Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Shihōin Yuuken

Oldalak: [1]
1
Lezárt küldetések / Mimihagi Mecénásai
« Dátum: 2015. Szept. 14, 23:48:51 »
A bálteremben ragyogó fényesség uralkodott, ezernyi gyertya és fáklya szórta meleg fényét. Nevetés – a jókedv hangja – töltötte be a helyiséget, a harsogó kacajok néha elnyomták még a zenekar által játszott szólamokat is. Az asztalokat roskadásig pakolták mindenféle földi jóval, amit csak el lehet képzelni, a végtelen pazarlás kvintesszenciájaként lehetett leginkább aposztrofálni az eseményt. A táncparketten díszes ruhába öltözött férfiak és nők járták táncukat, arcukat ékkövekkel kirakott, színes tollakkal díszített maszk mögé rejtették, ami alól csupán a szájuk látszódott ki, tucatnyi tökéletes mosoly. A zenemű egy utolsó ütemes akkorddal végett ért, a helyiségre pedig hirtelen vaksötét ereszkedett, egyszerre az összes fényforrást eloltották. A tömegen izgatott morajlás futott végig, mindannyian tudták mi következik: elérkeztek az est fénypontjához! Hirtelen reflektorhoz hasonló fénypászma vágott keresztül a helyiségen, s a zenészek helyéül szolgáló színpadra fókuszált, azonban a muzsikusok helyett egy méretes, rubintvörös drapériával letakart tárgy vonta magukra a bálozók figyelmét. Kimért, ráérős léptekkel sétált fel egy magas, széles vállú férfi pódiumra, menet közben barátságosan odabiccentett egy-egy alaknak, látszólag tökéletesen tisztában volt vele, hogy ki lapul az álarcok alatt. Ruházata pompázatosnak volt mondható, a kék, a zöld és a lila különböző árnyalatai keveredtek, olyannak tűnt, akár egy megelevenedett festmény. Köpenye pávatollazatra hasonlított, feltehetőleg jelmezének megihletője az előbb említett madár lehetett. Ruganyos mozdulattal ugrott fel az emelvényre, majd széttárt karokkal megköszönte az ügyes megmozdulásért járó üdvrivalgást. Jobbjával megragadta az anyagot és határozottan lerántotta azt a ketrecről, hiszen mint kiderült, egy embernagyságú kalitka lapult alatta, amelyben piszkos rongyokba öltöztetett, kisírt szemű, hirtelenszőke hajú gyermeklány feküdt. Láthatóan sokkos állapotban volt, testét kérlelhetetlen zokogás rázta, amit korábban elnyomott a szórakozók ricsaja, ám most jól hallhatóan zengte szívbemarkoló szonettjét.
- Üdvözöllek benneteket barátaim! Vegye kezdetét a mulatság!


A teremben sötétség honolt, a feketeség egyhangúságát kizárólag a méretes képernyőből áradó, hideg sugárzás törte meg, amely körbevonta az előtte strázsáló, szikár alakot. A kijelzőn rengeteg szám pörgött megállíthatatlanul, számolásuk tucatjai kerültek elvégzésre egyetlen másodperc alatt, miközben a számítógép végrehajtotta a szimulációkat. Yuuken az elmúlt időszak ügyes-bajos dolgai miatt kénytelen volt háttérbe szorítani valódi terveinek megvalósítását, azonban természetesen nem feledkezett meg a kitűzött célról, ami igazából pofonegyszerű: uralkodni minden és mindenki felett! Tudta, mit kellene tennie, azonban annak is tudatában volt, miszerint Aizen Sōske akkor hibázta el tervét, amikor szemtől szembeni konfrontációt vállalt a Gotei Juusantaijal és annak segítőivel. Ő ennél sokkalta diszkrétebben kívánt eljárni, elképzelése alapján egészen addig senkinek sem tűnne fel a Király Kulcsának létrehozása, csak miután már elkészült! Pengevékony ajkai a gondolat hatására elégedett mosolyra húzódtak, ám még mielőtt megkapta volna a várt eredményt, elméjében megszólalt egyik testőrének hangja, aki a Tenteikūra technika segítéségével létesített kapcsolatot vele, hiszen erre a helyre, ahol most tartózkodott, a Shihōin-ház vezetőjén kívül senkinek sem volt szabad bejárása. Elégedetlenül mordult egyet, majd kénytelen-keletlen hátat fordított a masinériának és a felszín felé vette az irányt. Az üzenet tanulsága szerint a Főkapitány hívatta, ezt pedig immáron, hogy ismét a Tizenhárom Őrosztagba tartozott, nem vehette félvállról. Szobájában magára öltötte a kapitányi haorit, ez követően pedig villámtánc segítségével szaporázta meg lépteit az Ichibantai barakkjai felé. Nem túl sietősen, mindazonáltal a lehető legrövidebb úton érkezett meg a Sotaichō irodája elé, ahol már egy másik ismerős alak várakozott, mégpedig Mizushima Tenkai személyében.

- Mizushima-san, örömteli a viszontlátás! – köszöntötte a vöröshajú főnemest emelt hangon, amit egy aprócska biccentéssel toldott meg, ami nála felért egy meghajlással is. – Feltételezem Te sem délutáni teára érkeztél, jól sejtem?

Sajnálatos módon nem sok időt hagytak a csevegésre, lévén a kétszárnyú ajtó szinte azonnal kinyílt, ahogy a szőke nemes megérkezett, feltárva előttük vezetőjük munkahelyét. Yuuken hamar kapcsolt, elsőként lépett be és hamar helyet is foglalt a kikészített székek egyikében. Fujimoto Masayoshi továbbra sem tudta türtőztetni magát, hogyha káros szenvedélyeiről volt szó, elengedhetetlen pipája most is ott lógott a szájában, feje fölött pedig sötét színű füstfelleg lebegett, ami arcának borússágával együtt azt a képet jutatta a Rokubantai vezetőjének eszébe, miszerint bármelyik pillanatban eleredhet az eső Masayoshi feje felett!

- Köszönöm, hogy mindketten ilyen hamar idefáradtak! – kezdett bele gondterhelten, miközben a dohányzóeszközt félretette egy kis tálkában. – Kifejezetten kényes ügy miatt hívattam Önöket, ami meglehet, mélyebbre nyúlik a Seireiteien belül, mint arra bármelyikünk is gondolna! Nem tudhatom, mennyire követik az eseményeket a város falain innen és túl, ám feltételezem hallottak arról a csoportosulásról, mely Mimihagi Mecénásainak nevezi magát. A Rukongaiban továbbra is sokan hisznek a bukott istenekben, s ez a szervezet – szekta, ha úgy tetszik – rövid időn belül nagy támogatói bázist volt képes maga köré gyűjteni és nem csak az egyszerű lelkek körében! Jótékonykodnak, iskolákat építenek, tanítanak és prédikálnak. – kis szünetet tartott, majd egy kinyitott aktát tett az asztal tőle távolabb eső részére, amit közelebb hajolva könnyedén el tudtak olvasni. – Ez a férfi a vezetőjük: Mori Shinobu. Köznemes, habár a címén kívül semmije sincs, a felmenői réges rég elveszítették a földet és a vagyont, ámbátor látszólag nincsenek anyagi gondjai, a hívei támogatják.

- Pontosan mivel is gyanúsítják? – tette fel a kérdést a 6. osztag vezetője, mialatt összeráncolt homloka alatt szúrós pillantást vetett a dokumentumban mellékelt fényképre.


- Nos, egyelőre semmivel… - vallotta be keletlenül Fujimoto, majd ismét a pipájával kezdett babrálni. – Viszont a környékről, ahol a mecénások tevékenykednek, egyre több bejelentés érkezik eltűnt fiatalokról, gyermekekről!

- Miért érint ez minket? – vágott közbe szenvtelen hangon, vonásain az együttérzés szikrája sem tükröződött. – Bizonyára elszöktek vagy visszatértek a körfogásba, mostanra pedig már újszülöttként élik új életüket. Küldjön ki néhány tisztet, ha annyira zavarja a dolog, az osztagok vezetőinek fontosabb feladatai is vannak, semmint…

- A Tiszta Lelkek Városának törvényei kimondják, hogy kizárólag alapos gyanú alapján indíthatunk vizsgálatot nemesi személy ellen! – csattant fel némileg erélyesen a főkapitány, amivel kivívta Yuuken jobb szemöldökének enyhe felemelkedését. – Ez nem egy hivatalos megbízás, azt kérem maguktól, hogy szimatoljanak körbe a környéken, s ha esély van rá, próbáljanak meg beférkőzni a soraikba. Képesek rá?

Shihōin-ház feje elgondolkozva nézett a mellette ülő kollégájára, tekintete szinte már-már érdeklődően csillogott. Természetesen mindenhol voltak emberei, ennek köszönhetően némileg képben volt a Kelet-Rukongaiban folyó eseményekkel, ámbátor különösebben nem érdekelte a dolog, a Kóbor Lelkek Városa kívül esett az üzletszféráján. A megbízás pofonegyszerűnek tűnt, de mégsem volt az! Tenkai ugyan kifejezetten rövid ideje viselte a haorit, azonban a Nibantai egykori Sansekije meglehetősen ismertnek számított, évszázadok óta a köztudatban mozgott, s habár nem sokan ismerhették személyesen, arcvonásai meglehetősen jellegzetesek voltak. Amennyiben úgy döntenek, elvállalják a felkérést, akkor valamilyen álcára is szükségük lesz, máskülönben  esélyük sincs a szerveződés közelébe férkőzni.

