Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Mizushima Setsuko

Oldalak: [1]
1
Soul Society / Vacsora a Démon barlangjában
« Dátum: 2017. Febr. 04, 08:25:07 »
Az ég gyönyörű színekben játszott, ahogy a nap elbújni készült, átadva a teret a holdnak. A sötétség mégsem jött még el, a Nap utolsó fényei narancsárgán festették meg az ég hatalmas vászonját... elvégre, olyan az égbolt, akár egy hatalmas festmény. Csodás éjjelnek ígérkezett, nappal kimondottan meleg volt, a pár nappal ezelőtti állapotokhoz képest mindenképp. Ahogy az időben enyhülést lehetett felfedezni, úgy magam is sokkal jobban kezdtem magam érezni. Az ordító, téli szél helyett valami sokkal lágyabb lengedezett a levegőben, amely friss volt... és megnyugtató.
Tökéletes volt az idő, hogy leüljek kicsit meditálni Jigoku no Hanával, így a mai napom kimondottan lazítóra sikeredett.
~ Úgy ám! Jó volt látni errefelé is, Setsu-hime. - dalolta, és bár felfedeztem benne a gúnyt, valamint a provokációt, de csak jót kuncogtam a gyerekes próbálkozásán. Még ő is, hiszen komolyan se gondolta.
~ Téged is jó volt látni. - mosolyogtam magamban. Érdekes volt, ahogy lelkem szellemével, a kardszellememmel együtt meditáltam. Talán furcsa lehet, de néha, ha időm engedi, "átruccanok" hozzá, és mindig valami csapatépítő feladatban mesterkedünk. A meditáció egy volt, a sok közül.
~ Már nem azért, de ráfért már a fejedre ez a kis találka. - magyarázott, és nem is nagyon tévedett. Még mindig olyan idegennek tűnt ez a hely.
A szobám ablakában ültem, ugyebár a véletlenül arrajáró szolgák réme legyek, ilyenkor ugyanis rendszeresen szívrohamot kapnak, ami kimondottan szórakoztató szokott lenni. Régebben így tudtam otthon fogócskázni és bújócskázni. Elmosolyodom, ahogy régi emlékek keringenek bennem, és tovább lóbálom a lábam az ablakban, amikor egy kis zűrt veszek észre a bejárat felől. Meresztgetem szememet, és hirtelen meg is szédülök attól, amit... avagy akit látok.
Nagyot sóhajtok, majd felpattanok, és egy shunpoval az udvaron termek. Ahogy a két őr, a fiú is azonnal kiszúrhatja ezt.

- Áhh! Kaito, mi járatban? - mosolyogtam rá, közben arrébb hesegettem a képébe mászó őrség egyik tagját.
- Bocsássatok meg, de a fiú velem van. - mondtam fejet vakarva, majd Kaito felé fordultam, immáron komoly tekintettel.
- A zanpakuto-d. - jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd a kezem nyújtom, egyértelműsítve, hogy kérem.
- Házunkban nem hord fegyvert más, csak akik életünkre vigyáznak. Ne aggódj, hatalmas becsben fogjuk tartani a kardod. - mosolyogtam. Sajnálatos, vagy sem, fegyverrel nem léphetett a birtokra. Szerencséje volt, hogy feltűnt az őrségnek, hogy egy shinigamiról van szó, és előbb kérdeztek, mintsem cselekedtek.
- Szeretsz nehéz helyzetbe keverni, igaz? - vakartam tovább a fejemet. Nem volt harag a hangomban, inkább mókásan jegyeztem meg, miközben remélhetőleg mellettem maradva követ.
- Ne maradj le, és nincs semmihez sem piszkálás. Bárminek baja esik, a kardod bánja, világos? Mi vigyázunk a fegyveredre, te vigyázz az otthonunkra.
Amennyiben nem volt nagy ellenvetése, a konyha felé indultunk, ahonnan javában érződött az étel finom illata. Még magam is éhes lettem, és a gyomrom kényelmetlenül nagyot kordult.
~ Hát persze, elfelejtettem ebédelni. - világosodtam meg hirtelen, a kis találkám akkor még javában folyt.

2
Soul Society / A tavasz előtti utolsó fagy
« Dátum: 2017. Febr. 03, 18:49:05 »
A tél enyhülni tűnt, a nagy fehérség szép lassan olvadt, pár nap leforgásával alig lehetett nyomát látni a fogcsikorgató napoknak. Sokkalta kellemesebb hűvös lengedezett, magam is nagyon elememben éreztem végre magam. Ahogyan a levegőbe szippantottam, és kellemesen megborzongatott a lágy, hűvös szellő, éreztem, hogy jön a tavasz. Micsoda elcsépelt tévképzet, hogy ilyenkor pusztán a természet születik újjá... mi, magunk is új életre kapunk minden zord tél után, és gyermeteg szemmel csodáljuk, ahogy a tavasz ismét életet hoz a világunkba.
Reggel kipihenten nyíltak szemeim, és jólesően nyújtoztattam ki végtagjaimat. Még elégedetten morogtam is hozzá, mint valami macska, majd szinte ki libbentem az ágyból. Ahogy eltűnni látszott a tél, és annak hidege, valahogy magamat is könnyebbnek éreztem, és ez olyan felemelő érzést kelltett bennem. Ritkán látott mosoly köszönt vissza tükrömben, tekintetem reám nevetett... milyen furcsán gyermeteg voltam én. Mintha a tavasszal együtt a morgós, hűvös énem is olvadásnak indult volna, és magamban is a tavasz nyílott volna ki. Egészen elképesztő volt, ahogy kihajoltam az ablakon, majd ahogy a szolgák kiabáló hangját hallottam, kuncogva szöktem ki a szobámból. Szegényeket a szívroham kerülgette, ahogy félig lógtam ki az ablakból, pedig nem tettem egyebet, csak élveztem az újra nyíló életet. Sunyi mód nem is terveztem visszatérni egyhamar, a séta gondolata túlzottan is elcsábított, így egy gyors helyzetfelmérést követően még megjelenésemet is kimondottan elégnek találtam. Finom, egyszerű kimonom fehére hűen tükrözte hangulatom. Valahogy a levegő lágy frissessége boldoggá tett.
Lépteim könnyedén vittek utamon előre, céltalan bolyongásom pedig keresztül-kasul bejáratta velem Seireitei zugait. Minden olyan élettel teli volt, az utcák emberekkel teltek meg, lassan a reggellel a város is ébredezett. Ahogy céltalan utam jártam, finom illatok csábítottak a már zajos piactér fele, ahol megannyi finomság, és friss portéka várta leendő gazdáját. Eladók reklámozták magukat, és emberek méregették a felkínált árukat. Magam is kíváncsian szállingóztam egyis standtól a másikig, és mindent jól megnéztem magamnak. Érdekes mód minden eladó olyan csábosan mosolygott addig a pillanatig, amíg azt hitték, veszek is valamit. Szórakoztató volt látni a dühös arcukat, mikor rájöttek, feleslegesen pazarolták rám a drága idejüket, és mosollyal az arcomon már a következő kirakathoz fordultam. Magamba mélyedve méregettem az elém pakolt almát... vajon mitől is lehet ez olyan nagyon-nagyon híres. Nem tűnt különbnek a többitől... mégis az egekben járt az ára. Valami oka... kellett hogy legyen. Mélyebb hang csapta meg fülemet, mely még önmagában sosem volt furcsa hangzású, de a szavaira a tulajdonosa felé fordultam. Akár egy hegy, magasodott fölém napbarnított bőrével, szőke tincseivel és határozott zöld szempár figyelt az eladóra. Végig futott rajta a szemem egyszer, s mégegyszer... kiállása és ruházata sem volt hétköznapias, sokkal inkább nemesi... fehér haori-ja... pedig Shihouin-t varázsolt belőle. A szememben legalábbis így állt össze a kép. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon mi a fenét is keres ő itt, és vajon... megszólítsam? Elvégre egy kapitnyról... és a Shihouin-ház fejéről volt szó... magam pedig bár koránt sem porszem, de számottevően nem voltam valaki... bár főági Mizushima voltam, ez minden, amit fel tudtam mutatni. Mégis megköszörültem a torkom, és bár az eladó szemernyit sem figyelt rám, elvégre akadt fontosabb vendége, én nem is felé intéztem szavaim, sokkal inkább a vendégének.

