Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Watanabe Yuusuke

Oldalak: [1]
1
Küzdőterek / Fullbringer? Az meg mi? O.o
« Dátum: 2018. Aug. 31, 01:27:10 »
Kissé elcsodálkozva sétálok végig Karakura egyik sétáló utcáján, miközben a szinte egymásba érő boltok, butikok, kávézók, meg mindenféle üzlet kirakatait bámulom. Bár már rengetegszer megfordultam az Emberek Világának városaiban - még annak idején emberként is, bár akkor vidéki voltam - bevallom mindig tartogat valami újat. Főleg így, öt év kihagyás után. Bár számottevő változás nem történt, mégis, mintha gomba módjára nőttek volna ki a földből egymás után az épületek, üzletek, gyárak, meg úgy általában, minden. Nehézkes beismernem, hogy bizony lemaradtam kicsit az elmúlt időben, bár annyira azért nem kétségbeejtő a helyzet. Egyet viszont megfigyeltem. Mindenki, de legalábbis az emberek kilencven százaléka úgy halad az utcán, hogy azt a fura, telefonnak nevezett tárgyat nyomkodja. Nem tudom mi a jó abban, hogy ha nyomkodják, biztos nagyon szórakoztató vagy kielégítő tud lenni, mert nem egynek az arcán láttam mosolyt, örömöt, vagy épp beteg önelégültséget. Fura dolog, és ami még furább, hogy nem egy shinigaminál is láttam ilyet. Bár ők nem nyomkodták úgy, mint az Emberek, de akkor is...ez nem helyes. Pont arra nem figyelnek, amire kéne, az útra maguk előtt. Mint ahogy most én sem azt teszem, amit kéne, ugyanis épp őrjáraton vagyok. Bevallom, jól esik kicsit távol kerülni Seireiteitől, főleg azok után, amik történtek. Jól esik az hinni, hogy újra kezd nőni a felém táplált bizalom a 46-ok Tanácsa részéről, illetve úgy az egész Gotei 13 irányából. Nem számítok rá, hogy puszipajtás leszek mindenkivel, de nem is ez a célom. Senkinek sem kell megfelelnem, csak magamnak, és a Családomnak.
Feladatom szerint Karakurában, egy előre meghatározott területen kell őrjáratoznom, hollow jelenlét után kutatva, illetve természetesen az embereket, és mindenkit, aki az emberek világában él, megvédeni. Bár ez mindenre és mindenkire igaz, egyes "fajoknál" nem sietnék annyira, mint másoknál. A quincyk meg tudják magukat védeni. Ha meg nem, így jártak. A vaizardok is elvannak magukban, bár sokat változott a hozzáállásom velük kapcsolatban, kicsit tartózkodóan viselkedek, ha összehoz velük a sors. Ez alól talán kivétel Misa-chan, de Ő meg a saját osztagomnál szolgál, és egész rendes Lány. Persze nem vagyok rasszista, de megtanultam, hogy a különböző fajba, kasztba tartozó egyének jobban elvannak a sajátjaik között, és arra is rájöttem, hogy bizony sok ellentét lehet ezek között a fajok között, ami csúnya dolgokba torkollhat, ha úgy hozza a sors.
A nap a végéhez közeledik, már vörös-narancs színben pompázik távol a horizonton, de szerencsére eddig nem történt semmi. Így van ez rendjén, az a legjobb, mikor nem történik semmi. Ezen gondolataimat mintegy megcáfolva, a következő pillanatban erőteljes hollow-energiát érzek. Hirtelen megtorpanok az utca közepén, minek hatására egy mögöttem haladó nő elém ütközik, majd szitkozódva kerül ki, és folytatja útját az ismeretlenbe. Jó, hogy neki csak ennyi gondja van. Összehúzott szemekkel kezdek el koncentrálni a lélekenergia pontos beméréséhez, majd pár pillanat múlva elégedetten nyitom ki kékjeimet, mihelyst megállapítom, hogy kissé északra található a hollow a jelenlegi pozíciómtól. Sietve elindulok egy szűk sikátoron át, majd néhány száz méternyi futás után egy iskolához érek. Szívem a torkomban érzem dobogni egyből, talán későn érkeztem, és a hollow bevette magát a gyerekek közé, hogy ott pusztítson a gyanútlan áldozatok között, vagy épp ide követett egy lelket, hogy utolérve eleméssze az erejét. A következő pillanatban azonban a hollow helyzetéhez nagyon közel érzek egy másik lélekenergiát is, amit hirtelen nem tudok beazonosítani. Emberszerű, de mégis...inkább érzem hollow fajtának, semmint embernek. Különös, és furcsa, és nem kevés aggodalommal tölt el. Lehetséges, hogy egy társa csatlakozott az elsőhöz. és most már ketten pusztítanak az iskola területén. Ideje a tettek mezejére lépni. Elegáns mozdulattal dőlök előre, hogy aztán a következő pillanatban jó ötven méterrel távolabb bukkanjak fel egy shunponak köszönhetően. Tudatában vagyok, hogy erőmnek csak töredékét tudom használni a pecsét miatt, ami minden shinigamira rákerül, amint belép az Emberek Világába, de ez az eset nem tűr halasztást, közbe kell lépnem, méghozzá most!
Annál nagyobb a meglepetésem, hogy mikor már csak alig száz méternyire érzem magam előtt a hollow energiákat, és azt is érzékelem, hogy a két energia egymásnak feszül, mintha harcolnának. Megsokszorozom a futásba vetett energiámat, hogy még gyorsabban haladjak előre, majd egy utolsó shunpo után egy fa vastag ágán landolok, majd guggolok le egyből. Előttem egy elhagyatott futballpálya tűnik fel, és még épp látom a lidércet eltűnni az éterben, amint elpusztul egy Nő kezei által. Nem kicsit döbbenek meg, és fejemben egymást követik a vadabbnál vadabb elméletek, gondolatok. Ki ez a nő, és miért ölte meg a lidércet, ha hasonló a lélekenergiája? Mi ez az egész? Lehet, hogy ez az egész egy átverés, és csak egy egyszerű hollow lenne a Nő is, ami nagy tudást szerzett a lélekenergia manipuláció tudományában, és ez az egész csak egy csel? Túl egyszerű ahhoz, hogy igaz legyen. Vagy épp túl abszurd. Rövid mérlegelés után döntök. Nem rám vall, hogy így belemegyek az ismeretlenbe, főleg azok után, ami történt Velem, mégis, kíváncsiságom felülkerekedik óvatosságomon, és leugrok a fáról a pálya szélére. A Nő, akinek egyébként szénfekete, rövid haja van, és így első ránézésre leginkább egy szigorú tanárnőre hasonlít, talán nem vett észre még, vagy csak nem vett rólam tudomást, nem rám néz, Nekem háttal áll.
- Ügyesen intézted el az imént azt a Lidércet.- szólalok meg bár nem  hangosan, mégis jól hallhatóan. - Watanabe Yuusuke vagyok. Shinigami. - mutatkozok be, kissé tétován. Fogalmam sincs, hogy az előttem álló Lény tud e a shinigamikról, vagy sem, se ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy ha a hollowokat ismeri, ismernie kell az én származásomat is. - Viszont, ha szabad kérdeznem, Te ki vagy? Jobban inkább, "mi" vagy? Nem ismerős a lélekenergiád, és nem emlékszem, hogy akár csak egy hozzád hasonlóval is találkoztam volna a múltban, pedig van hova visszatekintenem. Hollow vagy, vagy ember? Lélekenergiád alapján valahol a kettő között helyezkedsz el, de nem tudom pontosan beazonosítani. Még egyszer megkérdem, ki vagy? - teljesen nyugodtan, már-már szinte udvariasan beszélek, de éreztetem azt is, hogy ha úgy válaszol, hogy az nekem nem tetszik, akkor a dolgok elfajulhatnak. Persze eszem ágában sincs bunkózni, egyeltalán nem olyan hangnemben beszélek. A kérdést kissé bugyutának érzem így utólag, hiszen ha hollowot öl, nyilván nem az Ő oldalukon áll. Persze ez nem jelent semmit, lehetséges, hogy egy rivalizálás tanúja voltam, és az erősebb egyszerűen megölte a gyengébbet, hogy ne legyen ellenfele. Hamarosan kiderül.

2
Soul Society / Eszmecsere
« Dátum: 2018. Jún. 12, 18:37:56 »
Kissé rossz hangulatban lépek át a Seireitei Városi Könyvtár ajtaján, miközben elhaladtomban szemügyre veszem az ajtóra kifüggesztett táblát, amire a könyvtárban tiltott, illetve olyan dolgok vannak felírva, amikre oda kell figyelni. Pontosan tudom, mit nem lehet egy könyvtárban csinálni, de abban is biztos vagyok, hogy még soha senki nem vette véresen komolyan eddig, bár ez is könyvtárostól függ. Ha épp egy olyan van beosztásban, akinek élete értelme a könyvtár rendjének fenntartása, akkor jobb, ha a hozzám hasonlók be sem teszik a lábukat. Mivel nem ismerem egyik alkalmazottat sem, jobbára tök hidegen hagy a dolog. Hangoskodni nem szoktam, vagyis ilyen helyen azért nem fogok, mobiltelefonom meg nincs, bár lehet be kéne szerezni egyet. Manapság nem látni mást, csak a kütyüiket nyomkodó shinigamikat mindenfelé. Életemben először járok ebben a könyvtárban, sőt, életemben először járok könyvtárban úgy általában, amennyire vissza tudok emlékezni. Eddig nem volt rá szükségem, ha valamit meg akartam tudni, egyszerűen utána jártam a megfelelő személyeknél, azonban végső elkeseredésemben most muszáj vagyok olyan eszközökhöz is nyúlni, amiket normális esetben mellőznék. Jó ideje már annak, hogy újra jelen vagyok Soul Societyben, s ezidáig nem sikerült kiderítenem, h ogy mi intézett el Hueco Mundoban. Bár Yuke megígérte, hogy segít, nem támaszkodhatok egyedül rá, bár kétségkívül sokat nyom a latba, ha az embernek főnemes barátja van, aki ráadásul még befolyásos is. Nem, ebbe a témába nem vagyok hajlandó belenyugodni. Ki kell derítenem, hogy mi volt az, ami azóta is kínoz, mert az egy dolog, hogy kiszabadultam Hueco Mundoból, lelkileg nagyon meggyötört ez az egész, sőt, lelkileg még inkább, mint testileg. A külsőségek elhanyagolhatók amellett, ami most belül, bennem, a lelkem mélyén kavarog. Büszkeségem kellős közepén érte a támadás, és olyan sebet ejtett rajta, amit azóta sem hevertem ki. Egyébként is, mint shinigaminak, felesküdött katonának kötelességem, hogy elpusztítsak minden, a Seireiteit és Emberek Világát veszélyeztető potenciális teremtményt. Az pedig, hogy még csak a fajtáját sem tudom annak, ami így elbánt velem, különösen aggaszt. Fogalmam sincs, lehetett arrancar, hollow, espada, privaron espada, adjuchas, vasto lorde, vagy akármilyen hibrid ocsmányság, még akár egy pokollakó is, de ezidáig nem sikerült beazonosítanom, bár nem tettem le róla még. Így jobb híján úgy döntöttem, hogy belevetem magam a könyvtárba, hátha találok valami utalást, információ morzsát, amin elindulhatok, bár nem fűzök sok reményt a dolog sikerességéhez. Egyrészt a skála hatalmas, amin el kell kezdenem keresni, másrészt pedig kötve hiszem, hogy azok az információk, amik engem érdekelnek, itt lennének egy sima könyvtárban...ezek inkább gondosan letitkosítva, elzárva vannak valahol Seireitei mélyén.
Akárhogy is, valahol el kell kezdeni, így mikor egy kedvesnek szánt mosoly tekintetében megkérdem a könyvtárost, hogy merre találom a hollowokról és azoknak fajtáiról szóló könyveket, elindulok, hogy megkeressem azt a szekciót. Úgy vélem,az alapoknál kell kezdeni, s már úgy gondolom, hogy egy egyszerű hollow nem lehet ilyen erős, ki tudja, talán ebben a témában találom meg, amit keresek...ha tudnám, hogy mit keresek...:/
Kiválasztok egy tetszőleges könyvet, majd egy másikat, meg még egyet, s végül körülbelül öt könyvvel a karjaimban keresek magamnak egy helyet, de mivel mindenhol akadémisták vannak a közelben, odébb állok, hátha egy másik sorban lesz hely. Magamban azért elmosolyodok. Én fele ennyit nem tanultam az akadémián anno, mindent inkább gyakorlatban sajátítottam el, noha néha muszáj volt magolni is, valószínűleg ezért nem tudok fejből szinte egyetlen kidou igézést sem végig, szerencsére meg a kántálás nélküli idézés is, igaz, hogy az a kidounak egy gyengébb szinten való megidézése, de eddig elég volt mindig, ha szükségem volt rá. Néhány sorral odébb végre találok egyetlen egy üres helyet egy asztalnál, ahol egy fehér hajú shinigami nő ül egymagában, mit sem törődve azzal, hogy mi zajlik körülötte, kissé talán elbambulva. Jobb ötletem nem lévén, - meg mert már kezdenek zsibbadni a karjaim tekintve, hogy mindegyik könyv, amit találtam, legalaább ezer oldalas, így tekintélyes súlya van az összesnek egyben - elindulok felé, hogy leülhessek az üres helyre, amennyiben jóvá hagyja.
- Bocsánat, de nincs máshol hely, mindent elleptek az akadémisták. - szólítom meg jól hallható ám azért kissé halk hangon, nehogy megzavarjak mást az olvasásban, tanulásnak. - Leülhetnék ide?  - miután megkapom az engedélyt, nyilván le is ülök, és kíváncsi oldalpillantást vetek a Nő által olvasott könyvre, de nem tudom beazonosítani, olyan jó pedig nem vagyok, hogy fejjel lefelé olvassak.
Könyveimet aztán egy óvatos mozdulattal lerakom az  asztalra, bár jobb felkarom már annyira elzsibbadt, hogy kicsúsznak belőle a könyvek, szóval tompán puffannak az asztal tetején. Gyorsan körbenézek, nem zavartam-e meg senkit, aztán visszafordulok a Nőhöz. - Ön sokat jár ide Hölgyem? - kérdem fojtott hangon, csak simán érdeklődésképpen. Mint említettem, jómagam most járok itt először, s érdekel, mások hogy vélekednek egy-két dologról. Persze nem pofázni meg ismerkedni jöttem a könyvtárba, de hé, egy kis beszélgetés nem árthat senkinek! :o

