Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Hoshi Tomomi

Oldalak: [1]
1
Lezárt küldetések / Braindance
« Dátum: 2015. Jan. 03, 18:38:12 »
Úgy éreztem, hogy minden tagom remeg, és mintha izmaim egyesével hagynának cserben, nem is tudtam, miként sikerült megkapaszkodnom az egyre gyorsuló vonat végében. Veszélyes ugrás volt, sőt, ha nem hallottam volna, hogy ez nem egy gyorsvonat, minden valószínűség szerint én magam sem választottam volna, azonban ez volt az egyetlen esélyem a menekülésre.
Mélyen beszívtam a levegőt, és hosszan lélegeztem ki, hogy ezzel némi feszültséget is kieresszek, majd leguggoltam, és úgy fogódzkodtam tovább, hogy a vagonban tartózkodók ne vegyenek észre, elég bizarrul festettem a szakadt és bepiszkolódott fehér ruhában, ráadásul mezítláb. Szerencsére közel volt a következő megálló, így gyorsan el tudtam tűnni a tömegben, majd az első adandó lehetőségnél egy sikátorba húzódtam, hogy némiképpen megpihenhessek a nagy izgalmak után.
Elképzelésem sem volt, mit kereshet itt a bátyám, ahogy az is rejtély volt, miként lehet, hogy a többieket mind kiiktatták, őt pedig elkapták. Mert abban biztos voltam, hogy a rendszerfenntartók csináltak vele valamit, elvégre másként nem lehetett volna ilyen mértékben átprogramozni. Könnycseppek kúsztak végig arcomon, tiszta csíkokat húzva a portól, és a sokktól megszürkült arcomon. Nii~san maga fejlesztette ki, és programozta le több társunkkal együtt a blokkoló chipet, ami megakadályozta, hogy adatokat töltsenek le és fel az agyunkban, ezzel védve minket a bronzosoktól, még, ha el is fognának minket. Az enyém különleges volt, mert a cél érdekében lazább védelmi rendszert állított hozzá, azonban ennek időkorlátja volt, vagyis néhány hét után automatikusan, minden nyom nélkül újraírta magát, ezáltal nem tudtak befolyásolni, lévén visszaállítódtak az alap adatok. A baj csak az volt, erre valószínűleg rájöttek, és ezért támadtak a többiekre.
Lassan lábra álltam, tudtam, hogy nincs időm most rágódni a dolgokon, minél előbb el kell érnem Umi~jiit, mert Ryo is biztosan tudja már, hogy hol lakik. Fel sem merült bennem, hogy előbb oda érhetne, és nem azért, mert lebecsültem, hanem mert nem akartam kétségbe esni, hiszen akkor esély sem lett volna arra, hogy eljussak új otthonomig. Felkapaszkodtam a tűzlépcsőn, és a házak tetején, kiálló csöveken, szellőző dobozokon keresztül haladtam, ezzel levágva az utat a hatalmas bérházig, amin hátulról másztam fel, remélve, hogy a folyosó ajtaja ezúttal is nyitva lesz.
Nem kellett csalódnom, a takarító ezúttal is a friss levegőt választotta, eszébe sem jutott, hogy bárki fel tudna ilyen magasra mászni, mily’ felelőtlenség. Jól be is csuktam magam után, így Nii~sannak bizonyosan másik utat kell majd választania, ha ide akarna jönni. Remegő kezekkel vettem elő kulcsaimat, ám a nagy sietségben, hogy minél előbb bejussak, bele se nagyon találtam a zárba, így megfogtam bal kezemmel reszkető jobbomat, és a lyukba irányítottam a fémdarabot. Halkan kattant a zár, én pedig óvatosan, centiről centire nyitottam ki az ajtót, belesve a rés felől, ám a farok csóválva felém érkező Neo~chan meggyőzött arról, hogy Ryo minden bizonnyal nincs még itt. Meglapogattam a kutya fejét, és magam mögött bezárva az ajtót a stúdió felé vettem az irányt, biztos voltam benne, hogy ott találom Umi~jiit.
Azt hiszem még életemben nem féltem ennyire, és ez látszódhatott is rajtam, mert kedvenc ősöm vonásai hasonlóan ijedtre kanyarodtak, mint amilyenek az enyémek lehettek. Előre vetve magamat kapaszkodtam belé, ahogy rémálomból ébredve Ryoba kapaszkodtam mindig, és szorosan öleltem.
- Úgy örülök, hogy jól vagy! TwT – Fúrtam mellkasába fejemet, nem érdekelve, hogy valószínűleg egy árnyalattal sötétebbre festi majd a piszok, mert most csak az számított, hogy él, és jól van. – Nincs időm nagyon magyarázkodni, de baj van, el kell innen mennünk, meg át is kell előtte öltöznöm, de sietnünk kell! – Hadartam, és kibontakozva az ölelésből, már húztam is a szobák felé, hogy érezze, nem viccelek.