- Bocsásson meg Shihouin-dono, hogy megzavarom. Mizushima Setsuko vagyok. - hajoltam meg, ahogyan illik. Először éreztem hasznát a rengeteg illemtan órámnak, amiket annak idején úgy szidtam.
- Szerény személyem csatlakozhat Önhöz?
Fejemmel még továbbra is a földre pislogtam, ámbár ez már koránt sem volt szándékos. Ritka mód még magam is lesokkoltam, elvégre nehezen találkozhat az ember fontosabb személlyel nála... és akik vele azonos szinten voltak, egészen más kiállásúnak tűntek. Shihouin-dono maga volt a jeges szikla... így első benyomásra mindenképpen.

3
Shinigami / Mizushima Setsuko
« Dátum: 2017. Jan. 14, 15:37:10 »
~ Adatlap

Név: Mizushima Setsuko (engedélyem nemesi származásra a nagy vörös vezértől, Himétől van)

Nem: Nő

Kaszt: Shinigami

Szül. ideje: 1947. December 20.

Kor: 70 év

Emberként: -

Lélekként: 70 év

~ Előtörténet

“Ha gyenge a lelked, tompa a kardod éle.”

A szemem lehunyva agonizáltam... és elnyúltam a forró vízzel teli kádban. A gondolataim ide-oda repkedtek a fejemben, szinte már láttam, ahogy némeik alacsonyan, egészen az orrom előtt száguldozik. Hagytam őket tova szállni, pihenni és nem gondolkodni akartam. Egy szolgáló lépett be, és kezében ott figyelt a szivacs, így szó nélkül szabaddá tettem a hátam, hogy le tudja súrolni a minap koszát. Óvatos volt, mint mindig. Lágyan söpörte arrébb vörös tincseimet, hogy meztelen hátamnak eshessen a szappanos vízzel. Finoman köröket írt le, egyre nagyobbakat, én pedig felsóhajtottam, nem szerettem a kínos csendet. Meglepetésemre, mintha a fejembe látott volna, és kellemes hangon dúdolni kezdett. Kicsit mocorogtam, de csak míg felültem, és lehunyt szemekkel koncentráltam... úgy, ahogyan azt az Akadémián a fejembe verték. Ott sosem sikerült a seggemen maradni, és nyugodtan meditálni, nem is volt nagy sikerem ezeken az órákon. Most viszont eluralkodott rajtam a teljes nyugodtság. Az ablak apró réseiből szivárgott a kinti hideg, éreztem, ahogy megborzongat, éreztem a konyhában készülő tea illatát... olyan nosztalgikus volt. Régebben az ablakba ülve, nyakig takaróba bugyolálva figyeltem, ahogy a tél fehér köpenyben tombol és ordít odakint. Én is a tél gyermeke vagyok, talán ezért is áll hozzám közel az évnek ezen szakasza. Sokan úgy tartják, hogy azért is lett vörös a hajam, mert a belső tüzem így nyilvánul meg... ugyanis egyes mendemondák és pletykák szerint kissé... hogy is mondjam... tüzes vagyok. Persze ez mind hülyeség, szinte minden Mizushimának vörös haja van... szóval ez csupán a genetika. Ahogy szép lassan elvesztem a gondolataim közt, a külvilág, mint olyan, megszűnt létezni... magam előtt már csupán kicsi lány énem vigyorgott.

- Szia! - mosolyogta... vagyis mosolyogtam, vagy mi a fene. Nagyokat pislogva integettem neki vissza, de valahogy a szavak a torkomon akadtak.

- Elvitte a szisza a nyelved? - csodálkozott rám, mire elmosolyodtam. Sosem féltem kimondani mit is gondolok, kicsi koromban ez méginkább igaz volt... nem véletlen volt számtalan problémája anyunak, amikor vendégségben ebédeltünk. Látom, ahogy a szar szóval minősítem az elém pakolt valamit... és bár senki se tudja, de anyutól tanultam, amikor olykor a sok munkában nem figyelt, és idegesen kimondta olykor. A vendéglátók rendszeresen égbe szökött szemöldökökkel néztek rám, mint valami sátáni gyermekre, szólni mégsem mertek rosszat, sőt! Bizonygatták, hogy mennyire sajnálják, és mennyire örülnének, ha legközelebb is jönnék, mert akkora már finomat csinálnak. Minden szavuk bűzlött a hazugságtól, ám ezt már akkor sem akartam az arcukba vágni, de alig pár évesen is olyannyira átláttam ezeken a gyengén kivitelezett hazugságokon, hogy nevetnem kell a dolgon.

- Nem, nem vitte el, bocsi. - simogattam meg a buksiját, majd leguggoltam, hogy a kicsi énemmel egy szintben legyek.

- Szép vagy! - mondta csillogó szemekkel, azonban nem vert át, ismertem a trükköt. Bár nem hazudott, lényegében sosem érdekelte, érdekelt, ki hogyan néz ki, ezen kijelentésem mindig a másik puhítására szolgált, hogy aztán megkaphassam azt, amit akartam.

- Ismerlek, mint a rossz pénzt, szóval bökd csak ki, mit szeretnél. - kuncogtam.

Amaz sértődötten pislogott, nem hitte el, hogy tökéletes trükkje kudarcba fulladt, de azért nem adta fel a dolgot.

- Mesélj nekem! - vigyorgott. Kérése még engem is meglepett, így érdeklődve vártam, úgyan ad-e valami célirányt nekem. Mivel azonban hallgatott, csak rákérdeztem, ugyan mit szeretne, mit meséljek. A válasz meglepett.

- Magadról te buta! Tudni akarom, milyen leszek, ha nagy leszek! Harcos leszek, mint sokan a családból? Ugye az leszek?

Mély levegőt vettem... majd bólintottam.

- Hehe... az leszel ám! Hát amúgy... ilyen leszel. - forogtam egyet előtte, hogy jól lásson.

- Tényleg szép vagy... leszek! És  nekem is lesz kardom, igaz? - lelkesedett fel, és még mutogatta is, hogy mégis mi az a kard, egy rögtönzött, a levegőbe rajzolt kis ábrával. Fülig érő mosollyal biccentettem, ha valakire, hát Jigoku no Hana-ra büszke voltam.

- Remek kardod lesz, csak jól pofozd meg az elején, és nem lesz gond! Mutasd meg neki, hogy milyen erős vagy, aztán verd tönkre, várd meg, míg kiduzzogja magát, és csatold a hátadra. Soha többet nem kell tovább másfele, csak előre nézned, ő majd védi a hátad.