2
Shinigami / Shihōin Yuuken
« Dátum: 2015. Jún. 23, 19:52:40 »


















Jelszó: iōi uue
Engedély multi, illetve főnemesi karakter indítására: megadva

Adatok


Név: Shihōin Yuuken (四楓院 優剣)
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Rang: A Shihōin-ház huszonharmadik feje, a Nibantai egykori sansekije
Szül. ideje: 1358. december 31.
Kor: 653

Előtörténet

Első szín

Az utolsó könny

A hajnal elsõ fényei lomhán sejlettek fel Rukongai kunyhórengetege felett, széttépve ezzel az éjszaka sötét köpenyét. A peremvidék lakói még az igazak álmát aludták, talán egy jobb világról álmodtak, ahol nincs nyomor, se szegénység. A valóság persze más volt, érzéketlen, nyomasztó. Zaraki hírneves környék volt, azonban nem csalogatta éppen a látogatókat. Eme kétes hírű vidéken mindennapinak számított a vérontás és a rablás, csak a legerősebbek voltak képesek huzamosabb ideig életben maradni vagy akik behódoltak a fosztogató haramiáknak. Viszont ahogy az lenni szokott, ily’ mostoha körülmények között is nyílt virág a gazok között, s a poros utcákon nevetés csendült. Csapatnyi gyermek rohant keresztül a házak által alkotott labirintuson, egyikük sem lehetett több tíz-tizenkét évesnél. Szakadt, mocskos ruhájuk rögtön elárulta, miszerint utcakölykök, család és védelem nélkül. Tépettfülű, girhes macskát üldöztek, hangos kurjantásokkal biztatva egymást, ösztökélve vékony lábaikat még gyorsabb lépésekre. Nem sokkal előttük széles árok terpeszkedett, alján különféle hulladékokból egyre csak magasodó domb bűzölgött. Az elől futók rémülten fékeztek le, hogy végül fájdalmas kiáltások közepette alaktalan gombócba gyűljenek a kevésbé figyelmesek hibájából. Egyedül egy szőke hajú, pöttöm fiúcska gyorsított tovább, majd ugrásához segítségül hívta a társai által alkotott emelkedőt. Elrugaszkodott és repült, akár egy madár, keresztül a mélyedés felett. Arcán letörölhetetlennek tűnő vigyor látszott, ami csak tovább szélesedett az elismerő füttykoncertet hallva. Az öntelt viselkedésnek azonban fájdalmas vége lett, amint a landolásnál lába kicsúszott alóla, ennek hála közelebbi ismeretségbe került feje a poros földdel, melyet százak léptei döngöltek keményre, akár a kő. Halkan felnyögött, vér ízét érezte a szájában. Nos, nem épp ilyen zárlatot képzelt el produkciójának, ez kétségtelen!

A szedett-vedett bagázs valószínűtlenül rövid idő alatt széledt szét, egyiküknek sem volt kedve felelni társuk szerencsétlensége miatt. Hiszen már nem is mozgott! A fiú ellenben igencsak elevennek volt tekinthető, habár halántékából vékony vörös folyam szivárgott, s két fogának is búcsút mondhatott, miután nehézkesen feltápászkodott és egy adagnyi véres nyálat köpött maga elé. Ilyen messzire egyszer sem szökött otthonról, valójában nem is tudta merre kellene mennie, hogy visszatalálhasson. Korához képest alacsony és gyenge csontozatú volt, vállain szinte sátorként lógott sötétkék tunikája, amit vélhetőleg lopott valahonnan, lévén igencsak drága agyagnak tűnt a rengeteg szakadás és piszok ellenére is. Hangosan sóhajtozva próbált ellenállni, de könnyei így is eleredtek, sáros csíkot húzva maguk után poros képén. Nem is sérülései miatt bánkódott, hisz’ nem egyszer érte már efféle baleset, hanem az úgynevezett barátai viselkedése okán, akik gondolkodás nélkül hagyták hátra őt. Valahogy most már nem tűnt annyira jó kalandnak ez az egész. Mérgesen szipogva törölgette ruhája ujjával orrát, miközben tanácstalanul tekintgetett körbe, vajon merre is kellene elindulnia. Töprengését halk nyávogás szakította félbe, szerencsétlen üldözött állat állt vele szemben, felemás szemével érdeklődve méregette a síró emberkölköt. Sajnos nem volt túlságosan izgalmas látvány, ezért újabb nyivákolást követően hátat fordított neki és lassan osonva puha talpain elindult az ellenkező irányba. Sérülései ellenére a fiút érdekelte hova megy a macska. A testében szűnni nem akaró kínnal mit sem törődve, botladozva indult a tépettfülű után. Lassacskán kiért az épületek közül, az összetákolt kalyibákat egyre inkább büszke lombú, vastag törzsű fák váltották fel.

A Nap már magasan járt a makulátlanul kék égen, amikor végre megállapodtak. Az árnyékos liget közepén egy kidőlt, odvas fa foglalta el a látkép legnagyobb részét. Vélhetőleg termeszek végeztek az egykor a tájat uraló növénnyel, melynek törzse most üreges volt és sűrűn belepte a moha, valamint a repkény. A látvány lélegzetelállító volt, a fiú egy pillanatra a száját is tátva felejtette. A csodálkozás bódító hatását lerázva magáról igyekezett minél gyorsabban átjutni a réten, habár nem volt afelől kétsége, hogy új barátja lakhelyére érkezett. A fű lágyan csiklandozta talpát, ahogy rálépett, a szálak engedelmesen hajoltak meg súlya alatt. Rövidesen már négykézláb mászva kellett folytatnia az útját, mivel teljes magasságában – ami szó se róla nem volt túlzottan kiemelkedő – nem fért volna be az odúba.

- Te itt laksz? – tette fel a kérdést oly’ gyermeki tudni akarással, mely csak azok sajátja, akik nyitottak az őket körülvevő mindenség rezdüléseire, s nem gátolják a társadalom által felállított szürke falak. – Ó!

A meglepődött hang önkénytelenül tört fel belőle, hisz’ a száraz levelek között legalább féltucat kiscica nyitogatta hatalmas szemeiket vézna alakjára. Attól a naptól kezdve szinte minden idejét az eldugott tisztáson töltötte, mindig hozva otthonról egy kis apróságot, halat vagy húst, éppen mit sikerült észrevétlenül elcsennie a vacsoraasztalról. Egyfajta kötelességként élte meg az állatokról való gondoskodást, másrészt nagy örömét is lelte benne. Az idő lassan telt a Tiszta Lelkek Városában, emberi mércével felfoghatatlan intervallumban. Tíz, húsz, harminc év, egyik sem tűnt többnek néhány rövid esztendőnél. Minden a megszokott kerékvágásban zajlott, egészen ama szomorú, végzetes napig.

A fiú a szokásos rutinját elkezdvén kiugrott az ágyból, gyorsan megmosakodott, majd sietve belebújt az előre kikészített ruháiba és rohant is tovább a tisztásra. Ugyan nem tudott róla, ám ezúttal nem Ő volt az egyetlen, akit ébren talált a hajnal a birtok területén. Karcsú női alak körvonalai sejlettek fel az egyik oszlop jótékony árnyékában, vérvörös ajkai szinte világítottak a sötétben, mint ahogy hideg, jégkék íriszei is. Könnyed selyemből varrt köntöst viselt, fürtjei légy hullámokban omlottak fehér vállaira és hátára. Lélegzetelállító látványt nyújtott. Mögötte egy férfi strázsált, azonban az Ő vonásait a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szépnek nevezni. Vonásai hüllőt idéztek, az orra helyén lévő csonkot pedig egy maszkkal igyekezett elrejteni, ezáltal teljesen ellaposítva arcát. Fakó, szürke tekintetében semmi nem tükröződött, kivéve akkor, ha tekintete úrnőjére tévedett. Szerelmes volt a nőbe, az elfojtott vágy kis híján megőrjítette. A testőrség aranyszínű egyenruháját viselte, ámbátor inkább tűnt orvgyilkosnak kisugárzása alapján. Némán figyelték, ahogy a fiú kisurran a bokrok mögötti falon tátongó szűk résen, amin egy megtermett felnőtt már nem lett volna képes átpréselni magát. A palota romos állapota nyílt titok volt egész Seireiteiben, nem egyszer szolgálta nevetség tárgyát a tény, mely szerint a vén bolond inkább a szeretőjét tömögeti pénzével, semmint hogy befoltozza a büszkeségén, illetve rezidenciáján esett csorbákat. Ez igaz volt ugyan, viszont az úrnő ki nem állhatta a pletykákat, lelkiismeret-furdalás nélkül vágta ki bármelyik szolgálójának nyelvét, ha fültanúja volt egy-egy ilyen eseménynek. Sajnálatos módon a testőr sem tudta igazán villás nyelvének helyét, ebből adódóan csak egy rosszalló mordulásra futotta erejéből. A szépség elgondolkozva meredt maga elé, majd hirtelen megfordulván simított végig a szörnyeteg arcán.

- Nézz utána! – lágyan lehelte a szavakat a másik vékony szájára, ám még időben lépett hátra. – Legyen gondod rá, hogy megszűnjön a… nos… probléma.

Ugyan a felvillanó széles mosoly az eddiginél is szebbé varázsolta a nőt, tekintetében szemernyi jókedv sem látszódott. Csupán metsző, számító hidegség, amely a legforróbb szívet is képes lett volna fagyott jégtömbbé változtatni. Könnyedén tudta irányítani a gyenge, esendő embereket, ennek is köszönhette, miszerint ilyen magas státuszba juthatott. Parancsa hallatán a testőr sötét tekintettel bólintott, azután beolvadt az árnyak tengerébe és eltűnt az udvarról. A kölyök túlzottan sokat közösködött a mocskos rukongaii csürhével, muszáj volt megszüntetni az okot, mely kiszökéseihez ürügyet szolgáltatott. Színpadias sóhajtás kíséretében vonta magán szorosabbra a vékony köntöst, ideje volt visszatérnie a hitvesi ágyba, mielőtt még szeretett férjurának feltűnik hiánya. Ráérős léptei azonban egyértelművé tették, miszerint aggodalma nélkülöz minden valóságalapot. Vénségére egyre nehezebb feladattá vált a reggeli felkelés, a kellemes délutáni napsütés már annál hívogatóbb volt számára. Habár egyértelműen gyengélkedett, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag mégsem akart még meghalni, s ez felettébb bosszantotta a szépséget. Tudta nagyon jól, ha az örökös a megfelelő korba ér, semmi esélye nem lesz a vagyon megtartására. Nem mehetett vissza az utcára!

