Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Kuchiki Tomoe

Oldalak: [1]
1
Pályázatok / Kuchiki Tomoe pályázatai
« Dátum: 2019. Febr. 24, 19:44:10 »


+18!!!
Reszkető kéz sújtott le rám, éreztem, ahogy az izmok ránganak, és ez mosolygásra késztetett. Nem láttam semmit, bekötötték a szemem, amikor idehoztak, mégis jól tudtam, kik azok, akik fogva tartanak. A testükből nem csak reiatsu áradt, ami könnyűvé tette a felismerést, hanem a gyűlölet átható, rohasztó bűze is. Olyasmi ez, amit a lélek képtelen lemosni magáról, már ha élnek ilyesféle szokással egyáltalán.
- Még mindig mosolyog, micsoda szörnyeteg… – Az elhaló suttogás a háttérből jött, valódi rémület volt benne.
- Szörnyeteg? Nem az én kezem véres… – Nevettem rekedtes hangon, mert valóban nevetséges volt a feltételezés is, bár nem alaptalan.
- A sárkányt levágó hős keze is véres, de ettől még a sárkány a szörnyeteg. – Megvetés remegett a hangjában, és düh, mérhetetlen düh.
- Minő megtiszteltetés, hogy sárkánynak tekintesz. – Kiköptem a számban felgyülemlett vért, sajgott minden tagom, de nem adhattam meg azt az örömöt számukra, hogy a fájdalom miatt panaszkodjak.
Hallani véltem, ahogy megfeszülnek az izmai, de ezúttal nem ütni készült, a haragját igyekezett visszafogni. Bár hogy miért, az számomra rejtély volt, lévén jól tudtam, nincs igazából okuk életben tartani, nem pénzért, vagy ereklyéért tartottak fogva. Meg akarták bosszulni Kiku halálát, mintha nem ők tehetnének róla, hanem én. Nevetséges, és igazán alantas jellemükhöz nagyon is illő megmozdulás, csoda, hogy eddig vártak vele.
Felém nyúlt egy kéz, felkészítettem testem az ütésre, azonban csak a szemem elfedő anyagot oldotta le. Egy apró, koszos helyiségben voltunk, ahol csak pislákolt a fény, ám az is elvakított, lévén órák óta csukva volt a szemem. Nem voltak sokan, egy idősebb férfi, két nő, és három fiatalabb fiú, bár Soul Societyben kinézetről nehéz megmondani, hány éves is lehet egy lélek. Nagyon elégedettnek néztek ki, mintha az eredménynek számítana, hogy heten képesek voltak elkapni… bár ha belegondolok, kik is ők, valóban meglepő, és mindez csupán azért, mert nem számítottam rá, hogy egy shinigami segít nekik. Tekintetem a feketeruhás alakra emeltem, szánakozva nézett vissza rám, ami pillanatok alatt felmérgesített. Ne aggódj, kezelésbe veszlek én még…
- Ne bámészkodj! – Csattant arcomon az idősebb férfi ökle, s ennek lendülete engedelmességre késztette testemet, így az ütés irányába csuklott fejem. Micsoda barbár, még szerencse, hogy a hatalmas vagyonunkból futja majd jó magánorvosra, ha ennek még nyoma is maradna. - A lányom gyilkosának a szemébe akartam nézni, még utoljára, mielőtt a pokolra küldöm.
- Igen? Akkor kellene szerezned egy tükröt. – Nevettem, miközben rá emeltem tekintetem, bár nem láttam túl jól, a vér és hogy minden porcikám megdagadt az ütésektől, elhomályosította a látásom.
- Hogy merészeled?! – Emelte meg újra kezét, de az a levegőben megállt, mintha csak megrémült volna az arckifejezésemtől.
- Hogyan is? Hiszen ti küldtétek a házamba, az ágyamba, a te kérésednek tett eleget, mikor az életét adta egy egyszerű családi emlékért, ami annyit sem ér, mint egy asauchi… – Gurgulázóan nevettem, szánalmasak voltak, és még úgy is, hogy meg voltam kötve egy kidouval, képes voltam uralkodni rajtuk. – A te kezedhez tapad a vére, talán jobban, mint az enyémhez, mert én legalább a halálában vele voltam… Te hol voltál akkor, amikor az utolsó lélegzetvételét vette? Amikor a vérébe fulladva feküdt? – Eltorzította arcát a fájdalom, igen, az érzései gyengévé tették, és úgy tűnt, a többiek is osztoztak némiképpen fájdalmában, csak azt tudnám, hogy hol lehet a hetedik. – Valahol vártál a jussodra, vagy magad is éppen gyilkolni készültél? A kapzsiságod miatt halt meg, nem azért, mert egy tőr végzett vele. – Lassan felálltam, ahogy szavaim elbizonytalanították, érezhetően elveszítette az irányítást.
A shinigami felém lépett, mintha csak szeretett volna visszataszítani a földre, ám félutón megállt, mert meghallotta a nyikorogva nyíló ajtót. Mosolyognom kellett, ahogy a hetedik alak is belépett, oldalán a zanpakutoummal, nagyszerű.
- Mit művelsz?! Azonnal menj ki! – Kiáltotta kétségbeesetten, azonban már mindegy volt.
- Nagaredase, Bachiatari! – Suttogtam, és kardom azonnal feloldotta shikai alakját, aminek hatására vörösen terült el az érkező lábainál, majd hozzám kúszva ismét kard alakot öltött. – Köszönöm, már épp kérni szándékoztam! – Oldottam fel az eddig fogva tartó kidout. – Azt hiszem ezúttal nem maradhatok adósotok, igaz? – Előre lendültem, egyetlen támadással vágtam ketté az ajtó felé igyekvő két alakot, kikerülve az idős férfit, neki egészen más sorsot szántam.
Egyenlőtlen küzdelem volt, és véres, de nekem éppen ez kedvezett. A nők sikítottak, és könyörögtek, de könnyeik nem értek el, számomra csupán ugyanolyan söpredék voltak, mint az összes többi. Névtelen, arctalan, bűzlő testek, amik megpróbálták elvenni azt, ami az enyém, azonban ezt se nekik, se másnak nem hagyom soha. A shinigami ruhát viselő alak sem volt immár ellenfél, bármennyire is igyekezett, csupán kétszer találkozott kardunk, mielőtt végső búcsút vett az életétől.
Az egész helyiséget vér, és testrészek borították, minden lépésem cuppanó hangot hallatott, ahogy a megtört, térdelő férfi felé indultam. Kardom visszatért eredeti alakjába, nem volt szükségem a shikai alakra, hogy egy egyszerű léleknek véget vessek.
- Mindent elpusztítottál, ami kedves volt számomra… – Nem emelte fel fejét, ahogy ellépdeltem mellette. – Elégedett vagy, hogy így látsz?
- Ehhez semmi köze az elégedettséghez, ne nevettesd ki magad. Idehoztál, hogy megbüntesselek azért, amit ellenem és a lányod ellen elkövettél, a kezdetektől fogva meg akartál halni. – Nem, mintha számított volna, hogy megpróbál-e küzdeni, nem volt számomra ellenfél. – Te választottál hóhérodul, neked kell elégedettséget érezni, hogy teljesült a vágyad… Kiku után küldelek.
- Ó, az én vágyam tényleg teljesülni fog! – Újra elszántság csendült hangjában, majd a lábam felé szúrt egy apró tőrrel.
Szerettem volna tudatni vele, hogy ennek a küzdelemnek semmi értelme, azonban erre nemigen hagyott időt. A támadást igyekeztem elkerülni, azonban egy vékony csíkban felhasította a hakamám szárát, és kibuggyant a vérem. Nem volt vészes, azonban a korábbi sérülésekkel ellenben sokkal jobban égett.
- Mégis mi a… – Éreztem, ahogy zsibbadni kezdenek a tagjaim, mintha csak szép lassan elhagyna a reiatsum.
- Milyen ostoba véged lesz, te arrogáns szörnyeteg! Egyszerű méreg. Szerettem volna látni a haláltusádat, azonban nem hagyom meg azt az örömöt, hogy te végezz velem! – Hangja már csak tompán jutott el hozzám, de azt még jól láttam, ahogy letérdelve harakirit hajt végre, mint valami hatalmas hős, aki kiérdemelte.
Nem eshettem össze, ha most lefekszem a vérbe, a testek közé, eggyé válok velük a halálban, ezt pedig egyáltalán nem akartam. A haláltól sose tartottam, de hogy ezekkel a szánalmas lelkekkel keveredve válljak tiszta reiatsuvá? Még mit nem! A lábam lassan mozdult, azonban sikerült elkecmeregnem az ajtóig, amit kinyitva szemem próbálta befogadni az ott látottakat. Szinte azonnal éreztem, hogy az Emberek Világában vagyunk, alá kellett írnom, hogy ez egészen ötletes volt tőlük, bizonyosan nem itt kezdene el keresni a családom. Mély levegőt vettem, kijjebb léptem, majd zanpakutoum segítségével igyekeztem megnyitni egy senkaimont, hogy hazatérhessek.

