"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."

A kezdetek említésre se méltók, semmi különös sincsen azzal kapcsolatban, ahogy én a világra jöttem, és ahogy az életem első éveit leéltem. Hogy jó életem volt azt nem mondanám. Szegényes körülmények közt éltünk, szinte alig volt mit ennünk. Azonban ez volt a legnagyobb gond az életemmel. Amióta az eszemet tudom azóta tart ez a dolog. Minden egyes héten ugyanaz.
Péntek volt, nyílt az ajtó. Apa jött be rajta. Először úgy tűnt nincs semmi baj. Emlékszem, hogy egy pillanatra megnyugodtam. Nem ma lesz. Tévedtem. Apám nem jött oda hozzám, nem simogatta meg a fejem, és nem dorgált meg, hogy megint csupa kosz vagyok. Helyette anyához ment. Láttam, ahogy felemeli a kezét. Lehunytam a szemem, tudtam mi fog jönni. Nem vártam sokat mire meghallottam a csattanást, majd anyám sírását. Elnehezült a lelkem, csak ma van.
Apa megint sokat ivott, megint nem tudja a világát és megint gonosz lesz. Megint megveri anyát, aztán pedig engem. Éreztem, ahogy gombóc kezdett nőni a torkomban. Nem akartam, hogy megverjen. Elégszer vert már. Nem akartam többé. Hallottam, ahogy anya sikított. Még jobban összehúztam a szemem és a kezeimet a fülemre tapasztottam. Nem akarom. Nem akarom. Ez járt a fejemben, abban a pillanatban éreztem meg a szorítást a karomon. Felsikítottam a fájdalomtól.
Ez viszont egy cseppet sem segített, mielőtt még észbe kaptam volna, csattant a tenyér az arcomon. Elkezdtek folyni a könnyeim. Apa a földhöz vágott. Ordítozott, de én már rég nem foglalkoztam vele. Szemeim lassan kinyitottam. Anya jobban össze volt verve, mint eddig bármikor. A látványtól csak még inkább sírtam. Apa megint megütött, de már nem éreztem. Annyiszor vert már meg így, hogy már nem éreztem a fájdalmat, amit a kezei okoztak.
Anyát néztem, aki lassan kezdett magához térni. Már éppen megkönnyebültem, hogy jól van és elfeledkeztem róla, hogy milyen helyzetben vagyok, mikor apám keze a torkomra szorult. Nem értettem mit mondott. A fülem zúgott, nem kaptam levegőt, apa kezéért nyúltam. Próbáltam menekülni, de hiába.
- Ne! - Sikítottam, de apám csak nem hagyta abba.- A… anya… Se…gíts…a…anya…-Fordítottam tekintetem anyám felé, aki halottra vált arccal bámulta az apámat. Megmozdulni viszont nem mert, látszott rajta, éreztem, ahogy égni kezd a mellkasom. Nem kaptam levegőt. Miért nem segítesz anya? Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt minden elsötétült volna. Mielőtt mindennek vége lett volna.
Nem tudom meddig nem keltem fel és azt se tudom, hogy milyen nap volt, mikor felkeltem. Sütött a nap, hallottam, ahogy csiripeltek a madarak. Arra gondoltam, hogy megmenekültem, anyának sikerült megállítani apát. Most megint minden rendben lesz. Boldogan ugrottam fel és elkezdtem a kis házban keresni anyát. Nem volt otthon. Nem értettem miért nem. Mindig itthon volt. Ekkor sírást hallottam. Kíváncsian indultam meg a hang irányában. A kertből jött, a körtefa alatt, ahol mindig meséket mondtunk egymásnak anyával, most anya térdelt egy kis halom előtt. Arcát a kezébe temette és sírt. Nem tudtam mi baja van.
- Anyu! Anyu! Felkeltem! - Kiáltottam el magam, ahogy felé szaladtam, de ő nem mozdult, csak sírt tovább. Odaértem mellé, de amit akkor hallottam, attól megfagyott bennem a vér és nem tudtam mást csinálni csak bámulni a kis halmot előttem.
- Natsumi, miért pont te? Miért neked kellett meghalni? - Anya csak sírt, én pedig nem tudtam mit tegyek. Halott lennék, de hogyan? És ha halott vagyok, akkor miért nem vagyok a nagyival, meg nagyapával, ahogy anya mondta? Hogy lehetek halott? Nem tudtam mit gondoljak.