Széles mosollyal az arcán hagyta maga mögött a tisztást, a pártfogásába vett állatkák egyre ügyesebbek lettek vadászat terén, éppen bőszen falatoztak egy mezei pockot, amikor otthagyta őket. A Nap erősen tűzött odafent az égen, állásából következtetve körülbelül délfelé járhatott az idő, ezt korgó gyomra is megerősítette. Vidáman, s gondtalanul szaladt a csak általa ismert csapáson, amikor hirtelen rossz előérzete támadt. Válla mögött hátrapillantva vékony füstoszlopot látott felemelkedni a rét irányából. Szíve kihagyott egy ütemet a látvány miatt, majd megfeledkezve minden egyébről rohant vissza kiindulási pontjához. Már csak méterek választották el céljától, amikor váratlanul fekete lángok csaptak fel előtte, lassacskán teljes kört leírva a korábban békés liget körül. Ugyan tudása ilyen téren hagyott némi kivetnivalót maga után, ám még a legostobábbak is felismerik a mágikus tüzet, ha az szinte az arcukat nyalogatja. Többször is megpróbálkozott vele, ám mindenhol olyan forróság köszöntötte, képtelenségnek tűnt élve átjutni rajta. Tehetetlen dühében könnyei kicsordultak, s térdre esve rimánkodott segítségért, de természetesen ezt senki sem hallotta, a legközelebbi épület is jó félnapi járásra volt innen. Füleit keserves nyávogás ütötte meg, minek következtében úgy érezte, valami belőle is elég a lángok között. El kellett telnie néhány percnek ahhoz, hogy felfogja, szemei immáron teljesen szárazak, képtelen volt tovább sírni. Alig rebbenő szempillával szúrta ki a közeli fa mögött rejtőző férfit, akit napjában többször is látott a palotán belül. Felelőtlen módon úgy hitte, a lelkileg összeroskadó gyermek nem képes érzékelni a környezetét, azonban tévedett. Képzése már ebben az időszakban elkezdődött és egészen jó eredményeket mutatott fel. Eldöntötte mit fog tenni.

A szörnyeteget nem töltötte el büszkeség tette okán, de azért kissé elégedett volt, hiszen a lehető legtökéletesebben sikerült teljesítenie úrnője parancsát. A jelentést követően visszatért szállására, ahol egy nagy hordónyi szaké, illetve két kurtizán várta. A megérdemelt jutalom, ámbátor amire Ő igazából vágyott, azt sosem kaparinthatta meg. Néhány keresetlen morgás kíséretében elzavarta a cédákat, majd minden figyelmét a hordóra összpontosította. Minden bánatát, dühét, csalódottságát az italba fojtotta, mire leszállt az éj már olyannyira részeg volt, ülni is alig bírt. A feszítő érzés a hólyagjában mégis arra késztette, hogy feltápászkodjon, majd botladozva kitántorogjon a kertbe, ahol szégyentelen módon látott neki folyóügyeinek elintézéséhez. Nevének betűt igyekezett éppen leírni, amikor szúró fájdalom hasított a testébe, melynek nyomán vizelete vöröses árnyalatot vett. Az alkoholtól ködös tekintettel nyúlt hátra, ujjai kitapintották a bordái közé szúrt tanto szépen megmunkált famarkolatát. Az egész annyira abszurdnak tűnt, hisz’ a testőrök parancsnokaként minden eshetőségre fel kellett volna készülnie, ráadásul emlékei szerint korábban egészen jól bírta az italt. Kíntól átitatott nyögés közepette zuhant el, érezte, ahogy arcába vág a kerti tó melletti föveny. Szájának sarkában vörös buborék fújódott, aztán pukkant ki, amikor valaki a hátára fordította. Érzelmektől mentes, fiatal vonásokkal találkozott, amik annyira idegenek voltak az Ő szerelmétől, látszott, a kölyök nem a szépség vére. Azok a zölden izzó szemek oly’ megvetéssel méregették, legszívesebben rákiáltott volna, hogy fordítsa el a fejét, máskülönben kivájja a szemgolyóit, de csak elhaló hörgésre futotta erejéből. Érezte a Halál bűzös leheletét orrának csonkján keresztül, rémülete felülkerekedett minden egyéb érzésen.

- Fáj, ugye? – a fiú hangja kedves volt, udvarias, érdeklődő. Pont olyan, amilyenre neveltetése miatt számít is az ember. – Eszedbe sem jutott a lehetőség, mely szerint akár Én is küldhettem a szakét, nem igaz? Yare-yare, mennyire elővigyázatlan is voltál! A méreg már dolgozik a szervezetedben, belülről fogsz elégni! Vésd jól az eszedbe, talán következő életedben hasznát veszed: Shihōin Yuuken mindig visszafizeti az adósságait!

Búcsúzásként belerúgott a kés kiálló részébe, ezt követően hátat fordítva a haláltusáját vívó szerencsétlennek szobája felé vette az irányt. Nem mutathatta ki félelmét eddig, viszont egyre jobban távolodva a tett színhelyétől már alig bírta csillapítani kezeinek remegését. Íriszei ettől függetlenül élénken csillogtak, bosszúja jogos volt, élettel fizetett életért. Gyerekkora akkor és ott ért véget azon a tisztáson, egy utolsó könnycseppel.

Második szín

Megfelelési kényszer


Az akadémiai szoba puritánsága szinte tökéletesen leírta a minimális berendezettség fogalmát, ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, jelentéktelen a maga nemében. Ám valamiért mégsem volt mindennapi, ennek okát pedig a bentlakó kiléte jelentette. Yuuken lassacskán nyitotta ki smaragdzöld szemeit, amibe fájó lézersugárként hatolt a feje fölött pislákoló lámpa fénye. Néhány másodpercig nem mozdult, türelmetlenül várta, hogy érzékei kiélesedjenek és felkelhessen végre. Érdekesen ismerős, édes illat fészkelte be magát az orrába, amit először nem tudott mire vélni. Kínzó lassúsággal fordította oldalra a fejét, ezáltal azonosítva be az eszencia forrását. Szorosan mellette egy igencsak szemrevaló lány feküdt, hosszú hajának tincsei nagyjából eltakarták melleit, azonban meztelensége még így is egyértelmű volt. A fiú agyában apránként tűntek fel a tegnapi éjszaka emlékképei, úgy látszik mégsem bírja annyira a rizspálinkát, mint ahogy azzal hencegett. Vonásain mégis kaján vigyor terült el, végre megértette miért tartott apja ágyast odahaza édesanyja halála után. A vörös hajszín nem csak a nő génjeinek különlegességére, hanem szenvedélyének izzására is értelmezhető volt. Tanuló volt ő is, bár kétségtelenül nyomába sem ért a főnemesnek, aki az elmúlt hat évben minden pillanatát a tanulásnak szentelte. Hatalmasabb lett, mind testileg, mind pedig szellemi erő tekintetében. S nem is olyan rég megkapta a kegyet, miszerint részt vehet a vizsgákon, minekután a Gotei Juusantai teljes jogú tagjává válhat. Ennek azonban volt még egy akadálya, ami teljesen keresztül húzhatta számításait. Bármennyire is próbálkozott, edzhetett amennyit akart, zanpakutouja egészen egyszerűen megmakacsolta magát, semmivel sem tudta rábírni, hogy végre megossza vele nevét. Shikai nélkül senkiből sem lehetett shinigami.

Elfojtott egy ásítást, eközben lekászálódott a fekhelyéül szolgáló priccsről. Az elképesztő módon kemény matracon olyan volt feküdni, mintha az ember a padlón aludna, nem is csoda, hogy minden tanár olyannyira morcos, ha Náluk is ilyen bútorok vannak. A zuhanyzást követően tarkóját egy fehér pamuttörölközővel dörzsölve tért vissza a helyiségbe, ahol alkalmi barátnője éppen ébredezett. Éppen kapóra jött számára a szituáció, így hát néhány koránt sem kedves szó kíséretében ki is paterolta csajt, mivel szüksége volt némi magányra. A fejéhez vágott szitkokon és fenyegetéseken jót derülve csapta be az ajtó a fúria orra előtt, azt követően pedig lomha léptekkel az ablak előtt kialakított kis szentélyhez sétált, amelyen egy egyszerű katana foglalt helyet, körülötte majdhogynem teljesen csonkig égett gyertyákkal és füstölőkkel. Mind-mind az eredménytelen próbálkozás bizonyítékai voltak, azonban az ifjú nemesnek eszében sem volt feladnia, nem véletlenül pocsékolt el féltucatnyi évet az életéből olyan dolgok ismételgetésére, amiket már amúgy is tudott. Bevallottan frusztrálta, miszerint nem képes semmi újat elsajátítani már az Akadémia falai között. Gondolatmenetét bosszús szusszantással zárta, aztán jól bejáratott mozdulatokkal meggyújtott néhányat a bódító aromát szolgáltató pálcákból. A lélektelen zanpakutou hüvelyét türelmetlen mozdulattal hajította félre, majd az ablak előtt törökülésbe helyezkedett, térdeire fektetve a pengét. A jinzen ősi művészetét a Soul Society fennállás óta tökéletesítették a halálistenek, ez volt a legjobb módja annak, miszerint összhangba kerüljenek lelkük másik részével és szert tegyenek olyan egyedi képességekre, melyekről legendákat zenghetnek az utókor történetírói. Persze valójában csak néhány igazán különleges lélekölő létezett, ám miért ne lehetne az övé is olyan? Lehunyta szemeit.

A csata zaja úgy szakadt rá, mint ahogy az esőcseppek egy kósza záporból. Figyelmetlenségének majdhogynem tragikus következménye lehetett volna, viszont szerencsére még időben lépett hátra a mellvéd széléről. Nem tudta mire vélni az események hirtelen megváltozását, de töprengésre nem maradt több ideje, hiszen alig néhány centivel fülei mellett varjútollas nyílvessző szállt el és terített le egy arctalan katonát. Orrában az égett hús undorító bűze szinte szétmarta a nyálkahártyáját, kénytelen volt eltakarni arcának alsó felét, hogy nehogy elhányja magát. A várárok már lángolt, a kihegyezett karók karcsú árnyékot festettek a falra, gigászi fogakat idézve zárták körül az ellenséget. Yuuken szíve szaporán kalapálva adta a fiú tudtára, végre valódi körülmények között lesz képes bebizonyítani, mennyit is ér valójában. Körülötte különböző szablyák feküdtek szanaszét, eredeti tulajdonosuk többet nemigen vették hasznukat, lévén megcsonkítva vagy holtan fetrengtek odalent. Nem tétovázott sokat, felkapta az első hullámos pallost, ami a kezébe akadt, ezt követően pedig futásnak indult az egyetlen szabad irányba, le a lépcsőn és keresztül a lángoló udvaron. Az adrenalin bőszen zubogott ereiben, ám legnagyobb megrökönyödésére senkivel sem találkozott az ostromlott építményben. Talán mind öngyilkosságot követtek volna el, látván az ellenség hihetetlen túlerejét? A gyávaság ezen formája ismeretlen volt az akadémista előtt, az ifjonti hév, mely minden tettét hajtotta inkább ordított volna hősi halálért. Haragjában már-már földhöz vágta volna a táncoló lángnyelveket idéző acélt, amikor sebes árny mozgására lett figyelmesen szeme sarkából. Megvan! Az eltökéltség rémítő maszkká változtatta amúgy kellemes vonásait, észrevétlenül vetette magát az idegen után.