- Aztaaa!
- ujjongott örömében.

- Örülök, hogy eljöttél, máskor is beszélhetnénk... - és bár még szavakat formáltak ajkai, egyre halkultak, és köddé foszlott az álomvilág. A valóságba visszacsöppenve még mindig a forró vízzel teli kádban fürödtem, azonban ismeretlen arc mosolygott rám. Meleg pillantása volt, valami volt benne, ami miatt a szívem kissé dobogni támadt fel.

- Kit tisztelhetek benned? - kérdeztem, egy cseppet sem zavartatva magam, hogy meztelen ülök egy kádban.... Férfiakkal szemben sem pirulgattam volna, ám női vendégem támadt, így semmi okom nem lett volna takargatni magamat. Szép nő volt, haja szőkén omlott vállára, és volt benne valami, ami tiszteletet ébreztett környezetében. Anyám hangját hallottam meg, pislogtam is, ki még, aki fel szeretne bukkanni a semmiből.

- Setsuko, ő itt az unokanővéred, Sango.

Pislogtam, majd megint, megdörzsöltem a szemem, hátha rosszul látok, de nem, tényleg szőke volt.

- Örvendek... - motyogtam az orrom elé.

A másik mosolygott, én pedig hitetlen arccal lestem édesanyámra magyarázatot várva... de valahogy nem akart kisegíteni...



~ Kinézet

Fiatalos, korai húszas éveiben járó, karcsú megjelenése igazán vonzó látványt nyújthat, alakjára semmi panasz nem érheti a háza elejét, szóval keresnie kellett valami mást, hiszen nem is ő lenne, ha nem tette volna meg. Gyorsan szembeötlő ugyanis, hogy néhol össze van fércelve, sebnek azonban nyoma sincs. Ő ugyanis ezt "divatból" tette. Szerencsére a legtöbb ilyet képes eltakarni, így könnyedén képes igazi nemesi lányként is megjelenni, de képes kimondottan kihívóan, bár utóbbi olyasmi, amit nagyon is gyakran tesz meg. Nem híve a csicsának, a csillogó, fodros ruháknak, bár a hagyományos japán ruhák szolidabb verzióit előszeretettel hordja. Sok esetben csak fásli takarja dombosabb vonásait, leginkább, amikor harcol, gyakorol, vagy fest. Megjelenése mellesleg igencsak vegyes érzelmeket válthat ki, vörös tincsei gyönyörűen keretezik az arcát, amely két hosszú fonatba van kötve, szintén fásli segítségével és arcvonásai finomak, szemei veszélyesen villognak a rózsaszín legvadabb, legrikítóbb színében, mosolya pedig tud melengetni, és ölni is. Nem mondhatni égimeszelőnek, sokkalta inkább alacsonynak, hiszen jó 162-3 cm. Legbizalmasabb barátját, a kardját mindig a hátára kötve hordja, ezzel szimbolizálva, hogy ő védi még a hátát is. Testén tetoválások is megtalálhatóak, ám ezek is takarható helyen, kivételt képez háza címere, amely jobb csuklójára lett varrva, és büszkén viseli. Emellett egy hatalmas jáde-sárkány tekeredik a hasára.


~ Jellem

Megjelenése és jelleme koránt sem egymás párhuzama. Kaotikussága ugyan megfigyelhető jellemében is, azonban koránt sem számítana egy külső szemlélő arra, hogy ez a lány kiemelkedő logikai képességekkel bír. Meghatározó jellemi vonásai egocentrikussága, határozottsága, energikussága,  valamint feltűnési viszketegsége. Nemesként jobban ismeri az illemszabályokat, és udvariassági kódex hadakat, mint bárki más, még sem tartja többre a legtöbbet egy tanácsnál, amiket többnyire nem szokott megfogadni. Határozott parancsot ritkán nyel le, egyfajta tekintete kell legyen az illetőnek, hogy komolyabban hatni tudjon rá, hiszen nagyon határozott jelleme van, ráadásul erősen a tudatában van az is, hogy nemesi család tagja, így akármilyen jött - ment valakitől parancsot elfogadni nem lesz hajlandó, csupán abban az esetben, ha a parancs megszegése súlyos következményekkel járhat irányába. Sokakat meglephet, hogy stratégiai képességei kiemelkedőek, valamint az ennek kivitelezésére szolgáló idő intervallumot is igen alacsonyra képes redukálni. Összességében vidám teremtés, aki szeret a társaság középpontjában lenni. Könnyen el lehet vele beszélgetni, habár vitázni vele nem kimondottan szerencsés, hiszen saját véleménye számára szent és sérthetetlen, ellenben vannak bizonyos személyek, akik természetesen ezek fölé képesek emelkedni. Bár kemény feje van, és nem kimondottan tolerálja, ha nincs igaza, neveltetése alapján képes teljes mértékben uralkodni magán, és akkor is kedvesen mosolyogni, amikor legszívesebben megfolytaná a szemben állót. Nincsenek titkai, vagy ha vannak, azok sem titkok, csupán nem hangoztatja... ilyen például művészi irányultsága, ugyanis egyik legfőbb tevékenysége a festészet, ahol kiélheti magát, és pillanatképeket fest, melyek sok esetben groteszk, és elvont stílusúak. Nem másnak, csakis önmagának fest, a szobája fala a leginkább remekműveknek titulált alkotásaival van díszítve. Összességében őszinte jellem, de nemesi kötelezettsége a hazudás mesteri művelése, és ő mestere is, azonban ha lehet, nem veri át az embereket, nyíltan kimondja, ha valakit épp szívesen leszúrna, ráadásul egyedi, mosolygós stílusban, ami így kissé hátborzongató képes lenni. Nem híve az érzelgősködésnek, sokkalta férfiasabb ebben, mint a legtöbb igazi férfi, saját bajait leginkább kifesti, vagy harc során kiadja magából, egyszóval remekül képes kezelni a dühét, hite szerint ugyanis a düh, mint érzés, elvakít, és vakon ugye kinek a torkát tudod elvágni, ugyebár. Végezetül levonható az a következtetés, hogy alapvetően két stílusra terjed ki az övé, amikor nemesnek kell lennie, és amikor nem. 

~ Szeret-nem szeret

+ A veszélyt, a harcot, ilyenkor tud igazán felpörögni, ez a lételeme

+ Magát, akkor is, ha pocsékul hangzik... egoista, így ez evidens

+ A családját, őket még magánál is jobban szereti

+ A művészet, főleg, ha az a sajátja

+ Kardja szellemét, aki legközelebbi barátja, már talán testvére

- Ha semmibe nézik

- A talpnyaló, kétszínű érdekembereket

- Veszíteni, ezt különösen rosszul viseli

- Az érzelgősködést

- Az elveinek megtámadását, tehát vitázni nem feltétlen kifizetődő vele

~ Zanpakuto
Neve: Jigoku no Hana (Pokol Virág)
Fajtája: tűz
Shikai parancsa: Maiodore Jigoku no Hana! (Táncolj Pokol Virág!)
Shikai kinézete: A kard méreteit figyelembe véve semmit sem változik, ahogyan alaphelyzetben, shikaiban is egy wakizashi. Pengéje feketén villog, a keresztvas ugyancsak, amely apró, aranyszínű pókliliomokkal van díszítve, mindig annyival, ahány billogot még képes vágni. A markolata vörös, fekete mintázattal tarkítva.
Támadások:

1. Dansu: Raijingu itami (1. Tánc: Fájdalom ébredése)

- A kard pengéje nem pusztán sebet hagy maga után, hanem egy apró kis billogot. Ezen jel egy pókliliom, amely minél frissebb, annál vörösebben izzik. Roppant kellemetlen érzés, ám közel sem végtelen a hatás. Ez a zanpakuto pontok függvényében alakul. 1-3 pont egy teljes kört jelent, 4-6 pont kettő kört, míg 7-9 pont hármat. Ahogy a hatás elmúlik, a billog is eltűnik. A létrehozható billogok száma egyenlő a zanpakutora tett pontok számával.

