Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Miyake Diran

Oldalak: [1]
1
Karakura / Fura nap, fura találkozás
« Dátum: 2019. Márc. 20, 23:04:32 »
Tanácstalanul ácsorgok a járda közepén. Biztos, hogy erre kell menni, ekkorát nem tévedhetek, még ha ez nem is mondható éppen az én napomnak. Bár jobban belegondolva, az egész hetem pocséknak mondható. Rengeteg munka, kevés szórakozás, vagy ami akadt, az se mondható épp megfelelő minőségűnek. Valahogy most mindenki őrült módjára viselkedik. Talán a jó idő teszi, de az is lehet, hogy csak az én értékrendem teljesen különböző. Vagy mindkettő. Minden esetre most itt állok a város - mondhatni - kellős közepén, oldalamon a dolgozós táskámmal, tele mindenféle jóval. A lényeg megvan - gondoltam, mikor felkaptam a táskát az íróasztalomról. Valójában azonban a legfontosabb dolgokat hagytam otthon. A belépőkártyám és a telefonom. Az előbbi nélkül valószínűleg igen nehézkesen jutnék be a helyszínre, tekintve hogy nem engednek be random embereket csak úgy, az utcáról, bár valószínűleg a kollégák, akikkel együtt töltök olykor a nap 24 órájából 25-öt, valószínűleg felismernének és beengednének. Valószínűleg… Talán… Reméljük… Az utóbbi eszköz hiánya azonban sokkal fájóbb számomra több szempontból is. Egyrészt szükségem lenne valamire, ami elnavigál… a… hova is? Azt hiszem, valahol itt kell lennie, valószínűleg a legnagyobb tömeg irányában, és ami fontos, hogy emlékeim szerint egy könyvesboltot kell keresnem. Sőt, mi több, biztos, hogy azt kell keresnem, hiszen még egy zseniális poént is elsütöttem ezzel kapcsolatban a hadnagynak, aki sajnos nem igazán értékelte. Talán túl fekete a humorom számára. Vagy szimplán csak neki is borzalmasan rossz napja van, mint nekem. Szegény… szörnyen sajnálom. A másik problémám mindezzel kapcsolatosan,  hogy senkit se tudok értesíteni arról, hogy elcsesztem. Ami igazából akár pozitív eseményként is felfogható. Senki se fogja szegény Debil Dirant kinevetni, mert béna. Ez már máris egy igen pozitív dolog, legalábbis most, ebben a pillanatban mindenképp.
Épp elég szánalmas látványt nyújthatok. Diran, a Dicsőséges és Démoni egyszerre egy igen nyomorúságos, és - az egyszerű földi halandók szemével látva - nevettséges helyzetbe csöppent. Kellemetlen. Persze mondhatnám, hogy magamnak köszönhetem, és okolhatnám magam amiért ennyire szánalmas vagyok, de megvan rá a magyarázatom. Nekem mindig, mindenre van megfelelő magyarázatom, tekintve, hogy tegnap este épp a szemetet vittem ki, ami mondhatjuk, hogy kicsit hosszúra nyúlt, és nem is igazán úgy végződött, ahogy szerettem volna. Sőt, igazából sokkal rosszabbul.
Némi tanácstalan szenvedés és ácsorgás után végül döntésre jutok. Úgy néz ki, kénytelen leszek némi segítséget kérni valamelyik járókelőtől. Körbe pillantva megakad a tekintetem egy nagyjbáól tizenpár éves lányon, és felmerül bennem az ötlet, hogy talán ő tud nekem segíteni. Elképzelhető, hogy kicsit jobban ismeri a város ezen részét, elvégre fiatal, biztos sokat jár erre a barátnőivel, járják az üzleteket, meg ilyesmik és kiszúrta a könyvesboltot. Ezt szokták ebben a korban csinálni, nem…?
- Öhm… Szia! - lépek oda hozzá széles, barátságos mosollyal, némi segítségben reménykedve. - Ha jól gondolom, te tudsz majd nekem segíteni. Legalábbis remélem. Egy kisebb könyvesboltot keresek itt a környéken, sajnos se nevét, se a címét nem tudom, viszont nagyon fontos lenne, hogy elkeveredjek oda minél előbb. Nem tudod véletlenül, hogy merre találom?
Persze utólag belegondolva, kicsit ostobán hangzik, hogy ilyesmit kérdezek. Valószínűleg legalább 80 ilyen kisebb könyvesbolt van a környéken, de abba nem halok bele, ha megpróbálkozom az ostoba kérdésekkel is.