Ez az egész olyan hihetetlen volt számomra. Órákig álltam ott a halom mellet még akkor is mikor már anya elment. Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem róla. Másnap már nem néztem a halmot. Leültem a kis házunk elé és lóbáltam a lábam a padról. Mindig ezt csináltam, mikor gondolkodtam. Ez valahogy nem fért a fejembe. Napok teltek el így, némán a gondolataimba temetkezve. Mikor egy nap váratlan vendégem érkezett.
Egy fiatal férfi volt, de nem látta őt senki. Senki, csak én. Olyan volt, mintha ezzel ő is tisztában lett volna. Leguggolt elém és elmondta nekem, hogy ő egy halálisten és hogy most elküld engem egy sokkal jobb helyre, ahol nem leszek többé szomorú. Nem igazán tudtam, hogy hihetek-e neki, de akkor nem voltam képes ellenkezni. Emlékszem, hogy megijedtem a katanától, mikor felemelte és arra is, hogy milyen furcsa érzés volt, mikor a homlokomra nyomta.
Mondanom sem kell nem élveztem, hogy megint teljesen fekete lett minden. Ráadásul az a sokkal jobb hely se volt sokkal jobb, mint kiderült, mikor végre ki tudtam nyitni a szemem. Ugyanolyan szegénység volt ezen a furcsa helyen is, mint otthon. Az emberek is ugyanúgy viselkedtek. Itt viszont már láttak engem. Sétálgattam az utcákon, néztem az itt élőket. Egyszerűen mondva felfedezőt játszottam. Egészen addig, amíg meg nem kordult a gyomrom. Éhes vagyok. Jöttem rá meglepetten, viszont mivel nem tudtam hogyan juthatnék ételhez, így jobb híján elloptam valamit, amikor senki sem figyelt és sunyiban egy kis sikátorban megbújva elmajszoltam a lopott falatot.
Az életem lélekként ezután nagyon egysíkú lett. Ételt kerestem magamnak és próbáltam barátokat szerezni több kevesebb sikerrel. Sőt inkább kevesebbel, mint többel. Nem tudtam, hogy mit rontok el mindig, de sose maradtak mellettem sokáig a lelkek. Inkább elkerültek, ami nagyon rosszul esett, de hát nem tudtam ez ellen semmit se tenni, akárhogy is próbáltam.
Az évek alatt egyre több pletykát hallottam. A Tiszta Lelkek Városáról és arról, hogy hogyan is lehet oda bejutni. Shinigamivá kell válni. Jobban mondva jelentkezni kell a Lélektovábbképző. Nagyon sokáig tartott, mire elszántam magam arra, hogy végre én is jelentkezzek, de végül megtettem és nem bántam meg.
Az Akadémiai évek alatt keményen dolgoztam, mint mindenki és kifejezetten élveztem, hogy meg kell harcolni azért, hogy fejlődhessek. Élveztem minden percet, amit az iskolában töltöttem. Ez sokkal, de sokkal jobb hely volt, mint bármelyik, ahol eddig voltam. Ez a hely meleg volt és barátságos. Persze voltak versengések, de hát ezt már megszoktam Rukongai utcáin és az élők világában is. Bár az emlékek az emberi életemből egyre és egyre halványabbak lettek.
Míg nem már csak a halálom napja maradt meg mélyen belevésődve elmém legmélyebb zugába. A régi emlékek helyét újak vették át. Az első sikeres kidoum, az első edzésem, mikor először fogtam fegyvert a kezembe. A barátok nevetése. Itt sokan voltak, akik ugyanúgy kezdték, mint én. Itt megértettek és nem ítéltek el.
A kardforgatás nem volt az erősségem, gyakran vétettem célt és gyakran találtak el. A mágia valamivel könnyebb volt, abban sokkal jobb voltam, mint a karddal való hadonászásban. Én azonban nem csüggedtem. Tudtam, hogy egyszer majd képes leszek jobban harcolni, addig pedig marad az ügyetlenkedés meg a varázslat, mint utolsó mentsvár.
