Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Mizushima Seiun

Oldalak: [1] 2 3 ... 7
1
Nemesi és családi birtokok / Re:Kuchiki-birtok
« Dátum: 2019. Márc. 29, 02:27:42 »

Az iroda ablakán kellemesen hűvös levegő áramlott be, a város hajnali zajával fűszerezve. Előttem az átnézett és aláírt dokumentumok sorakoztak, s tartalmuk csupán addig maradt meg bennem, amíg olvastam őket- már vissza sem tudnám idézni, a kissé sárga pergamenek milyen információt tartalmaznak. Kifejezéstelen tekintettel meredtem magam elé, mellkasomat feszítette a kesernyés űr, ami talán senkit sem hagyott nyugodni a háború óta. Számtalan halálisten veszett oda- szerelmek, barátok, családtagok... Az ikrek, Rena-chan... túl sokan tűntek el és gyomrom újabb fáradt, fájdalmas összerándulással reagálta a kesernyés reményre. Talán még visszatérnek, nem lenne szabad elengednem a hit eme hangyányi morzsáját, de kevés nehezebb feladattal találkoztam éveim alatt, mint ez, hogy kapaszkodjak a szalmaszálba a tomboló viharban.
Hátradőltem a székemben és karjaimat keresztbe fonva pillantottam az iroda falán függő festményre. Nem tudom, mennyi időt töltöttem a semmibe révedéssel, de tagjaim már hasogattak, amikor az ajtón áthallatszó halk kopogás észhez térített. Gyors mozdulattal dörgöltem meg arcomat, erőteljesebb mozdulatokkal dörzsöltem szemeimet és felállva végigsimítottam a haorin, amit bár méretre igazítottak, még most is úgy éreztem néha, elveszek benne. A belépő tiszt az Akadémián egy frissen végzett tiszt volt, kezében egy bögre kávét hozott és nyújtott át. Hálásan vettem át a gőzölgő folyadékot rejtő csészét és nagy kortyokban ittam a kellemetlenül forró italt. Lassan kezdték megszokni a beosztottjaim, hogy időm jelentős részét itt töltöm, elvétve tévedek haza. Nem tudom, lehet-e otthonnak nevezni azt az épületet, amit a háború porig rombolt; ami üres falakkal várt haza, hideget ontva magából. Nekem nehezemre esett.
Hosszú sóhajt hallatva végigfuttattam ujjaimat kusza tincseimen és belenéztem az asztalon álló tükörbe, karikás szemeimbe mélyedve. A Yukezo kardjában töltött idő alatt Kai is ezeket az élettelen, sötét szemeket látta. Meglehet, nem is táplált semmiféle reményt arra, hogy legalább abban a hamis világban megmentsem őket. Kudarcot vallottam ott is, csakúgy mint az ütközetek során- hiába voltam teljes tudatában annak, hogy mindenkit megmenteni képtelenség, ez nem könnyített meg semmit sem. Ahogyan az sem, hogy mellkasomban leírhatatlanul nehéz köveket cipelve jártam nemesi házról nemesi házra, részt véve a megemlékezéseken. Szerettem volna elmondani, hogy én átérzem, sajnálom... szerettem volna az összes üres, szomorú közhelyet elmondani és valós jelentéssel megtölteni, de ez lehetetlen volt. Tudtam magamról, hogy mennyire terhes ez, ilyenkor többet segít a csend és a fájdalom, ami ezer és ezer apró darabra szaggatja szét az embert belülről. Ezért voltam néma, amikor valahol jártam.
Most pedig lépteim a kora reggeli napsütésben egy olyan személyhez vezettek, akivel nem kerülgethettem tovább a személyes találkozót. Nem kizárólag azért, mert családtagnak tartottam, azért is, mert még nem gratuláltam az előléptetéséhez. Kötelező formalitás, csakúgy, mint az előbbi- de legalább volt egy gyönge ürügy, ami révén színe elé járulhattam. Tudom, sokszor nyugtatott azzal, szívesen lát és forduljak hozzá bármikor, de... túl sok idő telt el és mindketten megváltoztunk. Megdöbbentett mind külső, mind belső változása- míg én szinte ugyanaz maradtam, ő új emberként tért vissza. Kékjeim tanácstalanul függtek a Kuchiki-birtok bejáratán, mintha azon évődtem volna, meg merjem-e zavarni őt. Az útra magára nem is emlékeztem később, annyira koncentráltam lélekenergiájára, hogy a birtok mely részén bukkanhatok rá. Nem mondhatom azt, hogy új keletű bátorságom páncélként ölelt körbe. A legapróbb jelét sem véltem felfedezi magamban, mialatt lassú léptekkel szeltem át a virágokkal borított kertet. Messziről kiszúrtam magas alakját, széles vállait, amik kissé megesettnek tűntek, ahogyan előregörnyedve ült a padon. Talán jelenlétem lombozza le? Megtorpanva nyeltem egyet és megköszörültem a torkomat, majd mellé érkezvén ujjaimmal erőteljesebben szorítottam meg az eddig lágyan tartott dobozt.
- Tomoe-ch... Tomoe? - Kérdeztem halkan. Nem lett volna helyénvaló még mindig gyermekként hivatkozni rá, már ő vezeti klánját, s kapitányként is helytáll. - Hogy vagy? - Aggódva figyeltem arcának élét, azt a keveset, amit hosszú tincsei látni engedtek. Lepillantottam a kezemben tartott dobozra, amiben általam készített gyógyteák és illóolajok hevertek szép köntösbe öltöztetve, majd felé nyújtottam. - Ezek talán... segítenek valamit. - Mosolyodtam el szomorúan. Sajnos nem vagyok képes olyan varázsírt alkotni, ami begyógyítaná sebeit, de ha kicsit is képesek enyhíteni kínjain, boldog vagyok.