2
Lakások, házak / Diran lakása
« Dátum: 2014. Dec. 03, 18:08:20 »
Nem fogom bő lére ereszteni Diran otthonának leírását, ugyanis lényegében nem valami nagy szám. Egy egyszobás bérlakásban lakik, mely számára eléggé megfelel, hiszen nincs élettársa, nem igazán él társas életet, és nem nagyon kopogtatnak nála otthont kereső idős urak, akik plusz egy hálószobát igényelnének. Szóval... van hely.
A lakás kicsi, de kényelmes, és igen otthonos. A bútorok egyszerűek, és praktikusak, némelyiknek még kis rekesze is van. A dolgozószoba, a nappali és a konyha egy térben helyezkedik el. A nappalit, és a dolgozó szobát padlótól plafonig tartó polc választja el, melynek nincs hátoldala, így kényelmesen át lehet kukucsálni az egyik helyiségből a másikba. A nappali rendelkezik egy kanapéval, két fotellel, valamint egy dohányzó asztallal, és egy tévével, mely a dolgozószobából is kényelmesen nézhető. Abban a helyiségben, ahol Diran idejének lényegében legtöbb részét tölti, az a dolgozószoba, azonban itt sincs több minden, mint egy nagyobbacska íróasztal, és szék.
Hálószobájában az ágyán, és a ruhásszekrényén kívül egy hatalmas láda is helyet kapott, mely inkább éjjeliszekrényként funkcionál, azonban senki se tudja, hogy ennek van egy titkos rekesze, ahol "munkaeszközeit" tárolja. Azonban nem csak ennek a ládának van titkos rekesze, ahol "trófeáit" tartogatja. (Igen, utóbbiról se tud senki... :| xD)

A lakáshoz még jár egy úszómedence, melyet a lakótömb összes lakója szabadon használhat. ;)

3
Pályázatok / Miyake Diran pályázatai
« Dátum: 2014. Aug. 09, 21:34:59 »
Diran „Lélekölője”


Egy újabb, fárasztó, hullákkal teli nap telt el. Néha még én magam se igazán értem, hogy tudom rezzenéstelen arccal végezni a munkámat. Sokszor hallottam már ahhoz hasonló kérdéseket, hogy „Hogy tudod ezt elviselni?”, vagy „Téged nem ráz meg egy-egy eset?”. Azonban nekem erre mindig csak az a válaszom, hogy: már megszoktam… Hiszen tényleg megszoktam, elvégre a vér a munkám, és az életem is egyszerre. Ma már nem tudnám nélküle leélni az életemet. Túlságosan is hozzám nőtt.
Az ajtón belépve utamat egyenesen a hűtő felé vettem, hogy lehűthessem magam valamivel. Borzasztó, hogy milyen hőség van… A gatya lerohad rólam, szó szerint. A halott barátaimról meg aztán pláne, egy ilyen időben. Azonban semmi gond. Egy pohár jeges narancslé, és probléma megoldva. Máris lehűltem. Azonban amint a frigóhoz értem, meglepetésemre egy cetli várt az ajtaján, melyet az egyik hűtő mágnesemmel fogattak a hűvös fém ajtóhoz. Gyorsan kikaptam a dísz alól, és máris olvasásba kezdtem.

Kedves Miyake-kun!


Szeretettel meghívjuk Önt az Urahara Vegyeskereskedésbe egy kellemes beszélgetésre. Fontos dolgokat szeretnék önnel közölni, tehát nem árt, ha siet.

Üdvözlettel,
Urahara Kisuke

U.i.: A címet a hátoldalon találja.