Azt hiszem az utolsó évemben voltam az akadémián, mikor az egyik este álmomban különös helyen jártam. Mindenhol sziklák voltak. Magas, égbe törő sziklák, hatalmas vörös tavak. Álmomban kíváncsian hajoltam le a tó vizéhez, hogy megfogjam, amikor meghallottam egy tenorosan csengő hangot.
- Én a helyedben nem tenném, Natsumi! Nem akarod leégetni a bőrt magadról. - A hang gazdája felé fordultam, még láttam, ahogy elneveti magát a különös férfi, de mielőtt pontosan szemügyre vehettem volna felébredtem. Az volt az első gondolatom, hogy milyen furcsa álom volt ez, és hogy milyen ijesztő volt az az ember. Azonban gyorsan elfelejtettem a különös álmot és tovább éltem az életem, az addig megszokott medrében.
Az Akadémia után a Hetedik Osztaghoz kerültem. Imádtam és imádok is itt lenni. Az osztálytársaim is mind bekerültek valamelyik osztagba és bár ritkábban láttam őket, a barátaimmal tartottam a kapcsolatot. Nem hagytam abba az edzéseket, sőt egyre gyakrabban edzettem, hogy fitt maradjak.
Egy este azonban megint azt az álmot láttam. Megint azt a férfit ugyanazon a helyen és megint eltűnt mielőtt megnézhettem volna magamnak. Onnantól kezdve gyakran láttam azt a helyet mikor mélyen aludtam. Néha hallottam, ahogy a férfi a nevemet suttogja, de mikor megkérdeztem, hogy ki van ott nem jött válasz. Hosszú hónapok teltek el így, én pedig már azt hittem, hogy sose leszek képes megint normálisan aludni.
Egészen addig, amíg egyszer el nem küldtek egy küldetésre. Lidércek ellen kellett harcolni. Már megszoktam a csatákat. Démonmágiával és azzal a kis kardforgató tudásommal nem volt olyan nehéz egy lidérc ellen támadást indítani. Az a nap viszont más volt, mint a többi. A lidércek erősebbek voltak és mi mind gyengék voltunk egy ilyen összecsapáshoz.
Emlékszem, ahogy az egyik Shakkahou-m után eltalált egy lidérc és hozzávágott egy sziklához. Láttam, ahogy közeledik felém. Lehunytam a szemem, apámat láttam a lidércben és a szívem mélyén még mindig féltem tőle. Hirtelen ismerős illat csapta meg az orromat. Álmomban éreztem ezt a szagot. Felpattantak a szemeim és végre jól láttam a férfit, aki hónapok óta megjelent az álmaimban.
Morcosan nézett rám és keresztbe fonta maga előtt a karjait. Szürkés szőke haja az arcába lógott. Hiába volt lenyűgöző a kinézete a tekintetéből sugárzott valami, amitől felállt a szőr a hátamon. Dobogni kezdett a lábával, majd megrázta a fejét. Úgy mért végig, mint a tanárok az akadémián, mikor bekerültem.
- Mégis hogy lehet valaki ennyire beszari, mint te? Könyörgöm Natsumi, meg akarsz halni? Nehogy már egy egyszerű lidérc legyőzzön! Na, ne nevettess! Ez viccnek is rossz! Csak verd szét a seggét és menj haza! Ez nem olyan nagydolog, királylány! - Mondta, ahogy jobb kezével beletúrt a hajába.
- Mégis ki vagy te, honnan tudod a nevem? És nem vagyok királylány! - Válaszoltam sértődötten, mire hangosan elnevette magát, de úgy, hogy attól megfagyott az ereimben a vér.
- Hogy ki vagyok? Én a lelked része vagyok Natsumi! A te zanpakutod! Szólítgatlak már egy ideje, de a királylány olyan finnyás, hogy nem hallja meg, ha akárki szólítja. - Ahogy ezt mondta, megint összefonta maga előtt a karjait, én pedig értetlenül néztem a férfit. Nem akartam elhinni, hogy ő az én zanpakutom, akkor miért volt olyan érzésem, hogy menekülnöm kell előle.
