Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Mizushima Shuuichi

Oldalak: [1]
1
Soul Society / Bogozósdi
« Dátum: 2017. Dec. 18, 23:51:03 »
Mély levegőt vettem, hangosan dobogott a szívem, mintha csak előre jelezni akarta volna mindenkinek, hogy érkezem. Az eszemet sem tudtam, mikor izgultam utoljára ennyire, és tartottam attól, mi fog történni. Talán soha. Főként nem a saját házamban. Itthon voltam, és mégis, mint aki idegen, veszélyes helyen jár, olyan óvatosan lépdeltem. Pedig igazán nem lett volna mitől tartanom, vagyis, semmi veszély nem leselkedett rám, inkább csak aggódtam, napok óta.
A korábbi küldetésünk Hannacchannal nem éppen úgy sült el, ahogy elképzeltem, és ez nem kicsit viselte meg őt. Mintha kicserélték volna, teljesen kedvtelen volt, nem igazán beszélt, és a szobájából is csupán csak akkor jött ki, ha szolgálatba ment. Éreztem, hogy ennek jó részt én vagyok az oka, pedig semmi olyat nem tettem, ami ezt megindokolta volna, megmentettem mindenkit. >w>
Megsimogattam a kezemben tartott kis szőrgombolyag fejét, nehogy elárulja helyzetünket. Az állatok különleges érzékekkel rendelkeztek, és olyasmi is hatással volt rájuk, amit esetlegesen nem is feltételeznénk. Ezt az apróságot egyébként is különlegesnek mondta az őt kínáló árus, és ha az árát nézzük, nos az tényleg kiemelkedő volt.
Sosem beszélgettem Hannacchannal arról, szeretne-e kisállatot, de úgy éreztem, muszáj valamivel kizökkentenem jelenlegi állapotából. Képtelen voltam tovább nézni, ahogy csendes szellemként lebeg ide-oda. Mondjon bárki bármit a lelkekről, a szellem lét egészen más aspektusát képviseljük! ˘o˘ S gondoljon bármit, ez az apróság bizonyosan meglágyítja majd a szívét. :3
Megálltam az ajtaja előtt, ami még mindig csukva volt, de így is tudtam, hogy odabent van. Éreztem a lélekenergiáját, és egyébként is elárulta a testőrség, hogy már hazajött. Abban sem voltam bizonyos, evett-e már egyáltalán, de talán sikerül majd kicsalogatnom, és akkor főzhetünk is megint együtt.
Kopogás nélkül készültem benyitni, de egy pillanatig szorult a zár, és nem akart engedni. Hm… majd meg kell olajoztatni, hogy ilyesmi ne forduljon elő, nem lenne jó, ha vészhelyzetben bárki a szobájában ragadna. Végül azonban engedett, és egy nagyobb nyekkenéssel adta meg magát, de csak résnyire nyitottam, éppen, hogy a kis pajtásom be tudjon rajta szökkenni.
Óvatosan terelgettem a szobába, és vártam a reakciót, a résen keresztül figyelve, csendesen állva. Nem akartam csak úgy berontani, nem is igen tudtam, mit kellene mondanom, hogyan kezdhetnék neki ennek a beszélgetésnek. Még azt sem tudtam, mit rontottam el. Az esetek többségében mindig értettem, mi a gond, és ha kellett, bocsánatot kértem, de most, még csak elképzelésem sem volt.
- Bolyhos barát vagyok, szeress! *o* – Dünnyögtem elvékonyított hangon, mintha csak a kis szőrgolyó mondta volna, remélve, hogy ezzel felhívom figyelmét arra, hogy egy szuper édes szeretetgombóc épp megtámadni készül. – Hannacchan… úgy gondoltam, hogy talán vele beszélgetnél kicsit. – Vettem erőt végül magamon, és beléptem a szobába, ahol leguggoltam a kiskutya mögött.
Nem tudtam, miként fog reagálni, féltem, hogy nemes egyszerűséggel csak hátrébb vonul, vagy ami még rosszabb, rajtam fejleszti tovább kidou tudását. Ugyanakkor bíztam benne, hogy szeretne velem beszélni, hogy ő is érzi, hogy a jelen állapot tarthatatlan, és rossz. Leültem a földre, és csak figyeltem, vártam, hogy a kölyökkel szemezve kicsit közelebb csalogassam magamhoz húgomat. Arra az időre emlékeztetett, amikor még minden alkalommal elkerültek, és azt nem szeretném visszahozni.
- Elárulod nekem, mi a baj? Had segítsek… – Érdeklődve pillantottam felé, csak árnyéka volt önmagának, és ez nagyon nem tetszett.

