelve is éreztem magam, hisz az ember nem minden nap mehet küldetésre egy kováccsal. Ez az egyik olyan szakma, ami már önmagában képes tiszteletet ébreszteni bennem. Ám Raiden~san végig kedves volt velem, mikor beszélgettünk, ráadásul egy idősebb ember élettapasztalatával is rendelkezett. - Szeretném megkérdni Raiden~san, ha ezt lehet, hogy inkább ön vezessen. Az én tájékozódási készségem igen csak sok kívánni valót hagy maga után. - tettem hozzá, mire Suza~chan tapintatosan visszavonulót fújt, egészen a vállamig.
Egy jó darabig hangtalanul mentem a társam mellett. Nem igazán tudtam mit mondani hirtelen, és úgy emlékeztem, hogy ő is inkább a szűkszavúbb fajta volt.
Nem így, mikor elértük a falut. Hatalmas bambusz erdőn kellett előbb átverekednünk magunkat. De csak odaértünk! 8) A falu lakói egyszerre féltek tőlünk, és megkönnyebbültek, hogy láthattak. Nekem legalább is ez volt az érzésem. Így kérdezősködni kezdtem a lidércekről, hisz minél többet megtudhatunk róluk, annál jobbak az esélyeink.
~Nem azt mondták, hogy itt vannak? ~ érdeklődte le végül Ezüstke a nyilvánvalót.
~Jobb, ha nem az itt élőkön lakomáznak, nem gondolod? ~ próbáltam lehűteni a kezdődő méltatlankodását.
~ De lásd be Édes, eleddig elég sokféle infót kaptunk... ~ úgy tűnt, hogy ha ő egyszer belekezd a felháborodásba, akkor nem hagyja egykönnyen annyiba a dolgot.
~ Minél többet tudsz az ellenfeledről...
~ ...és minél többen vannak... ~ fejezte be helyettem pimasz mód a mondatot. Picit megvakargattam a markolatát, hogy addig se aggodalmaskodjon a Drága. :-[ Erre veszély ide vagy oda, elkezdett dorombolni. Már-már alig meglepve pislogtam a kitsuném hüvelyére.


(click to show/hide)

Oldalak: [1]