3
Pályázatok / Watanabe Yuusuke
« Dátum: 2018. Jún. 02, 19:48:32 »
A Zanpakuto Belső világa:

A Zanpakuto belső világa egy több ezer méter magas hegy csúcsa, minek a tetején egy hatalmas, hófödte szirt található, amin Aoki kényelmesen elfér sárkány alakjában. Körös - körül, ameddig a szem ellát mind hóval borított, ám a sárkány szirtjénél valamivel alacsonyabb hegycsúcsok helyezkednek el.

SHIKAI:


Neve:Aoki Za Kyodai Souryuu (Aoki a hatalmas azúr sárkány)
Parancsszava: Hyouketsu, Aoki! (Fagyassz, Aoki!)
Fajtája: Jég alapú
Alak:
A parancsszó elhangzása után a katana alakja megváltozik, laza, össze nem kapcsolódó jégkristályok alkotják. Formája miatt törékenynek tűnik, inkább kiállítási darabnak, semmint halálos fegyvernek, a látszat azonban csal. A kard pengéje világoskék, jeges színben pompázik egészen a markolat aljáig, a többi része pedig fehér jégcsapokból áll.
Technikái:A zanpakutuo képességei jórészt passzív képességekből állnak, mivel Suke igen járatos a kardforgatásban. A shikai forma képességeivel elsősorban arra hivatott, hogy Sukét asszisztálja végrehajtott támadásai közben, amiket remekül kombinál a passzív képességekkel.

• Hyoumu (Hegyi köd): A parancsszó elhangzására dermesztő, hideg, és szinte átláthatatlan ködöt hív le a hegyekből, amiben Yuusuke probléma nélkül tájékozódik, az ellenfél ezzel szemben szinte alig lát, így a támadásokra sem képes időben reagálni. Az ellenfél gyorsasága, sebessége nem változik, csak észlelési képességei korlátozódnak le. Ha Suke zanpakutora tett pontja nagyobb, mint az ellenfél reiatsu érzékelése, akkor Suke lélekenergiáját nem lehet érzékelni a ködben, ha 1-2 pontos eltérés van, akkor csak gyengén, ha az ellenfél értéke nagyobb, akkor csupán a ködön nem lát át, de érzékelheti Suke lélekenergiáját. Köd területe nem végtelen, megidézése pillanatában egy 50x50 méteres területet fed le aminek Yuusuke akkori helyzete van a középpontjában, és ami minden zanpakutora tett 5 pont után 50 méterrel növekszik.

• Aisu Tate (Jégpjajzs): Yuusuke képes a shikai és bankai szintjén megidézni ezt az alapvetően védekező képességet. A parancsszó elhangzása után a bal kezén egy fagyási folyamat indul meg, ami néhány másodperc múlva felveszi igazi alakját, egy tömör jégpajzsot a teste körül. Ezzel Yuusuke képes a közelharci és távolsági támadásokat kivédeni, illetve a kidouknak is ellenállbizonyos szintig. Yuusuke zanpakutojára tett pontjainak megfelelő, vagy annál gyengébb támadásokat teljes egészében kivéd, viszont az annál nagyobbakat csak tompítja. Háromszor tud hárítani a képességgel, utána 2 kör elejéig nem tudja használni a képességet.

• Hokkyoku Sawaru (Fagyos érintés): Passzív képesség. Ez a képesség automatikusan aktiválódik, mikor Yuusuke előhívja shikai képességét, és bankaiban is aktív marad.
Lényege, hogy ha Yuusuke eltalálja és megsebzi ellenfelét, a kard által okozott seb és annak közvetlen környéke megfagy, ezzel is lassítva az ellenfelet, és fájdalmat okozva neki. Nem halálos, de nagyon hatékony az ellenfél lassítására, hátráltatására. A fagyott bőrfelület a vágás, vagy szúrás körül közvetlenül jelenik meg, és a sebet körülvevő egy cm-es felületet érini a. Az ellenfél minden 5000 LP-je után 1 cm-rel nő a fagyott felület nagyság, maximum 5 cm-ig, tehát ez maximum 1+5 cm fagyott felüleltet jelent az okozott seb, vágás körül.

 
BANKAI:
Parancsszava: Souryuujin Aoki (Azursárkánykirály Aoki)

Yuusuke előre nyújtja karját, kardját a föld felé tartja és kimondja a parancsszót. A következő pillanatban Őt magát befedi átláthatatlan lélekenergiájának aurája, az égen pedig ezüst-szürke felhők jelennek meg, hirtelen fagypont alá zuhan a hőmérséklet, majd elkezd szakadni a hó. Rövid, néhány másodperces változás után enyhül a lélekenergia aura, majd teljesen eltűnik, és megjelenik Yuusuke bankai formájában. Jobb szeméből eltűnik az írisze, és a pupillája is, szemfehérje pedig azúrkékké változik, bal szeme ezzel szemben változatlan marad. Jobb karján kézfejétől kezdve két, szintén azúrkék tetoválás futja körbe karját egymást keresztezve, egészen a válláig, ahol összeérnek. Ezzel egy időben teste, hátra körül tűhegyes jégcsapok jelennek meg szárny alakban jobb és bal oldalon is öt-öt darab. A jégcsap-szárnyat kedve szerint mozgathatja, mintha igazi szárny lenne, azonban repülni nem tud vele. Jobb kezében marad kardja, ami azonban korábbi shikaiban felvett formájától eltérően bankaiban felveszi gyönyörűen megmívelt alap katana alakját.



• Ryuu no Tsubasa (A Sárkány Szárnya)

A képesség lényege, hogy Yuusuke Lélekölőjének hegyével célozva ki tudja lőni a jégcsapokat, egyszerre többet, de akár az összeset is. A jégcsapok újra megjelenésének ideje a kilövésüktől számított harmadik kör. Ez a képesség különösen veszélyes ha Yuusuke egy, már a Sárkány Vére képesség által affektált ellenségen használja, akinek reakcióideje már meggyengült a képességtől.


• Ryuu no Ketsueki (A Sárkány Vére)

Yuusuke végighúzza katanája élét tenyerén, vérrel itatva a kard pengéjét. Ha ezt megteszi, pár pillanat múlva a pengét kék derengés veszi körül, és éléből lassan aláhulló kék folyadékcseppek hullanak alá. Mondhatnánk azt is, hogy folyékony nitrogénhez hasonlatos. Attól kezdve, hogy Yuusuke aktiválta ezt a képességét, Zanpakutoja vágásaival képes hiportemiát előidézni ellenfeleinél, amennyiben megvágja őket. Az ellenfelek gyakorlatilag kihűlnek. A hipotermia három fokozatból áll, adott számú sikeres vágásnál, szúrásnál egy fokozattal feljebb lép, ezzel is gyengítve Suke ellenfelét. Gyógyítható támadás, azonban újbóli sebzés után kiújul a képesség hatása.

1. Fokozat (egy bevitt találat után)
Kis mértékben csökkenti az ellenfél testhőmérsékletét, így az 1-2 fokos hőveszteség izomremegéssel, reszketéssel jár. Szapora pulzus, gyors léegzetvételek, illetve megemelkedett vérnyomás észlelhető, az ellenfél füle cseng.

2. Fokozat (három bevitt vágás, szúrás után):
A testhőmérséklet folyamatosan csökken. A remegés megszűnik, bágyadtság, álmosság, érzékcsalódás jelentkezik. A vérnyomás csökkenni kezd, a légzés ritkul és felületessé válik. Szívritmuszavar lép fel.

3. Fokozat (öt sikeres támadás után):
A 27-20 fokos belső testhőmérsékletnél a pupillák tágak, a vércukorszint alacsony,  keringési rendszer működése ingadozik, gyakorlatilag ájulás közeli állapotba kerül az ellenfél.