2
Karakura / Nagy bevásárlás férfimód!
« Dátum: 2016. Dec. 26, 08:59:23 »
Fütyörészve ballagtam Seireitei utcáin, hosszú léptekkel a második osztag felé. Shicchan most fog végezni, nekem pedig szükségem volt rá, mert Yocchan lerázott azzal, hogy maradjak meg a fenekemen, mert a reggeli edzés alatt nem tud senkit mellém rendelni. >w> Gyerekesen duzzogó arccal szeltem keresztül az utat, bár jól tudtam, képes vagyok magam is orvosolni a problémát. Testőreim gyöngye valószínűleg egyszerűen csak nem akarta, hogy megint az Emberek Világában tegyek kirándulást, ami egyrészt érthető, másrészt igazán értékelhette volna, hogy ezúttal szóltam előre! Magamtól! ToT
Mélyet sóhajtottam, az élet igazán kegyetlen, főleg, ha egy nemesi család vezetője az shinigami fia. :/ Arról nem is beszélve, hogy a birtok, és az Akadémia papírmunkájához hozzá jött egy nagy kupac hadnagyi miazma is. Csak el akarok egy kis időre szabadulni, karácsony lesz! >w> Yocchant se hibáztathatom, nagyon nem érti a modern kor eme dolgait, de mindenképpen szeretnék a gyerekeknek, és neki is ajándékot venni. Márpedig ehhez a legalkalmasabb az, ha az Emberek Világában beszerzem a dolgokat, Seireiteiben egészen másmilyen dolgok vannak, mint odaát. Közben pedig nem szerettem volna, hogyha Yocchan aggódik, elvégre a szeretet ünnepe közeledik, jó volna addig is békében, és egészben megúszni a dolgokat. @.@ Bár abba bele se gondoltam, hogy mi lesz, ha Shicchan visszautasítja a kérésemet… mondjuk nincs választása, a főnökének vagyok a főnöke, ergo neki is! ˘w˘
Úgy tűnt a második osztagot szinte úgy őrzik, mintha legalább egy nagy rakás aranyon ülnének. A juuichibantainál nincs ilyen mértékű strázsálás, ha oda betéved valaki, az magára vessen. :roll: Kénytelen voltam kissé erélyesebben megvillogtatni a karszalagomat, bár a vége úgyis az volt, hogy díszkísérettel mehettem csak keresztül az udvaron. Mégis mit hisznek, hogy ellopok egy fikuszt, vagy kihallgatom az iratkupacokat? :/ Komolyan, főnemes vagyok, ha olyanom van, megveszem az osztagot, nem kell itt James Bondosat játszani! :x
Aztán a szemem sarkából egy vöröses üstököt vélek felfedezni, és olyan ismerős, muszáj vagyok jobban is szemügyre venni. Szótlanul fordultam utána, ahogy keresztbe haladt az udvaron, az alkat és a magasság stimmel, a szín is, talán kicsit hosszabb, és gubancosabb, mint pár éve, de az arcvonásai. Azt az elszánt tekintetet bármikor megismertem volna, bár reményeim szerint ezúttal kevésbé a baj felé húzzák őt. Mélyet sóhajtottam, majd simán faképnél hagytam az előre haladó díszkíséretet, aki Shicchanhoz vezetett volna rendületlenül.
- Hé, kölyök! – Léptem utána, és a vállára tettem kezem, még mindig vagy egy fejjel magasabb voltam nála. – Úgy vettem észre, hogy különösen elemedben vagy, szóval kiválasztalak egy különleges feladatra! ^w^ – Vigyorogtam rá magabiztosan, egy kihívásnak sose volna képes ellenállni. :roll: - Éppen az Emberek Világába készülök, azonban Shicchan, aki a kíséretem lenne, nem különösebben ér rá, szóval úgy döntöttem, te átvehetnéd a helyét! 8) – Természetesen ez megtiszteltetés, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem ismert fel, jó pár év telt el, és a hajam is megváltozott.
Nem gondoltam volna, hogy így látom viszont, azt sem, hogy egyáltalán Seireiteiben fogunk találkozni. Volt benne potenciál, küzdeni akarás, nem erről volt szó, csupán élt. Olyan eleven volt, mint kevesen az Emberek Világában, és mégis, végül itt volt, ráadásul milyen fiatalon. Igazából sok választási lehetőséget jelen pillanatban nem hagytam neki, mert máris irányba állítottam, mielőtt Shicchan, vagy az önkényes kíséretem ismételten felfedezne. A Mizushima birtokon haladtunk keresztül, mivel magáncélból kellett átmennünk, így a család senkaimonát használtam.
- Sajnálom, hogy itt vagy. – Mondtam aztán csendes komolysággal, miközben a dangain haladtam keresztül. – Mármint, hogy ide kerültél Soul Societybe, ilyen fiatalon. Azt hittem, hogy szottyadt vénember korodig maximum Karakurában pacsizunk majd. – Érintettem meg zavartan a tarkómat, mégis mit mondhat az ember valakinek, aki meghalt, de most mégis él, valamilyen szinten, még ha az nem is materiális? Vannak megfelelő szavak? – Ó, lehet, hogy halványlila fogalmad sincs, ki vagyok, mi? :/ Shuu, ha jól emlékszem csak egy véres húskupac voltál a sikátorban, mikor először találkoztunk. :o – Vágtam teljesen átszellemült gondolkodó arcot. – Hány éve volt ez? Tudod, ha betöltöd a hétszázat, a tíz-húsz évek csak úgy elszaladnak, fel se tűnve… de lehet, hogy valami vidámabb témáról kellene beszélgetnünk, ha már közeleg a Karácsony, nem arról, hogy agyabugyáltak el anno. :/ – Igen, egészen bizonyosan valami másról beszélne szívesebben.

3
Shinigami / Mizushima Shuuichi
« Dátum: 2016. Jún. 11, 05:36:12 »



Jelszó: iuia uuii
Engedély: Rokonságra, pályázatra, multira is pipálva Cool

~ Adatlap

Név: Mizushima Shuuichi
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1259. 07. 22.
Kor: 756
Emberként: 0
Lélekként: 756

~ Előtörténet

Kedves Naplóm!