Tényleg nem sok időnk volt a felkészülésre, és a menekülésre, főként, ha azt vesszük, hogy még nem volt lehetőségem Umi~jiit kiképezni a házakon való közlekedésre, így esély sincs arra, hogy a tetőn keresztül meneküljünk. Az egyetlen megoldás, ha egy régebbi típusú közlekedési eszközt használunk, még, ha nem is olyan gyorsak a mostaniak, mint a postásoké, Ryonál biztosan gyorsabbak.
- Tudom, hogy ez számodra nagyon hirtelen, és nem vagy hozzászokva, nekünk azonban ez odaát mindennapos rohanás az életért… - Kezdtem bele, miközben nemes egyszerűséggel ledobtam magamról az amúgyis használhatatlanná vált ruhát, és elővettem egy háromnegyedes fekete legginget, amibe bele is bújtam. – Jobb lenne, ha te is valami kényelmeset vennél fel, sokat fogunk futni, kúszni, mászni és ilyesmik. – Pillantottam hátra a vállam felett.
Felülre egy hosszú, rikítóan rózsaszín trikót vettem fel, ami a térdemet verdeste, ebben a szerelésben máris jobban éreztem magam, hagyott szabadon mozogni, és nem kellett attól tartanom, hogy egy hirtelen mozdulatnál elszakadhat. Amíg láthatóan Umi~jii is kényelmesebb darabok után nézett, a fürdőbe siettem, lemostam arcomat, hogy valamivel emberibb külsőt varázsoljak magamnak, majd gyors mozdulatokkal felkötöttem hajamat, hogy az se zavarjon a későbbiekben. Lábamra egy szivecskés zoknit húztam, szám szomorú mosolyra húzódott az édes minták láttán, aztán gyorsan rá is húztam a magas szárú tornacipőm, és ezzel indulásra késznek tituláltam magam, már csak a telefonomat dobtam az ágyra.
- Kész vagy? – Kiáltottam felfelé Umi~jiinek, hogy sürgessem az indulásra. – Sajnálom, hogy bajba sodorlak, igyekszem minél előbb megoldani, és amíg velem vagy, nem kell félned semmitől! >w< - Fogadkoztam elszántan, bár én magam is rendkívül féltem attól, mi is jöhet még. – El kell mennünk egy helyre, ami a külvárosban van, ott kitalálok valamit. Neo~chant rá tudjuk bízni valamelyik szomszédra? – Pillantottam rá, mert bár tudtam, Ryo sosem bántaná, a jelenlegi személyiségében nem voltam biztos.
Nem lettünk volna képesek magunkkal vinni, elvégre siettünk, ráadásul biztosan meg akarna majd védeni minket, Nii~san azonban sokkal nagyobb ellenfelekkel is fél kézzel elbánt már, nem bocsátanék meg, ha miattam baja esne. T-T Amíg Umi~jii elintézte a dolgokat, én egy hátizsákba tettem még két palack vizet a hűtőből, és egy csomag kekszet, mert jobb felkészültnek lenni.
- Aki üldöz, meg akar ölni, mert átprogramozták a chipjét, olyan emlékeket kapott, amik teljesen felülírták a korábbiakat, így most egy teljesen más személy, mint akinek eddig ismertem. – Kezdtem bele, miközben kézen fogva a garázs felé húztam, minél gyorsabban, ahogy csak képesek voltunk futni. – Ki kell találnom, hogy miként tudom a hamis emlékeket kiiktatni, és felülírni, ezt pedig ezen a címen található eszközökkel fogom tudni megtenni. – Nyomtam a kezébe egy kissé gyűrött cetlit, majd leérve a motorok felé vonszoltam magammal. – Nem tehetek semmi mást, minthogy reménykedem benne, még időben cselekedhetünk, mert ha nem, nekem nem lesz erőm kiiktatni. ToT – Morzsoltam el néhány újabb könnycseppet. – Umi~jii, ő a bátyám, de nem szabadna rá így tekintenem, mert ő sem tekint most rám ekképpen, és képes lenne megölni, de nem tudok máshogy viselkedni, mert ő a testvérem, és nem tudom, mit tehetnék érte… - Ömlöttek belőlem a szavak, pedig nem lett volna most itt az ideje, és alsó ajkamba harapva próbáltam abbahagyni a remegést és a sírást, hogy tényleg elindulhassunk. – Mindent megmagyarázok, ha odaértünk, de tényleg sietnünk kell! – Vettem magamra bukósisakot, mert tudtam, hogy sose indulna el velem anélkül, majd visszafojtott lélegzettel vártam az indulást.
Tudtam, hogy sok kérdése lesz, és kész voltam mindre válaszolni, ahogy tudok, azonban nem itt, és nem is most, mert már a zsigereimben éreztem, valami közeledik, és azt is, az a valami nem jó. Megszorítottam Umi~jitt, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem függne tőle. Más körülmények között talán élveztem volna az utazást, de nem most, és nem is így… számtalan okból kifolyólag csupán annyit szerettem volna, minél előbb elérjük a megjelölt címet.