4
Soul Society / Apa-lánya találkozó 5 év után
« Dátum: 2018. Ápr. 21, 15:58:17 »
Még csak pár napja vagyok úgymond szabad, hisz visszatérésem óta folyamatosan obszerválnak, rajtam tartják a szemüket. Mindenki. A több hetes vizsgálatok, karantén, kihallgatás, meg minden ezzel járó dolog margójára haza küldtek néhány napra pihenni, persze Mitsuko szigorú fennhatósága alatt. Nem bánom, ez ezzel jár. Tisztában vagyok a törvényekkel, szabályokkal, az ilyenkor követett protokollal, magma is részese voltam, és vagyok is. Nem szokás csak úgy következmények nélkül évekre eltűnni Soul Societyből majd visszatérni, mindezt pedig következmények nélkül. Megértek mindent és mindenkit, csak épp az nem tetszik, hogy mindent anélkül tették, hogy felelőst állítottak volna ki a múlt eseményeire hivatkozva. Pedig van felelős, de valószínűleg sosem fog már kiderülni, hogy évekkel ezelőtt pontosan ki hibázott - rajtam kívül - és ki miatt történt mindaz, ami megtörtént, ez élet megy tovább, így vagy úgy...csak nehéz visszaszokni...
Kora szombat reggel van és én a parancsnak megfelelően otthon vagyok, további engedélyig egyelőre nem hagyhatom el egyébként sem a 8. osztag területét, nem mintha annyira ki akarnék menni. Ennek okán Mitsuko ugrott el bevásárolni, mert az, hogy visszatértem, új helyzetet teremt, és az amúgy is nagy kajafogyasztás most a duplájára nőtt, szóval mindig tele kell lennie a hűtőnek, különben nem várt botrányra fog sor kerülni kedved feleségem részéről, aki igen nehezen viseli, ha nincs mit enni, mikor Ő éhes. Jól elvagyok így egyedül, megszoktam már az elmúlt években, nem bánom a magányt. A kanapén gubbasztok egy bögre kávé társaságában, és gondolataimba mélyedve merek előre, a semmibe. Az utóbbi időt figyelembe véve csoda, hogy életben vagyok. Még mindig nehéz elhinni, hogy újra itthon lehetek. Már lemondtam róla, teljesen. Az, hogy imádott Feleségem úgy-ahogy - legalábbis látszólag - örült, hogy újra lát, és nem fordult el tőlem, valamennyire boldogsággal tölt el. Továbbra is imádom, szeretem, életem - egyik - értelme, de vissza kell szoknom, és még ha az sikerül is, ugyanolyan biztosan nem lesz, mint volt. Kortyolok egyet a kávémból, majd lenézek a kezemben lévő bögrére. Nehezemre esik elhinni, hogy efféle "luxust" újfent megengedhetek magamnak. Jóideig örültem, ha ehettem, meg ihattam, amennyi ahhoz kellett, hogy épp csak túléljem a napot, most pedig ismét rendelkezésemre áll minden földi jó. Nem is tudom, miért iszok kávét, nincs szükségem rá. 1-2 órát alszok minden nap, mégsem vagyok fáradt, nem mintha magam választottam volna ezt az életformát. muszáj volt. Azt hiszem inkább azért iszom a kávét, mert ez is egyfajta kapcsot jelent a régi életemmel, régi dolgokkal. Megszokásból iszom, semmint szükségből.
Hirtelen egy pokollepke jelenik meg előttem a semmiből, mire én teszek egy hirtelen mozdulatot és a kávé maradéka a ruhámra, másik fele pedig a padlón landol, plusz, pedig hogy feltegyem az egész abszurd dolog i-jére a pontot, olyan erősen szorítom meg ijedtemben a bögrét, hogy ezer apró darabra törik a tenyeremben. Hevesen káromkodni kezdek, miközben próbálom megmenteni a padlószőnyeget a kávétól, kevés sikerrel. Nem tehetek róla, kicsit feszült vagyok még. A 4. osztagnál azt mondták, idővel el fog múlni, én nem vagyok annyira biztos benne. Sok mindent mondtak. Idő kell, felejteni kell, satöbbi...ezt nem lehet elfelejteni, sőt nem is szabad.
Néha még magamtól is félek, legalábbis attól, hogy egy-egy ilyen hirtelen történt dolog miatt valakinek bántódása fog esni miattam. A saját sorsom nem érdekel már régóta, másban viszont nem tennék kárt, főleg nem  a szeretteimben, barátaimban...
A pokollepkét egyébként Mitsu küldte, hogy kicsit később érkezik haza, beült enni, meg megy vásárolni, siet... . Ezért nem kellett volna lepkét küldeni, türelmes és nagyfiú vagyok, tudok több időt is várni ha kell - bőven volt alkalmam gyakorolni az elmúlt években -  egyébként sem mehetek sehova. Morogva megyek a konyhába keresni valami rongyot, vagy papírtörlőt, meg egy seprűt, lapátot, amivel felitathatom a kiömlött kávét, ezután pedig valami mosószert keresek, amivel eltüntethetem a foltot, de csak egy szappant találtam, azzal pedig nem érek el nagy sikert. .Majd ha hazaér az Asszony, kérek valamit, és elintézem magam, ha már én csináltam. Miután végzek, és úgy-ahogy elfogadhatónak ítélem meg rögtönzött takarításom eredményét, visszaülök a kanapéra, és mélyet sóhajtok. Gondolataim lustán Lányom holléte felől kezdenek keringeni. Igen, a lányom, Nayo-chan, vagy Nayoko nem tudom, most hogy szólítják. Én maradnék a becézgetésnél, de abból, amit hallottam, nem számíthatok sok jóra. Megértem, ha neheztel rám, ugyanakkor neki is meg KELL értenie a történteket, s csak ezután ítélkezhet fölöttem. Hogy fog, afelől nincs kétségem, viszont hogy hogyan, azt nem tudom. Információim szerinte Lányom küldetésen van, s még nem tért vissza róla. Legalábbis ennyit mondott Mitsuko, mikor miután hazaértünk, első dolgom volt Nayoko holléte felől érdeklődni. Abból, hogy Feleségem egyből más témára váltott zavarában, arra következtettem, hogy nem nagyon loptam be magam Lányom szívébe. Nem tudom, mi az igazság, öt éve nem láttam, de hamarosan kiderül.
Hirtelen valaki babrálni kezd az ajtózárral, mivel nincs bezárva, lehet beletelik az illetőnek kis időbe, mire rájön, hogy itthon van valaki. Biztos, hogy nem Mitsuko az, az ajtó előtt tartózkodó lélekenergiát egyből megismerem. Mindent kedvességgel és szeretettel elárasztó, és megnyugtató energia ez, amit millió közül is egyből felismernék. A Lányomé.
Boldognak kéne lennem, hogy ennyi idő után láthatom, mégis feszült vagyok. Fogalmam sincs mit fogok neki mondani, vagy hogyan fogom azt tenni, az is lehet, hogy végig néma maradok előtte, mert meg sem bírok majd szólalni, nem hogy a szemébe nézni. Mégis, ez olyan olyan dolog, amit le kell rendeznem.
Pár pillanat múlva aztán kinyílik az ajtó, és megpillantom Kislányom, aki időközben felnőtt nővé cseperedett, és szemmel láthatóan az anyja testalkatát örökölte. Haja most ezüstszürke színben pompázik, nem tudom, szokta e festeni, mindenesetre nagyban hasonlít az enyémre. Ezen kívül semmi mást nem tudok hirtelen elmondani róla, gyakorlatilag meg kell újra ismernem a saját Lányom. Szám mégis akaratlanul is mosolyra görbül, ahogy megpillantom szemem fényét, majd gyorsan el is múlik. Nem tudom, hogy a pillanat alkalmas-e mosolygásra, vagy sem.
- Szia, Nayoko... - nézek bele gyönyörű szép kék szemébe, s csak ennyit tudok hirtelen kinyögni. Annyi mindent kéne elmondanom, mégis, mintha elzárták volna a csapot, amin keresztül a szavak jönnek, mert fogalmam sincs mit mondhatnék. Öt év után mit mond az elveszettnek, halottnak hitt szülő a gyermekének? Nem tudom...
A lehető legnagyobb szomorúsággal nézek Lányom szemébe, s egy könnycsepp is megjelenik a jobb szememben. Gyönyörű nagylány lett, nélkülem. Nem voltam ott vele, hogy segítsek Neki, tanítsam, pátyolgassam, ez mind kimaradt részben az én hibámból..megérdemlem, hogy gyűlöljön.
- Jöttem volna hamarabb, de..feltartóztattak. Sajnálom. Megértem, ha gyűlölsz, de most itt vagyok. És itt is maradok, Veletek. Örökre. Gyere ülj ide mellém, sok mindenről kell beszélnünk. - mutatok magam mellé a kanapéra, majd várom a reakcióját. Bőven van mit bepótolnunk az elmúlt időszakból, valahol el kell kezdeni, bármenynire is fájdalmas, vagy kínos legyen is..sajnos.

5
5 évvel ezelőtt lezajlott események...