A fenéket, egyáltalán nem kedves, már háromszor simítottam ki, és még mindig behajlik, nehogy írhassak rá, egyáltalán nem vall ez szívéjességre, ráadásul teljes mértékben élettelen, szóval ez így nem lesz jó. .__.

Drága Naplóm!

Igen, ez már fedné a valóságot, mert kész rablás volt, amit a boltos elkért ezért a tűzrevalóért, ne hajolj már be! >_>

Teljesen átlagos, élettelenül mozdulatlan, szöggel végre megfékezett Naplóm!

Azon az estén gyors mozdulatokkal szaladtam végig az udvar zegzugos részén, még gyermekkoromból jól ismertem a vakfoltokat a testőrség által lefedett területen, azonban kamaszkorom óta nem kellett így besurranom egykori otthonomba. Most sem lennék itt, ha nem lenne életbevágó, hiszen ha valaki rám akadna, óhatatlanul is a halálba küldene, anélkül, hogy megvédhetném becsületem, amin sohasem esett ténylegesen csorba. Ökölbe szorult a kezem, ha csak arra gondoltam, amit Aizen tett, csupán azért, mert szerény személyem keresztezte terveit…
Újabb mély levegő vétel, bent tart a következő bokorig. Kicsit megnyugtatott, hogy a kert képe nem sokat változott, vajon Kohaku~chan és Keo~chan még mindig olyan sok időt töltenek itt? És mi lehet Takeshival? Szívem szerint hagytam volna az egész ügyet, hogy inkább találkozhassam velük, azonban Seireitei többé nem biztonságos számomra, nincs maradásom, és az ő szívüket sem tölthetem meg hamis reményekkel.
Már csak néhány lépés, semmi fény, indulhat a bejutás. Nevetségesen egyszerűbb volt, mint gondoltam, mi lenne, ha nem jó szándék vezérelne, hanem valóban betörő lennék? Bizonyára tartózkodnak itthon férfiak, akik képesek lennének megvédeni magukat, de álmukban még ők is védtelenek. Képtelen voltam legyőzni az aggodalmam, így miután végre megtaláltam apám régi dolgozószobáját, ami nem sokban változott meg, mióta elmentem, és a hőn szeretett tollam is megtaláltam, elővettem egy kisebb papírt.
Bizonyára magamat hibáztattam volna, ha nem lettem volna olyan elővigyázatos, hogy egy levélbe foglalva megjegyezzem apámnak, miken is kellene a biztonsággal kapcsolatban változtatni. Példának okáért senkinek sem tűnt fel, hogy lámpát oltottam éjnek évadján a dolgozószobában, és senki sem zavart meg, hogy ugyan ki vagyok, valamint simán átjutottam a kerten anélkül, hogy különösebb gondot jelentett volna egyetlen őr is. Apám majd biztosan elintézi, hogy ezután nyugodtan aludhassak én is meg ő is. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy vajon majd milyen arcot vághat, mikor megtalálja a levelet, lévén sosem szerette, ha kijavítják, vagy megmondják, mit tegyen, ezt inkább ő szerette másoknak megszabni.
Elégedetten zártam le a borítékot, hiszen én megtettem, amit megkövetelt a haza! Vagyis inkább a Mizushima ház. Mélyen magamba szippantottam utoljára az ismerős illatokat, és a berendezési tárgyak látványát, majd megfordultam, hogy a tollal a kezemben visszamenjek oda, ahonnan érkeztem. Persze ebben a pillanatban már ott is tornyosult egy fekete ruhás alak felettem, ilyen az én szerencsém, hogy mire megfogalmazom, min kellene javítani, máris megteszik. Csupán felemeltem a kezem, hogy jelezzem, ártalmatlan vagyok, ám ez nem volt elegendő, lendült az őr keze, előttem pedig elsötétült a világ.
Nem is igazán tudtam, hogy mi fájt jobban… maga az ütés, vagy az, hogy a családomnak végig kell szenvedni a halálomat, és el kell temetniük engem. Talán már nem is fáj ez nekik annyira, hiszen hosszú évek teltek el, mióta elmentem, mégis én egy percre sem szűntem meg szeretni és hiányolni őket. Valahol mélyen magamban tudtam, hogy ez az egész kalamajka nem amiatt a fránya toll miatt történt, hanem mert egyszerűen feladtam, nem bírtam már tovább távol az otthonomtól. Lassan tisztuló fejjel ültem fel, és próbáltam a kettős látásom egyre redukálni, hogy megállapíthassam, hol is vagyok tulajdonképpen.
- Úgy látom, az utóbbi kétszáz év alatt kijöttél a gyakorlatból, Shuuichi.
A hang ismerősen csengett, bár immár érettebb volt, azonban nem annyira, hogy ne ismerhessek rá. Kissé értetlenül pillantottam fel a nálam kicsit idősebb shinigamira, akit még az Akadémián ismertem meg, és akit oly hosszú ideje nem is láttam.
- Masa~kun? o_O - Pislogtam rá nagy szemekkel, mert azontúl, hogy egy ismeretlen irodában ücsörögtünk, és ő pipájából jókorákat szívott, az is meglepett, hogy kapitányi haorit visel. Rendben, én is eljutottam a hadnagyi kinevezésig, de ő mégiscsak Masa~kun.
