1
Lezárt harcok / Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Aug. 27, 23:38:18 »
Fejfájás, derékfájás, karfájás, meg még miegymás. Mindenem sajog, mikor végre felkelek. Ha nem tudnám, hogy hol voltam álmomban még meg is lepődnék, hogy úgy fáj az összes tagom, mintha elvertek volna. Viszont mivel tisztában vagyok vele, hogy igen is elvertek álmomban, így nem lepődök meg. Mindig ilyen mosott rongynak érzem magam, ha Chimatsuri önkényesen úgy dönt, hogy elnáspángol.
~ Fogd rám, királylány! Nem én nem tudok védekezni.
Mikor meghallom a hangot, elsötétül a tekintetem. Persze, mire számítottam, hogy ezt szó nélkül fogja hagyni? Lehet, hogy nem szeretem használni, de cserébe ő néha napján úgy dönt, hogy beszédes napot tart és akkor egy pillanatra se tudok meglenni a kommentárjai nélkül.
Most, hogy rájövök, hogy ez a nap is egy ilyen lesz, már előre, utálom. Semmi kedvem sincs hallgatni, ahogy hisztizik, de tudom, hogy ilyenkor nem lehet leállítani. Szinte látom magam előtt a kisgyerekesen vigyorgó arcát. Élvezi, hogy az idegbajba kerget. Ebben teljesen biztos vagyok. Ő már csak ilyen.
Azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon mit is csináljak ma. Semmi ötletem sincs. Olvasni Chimatsuri társaságában lehetetlen, ahogy kidout gyakorolni is, de a séta se jöhet szóba, mert a végén még elkezdi a járókelőket elemezni. Azt kifejezetten szereti. Mivel semmi ötletem sincs, így jobb híján elkezdek öltözködni.
Egy fekete nadrág, meg egy kék póló lesz a mai napi öltözékem. Hajamat is felkötöm, úgy ahogy edzésekhez szoktam, egy copfba, két tincset elől lógva, hagyva. Végignézek magamon, majd egy grimasszal veszem tudomásul, hogy akaratom ellenére is úgy öltöztem fel, mintha valami barátságos kis harcra készülnék.
~ Csak nem harcolni akarsz valakivel?
Csiripel megint ártatlanul a zanpakutoum, mire a kelleténél egy kicsit ingerültebben válaszolok.
- Fogd be, Szöszi! – Mindig próbálok valami új sértő becenévvel előállni, de általában az történik, mint most is. Nevet egyet rajtam, majd közli, hogy ez nem is rossz. Erre pedig én elkezdek morgolódni, mint akit vérig sértettek. Ilyenkor olyanok vagyunk, mintha a legjobb barátok lennénk, akik csak csipkelődnek egy kicsit. Csak az a bibi, hogy én ettől függetlenül nem kedvelem ezt a pszichopatát.
~ Mindig elfelejted, hogy egyek vagyunk.
Kotyog már megint közbe a gondolatmenetembe a kardom. Veszek egy mély haragos lélegzetet, majd kiviharzok a konyhába és megiszom a kávémat. Közben pedig meghallgatok egy kis előadást arról, hogy milyen előnyei is vannak a zanpakutoum képességeinek. Már azt hiszem, hogy felrobban a fejem, mikor hirtelen megcsillan a szemem.
- Edzeni fogok. Veled! Hátha már tovább fenn tudom tartani a képességedet. – Azzal már be is sietek a szobámba és felkapom a piros tokot, amiben a kardom van. Még szerencse, hogy van olyan övem, amibe bele tudom rakni. Azonnal felkapom azt is, mikor megint meghallom a csilingelő férfihangot.
~ Álmodik a nyomor, királylány!
Nem is foglalkozom vele. Nem nagyon érdekel, hogy mit akar. Csak azért döntöttem az edzés mellett, mert tudom, hogy olyankor befogja a száját és inkább élvezi, ahogy szenvedek. Ismerem én a kardom. Tudom, mit akar, csak én nem akarom azt, amit ő. Viszont egy kis edzés nem fog ártani egyikünknek sem.
Szinte rohantam, többen meg is kérdezték, hogy hova is sietek egy szabadnapon. Én viszont csak annyit feleltem, hogy dolgom van. Igen a tiszti rang egyik hátránya, hogy sokkal többen megismernek, mint eddig. Így még több ember elől kell elrejtenem a kardom, ami azért nem egyszerű.
Persze Chimatsuri örült az előléptetésemnek. Azt mondta, hogy végre elismerték, hogy igen is sokat fejlődtem, és bár igaza van, én akkor sem örülök annyira ennek. Bár, egyelőre a Taichou békén hagyott, de csak idő kérdése, hogy mikor kattan be és kezd el engem is úgy kezelni, mint a többi tisztjét.
Mikor végre megállok, a város egyik elhagyatottabb részén vagyok. Egy kisebb kanyonszerű hely ez, ide ritkán járnak, és még ritkábban maradnak itt sokáig. Tökéletes hely ahhoz, hogy itt gyakoroljak a kardommal. Egyetlen jól irányzott ugrással kerülök a kanyon aljára.
