Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Kimito Misa

Oldalak: [1]
1
Küldetések az Emberek Világában / Naminohana
« Dátum: 2018. Máj. 01, 18:24:38 »
Hosszú hajamba kapott a kora tavaszi szél hűvöse, és ez emlékeztetett arra, mennyit változtam az utóbbi időben, s mintha most mindezt semmissé tettem volna azzal, hogy ott vagyok, ahonnan indultam. Mély levegőt vettem, a fülem mögé söpörtem a kósza tincset, lehunyt szemmel próbáltam nyugtatni magam, hogy nincs semmi baj, ez csupán egy átlagos nap lesz, átlagos feladatokkal. Sose gondoltam volna, hogy ekkorát is tévedhetek egy dologgal kapcsolatban, ám akkor, mikor reggel elhagytam a Tamachi birtokot, és könnyű léptekkel a nyolcadik osztag felé vettem az irányt, még nem sejthettem, hogy ez a nap akár az utolsó is lehet rövidke életemben.
Úgy indult, mint az elmúlt hét bármelyik reggele. Felkeltem, összekészülődtem, majd elsétáltam az osztaghoz, és igyekeztem felmérni, Kyousuke merre lehet, hogy a lehető legkevesebbet érintkezzünk. Szívem szerint osztagot is váltottam volna, de nem tudtam, melyik kapitány vállalna akkora terhet, hogy folyamatosan felügyelet alatt tartson, amire természetesen nem szorultam rá, azonban ez a Negyvenhatok tanácsát szemernyire sem érdekelte.
Nem nehezteltem a férfira, teljesen jogos volt a haragja irányomba, egy percig sem kételkedtem afelől, hogy képtelen elfelejteni a közöttünk történteket. Azonban nem volt más választása, nekem még ennyi sem, egyetlen esélyem maradt, amivel igyekeztem élni, legfőképp azért, hogy megtaláljam Maya~san gyermekeit. Az ikrekért képes lettem volna bármire, és a legkevesebb az volt, hogy elviseltem a férfi megjegyzéseit, vagy villámló tekintetét.
Általános tevékenységnek számított, hogy az osztag körüli teendőket elláttam, már, ami a takarítást, és hasonlókat illeti. A negyedik osztag sok mindent megcsinált, azonban a körleteket, folyosókat, edzőtermeket, és a kertet is nekünk kellett rendben tartanunk, így nem maradhattam ki én sem ezen feladatokból. Régebben kézbe se vettem volna a seprűt, nem, hogy használjam azt, azonban ezek az idők Karakurában végérvényesen elmúltak. Masen mellett igazán rutinos lettem a takarításban, és egyáltalán nem zavart, hogy ilyesmit kell csinálnom, egészen kikapcsolt.
Talán ez volt az oka annak, hogy egy pillanatig észre sem vettem az apró, fekete pillangót, ami felém igyekezett. Az utóbbi években nem láttam egyet sem, így egészen meglepett az ismerős bizsergés, ami a hatalmába kerített, mikor meghallottam, hogy küldetésre küldenek. Volt egy rövid momentum, a másodperc tört része, amikor átfutott testemen az izgatottság, hogy valami shinigamihoz illőt tehetek végre, de ezt igen gyorsan megmételyezte a kétség. Hiszen felügyelet nélkül az otthonomat sem hagyhattam el, nem hogy más tisztekkel együtt lássak el feladatokat, ez egészen furcsa döntés a Gotei Juusantaitól.
Ennél már csak az lepett meg jobban, hogy Watanabe~san várakozott az első osztagnál ott, ahová engem is hívtak. Nem is küldetés lenne, hanem valami egészen más? Visszavonják az engedélyt, hogy továbbra is nagyjából szabadon közlekedjünk Seireiteiben? Kissé talán aggodalmasan nézhettem a férfira, de aztán igyekeztem erőt venni magamon, és egy bátortalan mosolyt is megengedtem felé, majd meghajolva köszöntem neki.
- Watanabe~san… Önnek mondtak bármit is, miért kell ide jönnie? – Feszített belülről a kétely, és a tudatlanság ezt egyáltalán nem gyengítette. Yukezo talán elért valamit a Negyvenhatoknál, de az ő kedvük olyan szeszélyes, mint a tavaszi időjárás. – Kicsit ideges vagyok, azt hittem, hogy hónapokig fognak figyelni minket. – Magyaráztam zavartan, majd magam köré fontam karjaimat, mielőtt hosszasan a hajam birizgálásába fogtam volna, mióta ismét megnövesztettem, folyton ezt csináltam, ha gondolkoztam, vagy várakoztam.
Aztán feltűnt egy alak, de egyáltalán nem olyan, mint akire számítottam, azt hittem, hogy az első osztag egy tisztje lesz majd, aki eligazít minket. Ehelyett azonban egy második osztagos jelent meg, szinte egész testét elfedte az egyenruha, csak a szemei látszottak ki, ezüstösnek látszódtak, és kifejezetten unottnak. Ez engem viszont egy cseppet sem nyugtatott meg, amikor először megláttam, a szívem is kihagyott egy pillanatra, hiszen nem sok jóra számíthat, akiért a niibantai, vagy az omnitsukidou érkezik.
Szerettem volna elszaladni, olyan messzire, hogy sose találjanak meg. Egyszer sikerült már, mért ne menne még egyszer? Biztos vagyok benne, hogy Masen mögött elbújhatnék, és a Gotei Juusantai nem árthatna nekem. De vissza kellett fognom magam, túlságosan is belelendültem a gondolataimba, hiszen azt sem tudtam még, miért érkezik a tiszt.
- Még, hogy én felvigyázzak két dezertőrre, akiknek úgy tartja kedve, hogy visszatérjenek, nevetséges… – Jól hallható volt a motyogása, mintha nem is akarná titkolni, csupán úgy intézné, mintha véletlen hallottuk volna meg. Szégyenletes, hogy ilyen gyerekes dologgal próbálkozik, ha igazi férfi, mondja ki a véleményét, ha nem, akkor pedig tartsa meg magának. – Ragyou Kaname vagyok, a második osztag tisztje, velem kell jönnötök az Emberek Világába, ahol néhány lidércet kell elintéznetek, nekem pedig nyakon csípnem valakit, ez számotokra nem érdekes. – Szinte csak felbüfögte a szavakat, le se lassított, mikor mellénk ért, elsétált mellettünk, a senkaimon felé.
Kifújtam az addig benntartott levegőt, és elindultam utána, bizonyos voltam benne, hogy több információt nem fog az orrunkra kötni. Watanabe~sanra pillantottam, de nem igazán tudtam eldönteni, mit vétettünk a másik tiszt ellen, egyikünk sem azért volt távol, mert úgy tartotta úri kedve. Mindegy is talán, valószínűleg hasonlóan reagáltam volna néhány évvel ezelőtt én magam is, nem vethetem a szemére, hogy kedvetlen velünk kapcsolatban.
Olyan gyorsan átértünk a dangaion, hogy időm sem maradt a gondolataimba mélyedni, és máris az Emberek Világában találtuk magunkat, számomra egészen ismerős volt a terep. A hatalmas gyárépületek, a szürkeség, fémes csövek, és füst között akár meg is pillanthattam volna azt a raktárt, amely eddig az otthonomul szolgált. De nem kalandozhattam el, kezem a zanpakutoum markolatán pihent, készen arra, hogy a parancsnak megfelelően végezzek a felbukkanó lidércekkel, viszont egyetlen egyet sem érzékeltem.
- Ragyou~san… – Kezdtem volna bele, de még a mondatot se tudtam befejezni, azonnal lepisszegett.
- Cssst! Hallgass! – Mordult rám, hátra se pillantva. – Csak csináljátok, amit Seireiteiben mondtam, amikor jön egy lidérc, ti megölitek, nem nagy cucc. És meg se forduljon a fejetekben, hogy megléptek, előlem úgy se tudnátok, és felhatalmazásom van, hogy abban a pillanatban végezzek veletek. – Itt mintha a nevetést igyekezett volna egészen gyatrán visszafogni. – Szóval elég, ha csak azt látom, hogy rossz irányba tértek ki egy támadás elől, azt dezertálásnak veszem, és azon nyomban végzek veletek. Nem hagyok időt… – Ironikusnak is nevezhettem volna, hogy eme félmondatnál egy hatalmas dárda hasított keresztül a testén, azonban abban a pillanatban nem volt lehetőség ezt kielemezni.
A testem magától mozdult, a sok edzés bizony megtette a hatását, semmivel sem törődve megragadtam Watanabe~san egyenruháját, és berántottam egy épület mögé. Csak miután úgy tűnt, hogy megfelelő fedezéket sikerült találni, tértem magamhoz, és eszméltem rá, mi is történt valójában. A második osztag tisztjét, aki azért jött velünk, hogy szemmel tartson minket, megölték. Mégis ezek után, hogy mehetnénk vissza Seireiteibe?
Összeszorítottam ajkaimat, mielőtt tehetetlenségem egy hangos üvöltésben kitört volna belőlem. Miért nem érzékelem, ki lehetett az, aki megtámadott minket, és mégis hogyan lehetséges az, hogy egyetlen csapással végzett azzal a tiszttel? Csak úgy cikáztak fejemben a gondolatok, valószínűleg kívülről is látszott, hogy képtelen vagyok válaszolni rájuk, kétségbeesettnek látszódhattam, a szemem ide-oda cikázott, mintha csak valamit olvasna a levegőben.
- Ugyan, Neko~chankák, gyertek elő! Cicc~cicc! – Az édelgő hangtól felállt a tarkómon is a szőr, mintha csak kínozni akarnának vele. – Legyetek jók, és gyertek szépen ide, hozzám! – Egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy azon nyomban végez velünk, ahogy ránk talál, de a hangja visszhangzott a számtalan épület és cső között, lehetetlen lett volna megmondani, hogy merről jön.
- Mégis… mit kellene tennünk, Watanabe~san? – Valahogy elveszettebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor, mintha a félelem feszítené a hasfalam, majd szép lassan felfelé kúszna a torkomba, egyre szűkítve azt.
Behunytam a szemem, és igyekeztem csak a légzésemre koncentrálni, mintha ezzel képes lennék megnyugtatni magam. Azonban nem tehettem mást, ha elveszítem a kontrollt, képtelen leszek visszafojtani őt, és nagyobb bajba kerülhetünk, mint amekkorában vagyunk.
- Hát itt bujkáltok, Neko~chankák! De jó, hogy megvagytok! – A hang úgy kúszott végig a hátamon, mint egy undorító rovar.
Hirtelen néztem fel, és velünk szemben a falon állt a hang gazdája, egy apró termetű, kisiskolásnak tűnő lány. Nem érzékeltem felőle semmi különöset, és ez rémisztőbb volt, mintha mindkettőnknél erősebb volna, csak remélni mertem, hogy Watanabe~sannak van valami ötlete, mert nekem semmi se jutott eddig eszembe.
- Ki… ki vagy te? – Kérdeztem remegő hangon, rá se ismertem magamra. Mégis mi az, amivel képes egy kislány ilyen velejéig hatoló félelmet kelteni bennem, pusztán azzal, hogy beszél? Nem tudtam… erre sem ismertem a választ.

