Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Amatsuji Shinobu

Oldalak: [1] 2 3
1
11. osztag / Re:Kapitányi Iroda
« Dátum: 2018. Ápr. 22, 16:28:32 »
Szolgálatra jelentkezem!

Gyorsabban csapkodtam földhöz a bot végét, mint szerettem volna. A felverődő portól hatalmasat tüsszentettem. Kicsikét meglepetten dörgöltem az orromat. Nem a munkám gyümölcse okozott riadalmat, hanem Natsuki san kérdése. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki. Őt sem szerettem volna elkeseríteni azzal, felhívom rá a figyelmet, miért tanult kidou-t, vagy mi van az említett Naoki san-nal. Arra pedig egyenesen talpra szökkenve emeltem fel a kezeimet, hogy újabb maradakat idézne.
- Ne-ne-nem szükséges, Natsuki san! – Alig fejeztem be a kifakadásomat döbbentem rá, nem fogalmaztam valami szépen. - Úgy értem, hogy nagyon szívesen megnézném, de nem szükséges! Nem a varázslat vége miatt kesereg… - Pillanatra eszembe jutott, használhatnám kifogásnak, aztán rádöbbentem, becsapnám vele szegény Natsuki san-t. Arra tanítottak mindig legyek őszinte. -…egyszerűen nem akartam túlságosan örömködni, mert eszembe jutott, amit mondtál! Miért tanulsz! – Hadonásztam kézzel-lábbal, mintha bármit segítene a gondolataim áttuszkolásában.
- Szerintem nagyon szép dolog, érte vágtál bele! Biztos sokat fogsz neki segíteni! Tudod, mit tanultam a cirkuszban? – Húztam ki magam nagyon büszkén. - Néha egy őszinte mosoly, vagy felhőtlen jókedv a legjobb gyógyír! Én már jobban is vagyok! - Tapogattam körbe magam elmélyülten. Előbb az arcomat, karjaimat, mellkasomat, miközben lomhán emelgettem a lábaimat. Szándékosan színpadiasra vettem a formát. Engem mindig megnevettetett. A bohócok fantasztikusan tudták használni a testüket! Néha gyakoroltam velük, bár az ő tehetségüktől messze álltam.
Még kicsikét a szerepben maradtam, amikor a kezembe kaptam egy kis édességet. Annak ellenére sem zökkentem ki teljesen a shunpo nevezetű technikával rendesen meglepett Aikawa taichou san. A nyomolvasásból kézre pattantam és lelkesen integettem az elfutó Natsuki san után. Észlelve, nem éppen a lábaimon tartózkodom, gyorsan talpra szökkentem, ám ekkor újra a szőke kislány termett előttem. Kezembe nyomott egy dobozkát, majd eltűnt. Nagy szemekkel pislogtam utána.
Segítség gyanánt taichou san-ra néztem, aki beavatott ez egy kis figyelmesség, ne legyek rosszkedvű. Széles mosollyal dobtam fel néhányszor, mielőtt eltettem az egyik kicsike zsákba, véletlen se veszítsem el. Utána, igyekeztem komolyságot erőltetni magamra és a feladatomra koncentrálni: tanulni! Követtem taichou san-t az egyik üres edzőterembe. Nem válaszoltam a kérdésére. Azt hiszem a csillogó szemeim és izgatott pattogásom egyértelműen a tudomására adta, szívesen fogadom a segítséget.
A teremben, szigorúan a cipőm levétele, majd köszöntés letudtával huppantam földre. Törökülésben fészkelődtem, vajon miket fog mondani taichou san. Az elhangzó magyarázatra, hogy ennek a mozgásnak bizony a lélekenergia, pontosabban annak kezelése a kulcsa, csak kissé felszisszentem. Kínosan vakartam meg a tarkómat, hiszen ebben sem jeleskedtem. A mozgással kapcsolatosan, azonban még akadt észrevételem.
- Szabad kérdeznem? – Tartottam fel a kezemet. - Azt mondta taichou san, hogy nagyon gyorsan lép! Az előbb még se láttam nyomokat a földön! Ebben az állapotban nincs súlya a testnek? Ott van, például a futás! Minél jobban gyorsulsz, annál határozottabb és szabályosabb lábnyomokat hagysz magad után! Ha jól értettem, amit taichou san mondott, akkor itt is sebességben gyorsul a test. Akkor, hol a nyom? – Döntöttem oldalra a fejemet. Tisztában voltam vele, hogy a mai lecke szempontjából teljesen lényegtelen pontot ragadtam ki. Még is, érdekelt ez a mozgás! Ugyan, mi lehet az oka, hogy ennyire gyors, még sincs látható eredménye!
Szorgalmasan kerestem a magyarázatot, de érkezett újabb kérdés, amire eltátott szájjal dőltem a fejem után. Kevés hiányzott felboruljak a szőnyegen. Még épp időben támasztottam le a kezemet, hogy úgy látszódjon, csak rádőltem. A csodálatos közjátékom ellenére, azért töprengtem a megfejtésen. Egyértelmű lett volna, ha feketét mondok, hiszen Anya mindig ilyen színnel vont körbe. Viszont az árnyék is többnyire fekete, vagyis lehet ez pusztán a képesség színe.
- Szokott ugyanolyan színű lenni a képesség, mint a lélekenergia? – Kimondva a kérdést, elég egyértelműnek látszódott a válasz. Vissza már nem vonhattam, ezért folytattam a gondolkozást. - Ne-nem igazán tudom, Aikawa taichou san. – Ráztam meg a fejemet, miközben enyhén lehorgasztottam. Szégyelltem magam, azonban a lehetőség menten jobb kedvre derített. Ott volt az esély, hogy magam lássam meg! Izgatottan idéztem vissza taichou san minden egyes szavát. Azt állította, hogy mélyedjek el önmagamban, mármint a feltérképezésemben. Nem pontosan értettem ezt miként kell kiviteleznem. Addig tökéletesen működött, teljesen belelazuljak a törökülésbe. Utána már akadtak problémáim. A mellkasomat kezdtem elmélyülten bámulni. Próbáltam követni, amit Aikawa taichou san mondott. Az állítása szerint a vérkeringés mellett futott. A szépséges keringési rendszerem középpontja, pedig a szívem, ezért, pontosabban magam sem tudom miért, ott kerestem a lélekenergiám színét. Nem tudtam, mit vártam. Ha elég kitartóan nézem, majd röntgenlátásom lesz és kirajzolódik előttem?
- Hogy kéne rájönnöm a színére? – Pillantottam fel megadóan. Az érkező kérdésre, milyennek tudnám elképzelni, vagy milyennek hinném, egyszerűen megvakartam a fejem tetejét. - Fekete. – Vágtam rá határozottan. - Anya mindig fekete anyagként jelenik meg körülöttem. – Mutogattam a kezemmel a légnemű, kissé füstre emlékeztető árnyék alakot, ahogy úszik a levegőben.
Válasz gyanánt azt kaptam, hogy akkor próbáljak erre a színre fókuszálni. Elszántan bólintottam és visszatértem a mellkasom szuggerálásához. Az eredmény, több mint kiábrándító volt, mert semmi sem történt.
- Mit is kéne csinálnom, Aikawa taichou san? Nem értem ezt a magamba nézést! – Mutattam a mellkasomra körkörös mozdulatokkal. Kételkedtem benne, úgy működne, mint egy filmekben látott képesség. Sokat mondogatom és képzelgek, akkor elszíneződik bőrömön azaz ér, vagyis energia hálózat. Arra is nehéz volt koncentrálni, amiről nem pontosan tudtam, hogyan is festene. Másképpen kellett ehhez a feladathoz hozzálátnom, viszont nem igazán értettem, merre induljak.
Feszülten figyeltem taichou san-t. Ki akartam próbálni az elhangzottakat, azonban olyan meglepetés ért, amitől hatalmasat ugrottam. Levegőben szaltózva húztam fel a lábaimat. Szégyenszemre védtem a bőrömet, miközben pont az ellenkezője a dolgom, immár kétszeresen is! Mindezek tetejében, támadás sem ért. Az előbbi riadalmam oka, pusztán egy terembe belépő testőrtársam volt.
- Elnézését kérem a zavarásért! Shinobu san-t látni kívánja az édesapja! – Aggodalmasan rohantam az ajtóhoz. Még mielőtt kifutottam volna észbe kaptam. Gyorsan befékeztem, hiszen Aikawa taichou san-tól nem kaptam még engedélyt a távozásra.
- Bo-bocsánat! Elmehetek, Aikawa taichou san? – Hajoltam meg a térdeimet nem kímélve. A válaszra hálásan csaptam össze a tenyereimet. - Nagyon köszönöm! Az engedélyt, gyakorlást és mindent! – Pattogtam félig az ajtón kívülről. Szívesen maradtam volna még, mert izgalmas dolgokat mutatott taichou san, de valami történhetett, ha apa egyenesen az egyik testőrt küldte utánam. Legalábbis remélem, hogy nem a kifogás vagyok, mert szeretne ellógni valamerre.

*Köszönöm a játékot! *-*

2
11. osztag / Re:Edzőtermek
« Dátum: 2018. Ápr. 14, 21:08:00 »
Pengeélen
Edzés Aikawa taichou san-nal*-*

A tánc, ritmus, ellenfél körbe táncolásáról valamiért a boksz jutott az eszembe. Abból is a klasszikus, angol küzdőforma, amire szigorú kézfeltartással kísért sasszézás, szökdécselés volt jellemző. Fel sem tűnt hirtelen a gondolataim alátámasztásaként gyakorlati bemutatót tartok. Ökölbe szorított kezekkel szökkentem jobb-balra, előre-hátra Aikawa taichou san körül. Arra is ügyeltem, pontosan olyan legyek, mint a régi néma filmekben. Szögegyenes tartás, szigorúan mellkas elé tartott, körkörösen mozgatott karok. Emlékszem mennyit mosolyogtam ezen, míg saját bőrömön nem tapasztaltam, micsoda hihetetlen komoly lábmunkát, állóképességet és reflexeket igényelt. Még a cirkuszban Alexei mutatta meg nekem, miért ne viccelődjek vele. Az állóképességem, rugalmasságom és pusztakezes tudásom semmit sem ért. Könnyedén kijátszott, mert összezavart a hirtelen ritmus és irányváltásaival, vagy a karjai állandó járásával. Nem tudtam kiszámolni, pontosan mikor fog támadni, nem, hogy honnan.
- Oh, elnézést! – Ráztam le a végtagjaimat, még se ugrabugráljak taichou san körül, amikor épp nekem próbál segíteni. - Boksz! I-i-ismeri, taichou san? – Emeltem arcom elé az ökleimet és pofoztam néhányat a levegőbe. - A harc és tánc kapcsolatáról ez ugrott be! A cirkuszban tanított rá az egyik artista társam, Alexei. – Mutattam be néhány villámgyors lábváltást és helyben szökdécselést.
- Most? – Felvillanyozott taichou san kérése, mutassam be neki*. Boldogan ütöttem össze az ökleimet. Végre valaki ismerte, hacsak névlegesen is! Ebben a világban, sok modern eszköz és fiatal(nak látszó) halálisten ellenére, gyakran nem értettem szót az itteniekkel. Sokszor megesett nagy szemekkel néztek rám, éppen miféle furcsaságról beszélek, vagy mi lelt engem kötélen sétálgatok.
- Mutatom az alapállást! – Álltam be taichou san mellé. Bal lábbal előre léptem. Nagyjából váll szélesség volt közöttük. Enyhén rogyasztottam a térdeket, majd az arcom elé emeltem a két öklömet. – Mozgása egyszerű, de annál fárasztóbb! – Váltott lábakkal pattogtam előre hátra és oldalra egyaránt. - Ugrálókötelezett már, taichou san? – Helyeslően bólogattam a válaszára, hogy már Natsuki san-nal kipróbálta.** - Remekül lehet vele a lábmunkát fejleszteni! A gyorsaság a lényeg! Nem kell magasra, vagy messzire jutni a szökdécseléssel. – Ugráltam kitartóan magyarázás közben. - A lábak lényege, hogy összezavarja az ellenfelet és elvonja a figyelmét. Ne tudja honnan és mikor érkezik ütés! A tempót is lehet váltani, hogy arról se legyen fogalma gyors, vagy lassú öklössel találkozik. – Nyújtottam ki egyenesen előre a bal kezemet előbb lassan, majd váratlan tempóváltással gyorsan. - Bal egyenes! – Ugyanezt megismételtem a jobbal. - Jobb egyenes! – Utána következett mindkét kézzel a felütés és gyomorsorozás. - Ezeket szabadon lehet kombinálni. – Engedtem le a karjaimat pattogás közben. - Ez tilos! Nyílt felhívás ütésre! Provokálásnak jó, de nem ajánlott! A boksz lényege, hogy védjük a fejünk és testünk. – Mutattam be az arcok elé tartott ökleimet, majd az arcom és mellkasom elé húzott alkarjaimat. Nem volt bonyolult. Az ütések egyszerűek. Nehezét a ritmusváltások és állandó mozgás nehezítette. Cseppet sem egyszerű folyamatos tempóváltások mellett, hirtelen befékezni és erőből ütni, méghozzá úgy, tiszta találat legyen.
Némileg váratlanul ért taichou san kérdése a bemutatómat követően. Arról érdeklődött, ha az ellenfél még is rúg, hogyan tudok védekezni.*** A boksz keretei között sehogy. Később, azonban született erre egy harcművészeti stílus.
- Kick boksz! – Emeltem fel a térdem. - A boksz változata. Ebben a lábakat rúgásra és védekezésre egyaránt használják. – Abba most nem folytam bele, pontosan mik a szabályok erre vonatkozóan. Főleg, hogy taichou san következő észrevételére koncentráltam.**** Kipróbáltam, mielőtt válaszoltam. Előre-hátraugráltam. Találomra megemeltem az egyik lábamat, ezzel megakasztva a mozgásomat. Örömmel tapasztaltam, hogy teljesen stabil maradtam. Széles mosollyal mutattam az eredményt taichou san-nak.
- Muszáj teljesen stabilnak lennem, különben beleesek az ütésbe! Oda az ereje és könnyen én kaphatok maflást. – Vágtam fancsali képet. Szinte éreztem a zsibongó államat. Akadtak rá példák a múltban. Sokszor túlságosan izgága voltam és kibillentettem saját magam az egyensúlyból. Könnyű célpont voltam minden ellenfelemnek. A saját káromból tanultam. Azóta jobban figyeltem a balanszomra.
Nem akartam teljesen elvonni Aikawa taichou san figyelmét, ezért gyorsan féket tettem az izgága lábaimra. Befejeztem a pattogást és hátam mögött összekulcsolt kezekkel jeleztem, nem zavarom tovább az edzést, folytassa az egyensúly magyarázását, ha már közben sikerült erre is kíváncsiskodnom. Ténylegesen érdekelt, miben különbözhet a sima mozgástól, pusztakezes harctól ez a fajta stabilitás.
- Tanultam! – Bólintottam lelkesen. A munkám, szakmám, inkább eddigi életem szerves részét képezte, bármilyen testtartásban, bármilyen kicsi felületen, de képes legyek megtartani az egyensúlyomat. Apa is azt tanította, hogy ez nagyon fontos a harcművészetekben. Eddig tökéletesen értettem, viszont a fegyverekről nem akadt elképzelésem. Elvégre az artista és pusztakezes harcos kezében nincs plusz tárgy. Teljesen más volt zsonglőrködés közben egyensúlyozni, mint nélküle. Plusz súlyt jelentett a három buzogány. Sokkal nagyobb mértékű koncentrációt és energia elosztást igényelt megmaradni velük a labdán, vagy éppen mozogni dobálásuk közben. Nem volt elég a figyelmemet megosztani a testemben is szét kellett osztanom az energiákat, hogy véletlen se kerüljön jobb, vagy baloldalra több erő. Tökéletes mérleghinta próbák voltak. Ez alapján igyekeztem átgondolni, mi lehet a találkozási pont az összes fajta mozgásban, amihez eddig volt szerencsém, hátha rájövök a dolog nyitjára.
Elmélyedtem a tapasztalataim felidézésében. Arra kerestem a gyakorlati emléket, amit taichou san mondott. Az energia visszavezetést teljesen más közegben használtam korábban. Trapézon, ugró asztalon, trambulinon épp az ellenkezőjére törekedtünk. Egymást segítettük, de azt hiszem értettem az egymásra gyakorolt hatást. Lényegében, amikor valakit emeltünk, tartottunk, elkaptunk ugyanúgy át kellett vennünk az ő mozgását és balanszozni a saját egyensúlyunkkal.
- Arra gondol taichou san, hogy felfogjuk az ő mozgás energiáját és a lábunkba vezetjük, vagy épp visszaadjuk?  – Pislogtam nagy szemekkel. - Amikor többen dolgozunk együtt… - Nem akartam belemenni a részletek magyarázásába. - Vegyük azt, ketten! Egyik a tartó, másik a mozgó artista. Ilyenkor a tartó feladata, hogy akkor se billenjen ki az egyensúlyából, ha a társa hibázik és nem pontos a landolása. Lényegében elnyeli a másik energiáját és visszalendíti vele a levegőbe. Fontos a fizikum, de még inkább az időzítés, stabilitás, tartás és dinamika. – Beálltam vállszéles terpeszbe. Egyenes háttal beleültem az állásba és a kezeimet fellendítettem, hogy mutassam is, mire célzok. A mozdulat alatt kezdtem értelmezni, miről beszélgettünk eddig taichou san-nal. Ismertem, gyakoroltam, tudtam ezt az energia visszavezetést és elnyelést. Egyszerűen a tárgy miatt nem mozgattam úgy a testem, mint szoktam. Bátran mondhattam, megijedtem az újdonságtól, vagyis annyira idegennek éreztem, nem építettem be a saját mozgásomba.
- Tudom hol a baj! – Ugrottam egyet magam előtt összecsapott tenyerekkel. - Nem épült még bele a mozgásomba! Mármint, hogy fejből csinálom, nem érzésből! – Kocogtattam meg a halántékomat széles mosollyal. Valahogy be kellett építenem a mozgásomba. Tökéletesen érthető gyakorlással, de még valami hiányzott. Nem éreztem rá igazán mindarra, amiről beszélgettünk. Nem is bántam, hogy taichou san kért, gyakoroljam rajta az egyensúlyból kibillentést.
Hatalmas lelkesedéssel estem neki a feladatnak, bár villámgyorsan komoly problémákba ütköztem. Az első próbálkozásnál erőből feszültem taichou san-nak, de meg sem érezte a próbálkozásomat, pedig rendesen vörösödött a fejem. Utána megpróbáltam lendületből, aminek az lett a következménye lepattantam róla. Én vesztettem el az egyensúlyomat, ami egyáltalán nem volt rendben. Vettem egy mély levegőt, ne kapkodjak! Egészen idáig a stabilitásról beszélgettünk és az erő el, vagy visszavezetéséről! Sürgősen el kellett felejtenem faltörő kosként esek neki taichou san-nak.
Leráztam a vállaimat, ugrottam néhányat, aztán felvettem egy stabil, biztos állást. Odatartottam a tenyereimet taichou san vállaihoz. Masszív talpakon álltam. Nem imbolyogtam, nem feszült egyetlen izmom sem. Ebben a helyzetben már bátrabban neki támaszkodtam taichou san-nak. Idáig remekül meg voltam. A probléma szó szerint előttem tornyosult. Ugyanezt a stabilitást érzékeltem magam előtt. Biztos voltam benne, ha taichou san vállára támaszkodnék, még kezen is tudnék rajta állni. Lenyűgözött ez a felismerés, de gyorsan kiráztam a gondolataim közül. Nem ez volt a feladat lényege! A lényeg, amire egyelőre nem találtam választ. Morfondíroztam, barátkoztam a helyzettel, majd a kínos ácsorgást megtörtem a kérdésemmel.
- Nem értem a hogyant, taichou san. – Horgasztottam le a fejemet. - Ebből a helyzetből, miként kéne elnyelnem taichou san energiáját? – A magyarázat teljesen logikusan hangzott, de továbbra sem értettem ezt miként tapogathatom ki. - Ho-hogyan keressem, taichou san? – Mozgás közben egyértelmű, hiszen akkor izomcsoportok dolgoznak, amit lehet látni, vagy érintés útján észlelni, de teljesen nyugodt testen ezt kitapogatni, szinte lehetetlen. Még szerencse taichou san felvilágosított, hogy nem is erre van szükség. Arról beszélt, hogy próbáljam elérni, ki kelljen lépnie a jelenlegi stabil állásából.*****
- Áh! Tehát, próbáljam taichou-t kimozdítani! – Ütöttem a homlokomra. Benne volt a feladatban a megoldás! Szégyelltem nem esett le magamtól. - Akkor jól értettem, hogy mozgassam taichou-t, de ne erőből és akkor lökjem, amikor érzem, súlypontot próbál váltani? – Eddigi csúfos szöveg értelmezésem fényében, biztosabbnak láttam, ha rákérdezek. Azok után estem újra a gyakorlásnak, taichou san rábólintott a gyakorlat leírásomra. Az előbbiekhez mérten tartottam vállának a tenyereimet. Finoman, majd egyre gyorsabban mozgattam a vállait előre, hátra, egyik, majd másik oldalra. Nem engedtem el taichou san-t, hanem kutattam a teste visszajelzései után.
Annyira belemerültem a mozgatásba, szokásomhoz híven én billentem ki. Lábujjhegyen kellett pipiskednem, ne essek rá taichou san-ra. Ezt a remekbe szabott balett piruettemet pedig még jó néhányszor megismételtem, mire eljutottam addig, hogy nem lepattantam taichou san testének válaszreakciójáról, hanem átvettem. Azzal viszont megint csak az lett a baj, hogy engem késztetett hátra lépésre. Nem igazán jutottam ennél közelebb a feladat megoldásához, valószínűleg emiatt kérte taichou san cseréljünk.
Elszenvedni egyszerűbb volt a mozgatást. Könnyedén követtem taichou san mozgatását, vagy korrigáltam saját magam azzal, hogy fél lábra, vagy sarokra, lábujjhegyre álltam. Sokszor ráztam meg a fejemet, mert tudtam, nem ez a feladat. Újra és újra emlékeztettem magamat, ne ellenkezzek, hanem lépjek hátra, amikor már túl nagy a testemben felgyűlő feszültség. Elvégre, tökéletesen érzékeltem azt a pontot, nem bírom tartani az addigi egyensúlypontomat. A rossz beidegződések viszont rávettek korrigáljak. Hiába tudtam, mit kéne tennem, egyszerűen reflexből ellentartottam.
Többszöri nekifutás után, végül arra kért taichou san rekesszük be a feladatot. Elkeseredtem, mert nem sikerült teljesítenem a kérését. Értettem, tudtam és éreztem, amiről beszéltünk. Egyszerűen a testem nem úgy reagált, ahogy akartam. Ez picikét dühített.
- Nagyon köszönöm az edzést, Aikawa taichou san! – Húztam ki magam, majd fejeltem le a térdeimet. Nem hagyott nyugodni ez a feladat. Ezen a ponton nem akartam félbe hagyni. Közel jártam a megfejtéshez! - Kérhetek házi feladatot, taichou san? Szeretném tovább gyakorolni! – Hajoltam meg újra, továbbra sem kímélve a térdeimet.

