Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Yoshida Yuko

Oldalak: [1]
1
Lezárt küldetések / Társak egy cipőben
« Dátum: 2015. Szept. 12, 15:34:14 »
Engedély: Shihouin Yoruichitől

  A mai nap sűrűbben vizsgáltam át a számítógépen írt program beállításait, mint normál esetben. Onodera-san feltételezése, miszerint lámpalázam lenne egyszerűen abszurd volt. :| Efféle érzelmek sosem gátoltak ez idáig, s most sem fognak. Tökéletesen nyugodt voltam a kutatás gyakorlati részének levezetéséhez.
  Yoriko-channal külön úton egyezkedtem a kutatással kapcsolatban, amivel a halálistenek és a zanpakutouk közötti kapcsolatot tanulmányozhatom át. Részletesebb információk miatt várható volt, hogy a felmérés során eljutok erre a pontra, hogy a Gotei 13 több halálistenének segítségét kérem. Noha ezúttal nem egy Lélektovábbképző Akadémiának elkészített eszköz miatt. Sokakat meghívás formájában értesítettem az e nap koradélutánjára kiírt gyakorlatra. Ugyanakkor az osztagok hirdetőtábláján is feltüntetettem a kapitányok és hadnagyok segítségével ezt, egy felhívás formájában. Illetve lélekölőkardjukat ismerő Akadémistáknak is engedélyeztem a megjelenést. Minél szélesebb körben gazdálkodhatok az információkkal, tanulmányom annál alaposabb lesz. ^ v ^
  A gyülekezést az osztag kapujában rendeltem el, ahonnan a pontban délután 15:30-kor megjelent halálisteneket Onodera-san vezette őket a szimulációs terembe. Ez egy speciális eset volt, így nem kellett leadniuk a zanpakutouikat a kíséretnek köszönhetően, holott az osztag szabályzatban külön előírás van erre. Ebből kifolyólag a késők könnyűszerrel lemaradhatnak az egészről. Ki nem állhatom a későket! :|
  Miután Onodera-san mindenkit bevezetett ide, közelebb mentem hozzájuk. A szimulációs teremben már futattam egy alap kinézetet. Egy végtelen mezőnek tetszett most a hely, hogy ne legyen túl barátságtalan a résztvevők számára a szoba. Noha bizonyára nagy meglepetés lehetett számukra egy zárt folyosóról egy napfénnyel bevilágított mezőre belépni.
  – Üdvözlöm önöket – köszöntöm a társaságot, miközben ellépek három, nagyobb szürke doboztól, amit az osztag tisztjei segítségével hozattam el ide. – Bizonyára mindannyian tudják, hogy mire vállalkoznak ittlétükkel. A felhívásban nem volt lehetőségem ecsetelni a kutatás részleteit, eléggé hosszú deskripció lett volna. Ez még így, szóban is órákig eltarthatna. Szóval igyekszem önöknek csak a lényegét összegezni.
  A kutatásommal a halálistenek és zanpakutoujuk közötti viszonyt elemzem, különféle szituációkban. Tesztelném az együttműködésüket, a megoldó képességüket, az egymás közötti kapcsolatot, más halálistenekkel való és kardszellemekkel való együttműködést és egyéb dolgokat, melynek részletezésébe most nem mennék bele
– köhintek egyet, majd a szavak mellett kézzel is jelzem, hogy jöjjenek bátran közelebb a dobozokhoz. – Jöjjenek egy kicsit közelebb, máris demonstrálom a kutatás kulcsfontosságú elemét – az egyik tároló doboz tetejét felnyitva kiveszek egy bilincsre hasonlító eszközt, majd a jelenlévők felé fordulok.
  – Ez a Yuurei-hojoin – mutatom fel, hogy mindenki láthassa. – A könnyebb kezelés érdekében a fő végén két gomb helyezkedik el. A nagy, zöld gombbal kapcsolják be az eszközt. A kisebb, fekete a műszer vészleállítását teszi lehetővé, amennyiben nem működik megfelelően. Leszögezném, hogy az eszközök laborkörülmények között már tesztelve voltak, így nem akadhatnak problémák. Inkább tekintsék óvintézkedésnek. Szóval, a karperec gombokkal ellátott részét a gyöngébbik kezükre kell felhelyezniük – a széles bilincset felcsatoltam a jobb kezemre, majd a 12. osztagos egyik tisztnek intettem, hogy odaadja a zanpakutoumat. – A bilincs másik végét zanpakutoujukra kell csatolniuk, a keresztvas alá közvetlenül. Amint ezzel megvannak, és megbizonyosodtak róla, hogy a bilincsek rendesen lezáródtak, a zöld gombbal aktiválhatják az eszközt – beszédem közben rögzítettem a zanpakutoumra a bilincs másik végét, majd amint odáig értem szavaim során, megnyomtam a csuklómon lévő végét a szerkezetnek, mely hamuszürke színű reiatsum színében fénylett fel, majd vezette át azt a láncon keresztül. Lélekölőkardom felragyogott, majd a fénylés lassan egy humanoid alakot öltött magára.
  – Ő itt Undertaker – mutatom be a hosszú, ezüstfehér hajú, kalapos társamat. – A zanpakutou szellemem. Légy rendes és köszöntsd a jelenlévőket – kérem meg lélekölőkardom szellemét az udvariassági formák betartására.
  Undertaker fülig érő vigyorral (mely általános vonásai egyike) integetett a társaságnak.
  – Mint láthatják, a Yuurei-hojoin abban segít, hogy zanpakutounk szelleme vagy szellemei alakot ölthessenek a mi világunkban is. Az eszköz kölcsönzi némiképp a mi lélekenergiánkat is a működéshez, de ez nem követel különösebb energia bevetést. Illetve, mint azt is láthatják, a lánc, a bilincsek között egy méter hosszú lett a belefektetett reiatsunak köszönhetően. A bilincs másik vége a zanpakutou felvett alakja szerint idomul. Ezt a gyakorlati részben nem lehet eltávolítani, a kutatás végéig összekötve maradnak zanpakutouik megtestesülésével – magyarázatom lezárásával körülvezetem pillantásomat a társaságon. – Bátran tegyék fel a kérdéseiket a kutatással kapcsolatban. Lehetőleg ne vágjanak egymás szavába. Igyekezzenek ezt jelentkezés formájában kiszorítani – várakozva nézek a jelenlévőkre, türelmesen megvárva esetleges kérdéseiket, melyek válaszra várnak. A jelentkezőket sorjában szólítom fel.
  – Nyugodtan jöjjenek ide a dobozokhoz. A segédjeim segítenek önöknek kiválasztani a megfelelő karperecet önöknek – bíztatom rá őket, amint a kérdéses részeken túl voltunk.
  A három dobozban különböző méretű bilincsek vannak elhelyezve, így elég csekély a valószínűsége annak, hogy valakinek nem lesz a méretében. Ha esetleg kevés lenne, segédjeimet újabb dobozokért küldöm, nehogy bárki kimaradjon a kutatásból, ha már megtiszteltek jelenlétükkel. ^ v ^
  Illetve az eszközök kiosztása során a tisztjeim folyamatosan rögzítették a halálistenek neveit és a hozzájuk tartozó zanpakutou megszólítását, illetve egy aláírást kértem tőlük, amellyel titoktartásukról tesznek tanúbizonyságot. Nem szeretném, ha a jelenlévők úgy éreznék, bármiféle információt engednék kiszivárogtatni róluk és lélekölőkardjukról. ^ v ^ Ez nem történhet meg, nagyon bizalmasan fogom kezelni az információkat és remélem a résztvevőknél is számíthatok erre.
  Figyelembe vettem, hogy a Gotei 13-ban nem mindenki túl talpraesett a mechanikai eszközök kezelésében, így a továbbiakban azon voltam, hogy azoknak nyújtsak segédkezet, akik nem boldogultak a műszer beindításával.

Határidő: 2015. szeptember 19. 11:00 óra

(click to show/hide)

2
Nem Játékos Karakterek / Yoshida Yuko NJK-i
« Dátum: 2014. Aug. 19, 19:47:24 »
ISAMI-SAN

Név: Isami-san
Nem: hím
Leírás: Egy nyuszi, amely ördögi mesterkedések (betörés!) árán jutott el Yukohoz. Egy hihetetlenül aranyos, bolyhos kölyöknyúlról van szó, ki nevéhez hűen szereti őrületbe kergetni gazdáját. Egyetlen egy dolognak köszönhette, hogy nem pörköltben végezte az első adandó alkalommal, hogy hihetetlenül aranyos, ártatlan szemekkel képes nézni, mellyel a legkőszívűbb embereket is képes megenyhíteni.
Isami-san, ha valami érdekeset lát, vagy hall féloldalasan emelgeti a füleit (az egyiket lecsapja, a másik égbe néz). Aprócska, két tenyérben kényelmesen megfogató, krémbarna szőrzetű, aránytalanul nagy mancsú tapsifüles.

Képesség:
- Mindent megrág, átrág, ami a közelében van, és nem foglalkoznak vele… mindent,
- mindezt megelőzi az eszeveszett morgás, ha nem kap simogatást, csak ezt követően lép a következő fázisba és kezd el rongálni… ismételném: mindent.

