Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Toa Konorama

Oldalak: [1]
1
Rajzok / Rajzaím
« Dátum: 2016. Okt. 01, 09:28:01 »
A leendő Shinigamim anyja



A Shinigamim Zanpakutoja



A hamarosan érkező tanonc Shinigamim: Rei


2
Karakura / Esernyőn osztozva
« Dátum: 2016. Jún. 18, 21:44:54 »
Esernyőn osztozva

Az első nap igen csak fárasztó volt. Azt hittem, hogy egyszerű lesz tévedtem. Eleve megszólalni az osztályom előtt igen csak nagy feladatnak bizonyult. Bár az a fiú igen csak kedves volt hozzám szerencsére, és azért nem olyan vészes az osztály sőt, igen csak elfogadóak. Csak én vagyok annyira félős, hogy nehezen szólalok meg. Ha az a fiú nem lett volna tuti csöndbe maradtam volna a bemutatkozás után. Ahogy kiérek, az iskolából azért észreveszem, sokan megnéznek a folyosón. Talán a hajam teszi, mert természetes fehér? Vagy esetleg a dísz, amiket hordok, és nem megszokott? Nem tudom, minden esetre kicsit zavaró hogy annyian megbámulnak. Végre elérem a kijáratot, de amint kinyitottam volna az ajtót, hirtelen észreveszem, hogy esni kezdett. Basszus… nincs esernyőm! Kénytelen leszek már az első napomon vizesen az árvaházba menni? A nevelőm ki fog nyírni! Nincs mit tenni Toa, muszáj lesz kimenned, nem késhetsz! Nagy levegő… egy….kettő…..három és indulás! Kinyitom a kaput, és kiérek az iskolából, majd rögtön érzem is a ruhámon, az arcomon, szinte mindenhol az esőt. Azt hiszem meg is fogok fázni talán? Nincs mit tenni! Mimnél hamarabb elérem az árvaházat annál jobb. Indulás előre! Hátamra kapom az iskolatáskámat és indulok is az árvaház felé. Tuti sokat kell gyalogolnom odáig, de nem tudok mit csinálni. Ha a buszra várok, csak késlekedni fogok, azt meg nem szeretném! Miközben sétálok, körülnézek a környéken, mindenki szinte esernyőben mászkál. Úristen én vagyok az egyedüli járókelő, akinek nincs esernyője, tuti hülyének néznek engem sokan. És ez a sok könyv, amit vinnem kell magammal, dög nehéz az iskolatáskám, ráadásul még egy két könyvet is cipelnem kell a kezemben. Minek ennyi cucc egyáltalán? Komolyan én vagyok a földön a legszerencsétlenebb egyén az egész világon. A ruhám elázik, biztos a kezembe lévő könyveim is eláznak, plusz még meg is fogok fázni, marhajó! Bár csak itt lenne anya és apa… bárcsak ismerném őket. Sokszor olyan érzésem van, hogy talán mintha nem is léteztek volna. De a medálomon lévő kép mindig emlékeztet rájuk. Anya… apa… úgy hiányoztok! Bárcsak itt lennétek! Bár csak apa értem jönne kocsival és hazavinne! Istenem… mit tettem?!
- Oooo a fenébe!!!!!!!!!!!!
Hirtelen megbotlok, és a földre esek, a kezemből a könyveim is kiesnek a kezemből, majd az iskolatáskámból is kiesik jó pár cuccom.
- Basszus basszus basszus basszus!
Siettem, ahogy csak tudtam vissza rakni mindent a helyére, mielőtt eláznak, de sajnos nem vagyok olyan gyors, mint az eső. A nevelőm ezt meglátja, tuti kinyír most már biztos! Mit csináljak?! Ekkor hirtelen viszont valaki oda lépett elém…

3
Ember / Toa Konorama
« Dátum: 2016. Jún. 14, 23:58:17 »
Név: Toa Konorama
Nem: Nő
Kaszt: Ember
Születési ideje: 1999.03.12
Kor: 17

•Emberként: 17
•Lélekként: 0

Előtörténet

"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."

- Papa, papa!
- Toa! Ne zavard a papát vezetés közben!
- Hagyjad csak, Naomi. Egyáltalán nem zavar. Mondd csak, mit szeretnél, Toa? 
- Megállunk majd a játszótérnél Papa?
- Ha jól viselkedsz Toa persze, hogy megállunk a játszótérnél!
- Takashi, VIGYÁZZ!!!
- OOO A, FENÉBE!!!!!
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Istenem!.... Bizonyára egy rossz álom… Minden este ezt álmodom… amióta az a baleset történt, nem hagyj nyugodni a dolog. Örökre bele égett a tudatomba… istenem! Mit tettem!!!???