A palota előcsarnokában önkénytelenül is lelassította lépéseit, a fehér márvány visszhangozva erősítette volna fel szandáljának csattogását. Az egyik tartóoszlop mögül leskelődve figyelte, ahogy a kék köpenybe burkolózó alak besurran a szépen kidolgozott gránitajtó, ami mögött vélhetőleg a trónterem vagy egy kisebb fogadóterem lapulhatott. Tanácstalanul nézett körbe, ám ahogy eddig, most is csak önmagára számíthatott biztatás terén. Érzései azt súgták, be kell mennie abba a terembe, ám önfejűen a halálába is rohanhat. Rövid mérlegelést követően lépteit villámtánc segítségével nyújtotta meg, s éppen időben fékezett le a résnyire nyitott nyílászáró előtt. Légzését kellemetlenül hangosnak érezte, az arcára csavart kendő felhevítette leheletét, szinte fojtogatta. Ingerült mozdulattal tépte le magáról az immáron funkcióját vesztett textíliát és fülét a hideg kőzetnek nyomva igyekezet hallgatózni. Először semmit sem hallott, de hamarosan beszélgetés tompa foszlányai jutottak el hozzá. Két férfi párbeszédét hallgatta ki, az egyiknek hangja vékony volt és remegős, a felelősség súlya alatt összetört emberek orgánuma. A másik ellenben erős volt, délceg, erősen csengő, a félelmet nem ismerő harcos hangja.

- Felség, a vár elesett, nincs értelme idebent várnunk a vég eljövetelét! – a katona hangja türelmetlenül csattant, feltehetőleg a győzködés már régebb óta tarthatott. - Ki kell törnünk, ez az egyetlen lehetőségünk.

- Ne-ne-nem, az nem lehet! – rikoltotta gyenge hangján az uralkodó, a csontig hatoló rettegés átszőtte minden egyes szavát. – Küldd ki az íjászokat, az összest, nyílzáport a korcsfajzatokra!

- Értelmetlen, túlságosan sokan vannak, a halálba küldenénk őket, ha kimennének a falakra. Meg kell értenie, ha még időben kilovagolunk, talán meg tudjuk lepni őket és a gyengébb balszárnyon keresztül visszavonulhatunk vagy hősként hagyjuk el ezt az árnyékvilágot!

- Háh, gondolhattam volna, ugyanolyan áruló vagy, mint a többi, lepaktáltál Velük, hogy a kezükre játszhass Engem! Megdöglesz fattyú, a kutyák fognak lakmározni a beleidből…

- Nagyuram, könyörgöm térjen észhez, ne engedjen a tébolynak! – a józan szavak valószínűleg süket fülekre találtak, mivel a dulakodás semmi mással össze nem téveszthető zajai váltották fel a párbeszédet. A hallgatózó fiú ekkor látta meg a lehetőséget a beslisszolásra, amit meg is tett. A méretes parázstartó mögött meglapulva tökéletesen rálátása nyílt az események alakulására. Az uralkodó gyengébb fizikummal rendelkezett a várparancsnoknál, kardjával ráadásul úgy hadonászott, mint egy tanulatlan elsőéves a zanjutsu órán. A lovag még mindig nem adta fel, hogy parancsolóját jobb belátásra bírja, ám amikor annak fegyvere véres barázdát rajzolt mellkasára, feldühödött oroszlánként csapott ki előre, lemetszve ezzel a másik férfi fegyvert markoló kezét. A következő csapás következményeként torkából szökőkútszerűen spriccelt ki a vér, vörösre festve mindent a közelben. Zokogással kevert halálhörgés töltötte be a csarnokot, oly’ szánalmasan hangzott, Yuuken legszívesebben bedugta volna füleit, hallani se bírta. A haláltusa néhány percen belül véget ért, kizárólag a gyilkos halk zihálása szolgált zajforrásként. A tanonc úgy érezte eleget látott, ideje elhagynia a rémálom színterét. Legnagyobb szerencsétlenségére viszont hakamája alja beleakadt a kovácsoltvas állvány egyik kiálló részébe, s amikor megmozdult, azzal egyidejűleg a tartó is felborult, mégpedig fülsértő csörömpölés közepette. Korholva magát szerencsétlenségéért sandított hátra óvatosan válla fölött, hátha nem hallotta meg a gyilkos az előbbi kis attrakciót, amire az esély körülbelül a nulla felé tendált, amennyiben számokban szeretnénk kifejezni. Ott állt fölötte, tekintetében üresség játszott, mintha urával együtt belőle is odaveszett volna valami. Vonásai teljesen elmosódtak, majd eltűntek, a sisak szája vakon tátongott.

- Mit lébecolsz itt, ostoba? – ingerült kirohanása indokoltnak tűnt az adott szituációban, Yuukent mégsem volt képes megrémíteni. – Keress magadnak egy elhagyott zugot és bújj el, vagy halj meg ahogy a legjobbnak érzed… Takarodj!

- Csábító ajánlat. – érkezett a válasz elgondolkodó hangon, mialatt Shihōin lassacskán felegyenesedett. – Viszont Nekem van egy jobb ötletem… Végzek Veled, Királyölő!

A kibontakozó párviadal hevessége szinte teljesen letaglózta az érzelmileg megviselt katonát, védekezésre ennek köszönhetően igencsak minimális ideje maradt. Kettejük kardforgatási stílusa minden tekintetben különbözött, míg a shinigami-tanonc a gyors, ismétlődő döféseket preferálta, addig ellenfele széles, kaszáló mozdulatokkal vívott, minden egyes suhintás végtagvesztéssel fenyegetett. Az acél sebes táncot járt alakjuk körül, a pengék egyre-másra csókolóztak össze pattogó szikrákat vetve a hideg, vérrel áztatott kövezetre. Kapkodó lépésekkel kapaszkodtak fel a trónushoz, ahol végül egy váratlan riposzt kíséretében a gyilkos megtántorodott, majd a székbe zuhant, pallosa pedig hangos csörömpölés közepette ért földet néhány méterrel arrébb. A lehető leggyorsabban szeretett volna felpattanni, azonban a mellkasának nyomódó kardhegy ezt nem engedte. Yuuken zihált a megerőltetéstől, ám karja egy pillanatra sem remegett meg, tudta, most igazságot fog szolgáltatni. Már-már éppen elszánta magát a kegyelemdöfés kivitelezésére, amikor a kezében tartott lángnyelvű szablyából sűrű köd tört elő, elhomályosítva ezáltal látását. A semmiből jött jelenség elől hátrálva talpa nem talált magának támaszt, így tompa puffanások közepette egyszerűen lebucskázott az emelvényről. Tudomást sem véve a tarkóját veszítő tompa kínról, szégyentől lángoló arccal próbált feltápászkodni, ám a rátörő heveny szédülésnek hála csupán négykézlábig jutott. Az ismeretlen eredetű füst ezalatt betöltötte az egész tróntermet, feleszmélvén azt kellett észrevennie, alig lát tovább az orránál. S nem ez volt a legnagyobb probléma; egyetlen hang sem jutott el hozzá saját zihálásán kívül, még a fáklyák vad lobogása is elhalt, fényük alig észrevehetően pislákolt az elérhető távolságon kívül. Nadrágja térdrészét nedvesnek érezte és jobban körülnézve meg is tudta ennek okát. Esése után a hulla mellett landolt, a vég által elhomályosított üveges szemek vakon, számon kérő módon meredtek rá.

- Nem Én öltelek meg! – tört ki belőle az ordítás, arroganciájának kőkemény falai leomlottak körülötte, felfedvén a rémült kölyköt, ki valójában volt.

- Tévedsz, részben Te is ludas vagy a bűnben! – csendült a lovag hangja ismét, viszont ezúttal sokkalta játékosabban, mint azelőtt bármikor. A hideg fémlap a fülének nyomódott, mögötte volt és még csak észre sem vette közeledtét! - Szerénységem, ahogy a Király is, személyiséged részét képeztük, Ő volt a kétség és a gyengeség benned, mely nem engedte lélekölőd megszületését. Elpusztítottam, innentől kezdve semmi okod nincs a bizonytalankodásra! Szólíts, ha szükségét érzed.

Páncélos talp csapódott a hátának, amelynek köszönhetően eddigi tartása is szertefoszlott, s a becsapódás erejétől összekoccanó fogakkal terült el a padlón. Sírni tudott volna legszívesebben, semmi kedve nem volt úgy meghalni, akár egy kutyának, valaki lába előtt fetrengve. A vér szagának emléke még mindig betöltötte a levegőt, de hirtelen valami sokkal töményebb, fűszeresebb illat vágott magának utat szaglószervében. Az egész annyira létidegen volt, kezdetben nem is tudta igazán hova tenni a jelenséget. Szemhéjai kínzó lassúsággal emelkedtek fel, az elé táruló ismerős kép aprócska szobáját idézte. Nem lehetett egészen biztos ebben, hiszen ágya alatt egy ismeretlen katana pihent, első ránézésre sem mindennapi darab. Felült, ujjait lágyan végigfuttatta a saya csontberakásos felületén. Büszkeség töltötte el, még akkor is, ha előcsalogatásához az az átkozott megfelelési kényszer vezetett!

