Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Meiou Yuukine

Oldalak: [1]
1
Akadémiai tanulók / Meiou Yuukine
« Dátum: 2016. Szept. 10, 00:47:13 »
(click to show/hide)
Név: Meiou Yuukine (Yuukine - 悠希音)
Nem: Férfi
Kaszt: Akadémiai tanuló
Születési ideje: 1916. június 09.
Kor: 100 {14-15 külsőre}
  • Emberként: --
  • Lélekként: 100


Küllem:

Cirka egy-hatvan, talán hatvanöt. Nem a legmagasabb ifjonc a környéken, de hát ha ez van, akkor ez van. Vállig érő szőke haját, ami nyílván nem az volt eredetileg, gyakran hordja összefonva. Ezzel is már rendesen elüt az átlagtól, de ami még felismerhetővé teszi, az családjának jellegzetessége, az eltérő szemszín. Mármint nem másoktól tér el, hanem a sajátjától. Ugyanis jobb szeme kék, bal pedig aranybarna. Arcán itt-ott megjelennek szeplők, főleg az orrnyergén. Száz életéve ellenére egészen fiatalos, olyan tizennégy-öt évesnek látszódik. Ennek ellenére fejlett izomzata van, főleg a kardforgatáshoz szükséges izmai tűnnek ki jobban, karban, mellben, és lábban erős. Lábát nem csak struktúrált kardharchoz, de futáshoz is rendkívül jól használja. Elsősorban a tradícionális kenjutsu irányokat preferálja, de nem áll ellen a kendo és az iaido vonzásának sem.
Öltözködésre kitekintve: Yuukine kedveli a kényelmes, szabad ruhákat. Shihakushou-t csak akkor húz, ha feltétlen kell, és ez az akadémiai éveiben elég jelentős időt tesz ki. Kedveli a kékeket, szürkéket, esetleg néhány fehér darabot. Egy haorit felhúzna, mondjuk kapitányit, de ez lehetetlen a számára, tekintve, hogy nem kapitány. Zanpakutouját annak szokásos helyén tartja.


Jellem:

Lusta. Nem teljesen pontos ez az állítás. Nem lusta, csak nehezen veszi rá magát arra, hogy hasznosat csináljon. Kivéve olyan dolgokra, amiket szeret. Például szeret gyakorolni, fejleszteni a képességeit, javítgatni a tudásán, igazítani a mozdulatain, polírozni a struktúráját. Röviden gyakorolni... Ezen kívül többnyire ikertestvérével, Rennel elütni az idejét. Ritkán edzenek együtt, de olyankor egy leszámolásról beszélünk. Tipikus animés jelenet. A fél világ elpusztul, de legalább a környékük. Minek fognák vissza magukat? Az nem is gyakorlás lényegében. Egyébként pont ezért nem edzenek együtt. Veszélyesek a környezetükre. Amivel viszont gyakrabban foglalkoznak, az a világ bosszantása. Mindenkit előszeretettel zavarnak legfontosabb tevékenységükben is, és ebben mindig együtt munkálkodnak. Nem fordul elő olyan, hogy egyedül, azaz külön-külön tennének ilyet. Előszeretettel zavarják meg idősebb bátyjuk nyugalmát, de, mint tudjuk, a család a első, tehát mindenki a családon belül kapja első körben a törődést, és utána jön a családon kívül eső emberek halmaza.
Kitérve csak Yuukinére, alapvetően egy nagyon összetett lény. Egyszerre mondanám okosnak, és butának. Utóbbi valószínüleg a viselkedése miatt. Talán ami a legjobban lefedi, az a ravasz, de nem negatív értelemben. Talán... kreatív? Nehéz körülírni. Fontos értékek számára a család, és a barátai. És a kötelezettségeit is komolyan veszi, habár hanyagnak tűnik, mikor a legfontosabb pillanatban olyan, mintha nem figyelne. Képtelen a komolyságának a kimutatására, és épp ezért tartják lustának, és szétszórtnak. Például: Képes őrködés alatt elaludni, egy fontos megbeszélés alatt a körülötte repülő bogarakat csodálni, vagy a lehulló leveleket elkapdosni, miközben egy lidérc ellen harcol. Persze eközben száz százalékig odafigyel a feladatára, csak a komolyságát, mint mondtam, nem tudja kimutatni.