- Na, elég a lazsálásból királylány! A nevem Chimatsuri, a szolgálatára hölgyem! Most pedig kifelé és rúgd hátsóba azt a bűzlő lidércet. - Esélyem se volt válaszolni, mikor kinyitottam a szemem már megint a lidércet láttam magam előtt. Éppen ki tudtam kerülni a támadását, bár a már meglévő vágások mellé most került egy mélyebb seb is a karomra. Nem gondolkodtam, mikor cselekedtem, csak az járt a fejemben, hogy nem halhatok meg. Most még nem.
- Nurase, Chimatsuri! - Kiáltottam el magam teli torokból, mire a katanám megnyúlt és egy ju-monji jari alakját vette fel. Körülöttem mindent vércseppek borítottak be. A pillanat hevében még megtámadtam a lidércet és sikerült is legyőznöm, de nem bírtam sokkal tovább, fájt a fejem, bevertem mikor a lidérc a sziklához vágott. Elhomályosodott a világ.
Mikor felébredtem a Negyedik Osztagnál voltam. Szerencsére gyorsan felgyógyultam, de a félelem a szívemben nem tűnt el. Elmémben élénken élt a vércseppekkel áztatott világ. Ez a kard, az én zanpakutom, ez gyilkos és én rettegtem tőle. Hosszú hónapokig még azt is megpróbáltam elkerülni, hogy egyáltalán hozzányúljak. Nem akartam, egyszerűen nem akartam ezt a katanát. És nem tudtam elfogadni, hogy mégis az enyém.
Én tökéletesen meglettem volna a helyzettel, de a zanpakutomnak más véleménye volt. Álmomban megint megjelent, s addig csinálta ezt, amíg nem vettem a bátorságot, hogy álmon kívül is megpróbáljam felvenni vele a kapcsolatot. Amikor ezt megtettem, elégedetten nyugtázta, hogy nem hiába szenvedett annyit, hogy berángasson. Majd részletes oktatást tartott nekem arról, hogy miért nem kell tőle tartanom. Kicsit nehéz volt érteni, hogy mit mondd, mert mindig félbehagyta a mondatokat, vagy csak rosszul fejezte be.
Nem nagyon sikerült meggyőznie arról, hogy biztonságban vagyok, ha használom a képességét, de arra azért rávett, hogy legalább próbáljam ki. Hátha tetszeni fog. Én biztos voltam benne, hogy nem így lesz, de a kíváncsiság erős volt bennem, így engedtem neki és elkezdtem gyakorolni a shikaiommal. Ami kicsit sem volt kellemes és még most sem az. Nem szeretem, hogy meg kell vágnom magam és azt se, hogy ez a zanpakuto annyira szeret gyilkolni, de lassan kezdem elfogadni, hogy nem tudok ellene mit tenni, hiszen ő a részem. El kell fogadnom úgy, ahogy van.
A mindennapjaim mostanában teljesen egysíkúak, de én nem bánom. Inkább így legyen egysíkú, az edzésekkel, a küldetésekkel, a mindennapi teendőkkel, mint úgy, ahogy régen volt. Lopással, meneküléssel, túléléssel, vagy úgy ahogy előtte volt. Vérrel, pofonokkal, könnyekkel. Ez a mostani állapot sokkal kellemesebb. Akkor is, ha elhatároztam, hogy meg fogom tanulni kezelni ezt a véres zanpakutot. Ez most az én célom, ez, amit most el akarok érni. Ez, amiért, ha kell, most harcolni fogok.




