Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Amatsuji Nobuyuki

Oldalak: [1]
1
Shinigami / Amatsuji Nobuyuki
« Dátum: 2017. Jan. 14, 18:43:38 »

alapadatok...
engedélyek: Shihouin Yoruichi (multi indítása)

Név: Amatsuji Nobuyuki (Álneve: Watsuki Kaou)
Nem:  férfi
Kaszt:  shinigami
Születési ideje:  1346. január 20.
Kor:  670
~ emberként: -
~ lélekként: 670
külső...
  185 cm magas. Rövid, fehér színű, kócos, hullámos haja van, amit lilára fest. Aránytalanul hosszú frufruját alkalmanként fel szokta kötni, hogy ne zavarja a tevékenységében. Szemei élénk tengerkék színűek. Szembetűnő az orrnyergén vízszintesen átfutó kardvágásból származó sebhely. De hátán és jobb felkarján is visel hegeket a múltból. Tarkóján pedig egy nagyjából öt cm átmérőjű kör alakú minta található, melyet általában haja és ruhája eltakar. Leginkább olyan hatást kelt, mintha beleégették volna a bőrébe.
  Egyenruhája több rétegű, bonyolult felépítésű. Mely testőrként magánál viselt fegyverek elrejtését szolgálja. Hátán fekete, belül virágmintás haorit visel, melyet mellkasa előtt köt össze. Általában nem szokott belebújni csak, ha hideg van. Ezt a ruhaneműt anno kedvesétől kapta ajándékba. Jellegzetes kiegészítője a peónia virág, mely virágzásának idején gyakran tűzi azt mellkasára az Amatsuji címer mellé.
jellem...
  Annak idején bajkeverő, élénk jelleme visszafogottabb lett életében átélt események miatt. Noha nem veti meg a jó humort, mai napig szívesen részt vesz apró csínytevésekben. Kedves, nyitott természet, szívesen barátkozik. Bizalma egy életre szól, viszont ha azt eljátsszák, nehezen tud megbocsájtani. Neki nincs szüksége indokra, hogyha bajbajutottat lát nyomban segítsen neki, mely testőrként töltött időszakának lenyomata.
  Nehezen beszél gondjairól, nem szívesen terhel velük másokat. Titokzatosságával gyakran ment felmenői agyára, ezt a tulajdonságát mai napig őrzi.
  A Shimizu-ház szolgálatában töltött idő alatt kifinomultabb lett és tiszteletteljesebb, illetve türelmes. Eléggé nehéz kihozni a sodrából, de amennyiben ez előfordul, eléggé vérszomjas tud lenni. Illetve ez volt az időszak, ahol különösen megszerette a szépet, és értékelni kezdte a művészeteket és a hagyományokkal kapcsolatos dolgokat (festészet, zene, kalligráfia, ikebana, teaszertartás, stb.). Továbbá ekkor szerette meg a költészetet is, szívesen olvas régi könyveket vagy próbálkozik versírással.
  Nagyra értékeli az alkoholt (nagyfokú méregellenállása ellenére), legnagyobb kedvence a szaké, melynek nem csak fogyasztását, de elkészítését is élvezi.
felszerelések...
  • Dobótűk.
  • Kunaiok.
  • Dobócsillagok.
  • Különböző méregkapszulák.
  • Wakizashi, melyet öccsének kovácsoltatott születésnapjára, viszont azelőtt meghalt, hogy odaadhatta volna neki. A fegyver emiatt a Shoutei no Kokoro (Fiatalabbik testvér szíve) nevet viseli.
zanpakutou...
Név: Mayonaka Niryuusou (Éjféli Alantas Citera)
Típusa: hang
Kinézet: A zanpakutou alapformája egy tachi. Bronzszínű markolatvédője alatt szélvirág motívumok húzódnak. Kör alakú, hullám mintású markolatvédője van. Tokja sötét színű, márványszerű. Érdekesség a penge élében, hogy fehér színben ragyog, ha fény éri. Nobuyuki általában bal oldalára kötve viseli a fegyvert.
Parancsa: Hakkyou shiro, Mayonaka Niryuusou! (Tébolyodj, Éjféli Alantas Citera!)
Shikai forma: Megszólítását követően egy kusarigama alakját ölti magára. A fegyver kemény csontból áll éle sarlóformát vesz fel, végéből pedig hosszú lánc jön ki. Ez vágó és dobó fegyvert egyaránt, a lánccal lehet módosítani becsapódását, illetve annak segítségével vissza is rántható a fegyver. Továbbá a lánc végén található öklömnyi méretű nehezék segítségével elérhető, hogy a lánc a célpontra tekeredjen és ezzel Nobuyuki magához tudja húzni az ellent.
Képességek:
Passzív képessége: A láncnak a hosszát Nobuyuki képes befolyásolni mentális úton. Tehát változtatni tudja, hogy mennyire nyúljon meg vagy menjen össze. Minden szerzett 2000 LP után 1 méterrel nőhet az alap 1,5 méteréhez.

Komoriuta (Altató): A parancs elhangzása után a fegyver lánca kellemes búgó hangjátékot hallat, miközben mozgatja (pörgeti, eldobja a kusarigamát), ezzel andalító hatást fejtve ki ellenfeleire. Hátránya a képességnek, hogy a közelében állók mindegyikére kihatással van, nem tudja elkülöníteni a barátot az ellenségtől. (Nobuyukitól számítva a hatósugár: 1 zanpakutou pont/méter.)
1-7 pont: a fegyver által keltett kellemes hanggal tompítja az ellenfele érzékelést. A fegyver mozgatása alatt ellenségének figyelme akadozik, lassabb lesz a reakcióideje.
7-14 pont: a hang komoly másodpercekre (3 zanpakutou pont = 1 másodperc) képes elaltatni ellenfeleit a következő játékos körben.
15-21 pont: ha sikeres sebzést visz be ellenfelének a zanpakutouval úgy a fegyver által keltett hangra sokkal érzékenyebb lesz. A sikeres támadást elszenvedő ellenfélnél 1 zanpakutou pont = 1 másodperc ideig képes a következő játékos körben automatikusan elaltatni ellenfelét.
22-24 pont: képes teljesen elaltatni egy ellenfelét, ha sikeresen megsebzi a fegyverrel (hatásának ideje: 7 pontonként 1 kör).
előtörténet...
„Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle.”


  A lélek olyanná válik, mint az, akivel az idejét tölti.
  Fáradt mosollyal néztem farkasszemet a rács résein kikandikáló rideg, aranysárga szempárral.
  – Nem tarthatsz már itt sokáig, Amatsuji! – hörögte a ketrec túloldalán Yazen.
  – Már hány évszázada kérlek, szólíts csak Nobuyukinak – sóhajtottam fel.
  – Ne légy pimasz! A béklyó gyöngül, ha végre kiszabadulok innét első dolgom lesz felemészteni téged. A második lépésem pedig a családod lesz.
  – Nekem nincs családom – szavaim visszhangot vertek a folyosón. Yazen várt, csendben, míg csak a légzésünket lehetett hallani. A pillanat, mintha megfagyott volna. 
  – Valóban? – suttogta. – Kouennek is ezt mondtad, igaz? – arcomról lassan fagyott le a mosoly. – Pedig két szép gyermek. Melyiket szeretted volna elhozni nekem? A fiút, vagy a lányt? Mesélj, mi volt a lelked mélyén játszó érzés mikor úgy döntöttél, hogy egyedül térsz vissza, üres marokkal? – Jobb kezem magától mozdult, öklömmel erőteljesen csaptam rá a rácsokra. Yazen nem tántorodott el.
  Lehunytam szemeimet. Győzködtem magamat, hogy ne figyeljek a szavaira, hogy hazudik, hogy nem tudhat róluk.
  Kezemből éreztem lassan vér serken.
  Féltem.
  Nem ámíthattam tovább, előle nem rejthettem el az igazságot.
  – Hohó, csak óvatosan, drága Nobuyuki, a végén időd előtt tönkreteszed magad. – Ezúttal Yazen jóízű kacaja járta végig a szűk folyosót. – Mondd csak, milyen érzés a bűntudattal együtt élni, Nobuyuki?