Harmadik szín

Chidarake Hougei

(Véres Köszöntő)


Gyönyörű, tavaszi időjárás koronázta meg az úr születésének napját, a levegő terhes volt a különböző virágok illatától, s a madarak éneke szinte fülsiketítőnek hatott. Ám mindezt könnyedén elnyomta a birtok területén sürgölődő többtucatnyi ember morajlása. A férfiak éppen egy hatalmas sátor felállításán ügyködtek, míg az asszonyok fejvesztve rohangáltak egyik épületrészből a másikba, kezükben méretes kondérokkal vagy kancsókkal. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, Iyashii-dono egyáltalán nem tűrte el a hibákat. Világ életében nyakas, zsörtölődő embernek tartották, ám ahogy az évszázadok pókjai sűrű ráncokat fontak arcára, annál inkább kiállhatatlan lett. Nem szeretett senki és semmit, egyetlen célja az volt, hogy minél nagyobb vagyont halmozzon fel, amit végül ugyan semmirekellő fiai között kell majd elosztania, ám remek egészségnek örvendett, így ennek bekövetkezte igencsak messzire tolódhatott még. Rikácsoló kiabálása már jó előre jelezte közeledtét, ennek hatására minden szolgáló a lehető legprecízebben folytatta munkáját, egyikőjük sem akarta, miszerint megbotozzák ügyetlenségük miatt. Iyashii sosem volt jóképűnek mondható, orra túlságosan nagynak tűnt apró szemeihez képest, keselyűszerű vonásokat adva ezáltal külsőjének és ezen hasonlóságot csak még inkább kiemelte görbe háta, mely miatt állandó gerincfájdalmakra panaszkodott, emiatt is járt sétapálcával, ami egyfajta ismertetőjegyévé vált a Seireiteiben. Remek darab volt, tetején aranyozott sas pöffeszkedett, melynek árából Rukongai teljes lakossága legalább egy hónapig minden nap ehetett volna. Természetesen Neki eszében sem volt törődni a söpredékkel, véleménye szerint mindenki azt kapta, amit megérdemelt és akik nem képesek kitörni a szegénységből, azok meg is érdemlik a nyomort.

Elégedetlenségének oka a kölcsönkért sátrak színe volt, az az átkozott Shihōin egyetlen alkalmat sem felejtett el megragadni, hogy megmutathassa, mennyi minden köszönhetett is családja a főnemesi háznak, holott hatalom és presztízs tekintetében majdhogynem egy szinten álltak, persze csak a mellékágat figyelembe véve, a főág mesés gazdagságáról álmodni se mert volna. Pálcája haragosan kopogott a kerti csapás kövezetén, halk reccsenések jeleztél a tényt, mely szerint nem ilyesfajta meg erőltetésre lett kitalálva. Sietős dolga miatt nem ért rá az apró-cseprő kellemetlenségekkel foglalkozni, ezért a maga sajátos, alpári stílusában legidősebb lányára bízta ezen megtisztelő feladatot, aminek hatására a nő arca egyik pillanatról a másikra vette fel a megsavanyodott tej színét. Rémületének megvolt az oka, kudarca esetén ugyanolyan verést kapott volna, mint bármelyik cseléd apja szolgálatában. Rezignáltsága okán oda sem figyelve ütközött neki az egyik hordárfiúnak, kinek kezéből kiesett a kosár, s tartalma a szélrózsa minden irányába elgurult, a vérvörös héjú almákkal szórva be mindent. Szerencsétlen módon az egyik gyümölcs pont a nagyúr hátának ütközött, aki ennek hatására valószínűtlenül nagy kínlódásba kezdett. Pirosló, inkább haragtól, semmint fájdalomtól eltorzult képpel fordult meg, pillantása először gyermekére, azután pedig a rakományát kapkodó suhancra esett. Úgy érződött, rögtön megfagy a levegő az udvarban, mindenki tisztában volt vele, hogy mi is fog következni. Legnagyobb meglepetésként azonban nem a szokásos ütlegelés következett, hanem egy csavarás után pengeéles acél tűnt elő a sétapálcából, mely oly’ gyorsan csapott le, akár egy kígyó áldozatára. Véres sávot rajzolt a kölyök nyakára, csupán keze remegése tehetett arról, miszerint nem vágta át szerencsétlen nyelőcsövét. Kedélyváltozásai kezdtek veszélyes formát ölteni.

Viszont amikor kettőjük tekintette összekapcsolódott, a fiú íriszeiben egyáltalán nem látott félelmet, csupán hideg, rémítő elhatározottságot. A vénember elbizonytalanodott egy pillanatra, talán mégsem volt jó ötlet elragadtatnia magát ennyire, semmi kedve nem volt az ostoba shinigamik értelmetlen kérdéseire válaszolni, amennyiben véletlenül megölte volna a szolgát. Haragos mormogás közepette lökte vissza fegyverét hüvelyébe, majd amennyire fájós lábai engedték, elviharzott a helyszínről. Minden jelenlévő egy emberként lélegzett fel, a jelenet alatt senki sem mert még csak megmozdulni sem, nehogy ők legyenek a következők. A gyávaság bűze belengte a környéket, tenni senki sem mert, csak tűrtek és tűrtek. Rövidesen mindannyian napirendre tértek a történtek felett, egyetlen szó nélkül hagyták magára a sérültet, s folytatták tovább megkezdett munkájukat. Egyedül az úr lánya maradt mozdulatlan, tekintetét egyszerűen képtelen volt levenni az ismeretlenről. Direkt ment Neki! Érthetetlen volt számára, hogy miért vívta volna ki valaki direkt módon apja haragját, ám kétségtelenül nagy bátorságra vagy inkább ostobaságra utalt eme tett. Nem is értvén igazán az okát segített felszedegetni a megnyomódott almákat.

- Gyere Velem, ki kell tisztítanunk a sebedet… - hangja annyira erőtlennek tetszett, vélhetőleg maga sem hitte el igazán, amit mond. – Ne kéresd magad, megparancsolom!

Akadályozta meg az ellenkezést előrelátó módon, mielőtt még a fiú bármit is szólhatott volna. Sebesen vágtak át az udvaron a kíváncsian figyelő tekintetekkel mit sem törődve, mialatt a szolgáló kezét sebére szorítva igyekezett elállítani annak vérzését, kevés sikerrel. A kúria méretei egy nemesi családtól megszokható módon lélegzetelállító méretekkel rendelkezett, számtalan ajtó és folyosó mellett haladtak el, mígnem végül megállapodtak egy rózsaszín rizspapírral fedett nyílászáró előtt. Nem volt túl nehéz levonni a következtetést, miszerint a lány saját szobája előtt ácsorognak. A nő kissé idegesnek tűnve forgolódott körbe, majd miután megbizonyosodott a tényről, mely szerint kettőjükön kívül senki sem tartózkodik az épületnek ezen részén, gyorsan beterelte „betegét”. A szoba a maga módján kellemes hangulatot árasztott, habár hiányzott az elvárható pompa és túldíszítettség. Az igazat megvallva egészen pórias látványt nyújtott, egyszerű bútoraival, valamint az ablakpárkányon pihenő hímzésekkel. Iyashii elég észrevehetően a fogához verte a garast, még a saját házán belül sem engedélyezte a felesleges harácsolást, minden egyes kan-t féltve őrzött, széfjének kulcsa pedig egy vékony láncon mindig a nyakában lógott, még fürdéskor vagy alváskor sem vált meg tőle. Betegesen féltette vagyonát, többre tartotta minden létezőnél eme világon. A smaragdzöld íriszek nyugodtan figyelték a tüsténkedő kisasszonyra, aki éppen mohazöld hajának függönye mögé bújva igyekezett valamiféle alkohollal lefertőtleníteni egy fehér gézdarabot. Léteztek olyan praktikák, melyek alkalmazásával a sérülés teljes egészében eltüntethető lett volna, azonban a lány ilyeneket nem ismert, a szolga pedig valamilyen érthetetlen októl vezérelve úgy döntött, hagyja, hadd forrjon be idővel, örök emlékeztetőt hagyva a mai napról. Sorsok pecsételődtek meg, változtathatatlanul.

Az ünnepség ricsaja messzire elhallatszódott, fel-felharsanó nevetés, öblös kupák mélyen zengő koccanásai. A közeli erdőből kiszűrődő halk motozás senki figyelmét sem vonta magára, az őrök is ugyanolyan részegek voltak már, mint bárki az ünneplők közül, Yuuken gondoskodott erről. Elgondolkodva piszkálta meg a nyakán lévő szoros kötést, amely lefedte az ajándékba kapott heget. Nem volt túlzottan nehéz feladat számára bejutni a vénember birtokára, ráadásul az ehhez tartozó földeken nőtt fel, mielőtt még a jóhiszeműségben megvakult apja el nem kezdte adományozni azokat mindenkinek, kik kedves szóval fordultak hozzá. Az ifjú Shihōin ostobaságnak tartotta ezt, földbirtok nélkül elveszítették a legnagyobb bevételi forrásaikat, a család státusza lassú hanyatlásba kezdett, amit muszáj volt valakinek megállítania. Ahogy néhány évvel korábban elkergette édesapja ágyasát, megfosztva az hajától, illetve minden ruhájától és ékszerétől, úgy vette most is kezébe az irányítást. Futó pillantással mérte végig nagyobbacska kompániáját, a száz főből álló testőrség minden egyes tagját maga választotta, hűséget is Neki, s csak Neki fogadtak. A büntetés példát fog statuálni, ezek után másik kétszer is meggondolják majd, amennyiben ujjat szeretnének húzni az a négy nagy ház egyikével! Emberei mély vörös kosodéi tökéletesen beleolvadtak a sötét háttérbe, elképzelhetetlennek tűnt a korai lebukás veszélye. Éles madárfütty harsant, aminek hatására mindenki feszülten kapta fel a fejét. Ez volt a jel. Néma bólintással intett parancsnokának, azután sötét köpenyének csuklyáját levetve előlépdelt rejtekéből. Az Ő feladata volt utat nyitnia a falakon túlra, illetve kiiktatni a bent strázsáló őrök túlnyomó részét. Jól ismert érzés kerítette hatalmába, ugyanazon adrenalin löket, ami a lelki világában vívott csatájában is segítette egykoron.