~ Be is melegítesz, vagy rögtön folytathatjuk, ahol este abba hagytuk?
- Nem fogok megint a fejemben veled harcolni és bemelegítek. – Morgom szinte csak magamnak, ahogy leteszem a kardot magam mellé a földre. Nem is tudom milyen sokáig tart, hogy végre, úgy ahogy bemelegedjek. Viszont mikor ez megtörténik, kicsit csalódottan veszem megint az oldalamra a kardom és hallom, ahogy a fejemben azért ordibál, hogy végre használjam.
Ki is veszem a tokból, de nem azt teszem vele, amit ő szeretne. Sőt, csak felidegesítem, mikor minden shikai hívás nélkül a levegőt kezdem vele vágni. Jó pár mozdulatot felveszek. Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy gyorsan elveszteném az eszméletem, ha azonnal shikait használnék.
Már nagyban benne vagyok a támadásokban, mikor az egyik fordulás közbeni vágásomat egy másik katana állítja meg. Tágra nyílnak a szemeim, majd azonnal hátrálok is, felemelem a fejem és a szívem egy hatalmasat dobban. Nem értem, hogy jöhetett ide pont most, és pont ő. Na, nem mintha nem szeretném, ha velem van, de nem számítottam rá, hogy bárki meg fog látni gyakorlás közben.
~ Már csak ő kellett! Eddig se tudtál rendesen harcolni! Most meg itt van az angyalkád is!
~ Nem az angyalkám!~ Mondom mérgesen a fejemben. Ahogy meghallom Chimatsuri reakcióját Ami~chan megjelenésére. Persze tudom, hogy csak kisgyerekesen hisztizik. Már mondta, hogy neki személy szerint semmi baja sincs a barátnőmmel, amíg nem bánt engem. Mert, ha az megtörténik, akkor már nem lesz olyan elnéző vele szemben.
~ Persze, nem az! Csak úgy bele vagy habarodva, hogy a nap huszonnégy órájából, huszonkettőben csak rá tudsz gondolni.
Folytatja a kisgyerekes hisztit. Én pedig elkezdek azon gondolkodni, hogy vajon tényleg igaza van-e.
- Szia, Ami~chan! Mi járatban erre? – Találom meg végre a hangom, miközben a katanámat visszateszem a tokjába. Fejemben pedig hallom, ahogy a kardom röhögő görcsben törik ki. Azzal az apropóval, hogy milyen gyerekesen viselkedek, és még én nevezem őt gyerekesnek. Nem akarok neki igazat adni, de tudom, hogy igen is jogos, amit mondd. Ez pedig azt eredményezi, hogy kínosan kezdem magam érezni. Remélem Ami~chan ebből nem vesz észre semmit, az még kínosabb lenne.
~ Fogd rám, királylány! Nem én nem tudok védekezni.
Mikor meghallom a hangot, elsötétül a tekintetem. Persze, mire számítottam, hogy ezt szó nélkül fogja hagyni? Lehet, hogy nem szeretem használni, de cserébe ő néha napján úgy dönt, hogy beszédes napot tart és akkor egy pillanatra se tudok meglenni a kommentárjai nélkül.
Most, hogy rájövök, hogy ez a nap is egy ilyen lesz, már előre, utálom. Semmi kedvem sincs hallgatni, ahogy hisztizik, de tudom, hogy ilyenkor nem lehet leállítani. Szinte látom magam előtt a kisgyerekesen vigyorgó arcát. Élvezi, hogy az idegbajba kerget. Ebben teljesen biztos vagyok. Ő már csak ilyen.
Azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon mit is csináljak ma. Semmi ötletem sincs. Olvasni Chimatsuri társaságában lehetetlen, ahogy kidout gyakorolni is, de a séta se jöhet szóba, mert a végén még elkezdi a járókelőket elemezni. Azt kifejezetten szereti. Mivel semmi ötletem sincs, így jobb híján elkezdek öltözködni.
Egy fekete nadrág, meg egy kék póló lesz a mai napi öltözékem. Hajamat is felkötöm, úgy ahogy edzésekhez szoktam, egy copfba, két tincset elől lógva, hagyva. Végignézek magamon, majd egy grimasszal veszem tudomásul, hogy akaratom ellenére is úgy öltöztem fel, mintha valami barátságos kis harcra készülnék.
~ Csak nem harcolni akarsz valakivel?
Csiripel megint ártatlanul a zanpakutoum, mire a kelleténél egy kicsit ingerültebben válaszolok.
- Fogd be, Szöszi! – Mindig próbálok valami új sértő becenévvel előállni, de általában az történik, mint most is. Nevet egyet rajtam, majd közli, hogy ez nem is rossz. Erre pedig én elkezdek morgolódni, mint akit vérig sértettek. Ilyenkor olyanok vagyunk, mintha a legjobb barátok lennénk, akik csak csipkelődnek egy kicsit. Csak az a bibi, hogy én ettől függetlenül nem kedvelem ezt a pszichopatát.