A nevem Toa Konorama. 17 éves vagyok jelenleg és 1999-ben születtem, Március 12-én Tokióban. Családom nincs, sajnos abban a szerencsétlen helyzetben kell élnem le mindennapjaimat, hogy árva vagyok. 4 évesen vesztettem el a szüleimet, egy autóbalesetben. Magamat okolom emiatt… legalábbis éjszakánként arról a bizonyos napról álmodok folyton folyvást. Úgy érzem, én vagyok az okozója a szüleim halálának.  A nevelők szerint szerencsém volt akkoriban, mivel engem meg tudtak menteni, de anyám és apám már nem volt olyan szerencsés.  Istenem… mit tettem?!
Ezek a hangos dörömbölések az ajtómon… nyilván a nevelőnőm lesz az…

- Toa! Ébresztő! Szedd össze a cuccodat és gyere le reggelizni! Mindjárt iskola idő! Ne hogy már hogy a Karakura középiskolai első napodat egy késéssel kezd!
- Igen is asszonyom! Azonnal összeszedem magamat!
- Siess! 10 perced van!
- Igen is asszonyom!

Miközben összepakolok, elmesélem nektek a történetemet. A balesettel kezdeném. 4 éves voltam mikor megtörtént a tragédia. Éppen haza fele indultunk az óvodából. Apukámnak akkor nagyon sok munkája, volt bár ezen nem csodálkozok, hisz a mérnököknek mindig is sok a munkája! Még is minden egyes nap elkísérte a családot reggel és este, olykor még a játszótérre is kimentünk, vagy egy családi program keretében autókáztunk egy sort a városban. Azt hallottam, apám igencsak karakán és határozott ember volt; egy valódi művész. Apám terveit szinte mindig elfogadták és sokan ámultak a tehetsége miatt. Édesanyukám viszont egy nagyon szép asszony volt, kedves, melegszívű, odaadó feleség, kiváló anyuka. Kár, hogy alig ismertem őket, és csupán hallásból tudom ezeket az információkat. Szerencsére megmaradt egy nyaklánc, amiben van egy kép anyámról és apámról, meg persze rólam, kis csecsemőkényt, mely mindig emlékeztet rájuk. Úgy hiányoznak! Az álmomban… én okoztam a balesetet.
Nem tudom, mennyi ebből az igaz vagy sem, de úgy érzem felelős vagyok! És soha nem tudom megbocsátani ezt magamnak! Soha…! A  baleset utáni napokon először megpróbálták felkeresni a rokonaimat, hogy el tudjanak helyezni. Nem találták őket mivel, valószínűleg vagy nincsenek, vagy csak talán túl messze voltak. Nem tudom annyira a részleteket. Csak annyit mondtak, nem tudtak elhelyezni sehova. Ezért a végső megoldás az árvaház volt, onnan jártam óvodába, iskolába. Először Tokió belvárosában voltam egy darabig. Sokszor lett volna lehetőségem, hogy örökbe fogadjanak, már vagy számtalanszor. Mikor megnéztek, kikérdeztek rólam mindent szinte biztosnak lehetett venni, hogy örökbe fognak fogadni majd! De nem így lett. Az utolsó napokon, mindig visszamondták az örökbefogadásomat, 13 éven keresztül azzal ámítottak, hogy egy nap családom lesz. Ez csupán álom marad, azt hiszem. Nagyon sokszor sírtam is emiatt, nem éreztem jól magamat, sokszor Átkoztam is a napokat emiatt. Úgy hiányzik anyu és apu! Olyan nagy kérés, ha az ember családod szeretne, ahol boldog lehet? Szerencsére a tanulmányaimon nem látszódott az elkeseredettségemnek a nyoma. Jó tanuló voltam, szinte igyekeztem mindig is. Ha egyszer kétszer kaptam is rossz jegyet nem estem pánikba, ellenkezőleg, jobban hajtottam a jobb jegyért. Az általános iskolámat Tokióban végeztem, a középiskolámból csak egy évet tudtam elvégezni. Aminek oka volt...