Származásának története: „Nyuszi hopp” (Yamasaki Shizuo és Keisuke Isami postja)


3
Pályázatok / Yoshida Yuko pályázatai
« Dátum: 2014. Aug. 19, 19:42:40 »
* Már nem aktuális!

HADNAGYI PÁLYÁZAT

Mindenki döbbent arckifejezéssel áll körülöttem, ahogy elhajítom a híres koponya formájú bombát. Még egy árva szó sem hangzik el ebben a lelassult pillanatban. De… álljon meg a menet! Ne, hogy már ennyire előre halagyunk! Elmesélem, hogy miképp is történt ez az egész. :o Ez az esemény 30 napja, 5 órája, 19 perccel és 32 másodperccel ezelőtt kezdődött…

Mondhatni ez a nap is átlagosan indult a Juunibantai számára. A sok kísérleteken való bíbelődés. Jómagam – mivel tőlem szokatlan módon késtem o.O – az egyik munkálkodó csoporthoz szegődtem, mert eléggé érdekesnek tűnt, amin dolgoztak *-*nem, nem fogom bevallani, hogy azért, mert erősen robbanás veszélyes a munkájuk, melyet űznek. Oké, ezt tényleg nem tudtam TT-TT -. Alig telt el úgy negyed óra, de én már is megtaláltam a nyitját annak, hogy miképp is röpíthetném a levegőbe az egész kócerájt. Egyetlen probléma az volt, hogy szerzője hőn szeretett osztagtársam volt, kivel a kezdetek óta rivalizálok, s teljesen természetes volt, hogy nagydobra verte az egész ügyet, pedig tényleg véletlen volt (TT-TT). Lassan az egész Juunibantai felfigyelt hisztijére, sőt már a Taicou is megérkezett a robbanás miatt, kész váratlan osztaggyűlés alakult ki emiatt (O_o).
- Masamune-taichou! Ez a… ez a pejoratív jelzővel illethetetlen, piromániás, levegőbe röpítette az egy hónapos munkánkat! Mondja, mit keres egy ehhez hasonló, kártékony kéz ennél az osztagnál? Mindent tönkretesz! – mutatott felém, ahogy dobálózott a különböző számomra igencsak sértő jelzőkkel.
- Khm… kihagytad, hogy nem értesítettél arról, hogy a kísérleted robbanásveszélyes… :roll: - igyekeztem kivágni magamat a vádaskodás alól, sajnos sikertelenül, mivel kiderült, hogy ez az apró információ fent virított a szoba – volt szoba – ajtaján. A felháborodott tömeg, kik megsínylették a robbanást nagyban helyeselt osztagtársam kiborultságában tett szövegelésre, melyben folyamat felhozta a régebbi robbantásos akcióimat. Nem, mintha azok szándékosak lettek volna. :roll:
Szótlanul álldogáltam egy helyben hátam mögé rejtve az eszközt, mivel el tudtam érni a ketyere felrobbanását. Szinte éreztem, hogy kiver a víz, ezt így visszahallani eléggé rossz dolog, pedig felfoghattam volna apró dicséretnek is, de ezt egy efféle helyzetben lehetetlenné vált számomra. Mindenki a kapitánytól várta az „ítéletet” e súlyosnak vélt ügy miatt. Masamune-taichouról leírt, hogy igyekezett logikus dolgokkal előhozakodni, gondolataiba mélyedése leírt arcáról, mely eléggé bonyolult lehet számára, mert ekkorra zsivajban eléggé nehéz lehetett, ráadásul szemei alatt elhelyezkedő kis táskák lassúsága okát kitűnően jelezte. A kialvatlanság szörnyű dolog. Csekélyke egy-két perc után végül szemüvegét megigazítva szólalt meg, komoly hanglejtésben, melyre mindenki elhallgatott, s a Kapitányra koncentrált, hogy hallhassák döntését.
- Hm… értem. – komolyan felém emelte tekintetét, melyre nagyot nyelve néztem vissza rá, s már lábaim is remegni kezdtek ijedtemben. Tisztelem a Taichout, de hogyha esetleg elküldene innen, azt soha az életben nem tudnám feldolgozni (TT-TT). A leges legrosszabbakra gondolva vártam szövege további felét, hogy megtudhassam mivel is fog végül előhozakodni. Elmémben már kezdtem minden eshetőségre felkészülni, hogy ne érjen annyira meglepően a dolog.
- Yuko-chan… Te szeretsz játszani igaz? Fogadjunk! – mindenki döbbenten nézet a Taichoura, még jómagam is, pedig azt hittem mindenre felkészültem gondolatban. Nem látva más kiutat az egészből és az engem ért döbbenettől, csak egy bólintással jeleztem, hogy benne vagyok ebben a játékban és várom a feltételeket.
- Egy teljes hónapig nem közelíthetsz meg olyan kísérletet, melyek robbanásveszélyesek, illetve nem használhatsz semmiféle bombát ez idő alatt még saját célokra sem! Ha, sikeresen átvészeled ezt az elvonást, akkor a többiek hallgatnak és elfogadják ezt az oldaladat, kivétel nélkül, illetve megkapod az ehhez járó jutalmat is. De hogyha nem… - itt félbehagyta monológját, közben körülnézet szemügyre véve a társaságot. – A többiek elmondják, hogy mi is lesz a teendőd a továbbiakban. – a jónép csodálkozva nézet a fogadás feltételeit hallva, velem az élen. De nem őrültem meg, hogy Én egy ilyet visszautasítsak, főleg egy efféle helyzetben.
- Rendben, benne vagyok! Bebizonyítom, hogy Én tudok robbanás mentesen is élni! – felelek nagy elszántsággal lezárva ezzel a témát, mellyel kezdetét vehette az a bizonyos egy hónapos játék. *-*

Fogadást követő harmadik nap…
Most így, a harmadik nap után, nem is olyan szórakoztató, mint ahogy azt elképzeltem… :|
Unottan ücsörögtem az egyik számítógépnél és különböző billentyűket nyomogattam ez által értelmetlen dolgokat írogatva a szövegdobozba, míg hirtelen egy hibajelzéssel nem gazdagított felkavarva ezzel az unalmas életemet. Egyetlen hibája volt, s azaz, hogy nem éppen vagyok jókedvű hangulatban, emiatt ideges tekintettel illetem a gépet, ahogy végigolvasom a képernyőjére kiírt figyelmeztetést.
~ Nem igaz, hogy ez is ellenem van! >.> ~ markomba veszem a hozzám rögzített bombát és ördögi kacajommal megfűszerezem az éppen kibontakozó cselekedetemet, mellyel akár könnyű szerel elvehetném a gép életét is. De, mielőtt a képernyőnek dobhattam volna az eszközt a körülöttem felelhető osztag társak tekintete rám szegeződőt. Megállítva kezemet nézek körül, s teszem vissza helyére a koponyát, majd nyűgösen letámasztom fejemet az egyik kezemre.
~ Mi a szösz már figyelnek is? ~

Két és fél nappal később…
A nem rég történtek, mellyel majdnem megszegtem a fogadás feltételeit, mintha elszaporodtak volna a figyelő személyek száma, kik rajtam tartják a tekintetüket, nehogy valami meggondolatlanságot tegyek. Pedig a gép kezdte akkor, igazán megérdemelte volna, viszont az óta magam is rájöttem a hibára, melyet tettem volna. Ebben biztos vagyok. De nem értem, hogy emiatt miért is kellett rám sózniuk ezt a szerencsétlen újoncot. Semmit nem ért, öt percenként kérdez vissza, méghozzá olyat, melyet már rengetegszer megválaszoltam. Lassan pedig kezd kihozni a sodromból, pedig kevesebb, mint 24 órája csüng csak a nyakamon. Idegeimen már ezerszer végigtáncolva fogyott el türelmem újabb kérdését hallva. Véreres szemekkel szegeztem rá tekintetemet és a pokol lángjaival rémisztővé téve az eseményeket vettem kezembe a zsebembe rejtett bombát. S ujjam már nyúlt is az aktiválásáért felelő gomb felé mikor a helyiségben felgyűlt tömeg számon kérően emelték felém tekintetüket. Ennek hatására kisebb sértődött motyogást elejtve tettem vissza helyére a robbanófegyvert. S a humánusabb megoldást választva, a szájbarágós stílusban feleltem kérdésére, hogy fel is fogja végre az egészet és békén hagyjon ez által.

Öt napos idővallum után…
Unalmam sajnos kezd egyre jobban eluralkodni rajtam, s az ideg is kezd kitenni az észből lassan. A napokban, pedig valami furcsa felsőbb erő hatására egy átok találhatott meg, mert valami utón-módon az összes kísérlet átváltott a robbanás veszélyes faktorba az osztag területén. Emiatt azt az egy-két órás szabadidőt, melyhez végre hozzájutottam, amiért a folyamatos szövegelő újonc alig hagy nekem időt a pihenésre is. Egy tőlem szokatlan dolgot tettem, s ez a Seretei News olvasása volt. Nem szokásom efféle lapok elolvasása főleg azért, mert soha nem lehet tudni mikor is mondanak igazat a benne leírtak. Majdnem kiköpöm teámat, melyet az olvasgatás közben kezdtem szürcsölgetni, ahogy az egyik érdekes cikkhez értem.
- Ki ez a Fráter, aki „taposóakna” megnevezéssel illete az Én csodálatos remekművemet?! – csapok az asztalra mérgemben, majd tovább olvasom a cikket, melyben megtudhatom, hogy a csúcs szuper titkos kísérletem, a cyborgok is kitudódott valamely pletykafészek miatt. Hogy lesz így meglepetés a Nőegylet számára? ToT
– Úúúú… >.> ki ennek a szennynek az értelmi szerzője?! – tettem fel kérdésemet fennhangon a teremben szorgoskodó kollegáktól, de egyik sem tudott felelni nekem. Viszont végre hasznot húzhattam eme újoncból is, mert érdemleges felelettel tudott szolgálni nekem. Nem pontos, de egy apró megközelítés volt a lényeg az, hogy csak a kiderítés szakadt a nyakamba, melyet mesterien űzők már, hogyha Seretei lakosairól van szó. Addig is elterelem figyelmemet a robbangatási vágyról. T-T

~72 órával később…
Szégyen és gyalázat, hogy nem tudom a pontos időt, s csak becsléssel tudok szolgálni. De nagy kutakodásom közepette, mely közben azt a bizonyos alakot kerestem ki miatt a mai nap folyamán már legalább fél Seretei tud az Én cyborg tervemről. És egy hatalmas csoda folytán egész nagy sikerrel jártam, ráadásul fenyegető üzenetet is tudtam küldeni neki, hogy tanulhasson a helyzetből. Persze átmeneti sikerörömet is felhánytorgatta a számítógép, amelynél megfeledkeztem egy lényeges vírus analízist csinálni a legutóbbi hibaüzenetét követően. És egy oltári nagy hibával futottam össze, mely nem más, mint a csodálatos kísérleteim – melyet a fogadás miatt kényszeres szüneteltetésbe kellett tennem – törlődtek! Hiába keresek, kutatok utána, próbálom rendbe hozni, de semmi. Eltűnt az éterben. Nem vagyok képes visszahozni. Utálom, miért nem volt képes magától biztonsági másolatot tenni? Rendben, ha harc hát legyen harc… Én nem hátrálok meg! >.>
Kezembe véve a bombát, ismét egy meggondolatlan műveletbe kezdenék, s a szokásos figyelői szemek rám szegeződése egy apró „nem szabad” fejrázás kíséretében lebeszéltek indulatos cselekedetemről. Így a bomba visszakerülhetett a jól megszokott, már lassan poros helyére.    