2
Shinigami / Tamachi Hanazo
« Dátum: 2016. Jún. 11, 05:12:04 »

Jelszó: aai aao
Engedélyek: Megvannak ^.^
Adatlap

Név: Tamachi Hanazo
Nem:
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1972. 05. 23.
Kor: 40
  • Emberként: 0
  • Lélekként: 40
Kinézet

Az alig tizennyolcnak látszó lány igen feltűnő jelenség halovány vonásaival, haja hófehér, szeme szinte áttetszően kék, bőre halványrózsaszínes. Kinézetével ellentétben azonban egyáltalán nem beteges, ezt a szemében általában jelenlévő elszánt csillogás támasztja talán leginkább alá. Majdnem 170 centiméteres magasságához nőies, a megfelelő helyeken gömbölyded alak párosul. Mindig büszkén vonul, egyenes háttal, de nem arrogánsan, csupán méltóságteljesen.
Hosszú haját a legkülönfélébb frizurákba képes rendezni, de ha szabadon hagyja, akkor is selymesen, gubancmentesen omlik a vállára. Ruházat terén nem válogatós, de mindig tudja, hogy mit illik viselni, és ennek megfelelően ruházkodik, de akár hová is vegyen fel valamit, annak színesnek kell lennie. Persze egyenruháját azért nem festette át, de néha szeretné. :|

Jellem

Céltudatossága és makacssága, ami igazán meghatározza személyét és tetteit, ha elhatároz valamit, jaj annak, aki az útjába kerül. Nem kifejezetten rosszindulatú, de lelkifurdalás nélkül átgázol mások érzésein, ha az érdekei úgy kívánják. Zárkózott, sosem lehet tudni, hogy igazából mit is gondol, és hogy a megnyilvánulásai őszinték-e, vagy csupán egy gondosan megtervezett előadás részei. Az intrika és a cselszövés a vérében van, és ezekhez tökéletesen hasznosítja adottságait, és legtöbbször a megfelelő hatást váltja ki. Ezeken túl azonban képes sokszor gyerekesen viselkedni, amikor nem kontrolálja teljesen reakcióit. Nehéz kihozni a sodrából, megtanulta faarccal tűrni a megaláztatást és az érzelmi terrort, de nem érzéketlen, ha tudja, ez efféle dolgokat megtorolja.

Szeret - Nem szeret

+ A régi történeteket
+ Ha elismerik
+ Ha úgy történnek a dolgok, ahogy szeretné
+ Az esőt
+ A színes dolgokat

- Yukezo kalapja :|
- Ha átlátnak rajta
- Ha hitegetik
- Linkeskedést
- Az értelmetlen dolgokat

Felszerelés(ek)

Egy apró medál, ami anyai ágon öröklődik a családjukban, és a Kimito család címerét ábrázolja.

Előtörténet

Lassú léptekkel haladtam, szorosan magamhoz ölelve a papírokat, amik valószínűleg az egész életemet fogják megváltoztatni. Kihúztam magam, miközben a tavaszi zápor utáni friss illat töltötte meg az orromat minden mély lélegzetvételnél. Nem foglalkoztam a rám tapadó tekintetekkel, jól tudtam, hogy ebben a pillanatban nem számít más, csak az, hogy végre az lehessek, akinek születtem, ne pedig egy eltitkolt fatty, holott sosem voltam az. Tamachinak születtem, még ha ezt a nemes úr próbálta is meg nem történté tenni. Ökölbe szorult a kezem, ahogy felidéztem azokat az éveket, amiket távol kellett töltenem csak azért, mert lányként jöttem e világra.
Hátrasimítottam fehér fürtjeimet, hogy egy kis nyugalmat erőltessek magamra, és folytattam a hosszú sétát, aminek a végállomása a Kagami birtok volt. Jól tudtam, hogy kérésemnek van alapja, hiszen minden szükséges irat a birtokomban volt, anyám elküldte a búcsúlevelével, mielőtt követte apámat a halálba. Mindennek már három éve, azonban csak most láttam elérkezettnek az időt, hogy visszavegyem, ami mindig is az enyém volt, hogy emelt fővel viseljem azt a nevet, amibe születtem. Tökéletes időzítés, hiszen Yukezo is egyre többet bukkant fel…
Már a gondolatra is kaján mosoly húzódott a számra, hogy mekkora meglepetésekben lesz része, amikor szemtől-szemben találkozni fogunk. Nem értettem, hogy miért is nyert megbocsájtás, hiszen nem egy Gotei tiszttel végzett, ráadásul a család vezetését is ismét a kezébe adták, ez egyszerűen tarthatatlan. Főként, hogy a legújabb értesüléseim szerint inkább foglalkozik bohó játékokkal, mint a tényleges feladatával. Tényleg ő volna az? Tamachi Yukezo, akiről a nagymama annyit mesélt? Gyermekkoromban hősnek láttam, és annak ellenére, hogy sosem találkoztunk, szerettem, mint testvért, és arra vágytam, hogy egyszer majd értem jöjjön, és apánkkal szemben megvédve magával vigyen! Micsoda gyermeteg álmok voltak ezek, s mennyi elpazarolt érzés… Ez a férfi, aki itt jár, mintha mi sem történt volna, ez nem lehet ő! Megráztam a fejem, nem járhatnak a gondolataim efféle dolgokon, hiszen sokkalta fontosabb az, hogy ezután nem vehet majd semmibe engem, nem tehet úgy, mintha nem volnánk egy vérből valók, ahogyan apánk tette.
Az emlékek nehéz súlya tovább lassított, a kissé nedves füvet fájóan hűvösnek éreztem, ahogy átáztatta a zorin keresztül a zoknimat. Ez kicsit magamhoz térített, hiszen holmi eszményképek, amik csak gyermekmesékből táplálkoznak, nem lehetnek alapjai a másának, őt magát kell látnom, amivé lett, annak ellenére, hogy anyuék mellett nőtt fel. Miféle hozzáállás ez? Irigylem, amiért minden mosolyt, minden jó szót, minden ölelést megkapott, és gyűlölöm, amiért ezt képtelen volt megbecsülni. Nekem csupán egy kép jutott az anyámról, amíg neki ott volt az otthonos öl, amire lehajthatta fejét, ha beteg volt. Az árulása fáj, és az, hogy elvette tőlem az esélyt is, hogy valaha effélét tapasztaljak. Megálltam, mielőtt könnyek buggyantak volna ki a szememből, ez nem az a pillanat, amikor hagyom eluralkodni a fájdalmat, nem. Megtartom, és ebből fog táplálkozni minden egyes csapásom, amivel lassan és módszeresen fogom átvenni a helyét, hogy aztán úgy vezessem a házat, ahogy még apánk sem tudta. Még, hogy egy nő ne lenne képes erre? Ostoba, korlátolt férfiak! De majd meglátjátok, hogy egy elszánt nőnek mennyivel több fegyvere van hozzátok képest.
Gondolataimnak a hatalmas kúria körvonalai vetettek véget. Egy utolsó pillantást vetettem a papírokra, de nem volt bennem bizonytalanság, miért is lett volna? Tamachi vagyok, semmi kétség… és ez az, amitől a legjobban kell majd tartania Yukezonak…  

Zanpakuto

Neve: Touei (Tükörkép)
Fajtája: Illúzió
Shikai parancsa: Furuero! (Remegj meg!)
Shikai kinézete: A parancs kimondása után zanpakutoja egy szépen megmunkált  csatabárd alakját veszi fel, azonban ezt nem igazán használja, mivel nem tartja „hölgyhöz illőnek”.