- Mostmár Fujimoto Soutaichou 8)
Néhány másodpercig csak bámultam rá, majd hangos hahotába kezdtem, hiába elég hosszú ideje ismertem ahhoz, hogy tudjam, ez legfeljebb lázálom lehet. Vagy már ki is végeztek, és most a pokolban ücsörgöm régi barátommal. .__.
- Oké, hol a kandi kamera? – Törölgettem könnyeimet, amik nem csak a nevetéstől buggyantak ki, de ezt semmi pénzért nem árultam volna el számára. – Már halott vagyok, vagy még jól feldobsz, mielőtt a bitóra küldenétek? – Arcom még nevetett, de a hangom komoly volt, nem tudtam nem arra gondolni, hogy lassan, de bizonyosan a végéhez közeledem életemnek.
- Ne legyél ütődött, még eleven vagy, bár élőnek nem nevezhetek egy néhai shinigamit, nem igaz? Én pedig egyáltalán nem vicceltem, valóban a Gotei Főkapitányaként ismernek immár.
Komótosan kelt fel, és mutatta meg a haoriján díszelgő számjelzést, mintha csak dohányért ment volna. Magamnak is kedvem lett volna rágyújtani, bár Masa~kunnal ellentétben egyáltalán nem szerettem a pipát, jobban ki voltam békülve az emberek által gyártott cigarettával. Ebből mindig tartottam egy doboznyit a jobb zsebemben, ám valószínűleg út közben, míg idecipeltek kieshetett belőle, mert most hiába simogattam a helyét, egyszerűen üresen simult combomra.
- Ugye tudod, hogy ennek ellenére nem tusolhatod el az ügyem, a negyvenhatok nem hagynák.
Komolyan pillantottam rá, nem mintha azt feltételeztem volna, hogy visszaél hatalmával, azonban valószínűleg nem véletlen voltam itt. Arról régen letettem, hogy bárkit is meggyőzzek igazamról, Aizen túl mélyen benne volt a Gotei köreiben, gyökerei odáig értek, ahol még egy főnemest is képes volt félreállítani. Eltorzult vonásaimmal igyekeztem nem régi barátomra nézni, ezúttal nehéz lett volna őszintén mosolyogni, vagy jókedvűnek tűnni. Mindketten tudtuk, hogyha a negyvenhatok valami, vagy valaki felett ítéletet mondanak, annak nem mondhat ellent, akkor sem, ha a döntés megkérdőjelezhető, vagy egyenesen helytelen.
- Milyen ügyed? Shuuichi, milyen régóta nem követed figyelemmel Seireitei történéseit?
Éreztem korholó tekintetét, de nem tehettem róla, ha nem lehettem a része, jobbnak éreztem, ha nem is tudok semmiről, ha nem fájdítom tovább a szívem azzal, hogy minden csepp információt magamba szívok. Mindig is hajlamos voltam arra, hogy amikor valami nem sikerült, nagy lendülettel tovább haladjak, mintha mi sem történt volna, ami talán hiba, ám kiváló védekezés a komolyabb sérülések ellen. Öreg barátom nem kímélt, részletesen beszámolt mindarról, ami az elmúlt években történtek. Az apám, unokaöcsém, és a bátyám haláláról, Yo~chan eltűnéséről, arról, hogy a Mizushima házat jelenleg Keo~chan vezeti, a Shihouinok feje pedig Ken~kun lett. Hol hitetlenséggel, hol döbbenettel hallgattam az elmúlt kétszáz év eseményeit, beleértve az utolsó éveket, Aizen és a többi kapitány lelepleződésével, és végül bukásukkal együtt. Hol sírni, hol nevetni lett volna kedvem, azonban kifejezéstelen arccal ültem csupán vele szemben, egyszerűen képtelenül arra, hogy ennyi mindenre reagálni tudjak.
- Azt szeretném, ha ismét elfoglalnád méltó helyed a Gotei Juusantai körében, mint hadnagy. Egykori osztagod teljesen átalakult, azonban nem rég lett Keo kapitánnyá kinevezve, az ő korábbi osztagában, a Juuichibantaiban azóta is betöltetlen a helye. Gondold át, találkozz a családoddal, aztán megbeszéljük a többit…
Zsongott a fejem a rengeteg információtól, és valahogy nem is igazán tudtam a legtöbbel mit kezdeni, egyszerűen mindez sok volt így egyszerre. Annak azonban mindennél jobban örültem, hogy ismét hazamehetek, láthatom a családom, még ha nem is hiánytalanul, és leróhatom a kegyeletem azok felé, akik előtt le kell. Még Yo~chan is visszatért, talán ő is megérezte volna Seireiteiben a változást? Nem tudom, az viszont biztos, hogy most felforgatom a Mizushima házat, és mindenkit megölelgetek, akit megtalálok! *o*

~ Kinézet

Körülbelül 194 centiméter, alakja inkább szálkás, mint robosztus, bár vállai szélesek. Jól kidolgozott izomkötegeit a bő ruhák általában elrejtik, ám ez cseppet sem zavarja, szereti a kényelmes darabokat. Haja hosszú, fekete, általában összekötve viseli, hogy ne zavarják kósza tincsei a látását, de a világ minden kincséért le nem vágatná. Arcának vonásai jellegzetesek, szája széles, sokat mosolyog, és szinte állandóan vidámnak tűnik, s bár arca sem kifejezetten erőteljes kinézettel rendelkezik, még sem tűnik nőiesnek.