2
Ember / Hoshi Tomomi
« Dátum: 2014. Aug. 20, 15:01:00 »
Engedély:Anyucitól *o*
Rokonosodásra: Umi szereti a rokonokat, szóval sűrűn bólogatott *^*

Név: Hoshi Tomomi
Nem:
Kaszt: Ember
Kor: 18~19 körülinek látszik
Születési dátum: 2892.07.27.



Lassan nyitottam fel szememet, a hozzám beszélő monoton, gépies hang sem volt megnyugtató, holott a korábbi emlékezések alkalmával mindig szívesen konstatáltam, ha üdvözölt. A homlokomhoz érintettem kezemet, mintha ezzel meg tudnám állítani az ott kavargó képek egyre erősebb áramlását, mert féltem, hogy lassan keresztülzuhannak koponyámon, ha így tolonganak.
- Tomomi~san, kérem, jellemezze pontosan az állapotát! – Hallottam a felszólítást, és mély levegőt véve próbáltam összeszedni néhány biztató szót, nehogy az utolsó pillanatban vonják vissza az utazási engedélyem.
- A legmélyebb emlékek felhozása is sikeres volt, a képek feldolgozás alatt állnak, a hasznos információk száma meghaladja a lényegtelenekét, fizikai panaszom jelenleg nincs. – Feleltem jól artikulálva, hogy biztosan megértse a válaszom.
- Legrégebbi emlékének kora?
- Meghaladja a kétezer évet, a küldetés szempontjából azonban irreleváns.
- Az adott korra vonatkozólag hogyan ismertetné a relikviáit?
- Tiszta képek, a korábban adaptációval szerzett információk is beilleszkedtek a kor eszközeiről, kultúráiról, a világ akkori állapotáról. A tudásom részletes, kiterjed mindenre, amire csak szükségem lehet a zökkenőmentes akció szempontjából, mind a személyek szempontjából, mind az akkori kriminológiai fejletség figyelembe vételével kialakított stratégiák felől. A kapcsolati rendszeremet a korábbi személyem ismeretségi köréből, és veszélytelen rokoni szálak útján kiválóan fogom tudni szélesíteni, hogy tökéletesen végezhessem el a feladatom.
Felültem a székben, miközben beszéltem, és kissé idegenül tekintettem a környezetemre. A fehér falak, és metálos csillogás mind olyan idegenül hatott azok után az élmények után, amit az imént éltem át. Túl intenzív volt az a hely, minden élt, mozgott, és valahogy sokkal szívesebben maradtam volna odaát, minthogy felkeljek. Kezdtem megérteni azokat, akik a kibertér segítségével maguk is elmerültek ezekben a csodákban, még ha csupán álmoknak is tetszettek, sokkalta élvezhetőbb volt, mint a valóság.
- Néhány percig még ne hagyja el a szobát, a szenzorok letapogatják az agyhullámait, hogy minden megfelelő volt-e az előhívásnál, kérem, addig ne mozogjon.
Lassú, mély lélegzetekkel vártam a halk pityegések végét, ami azt jelentette, hogy vége a vizsgálatnak, és nincs semmilyen probléma. Nem először voltam emlék előhívó beavatkozáson, bár korábban csupán kedvtelésből szerettem nézegetni előző életeim mindennapjait, akár mindenki más, akinek volt hasonlóban élménye. A mai, monoton világban, ahol nem érintkezünk fizikailag egymással, csak az éteri megnyilvánulásokban, nagyon sokat jelentenek az egykori családi relikviák.
- Holnap az ébresztést követően várjuk az indítóban, az eligazítást feltöltjük alvás közben a hosszú távú memóriájába, közvetlenül a lista mellé, hogy könnyebb legyen majd az előhívása. Távozhat a pihenőjébe, kimenő engedélyezve a megfigyelt rendszerből!