  Bunki korszak első éve, Shiwasu 21. (1500. december 21.)
  Nem tudtam elfelejteni ezt a napot. Még most is tisztán emlékeztem a Kangetsukai bódító ünnepségének eseményeire.
  Éppen újabb palack szakéért mentem a kamrába, mikor egy kísértet állt elém. Az ital mámorában legalábbis így gondoltam, hogy nem lehetett más, mint egy szellem. Tévedtem.
  – Amatsuji Kouen vagyok. – A mögöttem álló az árnyékban bujdosott. Nem hagyta, hogy lássam az arcát. Tipikus Tsukimisou szokás volt, nem lepődtem meg rajta különösebben.
  – Látom humorodnál vagy Shuuji – nevettem el magam.
  – Nem viccelődöm – kilépett elém, az apró gyertya lángja megvilágította őt. Régóta elhunytnak vélt rokonom arca tisztán rémlett festményekről. Ugyanúgy nézett ki, mondhatni, semmit se változott. – A Yazenben gyöngülünk, szükségünk van a segítségedre. Nem maradhatok sokáig, ezért arra kell, hogy kérjelek, keresd fel Shinrit. Ő mindent el fog mondani neked! – nem kertelt, az információkat egy szuszra darálta le. Ezután távozóra is fogta, de nem hagytam magam. Hogy is tehettem volna? Nem engedhettem el magyarázatok nélkül, miután ilyen komoly témákat vetett fel. Ráadásul halotthoz képest igencsak elevenen.
  Amint észhez tértem a sokkból, nyomban utána iramodtam.
  – Hé, várj! Mi az a Yazen? És hogy érted, hogy gyöngültök? Kik? – sorjáztam kérdéseimmel, míg végre meg nem állt.
  – Hogy mi az a Yazen? – Kouen a csillagos eget kémlelte. Kereste a szavakat vagy csak habozott beszélni róla, nem tudtam eldönteni. – Családunkat megkeserítő szörnyeteget őrizzük ott évszázadok óta bilincsbe verve. Nincs meg hozzá az erőnk, hogy leküzdjük hatalmát. Az átokkal ellehetetlenít minket a cselekvéstől.
  – Milyen átok? – kérdeztem vissza óvatosan.
  – Korai halál az Amatsujik összes férfi leszármazottjára. Célja családunk kiirtása. Míg ott vagyunk emberi szemmel elfogadható életet tudunk biztosítani számotokra. – Kouen lassan levette a szemét az égboltról és felém fordult. – Te különleges vagy, sokáig éltél.
  – Tudtommal még nem haltam meg – nyögtem fel a kijelentésére.
  – Miután csatlakozol hozzánk, attól fogva viszont igen.
  – És ha nem akarok csatlakozni? – megvetettem a lábamat. Az egész… abszurd volt. Itt hagyni az életemet? Terveim voltak, konkrét elképzeléseim, kötelezettségeim! Különben is, hogy hagyhatnám hátra rokonaimat?
  – Akkor Shuuji lesz a következő. – Hűvös közlése nyomán meg se rezdült, megdöbbentett könnyelműségével. Shuuji, öcsém Rikuto egyetlen lenyomata volt. Túl fiatal még, túl sok igazságtalansággal eddig megélt éveiben.
  Ökölbe szorítottam kezeimet.
  – Egy helyben toporogsz Nobuyuki. Nincsen családod, konkrét céljaid, tanakodsz, pusztán eléldegélsz ebben a kényelmes világban, viszont Shuuji előtt ott van a jövő. Méltánytalan lenne kiszakítanod őt ebből az életből, rengeteg lehetőség áll előtte.
  Kifogásolni szerettem volna állítását. Bebizonyítani vannak céljaim, vannak álmaim. Mindezeket összevetve aprónak tűnt Shuuji lehetőségeihez képest. Önzőség lett volna tőlem görcsösen kapaszkodnom azokba az apróságokba, melyek az élethez kötöttek.
  Utáltam belátni, de igaza volt.
  – Mennyi időm van? – tettem fel a kérdést halkan.
  – Be kell fejezned az Eikyo-higit, amit a Lélektovábbképző Akadémia miatt félbehagytál. További részletekbe, majd Shinri beavat, már így is túl sokat időztem. – Bólintottam, hogy megértettem. Hagytam, hogy Kouen alakja lassan eltűnjön előlem.
  Nem nézett vissza, egyszer sem.

  Tembun korszak ötödik éve, Yayoi 4. (1537. március 4.)
  Shinri-ohjiue sejtette a nap közeledtét: A halál órája – így nevezte. Utólag be kellett látnom találó volt a név.
  Azt hittem, hogy kezdetben bele fogok őrülni a hallgatásba. Valószínűleg meg is történt volna, ha Souji-han nem keres fel Kouen-ohjiueval folytatott beszélgetésem után. Meglepetésemre tudott a Yazenről, a titokról, melyről én nem mesélhettem senkinek. Megkönnyebbülés volt megosztani valakivel a történteket.
  A halál órája.
  Egy kiküldetésen érkezett el hozzám. Mizushima Hiroshival a Rukongai Nyugati 42. körzetében kellett utánanéznünk egy lidérctámadásnak ötödmagunkkal. A missziót sikeresen hajtottuk végre. Egy erdei ösvényen tartottunk éppen hazafelé. Kissé lemaradva haladtam a csoport végén. Mikor megpillantottam a fák között Kouen-ohjiuet, szavak nélkül is tudtam mit kell tennem.
  – Hiroshi – torpantam meg. – Kérhetek tőled egy óriási szívességet? Tudom, mint testőr, arcátlanság ilyet tennem. De most, mint barát fordulok hozzád.
  – Huh, mi történt Nobuyuki? Ennyi év távlatában már igazán túltehetnéd magad azon, hogy előbb vagy barát és csak azután testőr – fordult felém, arcán játékos vigyorral. Mélyről jövő sóhajjal hunytam le a szemeimet.
  – Most komolyan beszélek – komoran pillantottam rá. – Számíthatok rád?
  – Persze. De miben? – határozottságom meglepte, az arcára volt írva. Sajnos az idő nem engedte meg részemről a finomkodást.
  – Megkérhetlek, hogy vigyázz rájuk? A családomra, ha én már nem leszek?
  – Mi ez így hirtelen? Túl nagyot kaptál a fejedre a hollowtól? Biztos vagyok benne, hogy egy kis szakétól rendbe jössz otthon. Na, gyere – megveregette a hátamat, nevetve indult tovább. Próbálta a szokásos módon túllendíteni magát a kényes beszélgetésen.
  De nem követtem, mint egy szikla ott álltam továbbra is.
  – Nem válaszoltál – jegyeztem meg. Hiroshi megtorpant, megvakarta a tarkóját, habozott.
  – Természetesen – felelte hosszabb csend után. – Nem tudom, miért kellett ezt megkérdezned – mikor hátra nézett, hogy felvegye velem a szemkontaktust én már nem voltam ott.
  Kouen-ohjiuet követtem. Távolról is hallottam miként az erdőben keresik nyomomat, szólítgatnak, de nem felelhettem rá.
  – Ez mindig ilyen nehéz lesz? – kérdeztem tőle. Mellkasom úgy éreztem lassan összeroppan a tehertől.
  – Ne azt kívánd a hullócsillagtól, hogy minden könnyen menjen. Hanem azt, hogy legyen erőd megküzdeni a nehézségekkel.
 