Késő este van, és Soul Society nagy része már az igazak álmát alussza. Én mégis fent vagyok, és komoly arccal, töprengve, gondolataimba mélyedve haladok a 10. osztag kapujának irányába. A kaput őrző shinigamik félálomban őrködnek, de mikor meglátják, hogy közeledek feléjük, azonnal haptákba vágják magukat, és a megfelelő módon adják tiszteletüket felém. Nemtörődöm módon bólintok feléjük, nem rovom meg őket most. Nem tudja végigkoncentrálni az ember az egész éjszakát, akármennyire lelkiismeretes katona is, mindemellett, komolyabb gondok miatt kell aggódnom.
Egy órával ezelőtt egy pokollepke zavarta meg esti óráinkat otthon, és azonnal mennem kellett eligazításra a parancsnoki központba. Karakura városát mindig is veszélyeztették a hollowok, arrancarok, espadák, mindenféle ellenség, és nekünk mindig készen kell állnunk arra, hogy bármikor bevethetnek minket. Katonák vagyunk. Ez a dolgunk. Életünk csak másodlagos, a szolgálat az első. A veszély gyakorlatilag mindennapos, amit átlagos, kisebb rangú halálistenek oldanak meg nap mint nap, hogy zavartalanul folyhasson az élet az emberek világában, ám ezúttal úgy esett, hogy egy erősebb tiszt jelenlétére is szükség van. Az eligazítás során kiderül, hogy egy csapat shinigami élére neveznek ki ideiglenesen, hogy végére járjunk a dolognak. Karakura városát éjjelente több, rendszertelen támadás érte az elmúlt hetek során, kiszámíthatatlan sorrendben, illetve több, Karakurába kivezényelt őrshinigami is nyomtalanul eltűnt. Információ hiányában csak arra hagyatkozhatunk, hogy a támadók valószínűleg arrancarok, de legalábbis hollowok, viszont azt, hogy hányan vannak, és mire képesek, nem tudni, továbbá azt sem, hogy milyen erősek. A küldetéssel kapcsolatos információ finoman szólva is hiányos, ezért gondolták odafent úgy, hogy egy magasabb rangú tisztnek,- jelen esetben Nekem - kell felügyelni a műveletet. Ha minden jól megy, egy egyszerű lidércvadászatról van szó, és rövid időn belül megoldódik, viszont ha nem...
Átlépve a kapun egy pillanatra megállok, előkotrok egy doboz cigarettát a zsebemből, és rágyújtok egy szálra, majd lassú léptekkel folytatom utamat. Magam sem tudom, hogy miért titkolom, de csak nagyon kevesen tudják, hogy dohányzom. Inkább amolyan kényszercselekvés, semmint szokás. Csak stresszes helyzetekben szoktam rágyújtani, tehát kijelenthető, hogy életem kilencven százalékában gyakorlatilag dohányzom. Magamban elmosolyodok...teljesen nyilvánvaló, hogy miért nem tudja senki, hogy bagózok. Cseppet sem tetszene annak a Vörös Hajú Démonnak odahaza, akit mindennél jobban szeretek. Így van. A Feleségemnek fogalma sincs róla, és ez maradjon is így. Nem kellenek a felesleges bonyodalmak, és nincs kedvem magyarázkodni sem, egyébként se tenném, jogom van dohányozni...titokban. A szál cigi bőven elfogy, mire hazaérek, teszek róla, hogy még véletlenül se maradjon nyoma a dohány szagának. Mitsuko még fent van, mindig megvár, ha el kell mennem otthonról, főleg akkor, ha ilyen hirtelen, Nayoko pedig minden bizonnyal alszik. Mielőtt hazának venném az irányt, teszek egy kis kitérőt az osztag kertjében, amitől kicsit megnyugszom lelkileg. Itt mindig megnyugvást találok, ha valamiért feldúlt lennék, az osztag legbékésebb helye, nem számítva az otthonomat. Átsétálok a hídon, ami a kis tavacskát szeli át a kert közepén, majd a túlparton, mikor elhaladok két rózsabokor mellett, amik telis-tele vannak gyönyörű fehér rózsákkal, leszakítok egy-egy szállal életem fényeinek, majd folytatom utam. Pár eseménytelenül eltelt perc után haza is érek rendben, majd belépek a szobánkba, és óvatosan behúzom magam után a rizspapír ajtót. Hálószobánkba belépve meglátom Feleségem, amint az ágyunk szélén ül szorongva.
- Indulnom kell, sajnos. A helyzet azonnali megoldást követel. Gyűlöllek itt hagyni titeket, Te is tudod.. - mondom neki őszintén, szomorúan, csendesen. Tudja Ő is, hogy igazat mondok, és azt is tudja, hogy tehetetlen vagyok, mennem kell. Fordított helyzetben Ő sem tehetne mást. Kapitányok vagyunk, ez a dolgunk. Odalépek hozzá, letérdelek elé, hogy arcom egy vonalba kerüljön az övével, majd gyengéden végigsimítok arcán, és bátorítóan rámosolygok. Próbálom saját nyugalmam áthelyezni belé, nem tudom mennyi sikerrel, mikor én magam is végtelenül feszült vagyok.
- Elbúcsúzok Nayo-tól is.. - szólalok meg halkan. Ezután halkan átmegyek Nayoko szobájába, és megállok az ágya szélénél. Csendes, egyenletes szuszogása biztosít róla, hogy mélyen alszik. Mosolyogva nézek Lányomra, majd odahajolok, adok a homlokára egy búcsúpuszit, mire Ő álmában elmosolyodik. Bármire képes lennék értük, Ők ketten képezik az életem, csak nekik élek. Ha Ők nem lennének, sok mindent máshogy csináltam volna az életben, de megtanultam felelősségteljesen viselkedni, főleg, ha a családomról van szó. Egy hosszú pillanat erejéig még gyönyörködve nézem lányom békés arcát, majd ruhám felső zsebéből előveszem a másik szál fehér rózsát, és lerakom neki az asztalra. Nem akarom felkelteni emiatt, ha minden jól megy, úgyis hamar visszaérek, de nem akarom itt hagyni valami kis kedveskedés, ajándék nélkül. Óvatosan felállok az ágya széléről, majd kilépek szobájából, és behúzom az ajtót magam után. Újra megpillantom gyönyörű feleségem, arcán enyhe szorongást vélek felfedezni, aminek nem örülök. Tudom, hogy aggódik értem, én is ugyanígy teszek, mikor Neki kell elmennie, sőt még jobban, mert én szeretem őt jobban, nem fordítva. Odalépdelek Kedvesem mellé, majd gyengéden magamhoz ölelem. Állát óvatosan megemelve kap tőlem egy búcsúcsókot.
- Sietek haza, ne aggódj. - próbálom halk szavaimmal megnyugtatni, majd egy utolsó búcsúölelés után ellépek mellette, de még az ajtóból visszamosolygok rá, majd kilépek az éjszakába. Már nem mosolygok. Gyűlölöm itt hagyni Őket. Gyűlölöm, hogy nem tudom, mi van velük. Hiányoznak már most, pedig még el sem hagytam Soul Societyt. Minden egyes alkalommal, mintha szívem, lelkem egy darabkáját hagynám ott Mitsuko és Nayoko mellett, de sajnos nem tehetek mást, kötelességem van, amit teljesítenem kell. Lassú léptekkel elindulok a senkai kapu felé, ami előtt a gyülekező pont ki lett jelölve, de néhány méter után saját lelkemet marcangolva még hátra nézek egy hosszú pillanat erejéig a Családom irányába, majd erőt veszek magamon, megrázom a fejem, nyugalmat erőltetek magamra, és magabiztos léptekkel folytatom utam, elvégre ha mielőbb látni akarom Őket újra, akkor mihamarabb végeznem kell ezzel a feladattal és azt csak összeszedetten, koncentráltan lehet.
A kapuhoz érve biccentéssel köszöntöm az ott összegyűlt húsz tisztet. Csupa zöldfülű, ám akad köztük egy-két magasabb rangú is.
- Jól van. Mindenki itt van? Feladatunk egyszerű. Karakura városát hetek óta rendszerint éjjelente, teljesen véletlenszerű időpontokban hollow jellegű támadások érik. Több, Karakura Városába kihelyezett shinigaminak nyoma veszett már, de a támadások kiindulópontját, sem pedig okozóját, okozóit mindeddig nem sikerült beazonosítani, és semlegesíteni. Annyit tudtak eddig kideríteni a Seireiteiben, hogy a belvárosban bukkantak fel több helyen az elmúlt éjszakák során. Küldetésünk, hogy felkutassuk, beazonosítsuk, majd ennek megfelelő módon rendezzük a veszély forrását. - foglalom össze a jelenlévőknek higgadtan a küldetésünket. Többük arcán félelmet látok, megint másokén elszántságot. Nem kívánok az elején senkit sem rendre teremteni, vagy megfedni, elvégre shinigamik vagyunk, és profi módon kell kezelnünk a helyzetet. Ez egy ilyen szakma. Aki nem bírja, kiszáll. Vagy meghal.
Mondandóm befejezése után odalépek a Senkai Kapu őreihez, és kiadom a parancsot, hogy nyissák meg azt. Amint materializálódik a kapu és megjelenik a fekete pokol-lepke, elszántan előre lépek, hogy a kis csapatot vezetve elsőként lépjek be a kapun, majd érjek ki a másik oldalán. Természetesen, mivel nem kiemelten fontos küldetés, amint a kapun átlépek, megjelenik mellkasomon az erőmet nagyban lekorlátozó pecsét. Nem különösebben vagyok oda érte, ám sajnos a szabály az szabály. Tartalékaim így meglehetősen le vannak korlátozva, és nem tudok erőm teljében harcolni. Ekkor már hajnalodik, a város pedig csendben alussza még az igazak álmát, ahogy illik. Magam köré gyűjtöm embereimet, majd pár szóban összefoglalom, hogy hogyan is képzelem el a hadműveletet. Négy fős csoportokra bomlunk fel, és egymástól megegyező távolságra egy kört alakban vesszük fel az őrpozícióinkat a belvárosban. Az éjszaka maradéka eseménytelenül telik el, majd a nappal, és a következő éjszaka is. A 4 fős csoport tagjain, akikkel épp tartózkodom - biztonsági okokból pár óránként helyzetet változtatok, így míg maguk a csapatok a kijelölt helyükön várnak, én csapatról-csapatra mozgok. - kezdenek meglátszani a fáradtság, illetve az unalom jegyei. Bár jómagam nem mutatom, én is egyre feszültebb vagyok, mert semmi sem történt eddig, csak várunk és várunk. Néha-néha megtöröm a csendes őrködést egy-egy beszúrt kérdéssel, amivel átmenetileg magához térítem a srácokat, illetve a lányokat, mivel nem tartom helyesnek, hogy esetleg pont úgy ér minket támadás, mikor nem figyelünk. Gondolataim minduntalan saját kis Családomhoz röppennek el, akik SS-ben vannak, és várják, hogy hazatérjek. Egyre nagyobb bűntudat nehezedik lelkemre, mert azt ígértem nekik, hogy hamar hazaérek, mégis egyre tovább és tovább tart ez a küldetés. Kapitányi Haorim belső zsebéből kulacsot halászok elő, majd iszok egy kevés vizet, miközben visszakényszerítem gondolataimat a jelenbe, távol Mitsukotól és a Kislányunktól. Jobb, ha most nem rájuk gondolok...
Eltelik még egy nap, és még egy, még mindig semmi. A várakozás lassan felőrli az én türelmemet is, bár nem tehtek semmit. Folyamatosan tartom SS-el kapcsolatot a pokol lepkéken keresztül, de onnan mindig az a parancs jön vissza, további utasításig ugyanazt kell tennünk, mint eddig. Az emberek fáradtak, csüggedtek, és már szeretnének visszatérni otthonukba...Én is. Aznap éjszaka éppen az egyik tiszt viccét hallgatjuk négyen, és arra gondolok, hogy a szituáció még szórakoztató is lenne egy étterem, vagy fogadó, kocsma berkein belül, mikor az amúgy is csendes éjszaka hirtelen egyenesen rideggé, hangtalanná válik. Valami megváltozott a levegőben. A nevető tiszteket egy kézmozdulattal elhallgattatom, és feszülten figyelem a környéket. Egy árnyék mozdult meg tőlünk két saroknyira az egyik sikátorban, de a lény alakját nem láttam, viszont azt már most érzem, hogy a fenyegetés hollow eredetű. Magam sem tudom, hogy tudtak úgy észrevétlenül belépni Karakurába, hogy csak akkor vegyem észre őket, mikor már ilyen közvetlen közel vannak, a fáradtságom számlájára írom. Kezem Aoki markolatára vándorol, amitől egyből megnyugszom, és határozott mozdulattal húzom ki tokjából, ezzel egy időben a többi tiszt is ugyanígy tesz. Némán, kézjelekkel mutatom nekik, hogy követjük az árnyékot, legyenek résen, és vigyázzanak magukra, mert nem tudjuk, mivel állunk szemben. Villámgyors shunpoval ugrok az árnyék után, remélem még időben beérem, hogy lássam is, valójában mivel állunk szemben, ám mire odaérek a sikátor elejéhez, a lény már befordul a másik sarkon, és eltűnik a szemem elől. Társaim minden bizonnyal követnek engem, bár nyilván nem olyan gyorsak mint én, jócskán lemaradnak tőlem. Óvatosan, ám tempósan folytatom utamat a sikátor belseje felé, harminc, negyven méter után jövök rá, hogy valóságos sikátor labirintusban vagyok épp, úgy érik egymást a keskenyebbnél keskenyebb utcák. Nincs időm most ezen gondolkodni hosszasabban, mivel megérzem a hollow energiáját folytatnom kell az üldözést. Hallom, ahogy társaim is megérkeznek a sikátor bejáratához, de nem nézek hátra. Nem kell nagyon törnöm magam, mert ahogy sietek előre az egyik útkereszteződésnél belépdel elém a lény amit egész idáig követtem. Hogy hollow, ahhoz kétség sem férhet, de hogy pontosan milyen erős, arról fogalmam sincs. Fogát csikorgatva, torkát földöntúli morgás hagyja el, ahogy írisz nélküli szemeivel, farkasnak csak jobb híján mondható lidérc néz rám. Zanpakutom magam elé tartva, mindenre elszántam készülök támadásba lendülni, ám ekkor a hátam mögül fájdalmat sikoly hallatszik, amire hátra fordulok, hogy megnézzem mi történt, és amit látok attól megfagy a vér ereimben. Eddigi csapatom tagjaiból három körül van véve ugyanilyen lényekkel, a negyediket, egy barna hajú fiatal srácot a saját osztagomból pedig épp széttép két további lidércfarkas. Ezzel egyidőben a környékről elszórtan minden irányból hasonló fájdalmas, halálsikolyok jutnak el hozzám ,és ebben a pillanatban megértem, hogy mi is történt. Soul Society ismét csúnyán alábecsülte az ellenséget, és minket küldtek bele ebbe a helyzetbe, én pedig, a helyzetet tetézve, elkövettem egy kapitális hibát, és hagytam magam odacsalogatni, ahova az ellenség akarja, ahol előnyben vannak velünk szemben.
Magamat okolni azonban nincs időm, mert az eddig rám vicsorgó farkas egyszerre támadásba lendül, de olyan gyorsan, hogy még elhajolni is alig tudok. Nyilvánvalóan sokkal erősebbek, mint a közönséges hollowok, sokkal magasabb szinten lehetnek, és megannyi lelket fogyaszthattak már el életük során. Nos, az enyémet nem fogják. Ahogy a bestia földet ér a hatalmas ugrásából, morogva megfordul, és ismét támadásba lendül, azonban most résen vagyok, és egész egyszerűen levágom a lidércet egy villámgyors csapáddal. Fellélegezni azonban nincs időm, mert ekkor váratlanul, a mellettem lévő épület tetejéről egy másik, ugyanilyen szörny ugrik rám lesből, teljesen váratlanul, így elhajolni sem tudok időben, és a lidérc karmai egy hosszú, mély vágást vágnak a felkaromon. Fájdalmas szisszenéssel veszem tudomásul a bevitt találatot, majd egy shunpoval hátra ugrok. Látom, hogy a seb mély, de nem súlyos, majd később rendbe hozzák a 4. osztagnál. Összehúzott szemekkel összpontosítani kezdek, hogy egy hadouhoz elegendő lélekenergiát gyűjtsek össze, ám a technikát nem áll módomban használni, mert ekkor további három hollow érkezik hátulról, ugyan úgy támadásra készen, mint a társuk elől. Nyilván végeztek a csoportom tagjaival, és most rám fáj a foguk. Magamban átkozom ezt az egész istenverte helyzetet, hogy ennyi jó shinigaminak kell meghalnia egy nem törődöm, félretervezett akció miatt. Haragom egyre csak gyűlik, és eldöntöm, hogy végzek mindegyik lidércfarkassal, majd ennek az egésznek a végére járok. Ennyit megérdemelnek a halott társaim. Az viszont feltűnik, hogy a mögém érkező három szörny lényegesen nagyobb méretű, mint az, amelyik az előbb fentről megtámadott, tehát nem csupán megölik az ellenségeiket, el is fogyasztják őket, és erősebbek lesznek. Undorodva húzom el a számat. Nyilvánvaló, hogy mi ment végbe a sikátor onnansó végében, míg én el voltam foglalva itt elől.
Ekkor azonban több irányból diadalittas üvöltések sora hangzik fel, ezzel mutatva, hogy a többi csoport is hasonló végre jutott, mint az enyém, és gyilkosaik minden bizonnyal felém tartanak. Ennyi farkassal nem tudok egyszerre megküzdeni egy ilyen kis helyen, ezért Lélekölőm segítségére kell hagyatkoznom.
- Hyouketsu, Aoki! - hívom elő Zanpakutom shikai formáját, miközben magam elé tartom kardom. Arcomon elégedett vigyorral nézek a lidércfarkasokra, akik időközben körülbelül húszan vesznek körül minden irányból. Lassan egy kört írok le a levegőben Aoki hegyével, majd csendesen elmormolom a parancsszavát: - Hyoumu! - szinte azonnal, ahogy elhangzott az idézés, sűrű, hideg, átláthatatlan köd ereszkedik a környező vidék nagy részére, amiben én tökéletesen látok, ám az ellenség maximum szaglására, és hallására tud hagyatkozni. Már ez is valami. Villámgyors shunpokkal ugrok farkasról farkasra, intézem el őket egyesével. Némelyik ügyesebb, mint a másik, és sikerül kivédenie első támadásomat, csakhogy utána a második vágás ugyan úgy végezzen vele, mint elődeivel. Nagyjából már a lidércek felével végezhettem, mikor hirtelen minden eddiginél mélyebb, erőteljesebb üvöltést hallok a közelemből. Megfordulok, és látom, hogy a sarkon lassan, magabiztos léptekkel egy mindegyiknél nagyobb, kétségkívül iszonyatosan erős példány közeledik felém. Pofájából nyál, vagy franc tudja mi csorog a földre, csak jobb híján mondtam, hogy nyál lehet, mert kékesen világít. Hollowmaszkja teljesen befedi fejét csupán alsó állkapcsa maradt érintetlenül, viszont húszcentis szemfogai nem kecsegtetnek semmi jóval. Mégjobban megdöbbent a tény, hogy bár megidéztem passzív köd képességemet, a lény egyenesen rám néz, pontosan tudja, hol vagyok, és nem hat rá a képesség. Szemeiben szinte értelem tükröződik, Ő lehet hát az Alfa, a farkasok vezére, aki eljött, hogy lerendezze a dolgot, egyszer s mindenkorra. Kétségbeesetten nézek körbe, mivel a környék teljességgel alkalmatlan ahhoz, hogy megidézzem Aoki bankai képességét, erre tehát nem hagyatkozhatok. Mást kell kitalálnom, azonban az Adjuchas hamarabb cselekszik, mint én. Hatalmas, vérfagyasztó üvöltést ereszt meg felém, ami nem csupán egy üvöltés, hanem egy képesség is. Érzem, hogy mozdulni sem bírom, egész egyszerűen megbénított az üvöltésével. Ha nem lenne rajtam a pecsét, valószínűleg nem hatott volna a képesség rajtam, ám sajnos ott van a mellkasomon, ezzel aláírva a halálos ítéletemet.  Még látom, hogy a bestia lekuporodik, ugráshoz készen, karmait meresztve, vigyorogva, majd egy hatalmas ugrással megindul felém, azonban nem csak Ő, hanem társai is, akik, mikor megjelent az Alfa, ugyanúgy mintha még tovább erősödtek volna a puszta jelenlététől is. Próbálom Aokit magam elé emelni, hogy legalább a szemből érkező támadást háríthassam, de meg sem mozdul a kezem. Beletörődök sorsomba, hogy ugyanaz fog velem is történni, mint társaimmal, csak engem nyilván az Alfa fog elfogyasztani, hogy még erősebbé váljon. Hát ennyi lenne? Csak egy szó hagyja el ajkaimat, miközben mind a tizenegyen rám vetik magukat,  és elsötétül a világ.
- Sajnálom...