~ Mindig elfelejted, hogy egyek vagyunk.
Kotyog már megint közbe a gondolatmenetembe a kardom. Veszek egy mély haragos lélegzetet, majd kiviharzok a konyhába és megiszom a kávémat. Közben pedig meghallgatok egy kis előadást arról, hogy milyen előnyei is vannak a zanpakutoum képességeinek. Már azt hiszem, hogy felrobban a fejem, mikor hirtelen megcsillan a szemem.
- Edzeni fogok. Veled! Hátha már tovább fenn tudom tartani a képességedet. – Azzal már be is sietek a szobámba és felkapom a piros tokot, amiben a kardom van. Még szerencse, hogy van olyan övem, amibe bele tudom rakni. Azonnal felkapom azt is, mikor megint meghallom a csilingelő férfihangot.
~ Álmodik a nyomor, királylány!
Nem is foglalkozom vele. Nem nagyon érdekel, hogy mit akar. Csak azért döntöttem az edzés mellett, mert tudom, hogy olyankor befogja a száját és inkább élvezi, ahogy szenvedek. Ismerem én a kardom. Tudom, mit akar, csak én nem akarom azt, amit ő. Viszont egy kis edzés nem fog ártani egyikünknek sem.
Szinte rohantam, többen meg is kérdezték, hogy hova is sietek egy szabadnapon. Én viszont csak annyit feleltem, hogy dolgom van. Igen a tiszti rang egyik hátránya, hogy sokkal többen megismernek, mint eddig. Így még több ember elől kell elrejtenem a kardom, ami azért nem egyszerű.
Persze Chimatsuri örült az előléptetésemnek. Azt mondta, hogy végre elismerték, hogy igen is sokat fejlődtem, és bár igaza van, én akkor sem örülök annyira ennek. Bár, egyelőre a Taichou békén hagyott, de csak idő kérdése, hogy mikor kattan be és kezd el engem is úgy kezelni, mint a többi tisztjét.
Mikor végre megállok, a város egyik elhagyatottabb részén vagyok. Egy kisebb kanyonszerű hely ez, ide ritkán járnak, és még ritkábban maradnak itt sokáig. Tökéletes hely ahhoz, hogy itt gyakoroljak a kardommal. Egyetlen jól irányzott ugrással kerülök a kanyon aljára.
~ Be is melegítesz, vagy rögtön folytathatjuk, ahol este abba hagytuk?
- Nem fogok megint a fejemben veled harcolni és bemelegítek. – Morgom szinte csak magamnak, ahogy leteszem a kardot magam mellé a földre. Nem is tudom milyen sokáig tart, hogy végre, úgy ahogy bemelegedjek. Viszont mikor ez megtörténik, kicsit csalódottan veszem megint az oldalamra a kardom és hallom, ahogy a fejemben azért ordibál, hogy végre használjam.
Ki is veszem a tokból, de nem azt teszem vele, amit ő szeretne. Sőt, csak felidegesítem, mikor minden shikai hívás nélkül a levegőt kezdem vele vágni. Jó pár mozdulatot felveszek. Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy gyorsan elveszteném az eszméletem, ha azonnal shikait használnék.
Már nagyban benne vagyok a támadásokban, mikor az egyik fordulás közbeni vágásomat egy másik katana állítja meg. Tágra nyílnak a szemeim, majd azonnal hátrálok is, felemelem a fejem és a szívem egy hatalmasat dobban. Nem értem, hogy jöhetett ide pont most, és pont ő. Na, nem mintha nem szeretném, ha velem van, de nem számítottam rá, hogy bárki meg fog látni gyakorlás közben.
~ Már csak ő kellett! Eddig se tudtál rendesen harcolni! Most meg itt van az angyalkád is!
~ Nem az angyalkám!~ Mondom mérgesen a fejemben. Ahogy meghallom Chimatsuri reakcióját Ami~chan megjelenésére. Persze tudom, hogy csak kisgyerekesen hisztizik. Már mondta, hogy neki személy szerint semmi baja sincs a barátnőmmel, amíg nem bánt engem. Mert, ha az megtörténik, akkor már nem lesz olyan elnéző vele szemben.
~ Persze, nem az! Csak úgy bele vagy habarodva, hogy a nap huszonnégy órájából, huszonkettőben csak rá tudsz gondolni.
Folytatja a kisgyerekes hisztit. Én pedig elkezdek azon gondolkodni, hogy vajon tényleg igaza van-e.
- Szia, Ami~chan! Mi járatban erre? – Találom meg végre a hangom, miközben a katanámat visszateszem a tokjába. Fejemben pedig hallom, ahogy a kardom röhögő görcsben törik ki. Azzal az apropóval, hogy milyen gyerekesen viselkedek, és még én nevezem őt gyerekesnek. Nem akarok neki igazat adni, de tudom, hogy igen is jogos, amit mondd. Ez pedig azt eredményezi, hogy kínosan kezdem magam érezni. Remélem Ami~chan ebből nem vesz észre semmit, az még kínosabb lenne.