Több dolog is megfordult a fejemben, miközben végig olvastam az üzenetet is. Először is, honnan ismer, és honnan tudja a nevem? Talán megfigyel? És ha megfigyel, akkor tudja minden… titkomat? Tudja, hogy ki is vagyok valójában? Talán épp ezért akar velem beszélni, hogy elmondja: „Bocsi, beköplek a zsaruknak, aztán majd integetek, ha találkozunk a kivégzéseden”. Ezt nem engedhetem. Azonban előbb kicsit nem ártana körülszimatolni nála, és csak aztán elintézni, örökre.
Gyorsan összekapkodtam a megfelelő dolgokat, amikre esetleg szükségem lehet majd. Tárca, kocsi kulcs, iratok, meg egyebek. Szóval… útra fel. Ha esetleg valami olyat tesz, vagy mond, akkor jöhet a remélhetőleg közelben lévő konyha egyik fegyvere, a konyhakés. Bámulatos, hogy vészhelyzetben mikre lehet használni ezt az igazán klassz eszközt… Nem csak zöldségszeletelésre, de torokvágásra is kitűnően alkalmas élességéből adódóan. Igazán sokoldalú.
A címből ítélve, nem lehetett túl messze ez a bizonyos üzlet. Csupán pár saroknyira volt, így gyalog indultam el. Jó, persze senkinek sincs kedve egy ilyen dög meleg időben elindulni sétálni, de azért még mindig jobb, mint egy autónak nevezett sütőben ücsörögni, míg elérünk A pontból a B pontba. Inkább gyalogolom le a távot, úgy se árt egy kis séta. Legalábbis tudtommal még senkinek se ártott.
Megérkezve az Urahara Vegyeskereskedéshez két gyereket vettem észre, akik önfeledten játszottak. Szeretem a gyerekeket… sose lennék képes bántani őket, nem az én stílusom. Inkább teszem el azt láb alól, aki bántja őket. Az sokkal inkább megérdemelné, hogy az asztalomon végezze, mint egy ártatlan kölyök.
Mindezen sikerült annyira elgondolkodnom, hogy majdhogynem fejbe talált egy labda. Szerencsére még éppen idejében hajoltam ki az orvtámadás elől, így a labda a mögöttem lévő falat találta el. Hátra fordulva igencsak meglepődtem a látottakon. A labda teljesen belefúródott a falba. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt egy gyerek dobta, hiszen ez egyenlő a lehetetlennel. Legalábbis eddig így gondoltam. De most úgy néz ki, tévedtem. Furcsa, hogy újabban mennyi mindenről kiderül, hogy valójában tévedtem, és teljesen rosszul fogtam fel a dolgokat. Lehetséges, hogy ez az… Urahara valójában csak segíteni akar, hogy végleg legyőzhessem Őt, aki folyton csak Azt akarja? Na jó, ez talán kicsit furcsán hangzik…
- Urahara Kisukét keresem. Miyake Diran vagyok. – mondtam a két gyereknek, akik azonnal eltűntek az üzlet ajtaja mögött, majd néhány pillanattal később egy zöld-fehér ruhába bugyolált kergemarhával, aki kalapját kissé megemelve üdvözölt, majd egy barátságosnak tűnő mosollyal beinvitált az üzletbe, és elvezetett az épület hátsó részébe, ahol már várt a forró, gőzölgő tea. Ennyire hitt volna abban, hogy eljövök? Vagy csak mást is várt „megbeszélésre”?
- Kérem, foglaljon helyet, Miyake-kun, aztán máris kezdhetjük – mondta azzal a lassan idegesítően nyugodt mosollyal. Komolyan nem értem, hogy hogy lehet valakinek ennyire zavaró mosolya. Nekem nem ilyen a mű mosolyom…
- Esetleg megtudhatám, hogy ki maga, honnan ismer, és mit akar tőlem? – tettem fel nyugodtan kérdésemet. Igazán érdekelt, hogy miféle ember is ez az Urahara, s ahogy első pillanatra le tudtam szűrni a helyzetet, nos… nem éppen mondható a legőszintébb embernek. Neki is vannak titkai, akárcsak nekem, és fogadok, hogy némelyik nem is olyan ártatlan, mint amilyennek azt bárki is gondolhatná.
Mindent elmagyarázott, amit úgy gondolt, hogy fontos lehet. Elmondta, hogy vannak következményei annak, hogy én önkényesen oltom ki a rossz emberek életét. Mégpedig az, hogy sorra gyártom a dühös lidérceket, akik később tovább ölik az ártatlanokat, hogy táplálékhoz jussanak. Először kicsit furcsának találtam ezt az egészet, de elfogadtam, mert úgy gondoltam, hogy valaminek azért mégiscsak kell történnie azokkal is, akikkel én végzek, saját kezeimmel. Mesélt a halálistenekről, valamint a funkciójukról. Arról, hogy ők tartják fenn az egyensúlyt a világok között azzal, hogy megtisztítják a hollowok lelkét. Mindez hihetetlennek tűnt elsőre, de jobban belegondolva lehet van benne valami. Elvégre volt már néhány alkalom, hogy fura, fekete ruhás alakokat láttam ide-oda rohangálni. Nem tudtam őket hova tenni, de úgy gondoltam, hogy csak képzelődöm.
- Tehát, mint ahogy azt említettem, a legtöbb emberből, akit megöl, lidérc, vagyis hollow lesz, akik tovább pusztítják az Ön által annyira védett ártatlanokat. Ha megengedi, ebben nyújtanék segítséget egy aprósággal, melyet én magam készítettem. Természetesen arra is megkérném, hogy néha azért látogasson meg minket, esetleg vásároljon. A törzsvásárlók kedvezményt is kapnak minden alkalommal. – mondta, majd felállt az asztaltól, és az egyik közeli kis komódhoz lépett, melynek tetején egy ládikó feküdt. A ládát felemelte, majd átnyújtotta nekem. Kíváncsian emeltem fel a tetejét, és amit láttam benne, az igencsak meglepett. Egy kés volt benne, melynek pengéjén furcsa mintázatok voltak. Mintha… fából készült volna. Értetlenül pillantottam a zöldruhás ipsére, magyarázatért könyörögve.
- Ez egy különleges kés, melybe ha belevezeti lélekenergiáját, és beleszúrja áldozatába, annak azonnal elkezdi lebontani a lelkét apró részecskékre. Minél nagyobb a másik fél lélekenergiája, annál több energia kell az Ön részéről, és annál több időbe telik. Ha akarja, akár nevet is adhat neki. – mondta további mosolyok zuhatagával, majd nagy meglepetésemre elkezdett kitessékelni, mintha legalábbis nem ő hívott volna. Cöh... milyen faragatlan emberek vannak manapság… :/