  Yazen – rögtön aznap megtudtam, hogy nem a hely, hanem a démon neve, akit ott őriznek.
  Ahogy megérkeztem az égbe nyúló börtönkomplexumba, már ott éreztem a fájdalmas bizsergést tarkómon. Egyre jobban lüktetett, miközben Kouen-ohjiue lekísért a szobához, mely mögött elzárva tartották a szörnyeteget. A sajgó fájdalomra azt mondta, hogy normális. Ez jelenti azt, hogy Yazen kitüntetett figyelmével. Nem éreztem magam megtisztelve.
  Aranysárga szemei csintalanul lestek ki a szűk rács résein. Dermedten álltam a félelem és a döbbenet egyvelegétől. Meglepetésemre, a nagyra tartott halottnak vélt ősünk: Shin-ohjiue állt szemben a kísérteties szempárral. Melyre, ha csak ránéztem már elfogott a rettegés.
  – Ő lesz a következő jómadár, Shin? – dörmögte a szörny. – Meddig fogod ezt a piszkos játékot űzni a családoddal? – nevetett fel. Hangjától kirázott a hideg. – Meddig éri meg elmenned? Nem tarthattok itt örökre. Ezt mélyen belül te is tudod, hiába hitegeted magadat! – Shin előre lépett. Egy szemvillanás volt, magam se tudtam követni a sebességet. A fegyver végigtáncolt a rácsokon, hamis hangjátéka visszhangot vert a falak között. Az aranysárga szemek eltűntek, a szörnyeteg visszahúzódott a rács mögötti kísérteties sötétségbe.
  – Ameddig szükséges, Yazen – Shin halk szavakkal lépett el a ketrectől. Remegve helyezte vissza a fényes fegyvert a tokjába. A kard pengéje valóban ragyogott! Nem csak mese volt, mellyel kiskoromban hitegettek. – A vezérség terhe… – Shin összerogyott, miközben ellépett a lezárt szobától. Kouen-ohjiue kapott utána, mielőtt elesett volna.
  – Döntést hozni, mikor nincs jó döntés. Tudom – fejezte be Shin-ohjiue szavait, ezután felém nézett. – Segíts – szólt. – Felvisszük.
  A halál órája.
  Egyre csak arra tudtam gondolni, milyen találó ez a név, miként láttam Shin-ohjiure keserves küzdelmét Yazen hatalmával szemben.
  Kouen-ohjiue mindeközben bonyolult szertartás részleteit készítette elő. Először azt hittem, hogy ősünk lelkének szeretné megadni a végső tiszteletet. De nem. Sokkal bonyolultabb ceremóniát igyekezett levezetni. A régi pergamenekből elcsípett sorok olyan varázslatról írtak, mely tiltott volt, kivitelezése pedig majdhogynem lehetetlen.
  Myoujou – nem értettem, miért akart próbálkozni vele, hogy mi célt szolgálhat. Egy hamisnak tűnő varázslat, mely a pergamenen azt bizonygatta összekovácsolható egy lélek a  zanpakutoujával. Egy másfajta élet… Már önmagában lehetetlenül csengett, Kouen-ohjiue mégis bízott sikerességében. Mikor megkérdeztem, hogy mi készteti erre a lépésre csak egy dolgot felelt.
  – A munka az munka, és nincs befejezve, amíg nincs befejezve.
  Én pedig nem kérdezősködtem tovább.

  Tempou korszak első éve, Shimotsuki 7. (1830. november 7.)
  Némán figyeltem Kouen-ohjiuét, miközben idegesen járkált fel-alá. Időnként magában beszélt, elragadta a hév, kezdett eltűnni valós önmaga, mindez körülbelül harminc éve kezdődött… Jobban visszagondolva Shin-ohjiue távozása után minden nap elvesztett egy keveset önmagából.
  Mindennek a hátterében a Myoujou szertartást véltem. A ceremónia sikeres volt, legalábbis így gondoltuk, mivel Jougenkawa nem tűnt el Shin-ohjiue halála után. Viszont ősünk lelke nem beszélt hozzánk, emiatt okkal feltételezte Kouen-ohjiue a varázslat sikertelenségét.
  De három évtizeddel ezelőtt sok minden megváltozott…
  Aznap, mikor Kouen-ohjiue kezdett feltűnően máshogy viselkedni. Aznap, mikor két és fél évszázad után először visszatérhettem „holtamból”… A feladatom adott volt: fel kellett keresnem Shinri-ohjiuet, hogy az ő tanácsa nyomán kiválasszuk a következőt, ki csatlakozik mellénk a Yazen őrzéséhez.
  A fiú fiatal volt még, de bölcs rokonom véleménye szerint ígéretes tehetség. Amatsuji Waotakának hívták, és nem tudtam nem észrevenni Shinri-ohjiue gyöngéd tekintetét, mikor a gyermekre pillantott. Shinri-ohjiue lilás szemeiben fájdalom tükröződött. Nehéz volt úgy hátrahagynom, hogy tudtam, ez a döntés kínokkal járt számára.
  Harminc év. Ennyi volt, amit a fiú még itt tölthetett közöttük. Távozásom előtt Jougenkawát átadtam Shinri-ohjiuénak. Mikor a fegyvert kiadtam kezeimből baljós sugallatom támadt, mintha elhunyt felmenőnket hallottam volna suttogni… Elkergettem a kósza illúziót.
  Nem maradhattam sokáig. Hiába vágytam találkozni családommal nem lehetett, csak felkavartam volna őket. Ennek ellenére kitérőt tettem. Szerettem volna látni még egyszer, utoljára a házat, ahol nevelkedtem.
  Rossz ötlet volt.
  Meglepetten hőköltem hátra egy lépést. Kínos pillanat volt, mikor a hátsó ösvények egyikén Hiroshi lépett ki elém a lugasból. A döbbenetből kedves barátom tért előbb magához. Most is korábban cselekedett és csak utána kérdezett.
  Beláttam, arcomat ért jobb egyenest megérdemeltem.
  – Éjt nappallá téve kerestünk! Erre csak így megjelensz?! Mégis, hol az istenben voltál?! – szegezte nekem a kérdést várakozás nélkül.
  – Sajnos nem beszélhetek róla – ismertem be, miközben felrepedt arcomról letöröltem a vért.
  – Nem beszélhetsz róla – lassan fújta ki a levegőt, miközben kihúzta magát. Tapintani lehetett az idegességet, mely átjárta. Alig változott… – Azt hittük meghaltál!
  – Átvitt értelemben igaz is.
  – És ennyi? Csak így felbukkansz, magyarázat nélkül?
  – Nem maradhatok sokáig – hagytam leülepedni a válaszomat. Elindultam, lábaim ólom nehézségűek voltak. Nem tudtam mit mondhatnék, hogy van-e jogom bármit is szólni.
  – Megkértem az unokahúgod kezét – jelentette ki, mikor éppen kikerültem volna.
  Megtorpantam. Felidéztem Youko alakját magam előtt, még kislány volt mikor utoljára láttam. Mély sóhaj tört fel belőlem. Csak most döbbentem rá, hogy Yazen mégis mit vett el tőlünk. 
  – Szeretném tudni, hogy áldásodat adod rá?
  – Az én áldásom kell? – mosolyodtam el. Bíztatóan megveregettem a vállát. – Csak vigyázz rájuk, rendben?
  Nem néztem hátra.
  Így könnyebb volt elengednem a kincseket, melyeket hátra kellett hagynom. A mellkasom kevésbé fájt…