(click to show/hide)

3
Lélektovábbképző Akadémia / Re:Edzőterem
« Dátum: 2018. Ápr. 07, 23:50:05 »
Kard ki kard!
Nyílt edzés az Akadémián
(click to show/hide)

Nagyon izgatott voltam! Sosem volt lehetőségem belépni az Akadémia épületébe! Futólag láttam. Néhányszor keresztül sétáltam rajta, amikor elkísértem apát. Viszont a diákokkal még sosem találkoztam. Időt sem töltöttem velük. Azt sem tudtam, hogy történik a tanítás, ezért utána kérdeztem. Otthon Akira kun és Youko san válaszolgattak nekem. Nagyon türelmesen elmagyaráztak mindent, még Fujiwara san-t is áthívták, aki nem régen fejezte be a tanuló éveit. Segítettek jobban megismerjem a működését! A biztonság kedvéért, cseppet sem azért, mert nem bíztam volna a szavukban, még apát és Aikawa taichou san-t is megkérdeztem néhány részlettel kapcsolatosan. Igaz, taichou san hamar eltérítette a figyelmemet. Akkor említette, pontosabban kérdezte meg tőlem, lenne kedvem részt venni az Akadémián tartott zanjutsu edzésén. Teljesen felcsigázott a lehetőség! Találkozhatok diákokkal és az épületben vehetek részt órán! Hihetetlen jól hangzott! Annyira bezsongtam, efelejtettem pár dolognak utána kérdezni.
A figyelmetlenségemet, ahogy lehetett igyekeztem helyre hozni. Összeszedtem minden kérdésemet és Aikawa taichou san elé álltam. Kezdésnek elbizonytalanodtam, mit illene viselnem. Szolgálatban engedélyezte a testőr egyenruhámban lehessek, de eszembe jutott, ezen az edzésen az osztagomat fogom képviselni, tehát a shinigami egyenruhát kéne felvennem. Taichou san egyet értett velem, így nem éreztem tehernek a kérését, inkább megkönnyebbültem, nem fogok semmi illetlenséget tenni. A viseletet követően, előhozakodtam a személyes kérésemmel. Tudtam, hogy külön engedély nélkül nem viselhetjük a lélekölő kardunkat és Akira kun megerősített benne, ugyanez a szabály vonatkozik az Akadémia területére is. Cseppet sem esett nehezemre teljesíteni, sőt kérni szerettem volna, had maradhasson otthon Anya. Bizonytalan voltam a fogásában, hát még a használatában. Nem szerettem volna, bárkinek baja essen, mert kirántom a tokjából. Mázsás kő esett le a mellkasomról, amikor Aikawa taichou san erre is áldását adta. Hálásan hajlogtam – fejelgettem a földet -, majd rohantam a dolgomra. Nem akartam tovább feltartani és muszáj volt valamit csinálnom. Terhek nélkül, maradt a testemet szétvető izgatottság, ami nem hagyott nyugton.
Felpörgött állapotom, cseppet sem csillapodott. Az edzés napján, kész izgága békaként toporogtam, míg Aikawa san-ra vártam. Arra kért, ha már ugyanazt az osztagot képviselem, vele menjek. Teljesen érthető volt a kérése, csak, ne lett volna ellenségem az óra. Alig bírtam magammal, míg elindultunk. Fülig érő szájjal szökdécseltem mellette, egészen az Akadémia területéig. A kaput elérve kihúztam magam. Még se egy mozgáskényszeres gyerekként pattogjak be az épületbe.
Pusztán sejtettem, merre kéne haladni, ezért taichou san-ra bíztam a vezetést, illetve az elénk érkező tanárra. Csendesen lépkedtem utánuk, bár a figyelmemet lekötötte a bámészkodás. Körbe lestem, míg tehettem. A hatalmas teremhez érve, már eltátott szájjal vigyorogtam. Hatalmas belmagasság és egybefüggő szőnyeg borította a földet. Kedvem lett volna dupla hátra szaltóval keresztül szelni, de szerencsére a bent tolongó diákok megakadályoztak benne. Nagy levegőt vettem és égnek emeltem karjaimat. Lábujjhegyen pipiskedve tettem előrefelé néhány lépést. Lejjebb akartam tuszkolni a vérnyomásom. Nem lett volna szép, ha gőzmozdonyként szuszogok, mert szétvet az adrenalin. Setsuna sama megmondta, hogy nyugodtnak, türelmesnek kell lennem. Piszok nehéz volt, de igyekeztem tartani hozzá magam. Elterelésként a légzésemre figyeltem és csendesen nyújtottam a tagjaimat, míg beálltam a diákok közé. Eszemben sem volt előre állni, vagy szélre, vagy hátra. Ott telepedtem le, ahol elég nagy lyuk árválkodott.
Kicsikét zavaró volt, miért néznek a diákok. Ekkora figyelmet sose kaptam itt, de már hozzá voltam szokva. Folytattam a bemelegítést, míg Aikawa taichou meg nem szólalt. Akkor rögtön kihúztam magamat. Feszülten füleltem minden szavára és indultam rögtön a terem széléhez, ahogy kérte. Kicsit megelőztem a tanácstalanabbul kószáló diákokat. Nekem nem volt kérdéses, teszem, amit kért. Ráadásul türelmetlenül vártam, mi fog következni. Nem akartam szöszöléssel húzni az időt!
A felém tartott törlő ruhákat lelkes hajlással – térd megfejelése – vettem el és szökkentem a helyemre. Összeszűkült szemekkel néztem, mire készül. Rögtön felderült az arcom, amikor rádöbbentem ez az alaplépés, amit ő is, Setsuna sama és Meiou sama-ék is tanítottak nekem! Emlékeztem rá, hogy mindannyian mondták ez a mozgás alapja. Azóta próbáltam gyakorolni, bár sokat küzdöttem vele. Ugyanabba a hibába futottam. Nem figyeltem magamra, egyszerűen lábujjhegyen jártam. Most sem tettem másképpen. A törlő ruhákat magam elé tettem és rájuk pattantam. Lendületesen megindultam volna a jobb…bal…jobb? Kétségbe esetten néztem taichou san-ra, aki szinte érezte a bizonytalanságomat. Rögtön mutatta a lábával, hogy a jobbat tegyem előre. Hálás mosollyal követtem le a mozdulatát. Előre toltam a jobb lábamat, aztán megindultam. Annyira ügyeltem a lábaim közötti távolság centiméterre pontos tartására, mármint, ha rendesen láttam volna. A hakama hihetetlen bosszantó viselet, még mindig. Nem elég, hogy akadályozza a lábaimat, még takarta is a kilátásomat. Kénytelen voltam kitapasztalni, körülbelül mit érzek egy-egy ugyanakkora lépés között. Figyeltem az izmaimra, inaimra és a szoknyanadrágra. Mennyit és hogy takar ki a lábaimból, illetve mennyire, vagy hol feszül meg a vászon. Ezek mind fontos információk, bár láthatóan senki sem értette, mit próbálgatok támadó állásban.
Nagyjából a második körre már ráéreztem a lépéstávolságra, ezért rátértem a lábfejem lesésére, ami annyit eredményezett, hogy enyhén előre, aztán hátra dőltem. A szoknya miatt meg kellett kerülnöm az anyag takarását. A hajlongásom miatt, teljesen elfelejtkeztem a visszatérő hibámról. A harmadik kört kezdtem, amikor Aikawa taichou san jött mellém. Jelezte, hogy nem jól lépkedek, amire rögtön bocsánat kérően hajoltam meg. Sejtettem mi lehet a probléma, de örültem meg is mutatta a mozdulatot. Próbáltam memorizálni annak ellenére sokszor láttam. Azok alapján próbáltam meg és pislogtam hátra, rendben lesz, vagy még mindig rosszul csinálom. Erre kaptam válaszként, hogy keressem az egyensúlyomat. Akkor lesz a legjobb, ha teljesen biztos a tartásom, vagyis nem ingok meg. Ez picikét feladta a leckét, mert ezzel eddig sem volt problémám.
A negyedik körben már kísérleteztem, de valami hiányzott. Lopva a többiek felé pillantottam, majd megtorpantam. Az egyik ügyesen haladó diákot figyeltem. Ekkor ugrott be a sífutás! A mozdulat nagyjából erre emlékeztett, csak a léc hiányzott a lábamról. Nem bántam, mert azt a mozgást ismertem és nem egyszer gyakoroltam. Próbáltam leutánozni azt a tyotyogó mozgást és hozzá a csúsztatást a léccel. Nem tudtam, hogy mennyire sikerült, de az utolsó kört, teljesen ennek megfelelően csináltam.
Sok tanakodás miatt viszonylag sokára végeztem, ami nem akadályozott meg benne, hogy sajtkukacként szökdécseljek egyik lábamról a másikra. Nem akartam letapadjanak az izmaim. Nincs rosszabb a merevedés okozta sérülésnél edzés közben. Minimalizáltam a lehetőségét, amennyire tudtam. Akkor sem maradtam veszteg Aikawa taichou san kezembe adott egy japán kardra teljesen hasonlító boken-t. Eszembe jutott, mit tanultam Setsuna sama-tól, legalábbis nagyjából. Komoly fejtörést okozott pontosan visszaidéznem, hogyan is kell a nyuszi füllel felkötni az oldalamra.
Kinyújtott nyelvvel erősítettem fel az övemre. Szorgalmasan gyakoroltam, még Akira kun is segített nekem. Nem gondoltam a tengerészcsomózás hasznos lehet, amit a trapéz kötelek rögzítésére használtam. Kipróbáltam egyet és Akira kun azt mondta nem rossz megoldás, nyugodtan alkalmazzam, ha ez kényelmesebb. Hallgattam rá és reméltem, hogy nem fog rám megharagudni taichou san és Setsuna sama.
Az ügyeskedésem alatt, füleltem arra, amit taichou san mondott. A szamurájok és kardjuk kapcsolatáról mesélt. Eszembe jutott, hogy még mindig nem kérdeztem rá, mit kéne csinálnom Anya-val. Ellestem néhány trükköt a késdobálóktól, de Anya még sem átlagos fegyver. Biztos kellett a speciális ápolás. Be is véstem a fejembe, el ne menjek a nélkül, hogy rákérdezek taichou san-nál.
Ennél a pontnál értünk el a következő feladathoz, ami a kardrántás volt. Csettintettem egyet a levegőbe, mert erre tökéletesen emlékeztem! Legalábbis úgy hittem. Még nagyon nem ment profi módon, pedig gyakoroltam. Direkt kértem Youko san-tól hozzá fakardot. Ettől még nem ment egyszerűen. Valamiért azok után, hogy a hüvelykujjam a keresztvasra fektettem minden nyögvenyelőssé vált. Többször megjegyezte Youko san, hogy belefekszem a mozdulatba. Nem csak karból, hanem törzsből mozgok előre-hátra, pont ellentétesen a karommal. Pedig emlékeztem, nincs szükség lendületre, mert nem erőből kell húzni. Viszont, amikor figyeltem a tartásomra egyszerűen megakadtam a mozdulatban. Ezeket a szarvas hibákat, pedig állandóan ismételtem. Ma is bemutattam mind a kettőt.
Nagyot sóhajtottam, mert tisztában voltam vele, még se észleltem. Örültem, hogy taichou san rám szólt és korrigálta a mozdulataimat. Rögtön észrevettem magam és kihúztam a hátamat. Viszont ez nem oldotta meg a bajomat, ezért eljött az ideje, hogy kinyissam a számat. Segítséget kellett kérnem.
- Kérdezhetek, Aikawa taichou san? – Vártam türelmetlenül az engedélyre. Kizárólag utána folytattam. - Nekem sose megy olyan egyszerűen kicsúsztatni a pengét, mint Setsuna sama-nak, vagy most Aikawa taichou-nak. Miért akad el? – Mutattam be a mozdulatot teljes komolysággal. A bal - biztonság kedvért ellenőriztem tényleg azzal a kezemmel fogom – hüvelykujjammal kipöccintettem a keresztvasnál fogva a fegyvert, majd jobb kézzel elkezdtem kihúzni a tokból. Ellestem, mikor tart a felénél, ugyanis Setsuna sama úgy tanította, akkor el kell fordítanom a tokot, hogy a penge éle kifelé nézzen. Idáig könnyedén ment. Utána jött a baj. Egyszerűen megakadt a fegyver hegye és csak erőlködésre tudtam kirángatni a tokból. Ezt eddig nem tapasztaltam. Setsuna sama-val egyszerű fakarddal gyakoroltam, amin nem volt tok, vagyis az övemen kívül más nem akasztotta meg a pengét.
- Valamit kell csinálnom a másik kezemmel? – Emeltem fel a bal kezemet. Kételkedtem benne, hogy véletlen, tokot kell vele tartanom. Biztos kellett valamit csinálnom vele, de egyelőre nem tudtam mit.
Minden sokkal egyszerűbb lett, miután taichou san megmutatta a helyes mozdulatot. Nem elég tartanom a tokot, enyhén hátra kell húznom. Ezzel az aprósággal már hihetetlen könnyen kicsúszott a penge, talán túlzottan is. Enyhén hátra toltam a hátsómat, miután kivágódott a fakard. Sűrű bocsánatkérésekkel tettem el a gyakoroló fegyvert, hogy sokkal összeszedettebben, óvatosabban és főként lassabban húzzam ki. Nem tagadtam, meglepetés erejétől elkerekedett szemekkel néztem a kezemben tartott kardra. Semmi erőkifejtésre nem volt szükségem. Szó szerint kicsúszott a tokból. Nagyon izgalmas élmény volt, de gyorsan túltettem magam a kezdeti sikeren. Párszor elgyakoroltam, szigorúan figyelve a tartásomra és arra, hogy fogom a pengét.
Ezek után taichou jelezte, próbáljam meg az ő kivonási technikáját is. Lassan bemutatta, majd kérte, csináljam meg én is. Utánoztam a mozdulatait, aztán kitoltam oldalra a csípőmet. Nem figyeltem mennyire kontrollálom a testemet. Sikeresen táncos mozdulattal löktem oldalra, amivel kicsit sem segítettem magamon. Tarkóm vakargatásával kértem bocsánatot, mielőtt újabb kísérletet tettem. Sokkal kevésbé toltam ki a csípőmet. Vártam taichou san utasításait, mennyire szabad. A helyes szöget elérve pattogtam néhányat, hogy megszokjam az érzést. Párszor elgyakoroltam a mozdulatot, majd a karddal is bemutattam. Igyekeztem a fogáson, kéztartáson, lábak rogyasztásán igazítani, ahogy taichou san kérte. Addig csináltam, míg azt nem mondta, rendben lesz.
Azt a pozíciót memorizáltam, amennyire lehetett. Milyen szögben van a testem, milyen jeleket küldenek az izmaim és támpontokat magam körül. Hova néz a könyök, térd, csípő pontosan mit ér. Mindent igyekeztem lefényképezni. Tornászként arra neveltek, mindig viszonyítsak. Lássam a mozgásterem. Rajzoljak képzeletbeli vonalakat, amik mentén biztonságosan mozoghatok.
Emlékszem, sokszor megjegyezte taichou san, Meiou sama és Setsuna sama is, hogy a távolság nagyon fontos. Tudtam, meddig érek el, mekkora a lépésem hossza, stb. Van egy saját terem, aminek a határait szerettem volna megtalálni. Fegyver nélkül tökéletesen ismertem, de ahogy taichou san mondta: kard a karod meghosszabbítása. Ehhez mérten növelte a saját teremet is.
Az első nehézség után következhetett az újabb kihívás. Nagyot fújtattam, mert a vágásokat csak láttam. Mármint néhányat gyakoroltam Meiou sama-val, viszont azt nem hiszem alapvágások lettek volna. A mellettem állókra pillantottam. Próbáltam tőlük lesni. Aztán rájöttem, ha rosszul csinálják, amit szintén rosszul utánozok le, azzal nem segítek magamnak. Jobb, ha lenyelem a békát és szakértői útmutatást kérek. Bátortalanul feltettem a kezemet. Megvártam, míg Aikawa taichou san odajön hozzám.
- Ne haragudjon, Aikawa taichou san a következő kérésem miatt! – Szörnyen szégyelltem magamat. Hatalmas lemaradásban voltam, már a körülöttem lévőkhöz képest is.- Megmutatná nekem az alapvágásokat? – Hajoltam meg, természetesen a térdem telibe koccolásával. Nem voltam abban sem biztos, melyik vágások tartoznak ide. Megnyugtatott volna, ha taichou san kijavít, vagy jóváhagyja a ténykedésem. Semmi esetre sem akartam rosszat csinálni.
A bemutatása alapján, ténylegesen a körülöttem látott két vágás ismétlődött. Egy függöleges egyenes vágás és két fentről indított keresztvágás. Maga a formáció a csillagra emlékeztett, csak a vízszintes szár hiányzott róla. Ettől függetlenül, még ezt tartottam a szemem előtt, amikor megpróbálkoztam. Ügyeltem arra, hogy mindkét kezem a markolaton legyen. Annyira belemerültem a részletekbe, taichou san szólt rám, megint rossz kezem és lábam van elől. Gyorsan váltottam, majd előrébb csúsztattam a jobb lábamat. A fejem fölül indítottam a karomat. Teljesen nyújtva volt. Lendületből csináltam, így a kard nagyot koppant a térdemen. Tisztában voltam vele, megint nem jó valami. Igaz, nem arra a kérdésre számítottam, amit kaptam. Tágra nyílt szemekkel pislogtam taichou san-ra. Az állapotom után érdeklődött, vagyis azt kérdezte, nem fáj a térdem. Lenéztem, megmozgattam és enyhe értetlenséggel közöltem, semmi baja. Nem tudtam, miért aggódott, de nem ragadtunk le az egészségem bogozásánál. Taichou san elmondta, hol hibáztam. A kezeim között távolságnak kellett lennie, amit engedtem, hogy beállítson. Barátkoztam kis ideig a fogással, majd a fejem fölé emeltem. Végiggondoltam, mit mondott nekem. Jobb kézzel adjak erőt, míg a ballal irányítsam. Nem teljesen értettem, hogyan lehetne kivitelezni. Ennek meg is lett az eredménye. Erőből vágtam saját magam térden. Némi féllábas ugrálással ráztam le a sajgó végtagomat. Jeleztem, nincs semmi vész. Egyszerű baleset. Gyorsan vissza is álltam a rogyasztott alapállásba. Nem akartam húzni az időt és tudni akartam, hogy kéne csinálnom. Szó sem lehetett róla, feladom! Beálltam, majd hallgattam taichou san újabb tanácsaira. Emeljem enyhén felfelé a markolatot bal kézzel, illetve ne engedjem a pengét hasnál lentebb, mert nem magamat akarom leszúrni, hanem a velem szemben lévőt.
Erőteljesen helyeseltem. Erősen koncentráltam mindent úgy tegyek, ahogy elmagyarázta. A pengét nem eresztettem le, de a bal kezem elég furcsán állt. Visszahúztam a hónom alá, de sejtettem túl sokat rántottam rajta felfelé. A kezeim kicsavarodtak és a vallam felugrott. Úgy festhettem, mint, aki épp a plafonra készül ugrani. Igyekeztem ellazítani a vállaimat és lentebb engedni a karjaimat, míg egészen bele nem lazult a majd derékszögbe. Ebből érzékeltem, hogy igazából a kar természetes hajlászögében vagyok, mármint pont kényelmes magasságban tartom előre a fakardot. Azt hiszem kezdtem érteni a lényeget. A stabilitás azt jelentette, hogy annyit mozgatok, amennyit muszáj és olyan szögben, ami nem kíván a természetesnél nagyobb erőfeszítést, vagyis nem vonok be más izomtónusokat. Nagyon ravasz és hihetetlen komoly agy és izommunka. Valaki nem ismeri és kordinálja magas szinten a testét, kizárt képes legyen helyesen csinálni! Bámulatos! Napról napra egyre jobban elképedek a harcosok rejtett képességein!
- Tehát, kizárólag karból mozgok, igaz? Olyan félkarú rablósan! – Mutattam be a mozdulatot, ahogy a behajlított kéz fel-le jár, mindenféle erőlködés, kilengés nélkül. Nem pontosan értettem, miért gondolta visszaeső a rabló, hogy nincs keze, de nem akartam ezzel feltartani taichou san-t. Megkérdezem tőle edzés után! Inkább megköszöntem a segítséget és az észrevételem alapján gyakoroltam a vágásokat. Az erőt egyelőre nem igazán sikerült belesűrítenem. Általában elcsúszott a mozdulat, ha hozzáadtam. Jobbnak láttam, ha nem erőltetem. Előbb legyen jó a vágás! Azt szerettem volna, helyesen rögzüljön. Akkor könnyebben észreveszem, merre csúszhat el a mozgás, amikor erőt viszek bele. Legalábbis reméltem így lesz.
Kitartóan róttam a köröket. Nem siettem. Nem kapkodtam. Mindenki arra ösztönzött, inkább legyek lassú, viszont csináljam jól! Ezt tartottam szem előtt. Ügyeltem a részletekre, főként a stabilitásomra és arra, kizárólag azok az izmok dolgozzanak, amikre szükségem van az adott mozdulatnál. Ha úgy érzékeltem más is bekapcsolódik, leálltam és újra kezdtem. Rám bízzák, még legalább ugyanennyi hosszt tettem volna meg, de tudtam, hogy kötött az edzés ideje. Később folytathattam otthon, vagy az osztagnál. Jelenleg ide, mármint a bekerülő gyakorló bábukra kellett koncentrálnom. Ez nem volt egyszerű feladat, mert megláttam Kuro chan-t! Széles mosollyal integettem neki. Az osztagba lépésem óta nem láttam! Már kezdtem miatta aggódni! Megnyugodtam, hogy rendben van.
Szívesen beszélgettem volna Kuro chan-nal, viszont még akadt feladatunk. A bábokat kellett megtámadnunk az alapvágásokkal. Egyszerűnek hangzott, túlságosan is. Óvatosan léptem közelebb az elém helyezett bábuhoz. Enyhén oldalra billentettem a fejemet. Kerestem rajta a csapdát, vagy legalábbis a nehezítést. Látszatra semmit sem tapasztaltam, úgyhogy feladtam. Semmire sem mentem bámészkodással. Helyette azzal foglalatoskodtam, próbáltam bemérni a támadó távolságomat. Előrébb hátrébb lépkedtem a vízszintesem magam elé tartott karddal. Erre a ténykedésemre, pedig reagált a bábu. Eltátott szájjal pislogtam, hogy az élettelen anyag hirtelen mozgásba lendült. Finoman hajlongott a kard elől. Érdekesnek találtam. Néhányat felé böktem a karddal. Könnyedén tért ki az útjából. Hol jobbra, hol balra lépdelt.
- AZTA! Ez nagyon izgalmas! – Csillantak fel a szemeim. Éreztem az adrenalin a fejembe tódul, aminek rögtön meg lett az eredménye. A bábu játszi könnyedséggel osztotta ki saját fakardjával a pofonokat. Kellett néhány gyomros és ütés, mire behúztam a kéziféket. Hátrébb léptem, ne rontson nekem. Mély levegőt vettem újra és újra. Addig ismételtem, míg a szívverésem normális nem lett. Tudtam, hogy hibáztam. Mindent elrontottam az előző percekben. Szétesett volt a mozgásom. Nem figyeltem a stabilitásomra. A karom sem tartottam megfelő szögben. Nem támadtam, csak a hajlékonyságomra hagyatkozva tértem ki a bábu vágásai és szúrásai elől.
Megtanultam a leckét. Mérges voltam magamra, de folytatni akartam. Összeszedtem magamat és elfelejtettem tornász vagyok, könnyedén, fürgén mozgok. Arra koncentráltam, amit Aikawa taichou san, Setsuna sama és Meiou sama tanított nekem. Lábak csúsztatása, egyenes hát, rogyasztott lábak, illetve kar csere. Az újabb hibámat követően ténylegesen a mozgásomra figyeltem. Az óra elején gyakorolt sífutólépéssel közeledtem a bábuhoz. Elnéztem a távolságot, így későn reagáltam a támadására. Egyszerűen vállon bökött a fakarddal. Nem adtam fel! Újara neki veselkedtek a bábunak. Jobban figyeltem a távolságra. Idejében indítottam a függőleges vágást, aminek túl korán megörültem. Hárította és visszatámadott. Halk sziszenéssel szökdécseltem hátrébb. A gyomrom ezt az ütést már megérezte. Nem számított. Nem álltam le, hanem tovább ugráltam. Ellazítottam az izmaimat. Visszaálltam az alapállásba. Megindultam. Az első rohamot megint elvesztettem. A függőleges vágás elől oldalra kiléptem. Ekkor tűnt fel valami, nem lép előrébb, vagy hátrébb. Kizárólag vertikálisan mozog. Ennek örömére gyorsan hátráltam ki a fakardja szúrás távolságából. Az információt már csak a javamra kellett volna fordítanom. Pofonegyszerűen hangzott, de túl lassú voltam. Sokkal hatékonyabban támadott a bábu. Arra is képes volt kiüsse kezemből a fakardot.
Elszomorított ennyire könnyedén felül kerekedik, de nem vesztettem a lelkesedésemből. Szinte csalódottan horgasztottam le a fejemet, amikor Aikawa taichou felszólított mindenkit a gyakorlat befejezésére. Annak örültem a kardot megtarthatom, de a bábu legyőzött és ez nem hagyott nyugodni. A levezető feladat elvégzése után egyenesen taichou san-hoz sétáltam. Meg akadtam kérni, had folytathassam az edzést az osztagban. Úgy éreztem nem sikerült teljesítenem a feladatot.