Név: Yami no Ryoukaku no Sesakukougu (Sötét Utas Eszköze)
Kinézet: Egy egyszerű vadászkésre hasonlít, azonban annyiban tér el tőle, hogy pengéje famintázatú. Nyele sötétbarna színű.
Képessége: Képessége csupán annyiban rejlik, hogy képes a lelkeket szemcsékké porlasztani, ha Diran elegendő lélekenergiát vezet bele. Ez azonban beletelhet akár percekbe, akár órákba (sőt hetekbe!) is, ha az alany lélekenergiája magasabb Diranénál. Minél magasabb a lélekenergiája a játszópajtásának, annál nagyobb az esélye, hogy a porlasztás elhúzódik, esetleg meg sem történik. Előfordulhat, hogy a lelken egy karcolást se tud vele ejteni, vagy olyan is megtörténhet, hogy csupán kismértékben rongálja azt. Ha nem vezet bele lélekenergiát, ugyanúgy működik, mint bármelyik más vadászkés.

4
Ember / Miyake Diran
« Dátum: 2014. Aug. 09, 21:26:52 »
Jelszó: törölve - Ootoribashi Roujuurou
Név: Miyake Diran
Kaszt: Ember
Foglalkozás: Törvényszéki szakértő/Sorozatgyilkos
Nem: Férfi
Kor: 28
Felszerelések: helyszínelemző felszerelés
Család: Cedric Yoshigana unokatestvére
Születési dátum: Április 12.




Kinézet: Körülbelül 175 centi méter magas, vagyis nem éppen kosárlabdázó alkat. Súlya ~75 kg. Haja rövid, vöröses-barna, szeme kékes-zöldes árnyalatú.
Jellem: Kedves, barátkozó ember, akit jó humorral áldottak meg, emellett még igen udvarias, és türelmes is. Vagyis inkább próbálja ezt mutatja a külvilág felé több, kevesebb sikerrel. Valójában azonban zárkózott, nehezen enged közel másokat magához, de szeretné mindenkinél fenntartani azt a látszatot, hogy könnyen barátkozik. Életét leginkább gondolataiban éli meg, hiszen csak és kizárólag magához tud őszinte lenni, csak magában tud megbízni. Notórius hazudozó, mesterien tud másokkal elhitetni dolgokat, valamint sokat titkolózik. Nem rendelkezik bűntudattal, így könnyedén végezheti „másodállását”. Nem szereti, ha irányítják, viszont ha úgy érzi fontosnak, szívesen manipulál bárkit. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy ő szeretné, pánikba esik, esetleg dührohama lesz, amit próbál mindaddig visszafojtani, amíg egyedül nem lesz. Nem szereti másoknak kimutatni az effajta érzéseit. Igazi valóját csak a szellemek és áldozatai ismerhetik meg.
Létezik egy úgymond sötét énje, aki bizonytalan időközönként kényszeríti arra, hogy öljön. Egy hang, mely különböző dolgokat suttog Dirannak. (Ne gondoljatok rosszra, kedves perverzek… >.>) Igazából mondhatjuk egy másik személyiségnek, mely sosem veszi át az uralmat, csupán a hátsó ülésről figyeli az eseményeket, és onnan osztogatja a parancsait.
Képesség: Gondolatolvasó. Néhány méteren belül, bárkinek képes letapogatni az agyát, azonban olykor elég nehéz különválasztani az emberek gondolatait, vagy épp kikapcsolni a képességét, hiszen az erősebb gondolatok akkor is megtalálják, ha épp nem akarja.