  – Sokáig voltál távol. Mi tartott ennyi ideig? – szegezte nekem a kérdést Kouen-ohjiue mikor visszatértem. – Mi történt az arcoddal?
  – Elestem – lódítottam szemrebbenés nélkül.
  – Megmondtam, hogy Shinrin kívül mással nem találkozhatsz! – szólt utánam emelt hangon.
  – Neked is ezt mondta Shin-ohjiue, igaz? Amikor eljöttél értem – vállam fölött néztem vissza rá. – Vagy Souji-han miért volt kivétel ez alól? – pimaszul emlegettem fel neki az esetet. Reflexeimnek köszönhettem csupán, hogy sikerült kitérnem váratlan támadása elől. A karddal olyan gyorsan suhintott le, ha nem lett volna a testőri kiképzésem, valószínűleg holtan estem volna össze. Éreztem, hogy a bal felkaromban csontig hatolt a hideg penge.
  Kouen-ohjiue mikor visszarántotta a fegyvert, leszúrta azt a földbe. Meglehetősen idegesen vette a levegőt, kezét az arcára tapasztotta. Meglepetésemre a szemei aranysárga színben fénylettek. Nem volt önmaga…

  Ahogy most sem.
  Időnként beszélt, de nem hozzám. Érthetetlen, összefüggéstelen mondatok hagyták el ajkait. Aggodalmasan követtem hirtelen tett mozdulatait. Gyakran előfordult, hogy fegyverrel nekem rontott. Évekkel ezelőtt szerzett seb lenyomata látszódott a bal karomon, de orromon is ott pihent egy hosszanti vágás az elmúlt időszakból. Mindezek miatt tudtam, hogy nem vehetem félvállról a szituációt.
  – Kouen-ohjiue – óvatosan szóltam hozzá, aranyszínű szemeit lassacskán rám emelte. Összerezzentem a látványtól, mintha több évszázadot öregedett volna harminc év lefolyásával. – Azt hiszem, itt az ideje…
  – Egyetértek – szakított félbe. – Ezúttal ne maradj el sokáig. – Nem ellenkeztem. Bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem a kérését, mielőtt távoztam volna.
  Akkor egyikünk se tudta, hogy az a pár perc tíz év lesz.
  Tíz rövid és fontos év…


  Hűvös, novemberi nap volt, éjszaka.
  Mikor hazatértem, legnagyobb meglepetésemre Shinri-ohjiuet sehol sem találtam, de még a fiút sem érzékeltem a közelben. Azonnal elfogott az aggodalom… Nem tanakodtam sokáig, nyomban elkezdtem utánajárni a dolgoknak.
  Már a ház körül éreztem a gyászt. Próbáltam lélekenergia útján megkeresni Shinri-ohjiuét, tőle remélve a válaszokat. De nem járhattam örömtáncot, mikor sikerült megtalálnom őt a Lélektovábbképző Akadémia területén. Egyáltalán nem emlékezett valós személyazonosságára, amnéziája volt. Kérdéseimmel csak felzaklattam és nem értem el semmit.
  Irigyeltem Shinri-ohjiue amnéziáját. Nem volt egyszerű egy éjszaka lefolyása alatt szembesülnöm azzal, hogy családom több tagja is odaveszett egy váratlan rajtaütés során, és a fiú, Waotaka sincs meg. Tartalék tervet kellett kiötölnöm, méghozzá sürgősen.
  Emiatt kezdtem távolabbi rokonainkat felkeresni, utam pedig Rukongai különböző körzeteibe is elvezetett.
   
  Két héttel később…
  A kapcsolat a kötél. A szeretet hurok a végén.

  Sokáig nem értettem Kouen-ohjiue által is folyton hajtogatott intelmet a szerelemmel kapcsolatban. Úgy hittem, sosem fogom megtapasztalni, hiszen a Yazen miatt semmi lehetőségem nem lehetett volna rá. Előtte pedig nem voltam az a hős szerelmes. Elvetettem azt a naiv fondorlatot, hogy első látásra bele lehet szeretni valakibe. Unokaöcsém részéről is ostobaságnak tartottam a gyors elköteleződését. Azt hiszem, kinevetnének, ha csak látnák, Shimizu Miyu egy szóval képes volt elrabolni szívemet.
  Rukongaiban találkoztunk, mikor rövid utazást tett a keleti 67. körzetben. Rablók támadták meg, mely nem volt meglepő, gyakoriak voltak errefelé a banditatámadások. Védtelen, csinos utazóként ínyenc falat volt a gazemberek számára. Azonban haboztam segítséget nyújtani neki. Óvakodnom kellett volna a konfrontálódásoktól, de testőrként töltött éveimmel a hátam mögött végül a bűntudatom fölött győzött a belém rögzült kötelezettségérzet. Viszont nem sikerült idejében közbe avatkoznom és Miyu megsérült. Kötelességemnek éreztem gondoskodni róla, míg fel nem épült. 
  A szerelem túl hirtelen jött, olyan gyors volt, hogy felkészülni se volt rá időm. Mire rádöbbentem már átléptem a határt melytől mindennél jobban óvakodnom kellett volna. Miyunak nem féltem felfedni az igazságot, hogy ki vagyok, honnan származom, mit csinálok – Amatsuji Nobuyuki a menthetetlen szerelmes, ki hátat fordított családjának, maga mögött hagyva a Yazen kényes ügyét és a testőrség feltámasztását.
  A hurok nyakam köré fonódott, innen már nem volt visszaút.