A következő pillanatok már homályosak, csak arra emlékszem, hogy mikor felkeltem, már a magas fűben feküdtem, testemen pedig egyetlen karcolás sem volt. Meghaltam volna? Nem hittem igazán, azt egészen másképpen képzeltem el. Felültem, és körbe kémleltem, a belső világom ismerős színei terültek el előttem.
- Rég láttuk egymást, Bachi. – Rá se kellett néznem a mögöttem álló alakra, jól tudtam, csak mi ketten lehetünk itt.
- Valóban. Haldoklik a tested. – Kifejezéstelen volt a hangja, mint mindig.
- Igazat kell adjak neked, úgy tűnik, közös pályafutásunk befejeződik. Sajnálom.
Nem csak neki szólt, de most csak ő volt itt. Igazából a szüleimnek szerettem volna mondani, már elveszítették két fiúkat, ha az én halálhírem is eléri őket, bizonyosan meghasad a szívük. Mély levegőt vettem, itt nem fájt a lélegzet, de odakint égette a torkomat, bár most semmit se érezhettem mindebből.
- Ez… furcsa érzésem van, Bachi. Ez a halál? – Előre néztem, ahol a könnyű szél ringatta a növényeket, nem voltam igazán szomorú, a halálom miatt nem.
- Nem. Ez a küzdelmed visszhangja, a tested még nem adta fel. – Éreztem, hogy közelebb lép, hátulról karolt át, hogy a fülembe suttoghasson. – Akarsz élni, Kuchiki Tomoe?
Nagyra nyílt szemekkel fordultam arca irányába, és döbbenten pislogtam rá. Szóra nyitottam számat, de egyetlen hang sem jött ki rajta, mintha megnémultam volna.
- Ha tétovázol, elsorvadsz, és meghalsz. Had halljam, mi a szándékod, fiú! Akarsz élni, Kuchiki Tomoe?
- Igen… – Nyeltem nagyot, hangom majd elcsuklott.
- Rendben! Szenvedni fogsz, a lelked olyan kínokat él majd át, amit eddig elképzelni se tudtál, de életben maradsz. – Felemelkedett, majd felém nyújtotta a kezét. - Gyere velem, Tomoe. Megmutatom neked, igazából mi rejtőzik benned…
Megfogtam a felém nyújtott kezet, de az nem húzott fel, nem tartott meg, egyszerűen elsüllyedtünk a könnyű földben. Visszatartottam a lélegzetem, azonban nem éreztem a föld nyomását, és ahogy kinyitottam a szemem, már egy egészen más helyen voltunk.
Bokáig ért a vér, de sokkal sűrűbb volt, mint ahogy elhagyja az a testet, és mindenfelé hús- és csonthalmok hevertek. Felismerhetetlenül vöröslött minden, meg se lehetett volna mondani, hogy emberi, vagy állati maradványok lehetnek. Bachi felé pillantottam, de az ő alakja is megváltozott, eddig inkább tűnt embernek, most azonban inkább démonra emlékeztetett. Egy pillanatra megrémített, ahogy visszapillantott rám, de nyugalomra intettem magam, elvégre ő az egyetlen, aki most segíteni tud nekem.
- Megmutatom neked, milyen a halál, Kuchiki Tomoe!
Megleptek szavai, és csak annyi időm volt, hogy karjaimat magam elé rántsam, de ez sem volt elegendő. Keze keresztül fúródott testemen, s mintha kitépett volna belőle egy darabot. Hitetlenkedve néztem rá, majd ismét le, de az addig ott tátongó lyuk eltűnt, mintha mi se történt volna. Hátrébb léptem, de Bachi ismét támadásba lendült, nekem pedig hiába kattogtak a fogaskerekeim, képtelen voltam megfejteni, mit is akar ezzel elérni.

⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡

- Még mindig nem érted? – Észre se lehetett venni a fáradtságot a hangján, mintha nem évek, csak percek teltek volna el. - Mintha csak szenvedni akarnál, újra és újra hibázol.
Nem szólaltam meg, hosszú hajam csapzottan lógott hátamra, ruháim cafatokban lógtak rólam, engem nagyonis megviselt az eltelt idő. Mintha kétszáz évet öregedtem volna, éreztem, ahogy a csontjaim nyúlnak, és a szövetek igyekeznek ehhez idomulni, minden egyes pillanata felerősödött. Remegtek a tagjaim, azonban nem eshettem össze, lábaim már térdig jártak a vérben, a saját véremben.
Odakint talán csak percek teltek el, azonban már vagy száz éve ostromolt Bachi, nap napután, óráról órára tépte darabokra a lelkem. Egyetlen millimétere sem maradt a testemnek, amit ne választott volna már le csontjaimról. Ott hevertem mindenhol körülöttünk, mégis vele szemben álltam, épen. Ettől függetlenül a fájdalom sose csökkent, mindig élesen mart belém, és megszaggatott, hogy már sikítani se maradt erőm.
- Min gondolkozol? – Hallottam veszélyesen közelről, és mire cselekedhettem volna, már megint a mellkasomba kotort karjával.
Vért köhögtem fel, és térdre rogytam. A mellkasom tapogattam, de semmit se éreztem, ismét teljesen ép volt mindenem. Szaggatottan szedtem a levegőt, és fájt minden egyes lélegzetvétel, még se voltam képes abbahagyni. Hányszor felrémlett bennem, hogy ez az utolsó, hogy többet nem állok fel, hogy ezúttal hagyom, hogy végleg darabokra szedjen, és csak elmerülök a vérben. Még se tettem meg, sose voltam képes arra, hogy mások akaratának meghajoljak. Kettétörhetnek, feldarabolhatják a testem, de az akaratom nem hajlik másokénak.
- Meg akarsz halni, Kuchiki Tomoe? – Mellettem térdelt, fenyegetően kifejezéstelen volt a hangja, de csak suttogott. - Elég erős a kín, hogy kívánd? – A torkomra fonódott keze, és a vérbe nyomta a fejem.
A hátamon feküdtem, kapálózva próbáltam lerázni magamról, mintha így kikecmereghetnék a vörös ragacsból. Mikor lett ilyen mély? És mikor engedtem le annyira a védelmemet, hogy ilyen könnyedén megérintsenek? Elfogyott a levegőm, meleg, fémes íz töltött meg belülről, s mintha keveredett volna az én véremmel, pulzált az egész. Elernyedtek a tagjaim, már nem kapálóztam, jótékony zsibbadás futott végig rajtam, ami tompította kissé a szúró fájdalmat. De valami még mindig nem engedte, hogy egybeolvadjak a bíborral, karom szinte magától nyúlt előre, egyenesen Bachi mellkasa felé, keresztül nyúlva rajta.
Erőtlennek éreztem magam, mégis könnyedén hatolt keresztül kezem a vastag, páncélszerű bőrön. Felemelkedtem, és mély levegőt vettem, végre újra éreztem, ahogy megtölti a mellkasom, de aztán a kezemre pillantottam. Szinte összeforrtunk ott, ahol átütöttem mellkasát, és hidegnek tetszett belülről, mintha nem egy élő teste fonódna kezeim köré. Kifejezéstelen arccal tekintett rám, aztán előre lendült karja, és átfúródott a testemen.
Ezúttal nem éreztem fájdalmat, nem éreztem igazán semmit, csak mérhetetlen bánatot, és lassan megértettem mindent. Bachi belém kapaszkodott, izmok és csontok reccsentek, szövetek nyomódtak össze, s mintha szép lassan a testembe ágyazódott volna. Remegő lábakkal álltam fel, hallottam, ahogy vér cseppen a többihez, a szívverésem hasonló ütemben vert, egyre lassulva.
- Bankai! Chidarake Choubuku! – Szinte csak leheltem magam elé a szavakat, mégis ahogy elhagyták a számat, éreztem, ahogy körülölel a reiatsum.
Felnyitottam a szemem, és a dangai falait pillantottam meg magam körül, mintha csak abban a pillanatban ragadtam volna, amikor Seireiteibe indultam. Már nem éreztem a zsibbadást, egyetlen dolog emlékeztetett, hogy majdnem belehaltam egy mérgezésbe, balszememmel semmit se láttam. Mélyet sóhajtottam, és ahogy igyekeztem felállni, éreztem a tagjaimat átjáró fájdalmat, mintha hosszú ideje nem használtam volna őket. Ez sem tarthatott tovább vissza, nem tudhattam, mennyi idő telt el, azonban haza akartam menni, épp ezért a fájdalom ellenére is csak lépdeltem előre…

⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡

Napokat töltöttem a szobámban, a plafont bámultam, és próbáltam feldolgozni a hallottakat, az átélteket is nehezen ment, de ami Seireiteiben történt… A szüleim meghaltak, a testvéreim, és Hana~nee pedig eltűntek a támadások alatt, szinte az egész ház üres volt, és ez ellen nem tehettem semmit.
Szerettem volna üvölteni, de nem jött ki a hang a torkomon, a méreg mellékhatásait nemigen fogom egyhamar kiheverni, de éltem. Az orvosok szerint csoda, de én nagyon jól tudtam, hogy ennek semmi köze a csodához, meghaltam, számtalanszor, csupán csak képtelen voltam elfogadni ezt a tényt, így inkább tovább éltem. Bachi segített, de azt hiszem egy részem a családommal halt.
Aztán felgyorsultak a dolgok, amint sikerült ismét lábra állnom, máris a család vénjei igyekeztek felkészíteni arra, ami várni fog rám. Amikor elértem a bankai szintet, és némiképp semlegesítette reiryokum a mérget, az előtörő reiatsu tovább öregítette testem, ahogy a tükörbe néztem, már a gyermeki arcvonások tekintettek vissza rám. Ez talán jobb is volt, mert úgy gondolták, ideje, hogy átvegyem a család vezetését.
Sose gondoltam legkisebb fiúként arra, hogy ennek valaha is eljönne az ideje, de olyan időszakot éltünk át, aminek eshetősége se merült fel egyikünkben sem. Tiszteletlenségnek tartottam volna visszautasítani a tisztséget, még ha úgy is éreztem, túl gyorsan történik mindez. Szükség van rám, és ezt éppúgy szem előtt kell tartanom, mint azt, hogy az eltűntek talán visszatérnek még, ahogy én is tettem.
A Gotei Juusantait legalább annyira megtizedelte a háború, mint amennyire a családomat, hadnagyok és kapitányok tűntek el, vagy haltak meg. Minden bizonnyal magam sem tudtam volna elkerülni, ha itt lettem volna, de ez már sose derül ki számomra. Megemlékezésekre jártam, tiszteletemet tettem a főnemesi családoknál, és hozzánk is sokan eljöttek. Napok, hetek teltek el azzal, hogy igyekeztünk helyreállítani a romokat, és nem csupán az épületeket…
Nem tudtam volna megmondani, melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy kéréssel fordulok a Soutaichouhoz. Az érzéseim megváltoztak némiképpen a Gotei Juusantai iránt, úgy véltem, hogy ha valamiképpen képes leszek változtatni a mostani állapotokon, a jövőben megelőzhetünk majd olyasféle katasztrófákat, mint amik itt történtek.
Néhány napig várakoztatott a Soutaichou, azonban eleget tett a kérésemnek, hogy figyelembe véve a történteket, megpróbálkozhassak a kapitányi vizsgával. Ha nem történt volna mindez, talán sose merül fel bennem, hogy fehér haorit hordva egy osztagot vezessek, azonban követve Byakuya~nii példáját, ez a fajta kihívás már nem rémített meg. A belső világomban töltött évek meghozták gyümölcsüket, s bár mások számára ez nem volt olyan hosszú idő, velem sok mindent megértetett.
Ha mindent figyelembe veszünk, az elmúlt hónapok legkönnyebb akadálya volt a vizsga, ahol csupán a bankait kellett ismertetni, és bemutatni a megjelent kapitányoknak. Úgy hívtam elő Bachit, mintha mindig is csak erre készültem volna, és talán így is van, semmi másról nem szóltak számomra az utóbbi évek, csak hogy megerősítse a lelkem. Korábban csak használtam, ha a szükség úgy hozta, ezúttal azonban éreztem, hogy együtt mozdulunk, lélegzünk, dobban a szívünk. Furcsa érzés volt, semmihez sem fogható.
Amikor megmondták, hogy sikeresen teljesítettem a vizsgát, akkor éreztem a legnagyobb ürességet, hogy ugyan kivel kellene ezt megosztanom? Szerettem volna örülni, elégedettséggel megélni, még se sikerült. A fehér haorival széles vállamon az osztag felé tartva még mindig ezen töprengtem, mintha a séta alatt képes lennék megválaszolni. Talán majd száz év múlva, ha megint ezerszer kell meghalnom, hogy egy alapigazság mélységét megértsem… 