Köszönet a segítségért és IC-ért Chiyo-nak! :3

4
11. osztag / Re:Edzőtermek
« Dátum: 2018. Febr. 04, 18:03:24 »
Pengeélen
Edzés Aikawa taichou san-nal*-*

A délutáni, pontosabban egész napra vonatkozó házi feladatomhoz láttam. Szigorúan a szolgálati időm szüneteiben ügyeskedtem Akira kun feladványaival. Legalábbis, nekem komoly fejtörést okoztak a gyógynövények felismerése. Az elméletet hamar a fejembe véstem, viszont a képek és elém tett szárított növények, valamiért sosem vittek közel a megoldáshoz, ugyan miként festhetnek a természetben. Sokszor próbált Akira kun segíteni, mik az árulkodó jelek, de nekem valamiért teljesen másképpen festett, amit ő mutatott és ahogy a kertben találtam! Akadt hova fejlődnöm ezen a téren, de ez nem szeghette a kedvemet! Szerencsére Aikawa taichou san rengeteg növénykét nevelt a kertben, így sokszor lopakodtam arrafelé. Nem ártott volna neki szólnom, elvégre ő gondozta! Ki tudja, mit gondol, hogy egyre gyakrabban kel lába egy-egy gyógynövénynek! Teljesen érthető lenne, ha csapdákat helyezne ki, vagy lesben állna, hogy a kártékony rágcsálót elkapja! Márpdig, abból könnyedén születhetnének félreértések! Ártatlan szemlélődőt vonna felelősségre, vagy szegény betévedő vakondot neszelné le. A borzalmas látkép meggyőzött, szóljak! Eldöntöttem, még ma bekopogtatok hozzá!
Arra gondoltam a szerzeményeimmel együtt megyek be. Akkor meg tudom mutatni Akira kun papírra írt intrukcióit és a növényeket, amiket elkoboztam! Egész remek ötletként csengett a füleimben, bár nem hittem, hamarabb lesz rá szükségem. Elszántan estem neki a zöld terület feltérképezéséhez. Kezemben tartottam a mára kapott növények leírását. Olvastam és mellette kutakodtam a földön. Elvesztem a fűszálak között, amikor érzékeltem valaki mellettem termett! A semmiből érkezett, én pedig elvesztem a keresésben! Megijedtem! Ennek egyenes következménye lett, hogy Anya a legközelebbi fa takarásába vitt. Onnan kikukucskálva pislogtam a váratlan vendégemre.
Hatalmas szemekkel pislogtam a felém köszönő Aikawa taichou san-ra. Nem hittem az előtt bukom le, hogy felkeresném a kérésemmel. Picikét különösnek találtam ezt a véletlent, de ennél nagyobb ügyet nem akartam belőle csinálni. A taichou-nak láthatóan mondandója volt, ezért megvártam, mit szeretne tőlem. Izgatott lettem a szavaira! Edzésre szeretett volna vinni! Nagyon örültem a lehetőségnek, de eszembe jutott, miért is vagyok a kertben. Szomorkásan pillantottam le a kezemben tartott papíromra és üresen tátongó erszényemre.
- Nem mehetek, Aikawa taichou san! Még nem végeztem a házi feladatommal! – Lényegében el sem kezdtem, ha az eredményességemet vettem számításba. Fájdalmasan sóhajtottam, majd erőteljesen bólintottam a soron következő kérdésre. Bizony még jócskán akadt teendőm. - Azaz igazság, még semmit sem találtam meg ezekből… - Nyújtottam oda a listámat. Szégyeltem magam a lelombozó teljesítményem miatt. - Próbálom követni Akira kun tanácsait, de valamiért nehezen akadok rá a megfelelő növénykére. Nem egyszer fordult elő, végig az orrom előtt volt, erre állandóan elsétáltam mellette! Pont emiatt….nem tudom, meddig fog tartani!–
Válaszoltam meg taichou san kérdését sűrű tarkó vakargatással. Nem szerettem volna sokáig kelljen az épület csücskében üldögélnie. Kitartónak látszott, én pedig nem akartam a döntésébe beleszólni. Engedelmesen visszamasíroztam a kertbe és tovább kutattam a kiadott növényfajták után.
Sokáig tartott mire becserkésztem az összes növénykét. Rosszul esett, ennyi ideig unatkoznia kellett a taichou-nak. Bántott a dolog, ezért sűrű hajlongásokkal kértem tőle bocsánatot. Ha pedig már bűneim soroltam, szint vallottam a kerttel kapcsolatban is. Jeleztem már hetek óta garázdálkodok benne és igyekszem semmiben sem kárt tenni! Bocsánatot kértem, hogy engedély nélkül tettem. Félénken, pedig megkérdeztem, továbbra is szabad idejönnöm, vagy keressek más helyet. Meglepődtem taichou san, mennyire könnyedén elnézte a lopkodásomat. Azt mondta, nyugodtan gyakorolhatok a kertben. Ettől kicsikét megkönnyebbültem és végre az edzésre koncentrálhattam.
Izgatottan sétáltam a teremhez. Igyekeztem mindent úgy tenni, ahogy Setsu sama és taichou san mutatták nekem. Előbb levettem a cipőmet. Némi keresgélésem odatettem taichou san szandálja mellé. Leguggoltam, aztán térdeltem. Kihúztam magam és előbb előre, aztán bal irányba hajoltam, mármint koccoltam le a szőnyeget. Már hozzászoktam a homlokom terrorjához, ezért fel se vettem a tompa zsongást. Besiettem a terembe és taichou san-nal szemben seiza-ba ültem.
Hatalmas szemekkel néztem utána, vajon mit fog tenni, hozni, mi következik majd. Az előkerülő fakardokat figyeltem. Erőteljesen bólogattam a megjegyzésére. Eddig az edzéseken kaptam fegyvereket, de azok sem valódiak voltak. Az a szomorú, hogy örültem neki. Egyáltalán nem voltam felkészülve rá, ténylegesen éles fegyverekkel rohangásszak. Nagyon a karforgatás elején jártam még. Mindössze Setsu sama-val gyakoroltam néhány órája a kata-bok…ken? forgatását, illetve Meiou sama-ék adtak waka..mishi…zanshi…megint elfelejtettem a nevét, pedig megtanultam mindegyik nevét! Ezen most nem gondolkozhattam, mert Aikawa taichou san az idejét áldozta a tanításomra! Rá, mármint az általa elmondottakra iparkodtam fókuszálni.
Nem tagadhattam, felvirult az arcom, amikor szóba került Anya! Szégyelltem magam, hogy nem tudom használni, pedig ő mindig vigyáz rám. Örültem, hogy taichou san-nal végre megpróbálhatom elsajátítani az alapokat. Egyáltalán nem tudtam, miként kell vele bánni. Néhány gyermeteg dobó fogást eltanultam a cirkuszban, de ez nagyjából abban segített, tudjam, melyik végén kéne megfognom. Viszont taichou hajlandó volt megmutatni a legfontosabb lépéseket! Még szép, hogy lelkesen pattantam talpra, azonnal kezdhessük. Ekkor jutott eszembe ilyesmiket nem szabad csinálni. Némi zavarodott toporgást követően gyorsan meghajoltam bocsánatkérően. Közben talált el a felismerés, addig mihez kéne kezdenem az alkarjaimon pihenő lélekölő kardommal.
- Addig levehetem Anya-t? – Emeltem arcom elé a kezeimet. - Azaz igazság, hogy félek, megsebezném, Aikawa taichou san! Sokszor pottyannak ki a pengék. – Mosolyodtam el kínosan. Az első találkozásunk alkalmával is lövöldöztem Anya-t. Ha lehet, edzés közben elkerültem volna, bárkinek baja essen. Még nem tudtam vele bánni és addig mindenkinek biztonságosabb, nincs nálam gyakorlás közben.
Az engedélyre, gyorsan odarohantam a terem túlsó feléhez, ahova a fegyverek voltak letéve. Lecsatoltam karjaimról a pengéket és finoman egymás mellé fektettem őket a szőnyegre. Bűnbánóan megsimítottam a markolatokat. Reméltem nem vette zokon Anya az önző lépésemet, de őt sem szerettem volna baleseteknek kitenni.
Dolgom végeztével visszarohantam az eddigi ülő helyemre és lendületesen térde huppantam. Minden idegszálammal taichou san karjaira figyeltem. Követtem a mozdulatait és szorgosan füleltem. Próbáltam minden részletet elraktározni a fejemben. Valószínűleg a tornász múltam miatt taichou san mozgását, illetve annak ritmusát követtem nyomon. Mutatóujjammal doboltam az ütemet, amit felfedezni véltem a bemutató alatt. Arra már rájöttem az eddigi edzések alkalmával, bármit tegyek, minden kombinációnak van egy sajátos ritmusa. A végtagok sorrendje mellett, külön ritmusa volt a lábnak és karnak. Érthető módon a legtöbb támadó mozgás lassú lábakat és gyors karokat eredményezett. Viszont azt vettem észre, minden folyamatos. Akármelyik fegyvert használtatták velem, sosem volt szünet a kar és lábak munkája között. Szorosan követték, sőt egymásba olvadtak. A karok mindig a láb mozgása közben csatlakoztak be és egyszerre értek földet. Ez extra stabilitást adott a mozdulat előtt és után. Viszont közben, ha abban a pillanatban akasztottak meg valakit, amikor a karjával reagált a lába ritmusára, akkor könnyedén ki lehetett billenteni az egyensúlyi állapotból. Persze, ha helyes a lábmunka, akkor nem feltétlen sikeres a próbálkozás. Különös, mert a lábak annyira belecövekelnek a földbe, még sem mondanám, hogy nehézkesnek, akár merevnek találtam Setsu sama, vagy bármelyik tiszttársam mozgását. Könnyedén ugráltak, szökkentek, futottak, de valahogy mindig sziklaszilárdan álltak a talpukon. Úgy festettek, mintha mágnes lett volna a zoknijukban, miközben jobbra-balra tekeregnek.
Egyre messzebbre kavarodó gondolataim abban nem akadályozhattak, figyeljek a kétfajta szúrás technikára. Az intésre, hogy próbáljam ki, rögtön felpattantam. Kezembe vettem a pengét, bár akadtak problémáim. Kapásból bal kézbe vettem, ekkor átvettem jobb kézbe, majd próbáltam mindkét tenyeremet rátuszkolni, amikor rádöbbentem, egyetlen kezet említett nekem taichou san. Ekkor újra balba, majd jobb, megint bal, végül már teljesen belezavarodtam, melyikben van. Mély sóhajjal horgasztottam le fejemet és tartottam fel kezemet megadóan.
- Egy kérdésem lenne, Aikawa taichou san! Itt is baj, ha bal kézzel csinálom? – Megilletődtem a válaszon, hogy egyáltalán nem. Sűrű pislogásokkal néztem le a fára, mielőtt véglegesen bal kezében landolt volna.
Az eddig tanultak alapján álltam fel. Némi láb korrekcióra szorultam, mivel Setsu sama-nál a jobb volt elől, most ezt megfordíthattam. Kisebb rugózással belecsüccsentem egy kényelmes lábterpeszbe, de azért ügyeltem rá, nehogy szumó birkózó méretű legyen. Azzal is könnyedén megbirkóztam volna, viszont jelen helyzetben nem ez volt a cél. Vállmagasságban előre nyújtottam a karomat, de valahogy furcsának éreztem. Ehhez nem nagyon passzolt a Setsu sama-val tanult szögegyenes testtartás. Aztán a jobb kezem…
- Mit csináljak a kezemmel, Aikawa taichou san? - Integettem vele a nélkül kimozdultam volna a tartásból. - Jól érzem, hogy ez nem jó? Olyan, mintha elhúzódva pöckölnék előre, véletlen se érjen semmi. – Szebben nem bírtam kifejezni az érzetet, amit keltett bennem. Valamit nem csináltam jól, ezért taichou san-ra pislogtam, aki készségesen lépett mellém. Előrébb döntötte a felső testemet és kisebb terpeszbe állított. A karomat pedig enyhén behajlította.
A korrekciót követően széles mosollyal próbáltam ki az első szúrást. Sokkal hatásosabbnak éreztem! Néhányszor elismételtem a biztonság kedvéért. Mindig taichou san-ra pillantottam utána, hogy tovább javítgassak a tartásomon, ha szükséges. A közben érkező kérdésére, picikét lefagytam.
- Táncot? – Pörgettem végig a műsorainkat. - Milyen jellegűre gondolt, Aikwa taichou san? A balett, kortárs, társas tánc? Elég széles skálán mozogtak a koreográfiák.–
Amikor már egész zökkenőmentesen ment, akkor tértem át a második szúrásra. Az ujjaim között nem tudtam megfordítani a fát, ezért a jobb kezemmel segítettem, hogy penge heggyel a könyököm felé nézzen. Érdekesnek találtam! Pont olyan volt, mintha Anya, csak ebben az esetben, ténylegesen fogtam. Nagyon tetszett!
Párszor próbáltam döfni és szúrni, ahogy láttam, majd taichou san kérésére a gyakorló babákhoz mentem. Azt tanultam Setsu sama-tól nyugodtan mérjem fel gyakorlásnál a távolságokat, ezért az első percekben azzal foglalatoskodtam, hogy kitaláljam mekkora a döfő és szúró távolságom lépés nélkül és lépéssel. Gyakran estem abba a hibába ugrásból lendültem előre, ezért akkora béka terpeszben landoltam, trambulinon megirigyelték volna. Meiou sama figyelmeztetett, ha ezt csinálom, könnyen előre ránthatnak, vagy dönthetnek oldalra, mert nem vagyok eléggé stabil. Nem pontosan értettem még azt a részletet, miért nem elég, ha a lábaim biztosan állnak a talajon, de a bemutatók alapján, valami még kellett hozzá. Volt valami, amitől még erősebb volt a tartásuk. A táncon gondolkozó taichou san is a mozgás fontosságát emelte ki közben.
- E-e-elnézést! Gyakorlás közben, kérdezhetek valamit ezzel kapcsolatban, taichou san? – Estem majd nem orra, mert a fa lecsúszott a báburól. Gyorsan kihúztam magam, hiszen erre is többször felhívták a figyelmemet. Nem szabadott beledőlni a mozdulatba!
- Sok mindent tanított nekem Meiou sama és Sestuna sama. Értettem, miről beszéltek, de úgy érzem, hiányzik valami! – Fordítottam hátat a bábunak. - Értem a tartás lényegét és az egyensúly fontosságát. Dolgozom rajta! – Bólintottam elszántan. - Arra nem jöttem még rá, honnan van a hihetetlen stabilitásuk! Mármint mozgás közben, előtt és után, akármit csináltak, mindig annyira tapadtak a földhöz, mintha odaragasztották volna őket. Nagyon hajlékonyak, gyorsak és kiszámíthatatlanok voltak. Nem voltak merevek, pedig ez a hát és lábtartás annyira kötött. Hogy érik el, hogy ez a teljesen ellentétes dolog működjön a gyakorlatban, méghozzá teljes harmóniában? –
Nagy szemekkel pislogtam taichou san-ra, mert ténylegesen foglalkoztatott a kérdés. Meg akartam érteni, mi hiányzik. Legalábbis, úgy éreztem, nincs minden a helyén. A tartásommal nem akadt bajom. A mozgásomra se lehetett panasz. Nálam a kettő még sem találkozott a gyakorlatok alatt. Ha túlságosan a mozgásra figyeltem, oda lett a tartásom. Viszont, ha a tartásra ügyeltem, teljesen robotszerű lettem. Azt mondta Setsuna sama, Meiou sama és Aikawa taichou san saját harcstílusom lehet. Tudtam, hogy nekem a mozgékonyságomra kell építkeznem, de ehhez rá kellett jönnöm, hogyan illeszthetem bele a fegyverfogatásba a nélkül, teljesen szétzilálnám.
A gondolataimból taichou san kérdése billentett ki. Enyhén oldalra billentett fejjel pislogtam rá, mire szeretne célozni az anatómiával kapcsolatosan. Önkéntelenül végigmozgattam az egyik karomban az izomcsoportokat. Néhány pillanatra elgondolkoztam, valaha tanultam az emberi test felépítéséről, mármint részletesebben.
- Nem volt biológia óránk. – Tettem csípőre a karjaimat. - Tökéletesen kiismerem a testem, ha ez segíthet. Mármint… – Nem könnyítettem meg a dolgomat. Egy dolog volt csinálni és megint más elmondani. - Bármelyik izomcsoportomat tudom egyszerre és külön-külön mozgatni. Felismerem a jeleket mi elég, mi kevés, vagy éppen sok. A sérülések fajtáit, mint húzódás, zúzódás, szalag szakadás, gyulladás is nagy arányban be tudom azonosítani. E-ez esetleg segíthet? – Legalábbis azt hiszem, még nem kopott meg ez a tudásom. Tapasztalatból ismertem, ha kiesek a felkészülési ritmusból, eltérek a megszokott edzéstervtől, könnyebben fordulnak elő sérülések, mert elfelejtek odafigyelni a terhelés-bírás arányokra. Jelenleg, biztosan nem másznék fel a kötélre! Maximum egy hét intenzív gyakorlást követően!
A feladathoz visszatérve, hamarosan felvilágosítottak róla, miként kapcsolódik a biológia a jelenlegi gyakorláshoz. Hatalmas „aa~h!” kíséretében ütött tarkón a tantusz, hogy azért kérdezték, mennyire lennék tisztában azzal, hova érdemes támadnom. Akadtak elképzeléseim, amiben megerősített taichou san. Az inakat emelte ki.
- Oda érdemes, ahol vékonyabb a bőr? – Bökdöstem meg a könyökömet, vállaimat, csuklómat és ütöttem össze a térdeimet, bokáimat és mozgattam meg a csípőmet, hogy jelezzem a combtőre gondoltam még. - A-a-artériát hol érdemes? – Néztem végig magamon a megoldás után kutatva. A vérkeringésemmel túlzottan nem voltam tisztában. Arra emlékszem csak a csuklót és nyakat nézték mindig pulzus ellenőrzésére. Az egyik edzőnk így ellenőrizte, mennyire vagyunk felpörögve.
Kész szerencse, hogy nem bújtam magam behatóbban, mert taichou san rövidesen előállt némi segítséggel. Hálásan coloztam körbe a bábun bejelölt pontokat. Ebben a formában sokkal egyszerűbbnek látszódott. Világ életemben könnyebben tanultam a gyakorlatból. Azzal, hogy látom magam előtt a célt, egyszerűbben megjegyezték az izmaim a közben végzett munka jellegét. Sosem észből tanultam, vagy szemmel memorizáltam. Általában azért gyakoroltam sokat, mert a testem jegyzetelt. Ha sikerült begyakorolnom a mozgást, utána bármikor elő tudtam hívni, amikor csak belevágtam. Reméltem, ha módszeresen több ideig egy-egy pontot szúrok, vagy döfök, akkor a testem emlékezni fog rá és legközelebb, jelek nélkül is képes leszek eltalálni ezeket a pontokat.
- Nagyon köszönöm, Aikawa taichou san! Azt hiszem, így könnyebben fog menni! – Lelkesen támadtam a pontokat és korrigáltam a mozgásomat, ahogy taichou san kérte. Igyekeztem minden részletre figyelni, amitől lehet nem volt valami veszélyes a támadásom, de előbb szerettem volna, ha maga a mozdulatsor rendben van, mielőtt bármiféle erőt kifejtek a gyakorló bábura.