Támadások

Kagami Oheya (Tükörszoba)

A támadás a shikai előhívásával automatikusan aktiválódik, egy „szobát” létrehozva. Ez úgy néz ki, hogy a falain az utoljára látott kép rögzül, mintha kint megállt volna az idő. (Tehát ha az ellenfél mellett még állt valaki, aki éppen ugrott, akkor a shikai előhívásának utolsó pillanatában történt mozdulat rögzül a falon.) Ettől függetlenül persze kint minden ugyanúgy megy. :o
Magában a „szobában” annyian tartózkodhatnak, ahány személyre Hanazo kiterjeszti a támadást, de legalább 10 méteres körzeten belül kell lenniük, és maximum zanpakuto*2 személy lehet bent rajta kívül. (Tehát dönthet úgy is, hogy csak 1 személyen használja, mondjuk az 5-ből, de akár mindegyiken is képes lenne, ha megfelelő távolságban vannak, és megfelelő a képzettsége.)
Ezenkívül ez egy különleges helyiség, ahol Hanazo szabályai lépnek életbe. Ez úgy történik, hogy a shikai megidézésekor Hanazo zanpakutora tett pontok /2 szabályt hozhat. (Tehát egy 8 pontos zanpakuto képzettség mellett 4-et.) Ez bármi lehet, akár az, hogy csak kalap nélkül tartózkodhatnak bent, vagy az, hogy a jobb a bal és a bal a jobb. Ilyenkor a szoba engedelmeskedik is neki, vagyis ha azt mondja a jobb a bal, akkor a jobbról érkező támadás balról találja el az ellenfelet.
Megszegett szabályokért pedig büntetés jár. Ami nem a szoba formálására szolgál szabály (mint pl. egy ruhadarab viselése, vagy nem viselése), az megszeghető, de fizikai büntetés jár érte. Ez az, hogy a megszegett szabály a szegő bőrébe vésődik, igen fájdalmasan, akár ha beleégne. Ez kétpercenként megismétlődik, amíg a személy szabályt szeg.

Terikaeshi (Tükröződés)

Ezzel a technikával képes a reiatsu alapú támadásokat megsokszorozni (zanpakuto pontnyi illúziót képes létrehozni a támadásból), így az ellenfél úgy látja, mintha nem csupán az eredeti, hanem több támadás is közeledne felé, nem tudva, melyik illúzió, és melyik a tényleges.
Ezek azonban egy csoportban haladnak, maximum 5 méterre egymástól. (Nem feltétlen az eredeti van középen, annak helye minden lövésnél változik. Ezenkívül nem a két szélső van egymástól 5 méterre maximálisan, hanem egyik a másiktól, tehát ha 3 halad egymás mellett maximum távon, akkor pl. a két szélső 10 méterre van egymástól.)




3
Karakura / Hangtalanul
« Dátum: 2016. Jún. 02, 05:08:24 »
A telefon rezgésére ébredtem, minden valószínűség szerint lenémítva hagytam, annak ellenére, hogy beállítottam az ébresztőt rajta. Rejtély… Bár ahogy az utóbbi napok alakultak, nem meglepő, hogy képtelen voltam teljes mértékben odafigyelni az ilyen apróságokra. Két nap telt el az iskolai incidens óta, és bár Masen sérülései javulnak, mégis bűntudatom volt az ott történtek miatt. Az egész azért történt, mert rossz helyen voltam, rossz időben, és őt is odarángattam. Vagyis, mint utóbb kiderült, nem egészen véletlen volt ez az egész, de ettől függetlenül Masen miattam volt ott, most pedig nem tudja mozgatni az állkapcsát.
Ha nem tudtam volna, hogy én okoztam a sérülését, örömmel konstatáltam volna, hogy megjegyzései nélkül élhetem mindennapjaimat. Mondjuk nem, mintha kézmozdulatok segítségével ne lett volna képes ugyanúgy sértegetni, vagy mobilja felolvasó programjával. Az érzelemmentes káromkodások azonban inkább viccesnek hatottak, mint ténylegesen fenyegetőnek, mintha nem is ő mondaná őket. Vagyis persze, nem ő mondja, de mégiscsak ő az ötletadó. :roll:
Gyors mozdulatokkal öltöztem fel a sötétben, nem akartam Ame~chant felébreszteni, ha jól emlékeztem, ma nem kell iskolába mennie, és amúgyis zöldhajnal van még. Korai kelésem egyetlen oka, hogy Masen ilyen állapotban képtelen levezetni az edzéseket, s a mait még csak másra sem bízhatta. Így hát, mint minden gondjának okozója, mentőangyalként léptem elő, és felajánlottam segítségemet. Ezt persze egy sor elutasítás követte, és heves ellenkezés, azonban ezzel foglalkoztam a legkevesebbet, egyszerűen elhajítottam a telefonját, és kijelentettem, hogy márpedig megyek. :x Idegesített már az a gépbeszéd, amit a ketyere produkált. >w> Aztán persze visszahoztam neki, de legalább pár percig élvezhettem csendet, felszabadító volt. *w*
Halkan kinyitottam az ajtót, majd magam mögött becsuktam, és kilopakodtam a konyhába. Feltettem egy kávét, azt szívószállal is meg tudta inni, aztán előkerestem a port, amit Maya~santól kaptam, az Urahara Shopból. Mivel Masennek gyógyulnia kellett, ahhoz szükséges volt a reishi alapú ételre, de ilyet az emberek világában nem lehetett bármelyik boltban kapni. A különleges keveréket csak fel kellett hígítani, és turmixszerű állaga miatt szívószállal is könnyen fogyasztható volt.
Nem akartam hangoskodni, így a bot mixer, és a turmixgép használatát is kilőttem, maradt a jó öreg kevergetős megoldás. Bizonytalan voltam abban, hogy mivel kellene felönteni, de végül a tej mellett döntöttem, az mégiscsak laktatóbb. >w< Kimertem egy nagyobb bögrébe pár kanállal, aztán egy kevés tejet tettem hozzá, és csomó mentesre kevertem, annak végeztével pedig felöntöttem még tejjel, hogy iható állag legyen. Elégedetten álltam a művem mellett, mert egyetlen kóbor csomó sem volt benne. *o* Közben lekapcsoltam a kávéfőzőt is, melegen gőzölgött a sötét folyadék.
Lopva pillantottam Masen ajtajára, de semmi mozgás nem volt érzékelhető, vajon elaludt? Nem úgy ismertem, de sosem lehettem egészen bizonyos. Mély levegőt vettem, és közelebb araszoltam, majd az ajtóra tapasztottam a fülem, hogy halljam, történik-e odabent valami. Mintha neszezést hallottam volna, de nem tudtam volna megmondani, hogy csak a képzeletem játszik-e velem, vagy tényleg felébredt. Kopogtatni nem lett volna értelme, úgy se tud válaszolni, talán be kellene mennem?
Annyira elgondolkodtam, hogy csak nagyon lassan tudtam lereagálni az ajtó nyitódását, így majdhogynem azzal együtt én is benyíltam. :| Meglepetten néztem fel Masenre, aki zavaróan közel állt. Mikor került ide? >////> Hátrébb ugrottam, nehogy azt higgye, hogy kihallgattam az alvását, csak azt akartam tudni, hogy minden rendben van-e, és hogy jön-e, meg indulhatunk-e lassan. >3>
- Bocsánat, én nem hallgatóztam, de nem ám! Csak… szólni akartam, hogy megfőztem a kávét, és csináltam gyógyturmixot, meg indulásra kész vagyok! Igen, igen, csupán ennyi! >///< – Hadartam fojtott hangon, másokat nem akartam felverni, és tovább hátráltam a konyha felé, majd sarkon fordultam, és hajamat a fülem mögé igazítva letettem két bögrét a pultra. Egyikben a kávéja volt, a másikban meg a turmix. – Már majdnem azt hittem, hogy elaludtál… ^w^ - Mondtam zavartan, aztán rájöttem, hogy felesleges is volna társalgást kezdeményeznem, nem tud most különösebben kommunikálni, biztosan nagyon fárasztó neki folyton gépelni, és azt ivással egyszerre nem is nagyon tudja csinálni.
Újra elfogott a bűntudat, és balommal átkarolva magam megfogtam jobb könyökömet, a pultot kémleltem. Tudtam, hogyha akkor nem hívom fel, már halott lennék, vagy még rosszabb, de hogy közben én magam sebesítettem meg… egyrészt hihetetlen volt, legtöbbször hozzá se tudok érni, másrészt nagyon bántott a dolog. Vajon sikerül némileg megenyhítenem azzal, hogy segítek, vagy ettől csak még idegesebb lesz? Nála semmiben sem voltam már biztos.