Zanpakutou

Neve: Bachiatari (Átkozott)
Fajtája: Vér
Shikai parancsa: Nagaredase! (Ömölj!)
Shikai kinézete: Bachiatari kiengedés után egyszerűen vérré lényegül, amit Tomoe szabadon tud irányítani, tehát alvasztással keménnyé, majd ismét folyékonnyá is tenni, de amíg nincs konkrét célja, általában kard alakban tartja kezében.

Támadások:

Bachiatari no Hadami (Az átkozott teste)

A kard kioldásával automatikusan életbe lépő képességgel Tomoe képes manipulálni a Bachiatari-t alkotó vért, aminek mennyiségét saját, vagy más vérével növeli. Ez úgy történik, hogy képes 10 méteres körzetből magához vonzani a testet elhagyó vért. Manipulálással a kard alakját, és halmazállapotát tudja változtatni, tehát ha úgy akarja, kemény kardként használja, vagy kezén és lábán formáz „páncélt”, így erősítve ütéseit, és rúgásait, de akár ismét folyékonnyá is teheti, ha úgy dönt.

Bachiatari no Chi (Az átkozott vére)

Tomoe saját vérével, vagy a megsebesített ellenfél vérével (csak az számít, ami már nincs a testben, onnan közvetlenül nem tudja magához venni) képes felhígítani a Bachiatari-t alkotó vért. Az így nagyobb mennyiségű vér, ha folyékony állapotban van, a vele közvetlenül érintkező dolgokra maró hatást fejt ki, azonban ilyenkor maga a vér is elpárolog az oldott anyaggal, így az már ismét nem vehető vissza, tehát utánpótlás nélkül véges a mennyisége.

Bachiatari no Tamashii (Az átkozott lelke)

A zanpakutouval ejtett vágások, legyenek bármilyen apróak, nem húzódnak össze, és annak különleges hatása miatt a vér nem is kezd el ezeknél a vágásoknál alvadni. A képesség hatására, mintha feszülnének ezek a sebek, és anélkül is tovább hasadnak, hacsak nem gyógyítja be azt valaki. (Csak reiatsu alapú gyógyításra szűnik meg a hatás.)

Bankai
Neve: Chidarake Choubuku no Ninaite (Véres átok hordozója)
Fajtája: Vér
Kinézete: A shikaihoz képest nem változik a zanpakutou kinézete, továbbra is vérnek látszik, a környezetre azonban komoly hatással van. Zanpakutoura tett pontok duplája méter sugarú körben a talaj megváltozik, mintha vér kezdene felbugyogni a földből, ezzel kissé ingoványossá azt, majd egészen bokáig beteríti a felszínt. Csontok, testrések úsznak ebben a sűrű, ragacsos folyadékban, groteszké téve a helyet.

Támadások:

Chidaruma (Vér borította)
A bankai feloldásakor megjelenő vér sűrűbb, és ragacsosabb az emberi vérnél, és amit befed (ruha, bármilyen tárgy) azt a súlyánál sokkalta nehezebbé teszi. Minél több vér borít be valakit, annál inkább nehezére esik a mozgás. Emellett a használó képes arra, hogy a shikaihoz hasonlóan változtassa annak halmazállapotát, a földet kiálló nagyobbacska tüskék tarkítják, így folyamatos „fegyvereket” biztosítva a forgatónak.

Chinokatamari (Alvadás)
A képesség neve kicsit megtévesztő, mert igazából nem a vért, hanem a lélekenergiát képes megdermeszteni, ha a zanpakutouval testrészekhez ér. A megdermesztett vérrel kell az adott részhez érni, és ott a reiryoku áramlás megdermed, nagyjából 5-10 centiméter hosszan, és felgyülemlik. Amennyiben ezt elég gyorsan nem állítják helyre, az egyre gyűlő lélekenergia kirobbanhat a testből, nagyobb sérüléseket okozva. Kis területen nem olyan veszélyes, de minél nagyobb kiterjedésen, vagy többször érinti meg az ellenfelet, annál jobban sűríti a testében a lélekenergiát.
(A lélekenergia dermesztése a mozgást nem akadályozza, azonban a reiatsu alapú képességeket gyengítheti, vagy gátolhatja.)