5
Nemesi és családi birtokok / Re:Amatsuji-birtok
« Dátum: 2018. Jan. 04, 20:37:47 »
Helyszín: dojo, edzés Meiou Setsuna-tól

Alapozás

Egész este le sem húnytam a szemeimet. Álmatlanul hánykolódtam az izgatottságtól. Végre elérkezett a nagy nap, amikor Setsuna sama fog nekem tanítani! A legutóbbi osztagedzés óta húzogattam a strigulákat, mikor kapom meg a hívását, újra mutat nekem valami hasznosat. Akkor is nagyon élveztem! Ő és Meiou sama szelleme olyan remek dolgot tanított! Azóta próbáltam gyakorolni, véletlen se felejtsem el! Azt mondták nekem, ezeket bátran használjam, vagyis bele kellett építenem a mozgásomba! Úgy sem volt igazán alapom. Erre a hatalmas hiányosságomra már Aikawa taichou san is felhívta a figyelmemet! Tudtam, nem bántásból mondja és ő is mindig segített ahol tudott. Az összes osztagtársam kedves és segítőkész volt! Nem is értem, miért sajnálkoznak, amikor kiderül, itt szolgálok. Szuperül érzem magam a tizeneegyedik osztagban! Ezt sokszor mondom Youko san-nak és Akira kun-nak is, mert annyit aggodalmaskodnak. Emiatt külön öröm, hogy beleegyeztek Setsuna sama vegyen kezelésbe! Reméltem igent fog rá mondani Youko san, bár, ha hezitált volna, akkor valamivel meggyőzöm! Tanulni szerettem volna és Setsuna sama tökéletes tanár lett volna! Dolgoztam nem egy edzővel már a tornász éveim alatt. Türelmes volt, de szigorú is! Kemény elvárásai voltak, de megadott mindent hozzá, ami kellett. Világosan magyarázott és bemutatta a feladatokat! Igazából, csak rajtam állt, hogy veszem az akadályokat, már pedig én szerettem volna, ha elégedett velem!
Elhatároztam, szorgos diák leszek, ha nem is a legjobb! Tehát, nagyon ügyeltem rá, véletlen se késsek el. Picikét későn indultam ehhez az osztagból, de a hajlékonyságom kimentett a bajból. Rövidíthettem az úton azzal felkapaszkodtam, lendültem a légvonalban útba eső fákra, épületekre, falakra. Megspóroltam a járdány tekergőzést és kicsikét bemelegítettem az elmacskásodott tagjaimat. Nem voltak illúzióm, ennyi nem elég a rendes munkához! Nem száll fejembe a buzgóság és veszem majd félvállról a nyújtást! Szívvel-lélekkel azt fogom tenni, amit Setsuna sama elvár tőlem!
A lendületemnek hála nem csak elhúztam, majd nem kiszakítottam a dojo ajtaját. Kicsikét elnéztem a távolság kontra sebesség hányadosát és túlságosan nagy elánnal ragadtam meg. Alig bírtam befékezni, mielőtt kezemben marad szegény ajtó. Komoly sarok fékezésekkel borultam hátra. A hibámat próbáltam az előnyömre fordítani, ha már ilyen közel vagyok a földhöz, gyorsan térdre pattantam. Illendően akartam köszönteni Setsuna sama-t, de újfent megfejeltem a földet. Bűnbánóan dörzsöltem a homlokomat, hogy ez a kísérletem bizony csúfos kudarcba fulladt. Már csak remélni tudtam az edzés alatt, ennél azért kicsikével ügyesebb leszek.
- E-elnézést kérek a hevességemért, Setsuna sama! – Kapkodtam körbe a fejemet, meggyőződhessek róla hány óra van. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, legalább nem késtem el. Az ajtót, nagyon óvatosan húztam be magam mögött, majd ía hívásra pontosan oda ültem le, ahova mutatott. Alig tettem le a hátsómat, rögtön javítanom kellett magamat. Nem éppen úgy csüccsentem le, ahogy errefelé illik. Iparkodtam gyorsan magam alá húzni a térdeimet és egyenes háttal várni, mit szeretne mondani. Sajnos mozdulatlanul nem bírtam maradni. Szörnyen izgultam, ezért izegtem mozogtam végig, miközben felvázolta nekem, mivel fogjuk tölteni a mai, pontosabban általában a foglalkozásokat. Nagyon szorgalmasan bólogattam, hogy mindent értek. Kicsattantam a boldogságtól, hogy még több edzésem lesz, amiket Setsuna sama fog tartani.
Tudtam, hogy nem lenne szabad előre rohannom, ezért igyekeztem a mai megmérettetésre koncentrálni. Vártam a hatalmas részleteket, de csak meghajolt és köszönt nekem. Enyhe pislogásokkal figyeltem, majd utánoztam, a meghajlást, kísérő szöveggel együtt. Nem mertem rákérdezni ez a dojo etikett része. Aikawa taichou san mesélte, hogy elég sok szabály van a belépéstől kezdődően. Gondoltam ez közéjük tartozhat. Ha meg rosszat csinálok, biztos szólni fog érte Setsuna sama.
Azt, hogy felállt engedélynek vettem, így nyomban lelkes pattanással szökkentem talpra. Elsöprő lelkesedéssel láttam hozzá a bemelegítő gyakorlatoknak. Figyeltem és tanultam. Sokszor ezen a ponton dőlt el minden. Ha valamit kihagyok, nem csinálok helyesen, akkor könnyedén előfordulhat, hogy a későbbi gyakorlatokkal gyűlik meg a bajom. Az osztagedzésnél nyílvánvalóvá vált, mennyire fontos a hajlékonyság és merevség. Nagyon kimért pózokat vettek fel Meiou sama-ék, de amíg eljutnak oda, azok aztán valami hihetetlen komoly izommunkát igényeltek! Oda nagyon kellett a robbanékonyság és hajlékonyság. Legalábbis én így érzékeltem.
A bemelegítés után fakardot kaptam. Egy kézzel vettem el, de rögtön próbáltam úgy fogni, ahogy Meiou szellem sama mutatta nekem. Maga elé tartottam és csináltam néhány suta vágást, mert biztos vagyok benne a profi szinttől messze álltam.
- Pont jó! Köszönöm! – Vigyorogtam hatéves gyerekként, aki épp most kapta meg a kedvenc nyalókáját. - Különbözik a súlyuk? – Döntöttem oldalra a fejemet. Ehhez sem értettem, így nekem ez az információ is újdonságként hatott. Az nyilvánvaló a pici tanto-nak meg a wakizashi-nak különbözött a súlya, de ezek szerint fakard és fakard között is volt különbség! Ezt nem ártott megjegyeznem! Akira kun már körbe mutogatta a testőrségnél használatos fegyverek színe javát. Nem mindegyiknek memorizáltam a nevét, de a legfontosabbakat már felismertem!
Ez nem jelentette azt a részeivel tisztában lennék. Megfagyott bennem a vér, amikor Setsuna sama a fakardon lévő szalagra mutatott, hogy nevezzem meg. Szégyenteljesen megráztam a fejemet. Aprót sóhajtottam, jelek szerint nem csak a kardok fajtáival lesz újabb találkozásom a tanuló szobában, de a kardok felépítését is át kell vennem tüzetesen. Biztos meg van az oka, miért nevezték el a legutolsó vaspöcköt is rajtuk! Abban se kételkedtem, hogy ezeket ténylegesen fontos tudnom, ezért figyelmesen néztem és próbáltam megjegyezni minden egyes szót, amit Setsuna sama mondott. Illetve, utánzoni, amit mutatott, hiszen kérte, gyakoroljam, hogyan tudom feltenni a kardomat.
- Setsuna sama! Az gond, ha nekem nincs, amit az oldalamra köthetnék? – A próbálkozásokat nem hagytam félbe. Kidugott nyelvvel iparkodtam lemásolni azt a sok keresztül, kasul húzott szalagvég csomózást, amit láttam. Még se engedhettem Setsuna sama-nak kelljen szégyenszemre felerősítenie.
A végeredmény nem lett valami fényes, de legalább megtartotta a fakardot. Ennek a részsikernek is örültem már, bár tény, hogy meg sem közelítette Setsuna sama nyuszi füleit. Mélyet sóhajtottam az újabb bakimon, de nem torpanhattam meg! Kíváncsian figyeltem a folytatásra, ami a kard fogását érintette. Előbb megnéztem, hogy csinálta Setsuna sama, aztán mellé álltam és próbáltam a hüvelykujjam a keresztvasra helyeztem. A kérését sűrű pislogásokkal teljesítettem. Elengedtem a fegyvert és térdemhez hajoltam, amire a fa hangosan koppant a szőnyegen.
Némileg eltátott szájjal emeltem fel és kerestem a helyét oldalamon. Beletelt pár kísérletbe, mire betaláltam a nyuszi fülbe, főleg, hogy már újabb pontnál tartottunk. El sem jutottunk még a kard használatáig, de már annyi mindenre kellett figyelnem, lassan kezdtem félni, mi lesz később! Ettől függetlenül nézegettem az elhangzottakat magamon. A fakardot gyorsan meg kelle fordítanom és próbáltam mindkét kezemet oda tenni, ahova kéne. Persze, kapásból fordítva csináltam. Többször rám szóltak, de csak a végén esett le a tantusz rossz kezemet tartom a markolaton.
- Se-Se-Setsuna sama! É-én bal kezes vagyok. – Cseréltem meg a kezeimet. - Nagyon nagy baj? – Lényegesen más volt, így a keresztvasra tenni a hüvelykujjamat. Kevésbé csavarodtam ki. Ettől még szokatlannak éreztem. Nem volt ügyetlen a jobb kezem. Tornászként arra szoktattak, mindkettőt ugyanolyan hatékonysággal használjam. Egyező szinten tudtam fogni, dobni, forgatni vele tárgyakat, csak, ne kérje senki, írjak! Ettől még kicsikét feszélyezett. Reméltem nem jelenti azt, esélytelen, kardot forgassak. Imádkoztam a trapézok szentjéhez, ne bukjak el ezen a próbán. Azzal is kiegyezek hátrányt jelent! Az még azt jelentette, próbálkozhatok!
Úgy festett ez lehet az igazság, mert Setsuna sama tovább vágtázott. A kardrántásra tértünk át, aminél rögtön meg kellett cserélnem a kezeimet. Az elnevezéseket nem bírtam felfogni, de a mozdulatokat igyekeztem lépésről lépésre venni. Számolgattam a dolgokat, amiket csinálnom kell. Előbb fejben, aztán a fakardot nézve, majd megpróbálkoztam a gyakorlati résszel. Nem ment valami fényesen. Elsőre túl nagy lendülettel rántottam meg és elakadt útközben, amitől nagyjából úgy festettem, mint egy karóba húzott madárijesztő. Másodjára kevésbé voltam vehemens, de a karom valahogy nem volt elég hosszú és nem jött ki teljesen a nyuszifülből, hiába rángattam a karomat. Beletelt nem egy kísérletbe, mire rám talált a felismerés, kifelejtettem azt az oldalra fordítós mozdulatot. Miután azt bevetettem, csodák csodájára ki bírtam húzni a fakardot. Igaz, elsőre megingott az egyensúlyom és majd nem előre estem a szőnyegen. Utána derült ki, ennek, azaz oka, hogy rosszul állok. Eszembe is jutott Meiou szellem sama, amikor a lábaimra hívta fel a figyelmet. A stabilitás! Ha nem állok szilárd oszlopokon, persze, hogy eldőlök!
Elszántan füleltem Setsuna sama-ra, kövessem az utasításait a helyes alapállástól kezdve a laza válltartásig. Próbáltam végig nagyon könnyed maradni, de úgy meg a stabil állásomnak mondhattam búcsút. Ha viszont az állásra figyeltem, túlságosan merev maradtam. Valami nem volt jó, ezért sorra vettem a tanultakat. Arra emlékeztem, hogy majd nem derékszögben kell tartani a lábakat és a bal, nem a jobb, mármint a…le kellett előbb a lábamra, majd a kezemre néznem, hogy meggyőződjek róla a jobbnak kell előre néznie. Utána a rogyasztásra koncentráltam. Ebben is kellett valaminek lennie, mert nem ültek bele túlzottan. Próbáltam, csak annyira belerogyasztani, amennyire Setsuna sama-tól láttam, de nem tudom, valamiért nem éreztem jónak. Fészkelődtem az állásban, rugóztam néhányat, hátha rájövök a testem jelzéseiből, hol vagyok feszült, azonban Setsuna sama megelőzött. Felhívta rá a figyelmemet túlságosan széles terpeszben ácsorgok.
Gyorsan szűkítettem rajta, bár még mindig nem volt számomra tiszta pontosan milyen határok között mozoghatok. Tornász voltam, én egyenes hátú guggolásban is megcsinálom ezt, viszont ez most biztos nem tartozik a feladataim közé.
- Annyi kérdésem még lehetne, mekkora terpesz megengedett és mennyire rogyaszthatok bele az állásba? Meg, lépésnél tudom a csúsztatást, de majd ott is tartanom kell az ülő helyzetet, vagy ez csak érkezési és indulási állapot? –
Kicsikét előre szaladtam, de próbáltam rájönni, mennyire szükséges a rugalmasságomra játszanom, mármint mire számíthatok. Lehet, kicsikét túlságosan belelovaltam magam, mert a mozgásnál még egyáltalán nem jártunk. Setsuna sama megmutatta ebből mi mindent lehet csinálni, amit eltátott szájjal figyeltem. Nagyon jól csinálta! Legszívesebben megtapsoltam volna, de kegyelmet nem ismerve közölte a kard elrakása következik, vagyis ez gondolom annak szólt, ne tátsam a számat. Gyorsan visszaálltam, némi kéz és láb cserével a terpeszes rogyasztott állásba. Nem okozott semmiféle megterhelést ez a póz, vagyis meglehetősen kényelmesen figyeltem, amit mutat. A vérlepergetés említésére ugyan kirázott a hideg, de értettem a lényegét, vagyis a fontosságát. Arra nem sok esélyt láttam az ellenfelem ellen vessem be. Legalábbis én se szeretném, ha vért csapnának rám. Ettől még magam elé kaptam a fakardot és előre szegeztem a fejemet, miután Setsuna sama kiadta az utasítást, tegyem el a fegyveremet. Nagyon igyekeztem olyan határozottan és lassan oldalra vinni a kezem, ahogy ő, de valamiért esetlennek éreztem, főleg azt a salapálást, amivel a vért akartam eltávolítani róla. Nem igazán hasonlított Setsuna sama mozdulatához. Innen nem is léptem tovább. Elismételtem újra és újra. Már a sokadig kísérletnél jártam, amikor eszembe jutottak a zsonglőrjeink, akik botot is pörgettek. Ők mondták, hogy mindennek a nyitja a csukló! Vagyis megpróbáltam csuklóból kicsapni a fegyverrel. Egész sikerült, csak nem fogtam eléggé és kiesett a kezemből.
Gyorsan utána siettem, bocsánatot kértem Setsuna sama-tól, aztán folytattam a gyakorlatot. Az elejétől haladtam a következő lépésig. A fejem fölé kezdtem emelni a fakardot, de nem igazán tudtam a bal, vagy a jobb oldalamra húzzam. Mindkét iránnyal eljátszottam, amikor Setsuna sama közölte, hogy a középvonalamat kövessem. Ezzel az aprósággal már sokkal könnyebben emeltem fel, hátra, nem teljesen tudtam, merre tovább. Előbb felfelé nyújtózkodtam, aztán hátrafelé, de egyik se lett telitalálat. A könyökeim nem emelhettem túlságosan fel és ügyelnem kellett a vállammal se pipiskedjek, vagy a lábaimmal. Eltartott egy darabig, mire megálltam, ne akarjak hátra nyújtózkodni egyik végtagommal se, mert nem az a cél hídban érintsem a fakardot szőnyeghez. Izgalmasan hangzott, de félre tettem a komolytalanságot és azok után hellyel közel elfogadható volt ez a póz, megpróbáltam eltenni ténylegesen a fakardot. Maradjunk annyiban, többször találtam mellé, alá, gyomromba, mint céllövöldénél a mesterlövész. Valamiért sosem volt jó helyen az a nyuszifül, legalábbis én nem találtam meg. Többször neki futottam és a másik kezemmel igyekeztem segíteni, amiből egy idő után az lett, kitekeredett fagyiként borultam el.
- Nem találom a tokot, Setsuna sama! Mit csinálok rosszul? – Néztem rá segélykérően, mert sejtettem cseppet sem jó tekergőző kígyóként kutakodom a nyuszifül után. - Honnan kéne tudnom, jó irányba megy a penge, ha előre nézek? – Számtalan alkalommal rám lett szólva, kizárólag magam elé pislogjak. Viszont, akkor végképp nem találtam az oldalamon árválkodó nyuszifület, csak össze-vissza hadonásztam és dugdostam a fakarddal.