4
Lezárt küldetések / Maszkmester
« Dátum: 2015. Szept. 04, 00:14:38 »

Ugyanolyan napnak indult, mint bármely másik, azzal a különbséggel, hogy ezúttal sokkal tovább engedélyeztem magamnak a lustálkodást. Úgy éreztem, ugyanolyan fáradt vagyok, mint amikor lefeküdtem, és amúgy is szabadnapom volt, ezért sem erőltettem a felkelést. Napok óta rossz volt a kedvem, annak sem örültem, ha rám néztek, nem még, ha hozzám szóltak, vagy netán beszélgetni kívántak volna velem. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, tudtam, hogy miért van, és annak örültem, hogy legalább már nincs sírhatnékom minden percben, amikor rádöbbenek, mi is történt.
Mélyeket lélegeztem a párnába fúrva fejem, most sem szerettem volna elölről kezdeni a bőgést, már megállapodtam magammal, hogy ennyi idő volt a bánkódásra, új nap jön. Valószínűleg azért viseltem ilyen nehezen, mert érthetetlen módon én magam voltam az, aki még az előtt megálljt mondott, hogy visszafordíthatatlan történt volna. Semmit sem bántam, de nem kockáztathatta Suke a pozícióját miattam, az életét pedig még annyira nem, és ha ezt nem látta be magától, kénytelen voltam olyan eszközökhöz folyamodni, ami segít neki ebben. Az, hogy ez közben nekem is legalább annyira nehéz, már meg sem lepett, ha nem éreztem volna semmit, nem aggódtam volna ilyen dolgok miatt.
Az viszont nem engedhettem meg, hogy továbbra is ez tegye ki egész napomat, kénytelen leszek lefoglalni magam valamivel. Lassú mozdulatokkal másztam ki az ágyból, és álmos nyögés közepette nyújtóztam nagyot, hogy zsibbadt tagjaim némiképpen magukhoz térjenek. Úgy döntöttem, hogy egy séta kifejezetten jót fog tenni, így az őszi nap hűvöséhez öltöztem, és percekkel később már a késő délelőtt miatt kihalt utcákat jártam.
Fülemben elmaradhatatlanul zene dübörgött, szemeim pirossága pedig fel sem tűnt senkinek a csípős szélben, valószínűleg az időjárásnak tulajdonították. Céltalan voltam, csak azt tudtam, nem szeretnék tovább feküdni, tévét nézni, és azzal próbálkozni, bármit képes vagyok-e megenni. Az utóbbi napokban legalább két kilót fogytam, és amúgy sem túl gömbölyded alakomon ez túlságosan is meglátszott.
A város romosabbik részén jártam, sose voltam még itt, talán ijesztő lett volna, ha nem láttam volna már ennél sokkal rosszabbakat is. Furcsa, hogy az emberek hagyják, ilyenné váljon a közvetlen környezetük, mintha semmit sem számítana, nem lenne már szükségük rá. Lenyomatuk az egész világon ott marad, és sajnos legtöbbször nem a jó értelemben, olyan keveset tanulnak... Aztán megéreztem, miért is olyan kihalt ez a környék. A hatalmas hollow reiatsu nem származhatott egyetlen lénytől, ráadásul, mintha valahol különösen koncentrálódtak volna.
Összehúzott szemöldökkel vettem ki a fülest a fülemből, és kikapcsolva a zenét, azonnal tárcsáztam Masen számát. Tudtam, hogy semmi kedve nem lenne csak úgy idejönni, hogy rendet tegyen, de valószínűleg egyedül nem bírnám, és figyelmen kívül sem hagyhatom a jelenséget. Szinte meg sem vártam, hogy beleszóljon, amint hallatszott a kattanás, fojtott hangon kezdtem bele.
- Segíts, kérlek! A szegénynegyed elhagyatott iskolájánál vagyok, olyan sokan vannak... - Azzal le is tettem, nem szerettem hazudni, de valószínűleg máshogy el se indult volna. :roll:
Megvárni viszont már nem akartam, biztos ordítana, meg kioktatna, aztán itt hagyna, szóval inkább elindultam a kapu felé, miközben magamhoz vettem zanpakutoumat. Azt hiszem megszokásból vittem magammal, de milyen szerencse, így nem kellett visszafordulnom. Mélyet lélegeztem, nem voltam már hozzászokva ehhez, aztán a kapu egy résén bemászva az omladozó lépcsőn léptem be.
Nem olyan volt, mint az Akadémia, sokkal modernebb, ugyanakkor a falak szinte megfeketedtek a kosztól, és szmogtól, látszott, hogy évek óta nem használták. Érthetetlen volt számomra, ha ennyire nem járnak erre emberek, mit kereshet itt ennyi hollow? Ember nélkül nincs lélek, lélek nélkül nincs számukra táplálék. Aztán csak megvontam vállamat, és a folyosón végig shunpozva az emelet felé vettem az irányt. Jól kivehető volt számomra, hogy ott egy kisebb csoport van, így még sem keverem magam túl nagy bajba, mielőtt ide érne az erősítés.
Mielőtt azonban meglepetésszerűen rájuk ronthattam volna, éreztem egy apró szúrást a vállamban. Hiába kaptam oda, nem volt már ott semmi, csak egy nagyon fura érzés futott végig rajtam, aztán arra eszméltem, hogy egy artikulálatlan üvöltés hagyja el számat, és elmémnek megint egy sötét szegletébe száműztek. Kétségbeesetten néztem körbe, felemeltem volna kezem, hogy letépjem azt a nevetséges maszkot, ennek nem volt itt az ideje. Sírhatnékom támadt, olyan nevetséges volt ez az egész, ahogy kívülről néztem végig, ugyanakkor saját magam is éreztem, mit tesz... vagy teszek?
Mintha meg sem torpantam volna, kivágódott az ajtó, és a kiömlő hollowok felém vették az irányt. Éreztem, ahogy izmaim megfeszülnek a katanát tartva, ugyanakkor nem az én mozdulatom volt a következő, ami egyenesen ketté szelte a repülő szörnyeteget. A torokhangú nevetés sértette fülemet, és képtelen voltam mit kezdeni azzal, hogy közben izgalmat éreztem, és az adrenalin száguldása a testemben elégedettséggel töltött el. Tudtam, hogy ezek nem az én érzéseim, mégis, mintha azok lettek volna, talán az sem véletlen, hogy pont most tértem be ide.
A következő pillanatban kezem elengedte a kard markolatát, és puszta kézzel esett neki az egyik hollownak, amit, mintha csak szétcincált volna. Valószínűleg ekkorra döbbentek rá, hogy rossz emberrel kezdtek, mert a maradék két lidérc menekülőre fogta, én pedig zanpakutoumért lehajolva eredtem utánuk.
Nem kellett volna, megálltam volna, de képtelen voltam, csak láttam, ahogy cselekszenek helyettem, és kicsit azt hiszem, engedtem is a tombolásnak. Szívem szerint én magam is megtettem volna, kiabálni, törni-zúzni, pusztítani vágytam, csak nem tehettem meg, sose tettem meg... Ahogy beértem a hátsót, kezem előre lendült, és hátrarántva fejét a földre nyomtam, majd egyetlen mozdulattal tapostam nyakára, és a katana segítségével leválasztottam fejéről a maszkot. A felfreccsenő vér megfestette a sötét falakat és fehér bőröm, letörölve pedig csak még inkább elkenődött az arcomon.
Keresztülgázoltam az egyre növekvő tócsán, és az utolsó delikvensre vetettem magam, mintha csak arra várt volna, hogy bevégezze. Kezem a fejére markolt, majd a falba vertem egyszer, kétszer, háromszor... sokadszor, míg már csak némi paca maradt belőle, és ernyedten nyúlt el a földön. Mintha csak diót törne az ember. Leengedett kezemről lassú ütemben vér csepegett, mint valami elrontott ritmusjáték.
Felemeltem, és elhűlve figyeltem, és megcsóváltam fejem. Ekkor éreztem meg, hogy van esélyem az irányításra, behátráltam a nyitott ajtón, és a falnak esve markolásztam az arcomat, amiről csak lassan hullottak le a maszkdarabok. Kétségbeesetten néztem fel a lépések zajára, remélve, hogy nem újabb hollowok, kevéssé voltam így veszélyes. A belépő férfira könnyes szemekkel néztem fel, majd még kisebbre húzva magamat egy vakolatdarabot dobtam felé.
- Menj innen! - Kiáltottam rá kétségbeesetten, nem akartam neki is ártani, bármennyire abszurdnak tűnt is a dolog.
A gyakorlások alatt sose tudtam ilyen erőt kifejteni, de akkor én irányítottam, legalább ennyi megvolt, a kontroll, de most. Remegő kezem néztem, ami még mindig mocskosan véres volt, és csak a kézfejemmel tudtam megtörölni szemem, hogy ne kenjem magam még inkább össze.
- Mindenkire halált hozok, aki a közelemben van... - A szüleim, a nagyszüleim, szinte mindenkit elveszítettem, még Yukezo is meghalt egyszer. - Nem fog eltűnni... Valami más, valami nem jó. - Nem láttam magam, de éreztem, hogy még mindig megvan a maszk egy része.
Eddig csupán másodpercekre tudtam megidézni, az őrjöngésnél sem volt ez másképp, de akkor most mi történhetett. Ijedten néztem fel, mintha Masen érthetné, hogy miről van szó, de közben nem úgy nézett ki, mint aki bármivel tisztában van. Az egyik üveges szekrény koszos tükröződésében láthattam, hogy szemeim sem nyerték vissza eredeti kékjüket, pupilláim kitágultak. Mintha csak drogoztam volna, és megragadtam volna a két állapot között.
- Mi a fene ez?! - Törtem be az üveget egy kisebb faldarabbal, mintha ez változtatna bármin is.