Ismételten öt nap leforgása után…
Fejem tetejére rakok egy jegyzet könyvet, miközben leverten az asztalra borulok. Nem bírom elviselni, kínzás, aljas visszavágás ez egy nemestől. Két napja folyamat küldözgeti ezeket a fránya fekete pillangókat, pedig rengeteg más megoldás létezik a válaszadásra. Nemes lévén küldhetett volna futárt vagy felvehetett volna egy Kidoushuu osztagost – sőt akár Ő maga is – alkalmazhatott volna egy erre kitalált kidout! Mondjuk nem vagyok egy, hű de nagy mágia szakértő, de csak-csak létezik valami ilyesmi. Bármi megtette volna. De, miért? Miért pont lepkék?! TToTT
Erős késztetést érzek a kis állatok felrobbantására, de akárhányszor megpróbáltam megejteni bárminemű bombával a pusztító ötletemet osztagtársaim meghiúsították. Muszáj volt elkönyvelnem, miszerint más módszerekhez kell folyamodnom lepke irtás terén, de egy árva jó gondolat sem ötlött fel bennem, amivel megakadályozhatom a lepkezáport.
Kínomban körmeimmel kapirgálni kezdem az asztal felületét, s így is gyöngévé vált idegeimen ott táncol az a rémidegesítő újonc ki a mai napig nem volt hajlandó levakarni magát rólam. Csak az Ő kérdésáradatai hiányoztak felrobbanni kívánó idegzeteimnek. Remény veszett sóhajtással folyamodtam arra, hogy feleljek kérdéseire. Ez által is legalább megpróbálom elterelni figyelmemet a Pokollepkékről.

Holnapután egy nappal…
A pillangó támadások kezdete óta egyre kevesebbet alszok, s az utazózsák méretű karikáimmal már lassan versenyezhetnék az alvás nélkülözőkkel, egész szép eredményt érhetnék el. Ez időben már muszáj volt a kávéiváshoz is folyamodnom, pedig annál kevesebb dolgot utálok – első helyen persze a lepkék állnak >.> -. Nagy forró kávé ivásom és unott gépkattogásaim során a kis kezdőt hallgattam, persze csak szelektíven, de azért néha-néha egy „aha” helyeselő jelzővel megtoldottam szövegelését. Nehogy azt higgye nem is figyelek rá. :roll: Ami nem lenne utolsó szempont. Apró békés „pihenőidőmet” a második osztag Onmitsukidou tagjai zavarták meg, ahogy villámtáncukkal teljesen váratlan pillanatban körbezártak. Elhúzott szájjal teszem le bögrémet az ébren tartó nedűvel az asztalra, s fordulok székemmel a társaság felé.
- Miben segíthetek? :o Tudtommal még állom a fogadást. – értetlen tekintetek tömkelege szegeződőt rám, mire válaszra méltatták magukat.
- A Juubantai hadnagyi irodájának megsemmisítését elkövető tettest keressük. A szemtanuk szerint egy félvak, alacsony, kötözéssekkel tarkított, piromániás Shinigami volt. A leírás teljes egészében egyezik önre. – szólalt meg az egyik megosztva velem bű bánatukat. Kisebb szemideg rángatózás kíséretében néztem rájuk ezt hallva, hisz efféle jelzők, hogy félvak, meg alacsony… és… és piromániás az már sértő rám nézve! Főleg, hogy még soha az életemben nem közelítettem meg a Juubantai területét, ráadásul nem robbantgatás szent céljából, mivel így is elvonókúrán tartanak, majd pont odamegyek fogadást szegni. -.-’’
- Én ilyen Shinigamit nem is ismerek… :roll: Vagyis, khmm.. nem tudom, hogy ki lehetett a forrásuk, de eléggé félrevezették önöket. Fél hónapja lassan, hogy nem vettem kezembe robbanófegyvert és ezt osztagtársaim is bizonyíthatják. :arrogant: – feleltem nyugodtan nekik a feltételezésükre, bármennyire is zavart muszáj volt ebben a helyzetben megtartanom hidegvéremet különben olyasmit kentek volna rám, amit nem is Én követtem el. Viszont, amit vége van, ennek az egy hónapnak elmegyek levegőbe röpíteni a Juubantai hadnagyi irodáját, hogy legyen ennek az átkozott vádaskodásnak valami alapja. >.>

Négy nappal később…
Alig telt el egy-két óra az Onmitsukidou távozása óta, de már rögtön kételkedni kezdtek bennem osztagtársaim, hogy tartom e tényleg a fogadáshoz magamat, avagy már régóta megszegtem. Bizonyítanom kellett, persze a videó kamerával felvett képek igazat mondták így visszaszívták a bizonytalanságukat, de nem kíméltek meg a papírmunkától. Nem mintha problémám lenne velük, csak hosszútávon írtóra unalmasak! Négy napot követően meg már el is értem az egyhangú jelzőhöz, így pedig nem is csoda, hogy már bátorkodtam kisebb szerelgetéshez is folyamodni a papír stócok mögött.
Az elmúlt négy nap iszonyú monotonul zajlott, karikám is egyre csak nagyobbodnak a szemeim alatt, s már érzem a robbangatás elvonás tüneteit. Az íratok meg csak, gyűlnek és gyűlnek előttem. Türelmem pedig véges, melyet szerencsétlen kezdő Juunibantai tagon vezetek le folyton folyvást hozzávágva bizonyos dolgokat, melyek épp szívemet nyomják ránehezítve problémámat. De az Ő baja, hisz folyamat körülöttem legyeskedik, szenvedjen akkor. Ráadásul még gyanús mozgolódások is történek itt fű alatt, azt hiszik, hogy nem látom, pedig igen. >.> Még jó, egész nap itt ücsörgök és unom magam, de vajon mik történhetnek pontosan a háttérben? Ki kell derítenem mielőtt valami baj történhetne. Próbálkozásaim eddig nem voltak túlságosan célravezetők, az apró nyomok is, amiket leltem nem magyarázták meg, hogy mi ez lényegesebben. De, mintha egy áruló lappangana a Juunibantainál, aki kiad bizonyos rejtett információkat, melyeket félve őrzünk az osztag falain belül. Grrr… csak találjam meg ezt az illetőt… >.>

Két nappal később…
- Juunibantai napló, tiszti besorolás kyuuseki, a csillagidő 201… ööö… megőrültem… -.-’’ - morgom orrom alá, ahogy a számítógép egerét visszaraktam a helyére, az asztalra, melyet átmenetileg egy hangrögzítő kis eszköznek soroltam be. Kávés bögrék hegye sorakozik mögöttem, s már kezd elmenni az agyam az robbantások elvonásai miatt, a tünetek, mint fentebb olvasható volt kezdenek súlyosodni. De ez csak az egyik problémám, itt van még az a kontár 12. osztagos is ki féltett információinkat lopkodja.
Halántékomat masszírozva kezemmel igyekszem vérnyomásomat rávenni arra, hogy vissza kíván állni eredeti állapotába mielőtt, kikészítené testemet. Valójában van némi sejtésem, hogy ki is lehet ez az illető, de félek, hogyha ezt felhozom meggondolatlan cselekvésekbe kezd. Majdnem egy hónapja a nyakamon lóg, ennyire már kiismertem, még hogyha nincs is rám írva efféle hozzáértés, de az embereket könnyedén ki tudom analizálni. Kérdés, hogy miket kíván kezdeni ezekkel az információkkal? Egy nagyobb kísérlet apró részleteit vitte el eddig, ha jól láttam, melyen Asari Chinami hachiseki munkálkodik. A lényegesebb adatokat egy nagy mappában tárolja, amit jelszó véd, szóval az sem kizárt, hogy az életére törne, azzal a céllal, hogy kiderítse a dokumentumot zárva tartó kódot.

Holnapután…
Az elmúlt két napban számomra nagyon is megalázó dolgokra kényszerültem. Nem szeretek mások után nyomozgatni vagy épp titkos testőrősdit játszani, de mivel a helyzet úgy hozta muszáj volt ezt elfogadnom és e szerint tennem azt, amit most éppen teszek. Egész áldott délelőtt, ahogy a tegnapomat is töltöttem Asari-san után kommandózók. A gyanúm, azzal a bizony újonccal szemben egyre nagyobbodott, és ha sejtéseim igazat mondanak valószínűleg a következő lépés hachiseki becserkészése lesz. Csak a türelemmel akadt egy kis problémám, már majdnem negyven nyolc órája, hogy ezt teszem és semmi nem történt… T-T
Szinte már-már elaludtam állva a fal mögött, s hogyha nem lett volna ez a hangos dulakodás fel se ébredtem volna félig alukáló szakaszomból. Megdörzsölve szememet kukucskálok ki a térelválasztó mögül és az elém táruló események hatására épp, hogy nem esik ki látókám a helyéről. Szerencsétlen Asari-sant épp fogva ejti az a bizonyos újonc, akire mindvégig gyanakodtam az elmúlt napokban. >.> Cseppet sem habozva, meggondolatlanul, tervek nélkül ugrottam elő fenyegetőzően az újonc felé mutatva közben, hogy segíthessek pórul járt osztagtársamon.
- Hé, Te! Tudtam, hogy nem szabad megbíznom benned! Enged el Asari-sant és add fel magad Öcsi sajt! >.> Lebuktál! Tudok mindent, amire készülsz és a kódokat nem fogod kézhez kapni, azt garantálom! - adom le fenyegetésemet, mely éppenséggel kissé kuszán sikeredett, amiért több gondolatot igyekeztem átadni, de még így csak egy keserű kacajjal felelt rá.
- Eléggé későn kapcsoltál kyuuseki. De elárulnád, mégis mitévő akarsz lenni? Semmi esélyed sincsen ellenem. – osztotta azt észt, melyre szem forgatva előástam zsebemből a bombát. – A… azt nem használhatod! Még tart a fogadásod a Taichouval! – szólalt fel remegő hangon megtántorodva közben, de továbbra sem eresztette fogva tartott hachisekit. Arcomra egy gúnyos mosoly húzódott, ahogy az osztag többi tagja is felfigyelt a kibontakozó katasztrófára. Majd holt nyugodtan hajítottam el az említett robbanó fegyvert…
Mindenki döbbent arckifejezéssel áll körülöttem, ahogy elhajítom a híres koponya formájú bombát. Még egy árva szó sem hangzik el ebben a lelassult pillanatban.
Csak repült, repült egészen a problémát okozó tiszt elé, rend szerint becsapódáskor már azonnal aktiválódnia kellett volna az eszköznek, de meglepő fordulatokkal hozakodott elő a nézők számára. A teteje lenyílt, s hatalmas konfetti eső kíséretében lökte ki magából a nagy „Bumm” feliratú kis zászlócskát. Apró gyerekes nevetéssel kezdtem el illetni azt a sok megszeppent arcot, ahogyan reagáltak erre a sorsfordító eseményre, ráadásul még az újonc tisztecske is épp, hogy nem kapott szívinfarktust e cselekedetem miatt.
- Ez cseppet sem volt logikus… :O.O: - szólalt fel a sorból az egyik tiszttársam, miközben örömkitörésem miatt szemembe szökő könnycseppeket törölgetem le éppen arcomról, majd faképűbe átváltva a válasz erejéig osztottam meg vele gondolataimat.
- Tudod, mi Juunibantai tagokként, mióta is vagyunk logikusak? :roll: – eddig tartott komolyságom. Csak kacarászni tudtam ezektől a fejektől, reménytelen egy helyzet, de ez van. Ha robbanó eszközt nem vethettem be, muszáj volt valamiféle áthidalást találnom és ezt tűnt a legmegfelelőbbnek. A hatás szinte ugyan az volt csak károk nélkül. Heh, sorozatgyártásba kezdek. :hello:

Két órával később…
Amint sikerült tisztázni ezt a felkavart ügyet mindenki visszatért a megszokott kerékvágásba, a bűnbak újoncot az Onmitsukidou pár tagja szállította el végül, jómagam pedig mehettem a Taichouhoz jelentést tenni az üggyel kapcsolatban. Kicsit aggódtam, mert részben megszegtem ezt a bizonyos megállapodást, másrészt pedig nem, hisz nem volt igazi robbanóeszköz, csak egy aprócska… poén. Megérkezve a Kapitány irodájába bizonytalanul kezdtem volna bele a mesébe, lehajtott fejjel, de alig, hogy letettem egy-két szót már is csendre intett.
~ Biztos haragsziiiik TTT-TTT csak ne, a dühös Taichout neee….~ nyeltem egyet bizonytalanul, bár még sosem láttam a Kapitány dühkitörés közepette, de szívem szerint nem is akarom. Remegő lábakkal néztem felé, s amikor végre méltattam felemelni fejemet meglepetésemre ott állt Asari-san is. Döbbenten pislogtam párat, mivel a formalitásokat elfelejtettem letudni, de egy embernél az még istenes lett volna, de… kettőnél… O_o
- Tudok mindenről Chinami-santól. És kisebb beszélgetés után el is döntöttük a „sorsodat”. – kezdett bele Taichou a szövegébe, melyre nagyokat pislogtam. Mit találhatott ki? Nagyon remélem, hogy nem újabb elvonókúrát, mert azt hiszem, elsőszámú elmebetegként most azonnal bejelentkezek a Yonbantainál. o.o”
- Mivel nagyon fontos információk kitudódásától védted meg az osztagot, meg Chinami-san aprócska rábeszélése folyamán és a Hadnagyi poszt megüresedése miatt, úgy gondoltam, hogy kinevezlek Hadnagynak. Akkor kevesebb gondod lehetne a többiekkel, persze hogyha nincs ellenedre. – hatalmas csillogással a szememben nézek a Kapitányra az örömhír hallatán. Jómagam életemben először tettem valami jót? Ez, ez menő! *>* Ráadásul Én, mint… mint Hadnagy? :shock:
- Bruhahaha :twisted:… Végre, szabadon robbantgathatok! *>* - vettem kezembe lelkesen a bombát, ahogy tudatosult bennem az előreléptetés jó oldala. Kezemben tartott eszközt épp egy dobás keretében aktiváltam volna, de egy figyelmeztető felszólalással megakadályoztak, mielőtt bármiféle károkat is tehettem volna a Kapitányi irodában. *>*”
- Persze ez nem jogosít fel a károk okozására. Csak, hogy leszokj róla Chinami-sant megkértem, hogy felügyeljen téged. Ezzel elkerülhetjük a fölösleges robbantgatásakat. – letaglózva erre az információra, teszem a helyére a robbanóeszközt. Azt hiszem, erre mondják, hogy valamit valamiért… :o

4
Shinigami / Yoshida Yuko
« Dátum: 2014. Aug. 08, 15:50:44 »
Jelszó: Uo Ohd

ADATLAP:
Név: Yuko Yoshida
Nem:
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1907.01.14.
Kor: 104
· Emberként: 14
· Lélekként: 90

Kinézet:
Rendezetlen, fehéres – halványzöld árnyalatú haj, amit bontva hord. Szemszíne aranybarna, jobb szemét egy általa eszkábált szemkötővel takarja, amiért egy „küzdelme” során megsérült {lásd: előtörténet}. Egy kölyök magasságával vetekszik, ráadásul egy csontkollekció – na, jó talán túlzok... ><” - annak ellenére, amennyit enni szokott, ráadásul első megjelenésére az ember előbb nézi fiúnak, mintsem lánynak. A testén, több helyen is kötések vannak (nevezetesen: az arcán, nyakán, bal csuklóján, jobb vállrészénél, a jobb lábcombján, a bal bokáján és a mellkasán), ezek a későbbiekben lesznek jelentőséggel számára, eredetileg maradandó égési sérülések eltakarása miatt viseli. Testéből két láncszerűség jön ki, melyek kísérletei eredményei, ezek végére zanpakutoja van hozzáfüggesztve, a másikra pedig egy Koponya formájú bomba. Mániája hordani egy piszkosfehér, szőrmével tarkított, kapucnis kabátszerűséget, amibe mindenféle kacatot tárol.

Jellem:
A kölyök megjelenéséhez egy gyerekes viselkedés társul, ami talán nem is meglepő. Bár IQ-ja igencsak átlagon felüli, egyetlen probléma csak az, hogy nem használja ki. Általában szeret vicces lenni – csak nem mindig jön össze neki -, és a „robbantsunk fel mindent” vagy a „kísérletezzünk rajta” szöveget nyomatja. Az ekkor felbukkanó gonosz, baljóslatú vigyorát semmi sem törölheti le, emellett ha kísérletezésről van szó, felér egy őrült pszichopatával. Soha nem vallaná be, de szereti, ha a körülötte levőknek jó kedve van. Első, talán kellemes benyomás keltésének érdekében a komor, faarc megjelenése egy kis komolyságot tükröz, de ez a színészete csak addig tart, míg meg nem szólal, illetve míg fel nem mérte a terepet. Igencsak nagyszájú, és az ártatlan, „nem értem miről van szó” játéka igencsak idegesítő szokott lenni. Persze, ezt ő szokta élvezni elsősorban – ki más? -. Őrült mániája kötekedni az erősebbekkel még akkor is, ha tisztában van azzal, hogy földbe verik, illetve mások ijesztgetése is nagy heppje. Szívesen belemegy mindenféle őrültségbe a kísérletezésre hivatkozva. Hidegvérét még akkor is képes megtartani, ha épp meg akarnák ölni, talán az érzést, mint „halálfélelem” nem ismeri, jobban mondva nem fogja fel. Persze, mint minden „” embernek neki is van gyenge oldal - amire senki sem gondolt volna. xD - De, az édességeknek és a gyerekjátékoknak nem tud ellenállni. Gyakran megesik vele, hogy fiúnak nézik, melyet már egész „nyugodtan” kezel. Ha, harcról van szó, sokszor hoz elhamarkodott döntéseket és kissé őrült módon fog hozzá a dolgokhoz. Gyakran ad gonosz és kegyetlen kritikát másoknak még akkor is, ha nem kérdezik, persze semmi hátsószándék nem vezérli ilyenkor, ahogy ő mondaná „csak őszinte”.

Szeret - nem szeret:
- Szeret:
+ édességeket,
+ varjak, csontvázak,
+ kísérletezni, robbantgatni,
+ érdekes dolgokat gyűjtögetni,
+ fárasztani, ijesztgetni, idegesíteni, jókedvre deríteni másokat.

- Nem szeret:
× unatkozni,
× ha, fiúnak nézik >.>,
× Undertaker szívatásait,
× ha, ostobának, gyerekesnek tartják (még ha az is! xD),
× ha, kísérletezés közben zavarják (ilyenkor gyakran robbannak a dolgok).