- Toa! Mennyit vacakolsz még?! Rég letelt a 10 perc!
- Elnézést asszonyom! Kicsit elbambultam!
- Gyere le és reggeliz!
- Igenis asszonyom! Máris megyek.

Gyorsan leellenőrzök mindent mielőtt még lemennék reggelizni. Az iskolatáskám megvan, a nyaklánc a nyakamon van, a középiskolai egyenruhám is megvan, lássuk, a táskában is megvannak a felszereléseim. Tolltartó, benne az író eszközökkel, és még a füzetek is megvannak. Jól van, akkor már csak a szendvicsemet kell beleraknom, meg akkor egy üveg teát és kész is leszek. Irány reggelizni! Gyorsan elindulok a pizsamámban ki a szobaajtómon és le a lépcsőn. Látom a gyerekek már előbb végeztek, mint én. Megint én voltam az utolsó… most biztos lecseszést kapok…

- Toa! Kész a reggelid már mióta! Ráadásul el is aludtál, megint!
- Elnézést asszonyom…
Közben lehajtottam a fejemet és szégyenszemre csak a mezítelen lábamat tudtam nézni. Attól tartottam, hogy majd megint kapok a fejemre…

- Megint rémálmod volt igaz?
- Igen asszonyom…
- Nézd Toa… megértem, hogy nehéz lehet neked. 13 éve nem fogadtak örökbe, de hidd el, megváltozik ez majd.
- Csak… olyan igazságtalan… senki sem akar örökbe fogadni egy olyat, mint… én…

Miközben kimondtam ezeket a szavakat könnyeztek a szemeim. De vissza kell fognom magam! Nem sírhattok örökké annyit! Minden erőmet bevetettem, hogy visszafojtsam, a könnyeimet és megfegyelmezzem magamat. Ez félig sikerült, ugyanis nem kezdtem el bömbölni, de azért sok könny lecsordult a padlóra…

- Na, szedd össze magad Toa. Egyél, és aztán siess rendben?
- Igen is Asszonyom!