6
Nemesi és családi birtokok / Re:Amatsuji-birtok
« Dátum: 2017. Dec. 20, 22:33:56 »
Az ezer darumadár

Összerezzentem Youko san érintésétől. Még jobban szégyelltem magam, mert annyira türelmesen, kedvesen, gondoskodóan próbált nyugtatni. Nem érdemeltem meg! Szörnyűséget tettem, amire nem létezett gyógyír. Észre sem vettem szó szerint sötét fellegekbe burkolóztam. Anya érzékelhette a rémes hangulatomat, mert apránként fekete ködként gyülekezett fejem fölé. Ha lett volna lehetősége, biztosra veszem, apró villámokat is generált volna, még jobban szemléltesse bűntudatomat.
Kisebbre gömbölyödtem a székemen, miután Youko san és Akira kun felváltva próbáltak meggyőzni, nem történhetett komolyabb baj. Fájdalmasan felnyösszentem, amikor az idős családfőt említette Youko san. Az hiányzott volna, még az ő egészsége is az én lelkemen száradjon! Éppen elég szenvedés lehet számára a fiát vettem el! Apa mindig azt mondogatta, egy szülőnek saját gyermeke halálát megélni a legrosszabb. Azt mondta a természetnek az a rendje, hogy előbb a szülő és majd később a gyermeke követi. Persze, hogy értettem a lényegét! Az pedig különösen elkeserítő, nem elég elvettem tőle, még arról sem gondoskodtam békében nyugodhasson. Nagyon reméltem ezzel a borzalmas lépésemmel nem érem el, lebetegedjen!
A gondolattól eluralkodott rajtam a pánik! Mi van, ha tovább tépázom a Meiou házat? Mi van, ha az örökös után a családfőtől is megfosztom? Mi van, ha a bánattól ágynak dől az idős vezető? Hogy magyarázza ki? Mármint az nem lényeges, hiszen, ami megtörtént az megtörtént! Inkább az a kérdés, saját lelki ismeretével miként tudna elszámolni! Nem, ezt már semmi esetre sem engedhette bekövetkezni! Meg kell akadályoznia, bármi baja essen!
- Egészen biztos, Youko san? – Húztam ki magam hirtelen. Kétségbe esetten meredtem rá. Tudnom kellett az igazságot! - Nem panaszkodott, hogy gyenge lenne, fáj a szíve, szédeleg, esetleg a feje hasogat? Alszik rendesen? –
Ekkor ütötte meg fülemet Akira kun válasza. A negyedik osztag tisztjeként szinte minden kórlapot látott, vagyis majd az összes betegről tudomása lehetett. Nem volt elit, azaz kifejezetten nemesekre specializálódott medikus, de azért szemmel tartott minden esetet, amikor valamelyikük náluk tett látogatást. Ha azt állította nem került hozzá senki, akkor minden bizonnyal nem jártak ott, viszont ez nem jelentette, ne lennének problémák az idős családfő egészségével.
- Biztosan, Akira kun? Mikor járt utoljára ellenőrzésen Tenka sama? – Pislogtam rá hatalmas szemekkel. A körmeimet tövig rágtam volna idegességemben. Arra már csak, felnyögtem a fia állapota került elő. - Nem véletlen! Meou sama-n már nem lehet segíteni! Megmérgeztem! – Rongytam le az asztalra erőtlenül. - Voltam olyan bolond engedtem beszippantsa egy mérgező növény porát…és….és…-  Könnyek gyűltek a szemeimbe. Küszködtem a sírás ellen. Nem járta, hogy pityergéssel próbáljak együttérzést kicsikarni magamnak. Bűnös voltam! Be kellett fejeznem! Színt kellett vallanom! El kellett mondanom köntörfalazás nélkül a teljes igazságot!
- Az volt az utolsó kérése, írjak neki egy haiku-t és hajtogassak ezer darut, hogy a lelke békében nyugodhasson! – Törölgettem az orromat, ne szívogassam, mint egy három éves taknyos, aki nem kapta meg a délutáni nasiját. - Eddig nem tudtam teljesíteni, mert nem tudok se hiragana-t, se katakana-t, se kanji-t olvasni! Nem tudtam mi az a haiku és még se állhattam oda vadidegenek elé, segítsenek, mert a meggyilkolt áldozatom lelkét szeretném megmenteni! Nektek sem mondhattam el! Szégyent hoztam így is a fejetekre, még tetézzem azzal, ti oldjátok meg a problémámat?! -
Tenyereim közé szorítottam fejemet. Szégyenteljesen lehajtottam. Fel se mertem nézni Youko san-ra és Akira kun-ra. Annyi mindent köszönhettem nekik és azzal hálálom meg, ostoba módon megölök valakit! Nem tehettem semmissé a hibámat, pedig nagyon szerettem volna. Sajnáltam a történteket, de tudtam egy bocsánatkérés nem old meg semmit, ahogy a nekik okozott fájdalmat sem tünteti el.
- Tiszta szívemből sajnálom szégyent hoztam rátok és az Amatsuji családra! Nem fogok elfutni a büntetés elől, de kérlek, Youko san, Akira kun… - Kitoltam magam alól a széket. Térdre rogytam. Az sem zavart meg a beszédben, szokásomhoz híven teljes erőből levettem homlokkal a földet. -…mielőtt megbűnködnék, segítsetek Meiou sama lelkét megmenteni! Nem akarom, tovább szenvedjen! –
Nem keltem fel a földről, mert Aikawa taichou san azt tanította, ha hatalmas dolgot kérünk, vagy valakit nagyon tisztelünk, akkor mélyen kell meghajolni és addig nem szabad felkelni, míg engedélyt nem adnak rá! Már pedig én óriásit kértem azoktól, akiket nagyon megszerettem az itteni tartózkodásom alatt.

7
11. osztag / Re:Aréna (Mayoi~Ga)
« Dátum: 2017. Nov. 13, 21:31:09 »
[[ Fegyvertárs ]]

Halálra váltan ácsorogtam Meiou sama ölelésében. Alig telhetett el néhány másodperc azt követően, hogy az éles hang jelezte, vége az edzésnek, tehát fellélegezhetek, újabb sokkhatás ért. Nagyon hálás voltam Meiou sama-nak, amiért ennyire kitartóan tanított fegyverforgatásra. Sok mindent megmutatott és hihetetlen türelmesen próbált jó irányba terelgetni. Szörnyen szégyelltem magam, ilyen hatalmas áldozatot hoz a kedvemért, amikor miattam nem tud békére lelni. A késlekedésem miatt, pedig már egyenesen háromfelé szakadt. Bántam a tettemet és főként azt, még nem teljesítettem a kérését. Szörnyű dolog volt tőlem, hogy elfogadom a segítségét, miközben én látszólag oda sem figyelek a szenvedésére. Nem tetézhettem tovább a bajokat mogorva vagyok, ezért elfogadtam a segítő kezét. Ezt remek alkalomnak hittem, elmondjam neki, nem felejtkeztem el a tartozásomról, mindössze némi időre van szükségem. A türelmét szerettem volna kérni, illetve megköszönni, hogy ilyen önzetlenül gyakorolt velem. Már szóra nyitottam a számat, de olyasmit tett, amitől minden bátorságom messzire repült lelkemmel egyetemben.
Falfehéren, reszketve dermedtem kővé, miután azt állította, ha nem leszek elég ügyes, akkor Youko sama kitesz a testőrségből! Azt nem engedhettem meg! Akkor nem tudok apára vigyázni és még Youko sama-ra, meg Akira kun-ra is szégyent hozok! Teljesen megrémültem, hiszen Setsuna sama sokkal jobb volt nálam! Egész biztos, hogy nem tudnám legyőzni! Amit eddig tudtam azt is tőle lestem el a küldetésen, vagy edzéseken. Ha pedig testőrnek nem vagyok jó, akkor shinigami-nak sem? Elküldenek innen is? Mit fogok csinálni? Hogy nézzek apa szemébe?
Segélykérően néztem felé, de nem mertem odamenni. Még sem kérhettem segítsen rajtam. Azzal kizárólag azt bizonyítanám, hogy igaza van Meiou sama-nak és tényleg nincs keresni valóm a testőrségben. Az edzés után sürgősen ki kellett találnom valamit, miután teljesítem a rémes elmaradásomat, amivel megint bajt csináltam. Kétségbe esetten kapkodtam fejem a három Meiou sama között. Sajnáltam a történteket, de nem kérhettem Setsuna sama-t tegyen csodát, ahogy én se tudtam. Legszívesebben elfutottam volna a rám szakadó gondok elől! A legszörnyűbb, hogy majd nem ezt is tettem. Azonnal behúzodtam a hozzánk lépő Setsuna sama háta mögé. Ő annyira erős és határozott volt! Nem rettent meg a Meiou sama-k szellemeitől. Bátran szembe nézett velük! Hogy tudnék egy ilyen harcost legyőzni? Ellene még a bokán rúgás sem működne!
Csendes nyöszörgésekkel törődtem bele a sorsomba és követtem engedelmesen a terem távolabb eső felébe. Még az elhangzottak hatása alatt álltam, így a jelzéséig kitartóan szorongattam karját. Kérésére nehézskesen arrébb lépdeltem. A földet bámulva tördeltem ujjaimat, mert addig képtelen voltam a feladatra koncentrálni, nem kapok egyértelmű választ a fejemben kavargó kérdésre.
- Setsuna sama! – Vágtam közbe, amiért szánakozóan pillantottam fel rá. - Igaz, hogy kitesznek a testőrségből, mert tehetségtelen vagyok? – Összeszorítottam szemeimet. Felkészültem mindkét válaszra, ettől még féltem hallani. A visszakérdezésre bátortalanul motyogtam el, hogy Meiou sama osztotta meg velem. Erre feldúltan vágta hozzám, hogy ilyesmitől nem kell tartanom. A mostani edzésnek nincs köze a testőrséghez. Ez az állítás újabb kétségeket vetett fel bennem.
- Akkor az osztagtól fognak elküldeni? – Kérdésre, hogy hallottam bármit erről Aikawa taichou san-tól, csak nemlegesen megráztam a fejemet. Setsuna sama azt mondta nem kell ettől sem félnem. Hittem neki, mert mindig segített és megvédett Meiou sama-któl is. A megerősítésre pedig szükségem volt, hogy ne azzal foglalkozzak az edzés kellős közepén mi lesz velem, miután hazamegyek. Amúgy sem voltam valami ügyes, ha még a gondolataim is máshol járnak, akkor aztán tényleg befejezhetem a munkát.
A válasszal zsebemben immár kizárólag a feladatra próbáltam koncentrálni. Sajnos nem lettem okosabb, mit kéne tennem. Ugráljak, mozogjak, csináljak valamit, vagy várjam meg, hogy Setsuna sama tegye meg az első lépéseket. Nem ismertem ilyenkor mi a szabály. Az edzés egy dolog, de ott általában valamit gyakoroltunk egymáson és jeleztük a másiknak, mikor fogjuk kezdeni. Azzal szemben, jelenleg nem történt semmi. Csendben ácsorogtunk, míg Setsuna sama meg nem kérdezte, szeretnék támadni. A váratlan felszólalása meglepett és közel jártam hozzá szívinfarktust kapjak. Kénytelen voltam a mellkasomra tenni a tenyerem, ne ugorjon ki a helyéről.
- É-é-értem, csak még sem! Ne-nem igazán tudom mit kéne, vagy hogyan is kell támadnom. – Válaszoltam őszinte bűnbánattal hangomban. - Azt hogy ne szúrkáljak ész nélkül. Figyeljek az egyensúlyomra, lábamra, tartásomra és használjam ki az ellenfelem lendületét. – Mondtam fel a tanultakat, akár egy leckét. Reméltem minden fontos mozzanatot elismételtem. A rend kedvéért igyekeztem be is mutatni, hogy kéne a karomat és lábamat tartanom.
Nem tudom, hogy bennem csalódott, vagy a gyér előadásomban, de Setsuna sama, csak mély sóhajjal kérte, inkább Aikawa taichou san bemutatójára koncentráljunk. A szavai alapján felidéztem az edzést felvezető rövid gyakorlatot. Erősen bólogattam arra a kijelentésre, hogy be kell kerülnöm a nagyobb fegyverek hatótávolságába. Tehát elég, ha minél közelebb kerülök a forgatóhoz. Eddig értettem a dolgokat. Szemmel, némileg a testemmel is követtem a fegyverrel bemutatott két suhintást. Óriási területen lefedte Setsuna sama-t, viszont lassú volt. Nagy, széles, erőteljes mozdulatokat igényelt tőle. Sok energiát fogyasztott és hosszú időre lefoglalta. Egyetlen dolog pedig feltűnően védtelen maradt.
- Ekkora fegyvernél a hát mindig sokkal sérülékenyebb? – Tapogattam meg az érintett területet magamon. - Szabályos, ha arra játszok, valaki mögé kerüljek? – Döntöttem tanácstalanul oldalra a fejemet. Eddig szinte mindenki szemből támadt a másikra. Ilyen támadást és védekezést tanított Meiou sama is. Ha körbe pillantottam, mindenki látótávolságon belül mozgott, senki sem került holtérbe. Lehet ez valamiféle iratlan szabálynak számított, hogy oda nem mennek. Túl nagy előnyhöz juthatna vele valaki. Valahonnan származnia kellett annak a hasonlatnak, hogy a hátba támadást a másokat kijátszó, alattomos, sunyi emberekre használták.
A válaszra határozottan bólintottam. Valamennyire jól gondoltam, aminek örültem, de észben tartottam, hogy ha az ellenfél olyan, akkor nem szabad finomkodnom. Reméltem még jó ideig nem kerülök efféle helyzetbe. Addig is elhessegettem a hátba támadás taktikáját és arra összpontosítottam, amit Setsuna sama mondott. A fejemnél végződő óriási fegyverre csendes rajongással tátotta el számat. Nagyon félelmetesnek látszódott már így is. Az pedig elképesztő volt, mennyire könnyedén forgatta Setsuna sama. Próbáltam, minél hamarabb kikecmeregni a rajongásból és azt tenni, amit kértek tőlem. Néhány ugrálással felszívtam tüdőmet. Elszántam magam a hatalmas tettre, de ahogy felém lendült a fegyver, egyszerűen meghűlt a vér ereimben. Összeszorított szemekkel dermedtem le.
A feddésre, ne legyek ennyire megrémülve, szánakozva horgasztottam le fejemet. Sűrű bocsánatkéréseket mormogtam orrom alatt, majd eszembe jutottak Meiou sama szavai. Ugyan megnyugtattak, nincs miért aggódnom, de nem adhattam okot az ellenkezőjére! Összeszedtem magamat az újabb kísérletre. Most nem szállt inamba a bátorságom, még a fegyver elől is sikerült ellépnem. Ekkor döbbentem rá, sokkal könnyebb, ha nem a hosszú valamit figyelem, hanem Setsuna sama-t. Kevésbé félelmetes és a tornászként, bárkiről meg tudom mondani öt réteg ruha alatt is, épp melyik izmát feszítette be. Azt hiszem rátaláltam egy lényeges pontra, amiről már Meiou sama is beszélt. Figyeljem a mozdulatokat, mert azok árulkodnak arról, mire fog készülni az ellenfelem.
Hihetetlen megörültem a felfedezésemnek. Szerettem volna elújságolni Setsuna sama-nak, de az ő arca kevésbé volt vidám. Kissé mérgesen jegyezte meg ne emelgessem a lábaimat. A kérésre zavarodottan pillantottam le. Teljesen logikátlanul hangzott a füleimben csúsztassam a lábaimat. Azzal megakasztom a talpamat és kevésbé lesz folyamatos a mozgásom. Ráadásul, ha húzom a talpam, kevésbé tudok hatékonyan elrugaszkodni a földtől. Egyáltalán nem értettem, miért szükséges ez a harcnál.
- E-e-ez lelassít! – Mutattam neki, mennyivel lomhábban csoszogok. - Nincs kellő lendületem a gyors irányváltásokhoz, vagy ugráshoz. – Váltottam szinte kosaras cselezéssel többször irányt egy-egy forgás közben. - Az egyensúlyommal így sincs baj. Miért jobb, ha csúszok? – Fékeztem be, hogy daruállásban mutassam be, teljesen stabil lábakon állok. Magabiztosnak hittem magam, persze hibásan. Setsuna sama egy könnyed mozdulattal kirúgta alólam a lábamat. Hátra borultam, de szerencsére a tornász reflexeim nem hagytak cserben és a tenyereimmel kezenállásba toltam fel a testem. Azt hiszem, kezdtem érteni a dolog lényegét. Főleg, hogy beavatott a karddal nem táncolunk és az ellenfél könnyedén kihasználhatja a fickándozásomat ledöfjön.
- Világos! Két földön lévő láb több, mint egy! A súly pedig szabadon megosztható közöttük. – Emelte fel egyik kezét a levegőbe. Viszont attól még mindig nem tetszett a mozgása robbanékonysága látja ennek kárát. Ettől, még érdekesnek tűnt. Én pedig azért voltam itt, hogy tanuljak! Nem lesz semmi bajom, ha kipróbálom, esetleg meg is tanulom. Feladtam a kézen zsonglőrködést és követtem az utasításait. Összébb húztam a lábaimat, berogyasztottam, mintha súlyt lökni készülnék. Egyenesen tartottam a hátamat, illetve pakolásztam a lábfejemet a megfelelő irányba nézzenek. Amikor azt mondta rendben lesz, még rugóztam néhányat. Ismerkedtem az érzéssel és próbáltam megjegyezni melyik izomtónusaim, mekkora terhelést kapnak.  Ha ezt memorizálom, később tudom magamat korrigálni. Persze, elsőre nem megy minden, így jó néhány csúszó kört tettem Setsuna sama felügyelete mellett.
Örültem nem kell kérnem, áldozzunk rá több időt. Addig csúszkálhattam, míg azt nem éreztem sikerült valamennyire megjegyezenem, így visszatérhetünk az eredeti feladathoz. Még egyszer végiggondoltam mit kell majd csinálnom, aztán jeleztem Setsuna sama-nak, hogy készen állok. Az oldalra lépés most sem okozott gondot, de majd nem elfelejtkeztem a csúsztatásról. A mutatványom inkább lett csoszogás, mint talajon siklás. Meg sem lepődtem ezek után a szúrás már ténylegesen pocsékul sikerült. Elszégyelltem magam, mert ez a jelenlegi kevéske tudásommal is borzalmas égés volt. Megérdemeltem a fejmosást, bár inkább arra hívták fel a figyelmemet, hogyan kéne fognom a fegyveremet, vagy éppen miként fest helyesen a szúrás.
- Ilyenkor is maradjon egyenes a hátam? – Igazítottam meg a tartásomat. Az feltűnt, hogy mindenki nagyon ügyelt rá. Ezek szerint harc közben is kellett vele foglalkozni.  Tehát eddig a két legfontosabb kulcsmozdulat az egyenesség és csúsztatás. Eddig azt hiszem, megy a dolog, viszont azzal nem számoltam Setsuna sama kezembe nyomja a saját fegyverét. Majd nem felborultam a hosszú bottal, annyira nem számoltam a súlyával. Elképedten pislogtam, még akkor is, amikor már rögtönzött bemutatót tartott nekem. Figyeltem, azzal nem volt gond. Követtem a mozgását. Fejjel pedig a mozdulatai ritmusát próbáltam megjegyezni. Hosszú-hosszú-gyors. Lépés-lépés-szúrás. A ritmust elraktároztam a fejemben azzal együtt, merre érdemes támadnom. A hideg rázott ki a rajtam jelzett szúrásoktól, de legalább pontosan értettem mit várt el tőlem. Legalábbis azt hiszi, hogy tudtam. Erőteljesen bólogattam, majd a kezemben megigazítottam a fegyvert, ahogy mutatta.
A következő próbálkozásoknál azt csináltam, amit láttam. Képzeletbeli ritmusra igyekeztem csúsztatni a lábaimat és kitérni a felém érkező bot elől. Ezzel a lépéssel a kísérletek számával egyre kevésbé gyűlt meg a bajom. Nagyobb gondot okozott, hogy túlvitt a lendületem. A szúrásra vagy nem maradt időm, vagy helyem, vagy egyik sem. Igazából, mindig megakasztott, mert azon kezdtem agyalni, hogyan kéne csinálnom. Mindig máshova és máshogy érkeztem, ezért sose tudtam hirtelen merre szúrkáljak vele. Erre hamar felhívták a figyelmemet. Próbáltam minél kevesebbet ugrálni, forogni, elhajolni, átfordulni, kizárólag arra a három ütemre fókuszálni, amit Setsuna sama-tól láttam. Összesen három eltérő hosszúságú, erejű mozdulat. Ennyire fókuszáltam és tényleg sokkal jobban bevált. Kevésbé kerültem lehetetlen helyzetbe azzal sose tudtam számolni vele mennyire van tőlem távol, éppen túlságosan közel Setsuna sama. Jobban maradt időm eldönteni merre mozdítom a kezemet, melyik pontot szeretném támadni. Azt nem állíthatom nagyon összeszedett voltam. Előfordult a csúszás nem sikerült teljesen, esetleg a bottól, ahogy elléptem kibillentem az egyensúlyomból, vagy későn próbáltam szúrni.
Töretlen lelkesedéssel estem neki újra és újra a feladatnak. Setsuna sama összes tanácsát és javaslatát próbáltam megfogadni. Nem akartam addig feladni, míg nem sikerül rendesen megcsinálnom. Pontosabban, míg meg nem szólalt az újabb gong. Még bírtam volna szusszal a gyakorlást, de a jelzésre hátrébb ugrottam.
- Nagyon köszönöm, Setsuna sama! – Fejeltem meg a saját térdemet. Csillogó szemekkel fújtattam egyet. - Rengeteget tanultam! Most már kezdem érteni, mire kell figyelnem! Távolság, ritmus, egyensúly, tartás és az ellenfelem mozgása! – Számoltam ujjaimon a lényeges pontokat. Legalábbis nagyon reméltem semmit sem hagytam ki.
- Még gyakorolna velem később? – Tettem össze a tenyereimet könyörgően. Borzasztóan örültem volna, ha még segít nekem. Másrészt teljesen felpörögtem. Szerettem mozogni és mindent, amit közben tanulhattam. Dugig voltam energiával! Szívesen fordítottam volna arra, még többet gyakoroljak.