- Hadou no Sanjuusan, Soukatsui! – túlvilági fénnyel izzó, kéken derengő tűzlabda röppent ki előre tartott jobbjából, ami fülsiketítő robbanás közepette morzsolta ezernyi szálkára a széles kaput. A felszálló füst- és porfüggönyön át már látni vélte az ünneplő tömeget, kiknek vidám kiáltozása hamar rémült sikoltozásba csapott át. Egyetlen szökkenéssel átsuhant az akciójára emlékeztető romok felett, majd kimért, lassú léptekkel indult meg a főasztal irányába. Számításai beváltak, az alkohol hatására eltompult érzékekkel és reflexekkel bíró strázsák még egy újoncnak sem jelentettek volna kihívást, nemhogy számára, aki egészen apró korától kezdve kardforgatást tanult. Hárommal is megkóstoltatta a hideg acélt, mire végre elért a céljául szolgáló hatalmas sátorhoz. A keselyűképű uraság arca csillogott a zsírtól a főasztalnál, zekéjén pedig az este majd minden fogása megtalálható volt. Yuuken vonásai eltorzultak az undortól, hányingerrel töltötte el a tudat, hogy csodálatos katanáját egy ilyen alávaló féreg szívébe kell mártania. Tekintetük találkozott, Iyashii-dono arcán pedig felismerés futott át. Hiszen már látta nem egyszer ezt az arcot és Shihōin Tetsujin ódákat zengett nagy reménységű sarjáról, aki shinigamiként fényes jövő előtt áll.

- Yuuken-dono! - fortyant fel indulatosan, habár apró szemei rémülten cikáztak ide-oda, keresve a lehetséges menekülési útvonalakat. – Mire véljem ezt az arcátlan támadást?! Biztosíthatom, a Negyvenhatok…

- Nem fognak semmit tenni, hisz’ csupán egy szerencsétlen baleset történt. – mosolyodott el szélesen, eközben pillantása az egyetlen olyan személyre szegeződött, akit életben akart hagyni a jelenlévők közül. Volt valami a vén kapzsi lányában, ami megfogta, álmatlan éjszakáin egyre-másra sejlett fel előtte alakja. Eldöntötte, megszerzi magának. – Az ünnepi sátor kigyulladt, mindenkit maga alá temetett, aki csak bent tartózkodott. Késve érkezvén nem voltam képes segítséget nyújtani, a halálsikolyok szinte beleégtek az emlékezetembe… Mily’ tragikus vég, mekkora veszteség! Ez az Én ajándékom!

Választ sem várva vágódott ki a Byakurai a köpeny alatt rejtőző balból, ami tökéletes pontossággal találta el a homloka közepén az oly’ sokak által gyűlölt férfit. A szétfröccsenő agyvelő egyfajta katalizátorként szolgált, az eddig megszeppenten bámészkodó csődületen ismét kiütött a pánik, egymáson taposva igyekeztek kijutni, azonban a kijáratnál már a testőrök várták őket, mindenkit lekaszabolva, akik közelebb merészkedtek a megengedettnél. Újdonsült szerelme reszketett, sokkos állapotban meredve maga elé képtelennek látszott elengedni halott nemzője mocskos ruhaujját. A főnemes gyengéd erőszakkal vonta magához, s levágva mindenkit, aki az útjába állt, távozott a helyszínről. A birtokhatáron járhattak, amikor hátuk mögött felcsaptak a lángok, tüzes nyelveikkel az ég alját nyaldosták. Nem nézett vissza, sötét pillanataiban ezerszer elképzelte már e véres köszöntőt.

Negyedik szín

Szégyenteljes hajnal


Aprócska láng táncolt lomhán a szinte csonkig égett gyertya tetején, az olvadt faggyú különleges lépcsőzetet alkotva folyt alá. A méretes könyvtárhelyiségben tökéletes csend uralkodott, csupán néha-néha zavarta meg eme békés melankóliát a lapok súrlódása által keltett minimális zaj. Az ablak előtt terpeszkedő asztal majdhogynem roskadásig meg volt rakva különböző könyvek és tekercsek tucatjaival, precíz oszlopokban magasodva alig engedtek betekintést a mögöttük lévő széken ülő, gondolataiba merülő férfira. Yuuken fáradtan dörzsölte meg smaragdszín szemeit, már percek óta küzdött az álom hívogató karjaival, ám még mielőtt aludni tért volna, be akarta fejezni a megkezdett könyvet, alig volt már hátra tíz-tizenöt oldal. Jobb kezében tartott olvasószemüvegét könnyed mozdulattal ejtette a kinyitott nyomdatermék tetejére, baljának ujjai eközben önkénytelenül is a bőrét elcsúfító hegre vándoroltak, száz éve is megvolt már annak a bizonyos esetnek. Sosem volt az oktalan kegyetlenkedés híve, azonban a Véres Köszöntőhöz megfelelő indokot szolgáltattak számára. Tisztában volt az esetleges következményekkel, a belviszály képes lett volna felperzselni az egész Seireiteit, ám még időben sikerült elfojtania minden lázadásként induló törekvést. Apja halálát követően a lehető legkeményebben igyekezett visszaállítani a ház egykori fényét, könyörtelenül elbánt bárkivel, aki megpróbálta akadályozni ezen törekvésében. Természetesen egyetlen esetben sem vezettek hozzá a szálak, kényesen ügyelt rá, miszerint személye feddhetetlen maradjon. Megtévesztés, zsarolás, bérgyilkosság, ezek voltak azok az eszközök, melyekkel a vér mocskából egy szebb jövőt építhetett. S erre szükség is volt, olyasmit akart fiára hagyni, amire érdemes vigyáznia.

Tenzen olyan ifjú volt, akire minden apa vágyhatott, engedelmes, művelt, jártas mind harcászatban, mind pedig költészetben. A legjobb mesterek foglalkoztak Vele, kevesen kaptak jobb képzést ennél. Nem érdekelte a halálistenség, segíteni akart az embereken, ezen tulajdonságát az anyjától örökölte. Fájdalmas mosoly terült el az arcán a gondolat hatására, mennyi harc és mennyi szenvedés árán jutottak el odáig, hogy szerelem legyen halálból született kapcsolatuk gyümölcse. Sosem érzett lelkiismeret-furdalást amiatt, miszerint megölte Iyashii-t, illetve a jelenlévő vendégek összességét. Írmagját is ki akarta irtani a családnak, amely a bolondját járatta szegény, jóhiszemű apjával. Ám legvégül mégis megesett a szíve a nőn, tudta, különleges is lehet. Igaza lett! Birtokolni akarta először, megtörni és kihasználni, viszont rövidesen rá kellett döbbennie, nem képes erre, legalábbis a megszokott formában nem. Akkor változott meg minden, amikor kiderült, gyermekét hordja a szíve alatt. Ekkor már évek óta a klán mellékágának vezetője volt, semmire sem vágyott jobban egy örökösnél, aki hozzá hasonló módon képes szemlélni a világot. Ahogy teltek a hónapok, egyre inkább beleszeretett feleségébe, aki érezhetően megenyhült, ha megbocsájtani nem is tudott, de megpróbálta elfelejteni mindazt, ami történt. Shihōin maga sem szeretett emlékezni, minden lépésénél egyre jobban érezte, ahogy elborítja a korrupció mocska. Eszében sem volt küzdeni ez ellen, inkább meglovagolta eme hullámot, ennek köszönhetően jutott egyre feljebb és feljebb a társadalmi ranglétrán, aminek másfelől sosem volt az alján. Egyesek uralkodásra, irányításra születtek, s úgy gondolta, személye is ezen kiváltságosok kis csoportjába tartozik. Elégedett volt az életével, nem akart semmivel sem többet, elérte célját.

Yoruichi-hime sosem volt az a kedves, előzékeny hercegnő, akinek mindenki látni akarta. Féktelen volt és szeleburdi, komolytalanságával pedig hamar kivívta magának Yuuken ellenszenvét. Követve a normákat esélye sem volt a főág vezetői pozíciójára, az öröklési sorrendben talán a harmadik vagy negyedik helyen szerepelt az Ő neve. Érdektelenül, egy üres mosoly álarca mögé bújva vészelte túl a beiktatási ceremóniát, majd a szokásos gratulációkat követően a lehető leggyorsabban távozott a helyszínről. Időközben érkezett az üzenet, megindult a szülés. Gyorsabban repült, akár a gondolat, szinte már-már maga is meglepődött milyen sebességre képes, amennyiben sietnie kell. Lélekszakadva tört be a szobába, ahol iszonyatos látvány fogadta. A derékaljat átáztatta a vér, szerelme arca pedig szürke volt, akár a hamu. Megtörten rogyott térdre az ágy mellett, a nő élettelen kézfejét a homlokának szorítva. Sírni akart, de szemei szárazak maradtak, képtelen volt gyengeséget mutatni, az évszázadokon át tartó csatározás egyetlen jégtömbbé fagyasztotta a szívét. Elsötétülő tekintettel állt fel, a legrosszabbtól tartva araszolt a gyerekágyhoz. Durván lökte félre a bábát, aki ettől hanyatt is esett, viszont ez egyáltalán nem érdekelte. Mellkasából megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, ahogy meglátta az izgő-mozgó, rózsaszín jövevényt. Elégedetten bólintott, azután néhány utasítást mormolva elhagyta a helyiséget. Fájdalom marcangolta, alig elviselhető kín, azonban mégis volt értelme mindennek. Kihunyt egy csillag az égen, viszont ezzel egyidejűleg átadta helyét egy sokkalta fényesebbnek. A temetés egyszerű volt, nélkülözve minden álnok rokon hazugságtól csöpögő jelenlétét. Saját kezűleg ásta meg a sírgödröt, habár tudta nagyon jól, a koporsó napokon belül üres lesz.

Ásított egyet, megropogtatva elgémberedett nyaki ízületeit mégiscsak úgy döntött, másnapra hagyja a könyv befejezését. Felállt, majd az ablakpárkányon lévő kancsóból öntött magának egy félkehelynyi bort. Nem szerette túlságosan az italt, azonban elalvás előtt egyetlen pohárka épp ellazította annyira, hogy nyugodtan és mélyen alhasson egész éjszaka. Kibámult a kertre, mialatt belekortyolt az italba. Egészen édes volt, émelygés fogta el tőle, de ettől függetlenül leküzdötte azért. Váratlanul nyílalt a fájdalom a mellkasába, aminek hatására kifordult az ivóeszköz ujjai közül. A párkánynak támaszkodva, szaporán lélegezve dörzsölte meg az említett részt, valami nagyon nem volt rendjén és ennek semmi köze nem volt az egészségi állapotához, ami mellesleg tökéletes volt. Alig ért a gondolatmenet végére, máris döngve tárult ki a könyvtár ajtaja, amiben a testőrségének parancsnoka jelent meg, olyannyira meghajolva, orra majd’ a földet súrolta.