Felszerelések:
- Egyenruha, megtolva egy piszkosfehér színű kabátszerűséggel, melyen rengeteg zseb van, így mindenféle szerelésre alkalmas eszközt tudd tárolni benne, de lehetnek csak apró kacatok is, amelyeket az Emberek világában „talált”.
- Egy koponya kinézetű bomba, amit a szorult helyzetekre tartogat. *>*
- Egy multifunkcionális szemkötő, amely nem csak azért van, hogy eltakarja vele sérült szemét, hanem azért is, mert ez egy kis számítógéppel vetekszik. Képes bemérni embereket, lelkeket, stb.-t. Emellett kapcsolatba tud lépni Soul Society-vel is ezen keresztül. Mint valami szemkötőbe épített telefon. Kísérletekre és harcokról szóló adatokat is táról, melyeket mindig feltüntet, ha esetleges azonosság lép fel. Persze ez se mindig alkalmazva, csak ha szükséges van rá.
- Zanpakuto. >__<

ZANPAKUTO:
Neve: Undertaker (Temetkezési vállalkozó >_<)
Fajtája: Méreg {valójában időfüggő xD}
Kard lelke: -> szellemként, -> emberként {[általában így mutatkozik}
Kinézete: -> Alap, -> Shikai, -> [strike]Bankai[/strike]
Alap külalak: Nyele világosszürke színű, a minták rajta pedig sötétszürkék. Keresztvasa ezüstből van, pengéje pedig hófehér. A penge fogó rész fekete, úgy, mint a kard nyélzáró része. Ebből a részéből pedig három, piszkos fehér szalag jön ki, melynek végén egy-egy virág minta és azok alatt egy érme helyezkedik el, melyeken bizonyos japán jelek vannak írva fehérrel. Az érmék és a virágok szint úgy feketék.
Shikai parancsa: Oshiette kudasai Undertaker, atashi wa anata to waraeru ka? (Kérlek, mondd meg nevethetek-e veled, Undertaker?)
Shikai kinézete: Egy csontból álló kasza. A nyél félúton hajlított. Bár látásra vékonynak tűnik, elég kemény anyagból van, nehezen törik, végén és tetején hasonló dorozsmás részek vannak. A pengén kisebb bevágások találhatóak, viszont iszonyú éles. A kopja részén egy méretes koponya díszeleg.
Támadások:
- Kusukusu no Toukotsu (Vihogó koponyák): A kasza szürke füstszerű ködöt kelt a parancsszó elhangzása után, mely a fegyveren található koponyából árad ki. Ez a ködszerűség annyira sűrű, hogy az ember alig lát el az orráig is, emellett idegesítő vihogásszerű hangot lehet hallani folyamat, amely hol halkabb – hol hangosabb, távolabbról jön vagy közelebbről. Így zavarja meg az ellenfelet. Emellett időnként kacagó koponyák bukkannak fel, mint holmi illúzió. Nem, csak a figyelemelterelésre specializálódik ez a támadás, hanem a ködben egy bizonyos méreganyag található, melynek belégzése különféle tüneteket idéz elő. Ugyebár, ha az ellenfél erősebb, akkor csak kisebb koncentrációs zavarok lépnek fel, vagy altató hatással bír. Ha az ellenfél gyöngébb, akkor képes hosszabb időre is kiütni az ellenfelet – ellenszer nélkül halált is okozhat félórás türelmi idő után -. A füst a használójától számítva 2m-t foglal magába/2500lp-ként {2500lp=2m}/. Azaz, ha a lélekenergia nő, akkor nagyobb területet képes befogni. Ezt egy harc folyamán egyszer nagy szerencsével, esetleg kétszer tudja alkalmazni. A köd 5-10 percig képes fennmaradni, ennek hossza a területet befogó résszel növekszik 2500 lpn-ként {2500lp=5 perc}.
- Kusekuse, Undertaker! (Kacagj, kacagj Undertaker!): Ez a képessége fekete aurát képez körülötte meg a fegyvere körül. Mely, fölerősíti egyszerű támadásait a kaszával (vágások meg effélék) és általa bevitt ütéseket, ezen felül erősíti még a telekinézis (csak a kaszát) és a levitációt (kisebb ideig képes fennmaradni a levegőben) is. Emellett bizonyos „védelmet” biztosít számára, kisebb ütésektől, esetleg kisebb szintű mágiától (ez természetesen függ az ellenfél erősségétől, az ütésnél is számít). Amíg állja a sarat, addig képes fenntartani. Kisebb megszakításokat tud vele tenni, hogy spóroljon lélekenergiájával. Az aura csupán két képességét erősíti, viszont 15 percenként megjelenik az aura fölött egy szellemszerű koponya, ami öt percig lehetőséget add mind a négy erősített képesség alkalmazására. Minden megjelenés után a felbukkanási idő öt perccel megnő (először 15 perc, másodszor 20 perc és így tovább).

ELŐTÖRTÉNET:

A „bomba” jó életem…

A szüleim igen elfoglalt emberek voltak, így kevés időt töltöttek velem. A folytonos üzleti utak és hasonlók miatt. Sosem értettem mit, miért csináltak így nem is törődtem vele. Általában nagymamám gondozására bíztak ilyenkor, míg élt. De egy hónappal azután mikor elhunyt, azt reméltem többet nem mennek ilyen utakra szüleim, de sajnos tévednem kellett ez ügyben. Találtak más embert, aki ilyenkor felügyelhetett rám és az-az igen rossz hírű „Őrült tudós” néven emlegetett nagybátyám volt. Köztudott volt, hogy nem egy társasági ember, ráadásul a gyerekeket se éppen szerette. Általában csak nagyobb családi összejöveteleken találkoztam vele, de annyi épp elég is volt belőle számomra. Nem akartam jobban megismerni, féltem tőle. Még beszélgetni se mertem vele. Ennek ellenére őseim rábíztak. De nem volt elég nekik, hogy ő vigyázzon rám, de mivel a kutatásait nem akarta félbehagyni emiatt nekem kellett hozzá utaznom, mivel jószerével az ország másik felén élt. Kisebb fennakadásokkal ugyan, de sikerült eljutnom hozzá. Első napokban igencsak kerültem őt, miután érkezésem napján halálra rémisztett pár igen érdekes kutatásával, hogy ne zavarjam, ha dolgozik. Mivel a környéken nem ismertem senkit és tudtam, hogy semmi esélyem sincs összebarátkozni a környéken velem, egykorúakkal éles elmém, és a furcsa lények melyeket mindig is láttam – talán ők voltak az egyetlen barátaim - , azok miatt sem. Így más elfoglaltság híján a bácsikám összegyűjtött kutatásait és színes könyvgyűjteményeit bújtam még akkor is, ha az idegeire ment már, hogy a rendezett iratait bújom, és ezek felkeltették az érdeklődésemet. Így egyik nap, kisebb belső küzdelmek árán sikerült erőt vennem magamon, hogy beszélgetést kezdjek bácsikámmal.
- Mondd Shinju – bácsi miért egyedül végzed ezeket a kísérleteket? – kérdeztem miközben egy kis szék segítségével egy magasságba tudtam helyezni magam a kísérleti asztalával, hogy föllássak rá. Épp valami érdekes mechanikai dolgot szerelgetett. A kezében tartott csavarhúzót kis híján elhajította ijedtében, amiért váratlanul érte megjelenésem. Főleg, hogy jószerivel aranyszabályként adta ki, hogy a dolgozó szobájába: „nem léphetek be”.
- Nem megmondtam, hogy nem jöhetsz be ide? Egyáltalán, hogy tudtál bejönni? Zárva volt az ajtó! – förmedt rám, hogy így próbáljon megrémíteni, de meg se hatódtam. Ha az ember sokáig használja egyazon trükköt rémisztgetésre egy idő után elavul.
- Airi-kun találta meg a nappaliban lévő szőnyeg alatt a pótkulcsot. – feleltem rezzenéstelen arccal miközben felmutattam a bejárati ajtó kulcsát. Nem titkoltam előtte, hogy furcsa szellemszerű lényeket látok. De, nem is nagyon törődött vele. Meg volt a saját ügyes-bajos dolgai. Ezért sem akadt le azon, hogy még is ki az-az „Airi-kun”. Rögtön kikapta a kezemből a nyitóeszközt és jól szemügyre vette, hogy meggyőződjön arról, hogy tényleg ez a pótkulcs és nem ő hagyta-e véletlenül nyitva a bejáratot. Mivel még maga elöl is képes volt bácsikám elpakolni dolgokat, így mindig tartott mindenből egy tartalékot. Többek között ennek az ajtónak a kulcsáról is volt egy másolat.
- A csudába… tényleg ez a pótkulcs. Nem is emlékeztem, hogy a nappaliban volt. – motyogta miközben tanulmányozta a két kulcsot. Jómagam addig szemügyrevettem a dolgot, amit épp szerelgetett.
- Ez egy bomba lesz? – kérdeztem miközben megpróbáltam megfogni, de addigra elkapta kezem ügyéből.
- Semmi közöd hozzá! Ez nem ilyen kicsi gyerekeknek való, mint Te!
- Arról beszélgethetnék, hogy jelen helyzetben ki is a gyerekesebb! – fonom össze kezeimet magam előtt, adva a sértődött kis óvodást.
- Te kis… - nagy sziszegés közben visszateszi az asztalra a tárgyat, miközben próbálja lebeszélni magát arról, hogy fejemet vegye emiatt.
- De mondd Shinju – bácsi!
- Ha leszoksz erről a „de mondd” kezdetű mondataidról, akkor esetleg beszélgethetünk róla.
- Rendben, de akkor is mondd… tanítanál engem? – aranyos boci szemeket vágtam be, hogy meggyőzőbb legyen a kérésem. Látszólag még az ütő is megállt benne a kérdésemet hallva. Még a gondolatától is megborzongott, hogy engem tanítania kellene.
- Sajnálom kölyök, de ez abszolút lehetetlen. Szó se lehet róla! Nézz csak magadba, ha te egyszer kísérletezni kezdesz, akkor elsősorban Temetkezési vállalkozó lehetnél, mintsem kutató!
- T… temetkezési vállalkozó…? – sokkosan néztem erre a kifejezésére nem erre számítottam.