2
Shinigami / Kuchiki Tomoe
« Dátum: 2015. Aug. 11, 16:38:51 »
Engedélyek: Mindenfelé vannak 8)

Név: Kuchiki Tomoe
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1978. 08. 11.
Kor: 37 (külsőre ~20)

Jellem

Nemesi neveltetéséből kifolyólag mindig tisztában van vele, miként is kell viselkednie, tisztelettudó, és előzékeny, ha az érdekei úgy kívánják. Főnemes, ráadásul a családban a kisebbik gyermek, így gyerekkorától kezdve elkényeztették, mindent megkapott, amit csak kívánt, éppen ezért ehhez van szokva, nem tudja elfogadni a nemleges választ, ha akar valamit. Ha nem érheti el behízelgéssel, képes elmenni a végsőkig. A végletek embere, kicsit neurotikus is, az egyik pillanatban kifejezetten jókedvű, a következőben pedig megvetően méregeti beszélgető partnereit. Persze igyekszik fékezni magát, ha érdekében áll jó benyomást tenni.
Szereti a luxust, ahogy éreztetni másokkal azt, hogy megengedheti magának, amit sokan mások nem. Büszke származására, és családjának hírnevére, különösebben nem zavarja, ha csak emiatt tisztelik, vagy közelednek felé, régen megtanulta, hogy nem bízhat senkiben. Az emberektől nem vár sokat, épp ezért nem is csalódik bennük, igyekszik mindent elérni saját maga, és nem támaszkodni másokra. Ha segítségre van szüksége, inkább a családjához fordul, mert a vérséget előrébb tartja mindennél.

Kinézet

Alakja nyúlánk, több mint 180 centiméter magas, teste szálkás, izmai jól kidolgozottak, de nem kitüremkedőek. Testfelépítése nem tükrözi erejét, amit különösebben nem sajnál, kedves, szinte már angyali vonásai mögé rejti, hogy igazából komoly tényező lehet egy ütközetben. Haja félhosszú, fekete, általában összeköti tarkóján, de előfordul, hogy kiengedve viseli. Szemei tengerkékek, amíg mosolyog, melegen csillognak, viszont ha mérges lesz, vagy megvetően pillant valakire, jegesen hordozza végig a másikon. Arca ovális, lágy vonásokkal tarkított, azonban állának egyenes vonala határozottságot, és makacsságot sugároz. Kissé lányos megjelenése nem zavarja, inkább igyekszik előnyére fordítani, megnyerő fellépéssel párosítva kiválóan kamatoztatja kapcsolatépítésnél.

Szeret

Hatalom
Luxus
Finom ételek
Kihívás
Család

Nem szeret

Tiszteletlenség
Lenézés
Ha kölyökként kezelik
Értelmetlen fizikai összecsapás
Locsogás