~ Előtörténet ~

Sosem szerettem az érzelmeimről, és az életemről beszélni, azonban most mégis megteszem. Beszélek, mert úgy érzem ettől majd minden egyszerűbb lesz. Majd megnyugszom, és végre jól érzem magam. Tényleg remélem, hogy így is fog történni, s végre kibeszélhetem magamból mindazt, ami felgyülemlett bennem apám halála óta. Minden apróbb sérelem valami nagynak, valami egészen másnak a részévé vált. Valami olyannak, melyet már nem tudtam egymagam irányítani, s melyhez már kénytelen voltam segítséget kérni. Pontosabban nem is igazán kértem: magától jött.
Apa halála után minden megváltozott. Habár nem sokra emlékszem, de még így is rossz érzés fog el, ha visszagondolok arra az időszakra. Egyrészt dühös voltam amiért magamra hagyott, másrészt boldog voltam, hogy végre egy jobb helyre került. Egy ennél sokkal jobb helyre távol attól, aki árthatna neki. Attól, aki lényegében segített életem tönkretételében, s akinek köszönhető, hogy azzá váltam, amivé. Igazából valamilyen szinten hálás vagyok az anyámnak és a mostohaapámnak, hiszen sikerült elérnie, hogy teljesen másként gondoljak a világra. Akármerre néztem, mosolygós, vagy épp szomorkodó embereket láttam, azonban egyszerűen képtelen voltam velük érezni. Üresnek éreztem magam, s már kezdtem azt érezni, hogy ki halt bennem valami, amikor megjelent Ő. Igaz, még a mai napig se vagyok vele igazán tisztában, hogy ki is ez az „Ő” pontosan. Ettől függetlenül azonban még most is hallom, ahogy néhanapján szörnyű dolgokat sustorog. Azon a napon is sustorgott, amikor majdnem megtettem… amikor majdnem megöltem azt, aki tönkre tette az egész életem, aki kiölte belőlem az összes érzelmet, értelmes gondolatot. Csupán 15 éves voltam ekkor.
Nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni, hiszen épp egy elég csúnya veszekedésen voltunk túl. Nem tudtam egész éjszaka aludni, s mikor már nem tudtam megálljt parancsolni a hang folytonos susogásának, elindultam a konyhába, és magamhoz vettem a fiókból az egyik konyhakést. „Szüleim” szobája felé haladva azon gondolkodtam, hogy vajon mi fog történni velem, ha megteszem. El is hessegettem az ezekkel kapcsolatos gondolataimat, mondván megérdemli, s ha megteszem, nyugodtabb életem lehet. Mostohaapámat nem állt szándékomban bántani, hiszen ő lényegében semmit se tett ellenem. Egyik kezemben a kilincset, másikban a fagyosan csillogó kést szorongattam. Egy pillanatig haboztam, majd lenyomtam a kilincset, s az ajtó kinyílt. Mindketten aludtak. Úgy aludtak akár a tej. Haragom szinte azonnal megkétszereződött. Láttam, ahogy anyám melle le-fel mozog a takaró alatt, akárcsak a mostohaapámé. Láttam, milyen békésen alszanak. Úgy, mintha semmi se történt volna. Úgy, mintha nem veszekedtünk volna néhány órája…
Mikor átléptem a küszöböt, valaki megfogta a csuklóm, s kirántott a szobából. A mostohabátyám volt az. Az egyetlen ember, aki mellettem állt, s mikor tudott, kiállt értem. Igazából sose értettem, hogy miért, de hálás voltam érte. Mereven figyeltem az arcát, miközben ő próbálta kitalálni, mint is akartam tenni. Nem lehetett nagy rejtély kezemben a késsel, hiszen azonnal érte nyúlt. Azonnal átadtam neki, fejemet lehorgasztottam és vártam, hogy leszidjon, de semmi… Csuklómat fogva kivitt az udvarra. Amint kiléptünk az ajtón, máris faggatózásba kezdett.
- Meg mondanád, hogy mégis mi a fenét akartál azzal a késsel apáék szobájában? – kérdezte idegesen. Valahogy egy szót se voltam képes kibökni, nem jöttek a szavak. A szemébe nézve láttam a kétségbeesettséget, valószínűleg ő se gondolta volna, hogy idáig fajulnak a dolgok.
- Én csak… úgy éreztem, hogy muszáj megtennem… - mondtam magam elé meredve. Még csak lelkiismeret furdalást sem éreztem azzal kapcsolatban, amit tenni akartam. Miért is éreztem volna, hiszen tudtam, hogy megérdemelte volna… Mégis milyen szülő kezeli úgy a saját gyerekét mint egy senkiházi rabszolgát? Már az is csoda volt, hogy nem a kutyaólban kellett aludnom.
Kazunak mindent elmondtam, amit fontosnak véltem, s amit úgy gondoltam, hogy megoszthatok vele. Beszéltem Róla, és arról, hogy mikre „kényszerít”. Nem volt más, akiben megbízhatnék. Nagy nehezen sikerült lebeszélnie tervemről, így anyám tovább keseríthette az életemet, azonban megbeszéltük, hogy muszáj meg tanulnom irányítani azt a valamit, ami bennem van, s ami arra kényszerített, hogy megöljem tulajdon anyámat. Elhatároztuk, hogy szabályokat alkotunk, melyek elengedhetetlenek lesznek majd a későbbiek során ahhoz, hogy ne bukjak le az esetleges, és minden bizonnyal bekövetkező gyilkosságok után. Már számtalanszor mentették meg az életemet ezek a szabályok. Hálás vagyok érte Kazunak, hogy segített, támogatott.