Bár elutasított, akkor sem hagytam fel vele. Mindig körülötte kotnyeleskedtem és figyeltem mit csinál, jobb dolog híján. Viszont egy nap váratlan hír köszöntött minket. A szüleim balesetben meghaltak. Belül kicsit megrendített a dolog, még ha nem is mutattam ki érzéketlen nagybátyámnak. De nem tudott, annyira lesújtani a hír, amiért keveset voltunk együtt. Bácsikám úgy gondolta, hogy elküldhet egy másik rokonhoz és nem leszek többet láb alatt. Egyetlen problémája az volt, hogy egyedüli vér szerinti rokonként már csak ő élt. Így a gyámságot neki kellett elvállalnia. Hiába hajtogatta folyton, hogy nem érdekli a család, ez mégis ellent mondott érvelésének, amiért befogadott, pedig nyugodt szível elküldhetett volna az első útba eső nevelőintézetbe. Jó pár év telt el így, semmi gondunk nem volt. Több hónapos nyaggatás után sikerült elérnem, hogy tanítson, mikor egy általam összerakott bombát mutogattam neki. Úgy gondolta „talán” van tehetségem így egy próbát megér a tanításom. Bár az idők folyamán nagyfokú piromániát diagnosztizált rajtam, amiért eléggé rajongtam a robbanóeszközökért és azok után bekövetkező tüzért. Főleg miután úgy századszorra kellett emiatt renoválni a házat. Nagybátyám addigra igencsak befutott volt kutatóként, illetve bombaszakértőként, ami sajnos a bűnözők körébe is eljutott. Egy nagyobb banda, melyek bankok fosztogatása közben szerzett pénzen éltek, az újonnan beújított széfrendszert nem volt olyan egyszerű feltörniük, mint gondolták, falai áthatolatlanok voltak semmi nem vágta át. Nagybátyámat beépített emberként akarták felhasználni, hogy elkaphassa a rendőrség ezt a szervezetet. Megkérték, hogy terjessze el, hogy neki sikerült egy olyan bombát alkotnia, mely valójában áttöri ezt a széfet. Így körbecsalhatják a társaságot. Egyetlen dologra sajnos nem számítottak. Ezek az alakok elraboltak és váltságdíj fejében, nevezetesen a bombáért cserébe szerezhetnek csak vissza.
- Na, kis kölyök remélem felkészültél! Ha a szeretett nagybátyád nem teszi azt, amit mondunk neki, halot vagy. – próbálta magát keménynek mutatni a lovas kocsiban a banda vezetője, míg mentünk a kiszemelt bank felé.
- Honnan vetted azt, hogy szeretem? – kérdezem tőle hidegvérrel. Az eddigi kísérletei nem voltak túl meggyőzőek. Ahogy odaértünk a bankhoz kisebb gond nélkül bejutottak. Elég gyanúsnak találtam a dolgot. Egy ilyen fontos helyett olyan határozottsággal védenek, kizárt, hogy így megfigyelés nélkül hagynák a helyett. Valószínűleg a terv része lehet, amit hallottam miközben a nagybátyám a rendőrséggel beszélt, mikor meglátogattak minket, mielőtt elraboltak volna. Nem gondoltam, hogy én is részese leszek a dolognak. Főleg, hogy bácsikám megosztotta volna ezt velem. Ahogy a széfhez értünk a sarokba dobtak. A banda főnöke fegyvert szegezett felém, hogy nehogy valami olyasmit csináljak, ami megakadályozná őket.
- Ostoba voltál mikor, azt hitted semmi bajod nem esik!
- Ki mondta, hogy én ilyesmikben hittem valaha is? – néztem rá oldalra fordított fejjel, némi szánalmat tükröző tekintettel. – Olyan viccesek az egerek, melyek még a legkisebb sajtért is ölni képesek. – mondtam egyenesen a szemébe, melyre dühében mellém lőtt a falba. Szánalmas, ha nem húzta volna föl magát ennyire, talán még el is talált volna. Öt perc se telt el, mikor halk pittyogó hangot kezdtünk hallani a széf környékéről. A banda tagjai értetlenül kapták össze-vissza fejüket, hogy mégis honnan jöhet. Jómagam az ismerős hang hallatán, csak gúnyosan elmosolyodtam. Egyértelmű volt, ez egy időzített bomba. És valamelyik idióta aktiválhatta a visszaszámlálást.
- Mi ez? Mégis honnan jöhet? – keresték a forrását, mire sikerült felfedezniük. Ijedten kezdtek hátrálni a széftől. Egyesek még menekülni is próbáltak, de nem jött össze nekik. Az ajtók, ablakok addigra mind zárva voltak. Már lassan kacagni kezdtem látva szerencsétlenségüket. Szánalmas, ilyen feltűnő csapdába besétálni. A bandavezér idegesen nézet rám és grabancomnál fogva a bomba elé hajított.
- Állítsd le! Tudom, hogy meg tudod csinálni! – parancsolta idegesen, miközben a pisztolyt rám szegezve próbált engedelmességre bírni.
- Sajnálom, de én nem értek az ilyesmihez… - mondom lehunyt szemmel épp, hogy nem nevettem el magamat. Végül is én voltam a csali, ez egyértelmű, miért ne szórakozhatnék egy kicsit?
- Ne játszd az ostobát! Még én is tudom, hogy a két drót valamelyikét kell elvágni, azt hiszem… azt hiszem a pirosat! – hadarta el, életét féltve mivel a számláló már vészesen közelített a nullához.
- Igen… a pirosat? És mi lesz akkor, ha a kéket vágom el? – kérdeztem inkább magamtól, mintsem tőle, hisz tisztában voltam azzal, hogy mi a következménye annak, ha a rosszat vágják ketté. Arcomra ördögi, baljóslatú vigyor ült ki, ahogy közelítek egy zsebemből előkotort vágóeszközzel a drót felé. Végül még ránéztem a csoport főnökére, látni akartam az arcát a fickónak. Utolsó emlékként, melyet emberként élhetek át. Amire utoljára emlékszem emberi mivoltomból egy hatalmas robbanás volt, miután a vágóeszközzel kettévágtam a kék színű drótot.

Lélekként élni…

Romok, melyeken taposok. Körülöttem sötét színű a levegő. A füst, a szél hatására kezd eloszlani. Mellkasomon erős fájdalmat érzek, ahogy odanyúlok, kezemmel egy láncot tapintok meg. Ahogy a kormos füst szép lassan eloszlik az első dolog, amit felfedezek az egy méretes csontból kirakott kapu. Ijesztő volt és kicsit sem bizalomgerjesztő. Ráadásul a levegő is hirtelen, mintha több tonnássá válna, és úgy zúdít lefelé a földre. Mintha ennek a valaminek be kellene hódolni és meghajolni előtte. Alig pár másodpercig tartott az egész, de az is igen hosszúnak tűnt. Térde rogyva, kapkodva veszem a levegőt, miután ez az egész, mintha nem is létezne eltűnt. A tanácstalan lakosság zsivaját hallom és a füst mélyéből, mintha közelítene valaki. Alakját nem tudom kivenni rendesen, csak annyit látok, mintha beszélne valamit. Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt minden elsötétült volna előttem, mintha valaki azt suttogta volna nekem, hogy: „Nem megmondtam? Ha te egyszer kísérletezni kezdesz, akkor elsősorban Temetkezési vállalkozó lehetnél, mintsem kutató!”.

Erős napfény világít az arcomba. Netán álmodok? Tanácstalanul kellek fel, valami magas dombon vagyok. Fejemben a mondat visszhangzott, melyet utoljára hallottam, keveredve a „Meghaltam?”- kérdéssel. Zavartan indultam meg a közeli házakkal teli helyre. Meglepetésemre emberek fogadtak. Nem hittem a szememnek, de meséjük még hihetetlenebb volt a Lelkek világával kapcsolatban. De, a kézzel fogható bizonyítékokat nem téveszthettem szem elől. Viszont a maró éhség, mely mióta magamhoz tértem kísért, már kezdett kellemetlenné válni. Már bő egy és fél nap telt el a bolyongássommal. Célom az volt, hogy megtaláljam ezt az Akadémiát vagy mi a szöszt, amelyet az itteniek említettek nekem. Érdekelt ez a fura katonai szervezet és, ha tényleg igaz a dolog, hogy aki ilyen szinten éhes, mint jómagam valamiféle reiatsuval rendelkezik, és az ilyeneknek van esélyük bejutni ebbe az oktatási rendszerbe, akkor kizárt, hogy kihagyjak egy ilyen lehetőséget! Már lassan tíz perce, hogy valamiféle nagykapu előtt állok. A helyiek azt mondták ez az akadémia bejárata. Persze fogalmam sem volt arról, hogy állhatnék neki ennek az egésznek, ezért is vártam ott tehetetlenül csodára várva talán. Amit egész hamar meg is kaptam, mikor valaki megszólított.
- Hé, kicsike mit szeretnél?
- Nem vagyok gyerek! – mondom sértődötten a lekicsinyítő megnevezésre az illető felé fordulva, hogy gyilkolni szándékozó tekintetemet rávessem. Talán még meg is ijedt volna, ha a hatalmas gyomorkorgásom nem kotnyeleskedett volna bele a színészi alakításomba. Szégyenlősen néztem le a földre a hangos, morajló hang miatt.
- Igazad van, nem vagy kicsi. – mondja a másik illető, aki eddig csak némán figyelte az eseményeket. Közben odasétálva hozzám, kedvesen megpacskolja a fejemet. Valószínűleg figyelemfelkeltés akart lenni a másik kezével odanyújtott, gondosan elcsomagolt kevés ételre. Bár ebben a pillanatban én még a macskaeledelt is megettem volna.  – Nem valami sok, de több mint a semmi, edd csak meg. – tette hozzá barátságosan amire, mintha parancs lett volna enni kezdtem. Közben nagy tanulmányozóan vett szemügyre. Kissé idegesítő volt, de mivel ételt adott nem szóltam le emiatt.  – Mi járatban vagy errefelé? – kérdezte kíváncsian.
- Felvételizni akarok az Akadémiára! – felelem kérdésére két falat között. Eleinte megdöbbentettem válaszommal még bizonytalanul össze is néztek.
- Ugyan már ne nevettess. Kizárt, hogy felvegyenek! Még írni se tudsz! Ráadásul még egy kardot se tudnál felemelni, olyan kicsi vagy! – kezdett bele szövegelésébe a másik, aki leszólított. Idegesen néztem rá. Még, hogy nem tudnék felemelni egy vacak katanát! Ha, ezt várják el tőlem, képes vagyok megcsinálni! Nem is vagyok annyira alacsony! Most jobban megnézve őket, mintha valami tanulói egyenruha szerűség lenne rajtuk. Lehet, hogy épp itt tanulnak? o.O
- Nem vagyok gyerek! Különben is tudok írni! Akár a legbonyolultabb fizikai képletet is leírom nektek, ha akarjátok! – mondom egyenesen a fickó képébe, aki sértegetni, mert ismét. Miután megettem a maradék ételt is, csípőmre tettem a kezeimet, majd jól szemügyre vettem őket. – Vigyetek a főnökötökhöz! Jelentkezni akarok! – mondtam nekik fennhordott orral, melyre ők döbbenten néztek: „még is, hogyan várhatnák el ilyesmit tőlük?” arccal. De a határozott, kicsit sem elrendíthetetlen tekintetem miatt, végül is beadták derekukat, mielőtt kisebb gyerekes hisztit hallhattak volna. Elvittek oda, ahol be lehetett iratkozni, majd a felmérés megírása után, ami pozitív eredményekkel végződött, sikeresen bekerülhettem az Akadémiára.