Bólintottam, majd elindultam a felnyíló ajtó felé, és a hosszú folyosóra fordulva a kantin felé vettem az irányt. Egy lélekkel sem találkoztam, léptem tompa zaja hallatszott csak a néma csendben, ami most olyan kísértetiesnek tűnt, pedig korábban sosem zavart, nem is ismertem mást. A szobának is alig nevezhető helyiséget elérve kifújtam az addig benntartott levegőt, és úgy éreztem, hogy hatalmas súly kúszik le a mellkasomról, bár tudtam, a figyelő szemektől így sem szabadultam még meg. Körbenéztem a fehér helyiségben, ami egy nagy kockának tűnt csupán, pedig minden szükséges meg volt benne, csupán néhány érintéssel kellett aktiválni. Sokaknál hangvezérlésesre cserélték már ezt a technológiát, de szerettem a kivetítőn játszani a kódokkal, kicsit úgy éreztem ettől, mintha táncolnának csak a levegőben az ujjaim.
A vezérlő panel megérintésével elő is kúszott a virtuális vezérlő, amin hosszú sorokban kígyóztak a karakterek, amiket igazán én sem értettem, de mégis tudtam mit kell tennem. Gruber tanította még, miként kell egy apró bugot létrehozni a rendszerben, ami nem feltűnő, de arra tökéletes, hogy kikerüljem a megfigyelő rendszert a felcsatlakozáskor. Még néhány mozdulatot elvégezve pedig az egyik falból elő is került a fekvő alkalmatosság, ami leginkább egy védőburokra emlékeztetett, bár meg kell hagyni, kényelmes volt. Halántékomon rögzítettem az ágyban hagyott konzolomat, majd ledőlve megadtam a végső parancsot a csatlakozásra.
Ezelőtt sosem figyeltem fel arra, miként is csatlakozom a mindent körbe ölelő éterre, ahol a szociális életét élte mindenki, anélkül, hogy valaha is bárkivel találkoztak volna, akikkel itt töltik minden percüket. Vicces, hogy nem sokkal ezelőtt még megvetettem azokat, akik ekként éltek, és szinte mindent megtettem, hogy ne jussak ugyanerre a sorsra, most mégis itt feküdtem, miközben a tudatom teljesen máshol járt. Csendesen várakoztam a privát chatszobában, aminek berendezése a régi idők bárjait idézte, de egy árva bot sem volt a közelben, hogy szemmel tartsa azokat, akik ide érkeznek, pedig a szabályok szerint a rendszer mindenhol figyel. Kijátszani sosem volt könnyű, de azt hiszem, mindig lesznek olyanok, akiknek szerencséjük van, és lázadhatnak a mindennapok ellen.
- Még az avatárod tarkója is ráncolódik. – Hallottam magam mögött a hangot, ami furcsa volt, lévén csupán az agyamnak küldött ingerek kelltették ezt a hatást, igazából nem történt hanghatás sehol.
- Nem is látszik a tarkója, vagy ha igen, megint pixel hibás a konzolod… - Fordultam meg, és megöleltem az előttem álló nyúlánk alakot, aki nem hasonlított valóságos alakjára, hiszen ott alig volt százhatvan centi. – A többiek?
- Nem fognak jönni, a Bronzosok ellenőrzést tartottak. Grubert még időben elmeszelte a nyomokat, de ketten is cementmérgezést kaptak menekülés közben.
Jól tudtam ez mit jelent, így elengedtem a beszélőt, láttam az arcán, hogy maga is tanácstalan, hiszen talán itt sem kellene lennie. Már több mint egy éve dolgoztunk a terven, de így, hogy közvetlenül előtte találtak rá a csoportra, igazságtalan lenne azt kérnem, hogy egyetlen ember miatt kockáztassák mindenki életét.