- Mi történt? – tért rögtön a tárgyra, hátrasimítva a szemébe lógó, izzadt tincseket. Bajsejtelem kerítette hatalmába.

- Nagyuram… - tétován pillantott fel, ezt követően rögtön le is sütötte szemét, amint találkozott tekintete a fenyegetően villogó smaragdokkal. – Tenzen úrfiról van szó. Éppen hazafelé tartott a peremvidékről, amikor rajtaütöttek. Elbocsájtotta a kíséretét, azt mondta, privát találkozóra megy… Nagyuram… A fiú… meghalt. Elfogtuk a támadókat, a lenti tömlöcökben vannak!

Yuuken úgy érezte, menten megfordul Vele a világ. Az indulat hömpölygő lávafolyamként tört elő lelkéből, haragosan vágtatott el a megnevezett irányba, korábbi fáradtsága immáron a múlté lett. Valószínűtlennek tűnt a dolog, vajon ki lenne képes szeretett sarja életére törni? Tenzen sosem ártott senkinek, gyámolította az elesetteket, segített a szegényeken, ételt osztott Rukongai legnyomorúságosabb környékein! Az alsó szintekig már nem jutott el természetes fény, fáklyák világították meg az utat. Leérve rögtön megcsapta az orrát a rothadás és az emberi ürülék visszataszító szaga, azonban most nem ért rá ezekkel foglalkozni. Kérdeznie sem kellett, az ajtó előtt strázsáló őr jelenléte egyértelművé tette, hol is tartózkodnak vendégei. Ellentmondást nem tűrő hangon utasította a férfit, nyissa ki az ajtót. Bent öt, láthatóan sérült lélek térdelt egymás mellett, karjaik hátul voltak összebilincselve bokáikkal. Elképzelhetetlennek tűnt, miszerint ezek az alávaló férgek képesek lettek volna elbánni gyermekével, akit Ő maga tanított a kardforgatás művészetére, habár saját fegyverét már évek óta nem fogta a kezében. Sanseki volt a Nibantai kötelékében, ahogy azt származása megkövetelte, pusztakézzel is ugyanolyan jól elboldogult, mint más fegyverekkel. Le kellett hajolnia, hogy beférjen a leginkább patkánylyukra emlékeztető cellába. Láttán az egyik szeplős alak keserves sírásban tört ki, rimánkodva könyörgött kegyelemért. Nem törődött Vele, szemeivel azt kereste, akiben a legtöbb dac lobogott még. Figyelme a középen térdeplő, szakadt, nemesi ruházatot viselő nőn akadt meg. Sötét, ápolt haja most kócos volt és koszos a rátapadt vértől, ám egész megjelenésében volt valami fennkölt, ami kiemelte jelenségét a csürhe soraiból. Szemrevaló teremtés volt, egyértelműnek tűnt mi is hajszolta fiát ilyen ostoba szituációba. Lehunyta szemét egy pillanatra, majd mikor ismét feltűntek íriszei, már nem látszódott bennük semmi. Ez volt az, mi igazán félelmetessé tette.

- Miért? – egyszerű volt a kérdés, ennél többet nem is akart megtudni a legyőzöttektől. Az indok érdekelte, amiért cserébe elveszi életüket.

- Hogy van képed ilyesmit kérdezni!? – csattant fel a lány, ezt követően pedig leköpte a főnemes selyemkimonóját. – Elvettél Tőlünk mindent, ami valaha a miénk volt! Tönkretetted vagy lemészároltad a családjainkat, nyomorba döntöttél minket, holott nemesek vagyunk, egyenlők, a kiváltság Nekünk is jár!

- Tévedsz, gyermekem… - megértette. Bosszú, kapzsiság. – A hatalom nem jutalom, meg kell szerezned. A hatalom nem pajzs, hanem fegyver, forgatnod kell. A hatalom nem menedék, vár az, amit védened kell. A hatalom erő, ami összezúzza a gyengéket… Elvettétek Tőlem a legfontosabbat, Én nem hagyok Nektek semmit!

A mozdulat gyors volt, szinte látni sem lehetett, ahogy átszelte a minimális távolságot, térdével bezúzva a beszélő koponyáját. Ismét megtántorodott, majdnem elesett, ahogy kihátrált a tömlöcből. Valós kora tonnányi súlyként nehezedett most vállára, néhány perc alatt úgy tűnt, mintha évtizedeket öregedett volna. Friss levegőre volt szüksége, tudta nagyon jól, az őr elvégzi helyette a piszkos munka további részét. Sajgó üresség tátongott lelkében, nem volt semmi, amiért érdemesnek érezte létezését. Tétovázva indult el szobájába, ahol az ágy melletti tárolóról leemelte lélekölőjét. A Királyölő érezhetően vibrált, amikor kezébe vette, nem is emlékezett már rá, hogy mikor volt ilyesmire utoljára példa. Kihúzta a pengét, töprengve méregette a lilás fényben játszó acélt. Váratlanul emelte a nyakához, mi sem lenne egyszerűbb, mint elmetszeni a saját torkát és megfulladni vérében, a bűnökben, amik ártást hoztak szerettei fejére. Ekkor értette meg, nem maradt vissza semmi. Mindazért küzdött esztendőkön keresztül, amit most magáénak mondhatott, ezt eldobni nem lenne több hirtelen fellángolásnál, egy érzelgős bolond eszetlen cselekedeténél. Leengedte a zanpakutout, s visszalökte azt a sayába. Az utazás nem itt ér véget, sőt, ellenkezőleg, csak most kezdődik ezen a szégyenteljes hajnalon!

3
6. osztag / Kapitányi iroda
« Dátum: 2014. Nov. 01, 14:53:15 »
Yuuken kapitányi kinevezését követően elődeihez hasonlóan birtokba vette a számára kijelölt irodát, azonban ízléséhez képest túlzottan puritánnak tartotta, éppen ezért a korábbi bútorokat egytől egyig lecseréltette, illetve mellette lévő nagyobb tárolóhelyiséggel egybe nyittatta, így a belépők ezentúl egy sokkalta tágasabb térbe érkeznek. Az új bútorok sötét színű mahagóniból készültek, fényes lakkozásukból egyértelműen kitűnik, vadonatúj mind. A falakat neves seireiteii festők képei díszítik, valamint a méretes, grifflábú íróasztal mögött a Shihōin-család címerével ékesített drapéria lóg, alatta pedig Yuuken lélekölője pihen állványán. A szoba átellenes végében külön kis szentély lett kialakítva a teaszertartások elvégzéséhez, ahol a kapitány általában fogadni szokta vendégeit, az alacsony asztalka körül puha bársonypárnák biztosítják a kényelmes üldögélést. Emellett helyet kapott még egy nagyobb könyvespolc is, amelyen sorakozó kötetek a főnemes magánkönyvtárából kerültek átszállításra, amennyiben olvasni támadna kedve. A sarkokban szintén műremekek kerültek elhelyezésre, csodás vázák és faragványok, melyek értéke mind-mind az osztag éves költségvetésével vetekednek. A külső ajtóelemek, illetve a két méretes ablak általában nyitva szokott lenni, azáltal tökéletes kilátást biztosítva a kertre, ami termesztésen a Shiranui-ház közreműködésével lesz a későbbiekben fejlesztve és gondozva.

4
Pályázatok / Shihouin Yuuken - Pályázatok
« Dátum: 2014. Aug. 15, 14:01:01 »
Kapitányi és Bankai pályázat

Fényesen izzó, aranyszín ragyogó korong emelkedett lassacskán a horizont vonala felett, a Nap sugarai kíméletlenül szakították szét a hajnal szürkeségének fátylát. A csend szinte tapintható volt eme korai órán, a háborítatlan békességben mégis mozdulni látszottak az árnyékok. Egy magas, szikár árny azonban kiemelkedett a többi közül, s ahogy a fény rávetült alakjára, szinte megbotlott felöltőjének aranyozott hímzésén. Yuuken lassú, kimért mozdulatokkal kezdte meg szokásosnak mondható sétáját a kúria kertjében, vonásai talán még az átlagosabbnál is ridegebbnek tűntek. Kutatása látszólag zsákutcába jutott, a sikertelenség pedig szinte mindennél jobban bőszítette a férfit, amit természetesen mások előtt sohasem mutatott ki, ettől függetlenül testében fortyogott az indulat. Olyasfajta kapcsolatokkal rendelkezett, melyeknek köszönhetően bárkiről és bármilyen információt képes volt megszerezni, azonban léteztek olyan titkok, melyekhez kizárólag egy nagyon szűk, s sajnos igencsak megvesztegethetetlen elit férhetett hozzá. Ráadásul az, amit a főnemes akart, egyszer már rengeteg halálisten halálát okozta, így feltehetőleg még nagyobb biztonságba helyezték a tudást, mint előtte. Lépései nem okoztak zajt, a Nibantai egykori sansekijeként tökélyre fejlesztette a lopakodás művészetét, értelemszerűen csak akkor vették észre, amennyiben azt Ő maga is úgy akarta. Körútja során rövidesen megközelítette az épületegyüttes mögött található tavacskát, melynek hídján nem is oly’ rég Kuchiki Hanával folytatott különösen érdekes eszmecserét. A nő - nemesi szokásokhoz híven - saját érdekeit szem előtt tartva kereste fel, erős szövetségest akart maga mellett tudni a politikai csatatéren, amely lassacskán beborította a Gotei Juusantait is. A Seireitei arisztokráciájának változása mindkettejükben ugyanolyan ellenérzéseket váltott ki, azonban céljaik koránt sem egyeztek meg. A Shihōin-ház vezetőjét az amatőrök játékai nem szórakoztatták már, lelki szemei messzebbre tekintettek: király akart lenni, méghozzá a Lelkek Királya.