~ ° ~

Az évek során egyre több furcsaság történt velem. Olyat kezdtem látni, amit mások nem. Átlátszó embereket, akik délibábként tűnnek fel, majd el. Eleinte féltem tőlük, a későbbiekben azonban már akár órákat is el tudtam tölteni velük. Beszélgettünk, játszottunk, vagy épp arról meséltek hogyan haltak meg, s váltak szellemmé. Ekkor határoztam el, hogy miféle séma szerint fogom elkövetni a gyilkosságokat, mellyel kielégíthetem Őt. Néhány szellem segítségével azt is kiagyaltam, hogy miként „rejtsem el” a hullákat. Vicces, hogy épp ők segítenek az efféle munkában…
Így kezdődött hát a másodállásom, mely immáron féltve őrzött titkommá vált. A segítőkész lelkek segítségével elintézem azokat, akik valamiféle halálos bűnt követtek el. Nem tartom magam Istennek, hogy mások élete felett ítélkezzek, csupán úgy gondolom, hogy ideje valakinek eltakarítani az emberiség mocskát. Ideje végre elsöpörni a föld színéről néhány olyan alakot, aki megérdemli, hogy úgy végezze, ahogyan az áldozatai.
Egyik nap, amikor felébredtem rájöttem, hogy hallom mások gondolatait. Természetesen mindez nem egyik percről a másikra történt, hiszen az lehetetlen lenne. Eleinte csak eredetileg el nem hangzott kérdésekre, megjegyzésekre válaszoltam, majd feltűnt, hogy valami nem stimmel. Furcsán néztek rám családom tagjai, s én nem is értettem, hogy mire fel, majd lassacskán rájöttem: hallom, s olykor látom is mások gondolatait. Először utáltam ezt a képességet, de természetesen csak az után, hogy elkezdtem utálni. Egyszerűen idegesített a gondolat, hogy már nem csak nyíltan, de gondolatban is tudom, hogy mennyire utál a tulajdon anyám.
Ahogyan teltek a hónapok, egyre jobban összebarátkoztam képességemmel, s szinte már teljesen tudtam uralni, így bármikor, bárki gondolatait képes voltam kiolvasni. Persze azért mindig akadt ezzel kapcsolatban problémám…
Lassacskán kijártam az egyetemet. Idő közben rájöttem, hogy ha nem úgy viselkedek, mint bárki más, akkor könnyen kiközösíthetnek, s így akár gyanúsabbá is válhatok, így szokásommá vált, hogy minden apró kis érzelmet megjátszok. Elvégre ki ne nézne csúnya szemmel egy olyan személyre, aki teljesen érzelem mentesen hajt végre mindent?
A Karakurai Rendőrségen kaptam állást, mint törvényszéki szakértő, így hozzáfértem minden aktához, ami a gyilkosságiaknál volt. Ez jól is jött, hiszen fontos, hogy meggyőződjem az alanyok valódi bűnösségéről. Nem hagyatkozhatok csupán a szellemek értesüléseire, bosszúvágyára. Ha így tennék, már rég a fejetetejére borult volna az egész rendszer, mely szerint élek. Ha pedig így történt volna, már rég a halálos injekciómra várnék. Hát… nem lenne kellemes, annyi biztos, de legalább az emberiség egy szörnnyel kevesebbel számolhat, ha elkapnának. Az, hogy elkapjanak természetesen lehetetlen, hiszen minden eszközt megragadok, hogy ez ne történjen meg. Habár majdnem minden alkalommal elküldök egy darabkát az aktuális játszópartneremből, eddig még nem sikerült elkapniuk. Volt, hogy egy csinos kis lábat, esetleg egy kezet küldtem nekik, csak hogy kicsit feltüzeljem őket, de mindannyiszor lezárták a nyomozást arra hivatkozva, hogy semmilyen nyomot nem találtak. Szánalmas, nemde? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan is lehetnek ennyire bamba borjúk a zsaruk, hogy még azt se veszik észre, hogy a szemük előtt vagyok. Nem hiába lehetséges, hogy nem gyanakodnak rám, hiszen úgy viselkedem, mint bárki más. Ugyan úgy, ahogy bármelyik munkatársam az épületben.