Előtörténet

Azt hiszem már az első pillanatban elfogadtam azt, mi is lesz a dolgom, születésemtől fogva erre neveltek, egyetlen egyszer sem kérdőjeleztem meg. Megtehettem volna, szabad gondolataim voltak, véleményt formálhattam bármiről, ha megkérdeztek, de a család, a klán volt az első mindig is a szememben. Nem meglepő ez, a legtöbben a vérségi kötelékeket húzzák a legszorosabbra, mert annak jelentenie kell valamit.
Az első feladatomat alig kilenc évesen hajtottam végre, akkor még tétováztam. Csak álltam a szobában, hallgattam a szuszogás ismerős zaját, és úgy éreztem, hogy ez a pillanat az, amikor védtelen nyugodtsággal hiszi halhatatlannak magát az ember. Remegett a kezemben a rövid, enyhén meghajlított pengéjű tőr, amin családom címere volt látható, és azt hittem, nem leszek képes megtenni. Aztán rájöttem, hogy vagy végrehajtom, vagy soha többé nem térhetek vissza, és a szégyennel kell örök életre együtt élnem, így megfogtam másik kezemmel is a fegyvert, hogy ne remegjen. Az ágy mellé léptem, és egy gyors döféssel véget vetettem a férfi életének, anélkül, hogy felébredt volna.
Ez volt a teljes értékű klán taggá avatásom első lépése, és egyben az egyik legkönnyebb is. A többi mind a jellem megtörésére, az egyén elvesztésére szolgált, arra, hogy olyanná váljak, aki nem kérdőjelezi meg a parancsokat, és aki elhisz mindent, amit a feljebb valója mond. Eredményes voltam, éppen ezért kaphattam olyan feladatot, ami nem csupán hozzáértést, de türelmet, és visszafogottságot követelt. Így lettem szolgáló egy olyan gyerek mellett, aki a legfőbb célpontom volt. Tizenhat évesen pazarlásnak gondoltam, hogy hosszú éveket töltsek el valakit kiszolgálva, miközben csak az életét kellene kioltanom, de látva, micsoda óvintézkedések veszik körbe, megértettem, miért szükséges teljesen a család bizalmába férkőznöm.
Semmit se értettem a gyerekekhez, bár a legfőbb feladatom amúgyis csak az volt, hogy lessem minden kívánságát, amivel az ötéves forma fiúcska rendszerint vissza is élt. Úgy tűnt, mindene megvan, és ezzel már most tisztában van, miközben nekünk néha kérdéses volt az is, egyáltalán kerül-e étel az asztalra. Így már akkor gyűlöltem, mikor még nem igazán tudott magáról, annyival többet tehetett meg gyerekként, amit más felnőtt elképzelni sem mert.
Hatalmas kék szemekkel tekintett a világba, és ártatlanságával megbabonázott mindenkit, akik nem tudták, mire megy ki a játék. Mindig elérte, amit akart, láttam az arcán, hogy pontosan tudja, hogy senki sem mondhat neki nemet, rám is úgy nézett, és a mosolya… Nem az aranyos gyermeki mosoly volt, hanem az a fajta elégedettség, ami azt sugallja, lám, én még ezt is megtehetem, hogy a macska rúgja meg.
A napok lassan teltek, és ahogy hónapokká, majd évekké sűrűsödtek, úgy lobogott bennem egyre inkább az elhatározás, hogy nem csupán kell, de meg is akarom ölni. Az arroganciája, kisugárzása, minden szava és mozdulata olyan volt, amivel éreztette velem, nem vagyunk egy szinten, pedig ha tudta volna…
Mire betöltötte a tizennégyet, már én voltam az őt ellátó szolgálók vezetője, de a bizalmát még nem birtokoltam, azt hiszem, sose nyerhettem volna el, hiszen nem tekintett rám emberként. Tettekkel nem kínzott minket, de éppen elég volt, hogy éreztette velünk, a szemében semmit sem számítunk. Éppen ezért volt szükség valamire, egy olyan áttörésre, amitől megrendül benne mindez, és végre észreveszi, kik is vannak körülötte. Ezért egy este nyitva hagytam az ablakát, a könnyű nyári szél meglibbentette még a függönyt, aztán pedig a másodperc tört része alatt jelentek meg öten, és ahogy érkeztek, olyan gyorsan is távoztak az alvó fiúval. A ráidézett kidou miatt esélye sem volt felébredni.
A másnapi fejetlenségben kérdőre vontak, de nem én voltam beosztásban, így a felelősség végül egy ártatlan lányon csattant, akit némileg sajnáltam, viszont járulékos veszteség nélkül nem nyerhet az ember háborút. Észre se vették a nagy egymásra mutogatásban, hogy eljöttem, mindenki el volt foglalva azzal, hogy a fiú bátyja mellett megerősítsék a védelmet, és közben megtalálják a másik gyereküket. Valószínűleg nem is számítottak támadásra, éppen ezért képtelenek voltak rendezni soraikat, ami nekünk csak jól jött, régen nem jártam otthon, elégedetten tekintettem körbe, és melegen üdvözöltem mindenkit. Azt hittem vége az egésznek, most, hogy nálunk van, bármikor véget vethetünk rövidke életének.
- Kiku! – Hallottam nevem, és a hang irányába fordulva apámat pillantottam meg. Mosolyogva jelentettem volna ki, hogy végeztem a feladatommal, és adhatja is a következőt, azonban láttam arckifejezésén, hogy valami gond van. – Gyere velem. – Indult el a házunk irányába.
Némán követtem, a fakunyhók között nem járt senki, ilyenkor javában folytak az edzések, ráadásul többen őrizték a kölyköt, mint anno a saját birtokán. Fogalmam se volt róla, hogy mi történhetett, amiért egy olyan erős, és határozott emberben is, mint az apám, kétségek merülhetnek fel.
A feladatod még nem ért véget, nincs nála az, amire a klánnak szüksége van.
- De apám! Az volt a feladatom, hogy végezzek vele, amikor mondjátok… - Mondtam, de elhallgattam, ahogy megláttam arckifejezését.
- A Kuchiki háznak van egy különleges fegyvere, amit még a shinigamik előtti kovácsok készítettek nekik, és amit nagy becsben tartanak. Olyan képessége van, amellyel elég lenne csak az áldozatok közelébe lopóznunk, épp ezért a veszélyes feladatokat is könnyedén vinnénk véghez. – Összefonta kezeit a mellkasán, és tekintetét tekintetembe fúrta. – A fiú biztosan kijárja az utat, hogy maga forgathassa, ha tudomást szerez róla, akkor pedig neked a közelében kell lenned, hogy őt megöld, a fegyvert pedig elhozd nekünk.
- De mégis mi ez? Egy régi zanpakutou? – Eddig szó sem volt arról, hogy ilyesmivel kellene foglalkoznom, én csak szerettem volna megszabadítani Soul Societyt ettől a gyerektől.
- Senki sem tudja pontosan, éppen ezért van rá szükséged. – A vállamra tette kezét, miközben fojtott hangon beszélt. – Már magához tért, és tisztában van vele, hogy bármikor megölhetnénk, retteg, ráadásul a szeme be van kötve, fogalma sincs róla, hol van, kik veszik körbe. Éppen ezért neked kell most a hőst eljátszanod, a többiek tudják a dolgukat, csak berontasz, némi verekedést mímeltek, kihúzod, és elszaladtok, ha elég messzire értetek, akkor pedig leveheted róla a szemfedőt is.
Bólintottam, nem volt szükség többre, értettem a parancsot. Lelkem sajgott, tudtam, hogy ez újabb hosszú éveket jelent, amit távol töltök a családomtól, és csak a kis mitugrász parancsait leshetem. Ezt a dühöt használtam fel ahhoz, hogy élethűre sikerüljön a verekedés, valószínűleg meg is leptem a többieket, hogy valódi ütések csattantak el.
Láttam, ahogy az úrfi forgatja a fejét, próbálván felfogni, mi is történhet körülötte, és azt is, ahogy az egész teste reszket a félelemtől. Először láttam kicsit emberinek, de ez semmit sem változtatott haragomon, csak felrántottam, és ahogy volt, húztam magam után, hogy velem együtt fusson. Ez előtt sose voltam hozzá ilyen közel, nem éreztem kezem alatt izmait, tapasztalatból meg tudtam mondani, hogy nem egy láblógató ember fizikumát tükrözték. Vajon mikor kerülte el a figyelmem az, hogy nekiállt fejleszteni magát? Nem, mintha sokat ért volna vele, hiszen fel nem vehette volna a versenyt velem, vagy bármely tagunkkal. Mégis szokatlan volt tőle, hiszen semmi szükség nem hajtotta.
- Jól van, most már nem követnek minket… - Lihegtem, és óvatosan levettem fejéről a vászonzsákot, ami eddig rajta volt, elég messze jutottunk már. Egy pillanatig elgondolkoztam a kezét szorító kötélen, és a szájpecken, hogy fent hagyom, de végül azokat is megoldottam.
Pillanatok tört része volt, amíg ott állt velem szemben, kétségbeesett arcán látszott, igyekszik felfogni, mi is történt vele, de fogalma sincs róla. Még mindig remegett, és csak most vettem észre, az évek alatt magasabb lett, mint én, még, ha egy kölyök is volt. Aztán olyasmit tett, amit addig elképzelni sem tudtam róla. Szeméből megindultak a könnyek, de nem azok, amivel otthon etetett mindenkit, hanem igaziak, a bánatot, félelmet, és közben a megkönnyebbülést tükrözte az arca. Aztán a karjaimba vetette magát, és szorosan magához ölelt, vállamra hajtva a fejét, halkan sírdogált. Éreztem a szívverését, és abban a pillanatban visszajött kicsit az az érzés, amit kilenc évesen tapasztaltam, mikor majdnem megtorpantam. Eddig nem tekintettem rá emberként, csak célpont volt, de ebben a pillanatban csak egy gyerek, aki vigaszra szorult, így felemeltem kezem, és óvatosan megsimogattam fekete üstökét.
A visszatérésünk után minden megváltozott, de legfőképpen a viselkedése velem szemben. Nem hálát láttam rajta, hanem érdeklődést, és sok időbe nem telt, míg eljutott addig, hogy beszélgetést kezdeményezzen velem, lassan a bizalmába fogadjon. Sokat mesélt az álmairól, amik a maguk módján teljesen hétköznapiak voltak, hogy shinigami szeretne lenni, mint az apja, és az ő apja, és talán vezetni egy osztagot, erőssé válni. Szerette volna átvenni egyszer a birtokot is, bár erre nagyon kevés esélyt látott, és inkább megmaradt számára csak elképzelésnek.