Szeret - Nem Szeret:

    + Csínyeket
    + Az iker- létet
    + Heika-t
    + Edzéseket Heikával
    + Családot, és barátokat
    + Pihenést ^^

    - Ha megzavarják edzés közben
    - Ha megzavarják alvás közben
    - Azokat akik ártanak a családjának, vagy barátainak
    - Fájdalmat okozni
    - Ha rosszul sülnek el a poénjai, csínyei
    - Minden olyan ruhát, ami nem kényelmes (Shihakusho, egyéb uniformis)


Zanpakutou:

Neve: Heika // Felség
Fajtája: Szél
Shikai parancsa: Jishinasai, Heika. // Uralkodj (kérlek), Felség


Zanpakutou szellem kinézete:
Parancsoló, komoly, és méltóság teljes megjelenése van. Heika egy durván száznyolcvan centi magas, hosszú, fekete hajjal megáldott izmos testalkatú férfi. Ruházatra hasonlót preferál, mint Yuukine, de az övén látszik, hogy mennyire odafigyel az összetételre. Uralkodói jellegű ruhákat hord, amolyan törzsinek mondhatóakat. Mintha egy indián törzsfőnök lenne. Szerencsére tollakat nem hord.

Jelleme:
Olyan, mint egy kedves nagypapa, egy százéves nagymester, és egy szigorú apa keveréke. És ezt mind kiengedi Yuukinére egyszerre. Ő tanítja harcolni attól a a perctől kezdve, hogy kapcsolatot tudtak teremteni. Közben támogatja, és segíti is. Tudatosan nem hagyja, hogy használója előhívhassa, mert még nem elég erős hozzá, ám erről a fiú semmit sem tud. Ebben látszik meg a szigorú és a kedves személyisége is.


Shikai kinézete:
Eléggé szokatlan külsőt ölt a kard a parancs szavak elhangzása után. Egy katana méretű, tsuba, vagy keresztvas nélküli kard lesz, egyenetlen, de ugyanakkor áramvonalas felülettel. A fegyver használható egykezes kardként vagy katanaként is. Kis ellenállása nagyon jól összehangolódik súlyával is, alig üti az egy kilogrammot.

Elzárt kinézete:
Hétköznapi katana, tsuba nélkül, kék markolattal. Yuukine bal oldalán tartja.


Képességek:

Kuuchuu Sanketsu // Lég folytás

A technika lényegében manipulálja a levegő területi oxigén összetételét. Növelheti, vagy csökkentheti azt, ezzel különböző hatásokat előidézve az ellenfele szervezetében. Ha az oxigén tartalom növekszik a levegőben, az érintett felek a következő hatást érzékelhetik: szédelgés, látás romlása, fül csöngése, idegesség, összezavartság. Környezeti változás pedig az oxigén fokozott gyúlékonysága.
Ha az oxigén csökken, az érintetteket szintén szédelgés foghatja el, majd az alapvető élet funkciók folyamatos leállása, ájulás, és végső soron halál.
A képesség használata annál jobban fárasztó, minél nagyobb százalékban másítja meg a képesség a levegő oxigén tartalmát.

A technika használatakor Yuukinének választania kell egy célpontot: Ez vagy önmaga, vagy egy kiválasztott ellenfél. Amennyiben önmagát választja, a techinka rádiusza nagyobb lesz (1.5x).

Pontozás:

Zanpakutou képzettség pontonként a rádiusz fél méterrel nő, kezdő értéke 1 méter. Illetve a levegő oxigéntartalma pontonként -2%; +2%. kezdő értéke 10%.




Előtörténet:

Nem mondom, hogy jó ötlet volt, de az volt. Vagy ez rossznak számít? Szerintem jó. :D A hashajtó egy tanár ebédjébe egész jó ötletnek tűnt, tekintve hogy egész nap vele lenne óránk. Nem is tudok szebb dolgot elképzelni, mint amikor hirtelenjében erőteljes szagok kezdik belengeni a környezetünket, és a tanár úr elrohan WC keresőbe. Kreatív. Az is igaz, hogy Nii-san ötlete volt.