6
Shinigami / Watanabe Yuusuke
« Dátum: 2018. Ápr. 14, 02:11:19 »
~ Adatlap

Név: Watanabe Yuusuke
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: Június 3.
Kor:28 évesnek néz ki, valójában elhagyta már a százat.
  • Emberként: 28
  • Lélekként: 104
~ Előtörténet

Indulásra kész vagyok, mihelyst magamra öltöm egyenruhám, majd az ajtóhoz megyek és hátra sem nézve kilépek a szabadba. Korán reggel van még, jóformán hajnal, senki más nincs az utcán, csak azok, akiknek feltétlenül szükséges. Ilyen például az az árus is, aki kézikocsiját maga után húzva siet el mellettem a közeli piac felé, hogy időben ki tudja pakolni portékáját, amit eladásra szánt aznap. Biccentek felé,  illetve valami jó reggelt-félét is köszönök félhangosan, amit nem hiszem, hogy meghallott. Tűnődve, jókedvűen folytatom utamat így hajnalok hajnalán a néptelen utcákon. Minden nap fent vagyok már nagyon korán. Keveset alszok, mégsem vagyok fáradt valami miatt. Ezt páran már az orrom alá dörgölték a helyiek közül, bár inkább viccesnek szánt üzenetként, semmint rosszindulatból. Alapvetően mindegyikükkel jóban vagyok. Nem tartom egyiküket sem barátnak, inkább ismerősnek. Nagyon kevés barátom van, épp úgy, ahogy én akarom, jónak látom. Az egyik ilyen - fogalmazzunk így - barát, maga a természet. Fák, bokrok, patakok folyók, hegyek, völgyek, állatok, minden, ami a természethez hozzátartozik. Imádom a természetet. Minden megnyilvánulását. Itt érzem magam otthon igazán. Bár egy házban élek jelenleg, az csak afféle ideiglenes otthon. Igazán odakint érzem jól magam. Leginkább a magasságokat kedvelem, hegyeket, dombokat. Akkor nyugszom meg igazán, mikor egy hegytetőn leülök, kifújom a levegőt, és letekintek az alant elterülő vidékre, gyönyörködök benne. Mindig is így volt, és így is marad. Gondolataimat visszairányítom a hegytetőről az előttem elnyúló hosszú utcára, minek végén már látni a városkapu tátongó száját, és az amögött elterülő vidéket. Vidáman köszöntök jó hangosan az utcát söprögető félig süket öregasszonynak, aki fogatlan mosollyal vigyorog vissza, majd megszaporázom lépteimet. Pillanatok alatt elérek az utca végét jelző kapuhoz, majd némán biccentek az ott posztoló álmos városőröknek, ahogy elhaladok mellettük. Jó nap ez a mai. Előző este kigondoltam mai napi úti célomat, és már maga a gondolat is jókedvre derít. Mindegyik törzshelyemet imádom, de van egy, amit különösen szeretek, és segít ellazulni. Ezt viszont meglehetően ritkán keresem fel, csak ha úgy érzem, hogy már hiányzik. Egy fákkal körülvett tisztás, ami mellett a közelben hallani egy vízesés zubogó, halk hangját, ahonnan a víz egy kisebb folyó formájában folytatja az útját, kettészelve a tisztást, ami magamban a Béke Szigetének kereszteltem el. Biztos, hogy nem ez a valódi neve, de én ezt adtam neki. A tisztás közepén már nem voltak fák, csak gyönyörű zöld fű, virágok, növények, és méhek melyek a dolgukat végzik, szépen beporozva a lehető legtöbb virágot. Mélyet szippantok a friss, reggeli hűvös levegőből, majd elhelyezkedem a tisztás közepén, lefekszek a földre, majd jóleső nyögések közepette kinyújtózkodom. Ruhám pillanatok alatt átnedvesedett a harmatos avartól, de ez a cseppet sem érdekel, hisz ez is hozzátartozik a dologhoz. Ekkor érezni igazán, hogy megnyugszom. Nem tudom, mi miatt. Nem tudom mi hajt ki a zsúfolt, zajos városból ide, ahol szinte senki sem jár, de valószínűleg pont a zsúfolt, piszkos, zajos mivolta. Miközben a felhőket nézem, óvatlanul is furcsa gondolatok jutnak az eszembe.
~ Ötödik éve már, hogy itt vagyok. Hosszú idő, de úgy tűnt, mintha egy szempillantás alatt múlt volna el... - ötlik a fejembe a gondolat. ~ Öt éve már, hogy kiléptem az élők világából, és ide kerültem...még csak öt éve..vagy már öt éve? Különös... - Észre sem veszem, hogy a nagy elmélkedésben közben csukódnak le a szemeim, és néhány pillanat múlva már el is alszok. Valószínűleg a kevés alvás ilyenkor bosszulja meg magát, de nem zavar. A megkezdett gondolatmenetet folytatva emlékképek sokagása ömlik tudatalattimba, és állnak össze egy egész, mozgó képpé, filmvetítéssé. A képek gyors visszapörgésbe kezdenek, majd egyenletesen lassítva megállnak egy jelenetnél, ami öt évvel ezelőtt játszódott le...
Egy hideg, téli vasárnap reggel éppen a teámat szürcsölgetem a konyhában, mikor valaki kopogtat az ajtón. Bár nem ér teljesen váratlanul a vendég, mégis felvonom a szemöldököm. Nem ismerek senki mást, aki ilyen kora reggel eljönne hozzám, csak egyetlen embert. Magamban elmosolyodva állok fel az asztaltól és megyek ajtót nyitni, majd miután ez megtörténik, arcomon ténylegesen megjelenik egy széles vigyor, amit az ajtóban álló embernek küldök.
Jó reggelt, Yuusuke! - nem ás az, mint legjobb barátom Kazuma. Egészen kicsi korunk óta ismerjük egymást. Együtt játszottunk a kertben, a ház körül, a környéken, s bár felnőttünk és valamennyire meg is komolyodtunk, a gyerekes, komisz énünk mindig előtörik belőlünk ilyenkor, mikor találkozunk egymással. Megannyi csínt követtünk el gyerekkorunkban, ami összekovácsolt minket, testvér helyett testvér lett számomra.  Bár ez mostanra átalakult, érettebb lett. Most már együtt járjuk a vidéket, kirándulunk, felfedezünk. Felnézek rá, tisztelem Őt, és remélem, hogy Ő is ugyanígy érez irántam.
- Összepakoltál mindent? - kérdezi a mindig mosolygós, jókedvű, barna hajú, nálam valamivel alacsonyabb srác.
- Már tegnap délután, nem bírtam várni... - válaszolom izgatottan.
- Be vagy sózva, mi? A barlangnál tovább nem jutottunk még soha. Most megérett a pillanat erre. Ma megtesszük! - kezd bátorító szónoklatba Kazuma, amire hevesen bólogatok. A Zordfok hegy csúcsát ezidáig nem sikerült meghódítania senkinek, ennek ellenére vannak szép számmal, akik megpróbálják ezt. Barátom és én is ezek közé tartozunk. Szent célul tűztük ki magunknak, hogy mi leszünk az elsők, akik elérik a hőn áhított hegy csúcsát, és örökre beírjuk magunkat a hegymászók történelmébe. Hosszú idő után lesz ismét alkalmas az időjárás arra, hogy egyeltalán meg lehessen ezt próbálni, és ezúttal élni fogunk vele.
Jókedvűen bólintok, majd megiszom teám maradékát, odalépek a fogashoz, és felveszem utazókabátom. Egy pillanat erejéig visszapillantok a konyha másik végében lévő ajtóra, és gondolatban elköszönök a szüleimtől. Nem akarom őket felkelteni. Hétvége van, nincs munka, hadd aludjanak, pihenjék ki magukat, úgyis dolgoznak eleget. Ezzel a gondolattal lezárom ezt a témát a fejemben, majd kinyitom az ajtót, és kilépek rajta. Néhány lépés után Kazuma felzárkózik mellém, és jókedvűen, cseverészve indulunk útnak a hegy irányába. A körülbelül másfél órás út hamar eltelik, mindig van közös témánk, sosem unatkozunk, mikor együtt vagyunk. Az idő kellemesen hideg, gyakorlatilag szélcsend van, tökéletes a hegymászásra, ami tovább fokozza jókedvünket. Ahogy haladunk előre, az addig egyenletes ösvény előbb enyhén, majd egyre erőteljesebb emelkedésbe kezd. Kezdünk mindketten egyre izgatottabbak lenni, hisz tudjuk, hogy közel vagyunk már a célunkhoz. Kellő magasságban vagyunk ahhoz, hogy belássuk az alattunk elterülő gyönyörű vidéket, így megállunk pár percre gyönyörködni, illetve hogy kulacsainkból felfrissítsük magunkat kicsit. Mindketten tudjuk, hogy most következik az út neheze, de ez zavar egyikünket sem. Néhány perces nézelődés után folytatjuk utunkat, majd hamarosan elérünk a híres-neves barlanghoz, ahol már annyiszor voltunk. A hegyi ösvény ettől kezdve átvált egy igencsak meredek, életveszélyesen keskeny útra. Nem véletlenül nem hódította meg még senki sem a csúcsot. Erre egy tábla is figyelmeztet a barlang mellet. Elszántan állunk meg a kicsit ferdén álló figyelmeztető jelzés előtt. Mindkettőnk arcán ugyanaz az elszántság tükröződik. Nem véletlen, hogy ismerőseink is úgy beszélnek rólunk, mintha testvérek lennénk. Szinte mindenben hasonlítunk egymásra, eltekintve attól, hogy Kazuma barna hajú, az én üstököm pedig piszkosfehér. Magam sem tudom, miért ilyen. Egyszerűen csak kifehéredett egyik évről a másikra. Ezt a környékbeliek közül sokat isteni jelként azonosították be, amit én rendre ki is használok és viccelődök vele ha alkalmam nyílik rá. Egyeltalán nem zavar, hogy ilyen színű a hajam. Legalább kicsit kitűnök a tucat közül. Ránézek Kazumára, majd elszántan bólintunk egymásnak, és elindulunk..Arcomon száras mosollyal hagyom el a "Vigyázat, balesetveszélyes szakasz!" táblát. Ma biztos sikerülni fog. Ma nem bukunk el, ezúttal győzedelmeskedünk!
Elég öt perc ahhoz, hogy rájöjjek, ez korántsem biztos. Idefent egyeltalán nem olyan kellemes és csendes az idő, mint lejjebb volt. A szél viharosan fúj, bele-bele csap hajunkba, szemünkbe minduntalan havat szór, amitől alig látni. Az eddig bokáig érő friss hó itt már térd fölé ér, ami szinte ellehetetleníti a haladást. Bár viszonylag kis távolságot tettünk meg  a barlangtól számítva, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Elszántságunk hamar megcsappan, inkább már visszakívánkozunk, legalábbis én..de ha már eddig eljöttünk, itt már nem fogunk meghátrálni. Előttünk nem is olyan messze kirajzolódni látszik már a hírhedt Zordfok csúcs, utunk célja. Szinte karnyújtásnyira van, sőt, érzem, ha kinyújtom a kezem, meg is tudnám már fogni a csúcsát...
Hirtelen visszatérek gondolataimmal a jelenbe, mivel furcsa zajt hallok a közelből.
- Te is hallod ezt, Kazuma? - ordítom oda neki, pedig alig egy méterre áll csak tőlem, de a süvítő széltől alig hallani egymást. Tekintetemmel keresni kezdem a zaj forrását, és felnézek a fejünk fölé. Amit látok, attól egy szempillantás alatt megfagy a vér az ereimben. Egy hatalmas, mindent elsöprő lavina száguld felénk, amit esélyünk sincs elkerülni, mégis minden pillantással az egérutat keresem, jól tudom,  hogy minden hiába.
- Kazuma, vigyázz! - Ordítok még egy utolsót, de nyilván barátom is látja, hogy mi közelít felénk, és ugyanolyan tehetetlen, mint én. Hát ennyi lett volna? Így ér véget az életünk? Gyakorlatilag maga a cél végez velünk, amiért annyit fáradoztunk, és mégsem értük el. Hát majd Ő eljön értünk. Ironikus. Még hallom Kazuma utolsó kiáltását, mikor elér minket a hatalmas tömeg hó. Ebből nincs menekvés, itt a vége. Elsötétül minden, és nem marad más, csak a csend...