2. Dansu: Hakka (2. Tánc: Kivirágzás)

- A képesség az első táncra hajaz. A képesség kimondásával az aktív, és csak aktív billogok, amik még mindig a másik testén vannak, felhevülnek, és virágok nőnek belőlük, mellyek ezután felrobbannak. Terjedelmük állandó, és változatlan, egy közönséges petárda hatótávolságának felelnek meg. Az okozott sebzés a zanpakutora tett pontoktól függ, 1-3 pont elsőfokú-, 4-6 pont másodfokú-, míg 7-9 pont harmadfokú égési sérülést okoz. A virágok létrehozása magában hordozza a billogok eltűnését.

4
Nem Játékos Karakterek / Yruzza Alexander pályázatai
« Dátum: 2016. Nov. 04, 09:13:11 »
Előzetesen egyeztettem Yoruichivel

Szeretném NJK-ként átvenni Lillitu de Sepharial arrancart.
Link: Előtörténet

5
Karakura / Tündérkönny
« Dátum: 2016. Okt. 31, 20:41:49 »
Titokzatos köd takarta be az utcákat. Sűrű volt, akár vízzel is össze lehetett volna szemre téveszteni. Nem is csoda, a világítás a város ezen részén borzalmas volt, haloványan pislákoló lámpapóznák csupán árnyakként, mintsem fényforrásokként tűntek ki a holdtalan éjjelen. Bár ki tudja, lehet talán hold csücsült a felhők mögött, mindebből viszont semmit sem lehetett lentről látni. Yruzza unottan, és jól lakottan sétált egyet a gondtalan éjszakában. Síri csend uralkodott… mígnem egy éles hang, egy sikoly nem törte meg a hangtalanságot. Akaratlanul is felkapta fejét, de semmit sem látott a hang forrása felől… azonban érzett valamit. Valami furcsát. Hiába, nem erőssége a reiatsu kezelése, érzékelése, így azon kívül, hogy érezte, valami nincs rendjén, többet képtelen volt megállapítani. Gyenge szél támadt fel, ám pont a hangforrás felé fújt, így még ez sem segítette… ellenben egy újságcikket sodort a lábához. Nem igazán foglalkozott volna a dologgal, ha a főcím meg nem ragadta volna tekintetét.

Nyomtalan eltűnések terrora.

Az elmúlt napokban több bejelentés is érkezett, hogy emberek tűntek el nyomtalanul. A félelemre ad okot az is, hogy több, különböző pontból is jelentettek eltűnéseket, ám mindez a városon belül. A rendőrség nagy erőkkel keresi az áldozatokat, ugyanis nagy a valószínűsége, hogy emberrablások állnak a titokzatos eltűnések között….

Eltöprengett a dolgon… elvégre, a sikoltás szorosan kapcsolódhat ehhez… és ha igaza van, akkor itt valami nincs rendjén. Hiszen pár perce még érezte, hogy nem hétköznapi erő lapul előle. Talán maga az emberrabló volt, aki esetlegesen nem is ember. Összehajtogatta az újságpapírt, majd tovább indult, egyenesen oda, ahonnan a sikolyt vélte felfedezni. Nem látott semmi különösebb jelet, vagy nyomot. Tulajdonképpen most tudatosult benne, hogy neki ehhez semmi köze. Most, mikor egy ismerős arcot pillantott meg. Nem is igazán tudta, hogyan is érezze most amiatt magát, hogy ő is ott volt. A szőke nő arcvonásai mélyen megragadtak Yruzza emlékezetében, ahogy az is, mennyire “jóban” vannak Nayarával. Merthogy eme kapcsolat igencsak egyoldalúnak tűnt. Az espadát inkább bosszantotta a másik, de valamiért mégsem tett ellene semmit.
- Üdv… mi járatban?- tette fel kérdését, miközben teljesen belemerült az újságjába. Legalábbis ezt a látszatot akarta kelteni. Nem tudta megindokolni miért, de nem szívesen nézett volna farkasszemet a nővel…. Mind kisugárzása, mind stílusa idegen volt és zavarba ejtő, mégis… titokzatossága miatt felkeltette Yruzza érdeklődését, ám ezt igyekezett a lehető legjobban palástolni.

6
Karakura / A tél első hírnöke... a Hófehér Lidérckirálynő
« Dátum: 2016. Okt. 29, 08:47:25 »
Hideg, őszi reggel köszöntötte az Emberek Világában. Szürke pamacsok takarták a kék égboltot, nem engedve teret még a hatalmas égitest, a Nap sugarainak sem. Kifakult színekbe öltözött a város. Ez a jelenség is, mint sok más, lenyűgözte lényét. Nem gondolta, hogy a Nap fényei keltik életre a ragyogó színeket, melytől az ősz olyan különleges. A hideg azonban még kicsit az ő bőrét is csípte, azon kevés emberek, kik ilyenkor már kimerészkedtek, gomolygó füstöt leheltek a hidegbe. Yruzza is megpróbálta, de a testhőmérséklete okán semmi sem történt. Grimaszolva konstatálta a helyzetet, majd tovább sétált. Korai reggelre való tekintettel az emberek többsége még aludt, vagy lustálkodott, de az utcákra semmiképp sem óvakodott ki. A csendességet a házak közt üvöltő szél törte meg.
”Furcsa egy világ ez… mégis pont ezért érdekes.”
A felfedezés izgalma szétáradt a testében, szemei ide-oda cikázva gyűjtötték az információkat. Fák, melyek levelei a lángvöröstől a citromsárgáig, minden színben pompáztak, kertek, hol a fű gondosan volt lenyírva, házak, melyek menedéket nyújtottak a halandóknak a hidegtől. Látott ezer meg egy különféle dolgot, mely Hueco Mundo sivárságában nem fedezhető fel. A város ennél is nagyobb volt, óriási házak alkották a betonrengeteg fáit. Utcái bár kihaltak voltak, Yruzza biztos volt abban, hogy a nap későbbi szakaszában ezek megtelnek élettel és nyüzsgéssel. Most azonban csend uralkodott. Tekintete végigsiklott a látképen, és egy emberalak törte meg a tökéletes magányt. Egy nő… ki közülük való volt. Csodálkozva figyelte a hófehér jövevényt, ahogy kecsesen járta az utcákat. Ezüstös haja könnyedén lobogott a szélben, lépései messziről is kifinomultságot éreztettek. Yruzza egy kisebb ház tetejéről figyelte, ahogy a gyönyörű nő magányában sétál. Nem tudni, mi járatban van errefelé. Szeme akaratlanul is végigfutott vonásain, majd vöröslő szemeit megpillantva a közeli lámpapóznára ugrott, s onnan pedig a talajra. Alig egy lépésnyire állt meg előtte, s mélyen a szemeibe bámult. Sárgászöld írisze csillogott, ahogy egyre közelebb és közelebb hajolt, megszegve minden erre vonatkozó illemszabályt. Nem zavartatta magát ebben a helyzetben, nem állt szándékában egyebet tenni, mint közelebbről is megcsodálni az arrancart.
- Ki vagy… idegen?
Hangja halk volt, tele kíváncsisággal. Válaszát megvárta, és csak utána röppent mögé.
- Érdekesnek tűnsz. - duruzsolta a fülébe. Ezután ismét előtte tűnt föl.
- Veled tarthatok?