Nii-san, és én ikrek volnánk. Ő az idősebbik, de ez nem számít, mindkettőnket ugyan az a cél vezérel, és majdnem ugyanúgy gondolkodunk is. Ugyan őt tekintik az agynak kettőnk közül, de ez voltaképpen nem igaz. Ketten vagyunk az agy. Neki jobban mennek a spontán dolgok, nekem pedig a hosszasan kiötlött csínyek a reszortom. Nii-san végig se gondolja legtöbbször, és így alkot nagyot, de pont ebből jön az az érzés, hogy ő az agyunk. De mi vagyunk az agy. Meg a kéz. Meg a láb, és a szem is. Ez a kapcsolat kettőnk közt az, ami ilyen effektívvé tesz minket. Két pár szem, két pár láb, két pár kéz, és két pár fül. Látunk mindent, hallunk mindent, és gyorsan tudunk rá reagálni. Néha olyan, mintha szó szerint egy entitás lennénk, és van, amikor egymás gondolatait szóról szóra ismerjük. Ijesztő másnak, de nekünk természetes. Végül is így kerültünk a mai helyzetbe is.
Negyedik éve kínozzuk az Akadémia összes tanulóját és tanárát. Ez a mai nap sem volt különb, csak egy nap. Nem kifejezetten mesélésre való, de hogy érthető legyen egy napunk elmondom. A mai nap spontán nap volt. Nem tervezéssel indult, szóval Nii-san volt a soros. Attól még, hogy nem az én feladatom volt az aznapi szórakozásunk kiötlése, nekem sem volt könnyebb. A megvalósítás mindig két emberes feladat. Egyikünk dolga, hogy a szükséges alapanyagokat beszerezze, míg a másikunk pontosan átgondolja, hogy mit és hova rakunk, szerelünk, pakolunk. Vagy éppen ma: etetünk. Ennek az ideje és nehézsége az aznapi tervezőn múlik, aki ma ugye Nii-san volt. Ez annyiban hátráltatta a dolgot, hogy élesben ment minden, és nem volt időnk suli előtt végigfutni mindenen, hanem ott helyben kellett mindent előszerezni. Ha én vagyok soros a gondolkodásban, akkor már reggel azokkal az eszközökkel jövünk be, amikre szükség lesz. Viszont, ma én vagyok az ügyeletes fegyver beszerző. A feladatom pedig nem kisebb, mint elővakarni valahonnan egy doboz hashajtót. Már javában nap közepe volt, de szerencsére még az ebédidő nem kezdődött el, így van még időm az előtt megoldani az utánpótlás megérkezését. Tanárúr remélem éhes.
Testvéremmel az emeleti férfi WC-nél váltunk el. Körbenéztem ott is, hátha találok valami nyomot, ki tudja, lehet, hogy valaki kínozta magát… Miután minden sarkot átkutattam, el kellett fogadnom, hogy ez veszett fejsze, és máshol kell nézelődnöm. De melyik lenne az az aprócska foltja az “iskola” épületének, ahol fosató szert találhatok? Az ebédlő ki van lőve, oda a fűszerek közé kétlem, hogy valaki bepakolta volna. Ha a WC-kben sem volt, akkor egy opció maradt, az pedig a gyengélkedő. Ha ott nincs, akkor megeszem a kalapom, ami persze nincs, úgyhogy éhen fogok halni. :/ Kivágtam magam a folyosóra, majd egyenest nekivágtam az épület javának. Egy-egy kanyar itt, néhány fordulat ott, és egyenesen tovább. Pár perc alatt el is értem a gyengélkedő termét. Bekopogtam, majd válasz híján benyitottam. Nos, szerencsére üres volt a terem. Beoldalogtam a résnyire nyitott ajtón, és óvatosan behajtottam a hátam mögött. Halkan és lassan lépkedtem előre, mígnem elértem a gyógyszer tárolót. Vigyázva nyitottam, nehogy felsikítson, valami olajozatlan fém rész miatt. Szememmel végigfutottam a feliratokon, mígnem az utolsó polc utolsó üvegcséjén megláttam a vágyott feliratot. Nagyon féltem, hogy valami problémába fogok ütközni, mint hogy nincs belőle, de nem történt meg. Körbenéztem, hogy valami zacskót keressek a por alapú “gyógyszernek”. Nem akartam az összeset elvinni, csakis annyit, amennyire feltétlen szükségem volt a kellemetlenség elővarázslásához. A zacsit elrejtettem akadémiai uniformisom belső zsebében, majd, persze óvatosan, kiiszkoltam a szobából.
A folyosón, mintha mi sem történt volna ballagtam végig, mígnem elértem a randez-vous pontot. Nii-san már ott várt, mindent előkészítve az akció megvalósításához. Ilyenek vagyunk, na.
”Na, akkor hogy fog lemenni az akció, Nii-san?” tettem fel neki a nagy kérdést.
”Előszöris, szükségünk lesz erre.” egy tartót vett elő. Só szóró, ha jól láttam. Félig tele. Ez már most fájdalmasan hangzik. ”Felkeverjük ezt a csodaporunkkal. Leülünk a Tanárúr elé, elterelem a figyelmét, te pedig szólalj fel, hogy mennyire sótlan a kaja. Nyúlj a “tiszta” sóért, utána pedig tedd vissza az “modifikált” darabot. Tiszta?” Egyszerűnek tűnik. Nem látok benne nagyobb hibát. Azon kívül, hogy ez rendesebben meg lett tervezve, mint amiket Nii-santól szoktam várni.
”Tiszta.”