- Hé, Cherry…
- Ne hívj így, tudod, hogy nem szeretem. – Még a mormogása is szomorúnak tetszett haragos helyett.
- Cherry, szerinted megváltozhat a világ, ha mindent megteszünk azért, hogy úgy legyen?
Nem voltam naiv, az emberek legtöbbjének az agya már olyan állagú volt, mint az a tápanyag kiegészítő, amint intravénásan fecskendeztek belénk, hogy életben maradjunk. Mégis voltunk néhányan, akiknek nem jelentett mindaz boldogságot, hogy kizárva a valóságot, burában nevelt növényekhez hasonlatosan éljünk le hosszú éveket. Nincsenek betegségek, se háborúk, se éhezés, de a tétlenségünk nyomorában képtelenek vagyunk elhagyni azt a kényelmes cserepet. Ökölbe szorult a kezem, ahogy saját tehetetlenségünkre kellett gondolnom.
- Tomo, mi érted…
- Nem akarom! – Vágtam a szavába. – Szeretném elvégezni a feladatom, de koránt sem úgy, ahogy azt a rendszerfenntartók gondolják. Mondd meg a többieknek, hogy amikor a következő életünkben találkozunk, szeretném azt olyan helyen megejteni, ahol sok növény van.
Anélkül jelentkeztem ki, hogy ennél többet mondtam volna, mert láttam az arcán, hogy képes lenne valóban értem jönni, azonban ezt nem akartam. Fel sem nyitottam a szemem, tudtam, hogy a konzol néhány másodperc múlva úgyis segít elaludnom, elvégre meg kell ejteniük az eligazítás beépítését a tudatomba. Az emlék előhívás után ez az álomtalan alvás kiesnek tűnt, és rövidnek, mintha igazán nem is aludtam volna, holott jól tudtam, pontosan szabályozva volt a megfelelő mennyiség.
Könnyű volt az ébredés, nem akartam tovább fekve maradni, mert már-már úgy éreztem, mintha koporsóban pihennék. A megszokott beállítások azonnal életbeléptek, egy pohárnyi vízzel kaptam néhány színes tablettát, amit le is nyeltem, ezúttal gyümölcssaláta volt talán a reggeli, ezt csak megtippelni tudtam mindig. A vezérlőpanelen beállítottam a ruhacserét, és a szükséges tisztálkodási paramétereket, majd a felemelkedő hengeres panel közepén mozdulatlanul vártam, hogy a rendszer elvégezzen mindent, amit kell. Ezután indultam útnak, immár mindent pontosan tudva, és felkészülve arra, hogy nem lesz könnyű elérni azt, amit korábban kigondoltam.
- Jó reggelt, Tomomi~san! – Köszönt rám az indítóban az a jól ismert, mindig hangsúlytalan géphang. – Készen áll az utolsó simításokra?
- Igen! – Válaszoltam, holott mindketten pontosan tudtuk a választ, lévén a szenzorok belépéskor letapogatták a mentális állapotomat.
Felszólítás nélkül ültem le a székbe, és vártam a merülést, ami mindig megelőzte az emlékek előbukkanását, de semmi ilyet nem tapasztaltam. Felnyitottam a szemem, hogy körbenézzek, azonban az egyenletes pityegés ismeretlen volt, és teljesen idegen. Azonban nem csupán ez volt, ami nem tűnt ismerősnek, mert az indító helyett egy teljesen más helyen tértem magamhoz, aminek berendezési tárgyait agyamnak csak lassan sikerült a helyükre raknia, de végül rájöttem, hogy egy orvosi szobában lehetek. Az viszont egészen biztos volt, hogy immár nem a saját időmben, mert több ismeretlen szempár pislogott vissza. Megérkeztem…