7
Lezárt harcok / Vöröske és a Farkas
« Dátum: 2016. Okt. 19, 15:30:16 »
Kellemes hűvös borzongatta meg, ahogy átlépett a halandók világába. Sötétedett. A Nap utolsó fénysugarai csillogtak a megannyi színben pompázó égbolton, maga Yruzza is csodálva figyelte a jelenséget. Soha azelőtt nem látott ilyet, így kifejezetten elnyerte a tetszését a látvány. Övébe dugta hüvelyk ujjait, kényelmes sétába fogott az árnyékokkal tarkított kis ligetben. Ősz volt. Levelek milliói surrantak, zörögve emelkedtek a földtől el, majd ahogy alább hagyott a szél, ismét a porba hullottak. A fák ágai feje felé borultak, néhol átengedve a feltörekvő Hold lidérces fényeit. Felpillantott az égre, és elcsodálkozott. Megannyi apró pont tündökölt felette, nem tudta hova tenni őket. Más, jóval távolabbi holdaknak tudta be ezeket, hiszen ő csupán ezt az égitestet ismerte. Annyira megtetszett neki az általa megpillantott égbolt, hogy útja a fák közül egy fűvel borított tisztásra vezetett, hogy teljes egészében gyönyörködhessen a csillagos felszínen. Kényelmesen feküdt el az avart arrébb söpörve, kezeit feje alatt összekulcsolta, és egész lényét átjárta a nyugalom. Egy ideig. Emberek kezdtek megjelenni, hangos csoportot alkotva. Kiabálva beszélgettek, ahogy az alkohol hatására billegve támolyogtak egymás mellett. Yruzza szúrós pillantást vetett rájuk. Ketten is közülük arra nézett, de nem látták, nem is láthatták, hiszen gyenge, halandó lelkek voltak csupán. Mégis, ő érezte, hogy egyikük nagyobb energiák birtokosa, ő, ki a társaság közepén állt. Látszólag ő nem tartozott a csapathoz, mi több, nem is illett oda. Meghunyászkodva mindennemű atrocitástól, hagyta, hogy lökdössék beszólogassan neki. Látszott rajta, hogy nem szabad akarata hozta ide. Tekintete Yruzza felé fordult, egyértelműen látta a férfit. Valahogy nem látszott rajta a meglepettség. Ez azt eredményezte, hogy a kiszemelt szemöldöke szökött fentebb a homlokán.
“Mi a franc? Mintha nem először látna engem.”
Persze tudta, ez lehetetlen, ritka számba megy, hogy erre a világra teszi a lábát, és még ritkább, hogy szemtanukat hagy. Most sem tervezte másképp. Felállt, majd komótosan a csoport felé indult. Aztán megtorpant. Valami sokkal érdekesebb illatot fogott, töményebb, erősebb lélekenergiát. Közel azonos, ha nem ugyanazon szinten állhatott a nő, akire szemei meredtek.
“Megcsókolta a tűz.”
Akár kedvére való is lett volna a látvány… ha nem shinigami lett volna. Vörös haja kifejezetten tetszett neki, ritkának, szépnek gondolta ezt a külső tulajdonságot. Szeme végigfutott rajta, talán el is nehezült kicsit emiatt, ugyanis fájóan tapasztalta, hogy gyönyörű lélek áll előtte. Szerette a szépet, ritkán mutatott hajlandóságot afelé, hogy elcsúnyítson egy ilyen testet vérrel és sebekkel, de nem igazán látott más megoldást.
- Bár lennél közülünk való, halálisten. - sóhajtotta. Szavaiban őszinte sajnálat lappangott, izmai azonban megfeszülve készek voltak bármikor cselekedetre bírni testét.
- Mi dolgod itt, shinigami?
Ahogy a választ várta, lassan megindult felé, egyenlőre békés szándékkal. Tartott a másiktól, nem bízott meg benne, kíváncsisága azonban felülkerekedett rajta, tudnia kellett, ki is ő, és mi szél fújta erre. Az ember fiú őket figyelte, míg az egyik egy hatalmasat nem lökött rajta. Tehetetlenül esett a hátára, azok röhögve állták körbe az áldozatot. Rugdalni, ütni kezdték, ahogy a fiú összébb húzta magát, közben hagosan szidalmazták.
- Nem kéne tenned valamit, Tűzhajú lány? - mosolyodott el halványan. Ő teljes érdektelenséget mutatott a kis jelenet iránt kíváncsi volt, hogy a halálisten is, vagy kész beavatkozni.

8
Lezárt küldetések / Kalandorok Könyve
« Dátum: 2016. Okt. 19, 09:24:46 »
Résztvevők:
- Yruzza Alexander
- Nayara Tarin
- Lillitu de Speharial
- Aikawa Chiyo
- Ryuunosuke Zilberschlag

(click to show/hide)