Hadd ne mondjam, az akció tiszta siker volt, de ezt már egyszer körül írtam. A következő napirendi pont életem megértéséhez a fegyverekhez, és edzésekhez való hozzáállásom. Szabadnapom volt, szerencsére. Nem kellett bemennem az akadémiára, úgyhogy két opcióm volt a napra. Kis pihenés, vagy edzés. Na már most mind a kettővel volt problémám, annak ellenére, hogy a kedvenc időtöltéseimről beszélünk.
Ha ledőlnék egy kellemeset szundítani, az eltartana jó pár óráig, de ötig biztos. Ha pedig nekiállok edzeni, akkor lehet, hogy bekövetkezne a tragédia, és elaludnék közben.
”Hol van ilyenkor Nii-san?” T_T
Esküszöm, soha többet nem gondolkodom hangosan. Feltettem a kérdést, majd egy arc úszott be a látó terembe, én pedig tudniillik, éppen feküdtem egy fa árnyékában, szóval vajmi keveset láttam akármiből is. Szóval, visszatérve az arcra, ha azt mondanám, hogy felültem, akkor nem lehetne kivenni a sebességet ebből, tekintve, hogy majdnem shunpo sebességgel vetültem neki testvérem homlokának. Mivel persze ő volt, aki megjelent.
”Ossu, Yuuki-bo!” vigyorgott az arcomba kegyetlen mosollyal. Éreztem, hogy kitervelte az egészet… ”Kis gyakorláshoz nincs kedved véletlen?” tette fel kérdését hirtelen. Reménykedtem benne, hogy nem kérdezi meg, de persze megtörtént. Közben a fejemet fogtam, mert az azért kifejezetten fájt. Az a baj, hogy így már nincs választásom a napra. Legalább kitalálhattam volna, hogy mit fogok csinálni, nyugodtan. Nii-san megoldotta a kérdést.
Bólintottam.
Néhány perc elteltével már egymás előtt álltunk egy éppen nem használt edzőpályán. Durván húsz méter hosszú, és valamivel szélesebb placcot választottunk ki magunknak. Nem volt messze attól a fától, amelyiken lazsáltam. Visszatérve, egymástól mintegy tíz méterre álltunk fel. Csöndesen, rezzenéstelen arccal meredtünk egymásra. Enyhén fújt a szél jobboldalam felől, kellemessé téve a napsütés erejét. Asauchim derekam bal oldalához volt láncolva az övemmel. Életem nagy részében tanultam fegyvert forgatni, de az akadémiára csak néhány évvel ezelőtt kerültem be. Nem vált még sok hasznomra a kard, amit minden shinigami magáénak mondhat. Egyszerűen csak lógott, csöndben. Enyhén előrehajtottam a fejem, jelezve, hogy a párbaj részemről indulhat. Testvérem szintúgy tett. A harcunk egyszerűen indult. Fegyver rántás nélkül indultunk meg, csak hogy az előtt vágjunk, mielőtt összeütköznénk. Illetve arra a pillanatra időzítve. Fegyvereink egymásnak estek, és szinte hallottam, ahogy a két kard felordít. Sikító pengék. Ez a harc két penge között, kiknek mesterei testvérek. Nem erre lettek tervezve, még akkor sem, ha ez csak gyakorlás. Gyakran fordult elő az elmúlt időszakban, hogy együtt edzettünk. Régebben ritkább volt. A sebességünk, és erőnk kis híján azonos volt. Én gyorsabb, Ren-nii pedig erősebb karban. Egyenlő harc folyt köztünk mindig, és ezt a környezetünk nem szerette. Mármint nem az emberek, azok az eredményét nem szerették. Konkrétan a fizikai környezetre gondolok. Szétvágjuk, felrobbantjuk, élhetetlenné tesszük. Családon belül a harc ilyen. Élhetetlen. Pont ezért voltam ellene ezeknek az edzéseknek.
Ugyanakkor élveztem is. Az évfolyamunk nálunk jóval fiatalabb volt korban. Közel hatvan évig fejlesztettük tudásunkat bátyámmal, mielőtt az akadémiára mentünk volna. Legtöbben húszas, harmincas éveikben voltak, vagy esetleg fiatalabbak is. Hozzájuk képest a technikáink kifinomultabbak, precízebbek, erősebbek voltak. Ez volt az ok, amiért szerettem Nii-sannal edzeni. Egyenlőek voltunk. Egyikünk sem tudott egyszerűen győzni. Mint most is.
Teljes erőmet, és sebességemet dobtam bele a küzdelembe. Gyorsan szökelltem testvérem kardja elől, majd amikor vágtam volna, már nem tudtam mozdítani a pengém, mert lefogta. Pontosan így ment ez mindig. Nem ért el, megpróbáltam kikerülni, de addigra már lefogott. Soha nem ment tisztábban, vagy egyszerűbben. A sebességemet kiegyenlíti az ereje. Viszont, amivel tisztában vagyunk mindketten, hogy egy képzett shinigami ellen nem érnénk sokat. Lehet, hogy a nyomunkban pusztulás van, de az csakis az egyenlő erőnk miatt van, nem pedig azért, mert olyan erősek lennénk, hogy a jelenlétünk egyszerűen szétrombol mindent. Ugyan ez igaz arra, amikor elütjük az időnket egy kis “szórakozással”... A kettőnk ereje közösen olyan, ami megríkatja a világot.
Vág, védek. Vágok, véd. Megint, és megint, és megint. Kikerülöm, blokkolja. Támad, kikerülöm. Kicsit hátráltam. Kerestem egy alkalmat, hogy elkerülhessem a figyelmét. Hátraugrottam pár métert. Rászegeztem a tekintetem Ren-nii fegyverére, majd anak mozgását kiszámolva mértem be útvonalam. És előreugrottam, nagy sebességgel, hogy elkerülhessem. Persze, szerencsés vagyok. Vagyis ő. Elsötétült minden.