…Akadémiai évek, hogy röpítsük a levegőbe a tantermet?

Az Akadémiára való bekerülésem után, mondhatni egész jó helyzetem volt. IQ-m átlagon felüli, mégsem használtam ki egyszer se és hibákat, hibára halmoztam, bár elsősorban magatartásilag és nem szorgalom terén. Persze a velem született jó tulajdonságokat én soha nem akartam kihasználni és ezt egyértelműen tudtára adtam a tanároknak is. Nem akartam feltűnést kelteni, így elméletből, bármennyire is egyszerű volt, mindig vissza fogtam magam, hogy a tökéletestől távol maradjak, mivel az elméleti részt röhejesen könnyűnek találtam. A mágia terén nem kellet óvatoskodnom, nem nagyon ment, azok elsajátítása, bár elsősorban a tűzzel kapcsolatos támadásokat tudtam megtanulni, melyeket gyakorlatban is nagyon szerettem használni. Lassan, de biztosan a többi kidout is egyre jobban tudtam alkalmazni. Persze az emberi létemből származó kis tűzmániám sem veszett el. Ami a folytonos robbantgatások is tanúsították. Időm nagy részében szerettem régi elfoglaltságomat űzni, amikor még éltem. Új dolgok agyalásán és egyéb hasonlókkal. Legfőképpen a bombákkal foglalkoztam ismét, de a Zanpakutok lelkeivel kapcsolatos dolgok is kiemelt tényezők voltak nálam. De, sajnos részletek híján nem merülhetem bele azok tanulmányozásába, így maradtak a robbanó eszközök. Miután sikerült beszereznem az anyagokat egy bomba elkészítéséhez, úgymond valami projekt címszóval, az iskola egyik termében alkottam.
- Hm… a kérdés, hogy nézzen ki… - motyogom már kicsit álmosan a vázlatrajz újabb példánya fölött gubbasztva, amiért már jócskán csak rám esteledett. – Talán így? – firkálok valamit a lapra. – Nem jó… mint egy elcsicsázott dinamit… ááá! Semmi ötletem. – fejemet fogva dűlök előre a padra kicsit elszenderedve.
~ És mi lenne, ha koponya lenne…? ~ hallottam megszólalni egy hangot a fejemben, bár ekkor nem gondoltam bele részletesen, hogy mégis mi lehetett, vagy ki lehetett. Egyszerűen a fáradtság utóhatásaként tituláltam be. De, az ötletet alkalmazva másnap reggelre a koponya kinézetű bomba már készen hevert előttem.
- Rendben kész! Már csak ki kellene… - fogom meg a veszélyes szerkezetet, de véletlenül kiesik a kezemből, ennek örömére bekapcsolva a robbanó eszközt. Észveszejtő gyorsasággal indultam kifelé a teremből, amely másodpercek lepergése után hatalmas robbanás kíséretében a levegőbe röpítette a szobából. Szerencsére ilyen korán még senki nem tartózkodott az Akadémián. Jómagam pedig apró karcolásokkal megúsztam a dolgot. De, legalább tudtam, hogy a prototípuson mit is kell, majd javítani.

…Ismerkedés belső világommal, avagy ilyen sötét lennék belül?

A reggelem mondhatni igencsak átlagosan kezdődött. Több mint egy hónap telt el a félresikerült kísérletem eredményének hibás használata után, ami miatt már le is róttam a tanárok által kiszabott jókora büntetést. Bár nem a miatt, mert kísérletezgettem, hanem a terem miatt, melyet a levegőbe röpítettem a kísérlet folytán. Így, hogy helyrehozzam a ballépését egy tanárral kellet tartanom az Emberi világba egy hollow elkapása miatt, gyakorlat keretein belül. Ezen küldetéssel fogadtak, ahogy beértem az Akadémiába. Tiltakozni, nem tiltakozhattam ez ellen. Így mennem kellet. Ahogy megnyitották az átjárót, hipp-hopp, Karakurában voltunk. Sereiteiel ellentétben itt este volt és a hely, ahol kikötődtünk igencsak horrorisztikusan nézett ki. Egy sikátorszerűség lehetett, ahova megérkeztünk. A sötét, apró, két ház közötti utca. Csak is az lehetett.
- Itt külön válunk, ha megtalálod, a lidércet ne kezdj vele harcolni! Hanem küldj jelet a tartózkodási helyéről.
- Miért Önnek netán nem kellene az ilyesmit érzékelnie? – néztem értetlenül.
- De, csak a probléma a lidérccel, hogy képes elrejteni jelenlétét. Szóval légy óvatos! – adta ki az információkba, ötvözött parancsot, majd elindult a környék felderítésére. Jómagam sem haboztam, rögtön elindultam. Felugrottam az első villanypóznára, hogy körbefürkésszem felülnézetből a várost, hogy elhatározhassam, melyik irányba lenne célszerű elindulni. Valami belső ösztönből kifolyólag, a hőerőmű felé indultam el. Nem is tudom miért… pedig esküszöm nem robbantgatni akartam! Ahogy odaértem lassú léptekkel felfedező útra indultam, mikor furcsa lidércüvöltés szerű hangot véltem hallani. Az ütő is megállt bennem hirtelen, a vérfagyasztó hang hallatán, de nem volt időm túl sokat habozni az első tárgy mögé bebújtam, melyet elég biztonságosnak véltem és az mögül kukucskáltam ki. A lidérc éppen egy jóízűt lakmározott az esti zsákmányából. Valószínűleg egy lélek lehetett, de ha akartam volna, se tudtam volna már segíteni rajta. Miután feldolgoztam a látottakat, rögtön azon kezdtem agyalni, hogy adhatnám tudtára a tanárnak, hogy hol van a lidérc. De addigra sajnos már késő volt, mert, ahogy hátrább léptem nekiütköztem a búvóhelyet adó dolognak, mely nagy visszhangzó kongással adta a lidérc tudtára, hogy van itt valaki.
- Ki van ott? – kérdezte hátborzongató hangján, közben tekintetével keresve a hang forrását.
- Senki! – feleltem szinte ösztönösen, mire számhoz kaptam a kezeimet, közben magamban szitkozódtam, hogy mégis, hogy lehettem ilyen idióta. Így lebuktatni magam. Ennyi erővel elé állhattam volna, hogy „egyél meg”. Vagy valami hasonló.
- Akkor jó… - motyogta a lidérc, többet nem is törődve velem, amelyre nagyokat néztem. Tényleg bevette volna? De, sajnos ez átmeneti volt. Alig telt el fél perc mire leesett neki, hogy ha nincs itt senki, akkor az, nem válaszolhatott. – Megpróbáltál átverni engem Te mihaszna! – bukkant fel előttem méregtől izzó tekintettel. Életveszélyes csapását épp, hogy megtudtam, úszni egy felületi sérüléssel. Fájlalva bal karomon szerzett vágást néztem a lidércre, majd a búvóhelynek használt tárgyra, amin rögtön kiszúrtam a legszembetűnőbb szöveget: „Robbanás veszély!”. Gúnyosan elmosolyodtam, majd fölálltam.
- Dehogy akartalak! Nem is én mondtam, hanem ő! – mutatok a lidérc mögé, amely tanácstalanul maga mögé néz, hogy mégis ki állhat ott. Ezt a tehetetlen pillanatát kihasználva rögtön elsütöttem kedvenc támadásomat. - Hadou 31: Shakkahou! – magam elé tartva két kezemet egy vörös gömböt indítottam meg a lidérc felé, mely szinte meg se kottyant neki, csak egy apró horzsolást okozott testén. Meg kellett állapítanom, hogy jelenlegi szintemmel ez a lidérc túl nagy falat nekem, így a másik tervemhez kell folyamodnom.
- Te most szórakozol velem? – nézet rám idegesen. – Nincs ott senki! És örülnék, ha nem csikiznél ezekkel a nevetséges támadásokkal. – nevetett fel aljasul, majd nagy monologizációját kihasználva lőttem egy másik lánglabdát a tartály felé, amely azon nyomban berobbant, ahogy érintkezett a tűztámadással.
Bár… nem hittem volna, hogy úgy halok meg ismét, hogy felrobbantom saját magamat. Ez eléggé nosztalgikus