 Hmm? Mit akarsz Aidou? Hogy hogy nézek ki? Tudtommal látsz, nem? Igen, akkor meg minek tépjem a szám? Hogy le akarod jegyezni? Mi? Nem vagyok én híresség, te dinka? Na, jó nehogy… elkezdj itt nekem balhézni! Mondom már, mondom, ne siettess! Azt hinné a lélek, hogy legalább holtában békén hagyják, de nem. Jól van, na. Abbahagytam. Szóval, hogy is nézek ki? 180 centi magas vagyok és nem el is felejtheted, hogy elmondom, hogy hány kiló. Egy nő ilyet sose mond el, még egy másik nőnek se! Bár, mint láthatod, nincs gondom a felesleges kilókkal, sőt éppen ellenkezőleg. Kifejezetten vékony vagyok és hajlékony. Azt hiszem, valami artistának hívják az élők világában az ilyen testalkatú embereket. Beszélek ostobaságot, az foglalkozás, de kell hozzá, hogy jó legyen az egyensúlyod meg, hogy hajlékony legyél és persze a megfelelő alak sem árt. Visszatérve rám. Sápadt bőröm van, ami tökéletesen kiegészíti a hosszú szőke hajam. Látod? Egészen eddig leér. Mi az, hogy meddig? A derekamig, látod? Reménytelen eset vagy, ugye tudod? Most pedig nézz a szemembe. Na, milyen színű? Nem! Ez nem egyszerű kék! Ez türkizkék! Hogy lehet, hogy még ezt sem tudod? Nem értesz a színekhez? Az más tészta, akkor bocsi. Mondd, hogy azért azt tudod, hogy az egyenruhánk milyen színű. Bizony fekete. Csak nem vagy olyan reménytelen. Hogy miért nem olyan, mint a többieknek? Az úgy volt, hogy… Tudod, az a helyzet… Nem az, hogy nem akarom elmondani, csak hát… A fenébe is a kardom miatt van. Nem tehetek róla, hogy az alkaromnak szabadon kell maradnia! Ez olyan praktikai dolog.  Ellenben, mint látod, a többi mind megegyezik. Hogy mit viselek, mikor nem vagyok szolgálatban? Általában valami testre simuló nadrágot, meg valami ujjatlant és egy lenge inget, meg persze fekete lapos talpú cipőt, abban jól lehet futni. Na, mindent elmondtam, amit akartál? Jól van, ha igen, akkor örülök.



 Mi? Még nem végeztél? De ma szabad napom van… Miért kell nekem pont ma ilyen ostobaságokkal foglalkoznom? Azt hiszem, jobb, ha beadom a derekam. Na, mondd, most mit akarsz? Helyes, hozd is ide azt a széket, ha sokáig fel akarsz tartani, legalább egy teára meghívhatnál. Igen, ez célzás volt. Jellemem? Azt a… Te is tudsz ám kérdezni. Milyen is vagyok én? Várj, gondolkodnom kell. Tudtad, hogy azt a legnehezebb leírni, hogy te milyen vagy? Hogy érted, hogy miért?  Azért, mert magadat mindig elfogultan látod. Én például egy kitartó, mindenre elszánt lánynak látom magam, aki mindent elkövet a céljai érdekében. Aki nem szól bele mások dolgaiba, aki csak akkor beszél, ha kérdezik, de akkor sokat… Na, meg állj, ezért még kapsz! Nem illik ilyet mondani egy nőnek! Még hogy most is folyik belőlem a szó. Szerencséd, hogy nem vagyok olyan típus, aki feleslegesen keresi a verekedést. Nem, azt én egy szóval se mondtam, hogy nem szeretek harcolni vagy, hogy nem élvezem, csak azt mondtam, hogy feleslegesen nem keveredek verekedésekbe. Néha kicsit nyers a stílusom és hajlamos vagyok illetlenül visszaszólni az embereknek, de azért tudom ám kontrollálni a számat. Például egy kapitánnyal tuti nem beszélnék úgy, mint veled. Amúgy mire is kell neked ez a… Mit mondtál mi ez? Inter… mi? Az az interjú! Szóval mire kell? Felmérés? Mit mérsz fel? Szóval csak nagyon unatkozol, ezért elkezdtél körbe járni és csak úgy leállni, beszélgetni valakivel. Ez eléggé felelőtlenül hangzik nekem. Nem, nem nyugszom bele abba, hogy csak kíváncsi vagy. Tudod, szerintem mindennek oka van, és kifejezetten idegesíteni tud, ha nem tudom mi az oka. Hogy mi az, amit nem szeretek magamban? Lássuk csak… Leginkább azt, hogy nehezen hozok meg kemény döntéseket, de javulok. Régen ennyire se ment. Bár régen bátornak se voltam ilyen bátor. Ha belegondolok az egyetlen, ami nem változott sosem az az, hogy mindig is olyan típus voltam, aki mindenkit figyelt. Csendben vártam, figyeltem, hagytam, hogy bántsanak a szavakkal, aztán, ha eljött az ideje, én osztottam le a lapjaimat. Ahogy az emberek mondják. A jókor elmondott szavak kifejezetten hatásosak tudnak lenni. Bár nem kenyerem a kétszínűsködés, de néha egy kis jótékony befolyásolás, meg titkolózás nem árt. Van, amiről nem kell mindenkinek tudnia. Munka? Nem, nincs bajom senkivel sem. Én tökéletesen jól érzem magam. Jó helyen vagyok itt a hetedik osztagban. Jó a kapitányom, jók a tisztjeim és a csapat is. Szeretek csapatban dolgozni és könnyen alkalmazkodom, talán ezért érzem olyan jól magam ott, ahol most vagyok. Megszegni a parancsot?! Mégis, hogyan kérdezhetsz ilyet? Természetesen nem. Miért szegném meg? Ekkora ostobaságot még nem hallottam. Egyáltalán, hogy nézed ki belőlem, hogy ilyet csinálnék? Csak vicc volt? Tudd meg, nem volt vicces. Attól félek a vicc szó nem ugyanazt jelenti számunkra.