~ Jellem

Shuu a végtelenségig barátságos, és meleg arcát mutatja családja és barátai felé, ami miatt sokan azt feltételezik, nyílt természete esetlenségét, és naivságát bizonyítja, azonban ez koránt sem fedi a valóságot. Kedvessége ellenére is mindenekfelett határozott, és pozitív világszemlélete nem jelenti, hogy kétség nélkül megbízna mindenkiben. Bohém életszemlélete, és múltja miatt link alaknak tűnik, ám kötelességét, és családját mindenek elé helyezi, sokszor önmaga érdekei elé is. Nem állja meg, hogy egy szerinte vicces mondatot, vagy csínyt ne süssön el, de ha úgy adódik, ezekért vállalja is a felelősséget. Szenvedélye a komolyzene, az Emberek Világában töltött idejében operaénekesként kereste meg a kenyérre valót, és ezt hobbiként a mai napig űzi, ha van ideje rengeteg teendője mellett. Másik nagy „szerelme” a konyhában való sertepertélés, aminek végeredményét kötelező jelleggel végigkóstoltatja a fellelhető összes családtaggal. Igen gondoskodó jellem, akinek szüksége van rá, mindig számíthat a segítségére, akkor is, ha egyáltalán nem kért előzetesen belőle. Családtagjait valóságos rajongással kezeli, legyenek azok bármilyen távoliak, vagy csak fogadottak, nem számít, mindig kinéz nekik egy alapos ömlengés. Érzéseit nem rejti véka alá, szívesen ölel meg másokat, vagy mondja el, mennyire fontos számára az adott személy, főként női nemet éri megtiszteltetésként eme kiváltság, akik korra való tekintet nélkül számíthatnak különféle bókokra. Természetesen ezek minden esetben a jó ízlés határain belül maradnak, és legtöbb esetben hátsószándékoktól is mentesek. (De Kohaku~chan sütijeiért bármit *o*)

~ Zanpakuto

Neve: Museion (Hangnélküli hang)
Fajtája: Hang
Shikai parancsa: Furue! (Rezegj)
Shikai kinézete: A shikai parancs elhangzása után az egyszerű katana két különleges shuriken alakját veszi fel. Az alapja egy körív, amiből nagyjából egy méteres, enyhén görbített pengék állnak ki, félkörben elhelyezve. Alakja miatt alkalmas arra is, hogy eldobja, ám nem szívesen válik meg fegyverétől, ha csak nem muszáj.

Támadások

Gihan (Megtévesztés)
Museion képessége, hogy felfogja a hangrezgéseket, és elraktározza azokat, majd Shuu parancsára egy adott pillanatban képes visszajátszani ezeket. Ez azt eredményezi, hogy képes egy zajos városban is néma csendet csinálni, bizonyos ható körön belül (ami nagyjából 50 méter), ugyan akkor egy csöndes erdőben akár autók zaját, vagy patadobogást is „lejátszhat”. A képesség minden esetben az ellenfél meglepését, összezavarását szolgálja, a hanghullámok fizikailag nem tesznek kárt benne, ha csak nem érzékeny a füle.

Naminori (Hullámlovaglás)

Ez a képesség az ellenfelek és a társak helyváltoztató képességére hat. A hanghullámokat arra használja, hogy a sebességüket növelje, vagy épp ellenkezőleg, csökkentse, ami attól függ, hogy a hullám szembe, vagy vele párhuzamosan halad. (Értelem szerűen párhuzamos haladásnál „gyorsít”, míg ha szembe halad, akkor „lassít” a képesség.)
Számokban ekképpen néz ki:
Csapattárs helyváltoztató képességének pontjai + Shuu helyváltoztató képességre tett pontjainak egyharmada.
Ellenfél helyváltoztató képességének pontjai - Shuu helyváltoztató képességre tett pontjainak egyharmada.


~ Szeret-nem szeret

+ Mizushima család Cool
+ Yo~chan *w*
+ Klasszikus zene
+ Versengés
+ Humoros tréfák :3

- Igazságtalanság
- Tofu .__.
- Felelőtlenség
- Amikor Kohaku~chan mérges T.T
- Ha a családját bántják >__>