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, mikor kinyitom a szemem. Felülök hirtelen, majd megtapogatom az arcom. Túléltem volna? Nem lehet, egy ilyen lavinát senki sem él túl. Hitetlenkedve nézek körbe, majd vizsgálom meg magam jobban. Tekintetem megakad a mellkasomból kilógó láncon, és elakadó lélegzettel veszem tudomásul, hogy valami nagyon nincs rendjén. Két kézzel megfogom, és elkezdem rángatni, mint valami dugót, amit ha kihúznak, minden helyreáll, de nem történik semmi. A lánc továbbra is konokul ragaszkodik a mellkasomhoz. Egyelőre annyiban hagyom ezt a problémát. Majd később foglalkozok vele, most elő kell kerítenem valakit, szólni, hogy mi történt. Segítséget kell hívnom. Óvatosan talpra állok, és ellenőrzöm, nem tört-e el valamim, de mivel nem tapasztalok sem fájdalmat, sem rendellenességet, hamar útnak indulok. Nem tettem még meg két lépést sem, mikor egy mentőruhás férfit pillantok meg valaki felett térdelni. Mintha az új küldte volna az utamba ezt a jóembert, odaszaladok, majd megszólítom.
- Kérem segítsen, a barátomat és engem elkapott az előző lavina, én jól vagyok, de Ő lehet, hogy megsérült. - Ijedten gondolok Kazumára, hogy esetleg komolyabb baja eshetett. Észre sem veszem először, hogy a férfi meg sem mozdul, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam neki. Újra megszólítom, kicsit hangosabban, hogy biztosan eljusson hozzá a hangom, de megint semmit. Ekkor már kezdek kijönni a béketűrésemből, és bár alapvetően nem szoktam ilyet csinálni, indulatosan nyúlok a férfi válla felé azzal a céllal, hogy vegyen már végre észre. Ami ekkor történik, az végképp kicsapja nálam a biztosítékot. Nem hogy nem tudom megrázni a mentős vállát, egyenesen átnyúlok rajta. Hitetlenkedve nézek saját tenyerem, hogy ez hogyan lehetséges.
~ Nem, az nem lehet...kel lennie más magyarázatnak..! - meredek saját tenyeremre még mindig, majd hirtelen felkapom a fejem, mert megjelenik egy másik hegyi mentős férfi is, aki megszólítja az addig mozdulatlan társát, akit én próbáltam megszólítani, ám a hóban térdelő orvos megelőzi őt.
- Meghalt. Nem tudtam már rajta segíteni. - szól szomorúan és feláll a test mellől. Táskájából egy pokrócot vesz elő, hogy a holttestre takarja, amíg el nem szállítják. Mielőtt ezt megtenné, futó pillantást vetek a hóban fekvő holttestre, és attól, amit látok, elakad a lélegzetem. Saját magamat látom a földön, élettelenül. A sokktól földbegyökerezett lábbal bámulom saját arcom, míg pár pillanat múlva eltakarja az orvos által ráterített takaró.
~ Hogy lehetek egyszerre két helyen? - kérdezem magamtól, de már sejtem a választ. A választ, ami abszurd, mégis, nincs más magyarázat erre az egész lehetetlen helyzetre.
- A társa túlélte, bár élet veszélyben van. Azonnal a sürgősségire kell szállítanunk! - szól kissé idegesen, sürgetve az orvos.
Szinte meg sem hallom a kettejük lejátszódó beszélgetést, annyira meg vagyok döbbenve még mindig...nincs más magyarázat. Meghaltam, és mégsem. De akkor hogy lehetek még itt? Egyeltalán hol van az az itt? Hogyan maradtam itt és miért? És mihez kezdjek?! Kezdek egyre jobban pánikba esni. Egy utolsó teszt gyanánt odalépek a közelebbi orvoshoz, és meglengetem közvetlenül az arca előtt a kezem...semmi reakció, mintha ott sem lennék. Valószínűleg nem is vagyok, ez, ami most vagyok, csak egy hátramaradt halvány mása a néhai valómnak. Csak egy szellem, vagy egy lidérc, semmi több. Hihetetlen ez az egész, mégis ez a legkézenfekvőbb magyarázat. Meghaltam...de nem kerültem át..vagy..nem kerültem el innen. Itt ragadtam...de miért? És hogyan? Egyeltalán mi ilyenkor a teendő? Mi a megfelelő eljárás? Örökkön-örökké itt fogok céltalanul bolyongani a világban, míg az idő okán szépen bele nem tébolyodok? Ez lenne mindenki sorsa? De akkor miért nem látok egyetlen más lelket sem?
Egymás után törnek rám a nyomasztóbbnál nyomasztóbb gondolatok, ami mellett eltörpül a tény, hogy valójában meghaltam. Kimondhatjuk, mert ez történt. Kétségbeesetten nézek körbe, hogy most mihez kezdjek. Hirtelen nem jut eszembe más, minthogy hazamenjek. Legalább Őket lássam még utoljára, mielőtt elindulok...de hova?
Üres tekintettel, teljesen letaglózva indulok hazafele. Észre sem veszem az cseppet sem elhanyagolható tényeket, hogy például nincs lábnyomom, nem vagyok magam után nyomot a hóban, csak megyek előre, gépiesen. Folyton az jár az eszemben, hogy hogyan tovább, ez az egész hirtelen jött, és nincs elég erőm megküzdeni vele egyedül. Mégis, úgy érzem, hogy mennem kell egyenesen előre, abból baj nem lehet. Majdcsak kikötök valahol, ahol segítségre lelhetek...
Lábaim hirtelen megállnak maguktól, mintegy parancsszóra. Felnézek, és látom, hogy az erdő széli házunk előtt állok.  Alig múlt el pár óra azóta, hogy elhagytuk legjobb barátommal ezt a helyet. Akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz a vége. Nemrég történt, s mégis, oly távolinak tűnt az egész. Mintha egy másik életben történt volna..ez részben igaz is...Tényleg egy másik életben történt. ..
Lassan elindulok a ház felé és néhány méter múlva megállok az ablak előtt. Nem megyek be...minek? Jó itt kint is. Amiért jöttem, azt úgyis látom innen.
odabent a konyhában két alak, egy férfi, és egy nő. A szüleim. Vajon sejtik már? Biztos nem, különben nem kávéznának mosolygósan beszélgetve reggel a konyhában. Mit tettem velük. Felelőtlenségem miatt fájdalmat okoztam nekik, mert fájni fog nekik, mikor megtudják, ez nem kétséges. A magam sorsa nem érdekel, viszont a nekik okozott kétségbeesés, a fájdalom az, ami marcangolja a lelkemet. Itt hagytam őket, és még csak elbúcsúzni sem volt alkalmam. Jobb szememből egy vékony könnycsepp indul útnak, ami szép lassan végigcsordul az arcomon.
- Ég veletek... - mondom érzelmektől elfojtott rekedt hangon. Ennyi. Többet nem tudok mondani. Sajnálkozhatnék, magyarázkodhatnék órákig, semmi értelme nem lenne, hisz úgysem hallanák egyrészt, másrészt pedig a tényeken nem változtat. Legalább Kazuma túlélte. Remélem hogy felépül, és a körülményekhez képest boldog életet élhet tovább. Ha már én nem.
Egy hosszú pillanat erejéig még figyelem szüleimet, majd megfordulok és elindulok...de ismét...hova is? Merre? Mihez kezdjek? Csak állok egy helyben családi házunk udvarán és gondolkodom hogy hogyan tovább. Észre sem veszem a ház oldalához lazán, flegma módon támaszkodó férfit, aki engem figyel. Szájában egy szál cigaretta, amiből vékony csíkban gomolyog felfelé a füst.
- Végeztél..? - szólal meg egykedvűen, olyan tekintettel, mint aki egy nem túl szórakoztató TV-műsort néz épp, ami épp csak lefoglalja valamennyire.
Magam sem tudom, hogy miért, de egyeltalán nem ijedek meg a hirtelen hang hallatán. Az elmúlt rövid időszak kiölhetett belőlem minden ilyen dolgot. Már nem akarok mást, csak hogy elmúljon ez az egész rémálom, hogy csend legyen, nyugalom, de legalábbis ne ez legyen, mint most. A férfi felé fordulok, akinek a keze az oldalán lévő katana markolatán pihen. Nyilván akar tőlem valamit, de nem érdekel. Azt akarom, hogy végre megnyugodjon minden.
- Tedd, amit tenned kell. - szólalok meg halkan, érzelemmentes hangon.
- Nem is érdekel, hogy mire készülök? - néz rám egykedvűen a férfi, aki fekete ruhát visel.
Válaszként csak megrázom a fejem. Öljön meg, tüntessen el végleg, úgyis erre készül. Amaz megvonja a vállát mintegy beletörődésül, majd komótosan, lassan kihúzza karját a tokjából, majd felém tartja. Hogy pontosan mit is csinál, azt nem látom, mert ekkor szikrázó fény jelent meg, nem is magából a kardból, hanem inkább belőle. Az egész pár pillanatig tart, ami alatt semmi mást nem érzek, mint végtelen nyugodtságot. Hát végre megtörténik, lepihenhetek.
A fény hirtelen elhalványodik, helyét sötétség veszi át, s én kiballagok az idő folyamából, ki tudja meddig.
Kinyitom a szemem, és az első dolog, amit szemem elé tárul, egy sötét sikátor, amiben magamhoz tértem. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de az bizonyos, hogy nem maradhatok itt. Óvatosan felállok, majd néhány tétova lépés után sietve távozok a barátságtalan sikátorból, majd széles, emberekkel teli utcán találom magam. Megszólítom az első szembejövő személyt, aki a közelembe kerül, egy fiatal nőt, akit Akiyonak hívnak. Tőle megtudom, hogy valójában hol is vagyok, és hogyan kerültem oda. A hír, hogy valójában lélekként új életet kell kezdenem egy Rukongai-nak hívott helyiség északi peremterületén, valósággal sokkol. Mihez kezdek? Senkit sem ismerek itt. ..Hirtelen megkordul a gyomrom és rádöbbenek, hogy piszok éhes vagyok.
~ Nincs ezzel probléma, máskor is előfordult már, ez teljesen természetes... - gondolom egykedvűen. Akiyo még ott áll mellettem, kérdően néz rám, nyilván azt hiszi, hogy valami mentális idegbajom van, úgy nézek meredten a semmibe. Megrázom a fejem, és ráemelem azúrkék tekintetem a nőre, és mosolyogva szólalok meg.
- Ne haragudj, de hol tudok a közelben enni egy keveset? Farkas éhes vagyok. - A nő szeme elkerekedik egy pillanatra, majd hamisan elvigyorodik, és útba igazít, majd elköszönünk egymástól.  Nem tudom mire vélni a gesztust, de magamban gyorsan túljutok rajta, mert most fontosabb dolgaim vannak. A nagyjából fél órányi baktatás alatt bőven van időm megszemlélni új otthonomat. A látvány nem valami hívogató, de a semminél mindenesetre jobb. Kell találnom magamnak egy helyet, ahol élhetek, tetőt a fejem fölé, egy ágyat, ahol alhatok. Az út, amin haladok hirtelen elkanyarodik, és megpillantom az épületegyüttest, ami leginkább egy hatalmas iskolára emlékeztet. Ennek kell a helynek lennie, legalábbis Akiyo leírása alapján. Gyönyörű, régi stílusban épített több szintes egység, fallal körülvéve, minek bejárata egy hatalmas kapu. Odasietek a kapuhoz, megszólítom az ott őrködő katonát, majd megtudakolom tőle, hogy hol kaphatok mielőbb ételt.
- Ha éhes vagy, jó helyen jársz. - mosolyodik el az őr, majd betessékel az Akadémia belső területére, merthogy ez a Shinigami Akadémia, a kapun lévő tábla szerint, Először észre sem vettem, hogy mi van a táblán, annyira el voltam foglalva azzal, hogy ételhez jussak.