Akkor láttam először őszinte arckifejezést tőle, mikor kikerült a klán fogságából, de azután úgy tűnt, a korábbi viselkedésével csak a távolságot akarta tartani mindenkitől, aki csak megfordult körülötte. Talán az lett volna a legjobb, ha ez így is marad, egyre kevésbé tudtam életben tartani a gyűlöletet, miközben hallgattam. Már nem az a gyerek volt, legalábbis felém nem azt az oldalát mutatta, és ez némiképpen össze is zavart. Aztán következett a pubertás, ami tovább bonyolította a dolgokat, hiszen a hormonok tombolására nem lehettem teljes mértékben felkészülve.
Egyből észrevettem, ahogy megváltozott a tekintete, mikor rám nézett, egy nőnek ez egyértelmű. Még csak titkolni sem próbálta, holott sokkal idősebb voltam nála. Azt hiszem abban a pillanatban inogtam meg, amikor egy alkalommal kettesben maradtunk, és mesélés közben egyre közelebb jött, már nem tudtam arra figyelni, miről is beszél, csak őt láttam. Többé nem volt gyerek, de felnőtt sem, a határait feszegette, én pedig hagytam, hogy átlépje.
Korábban nem éreztem azt, hogy valaki, aki nem a rokonom, szeretettel fordulna felém, csodálattal nézne rám, és elhalmozna mindennel, amihez csak kedvem szottyan. Új volt az érzés, és meglepően jól esett, tapasztalatlansága nem lombozta le, lelkesen keresett minden pillanatot, amit velem tölthetett, és egy idő után én magam is így voltam vele. Ennek nem szabadott volna megváltoznia, de aztán megjelent Ő…
Amikor először láttam, miképpen néz a nőre, már akkor gyanúsnak kellett volna lennie, de csupán kósza hóbortnak tűnt, ráadásul a bátyjához érkezett, eljegyzési találkozóra. Akkor még mindig gyereknek tűnt, a nő pedig kedvességgel vette körül, hóbortos játékokat mutatott neki, és úgy viháncolt vele, mintha maga is tizenéves lenne. Fortyogott bennem a harag, elárultnak, becsapottnak éreztem magam, mintha kihasználtak volna.
Aztán rájöttem, hogy csak áltatnám magam, egy ilyen családban nincs helyem, bár nem mintha bármi esélye lett volna a nőnél, de ez csak a kisebb gyógyír volt a sebeimre. Olyan gyorsan távolodott el tőlem, és fordult rajongással a másik iránt, ahogy korábban megnyílt előttem. Semmi bűntudat nem látszott rajta, azt hiszem természetes volt számára, hogy egy idő után ráun valamire, de nem tudhatta, hogy ez lesz életének utolsó hibája.
Hallottam, ahogy dicsekedve mesélte, már engedik családjának legértékesebb fegyverével gyakorolni, hiszen kiváló kardvívóvá vált, az Akadémiának egyik él tanulója. Korábban ezeket mindig nekem mesélte el, csak feküdt mellettem az ágyában, és képes volt minden egyes percét előadni, mintha olyan fontos lenne, hogy behozzam a külön töltött pillanatokat. Könny szökött a szemembe, ahogy hangtalanul lépdeltem be abba a szobába, ahol annyi időt töltöttem, amiben egy ideig azt éreztem, nem kell megtennem azt, amire most készültem. Most már más volt a helyzet, szinte örömmel készültem rá, hogy elégtételt vegyek rajta. Megigazítottam maszkom, ami beszívta kósza könnyeim, majd az ágy felé léptem, kezemben a tőrrel, de a sötétben is jól láthattam már közelről, nem fekszik benne senki.
- Gondoltam, hogy ma jössz el, elvégre apámék a másik birtokon vendégeskednek, de azt hittem, hogy tovább vársz. – Hallottam hangját hátam mögül, ijedten fordultam meg, támadásra készen, de csak az ablaknál állt, mellkasán összefont kézzel, arcélét a hold halvány fénye világította meg. Olyan volt, mintha kék szemei hideg szikrákat szórnának.
- Ha tudtad, mért vagy egyedül? Nem félsz egy sértett nő haragjától? – Hangom kissé visszafojtotta a maszk, de nem rejtette el a belőle sugárzó haragot.
- Kiku, mind a ketten tudjuk, hogy nem erről szól ez az egész. – Mozdult előre, én pedig felkészülve a támadásra, szintén előrébb léptem, de nem történt semmi, csak elnevette magát. – Ha támadni akartam volna, akkor lefegyverezlek volna, amikor beléptél a szobámba. – A háta mögé nyúlt, majd egy nodachit dobott a lábam elé, ami fémes koppanással ért földet. – Tessék, ezért jöttél, nem? Vedd fel, és ölj meg. – Hideg parancs volt a hangjában, olyan, mint régen.
- Ne utasítgass engem! – Kiáltottam rá remegő hanggal, miközben rajta tartottam szemem, és felvettem a fegyvert.
- Mért? Az én szolgálóm vagy. Vagy ágyasnak nevezzelek, azzal elégedettebb voltál?
- Nem vagyok a tulajdonod, Kuchiki Tomoe! – Toppantottam dühösen, éreztem, ahogy agyamat elborítja a vörös köd, de igyekeztem megnyugodni, a feladatomra kellene koncentrálnom, nem egy kölyökkel veszekednem. – Sose jelentettél semmit, ha tudod, hogy miért vagyok itt, azt is tudnod kéne, nem számít, mit hittél, mi volt közöttünk. – Közben kihúztam a nodachit a tokjából.
- Persze, hogy tudom, csak az számít, hogy olyasmire tedd a kezed, ami sose volt a tied, hogy kivívd olyanok tiszteletét, akiknek semmit sem jelentenél, ha nem lenne hatalmad.
- Mit tudsz te? Minden az öledbe hullott, beleszülettél. – Tartottam felé a fegyvert, rá kellett valahogy jönnöm, miként is működik.
- Ezzel védekeznek a közemberek, akik feladják, hogy nekik mennyivel rosszabb, mert nem élhetnek a jóban, mert ott már valaki más van. Szánalmas… ha én máshová születek, te akkor sem lehetnél itt, Kiku. – Mosolya, és kijelentése olyan lesajnáló volt, hogy már nem volt mit visszatartanom, golyóként lőttem ki felé, hogy véget vessek életének. – Mondd csak, azért feküdtél az ágyamba, hogy megszerezd ezt a kardot, nem? Akkor pedig használd, több elszántsággal akarj megölni, mert így nem tudlak komolyan venni.
Közben olyan könnyedén tért ki a támadásom elől, mintha nem is gondoltam komolyan, és valóban, el kellett gondolkodnom, akartam-e egyáltalán? Azt tanították nekem, hogy ahhoz, hogy kiismerd a másikat, tökéletesen a fejébe kell látnod, de akkor megérted, és már meg is szereted. Képesnek kéne lennem végezni valakivel, akit szeretek? Erre egyértelműen igennel kellene válaszolnom, ez a feladatom, erre tettem fel az életem. Éreztem, ahogy kezemre fonódik keze, és lassan a fülemhez hajol.
- Mindig is tudtam, hogy gyenge vagy, azért esett olyan jól, ahogy dacosan próbáltál ellenállni, de aztán behódoltál. Olyan vagy, mint a többi közember, alig várod, hogy egy nálad erősebb betörjön, és parancsoljon neked. – Nevetése fájdalmasan sértette fülemet, megpróbáltam oldalra fordulni, hogy a mellkasa közepébe szúrjam a kardot, de keze erősen tartott, mint egy bilincs. – Ugyan, nincs benned elegendő erő, már régen az enyém lettél, azt tehetek veled, amit csak akarok, semmi ellenállásod nem maradt.
- Épp meg akarlak ölni, mi ez, ha nem erő?! – Vetettem oda, miközben tovább küzdöttem vele.
- Kétségbeesés, Kiku… - Éreztem, ahogy megrántja kezem, amiből kiesett a nodachi, nagyot koppant a kövön. – Semmit sem ér ez a fegyver, egy legenda miatt adtad nekem magad, és a semmiért szolgáltad ki minden kívánságom évekig. – Hitetlenkedve néztem fel rá, miközben levette fejemről a maszkot, hosszú fekete hajam kócosan omlott le vállamra. – Érzem, ahogy elszáll belőled az ölni akarás, de akkor majd segítek neked kicsit. – Már a hanglejtésén éreztem, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog. - A családom senkinek sem marad adósa, nem azért nem érkezett senki a zajokra, mert nem figyelnek ránk, hanem mert éppen abban a rukongai-i faluban vannak, ahol néhány éve fogságban tartottatok.
Egy pillanatig kifutott a lábamból is az erő, de aztán jöttem rá, hogy nem engedhetem meg magamnak azt, hogy feladjam. A korábban az oldalamra tűzött tőr után kaptam, hogy azzal fejezzem be, amit elkezdtem, nem számított már a küldetés, vagy az, miért is teszem, egyszerűen halnia kellett!
- Utolsó szemét! – Lendültem előre, amíg még volt rá erőm, de úgy tűnt alábecsültem, nem az a kölyök volt, akit könnyű szerrel elraboltunk a saját ágyából.
Nem is láttam a mozdulatait, csak csapkodtam felé, miközben az a lesajnáló mosoly lebegett a szemem előtt, amit úgy gyűlöltem. El se találtam, de ez sem tántorított el, míg végre a falhoz szorult, és volt lehetőségem előre ugorva lecsapni. Aztán csak azt éreztem, hogy a húsomba hatol a kemény fém, és éles fájdalom hasít keresztül a testemen, de nem estem le a földre, erős karok tartottak. Némi vér bugyogott fel a számba, amit köhögve köptem ki, miközben velem együtt leült a földre.
- Vicces, ha én szúrtalak volna le, hagytam volna, hogy a földre borulva könyörögj… - Mondtam rekedtes hangon, éreztem, ahogy a vérem elhagyja a testem, és lassan zsibbadni kezdtek végtagjaim.
- Semmi értelme nem lenne, semmin se változtat, senki sem fog megmenteni. – Jelentette ki, de olyan komoly volt a hangja, semmi élcelődés, vagy gúny. – Itt leszek, amíg lélekszemcsékre nem esel, aztán elfelejt majd mindenki. Én is.
- Ne merd bántani a gyerekeket! – Mindennél fontosabb volt számomra az, hogy megmaradjon valami a családomról, nem volt ő olyan kegyetlen, mint amilyennek mutatta magát.
Előre nyúlt, azt hittem, hogy tovább akar kínozni, behunytam szemem, már mindegy volt, tehetetlen voltam, ha megmozdultam volna, csak siettetem az elkerülhetetlent. Ehelyett azonban kisöpörte a hajam az arcomból. Felnyitottam szemem, pontosan rám nézett, mintha valamit várt volna, de meg nem tudtam volna mondani, mi lehetne az?
- Hallasz engem?! – Markoltam meg kimonojának a szélét. – Nem engedem, hogy árts nekik! – Újabb köhögő roham tört rám, a felbugyogó vértől alig kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha elfagynának az ujjaim.
Lassan a kezemhez nyúlt, csendesen, egy szót se szólva, és a kezébe véve megszorította. Mintha csak érezte volna, hogy ezek az utolsó szavaim, hogy most hagy el az élet. Előre hajolt, és ajkai könnyedén megérintették homlokomat, búcsúzóul. Lehunytam szemeimet, nem maradt több erőm, sóhajtottam egy utolsót, és elengedtem.