~ Felszerelés(ek)
Megnyerő mosoly





4
Karakura / PuhítóHadművelet
« Dátum: 2015. Dec. 23, 04:42:14 »
Mély levegőt vettem, és igyekeztem nem túl nagyot sóhajtani, nehogy az Amatsuji birtokon is meghallják. :| Fogalmam sem volt, hogy miként kezdjek majd neki a mondandómnak, amikor fiatalabbik húgom megérkezik, és miként vegyem rá, valóban tartson velem. Nem volt dolgom bakfis korom óta makrancos lányokkal… :roll: Természetesnek éreztem, hogy meg szeretném ismerni, de addig nem mertem kifejezetten keresni egyik testvérem társaságát sem, amíg maguk nem gondolták úgy, nyitnának felém. Miután azonban Hannacchannal teljesen jól ment a beszélgetés, úgy véltem, nem korai már kezdeményeznem, ha eddig Rennacchan nem tette. TwT
Az üzenetem egyértelmű volt, és nem túlzottan hosszú, a senkaimonhoz hívtam, innen már egészen közelinek tűnt a hely, ahová el szerettem volna vinni. Hannacchan volt olyan kedves, és leinformált, miket mondhatok, és Rennacchan miket szeret, de a hosszabb lista az volt, hogy mit ne ejtsek ki a számon, és mire vigyázzak, hogy soha, de soha ne tegyem. :| Csoda hát, ha azt gondoltam, csak hangosabban veszek levegőt, és máris oda minden remény és esély? ToT
Úgy voltam viszont vele, hogy megpróbálom, maximum minden úgy marad, ahogy most van, vagy még inkább kerülni fog. :S De egy esély jár nekem, még el se rontottam semmit, mert nem ismer, szóval igenis van még… sok-sok dobásom. ˘o˘ Öcsnek kiváló voltam, bátyként is bizonyosan helyt fogok állni. 8) Yocchan tesz róla, hogy esélyem se legyen bármiben is hibázni. :/
- Yo, Rennacchan! ^w^ - Emeltem köszönésre kezem, a másik továbbra is farmerom zsebében pihent, mintha teljesen lazán kezelném a helyzetet. Hétköznapi ruhát viseltem, nem akartam feltűnést kelteni, ráadásul bármikor felismerhettek volna az utcán, így azért némileg jobban beleolvadtam a tömegbe. – Örülök, hogy megkaptad az üzenetemet. :3 – Szívem szerint odamentem volna, hogy megöleljem, de Hannacchan szerint akkor bizonyosan olyat kapnék, amit az unokáim is megéreznének, én pedig nem akartam rosszat az unokáimnak. ToT – Arra gondoltam, hogy a legjobb úgy lenne tisztázni a dolgokat, hogy nincs körülöttünk három tucat figyelő szempár, ezért gondoltam az Emberek Világára. – Magyaráztam, valószínűleg teljesen feleslegesen, de mi mást tehettem volna, olyan várakozóan nézett, tuti elfelejtettem valamit, vajon mit? >w> - Ha készen állsz, mehetünk is, ismerek egy jó helyet! ^w^ - Mosolyogtam barátságosan, hátha legalább némileg megenyhülne.
Lassú léptekkel keltem át a senkaimonon, semmit sem kell siettetnem, már az is sokat jelentett, hogy egyáltalán eljött. Ez azt kellett, hogy jelentse, kíváncsi rám, arra, hogy mi is történt, és nem veszi készpénznek a terjedő pletykákat. Mióta visszatértem, számtalan történet keringett, bár voltak olyanok, akik pedig a létezésemről sem tudtak… Szegény Nishimura~taichou, ha tudná, hogy senki sem hiányolja már, és a Főkapitány is rég nyugdíjba vonult.
- Hannacchan mondta, hogy szereted a fagylaltot, így arra gondoltam, hogy olyan helyre menjünk, ahol rengeteg íz közül választhatsz! – Beszéltem tovább, zavart a beállt csend. – Persze nem kötelező oda mennünk, rád bízom… Mihez lenne kedved? ^o^” – Próbáltam bevonni valamiféle társalgásba, legalább a látszat kedvéért. – Tudom, hogy sok mindenről kell majd beszélnünk, szóval… - Itt elhallgattam, mert komolyan el kellett gondolkodnom, hogyan is fejezzem ki magam. Nem lehet meg nem történté tenni kétszáz évet, vagy visszacsinálni, az egyszerű magyarázkodás pedig olyan visszás minden alkalommal. Ettől függetlenül szerettem volna megpróbálni elmesélni, hogy lássa, pontosan mi történt. – Csak azt akarom mondani, hogy kérdezz bármit is, őszintén fogok válaszolni. – Jelentettem ki komoly hangon. Fontos volt számomra az, hogy végre ápoljuk testvéri kapcsolatunkat, akkor is, ha egyelőre inkább vagyunk idegenek egymás számára.