Arany, és fehér fény világított rám. Hideg kővet éreztem a hátam mögött. Kinyitottam a szemem, hogy körbetekinthessek. Kicsit, mintha nem működtek volna az érzékeim. Össze voltam zavarodva. Hol vagyok, mi történt? A kérdéseimre a válaszom csak annyi volt, hogy észrevettem, hogy fekszem. Felültem tehát, kidörzsöltem az álmosságot a szememből. A fehér fény forrása egy színes üvegablak volt. Átsütött rajta a napfény. Meghaltam? Elkapott volna Nii-san? Kétlem. Meg amúgy is… Mi lesz egy magamfajtával, ha meghal? o.O Megráztam a fejem. Ez nem az élet nagy kérdéseinek megvitatására szóló időpont volt. Körbe lestem magam körül. Egy kőpadlón ültem, valamiféle teremben. Vagy csarnokban inkább, tekintve, hogy hatalmas volt. Egy trón terem? Jobbra néztem. A távolban egy alak tűnt fel. Egy emberi sziluettnek néztem, de mögötte fal volt, és mintha emelvényen lett volna. Feltápászkodtam, és elindultam felé. Nem volt semmi energiám semmiféle reiatsu igénylő dologhoz, úgyhogy shunpot mellőzve sétáltam az alak irányába. A távolság nem volt nagy, körülbelül ötven méter lehetett? Ahogy látó távolságon belül értem, elkezdtem kivenni részleteket a formák közül. Az illető valóban trónon ült, és valamiért kicsit elütött onnan. Indiánra emlékeztető felszerelése, ahogyan törökülésben ült a trónon, és nyugalmat sugárzó jelenléte egyáltalán nem illett a képbe. Ki ez? Mit keresek itt, és egyáltalán miért közelítettem meg? Olyan, mintha ismertem volna. Csak nem…?
”Yuukine-kun. Örülök, hogy láthatlak.” szólalt meg a férfi. Csak álltam, néztem, és kicsit talán le is esett az állam. Nem lehet ilyen menő, igaz…? ”Felteszem mostanra már tudod, hogy ki vagyok. Bemutatkoznék…” Tényleg ő az. Ezt el sem hiszem.
”Fater?”
”Heika vagyok.”
Teljesen egyszerre mondtuk. Egy pillanatra fennakadtam. ”Heika? Azaz?” tettem fel az égető kérdést.
”Fa..ter? Komolyan?” suttogta, de hallottam. Majd folytatta mondandóját, mintha mi sem történt volna. ”Egyszerűsítem. Zanpakutou. Én volnék a kardod. Ez tiszta?”
Őszintén? Lesokkoltam. Azt hittem teljesen más fog történni. Gondoltam hátha végre megismerhetem apámat… Mármint száz éve várom, hogy feltűnjön? Azt hallottam, hogy meghalhatott… Ren-nii-vel nem így gondoltuk, úgyhogy reménykedtem, hogy esetleg, talán ő az… Mindegy, ez is király persze.
”Aha… Bocsánat, azt hittem… Mindegy is. Örülök, hogy megismerhetem. Meiou Yuukine, bár ezt biztos tudja.” Kicsit mintha felhúzta volna a szemöldökét, de aztán végülis ráhagyta a dologra, és inkább figyelt rám. ”Egy kérdésem lenne. Miért pont most?” De tényleg. Miért pont most?
”Yuukine-kun. Hosszú út vár kettőnkre. Zárd le a harcod, utána beszélünk többet.”
Ezzel a mondatával elkezdett sötétedni a kép.