Amíg megreggelizek, folytatnám ott a történetet ahol, abba hagytam. Nos, hol is tartottam? Á igen. Szóval egy ideig az egyik Tokiói árvaházban éltem. Ott végeztem el ugye az általános iskolámat, és a középiskolából egy évet végeztem. Kíváncsiak vagytok, vajon hogyan kerültem mégis ide? Nos… a természetem miatt, ugyanis oka volt annak sokszor, miért nem fogadtak örökbe. Volt, hogy amikor kint játszottam a gyerekekkel még régen, nos… akik jöttek volna örökbe fogadni, láttak rajtam valami furcsát, vagy talán megijedtek tőlem… de nem csak a felnőttek! Sokszor, ha vidám voltam, vagy szomorú, akkor nagyon nem akartak a közelembe jönni se, és nem értem a mai napig, hogy miért?!. A nevelőnőm se akarta elárulni, sokszor miért nézett rám furcsán. Talán annyira megijedtek tőlem? Vagy csináltam valami rosszat? Ha igen, akkor mit? Minden esetre ez volt az egyik oka. A másik ok az iskolában történt. Nem tudom, hogy magyarázzam meg ezt, de voltak helyzetek, amiket nem tudtam hova tenni. Ez az eset egy iskolai napon kezdődött, azt hiszem, talán november elseje volt, és ekkor már középiskolás voltam, első évfolyamos. Az árvaház felé indultam iskola után, mikor hirtelen egy zajt hallottam az egyik sikátorból. Először azt hittem, egy állatnak a hangját hallom, talán egy macskáét vagy egy kutyáét, aki éppen nyüszít, de végül rájöttem, hogy egy emberi sírást hallottam. Közel mentem a sikátor felé és nem hittem a szememnek! Egy szellemet látnék?! Mikor közelebb értem hozzá hirtelen egy ott heverő roskadt könyvre léptem és hogyan is mondjam, mintha időt utazhattam volna. Hirtelen annyit láttam, hogy egy kislány egy könyvvel, sétál, éppen hazafelé, talán 15 éves lehetett, és pár fickó ment utána, akik nem éppen néztek ki valami jól, ráadásul, hirtelen beesteledhetett volna? Mert úgy emlékszem alig múlt 3 óra! Hirtelen sikítást hallottam, majd pár perccel később láttam, ahogyan azt a kislányt behurcolják ide a sikátorba, majd szörnyű dolgokat tesznek vele és végül megölik. Mikor megtörtént a tragédia, hirtelen újra világosabb lett a helyszín. A szellem viszont ott sírt még mindig. Mikor közeledtem felé és megszólítottam, megláttam az arcát. Ez az a kislány, akit az előbb láttam! Persze ilyenkor mit csinál egy normális ember, ha meglát egy szellemet?  Hát elmondom én mit csináltam! Megijedtem és elfutottam szégyenszemre.  És persze senkinek nem mondtam el semmit, amit akkor láttam, inkább próbáltam elfelejteni és koncentrálni valami másra. De nem tudtam kiverni a fejemből... A következő iskolai napom, nos, igen csak rosszabb lett. Mikor éppen történelem óra volt, egyszer csak újra hallottam a sírást a közelemben, hátra néztem és a szellem ott volt az osztályteremben. Próbáltam nem odafigyelni rá, de nem tudtam, végül nem érdekelt hányan néztek engem, felálltam, odamentem és megszólítottam a szellemet. Hát ezt nem kellet volna, ugyan is ekkor jött a bonyodalom! Mindenki engem nézett, engem bámult az osztályfőnököm, meg talán lehet egyenesen a dili dokihoz küldött volna. Bár mondjuk voltam már iskola Pszichologusnál… na de mindegy! A szellem problémájára viszont sajnos nem tudtam választ kapni, mivel nem volt rá lehetőségem. Amint ez a dolog megtörtént, nos, az iskolai életem egyre rosszabb lett. Kicsúfoltak, kinéztek, megvetettek és még sorolhatnám, de szerintem inkább nem bonyolódnék bele a részletekbe. Ugyan elvégeztem a második évemet, de, higgyétek el azóta a szellem incidens óta nem igen tudtak elfogadni az emberek, és sokszor volt ilyen helyzetem! Szinte mindennap! Az első évfolyam elvégeztével tanácstalanok voltak a nevelőim. Mit tegyenek? Azóta az incidens óta nagyon úgy gondolták, hogy jobb lenne számomra egy új környezetben lennem, vagy csak meg akartak szabadulni tőlem, amilyen gyorsan csak lehetett. Végül megszületett a döntés. Karakura. Állítólag ott az emberek kedvesek, és lehetnek köztük olyan családok is, akik talán örökbe fogadhatnának engem plusz tiszta lappal is indíthatnék. Magyarán esélyem lehet arra, hogy normális életem legyen ott valamilyen szinten, ha megfogadom, hogy többé nem állok le, magamba beszélni. Pedig én egy szellemmel beszéltem esküszöm! De persze hiába is magyaráztam volna, senkise hinne nekem, mikor védekeztem is ezzel a dumával, hát kiröhögtek szó szerint. Ezért kerültem most ide. Igen csak nehéz volt megoldani, de sikerült. Állítólag sok papírmunkával jártam, de végül csak megoldották, hogy ide kerüljek! Ez a nagy felhajtás, ami most történik jelen pillanatban, azért van, mert az igazgatóval fogok találkozni. Az már biztos, hogy felvettek az iskolába, szerencsére ezzel nem volt probléma, a kérdés csupán az, hogy felvesznek- e, a második évfolyamba, vagy kénytelen leszek újra járni az első évfolyamot. De mivel elvégeztem az első évfolyamot, csak nem teszik meg azt, hogy újra járjam, ugye? Legalábbis remélem! Minden esetre most nagyon fontos az első nap. És ki tudja, lehet tényleg szerencsém lesz és örökbe fogad valaki. Nos, ennyi lenne a történetem. Remélem nem voltam túl gyors, de most nagyon fontos koncentrálnom az első napomra, remélem megérthető, és be is fejeztem a reggelimet amúgy is!

- Köszönöm szépen!
- Jól van Toa. Most irány felöltözni, fogat mosni, és akkor indulhatsz is!
- Igenis asszonyom!