5
Karakura / Fürdő~foglaló
« Dátum: 2015. Aug. 29, 20:57:00 »
Nagyot ásítva löktem be a raktár ajtaját, miközben azon ügyeskedtem, hogy a kezemben tartott papírzacskót el ne ejtsem. Sosem szerettem az esti műszakot, ilyen későn csak a messzebbi kombinát volt nyitva, és eleve fáradtan semmi kedvet nem éreztem, hogy arra vegyem az irányt, de most muszáj volt. Legutóbb valaki kifosztotta a hűtőt, és reggel szemernyi erőm sem lesz újra nekiindulni, így inkább kerülővel jöttem el, és bevásároltam előre.
Lábbal becsuktam az ajtót, majd a pultra tettem a szatyrot, és a kulcsokat, a kis táskámat bedobtam a szobába, de mielőtt ledőltem volna az ágyra, semmivel se törődve, gyorsan kipakoltam. Csak remélni mertem, hogy legalább a kaja felét reggel is meglelem, és senki sem pakolja ki éjjel a hűtőt. >w> Elzsibbadt vállam masszíroztam, miközben visszavonultam kényelmes kis szobámba, amiben immár Ame~channal együtt laktunk. Békésen aludt, valószínűleg a holnapi iskola miatt, így igyekeztem nem zajt csapni, viszont már a zuhany gondolatára is majdnem felnyögtem.
Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy forró vízben elnyúljak, de nálunk jelen pillanatban csupán zuhany volt. Bár, ha jobban bele gondolok... Masennél indokolatlanul nagy volt a fürdőszoba, ráadásul arra is megesküdnék, hogy masszíroz is az a kád. :| Néhány pillanatig csak kósza ötlet volt, egy gondolat, de hamar meggyőztem magam, hogy úgy se lenne belőle semmi gond, ha még nincs itthon, és hamar végzek, sose tudja meg.
Lábujjhegyen osontam ki, és zörögtem be a szoba ajtaján, tesztelve, hogy hazaért-e már, de semmi választ nem kaptam bentről. Óvatosan kinyitottam az ajtót, de odabent sötét volt, ami jót jelentett, mert ha aludt volna, erre már felébredne, így valószínűleg még a dojoban volt. :o Több se kellett, nyitva hagytam az ajtót, és visszasietve a szobámba összeszedtem mindent, amire szükség lehet. Illatos gyertyákat, füstölőt, tengeri sót, habfürdőt, szivacsot, szárított virágokat. *3* Ugyanolyan csendesen lopakodtam vissza, mint ahogy jöttem, nem tudhattam, hogy a többiek merre járhatnak, és jobb, ha erről Masen sosem szerez tudomást. :/ Persze a törülközőmet a szobában hagytam, ráadásul a holnapi napra írtam ki magamnak a mosodát is, mivel a ruháim nagy többsége sem volt már a legjobb állapotban, így a fürdőben leszórtam a dolgokat, majd visszaslattyogtam a szobába. Felkapcsoltam a villanyt, és betúrtam a szekrénybe. Szerencsére nem csak a tisztaságot, de a rendet is szerette, ezért viszonylag gyorsan megleltem a törülközőt, és egy trikót is találtam, ami méretben elég nagy volt ahhoz, hogy pizsamának használhassam. Az biztos, hogy meg kell kérdeznem, hogy milyen öblítőt használ, mert nagyon jó illata volt a trikónak, többször is meg kellett szaglásznom! *o*
Magamra csuktam a fürdő ajtaját, és megnyitottam a vizet, s miközben meleg gőz szált fel, beleszórtam a fürdősót, és a tusfürdőt öntöttem bele. Kellemes illatok kavarogtak, máris úgy éreztem, hogy felenged a munka utáni feszültség, így gyorsan meggyújtottam a gyertyákat, és egy füstölőt, aztán levetkőztem, és a lassan megtelő kádba ültem. Elégedett sóhajjal nyújtóztattam ki lábam, amiben kellemes bizsergés futott végig. Régen nem éreztem, hogy ennyire megérdemeltem volna valamit, így egyenletes szuszogással relaxáltam a vízben, semmitől sem kellett tartanom.
Valószínűleg elaludhattam, mert csak arra ébredtem, hogy ajtó csukódik, vagyis valószínűleg az volt, mert más nem csattanhatott ilyen erővel. OwO Ijedten ültem fel, de még meleg volt a víz, és a hab is nagyrészt megvolt, így csak pár perc telhetett el, lehet, hogy előbb jött haza? Összerezzentem a gondolatra is, és már azon járt az eszem, mit kellene mondanom, miért ide jöttem... a dugulás, az lesz a legjobb történet! Vagy lebukom a víz alá, és majd kisurranok, amíg nem figyel. :| Ez utóbbiban én sem nagyon hittem, de nem szerettem volna meghalni ideje korán, és teljesen meztelenül ültem a kádjában, azt se szerettem volna, ha így lát. >////>
Kicsire húztam össze magam, a törülköző messze volt, és ha megmozdultam volna, zajt csapok, így csak feszülten vártam. Szerencsére villanyt nem kapcsoltam, csak a gyertyák fénye világította be a fürdőt, de valahogy ez sem vigasztalt, hiszen egyszer csak be kell ide jönnie. Az ajtóra szegeztem a tekintetem, abban a pillanatban, hogy belép, csak lemerülök a víz alá, és úgy teszek, mintha itt sem lennék. Talán nem lesz kedve vizesen szétszedni, és megvárja, hogy megtörölközzem, akkor pedig elfutok mellette. Nem a legjobb terv, de működhet... remélem. TwT