(click to show/hide)


Kinézet



Alakja nyúlánk, közel 170 centiméter magas. Szálkás, testét szinte egész életében edzette, de inkább az állóképessége nagy, mint a tényleges fizikai ereje. Haja hosszú, lilás árnyalatú, otthon nem igazán törődött a kinézetével, hiszen nem sokat járt emberek közé, itt azonban kénytelen foglalkozni a külcsínnel, ami nem mindig sikerül neki megfelelően, elvégre manuálisan sokkal nehezebb, mint programokat használva. Szeme szürkéskék, ha szomorú, inkább kékesnek tetszik, míg ha dühös, az acélhoz hasonlatosan csillog. Ruházkodás terén főként a környezetét próbálja utánozni, mivel a mostani darabokon és divaton nem mindig sikerül kiigazodnia.


Jellem



Mivel nem a jelen kor eszközeihez van szokva, sokszor csodálkozik rá a dolgokra, amiket ismer, tudja a használati metodikájukat elméletben, de tapasztalatai nincsenek ilyen irányban. Éppen ezért nagyon kíváncsi, könnyű lekötni a figyelmét olyasmivel, aminek bonyolultabb a felhasználási módja. Közvetlen, s bár nem mondhatja el bárkinek, honnan is érkezett, a korábbi életvitelének köszönhetően (A „cyber világban” mindenki elmondhatja a véleményét, nincsen ennek általában különösebb jelentősége.) sokszor meggondolatlanul is kimondja azonnal, amit gondol. Ragaszkodó azokkal, akikhez érzelmi kapocs köti, és ezt nem mindig tudja megfelelően kezelni, hiszen míg korábban akár minden percét ezekkel a személyekkel tölthette a világhálón, most azonban meg kell tanulnia, hogy az ideje korlátozott.



Képesség



Neve: Kiou no Sesshoku (A múlt érintése)
Típusa: Mentál
Leírása: Tomomi képes egyetlen érintéssel az emberek, és a tárgyak múltját feltérképezni. Embereknél és élőlényeknél az érzelmek domborodnak ki elsősorban, minél nagyobb érzelmi hangsúlyt kapott egy történés, annál élesebben rajzolódik ki az a szeme előtt. Tárgyaknál ez nem csupán annak eredetére irányul, minél képzettebb képességének használatában, annál többet képes érzékelni azokról a személyekről, akik megérintették, használták azt a tárgyat.

1-8 pont:
Erős koncentráció segítségével képes olyan emlékképeket kiolvasni, amikhez erős, alapvető érzelmek kapcsolódnak. (Öröm, Harag, Meglepetés, Undor, Szomorúság, Félelem) Ezek a képek még foszlányok, inkább benyomás, mint valódi olvasás a személy múltjában.
Tárgyak esetében csak akkor képes bármit is kiolvasni, ha az hosszú ideig, intenzív érzelmekkel volt használva.

9-16 pont:
Már nem szükséges számára olyan erős koncentráció, de továbbra is összpontosítania kell a műveletre. Itt már sokkal élesebbek a képek, néhány perc erejéig képes filmszerűen belelátni a korábbi történésekbe, ha azokhoz tartozik valamilyen érzelmi kötődés.
Tárgyak esetében már képes akkor is információt kinyerni a használóról, ha az nem használta rendszeresen, azonban az egyszeri, vagy ritka alkalmakkor különösen intenzív érzelmeknek kell a használóra hatniuk.

17-24 pont:
Inkább arra kell koncentrálnia, hogy elnyomja erejét, és önkéntelenül ne olvasson minden érintéssel mások múltjában. Képes arra, hogy maga döntse el, milyen érzelmi emlékekre kíváncsi, nem csak felugró villanások ezek, hanem valódi, teljes emlékek, amiknek mindegyikére talán maga az átélő sem emlékszik, mert elfojtotta őket.
Tárgyaknál képes kinyerni a számára szükséges információkat erős koncentrációval, és ráhangolódással. Nem szükségesek az erős érzelmek, elegendő néhány foszlány, hogy képes legyen olvasni az azt használóból.

Mousoushou (Paranoia)

Félelmeket felerősítő technika, minden érintéssel, amit bármely testrészével megejthet, egy következő szintre emelkedik az ellenfél félelem faktora. Az érintésnek vagy a testet, vagy a közvetlenül nála/rajta lévő tárgyat (pl.: fegyver, ruha, ékszer) kell érnie. A technika alkalmazásánál Tomomi a kiolvasott információkat használja, elegendő számára csupán annyi is, hogy az ellenfél egyszer megijedt mondjuk a pókoktól, nem kell mély, tartós félelem. A támadás hatására, ahogy fokozódik a rettegés, az ellenfél egyre inkább képtelen arra, hogy az akár értelmetlennek tűnő félelmét elnyomja.

1-2 érintés: Az ellenfélnek eszébe jut, amitől fél.
3-4 érintés: Egyre gyakrabban, egyre többet gondol rá.
5-6 érintés: A félelem rettegésbe vált, szinte másra sem tud gondolni.
7-9 érintés: Eluralkodik rajta a félelem, paranoiás lesz, folyamatosan attól tart, hogy a félelme megelevenedik.
10 érintéstől: Tévképzetek, a félelmei megjelennek előtte, valóságosnak érzi, mindenhol azt véli felfedezni.

16 KK pont felett már képes arra is, hogy a nála lévő tárgyakkal vigye át a támadást, ha azok folyamatos érintkezésben vannak vele. (Pl. egy kard esetében.)


Oldalak: [1]