Az őr utasít, hogy kövessem, én pedig szorosan a nyomába szegődök. Hosszú folyosókon vezet át, mindegyik folyosó tele van ajtókkal, és némelyik nyitva is van, így belátni, mikor elhaladunk mellette. Kivétel nélkül osztályterem mindegyik. Elérünk egy ajtóhoz, ami előtt megáll a tiszt, és bevezet az irodába, ahol egy középkorú férfi ül egy íróasztal mögött. Tekintete nyomban elárulja, hogy egy tanárral van dolgom. Leültet az asztala előtti székre, és beszélni kezd. Nagyjából fél óra alatt a végére ér és megtudok minden fontosat. Azt nem mondom, hogy meg is értettem, de megtudtam legalább. Éhségem azzal magyarázható, hogy az átlagosnál magasabb reiatsum, úgymond lélekenergiám van, és ezáltal képes vagyok elsajátítani azokat a dolgokat, amik ahhoz kellenek, hogy Shinigami válhasson belőlem. Tetszik az ötlet. Jobb, mint ott aszalódni Rukongaiban, az valahogy nem csábít. Így legalább vihetem valamire..talán. természetesen rögtön rábólintok a dologra, és megkezdem másnap a tanulást, kiképzést. Bonyolult varázsigéket tanulok nap mint nap, könyvtárban ülök, vagy épp harcművészetet tanulok. Legjobban a karddal való harcot szeretem, illetve a kidouk használata is jól megy. Mikor azonban katanával vívok, akkor érzem magam igazán felszabadultan, mintha nem is harcolnék, hanem egy lassú táncba kezdenék, és a penge a partnerem. Én vezetem, ő pedig engedelmeskedve követ, köröz körülöttem. Hónapok, évek telnek el így, és én minden nappal egyre többet és többet tudok meg az engem körülvevő világról. Többet között azt is, hogy a Shinigamik állandó harcot vívnak a hollowok ellen, hogy megvédjék a lelkek világát ugyanúgy, mint az élőkét, amit nem rég magam mögött hagytam. Tanulok a Zanpakutuokról, lélekölőinkről, hogy akkor válik igazán halálistenné valaki, mikor fel tudja oldani a lelkében a korlátokat, és szabadjára tudja engedni igazi erejét. Ezt azonban nem mindenkinek sikerül elérni, de legalábbis nem ugyanúgy, nem ugyanakkor. Ezért képezzük magunkat éveken át, hogy készek legyünk, mert csak akkor válaszol hívásunkra lelkünk annak a része, ha elég erősek vagyunk hozzá.
Hónapok óta próbálom elérni, jómagam is, mindeddig hiába, bár serényen gyakorlok nap mint nap, a külön erre a célra tartott órákon. Ezzel párhuzamosan már jó ideje kínoznak lidérces álmok, amiben újraélem saját halálom, illetve folyamatosan a félig kidőlt, barlang melli táblát látom, és az amellett vezető ösvényt. Minden alkalommal verejtékezve riadok fel, akárhányszor csak ezt az álmot látom. Egyszer elég volt átélni, nem kívánom többször. Ilyenkor rendszerint nem fekszem már vissza, úgysem tudnék elaludni, így jóval az óra kezdete előtt ott ácsorgok már a tanterem előtt, ahova ki van jelölve aznapra a gyakorló óránk...
Türelmetlenül várom becsukott szemekkel, hogy elkezdhessük a gyakorlatot. Oktatónk szerint nincs más dolgunk, mint megtalálni az utat lelkünk mélyére..azonban ez sokkal nehezebb, mint hiszi. Hülyeség. Ha legalább nem egyedül kéne próbálkoznom, hanem párban, valakivel, sokkal egyszerűbb lenne.
Gondolataimba ekkor akarva-akaratlanul is Kazuma alakja ugrik be, ahogy bátorítóan mosolyog rám és kezével egy hegy irányába.
~ Te nem jössz...? - kérdezem önkéntelenül is barátomtól, ám Ő megrázza a fejét.
- Ezt az utat neked kell megtenned. - szól sokat sejtetően, és már nem mosolyog.
Nem tudom mire vélni a dolgot, de azt teszem, amit mondott, és elindulok a hegy irányába, ami furcsán ismerősnek tűnik, de hirtelen nem tudom honnan. A magányos ösvény enyhén emelkedik egyre feljebb és feljebb, majd egy idő után, egyre meredekebb lesz. Elhaladok egy tisztás felett, ahonnan belátni az egész környéket, gyönyörű képet festve világunkról, amit ezúttal pillantásra sem méltatok. Valami hajt előre, valami megmagyarázhatatlan késztetés, erő. Nem tudom mi az, de érdekel. Tudni akarom, mi vár az út végén, így megszaporázom lépteimet. Pár perc után elérek egy barlanghoz, ami mellett egy enyhén megdőlt tábla áll az út mellett, és ekkor rádöbbenek, hogy valójában hol vagyok. megtorpanok és rémülten nézek el a tábla melletti ösvényre. Tudom, hogy mi történt ott, nagyon is. A félelem jegyes tőrként tép bele lelkembe, ahogy felsejlenek előttem a halálom előtti utolsó pillanataim. Az a mindent elsöprő elemi erő, ami akkor tartott felém, olyas valami, amit nem lehet elfelejteni. SOHA. Mégis, valami arra késztet, amit nagyon nem akarok. Hogy újra betegyem a lábam arra az átkozott helyre.
Ekkor egy másik gondolat röppen be a fejembe..
~ De hisz már halott vagyok, mit árthat nekem az a lavina? Csak egy emlék, semmi több... - tétován a táblára emelem tekintetem, majd elképedve tapasztalom, hogy nem az van ráírva, mint akkor.
~ "Nyúlj ki az égbe, az álmaid felé, és akkor megleled az igazságot." - olvasom némán a táblára írt szöveget, majd megérik bennem az elhatározás, és elszántan elindulok a tábla mellett továbbinduló ösvényen. Ekkor veszem észre, hogy a múltban lejátszódó eseményben itt brutális hóvihar tombolt, most azonban nem. Épp csak szállingózik a hó, hatalmas pelyhekben, és a szél inkább csak simogatja az ember arcát, semmint megpróbálná letépni azt. Aggódva nézek a fejem fölé, várva, hogy mikor temet maga alá a hatalmas tömeg hó, de semmi ilyesmi nem történik. Az egész hegyen csend és nyugalom honol. a távolból mintha hívogató hangokat hallanék, de beazonosítani nem tudom. Nem tehetek mást, folytatnom kell az utat. Lábaim enyhén remegve lépnek egymás után méterről méterre,ahogy lassan haladok előre. Egy utolsó, éles kanyar után felérek a hegytetőre, a világ tetejére, ahol vakító fény fogad, és megpillantok egy teremtményt, ami egy hatalmas sziklán pihen, és ugyanolyan azúrkék tekintetével, mint ami nekem van, engem néz.
Egy sárkány. A hegy tetején, amint engem néz. Bizonyára engedtek valamit a levegőbe az óra előtt, mert igen nagyokat kamillázok épp, legalábbis ez az első gondolat, ami eszembe jut.
- Hát eljöttél végre. - zendül az óriásgyík mély, szinte földöntúli hangja. Mi kéne felelnem? Hogy igen, eljöttem? Mire számít? Mit vár el tőlem? Fogalmam sincs, így inkább szemügyre veszem a bestiát. Hatalmas, hirtelen saccolva körülbelül négy emelet magas lehet, pikkelyei azúrkék színben pompáznak, és verik vissza a napfényt. Két hatalmas szárnya, bár most a teste körül nyugszik, betakarva azt, biztosra veszem, hogy fesztávolsága eléri a tíz métert, sőt, egészen biztosan meg is haladja azt. Izmoktól dagadó testén megannyi helyen hegyes tüskék százai foglalnak helyet, mancsai, illetve lábai húsz centis, borotvaéles karmokban végződnek. Háta mentén végig ugyan úgy tűhegyes tüskék sorakoznak, ám ezek jóval nagyobbak a többinél, gerince pedig egy három méteres farokban végződik, amivel nyilván iszonyatosan nagyot tud ütni.
Nyelek egy hatalmasat. Nem szívesen kelnék harcra egy ilyen szörnyeteggel. Be kell látnom, hogy nicns ellenséges szándéka, hogy is lehetne? Hisz tudom, hogy mi Ő...inkább, hogy Ki Ő.
- Te vagy az..igaz? A Zanpakutuom lelke. - nézek rá áhítattal vegyes tisztelettel. Közelebb lépek a sárkányhoz, óvatosan megérintem. Érzem a nyers erőt bőre alatt, és azt is, ahogy az engem is átjár. Ekkor hirtelen, mintha csak lámpást gyújtottak volna elmémben, újra megszólalok.
- Aoki...- suttogom a nevét a lélekölőmnek. Úgy mondom ezt, mintha mindig is tudtam volna, pedig nem. Mégis, valahogy ismerem, megértem, mintha már ezer éve ismerném, holott szinte semmit sem tudok róla valójában. Nem értem, de nem is számít. A sárkány válaszként behunyja a szemét, sóhajt egyet, pofájából kékes derengés tör elő, mire önkénytelenül is arcom elé emelem tenyerem, és becsukom a szemem. A következő pillanatban kinyitom, de már nem a hegytetőn vagyok, hanem a gyakorló órán, és akkor megértem, hogy valójában mi történt. A Zanpakutuom végre megmutatta magát előttem, és erejének természetét....
A következő hónapokban egyre jobban és jobban megismerjük egymást Aokival. Minél több dolgot árul el magáról, annál jobban össze szinkronizálódunk. Megmutatja nekem képességeit, és hogy azokat hogyan tudom előnyünkre fordítani harcban. Azt mondta, gyorsaságomra és erőmre alapoz, ezért nem aktív, hanem inkább passzív képességekkel ruház fel, amiknek hasznát vehetem az előttünk álló harcokban. Nap-nap után edzünk, gyakorlunk közösen, mikor pedig szabadidőnk engedi, saját ,belső világunkban beszélgetünk egymással, az iskola kertjének tisztásán, ahova a tanulók járnak, hogy könnyebben kapcsolatba léphessenek lélekölőjükkel.
Mindazonáltal, mikor eljön az utolsó, mindent lezáró vizsga napja, izgatottan, de elszántan várjuk mindketten az előttünk lévő próbát. Tudjuk jól, hogy mivel kell szembenéznünk, felkészítettek rá.
Velünk együtt öten lépnek be a küzdőtérre, ahol már vár minket a mesterségesen előállított hollow, akit le kell győznünk. Jól tudom, hogy ez a lény meg sem közelíti erőben, sem intelligenciában, sem pedig méretben az igazi példányokat, mégis jó alapként szolgál. Közösen, együttes erővel rontunk neki a bestiának, ami néhány perces elszánt harc után sikerül is leterítenünk..
Utólag kapjuk meg a többi vizsgánk eredményét is, amit én nem nézek meg egyből, majd inkább később. Ráérek. Sokat gondolkodtam az elmúlt időben arról, hogy melyik lenne a helyes választás, de még nem sikerült döntenem. Igazából mindegy, hogy melyikbe megyek, vagy melyikbe osztanak be, az számít csak, hogy hasznos tagja legyek a Shinigami társadalomnak, és segíthessek egy jobb hellyé tenni a világot...
Ekkor végre valójában felébredek, immár sokadszorra a történet alatt, és felállok a tisztás közepén. kezem megindul zsebem felé, ahonnan előhalászok egy papírt, amin díszes betűk sorakoznak egymás mellett, kirajzolva egy bizonyítványt, amit a Shinigami Akadémián állítottak ki. Majdnem minden eredményem jó, vagy kiváló. Arcomon széles mosoly jelenik meg, majd összehajtogatom a hivatalosan lepecsételt papírt, és visszarakom a zsebembe. Már tudom, hogy hol a helyem, és lassú, de határozott léptekkel elindulok, hogy jelentkezzek a 13. osztagba.../