  Tempou korszak harmadik éve, Shiwasu 15. (1833. december 15.)
  Feszült idegességgel jártam a folyosón. Időnként megálltam és tekintetemmel szuggeráltam a szoba ajtaját. Majd elölről kezdtem a folyamatot…
  Három éve kezdődött minden. Miyut felépülése után visszakísértem a birtokra, akkor jutottam elhatározásra. Nem akartam, hogy ismeretségünk itt véget is érjen. Eleinte minden héten egyszer, az idő múlásával pedig már naponta találkoztunk. Állást vállaltam a birtok közelében és hallgattam balgatag érzelmeimre. Miyuval kívántam lenni, és nem akadályozott ebben semmi sem. Ez év tavaszának elején pedig Miyu azzal lepett meg, hogy gyermeket vár. Rendkívül boldog voltam a hírtől. Szerettem volna megkérni a kezét, viszont a nyár elején…
  A Shimizu-ház vezetője Miyut jelölte ki utódjául. Remek hír volt, viszont a címmel problémák jártak. Különböző elvárások, kötelezettségek ékesítették ezt az utat. Ekkor értettem meg Chichiue miért óvott minket a nemesi kapcsolatoktól. Aneuet ez természetesen nem rendítette meg, ahogy engem sem hátráltatott.
  Eleinte megpróbáltam lebeszélni Miyut arról, hogy elvállalja a nemesi székkel járó terheket. Ő viszont ragaszkodott hozzá. Megértettem az okát, a ház vezetőasszonyát úgy szerette, mint tulajdon édesanyját. Nem akart csalódást okozni neki, így döntését tiszteletben tartottam.
  Még a nyár folyamán közte és Shimizu Kakeru között nyélbe ütött kényszerházasságot is lenyeltem. Épeszű lélek ennél a pontnál felhagyott volna a reménytelen próbálkozással. Én viszont nem fordíthattam hátat. A gyermek mellett szerettem volna maradni.
  Ekkor született meg új identitásom Watsuki Kaou. Egy egyszerű lélek, remek harci tudással. Szolgálataimat és hűségemet a Shimizu-háznak, szívemet pedig Miyunak rendeltem. Tagadhatatlan célom volt velük maradni. Álcámhoz hajamat is befestettem, eredetileg feketére szándékoztam, de fehér hajszínemen nem fogott úgy a festék, ahogy kellett volna. Napokig tartott, mire elfogadtam a lila árnyalatot, mely született belőle.

  A bábaasszony kegyetlenül hosszúnak tűnő percekig volt odabent. Kínomban már a földön ücsörögtem, falnak vetettem a hátamat és idegesen malmoztam ujjaimmal. Mikor meghallottam kiszűrődni a gyermeksírást, mintha villám csapott volna belém, nyomban talpra ugrottam. Nem álltam készen. Ez idáig vártam a pillanatot, hogy bemehessek oda, de amint eljött az a perc, hogy a bábaasszony kilépett a szobából, s csendben félreállt az ajtóból, némán jelezve: bemehetek; légzésem elnehezült. Habozva, kiszáradt torokkal léptem be a szobába.
  – Nobuyuki – meglepetten nézett fel rám Miyu. – Nem kellene itt lenned, mi lesz ha Kakeru-dono…
  – Nem érdekel az a pojáca – halk léptekkel ültem le mellé.
  – Nobu… – Miyu hangjából ítélve túl fáradt volt ahhoz, hogy kioktasson. De így-se úgy nem terveztem visszaszívni megjegyzésemet. Tekintetemmel kíváncsian lestem a mellé fektetett gyermek… gyermekeket. A vér is kiszökött arcomból, a döbbenettől nem jutottam szóhoz.
  – Ketten vannak – suttogta, mikor észrevette meglepettségemet. – Szeretnéd megfogni az egyiket?
  – Nem is tudom, olyan törékenyek – haboztam. Mire elhatároztam volna magamat Miyu felém nyújtotta egyikőjüket. A lehető legóvatosabban igyekeztem átvenni tőle a gyermeket.
  – Ő lány – mondta. – Ő pedig kisfiú – fogta saját karjaiba a kisebbet. Némán figyeltem a két alvó gyermeket. Nem tudtam mit mondhatnék, az örömöt nem lehetett leírni, amit akkor éreztem. – Szeretném, ha te neveznéd el őket.
  – H-hogy én? Nem hiszem Miyu, én nem vagyok ebben olyan jó – szabadkoztam.
  – Hm… akkor Hiroyuki és Miyuki – habozás nélküli választására meglepetten emeltem rá tekintetemet. Már szóra nyitottam volna a számat, de Miyu megelőzött. – Tisztában vagyok azzal, mit akarsz mondani és tudom. De nem számít. Szeretném, hogy amikor te már nem lehetsz mellettük, akkor emlékezzenek az apjukra, annak ellenére is, hogy ők nem fogják tudni az igazságot. – Szomorúan néztem le a gyermekekre. Ahogy valódi kilétem, úgy a Yazent se titkoltam el Miyu elől. Annak tudatában születtek meg ők, hogy én bármikor kisétálhatok életükből. Eddig a percig nem is gondoltam bele komolyabban, egyszerűen nem akartam, hogy ez a nap elérkezzen.
  – Miyu… mégis lenne ötletem nevekre. A tieid mellé – kezdtem bele lassan. – Hiroyukinak, ha lehet, akkor Rikuto, Miyukinak pedig Anao? – félszegen néztem fel a nőre. Miyu halovány mosollyal az arcán bólintott rá.
  Túl szép, túl békés volt ez a perc, gondok és bajok nélkül. Azt kívántam bár soha ne érne véget ez a pillanat.
   
  Tempou korszak tízedik éve, Satsuki 21. (1840. május 21.)
  Az elmúlt hetekben folyamatosan bizsergett a tarkómon elhelyezkedő szimbólum, mely a Yazenhez kötött, és ugyanaz az álom kísértett nap, mint nap. Yazen, aranyló szemeivel figyelt engem, melytől szüntelenül zaklatottan ébredtem. Ráadásul nappal se volt már nyugtom tőle, olyan érzésem volt, mintha követne, noha ez nem volt lehetséges.
  – Nobuyuki – szólított meg Miyu. Gondterhelt arccal fordultam felé, éppen a kertre néző nyitott teraszajtó aljában ücsörögtem, mint ahogy a legtöbb éjszaka. Az ikrek szobája előtt. – A szolgálók azt mesélik, hogy mostanában furcsán viselkedsz, minden rendben? – a kérdésére elfordítottam a fejemet.
  – Jól vagyok – mosolyt erőltettem az arcomra. Miyut viszont nem téveszthettem meg hamis mimikáimmal. Fejem felé közelítő kezét elütöttem, mielőtt a hajamhoz ért volna. Tarkómon égető, bizsergő érzés miatt feszélyezve éreztem magamat.
  Utólag döbbentem rá mit tettem.
  – Ne haragudj – rebegtem, tenyerembe temettem az arcomat. – Nem maradhatok már sokáig.
  – Yazen? – óvatosan tette fel a kérdést. Lassan biccentettem, képtelen voltam ránézni. Mindketten tudtuk, hogy eljön ez a nap.
  – Úgy érzem, mintha követne. Hogy minden sarkon ott van és figyel, már csak a puszta gondolata is fojtogat – hadartam tűréshatárom szélén. – Nem akarlak bajba sodorni titeket.
  Miyu némán ölelt át, támogató jelenléte könnyített a mellkasomban felütő fájdalmon.
  – A gyerekektől el tudok búcsúzni? – kérdeztem habozva.
  – Már alszanak.
  – Még egyszer… még egyszer, utoljára, szeretném látni őket.