Felügyelet: Shihouin Yoruichi

Hueco Mundo… sosem változik. A kezdeti izgalom kimúlt Yruzzából, pár nap leforgása alatt többnyire megunta Las Nochest is, így unott arckifejezése nem volt meglepő. Csendes volt a torony. Lillitu ujjai nem járták a zongora billentyűit, pedig ő igencsak kedvelte a lágy melódiát. Furcsán kihalt volt minden. Ryuunosuke és Lillitu könyveket bújtak, míg Yruzza szemei zsákmányt kerestek a homokdűnék között. Az ablakban ült, és figyelt. Füleit nem megszokott hang ütötte meg. Kezdetben nem tulajdonított neki fontosságot, ám nem hagyta nyugodni a dolog, miután ráeszmélt, hogy a hang tulajdonosa espadája társaságát képezi. Lepattant hát a leshelyéről, és a hang után indult. Finom léptei okán aligha hallhatták meg közeledését, ám esze ágában sem volt titokban maradnia. A homályos fénybe lépett, hogy mindkét nő jól láthassa. Vendégük alig maradt el magasságban Nayarától, és szépsége sem volt utolsó, mégis, furcsa teremtésnek tűnt. Yruzza felegyenesedett, ritka pillanatok egyikeként mindenki fölé magasodva, úgy hajolt közelebb az idegen jövevényhez.
- Ki vagy? - címezte kérdését az előtte álló lánynak. Arca kifejezéstelen maradt, szemei azonban csillogva vizsgálták a lány arcának minden pontját, majd a kék szemeken állapodott meg. Mélyre ható tekintete talán enyhített tolakodó modorán, érdeklődéssel figyelt a lány szavaira, ha ő hajlandóságot mutat a bemutatkozásra. Ezután úrnőjére pillantott. Szemeiben rosszallást keresett, maga sem tudja miért. Azt várta, megszidja, annak okán, hogy csak felé mutathat érdeklődést. Ha megtette, úgy elmosolyodott, halványan ugyan. Akár megtette azonban, akár nem, elhátrált a szőke nőtől, furcsán idegennek találta kisugárzását. Nem tudta, hova tegye ezen érzését, így Nayara mellé lépett, és a falnak támaszkodva jelezte, hogy a beszélgetés hallgatósága óhajt lenni. Úrnője talán már idegesen is készülhetett kizavarni Yruzzát, vagy bele is törődhetett jelenlétébe, amikor Ryuunosuke jelent meg, mint nem kívánatos személy. Yruzza szerint. Hangja izgatottsággal volt teli, ahogy a könyvtárhoz invitálta a másik hármat. Ő, ki eddig a falat támasztotta, nem tudta mire vélni a dolgot, ha nem épp Lillitu zongorázik, kevés más dolog tudná lekötni odafent figyelmét. Talán a nő párnái, azonban őt eltiltották azoktól, mondván, hogy szerezzen sajátokat. Végül neki sem volt maradása, hiszen Nayara és az idegen is a hírhozó után indult, neki pedig nem volt kedvére a magány.
- Mégis mi ennyire fontos? - kérdezte fagyosan. Ritkán szólt a másikhoz, még ritkábban normálisan. Társalgásuk többnyire veszekedésnek volt nevezhető, így ez a kérdés kimondottan elfogadható módon lett feltéve. Talán Nayara vendége előtt akart viselkedni, vagy csupán nem volt kedve újabb ellenségeskedéshez, ezt maga sem tudta, de nem is foglalkoztatta a dolog. Csak követte a többieket. Lilli már várta őket. Párna hegyeken ücsörgött törökülésben, kezében poros könyvet szorongatott. Yruzza arca kezdett eltorzulni.
“Ha ez valami tréfa….” - gondolt ezzel Ryuunosukera. Még talán a nő iránt is ellenszenvet kezdett érezni, pedig őt kedvelte is. Ő azonban fel sem véve a grimaszt, úgy fordult, hogy minden szem rá szegeződjön, úgy dugta mindenki orra alá a könyvet. Körbeülték. Még maga Yruzza is. Megtehette volna, hogy magányosan duzzog, ám kíváncsisága marasztalásra bírta, és különben sem szerette a magányt. Lilli belelapozott a könyvbe, majd egy oldalnál megállt. Egy térkép volt az. Régi, akárcsak a könyv. A lapjai megsárgultak és a széleik cakkozottak lettek, ahogy a kor elszállt felette. A lány keze azonban óvatos volt. Furcsa betűk tarkították a térképet, valamint egy nagyobb, kiemelt rajz, egy városról. Felette az állt, hogy “Atlantis”. A cirkalmas betűk közepette volt, hogy általa is olvasható szavakat látott, így egyre inkább érdekelni kezdte a dolog.
- Mi ez a térkép? - tette fel a kérdés, véletlenül sem a másik férfinak célozva, sejtvén, hogy ő többet tud nála. A lány válaszolt. Ez egy térkép volt, ahogy Lilli mesélte, amin a múlt nagy birodalmai voltak feltüntetve. Köztük van a legendás Atlantisz is. Yruzza érdeklődve figyelte a lány beszámolóját, majd ahogy végzett, a víz alatti várost ábrázoló rajz alá bökött. Furcsa betűk voltak oda írva, Lilli azonban el tudta őket olvasni. Hangosan tette meg. A betűk csillogni kezdtek az ujjai alatt, minden tekintet oda tapadt. A rajz, amely Atlantiszt ábrázolta, szintén fényleni kezdett, majd Yruzza szédülni kezdett. Ahogy végignézett a többieken, ők is ugyanezt tapasztalhatták meg. A tenger jellegzetes, sós illatát érezhették, lassan magát a vizet is, ahogy a könyv lapján nem normális jelenség zajlott. Megelevenedett. Egy aprócska örvény kavargott, körbe, és egyre csak nőtt. Hátrálni próbált, de képtelen volt megmozdulni. Vízcseppeket érzett az arcán és szelet. Hallották a tenger morajlását, ahogy feltámadtak a hullámok, majd lassan az örvény elnyelte egész testüket. Tehetetlenül hánykolódtak, forogtak, hogy lentebb kerüljenek, míg el nem nyelte őket a víz. A nagy felfordulásban Yruzza Nayarát kereste volna tekintetével, vagy bárki mást, még Ryuunosukét is szívesen látta volna most, de szemét marni kezdte a só, így képtelen volt bármit is látni. Szemeit összeszorítva, idegesen kapálódzott a remélt felszín felé rúgva magát a vízben. A friss levegő áldásként érte, kétségbeesetten kapkodott utána, majd vöröslő, könnyes szemekkel pislogott körbe, hogy mindenki meg van-e. A só igencsak kikezdte a szemét, nem szokott hozzá a tengerhez, hiszen Hueco Mundo nem bővelkedik ilyenekben. Miután mindenki megkerült, és lábuk újra talajt ért, észrevehették, hogy egy óriási barlangban vannak. Hatalmas, íves boltozatú üreg volt, minden bizonnyal a tenger alatt. Csupán ekkor érezték, mennyire ki vannak merülve. Mintha minden erejük elhagyta volna őket, akár a közönséges halandók… Utuk egy irányba haladhat csupán, egy távoli óriás kapu felé. Részletesen kidolgozott szoborművek díszítették. Hatalmas tengeri szörnyekkel harcoló embereket ábrázoltak, ahogy közrefogták az utat. Embereket pillantottak meg a biztos távolból, volt esélyük mérlegelni a helyzetet. Fegyveres katonák őrizték a kaput, szigonyokkal, dárdákkal és kardokkal ezüstben csillogó vértben. Épp egy férfit ellenőriztek, aki át akart kelni a kapun. Nem tehette meg. Nem élte meg azt. Bár a távolság nem engedte kihallani a beszélgetést, az látható volt, hogy heves vitából került ki vesztesen a férfi. Megrökönyödve hullott a porba, ahogy a katona kihúzta belőle a vértől megfestett dárdát. Egy kisgyermek felsikoltott. Sokan, és még többen vártak, hogy bebocsájtást nyerjenek. Az őröket megfigyelve Yruzza elhúzta a szája szélét.
- Most mi legyen?


(click to show/hide)

9
Arrancar / Yruzza Alexander
« Dátum: 2016. Okt. 16, 15:01:28 »
    adatlap

Név: Yruzza Alexander
Faj: Arrancar
Nem: férfi
Születési idő: ismeretlen
Kor: ismeretlen
     ♦ Emberként: ismeretlen
     ♦ Lélekként: ismeretlen
   