Felpattant a szemem. Megint kő volt alattam. Ez valamivel melegebb volt. Csak előre kellett néznem, hogy lássam Ren-nii arcát kábé fél méterre az enyémtől. Nem részletezem, ismételtem önmagam. Amint megláttam, ijedtemben felültem, aztán persze, nyílván lefejeltem. Fejemhez kaptam, majd a földön forogva ordítva reménykedtem, hogy elmúlik a fájdalom. Mondom, rendesen fájt.
”Még egyszer lefejelsz megöllek, Yuuki-bo.” vágta a fejemhez Nii-san. Megértem, egy órán belül kétszer is megesett a dolog. Kellemetlen.
”Gomen-ne, Nii-san. Mi történt?” bocsánat kérésemet egyből egy kérdés követte. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy mi történt az ő szemével.
Azonban ahogy feltettem a kérdést, rám nézett, komoly arcot vágott, majd egy két arc izom rezzenést követően felnevetett, majd beszámolóba kezdett.
”Hát, egyszer csak azt láttam, hogy megindulsz felém, emeled a kardod, majd pedig…” itt megállt. A röhögés túlszárnyalta beszédképességeit. A következő néhány szava magába foglalta a “reptedben elájultál”, “nagy sebesség”, valamint a nekivágódtál a falnak” mondat töredékeket. ”Szóval, a kezed a fal miatt tört el, nem én voltam.”