Az ehhez vezető út azonban rögösebb, mint azt bárki gondolná. Ármánnyal, s rosszindulattal van kikövezve, ami olyan dolgokra kényszeríti az embert, melyek nem mindig vannak az adott egyén ínyére. Shinigamiként Yuuken karrierje fénysebesen ívelt felfelé, modorának és remek kapcsolatainak köszönhetően nem esett nehezére a megfelelő emberekkel barátságot kötnie, a név sok kiskaput megnyit az arra érdemesek előtt. Azonban félreértés ne essék, nem kizárólag a behízelgés eszköze miatt jutott magas katonai tisztséghez, hanem fizikailag, s szellemileg is kiemelkedett az átlagból. Yoruichi-hime árnyékában élni azonban nem volt egyszerű egy olyan személy számára, kiben határozottan megfogalmazódott önön felsőbbrendűsége. Megvetéssel figyelte, ahogy unokatestvére szinte az összes létező módon ellent mond annak, ahogy származásából adódóan viselkednie illene, kicsapongásaival egyértelműen házuk jó hírén ejtett foltokat, melyek ugyanúgy megbélyegezték őt magát is. Az ifjú halálisten úgy érezte, Neki kellett volna a főház elsőszülöttjének lennie, minden tekintetben megfelelőnek tartotta magát eme magasztos feladat betöltésére. Smaragdzöld íriszei irigységtől sötétlettek akárhányszor unokanővérére nézett, ám lépéseket nem mert tenni ellene, tudta, nem érhet fel a Villámok Királynőjének szintjéhez. Lévén az osztag harmadik tiszti rangját töltötte be, közelről figyelhette mire képes kapitánya. A közöttük lévő különbség áthidalhatatlannak tűnt, ám Yuuken mindig megszerezte azt, ami után epekedett. 

A Féregboly zsongott, mintha ténylegesen száz és száz rovar lakta volna, ám a hangok kiáltások és fájdalmas nyögések voltak ciripelés, s zizegés helyett. Eme létesítmény parancsnoka határozottan vágott át az építmény legnagyobb fogdáján, kinézete nélkülözött bármiféle rendszertelenséget. Éjfekete zubbonya úgy feszült testén, mintha egyszerűen ráöntötték volna, aranyló tincsei által keretezett sápatag arca érdektelenséget tükrözött. Mint ahogy az lenni szokott, a valójában ártatlanul bebörtönzöttek ismét belekezdtek szokásos napi rutinjukba, szabadságukért esedeztek és miután erre nem kaptak semmilyen választ, egyre fogyó fizikai erejükkel próbálták elérni az áhított célt. Yuuken képzettebb és erősebb volt bármelyiküknél, éppen ezért hagyta, hogy a beosztása alatt álló tisztek szoros kört fonva köré állítsák meg a támadókat, ilyen alantas ellenfelekkel nem kívánta bepiszkítani kezeit. Határozott iramot diktálva szelték át a termet, úti céljuk jóval mélyebbre vezetett a komplexumon belül, olyasfajta zugokba, ahová a figyelő szemek már nem tudták követni őket. Kétszáz esztendőnyi fáradalmas munka gyümölcse végre beérni látszott! A folyosón, melyen végighaladtak, félhomály uralkodott, a kevés fény is ugyanazt az ügyet szolgálta, mint minden más e helyen: a bebörtönzöttek megtörését. Egyforma, varázslat által megerősített ajtók sorakoztak egyenlő távolságban a falszakasz mentén, némelyiket különös derengés vonta körbe, jelezvén, aktívak a kötőmágiák. A csoport azonban egy olyan cella előtt állapodott meg, mely teljesen üresnek látszott, ám a többivel ellentétben bejárata némileg megviseltebbnek tűnt. A szőke férfi erőteljes lökéssel nyitott be, ám még mielőtt belépett volna, féloldalasan hátrafordult, majd száját egyszerű parancsok hagyták el.

- Tudjátok a feladatotokat, nem engedhettek be senkit, bármit is halljatok odabentről… - szavai nem tűrtek ellenvetést, habár tisztában volt vele, beosztottai a végletekig hűségesek hozzá, nem véletlenül választotta őket maga mellé. A jövőben némelyikük talán a család testőrségében is jó szolgálatot tehet majd számára. – Zárjátok le!

Az acél hangos csattanása jelezte, miszerint eleget tettek utasításainak, ebből adódóan figyelme immáron végigfuthatott a helyiség belsején. Csupasz falak, amelyeken itt-ott vaskos repedések futottak keresztül, mintha valamiféle eszközzel mélyen felszántották volna. Régi ismerősként köszöntötte a látványt, szinte meg sem tudta számolni hány és hány napot töltött el itt egymagában meditálva, s fejlesztve képességeit. Látszólag egyedül volt, ám amint előhúzta az övébe tűzött katanát, az egyik sarokban megelevenedtek az árnyékok.

- Újra, s újra eljössz hozzám, nem untad még meg a felesleges próbálkozást, fiú? – a hang gúnyosan csendült, kérdését halk kuncogással toldotta meg. – Elismerem, kitartásod figyelemre méltó, azonban esélyed sincs rá, hogy uralkodj felettem. Még mindig inkább hasonlítasz arra a bolondra, akit megöltem az érdekedben az ostrom ideje alatt… Az érzéseid, a kapzsiságod gyengévé tesz!

- Ezúttal nem harcolni jöttem, Ouhitogoroshi. – egyszerű kijelentés volt, nélkülözve mindenféle érzelmet, miközben lassacskán körözni kezdett a kardlélek körül, akár egy támadásra kész nagymacska. – Ellenkezésed ellenére feltártad előttem mire is vagy valójában képes, ám ez még mindig nem elég… Ahhoz, hogy eltiporhassam ellenségeimet tudnom kell mindent, a teljes igazságot! Aznap, mikor testet öltöttél e kardban, nem miattam cselekedtél.

- Nocsak-nocsak, talán valóban azt feltételezed, hogy tisztában vagy vele mit és miért teszek? Ostoba vagy! – nevetése visszhangzott a kőfalak között, ám ez észrevehetően nem hozta ki a zanpakutō tulajdonosát sodrából. – Meglehet egyek vagyunk, mégsem tudsz rólam semmit! A kétségeid nem múltak el és ezek lassan felőrlik a lelked… Megragadtál egy átlagos, semmirekellő shinigami szintjén, Shihōin Yuuken!

- Tévedsz! – ellenkezett haragosan, legnagyobb igyekezete ellenére is előfordult néha-néha, hogy indulatai utat találtak magunknak, s kitörtek belőle. Jobbja összeszorult a lélekölő markolata körül, ujjpercei elfehéredtek az erőkifejtés hatására. – Mindketten ugyanazt akarjuk, korlátlan hatalmat! Mutasd igazi valódat!

Váratlanul lépett előre, fegyverével pedig egyenesen felfelé suhintott, azonban annak hegye épphogy elérte a Királyölő fejét. A vas rikoltása szinte fülsiketítőnek hatott, amint a súlyos vassisak megrepedt a csapás ereje alatt.  Tompán kongva hullott a földre, majd nem sokkal később sötét füstté bomlott szét. Yuuken sosem látta még ezelőtt, mi is rejtőzik alatta. Az arc, ami szemei elé tárult arisztokratikus vonásokkal rendelkezett, sötét haja lágy hullámokban omlott vállaira, dús szakálla karakterességet kölcsönzött megjelenésének. A sisak alatt koronát viselt, ami különös módon ismerősnek tűnt számára. Az emlék régi volt, szinte már-már ködbe veszett, azonban rövidesen kitisztult a kép, amint meglátta a fejdísz oldalán éktelenkedő sérülést. A haldokló király feje valószínűleg keményebben találkozott a trónterem padlójával, mint amit az ékszer képes lett volna elviselni. A lélekölő tekintete vörösen villogott, vonásain a harag és a szégyen keveréke játszott.


Körútja lassan a végéhez ért, midőn a reggel első sugarai meghódították a láthatárt. Szokása úgy diktálta, hogy a klánja többi tagjával együtt költse el reggelijét a kúria étkezőjében, azonban mégsem arrafelé vette az irányt. A fegyvertár előtt két őr strázsált, érkezését látva mindketten merev vigyázzállásba vágták magukat. A birtok ura tudomást sem véve róluk csúsztatta oldalra a rizspapír ajtót, a rengeteg különféle gyilkoló eszköz között átvágva a legdíszesebb emelvényen kiállított felé tartott. A csontberakásos tsuka ugyanolyan fenyegető látványt nyújtott, mint évszázadokkal korábban, s habár tulajdonosa nemigen foglalkozott vele a száz éve történt események okán, ám a fegyvermester minden nap gondozta a pengét a lehető legnagyobb odafigyeléssel. Régen tapasztalt bizsergés futott végig a Shihōin gerince mentén, miközben ujjai végigsimítottak a markolaton. Gondolataiba mélyedve vonta elő a katanát, az acél ércesen búgva bújt ki rejtekéből. A fém hideg, lilás fénye visszatükröződött smaragdszín íriszein, túlvilági ragyogást előidézve ezáltal. Lehunyta szemeit és érezte, ahogy eddig elfojtott lélekenergiája újra elönti testét, az energia aranyszín kavargó csápjai körülölelték alakját.

- Bankai: Senshu!

BANKAI

Név: Senshu (合唱団) | Trónbitorló
Bankai kinézet: A parancsszó kimondását követően egy szépen megmunkált pallossá alakul át fegyvere, melynek közepén szinte alig észrevehető rés fut végig elfelezve ezáltal a pengét. A markolatgomb elforgatásának hatására két részre oszlik a kard, ezáltal leginkább egy hangvillára hasonlít. A bankai támadásait kizárólag ilyen állapotában képes alkalmazni, míg a shikai képességeit csak zárt formában tudja használni.

Bankai technikák:
  • Gasshoudan (合唱団, Kórus) - A technika alkalmazásához először hozzá kell ütnie valamihez Senshut, ezáltal hozva létre a kellő vibrációt az eszközben. Amennyiben eme kitétel teljesül, onnantól kezdve a zanpakutōra tett pontokkal megegyező számú hanghullámot képes kilőni, amelyek találat esetén súlyos belső sérüléseket képesek okozni, míg az élettelen tárgyakat darabokra törik. Lévén reiatsu-alapú támadásról van szó, kidou-pajzsokkal lehetséges védekezni ellene.
  • Chousha (諜者, Kém) - A hanghullámokat ezúttal egy adott terület feltérképezésére használja, a hang visszaverődéséből képes lemodellezni elméjében hogy is nézhet ki például egy ajtó mögötti szoba anélkül, hogy látta volna. Ehhez nem kell mást tennie, mint újra vibrációt okozni, aztán megérintenie a kard hegyével a talajt. A távolság, amiben képes ezt alkalmazni: zanpakutōra tett pontok x 2 m.

A kapitányi rang elérése egy villámküldetés formájában kerül megpályázásra!

Oldalak: [1]