Zanpakuto

Neve: Bachiatari (Átkozott)
Fajtája: Vér
Shikai parancsa: Nagaredase! (Ömölj!)
Shikai kinézete: Bachiatari kiengedés után egyszerűen vérré lényegül, amit Tomoe szabadon tud irányítani, tehát alvasztással keménnyé, majd ismét folyékonnyá is tenni, de amíg nincs konkrét célja, általában kard alakban tartja kezében.

Támadások:

Bachiatari no Hadami (Az átkozott teste)

A kard kioldásával automatikusan életbe lépő képességgel Tomoe képes manipulálni a Bachiatari-t alkotó vért, aminek mennyiségét saját, vagy más vérével növeli. Ez úgy történik, hogy képes 10 méteres körzetből magához vonzani a testet elhagyó vért. Manipulálással a kard alakját, és halmazállapotát tudja változtatni, tehát ha úgy akarja, kemény kardként használja, vagy kezén és lábán formáz „páncélt”, így erősítve ütéseit, és rúgásait, de akár ismét folyékonnyá is teheti, ha úgy dönt.

Bachiatari no Chi (Az átkozott vére)

Tomoe saját vérével, vagy a megsebesített ellenfél vérével (csak az számít, ami már nincs a testben, onnan közvetlenül nem tudja magához venni) képes felhígítani a Bachiatari-t alkotó vért. Az így nagyobb mennyiségű vér, ha folyékony állapotban van, a vele közvetlenül érintkező dolgokra maró hatást fejt ki, azonban ilyenkor maga a vér is elpárolog az oldott anyaggal, így az már ismét nem vehető vissza, tehát utánpótlás nélkül véges a mennyisége.


Oldalak: [1]