”Köszönöm a segítséget, doki.” mondtam a negyedik osztagos úriembernek, aki helyrerakta a kezem. Szerencse, hogy a bal tört el, így tudok fegyvert rántani, ha kell. Az arc csak bólintott, majd ment a dolgára.
Visszavonultam a szobámba, hogy kicsit egyedül lehessek újdonsült kardommal. Ha jól tudom Nii-san még nem tudta megszólítani a fegyverét. Mondjuk azt én sem egészen tudtam még… A lényeg a lényeg, előrébb tartok mint ő. Vajon erősebb vagyok most nála? Ha igen, az nem lenne jó :/ Pont ez jó a harcainkban. Az egyetlen jó dolog.
Ölembe vettem fegyverem, a pengét kihúztam a hüvelyből, és két lábamra fektettem. Fejemet kiürítettem, majd megszólítottam a kardom, halkan, szinte suttogva:
”Heika.” Ahogy kimondtam felvillant előttem ugyan az a világosság, és megint a hideg kőpadlót éreztem, habár ezúttal a fenekemen foglaltam helyet, nem sokkal fegyverem szelleme előtt. Elég nehéz elképzelni, hogy a lelkemből alakult ez a hely. Mármint egyáltalán, van ilyen részem? Tekintetem a trónra emeltem, ami pedig el volt foglalva természetesen. Heika nyugodtan, ugyan abban a pózban foglalt helyet, mint amikor utoljára láttam. Furcsa látvány volt, főleg így belegondolva, hogy ő mégis csak része az én teljes lényemnek. Egy olyan entitás, aminek a létezéséért a kovácsán kívül én vagyok a felelős. Felkeltem ültömből, majd megközelítettem őt. Kérdések tömkelege öntött el. Nem tudtam mit mondjak, hogyan mondjam, vagy egyáltalán miért kérdezném meg. Szerencsémre Heika megint megelőzött mindennel.
”Yuukine-kun. Látom lezártad. Sok mindent kellene neked megtanítanom, habár ezeknek még nem jött el az ideje. Nem segítek sokban, és egyenlőre nem hívhatsz segítségül a harcaidban, de legjobb tudásom szerint segítelek átlátni mindent. Ha rám nézel, láthatod, hogy vezető vagyok. Legalábbis a személyiségem egy vezetőé. Soha sem voltam se király, se törzsfő, sem pedig stratéga. Viszont ezek személyiségével rendelkezem. Egyelőre megmutatom a stratéga alakomat. Súgni fogok, hogy merre mozdulj, segítek, hogy hogyan fordíts, hogy erősebben vágjak, és abban, hogy hogyan nyerj biztosan.” elég formás kis beszédet hozott össze. esélyem se lett volna beszélni ebben a helyzetben. ”Idővel pedig beavatlak abba, hogy hogyan is tudsz jobban kihasználni. Ezt a napot várd.” esélytelen volt akár egy kérdésem feltétele is. Heika feje elfordult oldalra, felnézett az egyik ablakra, majd visszanézett rám. ”Vendéged érkezett.” majd azzal a lendülettel elsötétült minden. Megint.
A szobámban voltam megint. Kényelmes ágyamon ültem törökülésben, karddal az ölemben. Előttem kicsit lihegve állt testvérem, kirántott karddal a kezében.
”Megszólalt!”

A kezem hamar meggyógyult. Másnap ugyan még nem, de néhány nappal később már elkezdtem járni újra a Lélek Továbbképző Akadémiára. Folyamatosan a fegyveremen járt az eszem, de ő semmit sem akart velem megosztani magáról, ami azért kicsit fájt, de biztos volt komoly oka. Nem tartott érettnek eléggé? Ne lettem volna elég erős? Milyen egyéb oka lehet? Jó kérdés, az biztos, sajnos viszont válasz híján vagyok. A napjaim pedig teltek, és csak teltek.



Oldalak: [1]