  Az ikrek az igazak álmát aludták. Hiroyukin megigazítottam a takarót, Miyukit visszaemeltem saját térfelére. Némán figyeltem őket.
  Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, de lehetetlenség volt felkészülni rá. Hosszan néztem kettőjüket, hogy minden vonásuk rögzüljön elmémben. Le se tagadhatták volna, hogy Amatsujik, hófehér hajuk volt és lila szemeik, a vérükben volt a csíntalanság. Elmosolyodtam a gondolatra. Békés arcuk egy pillanatra elfeledtette velem, hogy mi következik, miután elhagyom a szobájukat.
  Visszaidéztem a velük töltött időt, mit kincsként őriztem. Mikor bújócskáztak és Hiroyuki a haorim alatt talált búvóhelyet, az egész birtok őt kereste, de a kettőnk titka volt, hogy ott rejtőzik. Amikor Miyuki elorrozta tőlem Mayonaka Niryuusout és végigszaladt vele a birtokon. De mindketten buzgón tanulták tőlem a fegyveres harc alapjait és sose unták meg őseinkről szóló történeteket, miket esti meseként idéztem nekik. 
  Mély sóhajjal hunytam le szemeimet. A mellkasom úgy éreztem széttörik a fájdalomtól. Jelzésnek vettem, miszerint itt az ideje, hogy induljak. Éppen felemelkedtem volna az ikrek mellől mikor éreztem, apró kéz fogja meg a kezemet.
  – Kaou? – Miyuki igyekezett kidörzsölni az álmot a szeméből. – Kaoucchin! Mégis jöttél esti mesét mondani? Aniue! – ült fel és lökögette meg öccsét, hiába jeleztem, hogy legyen csendben. Gyöngéd mosoly bontakozott ki arcomon, miután rájöttem csitításom hiábavaló. Hiroyuki nyöszörögve nézett fel testvérére, mikor meglátott az ő szemeiből is azonnal kiszökött az álom.
  – Kaou-chichi? – mászott felém. – Ma nem voltál mesét mondani… Büntetésben vagyunk? – meglepődtem a kérdésen. Óvatosan magamhoz vontam a fiút, hogy átöleljem.
  – Büntetés? Ha azért van, mert azokkal a mintás csészékkel játszottunk és véletlenül eltörtünk párat az az én ötletem volt! Aniue még hallgathat mesét, majd én úgy teszek, mint aki nem hallja, de figyelek – lépett mellénk Miyuki is.
  – Nem vagytok büntetésben – húztam hozzánk őt is, hogy mindkettőjüket utoljára a karjaimban tarthassam. – De megtudhatom miért játszottatok a csészékkel? – borzoltam össze hajukat.
  – Hahaue és Chichiue mindig azokat használják, ha fontos vendégek jönnek, és érdekesnek tűnt egy olyan teadélután, csak kettesben, mert Chihiue velünk úgysem játszik soha – Hiroyuki pirulva vallotta be bűnüket.
  – Jaj, gyerekek, az nem játék – néztem megrökönyödve rájuk. Reméltem, hogy Kakeru nem neheztel rájuk emiatt. – És mondjátok hányat törtetek össze? – csalafinta mosollyal hajoltam közelebb hozzájuk, hogy megtudjam a pusztítás mértékét, nem tudtam haragudni rájuk.
  – Ötöt! De Kaoucchin majd játszik holnap velünk teadélutánosat? Akkor biztos, hogy piszkálhatjuk őket – Miyuki rendbe szedte rövid, összekócolt haját. Kérdésére letört ábrázattal húztam ki magamat.
  – Talán… egyszer. Ha nem is holnap, majd egyszer játszhatunk – sóhajtottam fel. – Ígérjétek meg nekem, hogy vigyázni fogtok egymásra – vontam magamhoz őket ismét. Igyekeztem nem előttük összetörni. Nem terhelhetem őket a Yazen tudatával, túl fiatalok még hozzá. Különben is, hamarosan kisétálok az ajtón és nem fogok többé visszatérni ide, talán el is felejtenek. Az lenne a legjobb, ha megfeledkeznének rólam, akkor legalább nekik kevésbé fájna.
  – Mikor egyszer, Kaou-chichi? – Hiroyuki apró kezével a fejemet simogatta. – Ezt a felnőttek akkor szokták mondani, amikor meghalnak – hüppögött, éreztem nem sok hiányzik ahhoz, hogy eltörjön a mécses. – Takacchin nagypapája is így búcsúzott tőlük, mielőtt eltemették, ő mondta – szipogása félbeszakította mondanivalóját. – Ne mondj ilyen csúnyát, Kaou-chichi! – Hiroyuki kijelentésére meglepődtem. Mindig le tudott nyűgözni mikor a nagyok dolgairól volt szó. 
  – Ne itasd az egereket Hiroyuki – simogattam meg a hátát vigasztalóan. – Hiroyuki, nem fognak eltemetni, mint Takacchin nagypapáját. Viszont el kell mennem egy kis időre…
  – Miért? Nem szeretsz többé minket? – a kislány kibontakozott ölelésemből, megütközve tette fel nekem a kérdést, ő is könnyeivel küszködött.
  – De, nagyon-nagyon szeretlek titeket – néztem mosolyogva Miyukira. – Csak van egy fontos munka, amit be kell fejeznem…
  – Vigyél magaddal! Megígérjük, hogy nagyon jók leszünk és segítünk! – Hiroyuki hüppögve nézett rám, testvére némán bólogatott az ötletére.
  – De akkor ki vigyázz a mamátokra, míg távol vagyok? – megsimogattam a fejét. – Neki nagyobb szüksége van rátok, ugye megértitek?
  – Miyuki megfogadja! Ha Kaoucchin megígéri nekünk, hogy teázni fog velünk mikor hazatér, akkor én vigyázni fogok Aniuéra! Úgy, mint egy Amatsuji a mesékben! – szíve fölé tette a kezét.
  – Te is itatod az egereket Miyuki – hívtam fel a figyelmét, bátorságát elrontó tényezőre.
  – Nem!! Miyuki erős, mintegy Amatsuji! – toppantott lábával. – Úgy könnyebb megvédeni Aniuét! – halkan kuncogtam a jeleneten.
  – Nem akarok erős lenni, vagy Amatsuji, csak Kaou-chichi maradjon – Hiroyuki megállíthatatlanul sírva csatlakozott testvéréhez.
  – Tudjátok, mit kíván egy Amatsuji a hullócsillagtól? – törölgettem le arcukról könnyeiket, miközben vártam találgatásaikat. 
  – Egészséget a családnak?
  – Mit, mit? – az ikrek szinte egymás szavába vágtak.
  – Sok-sok erőt, hogy meg tudjanak küzdeni a nehézségekkel – ismét átöleltem őket. – Ma én is láttam egy hullócsillagot és ezt kívántam.
 
  Halkan léptem ki a gyerekek szobájából miután visszaaludtak. Mikor behúztam az ajtót magam mögött, némán fordultam Miyuval szembe. Arca könnyes volt, szemei vörösek, pontosan olyan törékenynek látszott, mint aznap amikor először találkoztunk. Szó nélkül magamhoz öleltem őt. Azt kívántam bárcsak uralhatnám az időt. Meg akartam fagyasztani a múló pillanatot, hogy örökké velük maradhassak.
  Mikor elindultam, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek vissza.
  Hiba volt. A birtok távoli képe könnyeket csalt szemembe, mellkasom pedig mintha végleg összetört volna. Szóval ilyen érzés… a honvágy?
 