jellem
Az emlékeinek hiánya kihat egész jellemi énjére, létezésének meghatározó alakítója eme hiánynak a hatására kialakult kíváncsiság. Ez a tulajdonsága adja lelke gyermeki részét.
Talán nem is meglepő, hogy egy arrancar a hosszú évek alatt harcossá nőtte ki magát, hiszen ennek köszönheti azt, hogy most ott tart, ahol. Igencsak rideg személy, kinek arca ugyanazt az unottságot tükrözi szinte minden esetben, így talán ellenmondásosnak hangozhat, hogy kedveli mások társaságát, sőt! Számára a magány maga a kín, hiszen képtelen kiélni kíváncsi természetét a hatalmas homokos pusztán. Harcos jelleme révén vakmerő, hidegvérű, kegyetlen gyilkos. Nem igazán ismeri a félelmet, sem a könyörületet, addig harcol, amíg valaki meg nem hal. Nem szeret túlzottan sokat beszélni, kivétel ez alól az olyan esetleges pillanat, amikor kíváncsisága miatt kénytelen hosszasabb bájcsevejbe kezdeni.
Mivel nála a normális adrenalin szint is magas, szereti a nyugtató hatású dolgokat, mint a lágy zenét, ám ez képes gyengepontjául is szolgálni, hiszen nyugodt perceiben képtelen a harcra, sőt, van, hogy el is alszik. Természete nem túl bonyolult, könnyen megfejthető.
Érzelmeit mások iránt három csoportba lehet tenni. Első az, amikor valakit érdekesnek talál. Ilyenkor kötődést érez a személy iránt, és igyekszik kiismerni, a személyes teret, és egyéb erkölcsi normákat átrúgva, számára ezek semmit mondó formaságok. Aki iránt kötődik, azt egészen addig, míg eme kíváncsiság fenn áll, mondhatni kedveli, bár ez attól függ, mennyire heves is az ő kutatási vágya a másik iránt. Van a közömbös, akit unalmasnak tart. Ilyenkor teljes érdektelenséget mutat, talán teljesen levegőnek is nézi az ilyen személyeket. Utálatát is el lehet nyerni, ez lenne a harmadik csoportja érzelmeinek. Ilyenkor szó nélkül ránt kardot, és halálig harcol. Persze van, hogy nem bocsátkozik harcba, ám ezt igencsak nyomós érveknek kell alátámasztania, hogy a nem, miért is nem.

 
kinézet
- Testmagasság: körülbelül 2 méter magas
- Testsúly: 87 kilogramm
- Bőrszín: fehér
- Haj: szőke, viszonylag rövid, bár tincsei könnyedén a szemébe szökhetnek, ha a szél épp arra fújja
- Szem: írisze a sárga és zöld színeiben villódzik, a fényviszonyoktól függ, hogy melyik szín mennyire látszik
- Testfelépítés: magas, izmos férfiú, akin látszik, hogy volt már köze harchoz
- Ruházat: fehér hakama fekete övvel rögzítve
- Hollow vonásai: a lidérclyuk a nyakán található, közvetlenül a gége alatt található, átmérője nem nagyobb, mint 4 cm, maszkja darabja pedig egy megmaradt alsó állkapocs, amely fültől fülig ér, még az éles szemfogak is megmaradtak rajta
- Egyéb ismertetőjegyek: szemfogai az átlagosnál nagyobbak, járása, mivel többnyire guggol
 

   resurección

Név: Bestia de Gévaudan (Gevaudani fenevad)
Parancs: Hikichigire! (Tépd szét!)


kinézet
Yruzza a pusztakezes harcban jeleskedik, így resurecciónja is erre épül. Reiatsuja nagy részét az ökleibe koncentrálja, ami így a kezei körül farkasfejekként körvonalazódik. KATT
Ezen fejek képesek harapni, tépni, marcangolni az ellenfelet, ugyanakkor védelmet is jelentenek a gyengébb támadások ellen, amennyiben a támadó felület mérete lehetővé teszi ezt, (ez azon képességekre értendők, amiknek az erősségüket meghatározó pontszámuk kevesebb, mint Yruzza resureccionra tett pontjainak száma. A védekezés feltétele, hogy a támadás a farkasfejet érje, csupán ekkor lehet védekezésre is használni.)

alma de lobo (farkaslélek)
Yruzza képes elengedni a farkasfejeket, amik egy tőle számított 10 m sugarú körön belül képesek mozogni. Ez a kör minden ressu~ra tett ponttal 1 m~rel növekszik. Ezek a farkas fejek összeköttetésben vannak Yruzza~val, hisz irányítja őket, így a begyűjtött érzékeket (szaglás, látás) továbbítják az arrancarnak. De Yruzza képes ezt az érzékelés továbbítást el is zárni. A farkasfejek többek között az ellenfél felkutatására, vagy a figyelmének elterelésére kiválóan alkalmazhatóak. Emellett úgyszintén harapni - marcangolni képesek.
el colmillo (tépőfog)
Yruzza kezeihez csatlakoznak a farkasfejek. Ökölbe vannak szorítva a kezei. Ahogy kinyitja a tenyerét, azzal ellövi azt a farkasfejet, ami ahhoz a kérfejéhez csatlakozott. Az egyenese irányba halad, miközben maga a farkasfej felgyullad, és amikor nekicsapódik valaminek, felrobban. Maximum távolsága 50 méter. Ez ressura tett pontokkal 2 méterrel növekszik.




élettörténet
„Ha gyenge a lelked, tompa a kardod él.”

Vadászat

Létezése értelme a túlélés volt. Gyűlölt, ölt és fájdalmat érzett. Egy négylábú, esztelen gyilkos volt, ki fel sem fogja, mit tesz. Akár egy vadállat, aki a vadon sűrűjében igyekszik életben maradni, és ezért képes bármi mást feláldozni. Ő megtette. Feladta önmagát, saját valóját, hogy tovább élhessen. Ösztönös volt ezen cselekedete, akárcsak fajtársainak, egy volt azon lelkek közül, akik erre a sorsra lettek kárhoztatva. Borzalmas, kietlen világ adott otthont számukra, a kopár sivatag felett sötét égbolt terült el, melyet csupán egy világító égitest, a Hold szerény valója díszített. Már a látkép hangulata is őrjítő volt, komor színek birodalma, egybefüggő homoktenger, itt-ott pár rommal tarkítva, mely csupán még inkább azt erősíti az itt élőkben, hogy semmijük sincs. Minden elromlik, összedől, akár egy kártyavár a lenge tavaszi széltől is. Apróságok talán, de sok apróság egészet alkot, és ezen, torz világot szüli meg.
Csaholva üldözte a prédát, mely a végkimerülés határán volt. Így vadászott. Kitartóan. Kezdetben ellenfélre akadt benne, ám a fekete ruhás alak nem számított rá, hogy egy közönséges hollow lehet ilyen erős. Farkasszemet néztek, mindkét fél tekintete határozottságban úszott, ahogy kard feszült karomnak. A shinigami ügyesen forgatva fegyverét sorra megvédte magát a szörny karmaitól, melyek felszabdalták volna teste egészét, ám ahogy a harc hossza nyúlni kezdett, lihegve nézett ismét szembe a hollowwal. Megváltozott a tekintete. Félelmet pillantott meg a szörny, megcsillant a szeme, ellenfele kezdte felismerni, hogy fogytán ereje. Megújult erővel támadott, és a halálisten egyre lassabb mozgása lehetővé tette, hogy többször is felszántsa bőrét éles karmaival, friss sebeket ejtve áldozatán. Vér buggyant ki a vágások nyomán, teste megremegett, így eredt futásnak… mindhiába. Levegőért kapkodva zihált, riadtsága már feltűnően felszínre tört, tudta, ha megáll, meghal. Mégsem futhatott örökké, és ezt a szörny is tudta. Az ő teste nem erre lett kitalálva, ellenben a hollowé igen. Négy, erős lábon futott, minden izma megfeszült, teste karcsú, siklott a lábak után. Csattogtatta állkapcsát, prédája megrémülve futott a túlvilági farkas elől. Egyre lassult a fekete ruhás, nem bírta a tempót, feje kezdett elnehezülni, ahogy a tüdejéből kiszökött minden levegő. Reménytelenül kapkodott utána, és testét próbálta befolyása alatt tartani, mozgásra bírni, ám a kimerültséget nem győzhette le. Lábai feladták a harcot, megbotlott, és a földre hullott. A vadász lendülete révén átugrotta a szerencsétlent, úgy fékezett le, majd megfordult. Szembenézett az áldozatával. A földön hevert, hangosan zihált, és kezével próbálta vonszolni magát, ám ő is tudta, hogy nem menekülhet. A hátára fordult, elkeseredetten fogta remegő kezébe kardját, és ellenfele felé tartotta. Megindult. Elrugaszkodott, és áldozata felé ugrott. A remegő kéz egy utolsó próbálkozással a szörny felé lendítette kardját, ám az a levegőben a szájába kapta, és kitépte a halálisten kezéből. Apró csíkban csorgott a nyála, melybe egy kis vér is kavarodott, ahogy a penge felsértette a pofáját, ám ez annyira elenyésző seb volt, hogy tudomást sem vett róla. Nyaka megfeszült, látszottak az izmai, amik összerándultak, ahogy a kard darabokra hullott a fogai közt. Hangos sikoly törte meg az éjszakai csendet. Fogai a húsba mélyedtek, kitépett egy darabot, majd egy mozdulattal elnyelte. Kínkeserves halál volt ez, sikoltva hörgött, ahogy a lába, majd a gyomra is szétmarcangolódott. Vonaglott, és vergődött a fájdalomtól, ahogy a lidérc darabjaira tépte szét, semmi nem maradt belőle, csupán az utat színező vértócsa. Gyilkosa felpillantott, a semmibe meredt, érezte, ahogy átjárja az áldozata által megszerzett erő, libabőrösen rázta meg magát, majd szeme újra éhesen vizsgálódott. Nem volt ennyi elég, ennie kellett. Csaholva indult tovább, a levegőt szimatolva újabb zsákmány után. A szél ezúttal mellé szegődött, az éjszaka frissében halál szagot lehetett érezni. Újabb áldozatot talált...