~ Sötét van… hol vagyok… mi ez a hideg…?  ~ Nyitom ki szemeimet, hogy körülnézzek. Nagy meglepetésemre egy ismeretlen helyen találom magamat. Legalábbis az imént még nem itt voltam. De, akkor mi ez a hely? Kis szoba, melyet egy apró gyertya világít meg. Majdnem minden sarokban egy pókháló díszeleg. Emberi csontok és keresztek díszítik a polcokat, illetve a falakat. Emellett jó pár koporsó van a fal mentén felsorakoztatva.
- Mi ez…? Talán… meghaltam… ismét? – ülök fel, fejemet fogva, miután tekintettemmel felmértem a terepet. Ekkor ajtónyikorgásra leszek figyelmes. Ijedten rezzenek össze, egy szót se merek szólni. Mögöttem épp egy koporsó nyitódik ki, ahol két baljóslatú szempár villódzik ki egy ön felettébb nagy vigyorral. Lassan fordulok hátra és a koporsó mélyéről egy ezüsthajú, fekete ruhás, kalapos fickó bontakozik ki.
- Szóval Te lennél az… - szólal meg még mindig vigyorogva. Hallok egy kísértetiesen ismerős hangot, mintha hallottam volna már valahol, de ijedtemben nem sok időt agyaltam ezen.
- Wááá!! – hátrálok villámgyorsan az ellenkező falig. – K… ki vagy te? E… egy zombi? Vagy élőhalott? És mit kerestél a… a koporsóban? Te, hullagyalázó! – hadarom el halálra rémülve az idegentől, rázúdítva kérdéseim sokaságát.
- Egyike se talált… - felelte teljes nyugodtsággal, továbbra is vigyorogva, egyenesen a képembe. Közben lassan közelített felém.  – Én egy Temetkezési vállalkozó vagyok…
- He? – nézek válaszára meglepődve, mire visszhangként csendült fel bennem egy ismerős mondat: „Ha te egyszer kísérletezni kezdesz, akkor elsősorban Temetkezési vállalkozó lehetnél, mintsem kutató!”- mint, akinek megállt az idő, úgy látom és hallom a régmúlt eseményeit.
- Az a mondat megpecsételte egész létezésemet! – állapítottam meg hangosan, fejemet fogva a padlóra nézve, ahogy kapizsgálni kezdtem a lényeget.
- … ez fennkölt volt… - mondta teljes iróniával a hangjában, unott fejjel támaszkodva a szobában elhelyezkedő asztalra, közben böködve egy koponyát. Valószínűleg tudta, hogy épp múltamba tekintettem vissza.
- De, akkor Te lennél a kardom lelke? – nézek kételkedve az emos beütésű alakra.
- Már mondtam… én csak egy Temetkezési vállalkozó vagyok… - válaszára reménytelenül sóhajtottam egyet. De furdalt a kíváncsiság, így nem hagytam abba a kérdezősködést.
- De, miért jelentél meg előttem… nem meghaltam?
- Lehet, hogy azért vagy itt… végül is csak egy Temetkezési vállalkozó vagyok. – vigyorogva nézet felém. Bár ennél átlátszóbb füllentést még életemben nem hallottam.
- Igen… ezt már mondtad… - ebből az alakból semmit sem lehet kiszedni. De, ha ez tényleg a Zanpakutom világa, akkor én még élek? De, akkor vissza kell mennem és legyőzni a lidércet mielőtt még több galibát okozna! – Köszönöm a segítségedet Temetkezési vállalkozó! De, most vissza kell mennem, hogy elintézem a lidércet! – indulok meg a szobán lévő ajtó felé, de ahogy kinyitom, a nagy sötétség fogad odakint. – Mi a szösz? Ilyen sötét lennék belülről? – nézek elképedve a mély sötétségbe és hálát adok magamnak, amiért előbb lenéztem és nem léptem.
- És, ha tudnád milyen sötét… - szólalt meg mögöttem hirtelen, ami miatt kis híján kiestem az ajtón a feneketlen sötét mélységébe.
– Célozgatni akarsz, heh’? Különben is normális vagy? Ne ijesztgess! – fordulok felé. – Hogy tudok visszamenni?! – nem fecsérelem rá drága időmet. Eddig kölcsönösen nem akartunk kapcsolatba lépni egymással. Erre most hirtelen ismerkedni akar egy ilyen fontos ügy közepén? Még mit nem!
- Vissza a valóságba? Arra. – mutat egy koporsó felé. Én is így gondoltam, bár válasza igen meglepett.
- Te most viccelsz velem… - nézek rá leizzadva. Gonosz vigyorát küldte csak válasznak. Elindultam a koporsó felé, majd lenyitottam annak tetejét. Meglepetésemre egy lépcső vezetett le benne a mély sötétségbe. – Mégis mi ez? – nézek a fekete lyukat előidéző hely felé.
- A kiút… - mondta röviden. Kis időre ránéztem, majd ismét a koporsó mélyébe, ekkor egy apró lökést éreztem minek hatására bebillentem a sötét dobozba egy hangos „á” kíséretében. – Remélem, nem felejted el a nevemet… - hallottam utolsó mondatát, melyet talán búcsúnak szánt?

Testemet több helyen fájlalva ébredek fel. Egy magasabb épület tetején vagyok a tanárral, kivel átjöttem Karakurába a lidérc miatt. Épp gyógyítja a robbanás hatása után szerzett komolyabb, égési sérüléseket. Sziszegve próbálok felülni, nincs olyan pont a kezemen, se a lábamon, ami ne fájna.
- Jobb lenne, ha fekve maradnál. Elég súlyosak a sebeid.
- Mi történt a lidérccel…? – tanácsára rá sem hederítve, kényszerítem föl magam ülő helyzetbe. A tanár földre szegezett tekintetéből pedig kitűnően le tudtam olvasni, hogy a robbantós kísérlet valószínűleg rosszul sült el. - Értem… - motyogom rosszkedvűen.
- De a hollow is komoly sérüléseket szerzett. Bár még mindig nem érzékelni jelenlétét, de nem mehetett messzire a sérülésekkel, amit okoztál neki. – meglepetten néztem rá. Ez is több mint a semmi, bár elpusztítani akartam a robbantással, nem csak megkarcolni. Sajnálatos, hogy csak sebeket tudott ejteni rajta, míg én kis híján odasültem. Jellemző… Még be se fejezte a tanár a gyógyításomat mikor a lidérc őrjöngő üvöltését halljuk, majd pillanatok alatt felbukkant az épület tetején, amin eddig tartózkodtunk. Még fel se tudtam dolgozni az érkező jelenlétét, rögtön támadásba lendült. A tanár lökött el a csapás útjából, de majdnem leröpültem az épület tetejéről. Épp, hogy sikerült megkapaszkodom a tető szélében és nem közelebbi ismeretséget kezdeményezni a több méterrel lejjebb elhelyezkedő földdel. A lidérc valószínűleg engem szemelt ki prédájának, amiért ekkora sérüléseket okoztam neki, mivel nem érdekelte a tanár jelenléte, hanem rögtön, üvöltve nekem rontott. Más választást nem látva, engedtem el a tető szélét a zuhanásba belekezdve. Összeszorított szemekkel vártam a becsapódást. Úgy éreztem, mintha a mai napom el lenne átkozva. Már másodszor kerülök halálos helyzetbe.
~ Mégis mit csinálsz?~ hallottam az imént megismert személy hangját a fejemben. Amire döbbentem nyitottam ki résnyire a szemeimet és az oldalamon csüngő zanpakutomra néztem. Nehezen engedelmességre bírva sérült karom egyikét, sikerült megmarkolnom a kard nyelét előrántva tokjából. Magam elé tartva azt. Jó ideig, csak nézem… tudom, hogy mit kellene mondanom. De, valamiért nem jön a nyelvemre a szó. ~ Vagy netán, ilyen gyorsan elfelejtetted volna a nevemet … ?~ a beszédének vége halk motyogás szerű volt, kizárt, hogy értettem volna, de mégis tudat alatt rájöttem, hogy mire kíván utalni ezzel.
- Oshiette kudasai Undertaker, atashi wa anata to waraeru ka? – bököm ki magamból, kicsit határozatlanul, mire a katana a kezemben egy nagy, méretes csontból álló kasza formáját vette fel. Ráadásul a levegőben való zuhanás közben is megálltam épp, hogy pár centire a föld felett. Óvatosan érintve a lábaimmal a talajt, egy erőteljes elrugaszkodás kíséretében kerülök egy magasságba ismételten, az épület tetejével. A lidérc döbbenten nézett rám. Nem számított arra, hogy ki tudom engedni a kardom erejét. A meglepettségét látva gúnyosan elvigyorodtam.
- Szívesen hazavinnélek, kísérleti nyúlnak jobb lennél. De, sajnos nem ez van az előírásokban… Kusekuse, Undertaker! – mondom, minek hatására fekete aura vesz körül engem és újdonsült fegyveremet. Nekem sem kellett több, a kaszát magam felé emelve kezdem el pörgetni, majd engedem el a lidérc felé. Látom, ahogy egész élete lepergett előtte, de a kasza célt téveszt és elröpül mellette. Még életemben nem éreztem ekkora égést. Miért pont most kell szerencsétlenkednem?! Bár csak visszafelé pördülne és eltalálná a Hollowot! A fegyverem rögtön elindul visszafelé egyenest a szörny felé, mintha csak egy bumeráng lenne, aminek alapból is ez lett volna a dolga és a támadásom, elképzelésem alapján sikerrel zárul. Nagyokat pillogtam. Fogalmam sincs, hogy csináltam, de ezt nem árt a közeljövőben gyakorolni. A hollow hangos üvöltéssel hullik a földre, amint a kasza tarkón találja, és lélekrészecskékké materializálódva eltűnik. Elégedetten sétálok a tanár mellé, aki kisebb sérülésekkel megúszta a lidérccel való találkozást, bár az ütés melyet bevitt neki a hollow, az eszméletét vesztette miatta így nem tudott besegíteni. Bár egy ilyen sérülésekkel teli lidérccel még egy kezdő is simán végezne. A tanár fejét fogva ül fel, ahova a méretes ütést kapta.
- Mi történt? – meglepetten nézet a kezemben tartott kaszára.
- Áh… semmi érdekes. Sikerült hatástalanítani a lidércet. – mutatok a szörny hűlt helyére.
- Whá’ mégis mit csináltál? – kapott szörnyülködve a fejéhez.
- Heh? Milyen kérdés ez megöltem természetesen. Nem azt kellett volna?
- Elsősorban be kellet volna gyűjteni a kutató csoportnak… - hajtotta le a fejét. Na, ez vicces. Erről is informálhatott volna…
- Ez most vicc ugye…? – nézek elsötétült tekintettel mérgemben. Végül is lejelentettük a Lelkek világának a történteket, majd fél győzelemként elkönyvelve térünk vissza az Akadémiára.

Utolsó felvonás…

Az égési sérülések, melyeket a robbanás közben szereztem sajnos nem lehetett teljesen rendbe hozni. Így nyoma valószínűleg megmarad. Ennek elrejtésének érdekében kötéseket használtam fel. Bár így jobban hasonlítottam egy múmiához, de ez van. Az Akadémia egyik hátsó szertárában, titokban végeztem többféle kutatást a régebbi események meg nem ismétlése érdekében. Ezeknek egyik végterméke lett a testemből kijövő csontláncok, melyek végére az általam kitalált Koponya kinézetű bomba és a Zanpakutom kapcsolódott. Emellett az Emberi világban lesérült szememmel kapcsolatban is végeztem őrült kutatásokat, de csak egy szerkezetet tudtam összebarkácsolni, mely segített az érzékelésben, emellett adattárolónak is használható volt. Pluszba még Zanpakutom különleges technikáit is el tudtam sajátítani. Az Akadémiai vizsgákat sikeresen le tudtam tenni, majd elvégzése után kaptam meg a papírt, hogy melyik osztagba osztottak…

Oldalak: [1]