Neve: Véráldozat / 血祭り/Chimatsuri
Fajtája: Vér
Shikai parancsa: Áztasd el, Véráldozat! / Nurase, Chimatsuri!
Shikai kinézete: Na, ne siess ennyire! Most, hogy szépen feljegyezted, hogy mi a neve, fajtája, meg a hívószava, akkor meg is nézhetnéd. Tessék. Haladjunk sorban. Alap állapotban egy egyszerű katana. Jó, nem egyszerű, mert vörös a pengéje, ami nem átlagos, de ha figyelembe veszed mi a neve, akkor nem meglepő. Nézd, a markolaton is piros zsinórozás van. Igen, a keresztvasa olyan, mint valami virág. Bár szerintem megfojtana, ha ezt most hallotta volna, nem szereti, ha ezt emlegetem. A tokja is vöröses piros. Ilyen átmenetes, szerintem nagyon jól néz ki. Bizony most áttérhetünk a shikai-ra. Sajnos nem. Az nem olyan nagy durranás. Egy egyszerű ju-monji jari. Igaz, ha éppen valamelyik képességét használja, akkor az éle vörösen izzik. Már ha éppen nem az én véremtől vörös. Ne vágj ilyen ijedt képet. Még élek, nem látod? Szóval nyugi.



 Chimatsuri-ra? Komolyan rá vagy kíváncsi? Meggondoltad te ezt? Igen, jobban teszed, ha elkezdesz félni. Azt hiszem, jobban jársz, ha a kinézetével kezdem. Akkor lássuk csak. Körülbelül 190 centi magas, sportos férfi. Meg ne merj szólalni! Igen férfi! Téma lezárva! Szóval magasság megvan. Súlyt, azt nem tudok, bár nem hinném, hogy sok lenne, szerintem több az izom rajta, mint a zsír. Hajszín? Azt hiszem, átmenet a szürke meg a szőke között, legalábbis szerintem. Ez illik a legjobban arra a színre. A szeme, az szürkés barna. Hogy az milyen? Olyan nem is barna, de nem is szürke. Egyik se, de mindkettő. Ruházat? Fekete. Komolyan, fekete, sötét szürke meg piros. Fekete ballonkabát, fekete nadrág, fekete cipő. Piros póló, meg szürke kesztyű. Ijesztő látvány nekem elhiheted. Pedig az én lelkem része. Őszintén mondom, fogalmam sincs hogyan lett ilyen. Bár kinézetre így is jobban hasonlítunk, mint természetre.
 Apropó természet. Akkor térjünk is át a nehezebb falatra. Nos, azt kell mondanom, hogy leginkább úgy lehetne leírni őt, hogy egy gyilkolás mániás gyerek. Hogy miért? Azért, mert meggondolatlan és forrófejű és szinte mindig fejjel megy a falnak. Ezért nem is szereti az én stílusomat, ami inkább a várjunk, gondoljuk át és csak utána támadjunk. Ő legszívesebben, mindig azonnal odacsapna. Hogy miért gyilkolás mániás? Figyeltél te a nevére? Szerintem ennél többet nem kell róla mondanom. A neve mindent elárul. Imád gyilkolni. Bár gyorsan megunja. Hogy ez hogyan egyeztethető össze? Úgy, hogy imádja nézni, ahogy valaki meghal, főleg, ha azt ő okozta, de hamar megunja, hogy figyelje és máris új ellenfélt keresne. Az igazat megvallva, ki nem állhatja, hogy én ennyi ideig várok, és ilyen sokat gondolkodok. Elmondása szerint az a legnagyobb baja velem, hogy nem tudok spontán csinálni dolgokat, hogy mindig órákat kell a döntéseimre várni. Lehet, hogy ebben van valami, de hát én ilyen vagyok. Ő meg olyan, amilyen. Bár, ha engem kérdezel voltak már helyzetek, hogy jól jött, hogy ilyen meggondolatlan a kardom. Kicsit kiegészítette a túlságosan is óvatos viselkedésem a makacs magánszámával.