  Napokkal később...
  Némaságba burkolózva ültem Kouen-ohjiue ágya mellett. Idős rokonom rettenetesen festett, a tíz év távollétem rendkívül kikezdte. Lassan vette a levegőt, időnként lázálomból riadt fel. Gyakran olyan személyeket szólítgatott, akiket nem tudtam pótolni: Miu-han, Kagura-han, Shin-ohjiue, Souji-han…
  – Szóval amnézia?
  – Igen, amnéziás. Waotaka pedig eltűnt, igyekeztem felkutatni őt, de…
  – Próbáltál mást keresni? – kérdezte komoly ábrázattal. Eszembe jutott Akira, kit Shinri-ohjiue említett meg Waotaka mellett. Unokaöcsém fia volt, viszont tapasztalt rokonom óvá intett vele kapcsolatban. A fiú csakugyan tehetséges volt, de Youkora hivatkozott. Házasodni készült, mint utóbb megtudtam Hiroshival; Akirára várt a Benkan cím. A kétségbeejtő helyzetben ő is felmerült bennem. Természetesen jártam otthonuknál, de láttam mi maradt családunkból. Akirára másnak volt most szüksége, őt nem hozhattam el...
  Aztán felmerültek bennem az ikrek: Hiroyuki és Miyuki. A mellkasom épp olyan nehéz volt, mikor napokkal ezelőtt hátra kellett hagynom őket. Az elmúlt hetekben többször felmerült bennem ez a gondolat, de minduntalan elvetettem. Tudtam, önzőség volt a részemről, hogy elhallgattam őket Kouen-ohjiue elől. Viszont meg akartam óvni őket… kerül, amibe kerül.
  – Nobuyuki – megragadta a karomat, kiszakítva csendes merengésemből. – Nem lehetsz egyedül. Veszélyes – rekedt hangon adta tudtomra az alábbit. Lehunyta a szemeit, elengedte a karomat, légzése lassult… Ijedten szólítottam nevén, közelebb hajoltam hozzá, mire ő csak felnevetett.
  – Kouen-ohjiue… – aggódva vizslattam rá.
  – Nobu, ha nem tanulsz meg soha nevetni a nehézségeken, akkor mire megöregszel, már semmin se leszel képes egy igazán jót kacagni!
  – És ezt melyik felmenőnk állította? – mély sóhajjal hajoltam hátrább. Megkönnyebbültem, hogy még kapaszkodik az életbe.
  – Természetesen én.

  Szerettem volna, ha most is megnyugtatna nevetésével, mint pár nappal ezelőtt. Viszont állapota csak romlott az idő óta, és mikor felébredt összefüggéstelenül beszélt.
  Tehetetlenségemben előkerestem a Myoujou szertartásról a régi, kopott tekercseket. Elkezdtem alaposan átolvasni őket, hogy felkészülhessek a varázslatra. Évszázadokkal ezelőtt nem értettem a buzgóságot Kouen-ohjiue részéről a Myoujouval kapcsolatban. Viszont ahogy a pergamen sorait olvastam ráébredtem ez önzőségem netovábbja.
  – Nobuyuki. Nem maradhatsz egyedül, te is tudod… Yazen túl erős – Kouen-ohjiue nehezen alkotta a szavakat.
  – Én is erős vagyok – jelentettem ki határozottan. Rokonom nevetett, nem tudtam eldönteni, hogy örömében, kínjában vagy újonnan alkotott bölcsessége miatt. De míg nevetett tudtam, hogy nem hagy magamra.

  Mikor minden hitemet egy varázslat előkészítésébe fektettem rádöbbentem, hogy félek. Nem a munkától melyre éveken keresztül készítettek fel, nem is Yazentől és a pusztítástól, amit okozhat, mikor én is legyengülök. Hanem a magánytól, az egyedüllét csendjétől, mely túl sok időt hagyott a gondolkodásra, az emlékezésre. A fájó, könyörtelen emlékekre, amik belülről hasogatták az embert. A félelem pedig megvilágosított… nem akartam egyedül maradni.
  – Nobu – Kouen-ohjiue szólítására félbehagytam egy pillanatra a készülődést. – Voltál valaha szerelmes? – megrezzentem a kérdésre. Gyanakvóan pillantottam a kimerült férfira. Azon tanakodtam megsejtett-e valamit vagy csak egy ártatlan kérdés az újabb lázálom miatt.
  – Ezúttal romantikus kedvedben vagy, Kouen-ohjiue? – kérdeztem, amint sikerült nyugalmat erőltetnem a hangomra. 
  – Néha a vezéreket is ledönti a lábáról a magány.
  – Ezt viszont Shin-ohjiue mondogatta, igaz?
  – Nem – lehunyta a szemeit. – Az apám… az első, aki a Yazen áldozata lett. Ritkán láttam szomorkodni édesanyám miatt, akkor mondta ezt. Ő… ő azt tette, ami helyes.
  – Miért, te nem, Kouen-ohjiue? – érdeklődtem óvatosan.
  – Én ostoba voltam, én hagytam elmenni őt.
  – Pedig tedd, amit helyesnek tartasz, mert így járhatsz a legjobban – idéztem a sokat hallott bölcsességet. Kouen-ohjiue felmorrant válaszomat hallva, haloványan elmosolyodtam. – Csak nem tőled származik? – keserű ábrázattal bólintott, majd felnevetett.
  – De te mindig tegyél így Nobu. Csináld azt, amit helyesnek tartasz. Mindig.
  Nevetett. Ő nevetett, mikor eltávozott. Én csak a magányt éreztem.
  Szóval ilyen mikor egy vezért ledöntenek a lábáról, Kouen-ohjiue?


  Napjainkban…
  „– Mondd csak, milyen érzés a bűntudattal együtt élni, Nobuyuki?

  A fejemben visszhangzott a kérdés, mióta félrevonultam Yazen cellájától válasz nélkül hagyva őt. Azóta Kouen-ohjiue zanpakutoujával néztem farkasszemet és vártam a csodát. Mint Shin-ohjiue esetében, ő sem szólt hozzám semmit. Pedig tudhattam volna, hogy az a szertartás nem több puszta szemfényvesztésnél. Megszorítottam az ölemben tartott fegyver tokját.
  – Ne haragudj, Kouen-ohjiue… De nem vagyok elég erős ahhoz, hogy visszafogjam Yazent, egyedül nem. Segítségre van szükségem… – Csendben ültem egy darabig, míg gyűjtöttem az erőt, hogy elhatározásom szerint tegyek. Pár perc múltán felálltam, hogy a cellához vegyem az irányt. Yazen már akkor duruzsolt, mikor meghallotta lépteimet a folyosón.
  – Kisírtad magad, pici Nobuyuki? – kérdezte pimaszul. Megálltam a rácsok előtt, némán figyeltem a rések között kikandikáló szempárt. Nem feleltem, töretlen türelemmel várt, nem számoltam a csendben eltöltött perceket.
  – Ezúttal nem beszélgetünk? – mélyet sóhajtott. – Kár… lényegtelen, pár évtized és személyesen is megbeszélhetjük. Már alig várom! Olyan régen hallottam a csontok zenéjét.
  – Búcsúzni jöttem – jelentettem be félbeszakítva drámai előadását.
  – Hogy tessék?
  – Jól hallottad, Yazen. Búcsúzom – nyomtam meg a szót –, de nem örökre.
  Yazen hallottam, hogy tétovázik, értetlenül járt a cellájában. Töprengett.
  – Segítség – szólalt meg kisvártatva. – Segítségért mész! – ismét megállt a réseknél, tekintete izgatottan fénylett. – Tényleg elhozod az egyik porontyot? Vagy másik családtagodat áldozod fel? Most kíváncsivá tettél! De hogyan tervezed kivitelezni? Ha elhagyod a Yazent én…
  – Tisztában vagyok vele – félbeszakítottam. Nem kellett elmondania, ha itt hagyom a börtönt, akkor azzal növelem az esélyeit. Életenergiámért nem kár, hogy fenntartsam ezt a helyet, ha sikerül végre véget vetni ennek az egésznek. Hátat fordítottam Yazennek és elindultam.
  A szörny nevetett, így tettem én is. Mire kiértem a folyosón már csak az én kacajom visszhangzott. Mikor kiléptem az épületből Yazen tombolt.
  Nem néztem hátra.
  Tudtam, hogy hamarosan visszatérek.