*Köszönöm az IC kiegészítést Nao-nak*-*

8
11. osztag / Re:Aréna (Mayoi~Ga)
« Dátum: 2017. Okt. 22, 01:32:27 »
[[ Fegyvertárs ]]

Aikawa taichou san üzenetének megfelelően érkeztem az osztag edzőterméhez. Nagyon ideges voltam. Ügyeltem rá pontosan érkezzek, mert nem akartam rossz benyomást kelteni, épp az újonc, ráadásul az egyik egység vezetője késik el. Nagyon féltem, mert nem szoktam hozzá másokért felelek, vagy bármi ilyesmit csináljak. Nem értettem mit várnak el tőlem, vagy mit kéne mondanom. Biztassam a csapatom? Érdeklődjek a napjuk után? Nem ment olyan könnyen szóba elegyednem másokkal, mint apának. Belőlem hiányzott az a laza közvetlenség és kezdeményező erő. Néha örültem volna ezt sikerült eltanulnom tőle, de sajnos sose leszek vezető jellem.
Mély sóhajjal könyveltem el a vereségemet ezen a fronton, miközben odasétáltam az egységem tagjaihoz. Csendesen intettem nekik, majd hajoltam meg gyorsan, ne vegyék sértésnek még az illemet sem sikerült megtanulnom.
Az ujjaimat tördeltem, amíg a többiekre vártunk, illetve Meiou sama-k felbukkanásával fájdalmasan nyögtem fel. Éreztem a hirtelen gerincemet érő fagyos fuvallatot. A bűntudat rögvest hatalmába kerített, hiszen még mindig nem készültem el a rám kiszabott feladattal. Féltem az elkerülhetetlentől, újfent orrom alá dörgölik, milyen borzalmas alak vagyok. Szinte a mellettem álló tiszt nyakába ugrottam, ahogy az említett és immáron duplán közlekedő Meiou san-ok fogtak közre. Halálra váltan reszkettem.
- Szö-szörnyen sa-sa-sajnálom, Meiou sama-k! – Kékült bőröm a félelem és bűntudat elegyétől. - Ne-ne-nem tudom ho-ho-hogyan kell ha-ha-haiku-kat készíteni, de…dedede gyakorolom é-és minél hamarabb me-me-meglesz! Esküszöm! – Tapasztottam össze két kezemet, higyjenek nekem. Tényleg olvastam, tanultam, bogarásztam, de attól nem váltam költővé és még sem írhattam gyerekesen rímelő sorokat egy papírgalacsinról! Nem mentség, hogy a japán nyelvhez és éppen annyira értek, mint a fegyverekhez, azonban az elmúlt kétszáz évben nem sokat használtam. Elsősorban szóban, amikor apával beszéltem. A hazaérkezésem után az is nehézséget okozott az írásjeleket elolvassam. Pótolom az elmaradásaimat, de lassabban megy, mint reméltem. A számonkérés ettől jogos, így nem tehettem mást, mint hajlongtam.
A bajtól Aikawa taichou san utasításai sem mentettek meg véglegesen. A különleges terembe lépve rögtön levettem a lábbelimet és a földre vettem magam. Lendület, persze újfent sok lett. Előbb a térdem, aztán a homlokom koppant a szőnyeg felületén. A segítségemre siető Meiou sama-k teljesen összezavartak. Addig nem éreztem bármi hatását, de a keresztkérdéseiktől legalább annyira megkutyulódtam, mintha agyrázkódást kaptam volna. A legyező mögül feltett kérdésig határozottan emlékeztem, melyik lábammal léptem fel a szőnyegra, ám a bűvös szavakat követően már arra sem voltam képes válaszolni egyáltalán, hogy jöttem be! Elszörnyedtem ezen a borzalmon. Nem érkezik mellém Setsuna sama, biztosan az életkorom, nevem és származásom is megkérdőjelezem.
Annyira örültem a jelenlétének, rögvest kineveztem felsőjét fedezéknek. Nem számítottak a magasságbeli különbségek, háta mögé rejtőzködtem. Rémült nyöszörgésekkel fejeztem ki sajnálatomat, megint a megmentésemre kellett jönnie. Nagyon hálás voltam neki, ám Aikawa taichou san szavait sem hagyhattam figyelmen kívül. Szégyenteljesen hallgattam végig az utasításait és kaptam többszörösen szélütést, miután kiderült mit szükséges tennünk. Arról nem beszélve, hogy Meiou sama-k újfent körbe lebegtek, hiszen az én egységemhez tartoznak. Szinte láttam, miként a lelkem távozik a testemből és harmonikaként esik össze testem a szőnyegen. Elhagyott minden erőm, hogy egység vezetőként tisztességesen helyt álljak. Ugyan egy hamvában elhaló kísérletet tettem a társaim figyelmének felketésére, de átütő sikerben egyáltalán nem reménykedtem.
- É-é-én! – Tartottam fel félszegen karomat. - Ha gondoljátok se-se-segíthetek a bemelegítésben. Tornász vagyok. Valamicskét értek hozzá. – Igyekeztem bátorítóan mosolyogni, bár a legnagyobb vétkem ott lebegett Meiou sama-k képében körülöttem, így nem nevezhető valami hitelesnek az ajánlatom. Emiatt nem hibáztattam senkit, ha ment a saját feje után. Én mindenesetre alaposan lenyújtottam minden porcikámat. Közben elmélyülten figyeltem a folyosót. Próbáltam feltérképezni hol, merre, milyen sűrűn vannak a huzalok. Ha más nem a csengőkből igyekeztem következtetni.
- Ne-nem, csak átgondolom a lépéseimet, Meiou sama-k! – Lehet mentegetőzésnek hangzott, de tényleg ezt tettem. - Szerintem a számolás segít, mint a táncnál! Megadja az időzítést, mikor kell elhajolni a huzaltól. A-a-a nadrágot és fe-fe-felsőt kössük össze bokánál és csuklónál. Így kevésbé akadhatnak fel, vagy bukunk benne hasra. – Magyaráztam a zavaros elképzeléseimet. Talán, ha látják, könnyebben kibogozzák, mire céloztam. Másrészt nem indulhattam ki abból, mindenki ugyanolyan hajlékony, mint én.
- Fe-felmérem a nehézségét, a-aztán igyekszek lekövethetően mozogni. –
Azt állította Aikawa taichou san, hogy kétszer kell végigérni. Egyszer a saját tempónkban, egyszer pedig az órával versenyfutva. Nem tartottam egyiktől sem. A hajlékonyságommal nem akadtak problémák. Ha megtalálom a pálya ritmusát, bármikor képes vagyok ugyanazokkal a mozdulatokkal végigmenni rajta. Ehhez ki kellett ismernem. Nem akartam kapkodni, vagyis teljes nyugalommal vágtam neki. Többször rontottam. Néha szándékosan, mert rájöttem máshogy könnyebb. Segíteni szerettem volna a többieknek, hogy érhetnek át a legegyszerűbben. Éppen emiatt útközben szorgosan memorizáltam. Lejegyeztem a mozdulataimat, így az éles nekifutásnál, már csak a megfelelő időzítésre és tempóra kellett koncentrálnom. Mire az óra ellen indultam, tökéletesen a fejemben volt a lépések ritmusa. Az már csak az ügyességemen múlt, mennyire hamar végeztem. Igazából nem arra figyeltem mennyit mutat az óra. Az foglalkoztatott, hogy teljesítsem a pályát, méghozzá úgy, ahogy Aikawa taichou san kérte és mindenkinek sikerüljön átérnie, akár a tőlem látott mozdulatokkal, akár saját taktikával.
Az utolsó átérő társunkat is megtapsoltam. Izgultam, mert szerettem volna, ha mindenkinek sikerül. Az nem érdekelt, ha mi leszünk az utolsók, vagy túl sokáig tart. A lényeg, hogy mindenki átjusson csengetés nélkül.
A következő feladat már sokkal vészesebben hangzott. Főként, hogy Aikawa taichou san kérte, menjek segédkezni a bemutatásánál. Félszegen lépkedtem a kikészített fegyverekhez. Fogalmam sem volt, melyiket válasszam. Különböztek ránézre, de ezen kívül többet nem mondhattam el róluk. Legtöbbet sosem vettem kezembe, harcolni pedig sose harcoltam fegyverekkel. Végül egy kicsike tőrt fogtam meg. Az hasonlított Anya alakjához. Vele sem bántam szakértő módon, de legalább volt már nálam.
Valahogy a kapitány biztatása, hogy nem lesz baj, kicsikét sem segített a tanácstalanságomon és erősödő gyomoridegemen. Ügyetlennek éreztem magam ezzel a valamivel a kezemben. Az sem mentett ki a sötét tudatlanságból, hogy próbáltam utánozni Aikawa taichou san mozdulatait, miközben a védekezésről és támadásról beszélt. Az pedig egyenesen pocsékul sikerült, amikor kérte, mutassuk be. Alig bírtam a kezemben megfelelő irányba fektetni a tőrt. Kevés hiányzott leejtsem. Ezzel már konkrétan hátrányba kerültem, vagyis szó szerint elszenvedtem a kapitány mozdulatait. Hátráltam szorgalmasan és hajoltam amennyire tudtam, mivel a kezeimet csak sután tartottam magam előtt. Annyira megijedtem a felém közeledő fától, egyszerűen menekültem.
A bemutató végeztével lehorgasztott fejjel fogadtam a hajam borzolását. Nem mertem az egységem tagjainak a szemébe nézni. Egyszerűen visszasétáltam az eddigi helyemre. Elkeserített az ügyetlenségem. Belemélyedtem a gondolataimba, mit tehetnék, hogy jobb lehessek. Meiou sama hangja derült égből átokként csapott belém. Anya érzékelte a riadalmam, ezért rögvest biztonságba szállított. Aikawa taichou san mögül pillantottam a hozzám beszélő kísértetre.
Cseppet sem éreztem magam jobban, hogy azt bizonygatta, mindössze gyakorolni szeretett volna velem. Érhető lenne, ha így bosszullná meg a rémes tettemet. Megérdemelném! Másrészt, gyáva alakként sem futkorászhattam állandóan. Elő kellett merészkednem és vállalnom a felelősséget.
- Re-re-rendben, Meiou sama, de nagyon ü-ü-ügyetlen vagyok! Nem akarok tovább rontani a helyzetén! Épp elég bajt hoztam a fejére! – Csendesen rúgdostam a lábam előtt a földet. Kavicsok és por híján, be kellett érnem a tatami szövésével. A kijelentésre, harcoljak ellene, mint egy lidérc ellen, csak felkaptam a fejemet. - Olyat még sose tettem! – Csattantam fel kétségbe esetten. - Mármint...egyszer. - Korrigáltam jóval halkabban. A legutóbbi alkalommal Setsuna sama segítségével akadt lehetőségen ellenük küzdeni. Ennél több tapasztalattal nem rendelkeztem.
Hezitáltam a buzdításra. Nem tudtam, hogy kell ezekkel a fegyverekkel megindulni. Tanácstalanul néztem le rá, majd vissza Meiou sama-ra. Végül, nagy levegőt vettem és futni kezdtem felé. Azon pörgött az agyam, mit kezdjek, ha elfogy közöttünk a táv. Ennek hála, épp a lábam elé nem figyeltem. Megbotlottam egy láthatatlan fűszálban, vagy saját végtagomban. A lényeg, hogy sikeresen orra buktam a fa borzalom, pedig egyenesen a falba fúródott. Halk sikkantással kerekedtek ki a szemeim. Levegőt sem kaptam a sokktól, megint mit művelek! Az pedig főként nem vigasztalt Meiou sama még az én állapotom felől érdeklődött.
- Én…ig…de…Ö-ö-ön jól van, Meiou sama?! – Futottam oda hozzá. Körbe tapogattam és vizsgáltam, biztosan nem sérült meg. - Annyira sajnálom! Nem akartam ezt tenni, tényleg! Már pont elég bajt okoztam Önnek! Ne haragudjon! –
Ott tartottam megkérem, válasszon másik párt, legalábbis tőlem maradjon távol. Láthatóan akaratomon kívül folyamatosan bántottam. Az ő érdekében jobb lenne, ha nem velem gyakorol. Bár, elképzelhető az lenne a legjobb, senkit sem vonnék bele az életveszélyes megmozdulásaimba.
- Bi-bi-biztosan ezt akarja? – Néztem rá bűnbánóan. A kezembe nyomott fegyerre, csak felsóhajtottam. Én nem voltam meggyőződve róla, folytatni kéne ezt a mutatványt, de engedelmeskedtem Meiou sama-nak. Visszasétáltam a fegyverrel. Rákészültem az újabb rohamra. Mély levegő. Koncentrálás és önmagam súlykolása képes vagyok rá. Egész addig működött, míg elindultam, ám abban a pillanatban eszembe jutott valamit kéne a fegyverrel kezdenem, köddé vált minden magabiztosságom. A tőrt sokszori ügyetlen mozdulatra sikerült előre szegeznem, majd a nagy kapkodás közepette azt sem tudtam merre is akarok szúrni, csak előre lendítettem a kezemet.
Nem lepődtem meg, megint közel jártam hozzá orra essek. Meiou sama szerencsére könnyedén tért ki a csalapálásom útjából. Megkönnyebbültem nem okoztam neki sérülést az ügyetlenkedésemmel. A számonkérését is teljesen helytállónak éreztem. Lehorgasztott fejjel forgattam tenyeremben a fegyvert.
- Sa-sajnálom. Sosem tanultam, mit kell velük csinálni. – Az utasításra összerezzentem, de helyet foglaltam. Félszegen közelebb és közelebb araszoltam, ahova Meiou sama kérte. - Ön az élő példa másokra nagyobb veszélyt jelentek. – Megleptek a szavai, hogy segíteni szeretne. Ettől még hálás voltam érte. Majd nem elpityeredtem, hogy kísértetet csináltam belőle és még ennek ellenére nekem akar jót. Óriási lendülettel hajoltam, pontosabban fejeltem be a földet. - Nagyon köszönöm az önzetlenségét, Meiou sama! Ígérem, igyekezni fogok! –
Elmélyülten figyeltem a mozdulataira. Próbáltam pontosan úgy az övembe tűzni a fegyvert, ahogy ő csinálta. Miután végeztem, még vártam a megerősítésére. Utána nézegettem egy darabig. Meg akartam jegyezni, véletlen se felejtkezzek el, hogyan kell festenie. A soron következő kérdésre, miként támadnék innen, csak félszegen megjegyeztem a fegyverrel, valahogy előre döfnék vele. Erre pusztán fejingatást kaptam, amire behúztam a nyakamat. Ezek szerint rémes választ adtam. A korrekcióra, próbáljak meg irányítottan szúrni vele, csak összevontam a szemöldököm. Átgondoltam, mit kéne tennem. Az nem tetszett felé hadonásszak az előző csodálatos alakításaim miatt, de nem tagadhattam meg a kérését, ha már nekem tett épp szívességet.
Bizonytalanul nyújtózkodtam előre, míg lehetett. Arra rádöbbentem ennyivel nem érem el a mellkasát, így kénytelen voltam az egyik lábammal kilépni. Ami ezután következett az maga a rejtély, mivel láttam Meiou sama mozdul, majd a karomat eltéríti, amitől a földre kerülök és az oldalamat a fegyver hegye éri. Az egészet annyira gyorsnak éreztem, képtelen voltam lekövetni, pontosan mi történt velem. Ez a remek helyzet, pedig megismétlődött, miután Meiou sama újra kérte, hogy támadjak. Ekkor is a földön kötöttem ki, de hason feküdtem, kezemen ácsorogtak és jelezték, épp fejetlen lettem.
Eltátott szájjal figyeltem, még koránt sem végzett Meiou sama. Beavatott a fegyveres támadás lényegébe. Ha jól vettem ki szavaiból a dolog nyitja abban áll, hogy kibillentsem ellenfelemet az egyensúlyából. Ezt tökéletesen éreztem mind a két esetben. Eleve instabil voltam, de mindkétszer valahogy elérte földre keveredjek. Tökéletesen átéreztem a saját bőröm, miről beszélt. Ez nem okozott nehézséget. Az már sokkalta jobban foglalkoztatott, miként tarthatom meg az egyensúlyom, mint támadó.
Nem volt merszem Meiou sama szavába vágni. Képzettebb volt nálam és épp önkéntesen segített rajtam. Tanulni akartam, ezért szó nélkül figyeltem. Engedelmesen tartottam neki a karomat, majd igyekeztem ugyanazt bemutatni rajta. Nagyon lelkesen bólogattam és próbálkoztam. Érteni akartam mindent. Az pedig sokat segített, hogy rögtön láthattam miként működik a gyakorlatban. Igaza volt, hogy erősen, határozottan fogjam, vagy mozdítsam, amerre akarom.
- Gyorsaság is számít? Kiválthatom az erőt vele? – Kérdeztem vissza. Nagyobb lehetőséget láttam a váratlan és gyors mozdulatban, mint az erőben. Elsősorban a miatt, mert az utóbbiban nem jeleskedtem. Biztosra vettem, ha erőből próbálnám rántani Meiou sama-t, előbb esnék én hasra, mint ő.
A választól függeltenül követtem a példáját, vagyis visszaültem a szőnyegre. A kérdésén el kellett méláznom. Akkor sem volt teljesen tiszta mi történt, így most sem adtam pontos leírást. Arra határozottan emlékeztem megfogta a fegyvert tartó karomat és eltolta oldal irányba, legalábbis azt hiszem. Nem voltam túl meggyőző, ezért elismételte nekem. Nem játszottam a sértett gyereket. Elfogadtam, amit mondott és követtem a mozdulatait. Lefektettem az ölemben a fegyvert. Majd nem rossz kézzel tettem. Emlékszem apa említette a japán karforgatás jobbkezes. Emiatt próbáltam ezek szerint átfordítani mindent az ellenkező oldalamra és előtérbe helyezni ezt a kezemet. Nem ment egyszerűen, hiszen automatikusan bal kézzel nyúltam volna érte, de résen voltam! Ugyanez a lábamra már nem volt igaz. Épp időben kapcsoltam, így gyors váltással helyeztem előre a jobbat. Megnéztem miként fest Meiou sama póza, majd hozzá igazgattam a sajátomat. Mindent végignéztem magamon, hátha megjegyzi a testem és agyam.
- Nem teljesen ide vágó kérdésem lenne, csak érdekelne. – Vakartam meg zavaromban a tarkómat. -Mi-miért segít nekem, Meiou sama? – A felhábordásra összehúztam magamat. Elhaló nyösszenéssel kértem bocsánatot. Elsősorban azért, még nem készültem el és továbbra is kísértenie szükséges. Tényleg sajnáltam, főleg, hogy most emiatt kényszerült arra velem vesződjön.
- Mé-még egyszer kérhetném, mutassa meg? – Ütögettem egymáshoz két mutatóujjamat. A válasz meglepett, pontosabban megrémített. Jeges villámként rázott meg a szörnyű jövőkép, még hány Meiou vesz körbe. Ezt semmi esetre sem akartam! Ennél több szellem sorsáért nem akartam felelni! Azonnal sűrű bólogatásokkal ültem vissza és kényszerítettem minden idegszálamat Meiou sama mozdulataira fókuszáljon. Mindent, de mindent meg akartam jegyezni!
Az ismétlés végeztével azt hittem fejemben a képlet, azonban az éles helyzetben rá kellett döbbennem cseppet sem egyszerű a gyakorlatba átültetni. Annyira próbáltam felidézni mindent, hogy az orrom elé nem figyeltem és egyszerűen elsiklott mellettem Meiou sama szúró mozdulata. Annyira eluralkodott rajtam a pánik, hogy képtelen leszek teljesíteni, aztán egyre több kísértet gyűlik körém, teljesen elvesztem. Nem bírtam a feladatra, mozdulatokra, bármire koncentrálni, csak remegtem.
- Ne-ne-nem tudom! – Bámultam magam elé üveges tekintettel. - Amúgy sem vagyok finom! – Dünnyögtem az orrom alatt kivehetetlenül. Összezavarodtam. Elfelejtettem mindent. Nem emlékeztem a mozdulatra, vagy arra, fegyver van a kezemben. Teljes káosz uralkodott el a fejemben. Le kellett higgadnom! Az ősi módszert választottam: két oldalról rácsaptam az arcomra, majd összeszorítottam. Az már pusztán kísérő jelensége a folyamatnak hangosan hörögtem hozzá. Néhányszor elismételtem, aztán vettem egy hatalmas levegőt, amit jó hosszasan engedtem ki. Az volt a cél, megcsináljam! Igyekeztem mindent megtenni, hogy összeszedjem magam.
- Rendben! – Ütögettem meg elszántan a mellkasomat. - Menni fog! Most akkor…támadhat, Meiou sama! – Ráztam le a vállaimat, teljesen ellazuljak. Utána azt tettem, amit mutatott, vagyis, amire emlékeztem. Az ölembe fektettem a fegyvert. Vártam, majd előre nyúltam a kezéért. Persze, nem lepődtem meg eleinte vagy azért kötöttem ki én a földön, mert ő rántott előre, esetleg elvétettem az egy vonalas állást, netán lekéstem az alkalmat, amikor lépnem kellett. Nem vette a kedvem az ügyetlenkedésem. Ha már elszántam magam, kitartottam! Próbáltam követni Meiou sama esetleges utasításait, tanácsait a gyakorlás közben is.