 Véreső / 血液 雨 / Ketsueki Ame: Ez igazából nem is támadás, sőt ez magától aktiválódik, ha előhívom a shikai-om. Ez inkább olyan megpecsételés. Amire ráesnek a vércseppek, az nagy valószínűséggel a támadások befolyása alá kerül. Sőt arra is jó, hogy nagyjából érezzem, hogy merre vannak körülöttem ellenségek. Hatósugara? Fúú, várj… Egy, kettő, három… Négy méter. Igen persze, hatóideje is van. A shikai előhívása után viszonylag gyorsan automatikusan eltűnik és vissza se jön. Ahogy Chimatsuri mondta ez csak terepfelmérés, semmi egyéb. /Egy kör a hatóidő/
 Véróceán / 血液 海洋 / Ketsueki Kaiyou: Igen ez konkrétan egy óceán, már ha a tíz méteres pocsolyát óceánnak hívod. Mire jó? Éget. Nem, ez nem a legjobb szó rá. Inkább azt mondanám, hogy olyan, mintha sav lenne. Mar. Pontosan, ahogy mondod. A karddal magával tudom irányítani a hullámokat. Ahol a hullám hozzáér az ellenfélhez, ott elkezdi marni. Hátulütője? Azon kívül, hogy szerintem undorító a hatalmas vörös pocsolya? Igen van, ha elfáradok, vagy legyengülök, akkor én is veszélybe kerülhetek. Mondtam milyen szeszélyes Chimatsuri, ha nem vagyok a toppon, képes lenne engem is bántani. Bár, ha őszinte akarok lenni és az akarok lenni, akkor elmondom, hogy a legnagyobb bajom a vérveszteséggel van. Igen. Jól hallottad. Vérveszteség. Emlékszel mondtam, hogy nem hiába ilyen rövid a ruhám ujja. Na, hát azért kell ez, mert ezt a technikát a saját véremmel kell előhívnom. Nem, nem halok meg. Egy kis vérvesztésbe nem hal bele senki, de azért hosszabb ideig nem szívesen folyasztom a vérem.
/A hatósugár minden zanpakutora tett második ponttal fél méterrel nő, maximális nagysága 1000 méter minden irányba. A felcsapó vér égési sérüléseket okoz. 1-től 5 pontig szinte nem is éget, csak kellemetlenül meleg, mint egy forró zuhany. 6-tól 9 pontig első fokú égési sebeket okoz. 9 pont felett pedig másodfokú égési sebek létrehozására képes. Az előhíváshoz szükséges vér mennyisége, így a kifáradás is ugyanezen skála szerint megy. 1-től 5 pontig nagyon sok vérbe és egy körbe kerül a technika előhívása és Natsumi 3 kör alatt elveszti az eszméletét. 6-tól 9 pontig az előhívás kevesebb vérbe kerül a hatóidő minden zanpakutora tett pont után egy körrel nő. 9 pont felett az előhíváshoz már pár csepp vér is elég. Minél több a zanpakuto pontok száma, annál kevesebb kell, de legalább tíz csepp mindenképpen kell. 9 pont felett a hatóidő minden zanpakutora tett harmadik pont után egy körrel nő./




Karkötő édesanyámtól, azon kívül semmi egyéb különleges felszerelésem sincs. Nem, az nem csinál semmit. Az csak egy emlék. Szóval, végeztünk? Mindent megtudtál, amit akartál? Rendben van, akkor azt hiszem, én megyek is. Majd találkozunk még. Sok sikert a felmérésedhez. Viszlát.