6
Pályázatok / Hanazo pályázatai :3
« Dátum: 2014. Szept. 24, 22:15:54 »
Vaizard Pályázat
Némi plusszal

Képességre és Vaizardulásra engedély Yorcsitól :3


Úgy hiszem, hogy korábban egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, előfordulhat olyan, hogy mások halála miatt éberen fekszem majd. Az évek során megtanultam, hogy a shinigamik katonák, akik az életüket teszik kockára minden egyes harc alkalmával, és ezt mindnyájunknak tudomásul kell vennünk. Nem kötődtem igazán senkihez, a gyerekkorom megtanította, hogy azzal sosem érek el semmit, ha másokban hiszek magam helyett, és az érzelmi kötődésekből igyekszem erőt meríteni. Inkább támaszkodtam már a tudásomra, és képességeimre, mert még ha valami nem is sikerült, az a saját kudarcom, nem pedig a másoké, akik a feléjük támasztott elvárásoknak nem képesek megfelelni.
Egykedvűen fordultam másik oldalamra, és homlokomat a hűvös rizspapírnak támasztottam, hogy kissé lehűtse, és elkergesse a gondolatokat, amik nem hagytak nyugodtan aludni. Mióta visszatértem Hueco Mundoból, az eredménytelen, és csupán áldozatokkal járó küldetésből, egyre többször éreztem tompának, mégis álmatlannak magam. Először arra gondoltam, hogy a kimerültség miatt alszom rosszul, aztán pedig a történtekre való tekintettel az átélt szörnyűségekre próbáltam fogni, azonban sose rémlettek fel előttem a küldetés részletei, halottak arckifejezései, vagy hasonlóak.
Lerúgtam a takarót, de néhány pillanatig nem mozdultam, majd erőt véve magamon felkeltem, hogy egy éjszakai sétával meghozzam kedvemet az alváshoz. Egy könnyű köpenyt vettem csupán magamra, és zorit, hogy visszaérkezve ne kelljen az öltözéssel bajlódni.
Mióta Yuuken~dono volt a kapitány az osztagban, kicsit úgy éreztem, mintha minden pillanatban figyelnék az összes tisztet, hogy megfelelően követik-e a parancsokat. Nem aggódtam amiatt, hogy merénylet készülne bárki ellen is, vagy a kevésbé tehetségeseket egyszer csak elnyeli a föld, csupán csak meg volt az a kényelmetlen érzet, hogy bármely pillanatban, ha megfordulok, valaki lehet ott. El kellett mosolyodnom a gondolatra, hiszen ez lehetetlen volt, mert csupán a főnemest védték testőrei, nem tartottam valószínűnek, hogy arra pazarolná embereit, hogy az osztag tagjait figyeljék.
A hűvös levegő fanyar csípése jól esett, bár álmosítás helyett inkább élénkséggel töltött el az esti séta az osztag díszes kertjében. Elhaladva az ügyeletes tisztek mellett biccentettem nekik, de nem foglalkoztam azzal, hogy beszélgetést kezdeményezzek velük, egyszerűen tovább sétáltam. Ahelyett, hogy sikerült volna kiürítenem fejemet a gondolatoktól, és ezáltal kicsit könnyebben merüljek majd álomba, a kerti ösvényen sétálva újra és újra az játszódott le előttem, hogy mennyi minden történt, mióta Yukezo visszatért, és mennyire nem kerültem közelebb a céljaim megvalósításához.
Ökölbe szorult a kezem, ha csak arra gondoltam, hogy egyáltalán nem érzi felelősségének súlyát, és úgy fogja fel a dolgokat, mintha minden csupán szórakozás lenne. Arról beszél, hogy mennyire megveti a nemeseket, miközben az egyik főnemesi ház fejét készül feleségül venni… ironikus. Halvány mosolyra húzódott a szám, elvégre mit is tudhatott arról, milyen világra vágyik, sosem látott hasonlót sem.
Az est csendjébe villámcsapásként hasított bele az éles jelzés, ami riadót jelentett, bár nem értettem, hogy mire fel, elvégre csupán az ügyeleteseknek kellett volna jelezni. Abban a pillanatban azonban nem számított, legalább valami értelemmel tölthettem meg azt az időt, amit alvásra képtelen voltam fordítani. Pillanatok alatt jelentem meg a két tiszt mellett, akik azonnal elmondták, hogy több hollow bukkant fel az egyik közeli körzetben, és az osztag minden kiküldhető tisztjét odarendelték, hogy tisztítsák meg a helyet. Több sem kellett, azonnal felöltöttem egyenruhámat, és zanpakutoumért nyúltam, majd csatlakozva az első csoporthoz indulásra szólítottam fel őket, egy tisztet hátrahagyva, hogy a később érkezőkkel jöjjön majd utánunk.
Nem értettem, hogy miért gondolhatták a hollowok, esélyük van egy olyan területen, ahol minden shinigami állomásozik. Főként, hogy többen is jöttek át, ami azt jelentette, a tizenkettedik osztag még gyorsabban felfedezte őket, még esélyük sincs arra, hogy elkezdjék a pusztítást, máris egy osztagot kapnak a nyakukba. Na jó, nem egy teljes osztagot, de a velem haladó shinigamikkal együtt így is sokkal többen voltunk, mint ahányan ők lehetnek.
Csupán pár percbe telt, hogy megtaláljuk a randalírozókat, akik éppen az összetákolt házak között fejvesztve rohanó lelkeket tizedelték. A felszálló füst, és a menekülők hangos sikolyai jelezték, nem egy egyszerű támadásról van szó, csak ránézésre közel tíz hollowot fedezhettünk fel. Oldalra néztem a többiekre, és látva, hogy arcukon a vöröses lángok árnyéka a megfagyott vonásokon táncol, ami a rengeteg vér látványától kerülhetett oda, úgy éreztem, azonnal egy vödör vizet borítanék rájuk.
 - Szedjék össze magukat, és segítsenek a civileknek! – Kiáltottam feléjük. – Hármasával vegyék fel a küzdelmet a lidércekkel, és biztosítsák az útvonalat a menekülőknek, azonban ne hagyják egyetlen lidércnek sem, hogy elhagyja ezt a körzetet!
Láttam rajtuk, hogy a pillanatnyi tanácstalanság után összeszedik magukat, és ez elégedettséggel töltött el, bár kicsit aggodalommal is, lévén tudniuk kéne a dolgukat akkor is, ha nincs mellettük egy felettes, aki parancsokat oszt. A kezdeti csoportosulásunk fel is oszlott, és mindenki úgy viselkedett, ahogy elvárható volt, vagyis bizonytalanság nélkül váltak szét, és alkottak csapatokat, hogy megtisztítsák a lidércektől hemzsegő helyet. Én sem kívántam másként tenni, hisz a korábbi küldetésekhez képest ez nem tűnt akkora kihívásnak, így a mellettem maradt négy társammal együtt indultam el, hogy a legközelebb hollowra egy lekötő kidout idézzek.
A kezdeti sikolyokat felváltották a harci zajok, és mintha a kezdeti pánik is eltűnt volna, a lakókba is nyugalom szállt, ahogy megláttak minket. Vajon én is ilyen nyugodt lettem volna, ha Yukezo értem jött volna, amikor olyan sok imát mormoltam érte? Nem is ismernek minket, mégis az egyenruha látványától máris megszállja őket a béke, és a remény, hogy ezúttal megmentik őket… ezeket az érzéseket nem irigylem, hiszen a vak bizalom csak csalódásokat okoz, semmi mást.
Megráztam a fejem, nem volt időm ilyesmin töprengeni, hiszen egy harc közepén minden koncentrációra szükség van, elvégre a legnagyobb fegyver, amit az ellenfél kezébe adhatsz, hogy alábecsülöd. Összehúzott szemekkel gyűjtöttem össze lélekenergiámat egy erősebb hadou megidézéséhez, majd amikor tiszta volt a célpont, el is lőttem. Úgy tűnt, sikerült annyira legyengíteni, hogy a többiek sikeresen megtisztíthassák, ám mielőtt ennek megörülhettem volna, összeszorult a mellkasom.
Odakaptam a kezem, mintha ezzel segíthetnék rajta, de olyan erősnek éltem meg a fájdalmat, hogy csupán csak azért nem dőltem el teljesen, mert a zanpakutoummal meg tudtam támasztani magam. Térdelő helyzetben kapkodtam levegőért, és láttam, hogy a közelemben tartózkodók ijedten, és aggodalommal tekintenek felém, viszont nem akartam, hogy ezért figyelmetlenek maradjanak a lidércekkel szemben.
- Jól vagyok, ne rám koncentráljanak! – Préseltem ki maradék erőmmel, és igyekeztem ekként is viselkedni, de ez nehéz volt.
Összegörnyedtem, és szaggatottan szedtem a levegőt, az égető fájdalom olyan volt, mint mikor Yota~san őrületében egy halott asszonyt próbált a testemet használva visszahozni. Nem ahhoz hasonlított, mikor a penge belehasít az ember húsába, sokkal inkább, mint mikor az elemi részecskéit rendezi át valami felsőbb hatalom, így éreztem most is. Alsóajkamba haraptam, hogy fel ne sikoltsak, ezzel is elterelve a tisztek figyelmét, nem lett volna jó, ha miattam sérülnének meg, és ezzel harcképtelenné válnak.
Agyamba csak tompán jutottak el a hangos kiáltások, bár sok mindent amúgy sem lettem volna képes tenni, mert a másodpercnek csupán a töredéke telt el, amíg felnéztem, és megláttam a hatalmas lényt. Talán ha tankönyvekben láthat hasonlót egy egyszerű tiszt élete során, de így sem volt nehéz kitalálnom, hogy mivel van dolgunk, ahogy az összegyűlő piros reiatsuból tudtam, hogy olyan támadásra készül, amire Hueco Mundoban már láttam példát az egyik arrancartól.
Nem pergett le előttem az életem, azt hiszem abban a pillanatban semmi más nem történt, csupán kívülről néztem a történéseket, akárcsak akkor, mikor néhány perc erejéig más uralta a testem. Láttam magam, ahogy az erős sugár elől arrébb mozdulok, és az felperzseli a földet, valamint a hajam egy részét, így az féloldalasan hullott hátamra. Láttam azt is, hogy döbbenten néz felém mindenki, nem csupán a hollowok, de a tisztek, és a házak romjai között megbújt lelkek is, ahogyan azt is láttam, hogy az arcomat valami furcsa maszk fedi, ami hasonlatos volt a velem szemben állóéra. Hallottam a lépéseim zaját, ahogy előre léptem párat, és azt is, hogy torokhangon, gurgulázva nevetek fel, mintha csak én kívántam volna a támadást. Hallottam az ijedt suttogásokat, és azt is, hogy amint a fejem elforgatása nélkül egy oldalpillantást vetek rájuk, egyből összerezzenek. Éreztem, hogy az izmaimba visszatér az élet, ahogy azt is, hogy most nem én magam mozgatom őket, és nem sok beleszólásom van az elkövetkezendőkbe.