9
Nemesi és családi birtokok / Re:Amatsuji-birtok
« Dátum: 2017. Okt. 07, 22:14:38 »
Az ezer darumadár

Rémesen teltek az elmúlt napjaim. Azon járt az eszem, mi lehet az a haiku! Valami étel, ital, recept? Nem tudtam, csupán annyit, hogy írnom kell hozzá, vagy azt kell leírnom. Annyira eluralkodott rajtam a félelem, részvét és sajnálkozás már abban sem voltam biztos, jól emlékszem arra, amiket Meiou sama mondott. Azt is megkérdőjeleztem ténylegesen megduplázódott a kísértés idejére, vagy az elmém játszik velem kegyetlen játékot. A szó, ebben az egyben biztos voltam! Illetve, abban, hogy mellette hajtogatnom szükséges. Kereken ezer darab darut szükséges meghajtogatnom.
Az a szörnyű még az origami művészetéhez sem értettem. Az utóbbi kétszáz évemet artisták, előadók, művészek, kreatív emberek társaságában éltem le, de erről a két dologról még csak hírben sem találkoztam! Rendben, hajtogást ki ne ismerte volna. A pincéreknek is rengeteg technikájuk van a szalvéták elhelyezésére, viszont sosem próbálkoztam ilyesmivel. Hatalmas tudományom kihalt egy csákó készítésében.
Tanácstalan voltam kihez fordulhatnék. Aikawa taichou san mindig mindenben segített, de az, hogy festene, ha közölném az egyik nemesi ház tagját, akik közül nála is vannak rokonok, véletlenül megöltem és most kísért! Elsüllyednék szégyenemben, ezek tudatában kérjek tőle tanácsot. Apához megint nem fordulhattam, mert nemesként kellemetlen lenne neki, ha a fogadott fiáról kiderül Meiou gyilkos. A tiszteket nem ismertem, vagy nem tudtam kiben bízhatnék meg annyira, hogy nem kürtöli világgá a szörnyű tettemet! Éppen elég borzalmasan éreztem magam, hiszen ezek szerint gyilkossá váltam! Én igazán nem akartam! Szerettem volna visszacsinálni, vagy legalább megmenteni Meiou san lelkét, azonban fogalmam sem akadt, hogy kéne hozzáfognom.
A szétszórtságom, egyre jobban kiütközött a teljesítményemen. Elfelejtettem dolgokat, összekevertem parancsokat, vagy éppen Akira kun házi feladatát rontottam el. Semmi sem akart sikerülni és úgy éreztem rám dől a világ összes problémája! Komolyan szükségem volt valakire, aki rávilágít a dolog nyitjára!
Kétségbe esetten rongyoltam keresztül Youko san házán, egészen be a konyhába. Valamit, talán éppen a segítséget vártam az ott olvasgató Akira kun-tól. Rémesen éreztem magam, hogy szándékosan toporgok előtte. Elhatároztam mit mondok, de most, hogy ott volt előttem már nem ment. Erőtlenül rogytam le az asztalra. Éreztem nyugtatóan teszi a vállamra a kezeit és a baj forrása után érdeklődik. Összeszorítottam a számat. Még sem mondhattam ki kerek perec, megöltem Meiou sama-t. Egyszerűen megráztam a fejemet.
- Nem erről van szó. – Ütöttem neki homlokomat az asztal lapjának. - Mi az a haiku, Akira kun? – Préseltem ki magamból a lényegre törő kérdést. Reménykedtem benne, ha megtudom mi az és megcsinálom, akkor Meiou sama feltámad, aztán nem kell bevallanom, hogy fogalmam sincs hogyan, de megöltem!
A válasz egyáltalán nem nyugtatott. Hajszínemhez hasonló ábrázattal sikkantottam fel! Fejemhez kaptam, hiszen tényleg halott lehetett, ha ilyesmit kért! Az aggodalmas visszakérdezésre, csak újabb fejrázással döntöttem vissza homlokomat az asztal lapjára. Sötét felhőket eregettem, mert éreztem nincs kiút. Szünet nélkül ismételgettem, kivehetetlen motyogással, mindennek vége! Biztosan el fog kárhozni a lelkem! Szörnyen sajnáltam apa, Youko san és Akira kun csalódni fog bennem!
- Darut hogyan lehet hajtogatni? – Kérdeztem a következő teendőmre reményvesztetten. A válasz némi fényt csalt a fekete hangulatomba. Rávett végre felnézzek az asztal lapjáról és úgy bólintsak Akira kun kérdésére, megmutassa nekem az origami rejtelmét. Nem tiltakoztam a kérése ellen, maradjak a konyhában. Igaz, megfordult a fejemben, talán összerakta a borzalmas tettem részleteit ezekből a kérdésekből és mindjárt börtönbe zárat! Egyetlen kósza másodpercre átfutott a fejemben eliszkoljak, de miért tenném? Megérdemlem a büntetést, mert megöltem valakit!
A sötéten villámló felhőim alatt vártam meg Akira kun-t, aki lapokat hozott. Letette elénk az asztalra, majd végtelen türelemmel látott hozzá mutogatni, miként kéne összehoznom azokat a szárnyas madarakat. Egykedvűen igyekeztem ellesni a mozdulatok rejtelmeit. Jó pár darut újra kellett kezdnem, vagy egyenesen a kukába hajítanom, de úgy döntöttem, ha már elkezdtem, akkor mind az ezer darab meg lesz! Legalább teljesítsem Meiou sama kérését, ha már vér tapad a kezeimhez!
Kitartóan küzdöttem a feladattal, amikor hallottam Youko san érkezését. Rögtön nyakamat behúzva próbáltam láthatatlanná válni. Nem vettem levegőt, meg sem mozdultam! Valamiért azt hittem, így nem fog észrevenni! A próbálkozásaim akkor dőltek igazán dugába, amikor Akira kun megdicsért. Felnyikkantam a nyílt lebuktatáson.
-Yo-Yo-Youko san! – Hebegtem habogtam alig hallhatóan. Idegesen forgattam kezeim között a félkész papírdarut! Nem bírtam tovább. Egyszerűen szétpukkanni készültem a feszültségtől, hogy békésen teázgatok Akira kun-nal, miközben egy szörnyűség szárad a lelkemen.- NEM VOLT SZÁNDÉKOS! ESKÜSZÖM! AZT SEM TUDOM, HOGY TETTEM, DE MEGTETTEM ÉS MEIOU SAMA MOST MIATTAM SZENVED! HA NEM CSINÁLOM MEG, SOSE NYUGODHAT BÉKÉBEN! – Szakadt ki belőlem a felkiáltás. - Annyira sajnálom… - Tettem hozzá sokkal halkabban lehorgasztott fejjel. Kiterültem az asztal tetején. Nem éreztem megkönnyebbülést. Azt gondoltam jobb lesz, ha kimondom, de csak még rémesebben éreztem magam.

10
11. osztag / Re:Kapitányi Iroda
« Dátum: 2017. Máj. 06, 18:01:31 »
Szolgálatra jelentkezem

Izgatottan fészkelődtem, miután Aikawa taichou san beavatott ténylegesen kidou-t láthattam. Sok minden világossá vált, ebből a röpke beszélgetésből! Örültem, hogy ennyi ismeretlen dolog nyitjára jöhettem rá. Nagyon hálás voltam Aikawa taichou san-nak, amiért ilyen sokat mesélt nekem. A segítségével még arra is rájöttem, valamennyire akadnak hasonlóságok a démonmágia és bűvészet között. Igaz, kicsikét elkomorodtam, miután hitetlenkedés fogadta az elkapkodott megjegyzésemet.
- I-i-igen. – Nyeltem hatalmasat. - Azt hiszem. – Tettem hozzá elbizonytalanodva. - A többiek folyton viccelődtek a bűvészeinken. Szerintem sokszor sértő megjegyzéseket tettek rájuk. Gúnyolodtak rajtuk. – Kutakodtam a megfelelő szavak után, amivel leirhattam volna a benyomásaimat. - Hogy is mondhatnám…- Vakartam meg kínomban a fejem tetejét. - A tornászok óriási munkát fektetnek a fizikai felkészülésükbe. Ehhez nagyon komoly mentális edzettség is kell, mert, lehet, csodás szaltóid vannak, de ha lefagysz kétszáz méterrel a föld felett, akkor vége a karrierednek! – Tártam szét a karjaimat. Nem lehetett hova ragozni. Sokszor ezen a ponton bukott el valaki jövője. Nem egyszer fordult elő, miután valaki leesett, soha nem mert még egyszer felkapaszkodni a trambulinra, vagy annyira félt szétesett a mozgása. Elveszett valami a mozgásából, amitől konkrétan az ő egyedisége vált köddé.
- A bűvész, ránézésre csak trükközik, ami szerintük nem igényel ilyen komoly munkát. Tudom, hogy sokszor, azért beszéltek így, mert nem látták, amikor késő estig gyakoroltak, vagy azon gondolkoztak, milyen varázslatot találjanak ki. Én segítettem az egyik francia bűvészünknek. Akkor szembesültem vele ez is mennyire komoly fizikális és mentális megpróbáltatás. Ki kell találni és rá kell jönni a megvalósításra! Próba közben, sok a baleset! Gyakran sérültek meg! –
Kitartóan magyaráztam, hiszen tartoztam azok közé, akik lekicsinylő véleménnyel lennének a bűvészekről, akár a trükk mesterekről, akár a bohócokról. Minden nap láttam, mennyit dolgoznak a számokon. Ugyanúgy izzadtak a hosszas próbákon és ugyanúgy elfáradtak a nap végére, mint bármelyik tornász. Az ő dolguk, még összetettebb is volt, mint a miénk. Nekik konkrét szerepük, történetük, menetrendjük volt. Mi általában megkaptuk a feladatot, amit be kellett gyakorolnunk. Sose gondoltam valamelyiküket kevesebbnek, csak, mert más a feladatuk. Apa azt tanította, hogy nem kell mindenhez érteni. Elég, ha egyetlen dologban a legjobb vagyok. Szerintem ez mindenre érvényes. Ha a bohóc a világ legviccesebb embere, akkor ő egy kiváló bohóc és nem kell, hogy meg tudja a bokáját orral érinteni, vagy elefántokat szelídíteni.
- Nekem apa azt tanította: mindenki tehetséges valamiben és ebben kell tökéletesre törekednie. Azért engedte tornász legyek, mert én ebben szerettem volna a legjobb lenni. A tudományokhoz nem értek, ahogy a varázsláshoz sem. Ettől még nem szabad őket kevesebbnek tartanom. Ez annyit jelent, ők abban jók, én pedig másban. –
Húztam ki magam büszkén. Örültem, amikor arról beszélhettem mennyi mindent tanultam apától. Szívesen meséltem róluk, mert ezzel magamat is emlékeztettem. Anya mondta, hogy nem szép elfelejteni, kik vagyunk és honnan jöttünk. Erre próbálok figyelni, bár nem könnyű. Kissé el is szégyelltem magam Aikawa taichou chan felajánlására. Hálás voltam érte, csak rádöbbentett, mennyire figyelmetlen voltam. A társulat a második otthonom már hosszú évek óta és egyetlen szó nélkül jöttem el.
- Köszönöm szépen! – Lendítettem előre a fejem, egyenesen neki a szőnyegnek. A koppanást már meg se éreztem. Jobban lefoglalt a bűntudat. A telefonokat ugyan elvettem és gyorsan kirohantam az udvarra, csak, hogy a tárcsázással még vártam. Nem mertem felhívni az ismerős számot. Hirtelen nem tudtam mit mondhatnék! Teljes igazságot, még sem vallhattam be nekik.
- A-a-aikawa taichou..san! – Dugtam vissza a fejemet félszegen. - Nem tudom, mit mondjak. – Sütöttem le a szememet. Rosszul éreztem magam, amiért a felettesem is belerángatom, de nem tudtam mit tegyek és taichou san kedvesnek látszódott, meg okosabbnak, mint én.
Arra, hogy kérte pontosítsak a problémán, csak csendesen rugdostam egy porcicát az ajtóban. Nehezen állt össze fejemben a kép, pontosan mi a gond, de amennyire lehetett elmondtam. Nem tudtam, mit mondhatok, miért jöttem el és meddig leszek távol. A válasza sem húzott ki a csávából, hiszen pont ezt nem tudtam, vagyis igen, csak azt hiszem, nem akartam kimondani. Pedig muszáj lesz!
A válaszát megköszöntem, aztán visszacaplattam a teraszra. A menedzserem szinte ugorhatott a telefonért, mert zihálva szólt bele, alig két csörgést követően. Haboztam a megszólalással, de erőt vettem magamon és elmondtam a dolgok állását. Apához haza kellett jönnöm, mert hivatalos teendői lettek. Valószínűleg jó darabig el fog húzódni, ezért nem fogok visszamenni a társulathoz. A tömören elhadart mondókámat hosszas hallgatás kísérte. Szerencsére nem egy indulatos hölgy, ezért megbeszéltük átugrom és személyesen tisztázzuk, mi legyen a társulattal, tagságommal, egyáltalán a jövőmmel. Beleegyeztem, bár ismertem a válaszom. Elszomorított ott kell őket hagynom, de apa mellett a helyem. Amíg ő itt lesz, addig én is. A társulat, pedig állandó kötelezettség.
Nagyot sóhajtottam a hívás kinyomása után. Sietősen vittem vissza a telefont Aikawa taichou san-nak. Még egyszer megköszöntem a segítségét, aztán próbáltam felvenni a fonal végét, merre is tartottunk a beszélgetésben. Neki jobban, vagy gyorsabban sikerült és felvetette, menjünk el megnézni, hogyan működik élőben egy kidou. Lelkesen bólintottam rá az ötletre. Útközben végig azon pörögtem, milyen lesz majd. Illetve azon, hogyan fogok megbírkózni a munkakörömmel, amit majd szeretne nekem adni Aikawa taichou san. Izgalmasnak hangzott, hogy sokat kell lopakodni hozzá.
Annyira belemélyedtem a gondolkozásba, szempillantásnak tűnt a szőke kislány felbukkanása, majd szó szerint az orrom elé keveredése. Fa mögül hallgattam a válaszait, illetve Aikawa taichou san nyugtatását, bátran merészkedjek elő. Ekkor szembesültem vele, konkrétan mit tettem. Elszégyelltem magam felnőtt létemre, így viselkedtem. Lehorgasztott fejjel lépkedtem hozzájuk közelebb.
Sűrű bólogatásokkal kísértem Aikawa taichou san szavait. Azt mondta Akira kun, hogy ilyenkor nem szabad belevágni a felettes szavába, de ezzel lehet éreztetni, egyet értesz vele, illetve a te kérésedet is közli. Legalábbis valami hasonló. Tettem, amit tanítottak és csak akkor fejeztem be a hajlongást, miután a szőke kislány válaszolt. Enyhén megtámasztottam szédelgő fejemet, aztán haptákba vágtam magam Aikawa taichou san mellett. Kíváncsian csüngtem a kislány minden szaván.
Eltátottam a számat, miután arra kértek fogjam meg a közénk kerülő halványan derengő falat. Némi hezitálással érintettem hozzá az ujjamat. Kemény volt! Masszív! Tényleg olyan volt, mint egy téglából épített fal! Izgatottan kocogtattam meg. Élveztem ezt az új keletű felfedezést! Ahogy arra is ámult „vhoa”-val reagáltam, köddé vált. A felettünk elrepülő fecskéket már csak csillogó szemekkel követtem. Imádtam ezt a varászlatot! Nem véletlen a kérdésre, mit szólok hozzá, kicsattanó boldogsággal ugrottam egyet.
- LENYŰGÖZŐ! – Kémleltem még az égboltot, hátha meglátom valamerre a fecskéket. - Nagyon ügyes vagy, Natsuki san! – Vigyorogtam teli szájjal a kapitány ölében ücsörgő kislányra. Féktelen jó kedvem akkor fagyott arcomra, kiderült, hogy nem teljesen önszántából tanult ilyen csodás dolgot. Enyhén elszégyelltem magamat, ennyire lelkendeztem, amikor komoly témáról folyik a beszélgetés. Visszacsüccsenten a helyemre és egy bottal piszkáltam a földet. Valamennyire megértettem a szőke kislány motivációját.
- Rendben! Addigra én is sok gyógyfőzetet megtanulok! Akira kun tanít, hogy minél többet segíthessek apának! Majd szorgos leszek, hogy tudjak neked is segíteni! – Jelentettem ki határozottan. Nem ilyen fajta varázs dolog, de hasznos! Akira kun rengeteget mesélt, mennyi mindent lehet velük gyógyítani. Akár azt is, ha valakinek a lélekenergiájával akadnak gondok, vagy pont a varázsoló képessége rosszalkodik.
Lelkesen pattantam fel Aikawa taichou san jelzésére, induljunk el. Gyors léptekkel zárkóztam fel mellé. Folytatta a tanítást a halálisten képességekről. Összevont szemöldökkel figyeltem a mondókájára, mert nem sokat tudtam ezekről. Apa elmondta, hogy mik egy shinigami képességei, meg az emlékeimben akadtak képek ilyenekről, de konkrétan sosem láttam. Az Emberek Világában, pedig nem volt szükségem a gyakorlására. Furán festettem volna, ha fel-alá cikázok az utakon. Nekem a tornász élet elegendő kihívás volt, nem akartam még furcsább lenni, mert ilyesmiket ismerek.
- Nem csak apa hibája. Én sem erőltettem. – Próbáltam szemmel követni, ahogy kérte, de már csak arra kaptam észbe az arcomat böki meg, teljesen máshonnan. Elkerekedő szemekkel fordultam egyik oldalamról a másikra. Tényleg nagyon gyors volt! Még az eset hatása alatt voltam, amikor megkérdezte kipróbálnám, vagy szeretném megtanulni. Választásom nem sok akadt. Eldőlt, hogy már nem tornász, hanem halálisten vagyok. Kötelező ismernem és valamennyire tudnom, amit nekik kéne. Nem hozhatok szégyent apára, még az alapokat sem tudom.
- A-a-a….azt hiszem, igen. – Kaptam össze magamat. - Eddig azért nem szorgalmaztam, mert nem volt rá szükségem. Hamar eldőlt tornász leszek, apa, pedig nem kötötte az ebet a karóhoz, hogy nekem kötelező mindezt tanulnom. Elmondta, hogy mik a lehetőségeim és ő mit tud nekem tanítani. Én kértem, csak abban segítsen őt és magamat megvédhessem. – Hintáztam csendesen, hogy fogalmazhatnám meg muszáj megtanulnom, mivel már itt vagyok. - Igazából azzal, halálisten lettem, már megválaszoltam a kérdést, Aikawa taichou san. Tanítson meg nekem mindent, amit csak lehetséges! - Hajoltam lendülettel együtt a lábamhoz. Ha nincs talaj, megteszik koccanási pontnak. Ez most nagy kérés volt! Ilyenkor sokkal mélyebbre kellett hajolni!
- Hogyan működik ez a shunpo? – Guggoltam le a földre, jobban ráláthassak a lábára és a talajra. Keresgéltem rajta a szandálja nyomait, de nem találtam. Pedig, ehhez legalább két nyomnak kéne lennie, hiszen megkerült. - Apa azt mondta, hogy a mozgás lesz gyors. De nem látok nyomokat, ahogy azt sem hallottam, lépne, Aikawa taichou san. – Dörzsöltem elmélyülten az államat. Nekem ez sokkal jobban látszódott teleportálásnak, mint futásnak. Egyáltalán nem láttam, vagy érzékeltem bármit, miután eltűnt, majd a másik oldalamon keveredett elő.