Öntudatra ébredés

Börtön. Egy testbe zárt lélek volt, kinek tudata már szikrázva próbált lángba borulni. A felszínen volt, egy karnyújtásnyira attól, hogy lehessen valaki. Egy otromba kaszás testébe száműzetett, több ezer sorstársával együtt, ha tehette volna, egyesével tépte volna szét a többi lelket, ám test híján képtelen volt erre. Csupán volt, mégis, létezése kezdte értelmét veszteni. Dühe mérhetetlenül, minden mást elnyomva tombolt benne, csupán az éhség csapódott párként ezen heves érzelme felé. Lelke rabságba lett taszítva, ő pedig lázadva szakította el láncait. Felszínre tört, eltaposva mindenki mást, oly erős tudata megszállta az otromba óriást. Gyomra kongott az ürességtől, ahogy már évek óta nem evett, őrülten vetette rá magát a tudatlan Gillianokra, és felfalta azokat. Fejlődött…

Új test, új lélek

Szemét kinyitva, egészen újnak tűnt ugyanaz az unalmas, kietlen pusztaság, melyet talán otthonnak lehetett nevezni. Furcsállta könnyed mozdulatát, mellyel a kezét az arcát takaró maszkhoz kapta. Az idegen végtagra csodálkozott, ahogy az az ő parancsainak eleget téve mozgott. Hitetlenkedve vizsgálgatta, forgatta új kezét, mely egy egészen új teste részét képezte. Tündöklő, fehér páncélja alatt megborzongott, ismét elemében érezhette magát. Gyilkos fegyverek kész hadával lett felszerelve, éles karmok és fogak, gyilkolásra éhes szemek, és izom. Felegyenesedett, ám járása bizonytalan volt. Sosem emelkedett még így két lábra. Megszédülve guggolt vissza, megrázta magát, majd újonnan szerzett testét fokozatosan kezdte mozgásba hozni. Próbálgatta a határait…

A maszk

Szemei fenyegetően villogtak az őt kerülgetők felé. Akár egy sarokba szorított oroszlán, mely körül hiénák köröznek kiéhezetten. Hárman voltak ők, maguk is tovább léptek már a féreg szinten, és falkában vadásztak a magányos fajtársakra. Vicsorgott, és oda-oda csapkodott zaklatóinak, forgolódva igyekezte védeni a hátát, miközben azok incselkedtek vele. Mindenki a másikra várt. Pattanásig feszültek az idegek, nem lehetett bírni tovább, muszáj volt kitörnie. Megvárta, míg az általa leggyengébbnek hitt ellenfele a háta mögé kerül, és a legerősebbre vetette rá magát. Lendületét használva feldöntötte a szerencsétlent, majd a torka felé kapott, és egy jókora darabot tépett ki. Amaz hörögve kapott a sebhez kezével, ám halála biztos volt. Egy pillanatig még vergődött fájdalmában, némán tátogva levegőért, aztán az élet utolsó szikrája is elhagyta testét. A másik kettő sem maradt el, két oldalról támadták le a gyilkost. Hátát támadó ellenfelét arcon csapta vaskos farkával, aki így egy puffanással mellette landolt, míg kezével az oldalba érkező arca felé kapott. Belemart, feltépte a pofáját, csupán ekkor vette észre, hogy az ő testéből is vér hömpölyög a homokra. Egy kéz állt ki a hátából, mely áthatolt a gyomrán. Kiköpött, fájdalmában összébb húzta magát. Megragadta a kezet, és tulajdonosát magához rántotta. Az még inkább harcképtelen volt, arca fele már hiányzott, tett róla, hogy az is eltűnjön. Lihegve tépte ki a kezet testéből, majd végtagjaira nehezedett. Teste egésze remegett a fájdalomtól, és tudta, hogy egyik ellenfele még sértetlen. Vérszemet is kapott, egyből rávetette magát, és az arca felé kapott. A maszkja oldalát kapta el, és a mozdulat hatására egy darabja letört. Ereje végét bevetve amaz nyakát a markaiba kapta, és szorította, ahogyan csak ereje engedte. Szemei bosszútól izzottak, majd elfintorodott gyávaságot felfedezvén, és egy mozdulattal darabokra törte a nyakat tartó vázat. Ellenfele feje élettelenül billent oldalra, undorodva lökte el magától a holttestet, majd az arcát takaró burkolathoz kapott. Érezte a hiányt, melyet ellenfele okozott. Elszállt az agya, és vadul kaparni kezdte a helyét, vér folyt a karmai szántotta sebekből. A maszkját tépte. Kisebb, nagyobb darabokat tört le belőle. Már egészen csupasznak érezhette az arcát, amikor a világ mozogni kezdett körülötte. Kezei elernyedve adták meg magukat, fájdalma elviselhetetlen kínt jelentett. Hirtelen úgy érezte, zuhan, képtelen volt tovább eszméleténél maradni. Elsötétült számára a világ…


szeret

✔ ha különösen erős érzések fogják el (ilyen akár a fájdalom is)
✔ ha tartozhat valahova, valakihez
✔ a könnyed, lágy zenét, aminek dallama nyugodtságot áraszt (leginkább, amikor elmélyed az érzelmeiben)
✔ az adrenalint, az izgalmat, olyankor úgy érzi, hogy ismét él (ez leginkább harc közben fordul elő)
✔ új ismeretségeket kötni, megismerni másokat
    nem szeret

✘ a magányt
✘ azon harcokat, ahol az ellenfele trükkökkel, és egyéb bohóckodással akadályozza a harc valódi menetét
✘ a lepusztult, sivatagi világot, tehát így magát Hueco Mundot
✘ ha lenézik, átnéznek rajta, feleslegesnek vagy gyengének tartják
✘ ha cukinak tartják, vagy akármilyen módon megkérdőjelezik a tekintélyét


Oldalak: [1]