 
  Heisei korszak huszonhetedik éve, Mutsuki (2017. január)
  Hazatérésem nem volt gördülékeny, hiszen két helyet nevezhettem otthonomnak.
  Mikor eltávolodtam Yazentől felmerült bennem, hogy meglátogatom a családomat, kiket évtizedekkel ezelőtt hátrahagytam. Belém hasított a bűntudat, csak felzaklatnám őket, nem volt helyes döntés. Tekintve még cseppet sem voltam biztonságban… Yazen figyelt, és minden eshetőség megvolt arra, hogy tervem nem jár sikerrel. Az ő érdekükben, még kis türelemmel kellett lennem.
  Aztán szülőotthonom felé vettem az irányt. Seireitei felé közeledve viszont ismét nagyot harapott belém a bűntudat. Hogy állhatnék eléjük? Ötszáz évig úgy tudták halott vagyok… egyszerűen besétálni a lakásba. Be kellett látnom, még én se hinnék egy halott papolásának.
  Felsóhajtottam. – Egy kiadós szakéra volt szükségem, hogy átgondoljam a helyzetet. Érkezésemmel így a jó öreg ivó felé vettem az irányt. Az Eikyo-higi miatt amúgy se volt lehetőségem kiélvezni az alkohol bódító hatását már több mint ötszáz éve. Yazen miatt azonban folyamatosan gyengültem, a mérgekkel szembeni erőnlétem is jócskán megcsappant. Sose hittem volna, hogy valaha hálás leszek Yazennek.
 
  Egy nappal később…
  Rohadtul nem vagyok hálás Yazennek.
  A másnaposság bűn az egész világgal szemben. Mikor megtudtam, hogy meg fog csappanni méregellenállásom nem egy újabb átokra asszociáltam.
  A fejem lüktetett, a gyomrom kavargott és a legapróbb neszre is ugrottam volna, hogy elhallgattassam. Még akkor is, ha éppen én voltam a zaj forrása. Csakhogy az öngyilkosságot ki kellett húznom a napi teendőim közül. Első napirendi pontom a gondolkodás volt. Nevettem, ez a rosszullét miatt cseppet sem volt egyszerű. Ráadásul még az ihlet sem óhajtott megtalálni, legalábbis nem abban a tekintetben, ahogy szükségem lett volna rá. Ódákat tudtam volna zengeni a másnaposság kínjairól! De hogy miképpen vezetem fel magamat a család előtt? Kineveztem a nap megoldandó missziójának!     
  A küldetés már a gondolatnál megfeneklett, amiért újabb tünetet írhattam a másnaposság mellé. Kettős látás! – döbbenten vettem tudomásul, majd sírtam fel lelkem mélyén. Tenka unokaöcsémből egyszerre kettő? Egy is sok volt belőle!
  – Tenka!* – kiáltottam felé, majd tártam szét karjaimat. – Te fránya lókötő, tedd fel szépen a kezedet, hogy szörnyen másnapos Nobuyuki bátyád tudja melyik az igazi belőled! Aztán légy oly kedves mutasd meg, merre lelem drága Benkanunkat! 
  – Are, Nobuyuki-jii, hát már ennyit sem tudsz magadtól bemérni? – kaptam a választ. Arcomról lefagyott a mosoly, noha nem a tudattól, hogy ez a fránya kettős látás bizony súlyosabb a kelleténél. Hisz Tenka öcsém, akiből duplát véltem látni sajnos nem tudta igazolni magát, hiába kértem. Nyavalyás másolata kitartóan mozgott vele együtt, pedig reméltem kiszúrhatom így, melyik Tenka az igazi!
  – Ezért a „jii”-ért legszívesebben tarkón csapnálak, ha tudnám melyik vagy a kettő közül – lépdeltem mellé. 
  – Ennyi évtizede nem láttál és így kell üdvözölni? Összetöröd a szívem – fancsali ábrázatára felhúztam a szemöldökömet. – Miket is beszélek? Hisz már darabokban hever! – toldotta meg. Éreztem valamit, ami nem csak a másnaposság része volt. Ez a fajta fejfájásom csak Tenkától keletkezett és úgy hiszem, nem csak azért tudja kikezdeni idegeim, mert nem vagyok formában. Bizton merném állítani, a vérében van, akárhogy is csinálja!
  – Nem vagyok humoromnál. Szóval, légy jó házigazda és kerítsd elő nekem a Benkant. Vagy legalább mutass rá, merre menjek. Úgy érzem ezer éve nem voltam már itt!
  – Hogy nem tudod? De hát... végülis nem voltál itt már mióta. A Benkan természetesen éppen a hétfogásos reggelijét fogyasztja ebben a percben. Ott találod, el sem tévesztheted – bökött másolatával markukban szorongatott legyezővel a tó felszínére, ahol a ház tükörképe tökéletesen kivehető volt. 
  Némán álltam pár pillanatig. Valami nem stimmelt, az egész helyzet fura volt, aztán felidéztem a földalatti katakombákat a ház alatt. Elhessegettem kétségeimet.
  – Legújabb Benkanunk olyan paranoiás lenne, hogy a tóba helyezte át a ház bejáratát? Azt hiszem tényleg sok mindenről lemaradtam – méláztam el hangosan. – Köszönöm Tenka, Mizushima fizesse meg a segítségedet! – intettem, majd habozás nélkül ugrottam a vízbe. Viszont hiába kerestem a tó alatt a bejáratot, aranyhalak és koi pontyok változatos felhozatalán kívül másba nem ütköztem. Harmadik lemerülésemnél kezdtem kapizsgálni, Tenka otromba humorának áldozata lettem. Rászedett! És még a fejem is fáj…
  – Tenka! – dörrentem rá a tó közepéből. – Ha egyszer kijózanodom, azt fogod kívánni, bár ne tetted volna! – A hahota, mit odakint csapott másolatával nem lesz hosszú életű! Már amint sikerül kievickélnem a fránya halastóból…

*Tenka: A Meiou-ikrek apja; Nobuyuki nem tud az ikrekről, ezért keveri össze őket az apjukkal.
(click to show/hide)

Oldalak: [1]