Felálltam, majd a tányéromat gyorsan elmostam és eltettem a szekrénybe, ahogyan azt minden árvának meg kell csinálnia. O igen. Itt az árvaházban komoly követelményeknek kell megfeleljünk. Be kell tartanunk a szabályokat, mint például, hogy saját magunknak kell elmosogatni a tányért, naponta rendet kell raknunk és eljárni bizonyos szakkörökre délutánonként. Én például főzésre mentem. Megnyugtat, legalábbis egy picit, meg azért lehet, hogy hasznom lesz belőle később. Na de mindegy gyorsan felmegyek a lépcsőn, egészen a szobámig. Levetem magamról ezt a pizsama göncöt, majd utána, felkapom a fehérneműimet és utána az iskolai egyenruhámat, és a hozzá tartozó kellékeket is. Felrakom a hajamhoz a díszeket, amiket anno édesanyám hordott, majd magamhoz kapom a nyakláncomat. A fogmosást gyorsan elintézem ezután. Mikor végeztem mindennel, iskolatáskával a hátamon elindulok kifelé a szobámból. Mikor leértem a lépcsőn a nevelőnőm utoljára még megállít.


- Mindennel végeztél Toa?
- Igenis asszonyom!
- Rendben. Tudod hova kell menned, igaz?
- Igen, asszonyom!
- Ne felejtsd, csak higgadtan, add önmagad, válaszolj a kérdésekre amiket feltesznek neked, és nem lesz baj.
- Igenis asszonyom!
- Rendben, érezd jól magad, iskola után azonnal gyere vissza, világos?
- Igenis asszonyom!


Ezután bólintott a nevelőm és én el is indultam a Karakurai középiskolához. Remélem nem lesz semmi baj, és azt is remélem, hogy a második évfolyamban kezdhetek. Remélem…



Kinézet


A hajam színe természetes fehér. Ez egy fajta családi örökségnek mondhatnám. A hajamnál látható 4 hajdísz, ami édesanyámtól származik. A hajam, nos, úgy mond külsőleg tüskés legalábbis a végei hegyesek.  A bőröm színe fehér, szemem szürkésfehér. Mikor iskolába járok, az iskolai egyenruhát hordom, de mikor nincs iskolai idő általában a szokásos, rózsaszín pólómba vörös kis szoknyámban élem a napjaimat. Hozzá teszem annyira nem rövid hisz én is kicsi vagyok! 157 cm!

Általános viseletem:
Iskolában való viseletem:
 
Jellem
Hát.. mit is mondhatnék, eléggé visszahúzódó típus vagyok. Főképp, ha új emberekkel találkozok. Legalább is eleinte nehezen tudok beszélni, de amint jobban megismerek, valakit könnyebben megy a társalgás, de ehhez idő kell. Alapjáraton kedves vagyok, és próbálok megértő is lenni. Ellenben nagyon fegyelmezett vagyok valamilyen szinten, legalábbis amit belénk neveltek az árvaházban, mondhatni fegyelmezettnek mondhatom magamat. Viszont nem nagyon vagyok valami magabiztos. Olykor ehhez valami löket kell nekem, hogy tudjak dönteni, vagy megtenni bizonyos dolgokat.

képességek

Pyschometria: A képesség lehetővé teszi Toát abban, hogy a szellemek utolsó perceit láthassa, ha egy fontos tárgyat megérint, ami az elhunyté volt és kötődött hozzá. Lehet ez egy könyv, egy ékszer, esetleg még vérfolt is. Ennek a képességnek hála akár fontos információkhoz juthat, mint hogy ki volt a gyilkosa az elhunytnak.

Lélekpajzs: Ez a képesség lehetővé teszi Toát arra, hogy megvédje magát a lidércek elől valamilyen szinten. Leginkább gyenge lidércek ellen alkalmas. A képesség kezdetleges és nem tudatosan jön elő. Ilyenkor Toa teste körül fehér fény jelenik, meg ami érdekes módon a lidércek nem igen szeretnek, sőt el is menekülnek tőle. Viszont egy erősebb lidérc ellen, ez a képesség kevés lesz ahhoz, hogy megvédje magát. Az emberek ellen olyan érzést vált ki, akik nem látják, magát a jelenséget mivel csak az látja a fehér fényt, akik látják is a szellemeket, hogy egyenesen tartani kezdenek tőle.


Szeret-nem szeret

Szeret

Játszani
Írni
Főzni
Új ismereteket szerezni
Irodalom


Nem szeret

Lidérceket
Rémtörténeteket
Kiközösítést
Rossz híreket
Beszélni a balesetéről és az árvaságnak az okáról.


Felszerelések

-   Egy nyaklánc amiben Toa annyja apja és maga Toa kiscsecsemőként látható egy fényképen:

-   Toa hajdísze, ami még régen édesanyjáé volt. (A dísz Perzsiai stílusú)

Oldalak: [1]