~ Kinézet

Kopott, viseltes shinigami öltözéke több helyen elszakadt, egykori kapitányi haorijának maradványát sálként hordja. Magassága 182 cm, egykor középhosszú fehér haja ami a válláig ért, most nagyjából a háta közepéig lóg le. Hajdanán szikrázó zafírkék tekintete most inkább halvány derengés, semmint csillogás, ami komoran mered a semmibe. Edzett, izmos, megannyi csatában megedződött testén több nagy, hosszú sebet sejtető heg található.


~ Jellem

Régen: Megfontolt, céltudatos, és kicsit kíváncsi. Szereti alaposabban meg ismerni az adott dolgot, ami érdekli. Sokat kérdez, de mindig tudja hol vannak a határok. Inkább kétszer rákérdez egy dologra, hogy biztos legyen benne. Imádja a természetet, naponta hegyi túrázik, vagy egyszerűen csak sétál egy erdőben, esetleg egy parkban leül és hallgatja a természet hangjait, ebből kifolyólag nehezen lehet kihozni a béketűréséből. Rossz szokása, hogy nem veti meg a szakét.
A végletekig hűséges és szerelmes Feleségébe, Ninomiya Mitsukoba, akiért tűzbe tenné a kezét...tette is, nem egyszer.
Most:Senkiben sem bízik, csak magában. Az egyedül eltöltött idő bizalmatlanná, kissé ellenségessé tette. Hajdani vicces kedvének immár nyoma sincs. Tekintete állandóan ellenség után kutat, mintha bármelyik pillanatban rátámadhatna valaki. Nehezére esik másokkal beszélni, kommunikálni, jobb szereti a magányt.


~ Zanpakuto/képesség


Neve: Aoki Za Kyodai Souryuu (Aoki a hatalmas azúr sárkány)
Fajtája: Kidou, azon belül is jég alapú
Shikai parancsa: Hyouketsu, Aoki! (Fagyassz, Aoki!)
Shikai kinézete: A parancsszó elhangzása után a katana alakja megváltozik, laza, össze nem kapcsolódó jégkristályok alkotják. Formája miatt törékenynek tűnik, inkább kiállítási darabnak, semmint halálos fegyvernek, a látszat azonban csal. A kard pengéje világoskék, jeges színben pompázik egészen a markolat aljáig, a többi része pedig fehér jégcsapokból áll.

>Skihai alak<

Támadások:
A zanpakutuo képességei jórészt passzív képességekből állnak, mivel Suke igen járatos a kardforgatásban. A shikai forma képességeivel elsősorban arra hivatott, hogy Sukét asszisztálja végrehajtott támadásai közben, amiket remekül kombinál a passzív képességekkel.

Hyoumu (hegyi köd):
A parancsszó elhangzására dermesztő, hideg, és szinte átláthatatlan ködöt hív le a hegyekből. Míg tart a passzív képesség, Suke sebessége háromszorosára nő. Az ellenfél ezzel szemben szinte alig lát, így a támadásokra sem képes időben reagálni. Az ellenfél gyorsasága, sebessége nem változik, csak észlelési képességei korlátozódnak le némiképp.

Aisu Tate (Jégpjajzs):
Yuusuke képes a shikai és bankai szintjén megidézni ezt az alapvetően védekező képességet. A parancsszó elhangzása után a bal kezén egy fagyási folyamat indul meg, ami néhány másodperc múlva felveszi igazi alakját, egy tömör jégpajzsot.
Ezzel Yuusuke képes a közelharci és távolsági támadásokat kivédeni, illetve a kidouknak is ellenáll bizonyos szintig. Gyengéje, hogy csak egy támadást bír teljes egészében kivédeni, ezért okosan kell használni. Minél több támadást hárít vele Yuusuke, a pajzs védelme annyiszor osztódik, és végül teljesen elporlad. Utána egy ideig nem is tudja használni. Bankai a kifejezetten erős támadásokat is képes kivédeni, de csak egy támadást képes teljes egészében kivédeni, utána már sérülésekkel jár, ha Suke óvatlanul használja, mielőtt teljes egészében el nem múlik a hatása.


Hokkyoku Sawaru (fagyos érintés), passzív képesség:
Ez a képesség automatikusan aktiválódik, mikor Yuusuke előhívja shikai képességét, és bankaiban is aktív marad.
Lényege, hogy ha Yuusuke eltalálja és megsebzi ellenfelét, a kard által okozott seb és annak közvetlen környéke megfagy, ezzel is lassítva az ellenfelet, és fájdalmat okozva neki. Nem halálos, de nagyon hatékony az ellenfél lassítására, hátráltatására.


Bankai parancsszó: Souryuujin Aoki (Azursárkány király Aoki)

Yuusuke anyagi valót ad lélekölője szellemének azáltal, hogy megidézi, aki egy hatalmas, kb 15 méter magas Azúrsárkány. Minden parancsának engedelmeskedik, emelett önálló akarata is van.

Képessége:
Aisu Bakufuu (jég robbanás) a sárkány kitátja pofáját és egy hatalmas robbanást idéz elő jégből. Nagyjából úgy néz ki, mint Rukia Hakuren-je.
Yuusuke bankai formájában nem tudja használni a Hegyi köd képességét, ami érthető, hisz egy 15 méteres Azúrsárkány mellett nem sok értelme lenne elárasztani köddel a környéket, viszont Suke alakja körül megformálódik egy aura, ami hópelyhekből áll és Yuusuke sebessége és reflexei a shikai formában kapottak többszörösére nőnek.

Ezenfelül Aoki képes minden olyanra, amire egy 15 méteres monstrum képes.


>Aoki alakja bankaiban<
~ Szeret-nem szeret

Szeret:
 + A családja
 + Saké
 + Lustálkodni
 + A hideg helyeket
 + Enni

Nem szeret:
 - Quincyk
 - Arrancarok, hollowok, lidércek
 - Papírmunka
 - Takarítás
 - Csalódást okozni


~ Felszerelés(ek)

Régi kapitányi haorijának maradványát kívül semmi nincs nála, csak az esküvői karika gyűrűje, amit magán hord.


Oldalak: [1]