Nem először kényszerültem saját tudatom egy távolabbi zugába az irányítás elől, viszont most nem voltam egyedül. A sötétben visszhangzó kuncogás ismeretlen volt, Touei hangjára egyáltalán nem hasonlított, és még én sem hallottam soha, és a lassan kirajzolódó női alak sem volt ismerős.
- Nem kell gondolkoznod rajta, hogy ki vagyok, shinigami… a találkozásunkkor te egy teljesen más személlyel voltál elfoglalva, és mivel csak őt sikerült észrevenned és eltűntetned, így én elég erős lettem, hogy átvegyem az irányítást! – Nevetgélt, majd lassan mellém lépet, azonban sem ő, sem én nem mozdultunk, én magam feleslegesnek tartottam, bármit is tennék vele idebent, nem tudom, mennyit változtatna az odakint történteken. – Olyan kis figyelmetlen vagy, de a korod számlájára írom! :3 – Búgta, és már most felfordult a gyomrom a modorától.
- Ugye tudod, hogy néhány perc, és a tisztek nemes egyszerűséggel velem együtt hatástalanítanak? – Néztem rá érzelemmentes arccal.
Mind tudják mi a dolguk, és még ha fogalmuk sincsen, hogy pontosan mi történt, vagy történik velem, az érezhető hollow reiatsut ők is észreveszik. Ha nem is viszi rá őket a lélek, hogy megöljenek, biztosan lefegyvereznek, aztán pedig megjelenik a második osztag, onnantól kezdve pedig nem is kérdéses, hogy mi történik.
- Mintha képesek lennének rá! Ugyan, tudom, ahogy te is, hogy nem emelnének rád kezet fenntartások nélkül, és a szemükben még mindig te vagyok… Láttam, és éreztem mindazt, amit te is, nincs olyan dolog, amit elrejthetnél előlem, még ha a legmélyebb bugyrába is zárod a lelkednek. – Újabb nevetés tört fel benne.
Felnézve láthattam, ahogy a testem magától előre lendül, mintha a másik csak erődemonstrációt tartana. Meglendítette a katanát, és függőlegesen ketté szelte a hatalmas gilliant, ami mellette két oldalt a földre esett, majd lélekszemcsékre esett, a hatalmas test súlya nem kis széllökést okozott, azonban a testemet meg sem mozdította, csupán a ruhámba, és enyhén féloldalas tincseimbe kapott bele a szellő. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, mintha nem is én lettem volna, ez pedig a tiszteknek is bizonyára feltűnt, lévén sosem voltam túl jó közelharcos, inkább messziről gyengítettem az ellenfeleket.
- Lenyűgöz az erőm, igaz? Pedig ez csak a töredéke, amikor átveszem teljesen a tested, akkor sokkal többre leszek képes, kár, hogy azt már nem láthatod…
- Nem fogod megélni! – Néztem rá fenyegetően, bár abban a pillanatban sokkal tanácstalanabb voltam, mint előtte bármikor.
Egyetlen ötletem marad, az utolsó hely, ahová menekülhettem mindig is, ha bajban voltam, vagy segítségre volt szükségem. Még éreztem, hogy utánam kap az ismeretlen arrancar, azonban máris a sivatagi táj felületén vékonyan simuló víztükrön álltam, ami teljes ragyogásában tükrözte vissza a körülötte lévő néhány természeti elemet. A kék eget, rajta néhány bárányfelhő pöttyel, a távolban húzódó hegyet, lepillantva lábaimhoz pedig láthattam, ahogy mindig is, hogy a vízfodrozódások egyre vörösödtek, mintha csak véreznének ott, ahol rájuk lépek. Touei pedig úgy jelent meg mellettem hangtalanul, ahogy mindig, így felnézve össze is rezzentem.
- Te teljesen ütődött vagy! – Hallottam felcsattanását, amire eddig még sosem volt példa, ezért kicsit megütközve néztem rá, ám következő szavaiból kitűnt, hogy nem éppen amiatt történt mindez, amiért én véltem. – Csak azért, mert a te hajad ezentúl rövid lesz, én nem fogok frizurát változtatni, ne is álmodj róla! Most nézd meg, hogy néz ki! Olyan vagy, mint egy rosszul sminkel oni egy komédiából!
A hajamhoz nyúltam, de nem igazán akartam megérteni, miért ez a legnagyobb problémája, bár javarészt már letettem arról, hogy valaha is szót fogunk érteni egymással. El sem tudtam képzelni, hogy lelkem mely része lehet ilyen nem törődöm a fontos helyzetek felé.
- Mi lenne ha azzal foglalkoznánk, aki miatt csak a hajam lett tropa a fejem helyett? ^.^ - Próbáltam a megfelelő irányba terelni, mert éreztem, nem lehet túl sok időnk, ha valóban idebent ténykedik az arrancar.
- Csak?! Csak?! – Hallottam, ahogy a vérnyomása az egekbe szökik, mintha valóban ez lenne a világ legnagyobb gondja. – Nem csodálom, hogy nem vetted észre, ha csupán ennyire telik a nagy eszedből, amire olyan büszke vagy! – Húzta fel az orrát, aztán láttam, hogy tekintete kémlelni is kezdi az eget, meg is hallottam, hogy miért, és éppen abban a pillanatban néztem fel, amikor hosszú repedés futott rajta végig. – Semmi szépérzéke nincs, csak rombolni tud…
Olyan nyugodt maradt, nem is értettem, miként képes így cselekedni, hiszen máris látszott, hogy egy nagyobb darabot lerúgva az ismeretlen nő érkezik. Touei azonban csak leguggolt, és a vízbe nyúlva előhúzta a hatalmas baltáját. A koponyával díszített, és ördögi kinézettel bíró fegyver ezüstösen csillogott, és az érkező felé csapott vele, akit elkaszált a tompa végével.
- Ej, rossz oldal! ^.^
Nagy szemekkel néztem rá, eddig sosem láttam harcolni, ráadásul a másiknak számítania kellett volna erre, ha már látta, mit vett elő Touei. Csobbanással ért földet, és azonnal elnyelte a víz, aminek nem lett volna szabad, lévén alig néhány centiméteres volt, ahol álltunk rajta. Csak kapkodtam a fejemet, túl sok olyan dolog történt, amire nem kaphattam még választ.
- Túl sok mindenben voltam megalkuvó veled, de ennek most vége! – Hallottam zanpakutou szellemem hangját, de nem rám nézett. – Most elzártam egy időre, viszont ha továbbra is elfojtasz mindent, sokkal erősebben tér vissza, mert pont az tesz sebezhetővé, amiről azt hiszed, hogy megvéd. Olyan helyre menj, ahol tudnak neked segíteni, mert ha itt maradsz, meghalunk.
Elengedve fegyverét visszasüllyesztette a vízbe, majd lassan felém fordult. Arca komoly volt, korábban nem láttam még ilyennek, általában nem törődöm volt, és legtöbbször inkább duzzogott valami miatt, vagy érdektelen dolgokról fecsegett. A mostani helyzetben nem tudtam, mit is kellene gondolnom róla.
- Most újra megismerjük egymást, ezúttal igazán, szóval maradj életben! – Azzal a homlokomhoz érve ellökött, így elmerültem én magam is a vízben.
Éreztem, ahogy süllyedek, azonban ez inkább megnyugtatott, mint félelemmel töltött el. Mély levegőt vettem, és testem átjárta a víz, amit nem éreztem szúrónak, és kellemetlennek, ahogy általában az lenni szokott, ha az ember fuldoklik. Bár nem is fuldokoltam, inkább csak szép lassan ébredtem fel, és úsztam vissza tudatomhoz. Felnyitva a szemem még hallottam a csont törésének reccsenő zaját, és láttam, ahogy a darabok a földre hullnak, de nem volt kellemetlen. Felnézve láttam még a füstöt, és hogy sokan harcolnak még, csupán néhány szem meredt rám, akik a közvetlen közelben tartózkodtak.
Sok mindent láttam tükröződni, csodálkozást, félelmet, aggodalmat, hitetlenséget, és tanácstalanságot is. Hasonló helyzetben azt hiszem én magam egy pillanatig sem haboztam volna, de ők nem én voltak, és talán pont ez volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy életben maradjak. Lassú mozdulatokkal keltem fel, és jól kivehető volt, ahogy erre többen is fegyverükhöz kaptak, mintha csak attól félnének, hogy ezúttal ők következnek.
- A többieknek segítsenek! – Mondtam kissé torokhangon, bár nem voltam teljesen biztos benne, miért is… a történtek után én sem tekintenék magamra felettesként.
Búcsú nélkül tűntem el, és indultam shunpoval vissza Seireiteibe, kikerülve az erősítésként érkezőket. Nem követett senki, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy azért, mert nem akartak ártani nekem, vagy csak lefagytak a történtek miatt. Mindkettő olyan hiba, amiért most hálás lehettem. A városban szerencsére nem futottam még össze senkivel, de nem is szándékoztam, ahogy csomagolni, vagy különösebben tenni-venni sem, egyetlen célom az Emberek Világába jutás volt, hogy felkeressem az egyetlent, aki ott segíthetett.
Egy pillanatig sem fordult meg fejemben, hogy Yukezohoz siessek, és tőle reméljek segítséget, ahogy más nevek sem bukkantak fel. Nem akartam feletteseimnek gondot okozni, de most nem is ez volt a legnagyobb problémám, lévén a senkaimonon átjutás is komoly műveletnek tetszett. Először is előhúzva zanpakutoumat a megmaradt hosszú tincseket a rövidekhez igazítottam, majd később aggódom amiatt, hogy valahogy álljanak is. Elérve a nyugati átjárót azt hittem, hogy jobban fognak akadékoskodni, azonban le sem ellenőrizték, hogy valóban be vagyok-e osztva őrjáratra, egyszerűen átengedtek.
Végig siettem a járaton, nem tudhattam, hogy mikor érkezik majd valaki utánam, és azoknak milyen szándékuk lehet, mert talán nem ártottam egyetlen tisztnek sem, ez nem jelenti, hogy Seireitei szemében ne lennék veszélyes. Semmi kedvem nem volt bezárva tölteni életem hátralevő részét, így Karakurába érve az egykori kapitány boltja felé vettem az irányt. Mivel ő volt az itteni kapcsolattartó, biztos voltam benne, hogy fog tudni válaszolni a kérdéseimre, és segíteni is. Arra nem is akartam gondolni, mi lenne, ha nem… még volt egy esélyem, egy utolsó, azzal pedig élni fogok, mert az elmúlás a rövidtávú terveim között egyáltalán nem szerepel!