5
Soul Society / Vihar közeleg?
« Dátum: 2015. Szept. 10, 03:31:19 »
Hátranyúlva masszíroztam meg zsibbadó vállam, úgy éreztem, hogy ez a nap egyre hosszabb, és hosszabb lesz. Igyekeztem mindig tartani az ígéretemet, és reggel úgy indultam el, visszaérek a fürdetésre, épp ezért fokozott tempóban vettem célba a birtokot. Bármilyen fáradt is voltam, semmi sem pótolhatta a Juunichivel töltött időt, éppen ezért véltem úgy, azt nyugodtan túlzásba is vihetem akár.
Mégis, valami furcsa érzés fogott el, ahogy elhúzva az ajtót, nem fogadott a jól ismert gyermekzaj. Végig futottam a házon, de a nagy rendből, és a felém lövellt csodálkozó tekintetekből azt következtettem ki, nem volt gyermekrablás. Éppen ezért egyetlen lehetséges magyarázat van arra, miért nincs meg Juunichi, és mért nem vágott még tarkón Yocchan a rohangálásért. Egyikük sincs itthon! :o Sherlocki logikámnak semmi sem jelentett akadályt, ha ilyesmiről volt szó. 8) Egyetlen hely jutott eszembe, ahol teljes lelki nyugalommal otthagyta volna a kicsit Yocchan, Kagu~chan. *o*
Valószínűleg hirtelen akadt dolga, ezért is nem írt egy cetlit, vagy kis levélkét sem, de annyi baj legyen, megoldottam így is. :3 Gyorsan leváltottam kissé viseltes ruhámat, előtte pedig lezuhanyoztam, mégiscsak vállalható kinézettel látogassak el kedvenc fogadott anyámhoz. Már akkor a birtokon lakott, mikor még tervben sem voltam, ezért nem lehet azon csodálkozni, tisztelettel tekintettem rá. Saját anyám hiányát elég sokan igyekeztek pótolni, én pedig semmi jó elrontója nem vagyok! *3*
Villámtánccal igyekeztem minél előbb odaérni, mielőtt még Juunichit elnyomta volna az álom, mert akkor nem lett volna szívem elmozdítani. Ettől függetlenül ott sem hagytam volna, ördögi kör. :S Siettségem persze annak is szólt, minél előbb láthassam, meg az sem utolsó érv, Kagu~channal elég rég nem találkoztam már, talán jó lenne váltani pár szót.
Az utóbbi időben annyi minden történt, hogy arra sem maradt időm, saját gondolataimat rendezzem, nem még a bonyolult családi kapcsolatokat. A kicsi érkezésével felborult az időrend, amit nem bántam, de ezentúl kénytelen leszek valahogy jobban beosztani a dolgokat. Ráadásul Yocchannal kötött egyezségünkből adódóan a birtok és család ügyeit kétszer olyan lelkiismeretesen kell kezelnem, mint eddig, és ez előtt sem mismásoltam ám el! TwT
Mély sóhajjal léptem be a kapun, és intettem az ismerős alakoknak, bár talán néhány új tag is volna? Rá kellene egy adandó alkalommal kérdeznem Yocchannál, hogy is állunk, mert sosem tudom, ki új tag a testőrségben, ki régi. Kiváló az arcmemóriám, de olyan egyformák, hogy maximum azt tudom megkülönböztetni, ki nő és ki férfi... néha még ezt sem. :| De ezen nem kellett tovább rugóznom, majd megbeszélem vele a dolgokat, semmi sem lehetetlen, ha az ember igazán akarja. :3
- Hol van apuci kis vasgyúrója? *o* - Kiáltottam belépve a házba, a kopogást úgy sem hallanák egy ekkorában. :o - Hahó! Kagu~chan! - Lépdeltem egyre beljebb, remélve, nem zavarok meg semmit.
Más volt a ház elrendezése, mint a Mizushima birtok-é, de nem először jártam itt, így kiismertem magam. Úgy véltem, hogy a nappali a legvalószínűbb helyiség, ahol elbújhattak előlem, így arra vettem az irányt. ^w^ Lehalkítottam közben magam, mert nem tudhattam, alszik-e a kicsi, és nem szerettem volna Kagu~chan pipájával kapni az első taslit köszönő puszi helyett. Rá se hibázhattam volna jobban, úgy szuszogott Juunichi, mintha kötelező volna.
- Remélem nem fárasztott le nagyon. ^-^ - Hajoltam közelebb az idős nőhöz, hogy egy könnyed puszival köszöntsem. - Úgy néz ki, mint aki szépet álmodik, irigylem. TwT - Simogattam meg babahaját fiamnak, majd ismét Kagu~chanhoz fordultam. - Yocchan dolgozni ment? Nincs baj, ugye? - Vontam össze aggódón szemöldökömet, azt hittem, hogy mára szabadnapot kapott, nem emlékeztem arra, hogy dolga lenne.