~ ° ~

Valódi énemről igazából áldozataim tudnának mesélni, azonban ők már csak puszta emlékek egy két üveglap között. Rég el vannak temetve valahol az erdő, esetleg a temetők mélyén. Ahhoz képest, hogy megszokásaim rabja vagyok, elég sűrűn váltogatom játszópajtásaim lakhelyeit. Így legalább nem találják meg az összes darabját a kirakósnak, s így még játszani is tudok, kiélvezni annak örömét.
Eszközeim, és a kis viskót az erdő szélén ugyan olyan tisztán tartom, mint kis lakásomat. Egyszerűen nem tehetek róla, hiszen már annyira belém ivódott, hogy nem tudnék más életet élni. Igazság szerint nem is igazán akarok. Jó ez így nekem… Súlyos, és nehéz titkokkal a vállamon, melyek akár a halálomat is okozhatnák. Hatalmas kockázatot vállalok ezzel az életmóddal, de számomra ez a tökéletes, habár néha, ha alkalmam nyílna rá, szívesen megváltoztatnám, azonban nem lehet… Ő nem engedné, hogy nyugodt, békés életet éljek. Ő mindig ott lesz, hogy szörnyű, gonosz dolgokat suttogjon, s rákényszerítsen olyan dolgokra, melyekért nagy árat is fizethetnék.


~ ° ~

Alig öt éve azonban az az ember is elhagyott, akiben bíztam. Kazut egy autó gázolta halálra, miközben átsétált az úton. Rettentően összetörtem, s teljesen kizökkentem mindenből, amiből csak lehetséges. Mindent összekevertem, és ha még lehet ennél is rosszabb, még ez egyik alanyom is elszökött, miközben az eszközeim között keresgéltem. Hetekig kutattam, mire végre megtaláltam, s elintéztem. Onnantól fogva ismét visszakerült minden a helyére, és ugyan úgy éltem az életem, ahogy előtte. Csupán egyvalaki hiányzott: a mostohabátyám, Kazu.


Mindenkinek vannak sötét titkai a mai világban. Titkai, melyeket nem oszthat meg mással s melyekre ha fény derülne mindent megváltoztathatnának. Titkai, melyeket akár a saját, s mások élete árán is megvédene. Nos, nekem is van egy ilyen titkom. S hogy mi lenne az? Nem az vagyok, akinek képzelsz…

Oldalak: [1]