Változások

Név: Kimito Misa
(click to show/hide)

Zanpakutou

Neve: Himemiko (Császári hercegnő)
Fajtája: Illúzió
Shikai parancsa: Meireiwokudase! (Adj parancsot!)
Shikai kinézete: A parancs kimondása után zanpakutoja egy szépen megmunkált csatabárd alakját veszi fel.



Támadások:


Ouza oheya (Trónterem)

A technika egy különleges, második síkot hoz létre a térben, aminek hatása csupán azokra érvényes, akikre a használó kiterjeszti. A maximális létszám a zanpakutoura tett pontok kétszerese, és ezeknek a személyeknek 15 méteren belül kell lenniük.
Ezen a síkon a használó szabályai és parancsai érvényesülnek, amikből zanpakutoura tett pontjainak harmadával egyenlő darabot adhat. Ezeknek egyértelműeknek kell lenniük, és hangosan is ki kell mondania őket. A szabályok be nem tartása büntetést von maga után (kivéve a használót, ő mentesül a büntetések alól), ami nem más, minthogy a bőrére ég a megszegett szabály, (a sebzés/fájdalom zanpakutou pontnyi, valamint az arrancaroknál nem hierrora hat, mert közvetlen a bőrön történik.) ez pedig két percenként megismétlődik, amíg be nem tartja a szabályt. A terület egyébként automatikusan engedelmeskedik, tehát ha az a szabály, hogy a fent van lent, akkor a fentről érkező támadások alulról visznek be találatot, stb.
Ez nem egy külön dimenzió, csupán egy elcsúsztatott valóság, és akikre nem terjeszti ki a hatást a használó, ettől függetlenül azok mozdulatlan mása meg marad ott, ahol a hívó parancs kimondása előtt tartózkodtak. Ők valóságosnak látszanak, sőt, ha hozzájuk ér valaki, akkor sem tűnnek el, teljesen élethűek. Ezek azonban nem az eredeti személyek, csupán csak kivetülések, akiket a sík kipótlásra hozott létre, és akiket a használó kedve szerint irányíthat. (Viszont mivel ezek nem az igazi személyek, hiába sérülnek, vagy halnak meg, annak semmilyen hatása nincs a másik síkon tartózkodókra.) Csupán zanjutsu és hakuda (vagy a kasztjuknak megfelelő fegyveres- és pusztakezes harc) képzettséggel bírnak, amik szintje megegyezik a használó zanpakutou szintjével, azonban minél többeket irányít, annál jobban megoszlanak a pontok:
   1 – 8 személynél a zanpakutoukra tett ponttal egyenlő a zanjutsu és hakuda képzettség.
   9 – 16 személynél a zanpakutoukra tett pontoknál három ponttal kisebb a zanjutsu és hakuda képzettség.
   17 – 24 személynél a zanpakutoukra tett pontoknál öt ponttal kisebb a zanjutsu és hakuda képzettség.
(Csak „meglévő” személyekre képes használni, nem teremt saját „katonákat”! Tehát, hiába van képzettsége 20 személy irányítására, ha nincs annyi, akit képes lenne használni, akkor nem hoz létre pluszban többet, nem is képes rá.)
A technika hatása látótávolságon belül mindenhol érzékelhető, azonban a használó nem képes mindenkit mozgatni, akikre nincs kiterjesztve a képesség hatása. A mozgatni kívánt „személyeknek” 20 méteren belül kell lenniük, valamint maximálisan zanpakutoura tett pontokkal egyenlő számúnak parancsol. (Ebbe nem tartoznak bele azok, akik vele együtt a síkon tartózkodnak, elvégre nekik nem parancsol.)
Az irányításhoz egyértelmű, hangos parancsok szükségesek, és azokat semmi nem írja felül, csak ha harcképtelenné teszik őket. (Hiszen nem az igazi személyekről van szó, nincs igazi tudatuk.) Nem használnak különleges technikákat, nincs fájdalomérzetük, és reiatsu kezelésre sem képesek, de hatással vannak rájuk az ilyen technikák, azonban az lélekenergia különbséget nem érzékelik, tehát az nem hat rájuk nyomasztóan.
A technikát kívülről nem lehet megtörni, azonban ha valaki reiatsu kezelésben magasan képzettebb, mint a használó, (tehát a reiatsu kezelésre irányuló képzettsége a használó zanpuképzettségénél legalább 6 ponttal nagyobb /nem a zanpakutou, vagy ressu, stb. számít, hanem kifejezetten reiatsu kezelés! Kidou, hollowképesség, stb./) akkor kívülről láthatja „szellemképesen”, mi történik a másik síkon. A hatás alatt állóknál ez már legalább 8 pontnyi különbség kell, hogy legyen, vagy a lélekenergia szintjének a kétszeresének kell lennie a használóénál. (Vagyis 15k LPs használónál 30k LP szinttel már látható, hogy egy illúzióról van szó.) Teljesen megszüntetni a technikát csak a használó tudja, vagy önszántából, vagy ha már képtelen tovább fenntartani. Emellett, bár megtörni kívülről nem lehet, a reiatsu alapú technikák képesek áthatolni a síkok között, ám ezek csúsztatott idővel történnek (nagyjából 3~4 másodperc kell, hogy áthatoljanak), és a használó érzékeli is őket az átlépésnél.
Az átlátásra a másik lehetőség az, ha valaki közvetlenül hozzáér a használóhoz, mert ez alatt az idő alatt ugyanúgy átlátja az illúziót, akárcsak a használó. A fegyverrel, támadással való érintés nem számít, csupán csak a testet, ruhát ért tapintás, ruhánál is csak addig, amíg közvetlenül rajta van (tehát ha leszakítják, akkor megszűnik ez az állapot.)

(click to show/hide)

Robo (Díszkíséret)

A technika nevének kimondása után a hatása alatt állók látása megváltozik. A használó körül megjelenik a zanpakutoura tett pontok felével egyenlő „szellemkép”, amik jobb és baloldalról teljes mértékben elmosódottá teszik alakját. Hasonlóan a kettős látáshoz, a hatás alatt álló nem tudja eldönteni, hogy az általa látott képek közül melyik lehet valós, és melyik csupán csak csalóka jelenés. Ezt nehezíti az is, hogy teljesen eltompul reiatsu érzékelése, tehát ez alapján sem tudja megkülönböztetni egymástól az alakokat, és a tőlük érkező támadásokat.
Természetesen a „másolatok” csupán csak érzékcsalódások, amik úgy jönnek létre, hogy több elcsúsztatott síkot helyez egymásra a használó. Tehát csupán a látást és a reiatsu érzékelést zavarja, támadás csupán magától a használótól jöhet, az alakok nem sebeznek, csak megtévesztőek, és tükrözik teljes mértékben a használó mozdulatait. Emellett a reiatsu érzékelés eltompulása is csupán a használóra érvényes, ha mellette tartózkodik még ott valaki, annak pontosan érzékelhető a reiatsuja. (Ha csak ő maga nem használ erre vonatkozóan technikát.)

Oldalak: [1]