6
Soul Society / Apró jövevény
« Dátum: 2015. Ápr. 05, 12:50:23 »
Nagyot nyújtózva léptem bele az ágyam mellett hagyott papucsba, és szemem szorgos dörzsölésével próbáltam elűzni álmosságom, nem sok sikerrel. Reméltem, hogy a konyhában már vár a bögrém, benne a reggeli kávéval, különben egész nap nem leszek használható, holott ma találkozóm lenne. Nem sok kedvem volt hozzá, de Yocchan jelezte, hogy nincs választásom, vagy magamtól megyek, vagy ő visz a fülemnél fogva, és ez bármennyire is komikusnak hangzott, tudtam, hogy nem viccel. :|
Lefelé tartva, a konyhát, és a kávét célba véve, azon gondolkodtam, hogy vajon merre lehet, mert amikor felajánlottam neki, hogy a fennmaradó pihenőidőben mellém bújhatna, elég nagy az ágy, hirtelen biztosítani kívánta a terepet. Holott a birtok az egyik legjobban őrzöttek között van, nem tudtam megérteni, mért kell most személyesen újabb kört tennie. :roll: Mélyet sóhajtottam, végülis az ő dolga, jobb az, ha nem szólok bele.
Megszoktam az Emberek világában, hogy egyedül vagyok a lakásban, és nem nagyon tudtam változtatni azon, amit a hosszú évek alatt megszoktam. Mezítláb lépdeltem végig a hosszú folyosókon, és csupán egy fürdőköpenyt viseltem pizsamanadrágom felett, amit lazán kötöttem meg, így némiképpen belátást engedett mezítelen felsőtestemre. A kényelem sokkal fontosabb volt számomra olyankor, mikor még félig álomban voltam, mint az, hogy ki láthat meg ilyen öltözetben. A saját otthonomban voltam, a személyzeten, és a testőrökön kívül nem sokan lehettek a közelben ebben az időpontban.
Kezemben a bögre langyos kávéval a terasz felé tartottam, hogy kinézve próbáljam meglelni a testőrség főparancsnokát, aki ezúttal nem lóghat meg előlem, ha nekem mennem kell, neki is! ˘w˘ Könnyedén nyílt az ajtó, és szerencsére már kortyoltam néhány nagyobbat a kávéból, mert így felfedeztem, hogy nincs egészen minden rendben az előtte fekvő kupaccal. Közelebb hajoltam, hogy megfejthessem, mi lehet az, és így láthattam, ahogy a barna kosárban egy fehér pokróccal van lefedve valami, ami mozog. o_O Nem hittem, hogy egy kosár gyümölcsöt szedett volna valaki nekem a reggelihez, ami aztán önálló életre kelt, így letettem egy közeli asztalra a bögrémet, majd leguggoltam az apró kupac fölé, és meglebbentettem a takarót.
Kevesen vannak felkészülve arra, hogy a reggeli kávé elfogyasztása előtt meglepik őket egy gyerekkel, én pedig nem tartoztam ezen kevesek közé. Hatalmasra kerekedett szemekkel pislogtam az alvó csöppség felé, amikből egyből kiröppent az álom, és azon kezdtem el gondolkodni, mit is csináltam tíz-tizenegy hónappal ezelőtt... Akkor már Seireiteiben tartózkodtam, és legjobb tudomásom szerint minden éber pillanatomban a birtok, az Akadémia, és a Juuichibantai dolgaival foglalatoskodtam. Esélytelennek látszott, hogy álmomban hozzak össze egy ilyen rózsaszín valamit, ami még nem emlékeztet emberformára, bár azért a másodpercek törtrésze alatt szinte teljes mértékben megőszültem, és nagypapává ráncosodtam.
Valószínűleg megérezte, hogy immár nincs egyedül, mert a következő mocorgásra felnyitotta nagy szemeit, és láttam rajta, nem köszönni készül, ahogy szája is nagyra nyílt. Élesen hasított a gyereksírás a reggeli madárcsicsergésbe, én pedig előre nyúltam, hogy felvéve nyugtassam meg, ne verje fel a környéket. Úgy tűnt, nem különösen hatja meg, hogy immár nem a kényelmetlen kosárban kell feküdnie, így a hátára terítettem a takaróját, meg ne fázzon, és óvatosan ringatni kezdtem, a vállamra támasztva fejét. Korábban is volt már dolgom gyerekekkel, de ilyen kicsi babát ritkán tartottam a kezemben.
Visszapillantottam, hátha valami játék bújt meg mellette, ami segít megnyugtatni, azonban csak egy darab papír árválkodott már csak ott. Lenyúltam, és még egyik kezemmel szorosan tartottam az apró rózsaszín kupacot, a másikkal kihajtottam a kurta üzenetet, ami nem sokat segített értetlenségemen. Megválaszolt néhány fontos kérdést, mint például, hogy jól gondoltam, nem az én gyerekem, ám számtalan újat vetett fel. Aztán elhallgatott a kicsi, én pedig arra fordultam, amerre éppen nézett, úgy tűnt, hogy Yocchan érkezése foglalta le annyira, hogy szünetet tartson a bömbölésben.
- Mielőtt kikapnék, hogy mivel, merre, és hogyan kellene vigyáznom, szeretném felhozni mentségemre, hogy nem az én porontyom... – Előztem meg a nagybeszédet, mert láttam előre, hogy az jön. Felé nyújtottam a kicsit, majd a hajamba túrtam, nehéz lett volna megfogalmazni, miként is érzek a dolgok alakulásával kapcsolatban. – Jun fia, az anyja nem tudja felnevelni, így itt hagyta nekünk, hogy a család foglalkozzon vele. – Magyaráztam, meglobogtatva felé a levelet, ami a gyerekkel együtt érkezett.
Egyetlen szépséghibája volt csupán a történetnek, hogy Jun néhány hónappal ezelőtt egy bevetésen hunyt el, így apai kötelességeit nehezen láthatta volna el. A család, akire a lány gondolhatott, mikor itt hagyta a csöppséget, jelen pillanatban csupán belőlem állt, és az unokatestvéreimből, nagynénémből, és a mellékág tagjaiból. A legtöbben a birtok különböző pontjain éltek, saját háztartást vezettek, nem sokat segíthettek volna a gyereknevelésben.
- Itt az áll, hogy Juunichinek nevezte el, és sajnálja, de többet nem fog vele találkozni. – Húztam össze szemöldökömet, számomra teljesen érthetetlen volt, miként tud egy anya lemondani a saját gyerekéről. – Szerinted a rokonság alapján a nevemre vehetem? – Fel sem merült bennem, hogy másképpen kellene tennem, elvégre másra nem igazán számíthatott. Aztán tovább gondoltam a dolgot, és szinte kigyúlt fejem felett egy égő, és közelebb lépve Yocchan vállára tettem kezem. – Ugye segítesz nekem felnevelni? *o* - Néztem le rá csillogó szemekkel. Az bizonyos volt számomra, hogy a segítségével kiváló embert faragnánk belőle, és így egy igazi családban nőhetne fel, amilyen megérdemel.

Oldalak: [1]