11
Soul Society / Re:(Virág)mustra
« Dátum: 2017. Márc. 11, 19:05:06 »
Eltátottam a számat, miután szóba kerültek a kőgólemek. Még sosem láttam igazi, élő, mármint átvitt értelemben élő, inkább úgy mondanám, mozgó kőgólemet! Nagyon izgatott volna a történet! Épp emiatt, akkora lelkesedéssel bólogattam hatalmasat csattant egymáson saját fogsorom. Kissé sajgott tőle az egész állkapcsom és fájdalmas ábrázattal simogattam. Lényegében ráértem ezzel foglalkozni, mert Meiou sama nem hagyta mesélni Hebi san-t, bár azt állította, később sor kerülhet még rá.
Annak nagyon lelkes kiskutya pitizéssel örültem már előre is! Ténylegesen érdekeltek volna a kalandjaik, meg a kőgólemek és a nagy küzdelmük, vagy, ahogy legyőzték őket! Meg a többi is! Ha egy volt, biztos akadt több is!
- Annak nagyon örülnék, Hebi san! Szóljon nyugodtan, ha van erre ideje! – Jutott erről eszembe valami. - El is mehetnénk egyszer közös kalandra! – Csillámlott körülöttem a levegő. Nem tudom erre, miként voltam képes, de a hatalmas rajongásom közepette sikerült összehoznom. Annyira nem zavart! Ha segít meggyőzni vele Hebi san-t és Meiou sama-t, akkor végképp nem.
Izgatottan vártam a döntésére, azonban Meiou sama állapota hirtelen tovább romlott, vagyis kiderült, ténylegesen mérgezett virágport szippantott be. Az ájulás szélére került! Siettem, hogy elvihessem Akira kun-hoz, mert ő biztosan ismerné a gyógymódot. Próbáltam felsegíteni, mármint megtámasztani, de nem sikerült. Tettem, amit javasolt, hátha segíthet, viszont így sem bíratm megmozdulni. Kénytelen voltam óvatosan visszaültetni a padra. Vele nem sikerülhetett elindulnom. Muszáj leszek, megkeresni Akira kun-t és idehozni! Ez szörnyen aggasztott, mert sok időbe telhetett! Nem tudtam milyen gyorsan hathat a méreg, vagyis mennyi ideig keresgélhetek utána. Ha pedig nem járok sikerrel, akkor ugyanott leszek, ahol a part szakad. Borzalmas kétségek között hánykolódtam, ezért rögvest felcsillantak a szemeim, miután Meiou sama beavatott, van pofon egyszerű megoldás a gondomra. Azonnal figyelmesen vágtam magam lelkes hallgató pózba. Hatalmasra tágult szemekkel, mozdulatlanul, egyenes háttal csüngtem a szavain. Azt javasolta, idézzem meg Akira kun-t. Ilyesmiről még sose hallottam. Apa sem említette képes lennék hasonlóra, de Meiou sama azt mondta lehetséges.
Az utasításainak megfelelően pattantam fel a földről. A környékünkön és a batyumban található növények közül kiválogattam a virágos, bimbós növényeket, amikkel gondosan körbe szórtam egy kisebb területet. Igyekeztem pontosan úgy csinálni, ahogy mondták, ettől még minden mozdulatom után hátra pillantottam Meiou sama-ra. A megerősítését követően folytattam mindent. Beálltam a kijelölt kör közepébe és szorgalmas tájolással megkerestem északot. Arra fordultam, majd megköszörültem a torkomat. Mély levegőt vettem. Hosszasan beszívtam, majd még lassabban kiengedtem.
- És most? – Feszengtem türelmetlenül. Minden erőmmel azon voltam, megnyugodjak. Arra kért minden idegszálammal az idézésre koncentráljak, mert valami baja eshet Akira kun-nak. Ezt semmi esetre sem kockáztattam volna meg. - Mondanom kéne valamit? Egy varázsigét, vagy a nevét ismételgetni? –
Pislogtam felé, majd fordultam gyorsan vissza, véletlenül se törjem meg teljesen az idézést. Nem szerettem volna, ha miattam kell elölről kezdeni az egészet. Próbáltam lazítani, mármint kizárólag a feladatra összpontosítani. Kizárólag Akira kun-ra gondoltam, semmi másra. Összeszorított szemekkel erőlködtem, mert nem teljesen értettem mit kell tennem. Próbálkoztam, majd kilestem magam elé, de nem láttam sehol.
- Nem sikerült? – Néztem körbe kétségbe esetten. - Mit ronthattam el? – Kaptam az arcomhoz rémülten. Nem totojázhattam sokáig. Rossz bőrben volt Meiou sama. - Sietek, amennyire lehet, Meiou sama, de…de…de – Horgasztottam le a fejemet. Láthatóan nem sok tehetségem akadt ehhez. Megeshetett még sem voltam vérbeli Amatsuji, vagy legalábbis hiányzott belőlem az a kis apróság, amivel megidézhettem a rokonaimat. Még sem adhattam fel az első kísérlet után. Újra nekifeszültem az összpontosításnak. Szinte vörösödött a fejem, annyira küszködtem, miközben továbbra sem sejtettem, mit csinálok. Lassan úgy éreztem elfüstöl az agyam, vagy legalábbis elvágódok, amikor ismerős hang csendült fel mellettem. Annyira meglepett, lendületből borultam fel.
A földön kiterülve néztem magam elé. Ott állt, mármint guggolt közvetlen mellettem Akira kun. Eltátott szájjal pislogtam rá. Nem gondoltam sikerülhet a művelet. Teljesen váratlanul ért, ezért reagálni sem bírtam a kérdéseire. Eltátott szájjal meredtem előbb rá, majd Meiou sama-ra, akinek a kezemmel jeleztem, hogy itt van a keresett személy. Képtelen voltam magamhoz térni a sokkból, bár annyi legalább eljutott az agyamba, hogy segítségre van szükségünk, méghozzá azonnal.
- A-a-a-a…AKIRA KUN! – Ugrottam előre, hogy megfoghassam a vállait. - Hatalmas baj van! Téged akartalak keresni, csak aztán Meiou sama mutatott egy techinkát, amivel idehívhatlak és megjelentél, mert szükségünk lenne ellenszerre! Kerestem gyógynövényeket, ahogy mondtad és gyűjtöttem sokat! – Mutattam a kis batyumra, meg a körülöttünk szétszórt virágokra. - Minden jól ment, míg össze nem futottam Meiou sama-val. Megkértem, segítsen beazonosítani egy virágot, amit Aikawa taichou san kért tőlem, de összekeverhettem mással és…és…é-és – Sápadtam el teljesen. - Most megmérgeztem Meiou sama-t! Nem pihen, rosszul van! Segíts rajta, kérlek! –
Gyűltek könnyek a szemeimben. Borzalmasan aggódtam, hiszen rengeteg időt vesztegettünk már el. Sürgetett minket az idő.
- Tu-tu-tudsz rajta segíteni? – Ekkor került elém a növény, amiről azt hittem, hogy kelleni fog Aikawa taichou chan-nak, de még sem az volt. - Vigyázz vele, Akira kun! – Kaptam ki sebesen a kezéből és hajítottam el messzire. - AZ MÉRGEZŐ! HA BESZÍVOD A VIRÁGPORÁT MEGHALHATSZ! Nézz csak, Meiou sama-ra milyen rosszul lett tőle! Nem érzel valamit? Nem nehéz lélegezni? Nem szédülsz? – Változott a színem hajammal egyező színűre. Komolyan az ájulás kerülgetett. Nem éltem volna túl, ha miattam még Akira kun is rosszul lesz. Mit mondanék anyának? Egyáltalán mit csinálnék? Lehet, őt is meg kéne idéznem? Nem is rossz ötlet!
Felpattantam a földről, hogy még több növényt gyűjthessek. Nem volt vesztegetni való időm! Ő biztosan tudni fogja, mit tegyünk!
- Idehívom anyát! Ugye vele is menni fog, Meiou sama? – Fagytam le ijedten. Még is csak a legerősebb volt közöttünk. Ő vezette a testőrséget. Nem biztos, hogy egyedül elég leszek ehhez a művelethez.

12
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Febr. 12, 21:04:22 »
Bent maradtam a ketrecben, mert a többiek megszerezték a kulcsokat. Nem akartam láb alatt lenni, hogy ott karistolok körülöttük, míg a kombinációkkal küzdenek. Én voltam a legközelebb az ajtóhoz, vagyis, ha gond van, nekem kellett kitalálnom valamit. Erre már igyekeztem készülni, hiszen Aikawa taichou san intett a kezével, készüljek. Egyenesen az ajtónak feszültem, bármikor körbe rugdossam, üssem, kalapáljam, ha szükséges.
Hazudnék, ha azt állítanám nem könnyebbültem meg, miután kinyílt az ajtó. A kattanó hangra óvatosan fogtam meg a kilincset és nyomta le. Félénken kukucskáltam át, de semmi különöset nem észleltem.
Megvártam a többieket és középre zárkóztam, ahogy Aikawa taichou san kérte. Enyhén még kirázott a hideg, mert éreztem a hátamba fúródni mindkét Meiou sama tekintetét. Elszégyelltem magam, ezért igyekeztem Setsuna sama felé araszolni.
A félelmem nem volt alaptalan, mert egy hatalmas vöröslő páncél ücsörgött a terem túlsó oldalán. Már a kinézete sem volt békés, hát még, azok után felállt. Óriásit nyeltem, mert nem volt picike. Egyet sikeresen hátra is léptem. Nem voltam erre felkészülve. Képes lettem volna ijedtemben kitolatni a teremből. Még szerencse Setsuna sama bátorítóan megpaskolta a vállamat. Ettől kicsikét észhez tértem. Most gyáván elfutok, mi lesz később? Hogy állok apa szeme elé? Mit mondok a társaimnak, vagy Aikawa taichou san-nak? Nem tehettem meg! Gyorsan összeszedtem minden bátorságom!
Enyhén megpofoztam az arcomat és nagy levegőt vettem. Szigorúan néztem a hatalmas páncélosra, aki több, ha jól számoltam nyolc csontvázas harcost idézett meg. Nem sokat tudtam foglalkozni a nézegetésükkel, mert felénk tartottak. Rögtön a padlóra helyeztem a tenyeremet. Anya-t hívtam segítségül, legalább lassítsa le a mozgásukat, míg a többiek eldöntik, mit szeretnének tenni.
- Velük is olyasmit kell csinálni, mint a lidércekkel, Setsuna sama? – Mutogattam szabad kezemmel, hogy betörni a koponyájukat. Maszkot nem láttam rajtuk. Lehet mást kellett csinálni. - Őket nem tudjuk megtisztítani? – Billentettem oldalra a fejemet.  A választól enyhén elszomorodtam. Ha egyszer halottak már sokat nem tehetünk értük. Visszaküldjük őket. Ez lebegett a lelki szemeim előtt, amikor előre lendültem. Futásból közeledtem az első páncéloshoz. A felém szegezett dárdájára felugrottam. Végigfutottam rajta, majd átfordultam a fejénél. Megragadtam a koponyáját, ami a kezemben maradt. Ijedten inogtam meg az alattam tovább csapkodó lénytől, vagyis jobban a nálam lévő részétől, amit még egy követett Meiou sama jóvoltából. Elhaló sikollyal dobtam el mindkettőt. Azt hittem menten elájulok!
-E-e-e…ezek nem halnak meg, Aikawa taichou san! – Ugrottam háta mögé és rúgtam bele az előttem botorkáló páncélosba, amitől éreztem összeestek a bordái, majd harmonikaként az egész teste. - Mo-mo-most….mit csináljak? – Pislogtam a kapitány és a többiek felé tanácstalanul. Nem tudtam a megoldást, de a többi csontváz sem hagyott békén. A felém szúró dárdák elől igyekeztem elhajolni, elugrani, vagy éppen felfelé szökkenni. Találomra ütöttem, rúgtam a páncélosokat, amire mindegyik ugyanúgy reagált. Szétesett. Aztán nem sokkal később újra összeállt. Még épp időben hátráltam, miután kék színű tűz lepte el mindegyiket. Nem igazán tudtam, most mi lenne hasznos, ezért óvatosan elpitiszkáltam az egyik dárdát és megpróbáltam vele szétütögetni a körülöttem lévő páncélosokat, hátha a tűz meg szétesés kettőse túl sok lesz nekik.

13
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Febr. 10, 19:16:08 »
Igaz, hogy mondta Setsuna sama nincs semmi baja, de attól még aggódtam érte. Hálás lettem volna, ha ismerek néhány gyógymódot. Innen hazaértünk, sürgősen beszélnem kell Akira kun-nel! Legközelebb már nem jöhetek el úgy, nem ismerek valamilyen gyors megoldást sebellátásra. Mi lett volna, ha apa kerül bajba?
- De-de… - Bűnbánóan tördeltem az ujjaimat. - Valamit szeretnék tenni, Setsuna sama. Talán segíthet! – Nyeltem hatalmasat és fordultam hozzá közelebb. - A haiku! – Pillantottam körbe véletlen se neszelhessék le Meiou sama-ék, mit készülök kérdezni. - Azok tulajdonképpen micsodák? – Elszégyelltem magam, mert ismerős volt a neve, viszont nem tudtam azon kívül írni kell, pontosan, hogyan kéne elképzelnem.
Méreteset sóhajtottam, miután a belső szobában megláttuk a shinigami-kat. A többiek odamentek hozzájuk, de engem valamiért a másik ketrec érdekelt Megpróbáltam hozzá közelebb menni. Óvatosan nyújtogattam a nyakam, vajon mit láthatok a rácsokon túl. Valaminek kellett odabent lennie! Nem akartam kiengedni, csak érdekelt, meg attól tartottam hátba támadhat minket. Jobb, ha előre felkészülünk, vagy hatástalanítom.
- A-a-aikawa taichou san! – Tartottam fel bizonytalanul a kezemet. - Szétnézhetek odabent? – Mutattam magam elé a ketrecbe. Megpróbáltam Anya segítségével feltekeredni a rácsokra. Láttam a szikrákat, vagyis ezek is rázhattak, mint a shinigami-ké. Legalábbis, ha jól hallottam. Az árnyékon keresztül én nem éreztem. Anya viszont jelezte nekem, kicsit se esett neki jól. Ennek ellenére sikerült szétfeszítenem a rácsokat*. Óvatosan beléptem a ketrecbe, hátha van csapda, erőtér, semmiből előugró vadállat. Egyelőre semmi sem állta az utamat, ezért az ajtóhoz osontam. Anya megnézte nekem. Nem rázott. Ettől még finoman fogtam meg a kilincset. Természetesen zárva volt és Anya sem tudta szétfeszíteni a zárat.
- Túl egyszerű lett volna… - Horgasztom le a fejemet csalódottan. Azért próbáltam még körbe tapogatni, hátha van titkos retesz, zár, bármilyen ajtót nyitó szerkezet elrejtve.

*Kockával dobtam ki és mesélő engedélyezte :3

14
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Febr. 06, 19:50:11 »
Határozottan bólogattam arra, milyen tanácsokat ad nekem Setsuna sama. Igyekeztem odafigyelni rá, de a fülemet megütötte az egyik Meiou sama felszólása. Sápadtan kaptam szám elé.
- Gyereke van, Setsuna sama? – Pillantottam hátam mögé. Arról a sokk hatására sem felejtkeztem el, védenem kell Setsuna sama-t. - Árva lett miattam a gyereke? – Bámultan fájdalmas ábrázattal magam elé. Könnyes szemekkel pislogtam Meiou sama felé, ám az ellenségünk még nem tűnt el. Felkászálódott és körülöttünk kezdett el sétálni. Hangos szipogásokkal követtem a mozgását, véletlen se cserkészhesse be Setsuna sama-t. Nem támadtam, míg ő nem közeledett felénk. Kivártam mit fog lépni, azonban a duplázódott Meiou sama szellemek jelezték kinyílt az ajtó. Erre minden szörnyeteg eltűnt.
Picikét megkönnyebbültem, végre nincsenek szörnyek, csak kísértetek és sérültek. Aggodalmasan léptem oda Setsuna sama mellé, hogy segítsek neki tovább haladni. Láttam, hogy nem csak ő, hanem Eiji san és Eizo san is megsérültek, de mindenkire jutott támaszték. Meiou sama-ék idő közben hármassá fejlődött társasága, pedig újfent elérte sokkosan meredjek magam elé. A szavaiktól, ez mind annak a következménye, hogy nem írtam még meg a haiku-kat, rémes késként fúródott a mellkasomba. Sírós szemekkel nyösszentem fel.
- Van valakinél toll és papír? Már Eiji san-t is bántottam! Meg Setsuna sama-t is! És Eizo san-t is! Ez sok-sok jel, hogy sietnem kell az írással! – Nem akartam tovább tetézni a bajt. Cerberus, kísértetek, a túlvilág felé tartó út. Kezdett túl sok lenni. Pontot akartam tenni a dolgok végére, hogy mindenki békességben hazajuthasson, mielőtt tényleg komolyan megsérülne valaki. Mint az a tudós, akiket odabent az egyik Meiou sama talált el varázslattal. Még alig tértem magamhoz a sok állat és fogadóbizottság láttán, már rögtön hatalmas tűz keletkezett. Eltátott szájjal bámultam magam elé, mert ez nem nézett ki valami jól.
- Ai-ai-aikawa taichou san! – Nyújtottam fel bizonytalanul a kezemet. - Ne-ne-nem kéne megfékezni a tü-tüzet? – A választ én se gondoltam másképpen, bár nem magamra gondoltam. - A-azt hiszem, Anya el tudná zárni, ne kapjon oxigént…– Nyeltem hatalmasat. Nem voltam valami meggyőző, de kicsit se voltam biztos a dolgokban. Próbát megért, mielőtt leégne az egész helység, velünk egyetemben. Lehajoltam és a saját árnyékomat a többiekéig nyújtottam, majd onnan terítettem be az égő területet. Remélni tudtam ezzel legalább az egyik problémát megoldhatjuk. Ha valami még mozogna, annak igyekszem lekötni a testét Anya-val. Nem szeretném a felfordulásból váratlan támadás érne minket.

15
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Febr. 01, 20:43:54 »
Eltátottam szájjal pislogtam, ahogy Meiou sama-ék elintézték a két lidércet. Csillogó szemekkel bámultam rájuk, míg felém nem nyújtották kezüket. A megjegyzésüktől belém hasított a kegyetlen valóság! Most tényleg, egészen biztos, hogy elviszik a lelkemet, mert nem írtam meg a haiku-kat! Egyre közelebb jöttek, már ott voltak előttem! Egyszerűen nem bírtam a nyomást! Elsötétedett minden körülöttem.
Arra tértem észhez, hogy a teljes sötétben visznek. Rögtön átfutott fejemben a pánik, éppen most haladok a Pokol felé! Azonnal heves tiltakozással akartam megválni az engem cipelő révésztől, aki sűrű taperolások és szemem erőltetése közepette*, egész hasonlított Setsuna sama-ra. Gondoltam megkérdezem kicsoda, de valamire rálépett és óriási dörrenéssel csapódott be mögöttünk az ajtó. Frászt kaptam a baljós hangtól, megjelenő három állattól és a mobil fényében kísértő három vörös hajútól. Már rájöttem Setsuna sama-nál vagyok, csak megmukkanni nem bírtam! Egyetlen halk nyikkanásra telt, amivel a hátára koaláztam fel. A válla takarásából kukkantottam előre. Nem mertem a kísértetek szeme elé kerülni.
- É-é-én nem akartam!  Még fiatal vagyok a túlvilághoz! Esküszöm az ördöggel sem paktáltam le! Azt sem tudom, hol van! Nem hittem egy kórház alagsorából nyílik! –
Nyöszörögtem halkan, mert sok történetet hallottam az alvilágról, de sehol sem említették a kórházhoz köze lenne. Persze a hullaházban lehetne némi ráció! Ettől viszont halk sikkantással kapaszkodtam fel még erősebben Setsuna sama-ra.
- UUUUU…..Ugye ez nem a krematórium bejárata! – Suttogtam előre. Már sokkal kevésbé akartam átjutni a bezárt ajtón. Viszont rémüldözni se nagyon maradt időm, mert Setsuna sama hirtelen megingott, aztán felborult. A félhomály ellenére is tökéletesen láttam az egyik vadállat támadott rá. Elképedten pattantam fel a földről, mert még sem engedhettem bántsa, miután végig vigyázott rám! Főleg, hogy Setsuna sama újabb tanácsokkal látott el, amire határozottan bólintottam.  Átlendültem felette. Lehelyeztem az egyik lábam, majd forgásból rúgtam sarokkal fejtetőn.  Gyors lábváltással újra rúgással céloztam meg az állkapcsa alatti lágyabb területet oldalról. Igyekeztem nagyobb erőt belefektetni kicsikét eltoljam magunktól. Véletlen se akartam engedni, megint Setsuna sama közelébe menjen.
- Ne engedjétek, hogy megharapjanak! – Szóltam a többieknek, hátha még nem késtem el. - Jól vagy, Setsuna sama? – Pislogtam magam mögé aggodalmasan. Nem voltak nálam gyógynövények, pedig Akira kun mindig mondta, hogy azokat, amiket már ismerek, nyugodtan hozzam magammal küldetésekre, de még nem mertem.
- Ki tarthat ilyen fura házi állatokat? – Billentettem oldalra a fejemet, miután megláttam, hogy vörös színű nyakörv díszeleg az állat nyakában. - Ce-ce-cerberus lenne?! – Mutogattam a három kutyaszerű lényre. Igaz, hogy teljesen külön voltak, de hárman! - Lehet, ha megvágjuk, visszanő a testrész? – Bámultam Setsuna sama-ra.

* Shino a zanpu-ja miatt viszonylag jól lát a sötétben
* kocka dobással a vörös nyakörves állat nyert :3

Oldalak: [1] 2 3