2
Lejelentő / Re:Színfoglaló
« Dátum: 2019. Márc. 20, 07:19:01 »
Hahó!
A chatszínt szeretném lecserélni Grimmjownál, Seiunnál, Nayokonál, Sukenál és Maenél #800080 - purple-re.
Köszi!

3
Küldetések Soul Societyben / Re:Foszlányok - Hasadó lelkek
« Dátum: 2019. Febr. 20, 21:16:04 »
Szótlanul ültem a nappalimban egy csésze forró, ízesítés nélküli zöld tea társaságában és némán szemléltem a kezemben tartott italt, amiből időnként egy-egy kortyot ittam. Nem oldódott fel még teljesen gyomromban a feszült görcs, ami reggelente úrrá lett rajtam. Hetek teltek el kapitánnyá való kinevezésem óta és bár hadnagyént megtanultam, miféle felelősség fogja vállaimat nyomni, jelenlegi helyzetem meglehetősen különbözött az akkoritól. Shiranu-san tanácsaira bármikor számíthattam hadnagyaként, most azonban nem rohanhatok hozzá megingásaim pillanataiban… Meglehetősen furcsán nézne ki. Halkan sóhajtva helyeztem a csészét az asztallapra és felállva elindultam a köpönyegért, amibe gyors mozdulattal bújtam bele és néhány pillanatig tükörképemet szemléltem a hálószobában felállított tükörben. Nem gondoltam volna, hogy egyszer el fogok idáig jutni. Valószínűleg erre senki sem számított… legkevésbé tulajdon szüleim. Sosem fogom elfelejteni, hogyan nézett rám apám, miután elmondtam neki előléptetésemet. Büszkeségét vagy remekül leplezte, vagy meg sem kísértette ez az érzelem- nem tudtam tekintetéből kiolvasni semmi mást, csupán neheztelést. Ujjaimmal végigsimítottam a fehér anyagon, kékjeimmel követem a nyitott ablakon, kora tavaszi szellő kíséretében belibbenő pokollepke útvonalát. Magamhoz veszem zanpakutomat és sietős léptekkel indulok a keleti kapu felé, ahová az üzenet értelmében minél előbb oda kellett érnem. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem-, az utóbbi időben egyre gyakrabban küldtek terepmunkára, s ez kapitányként feltehetőleg még gyakoribbá fog válni, még mindig képes voltam szorongani. Végül is, sosem lehet tudni, mikor lép ki egy halálisten utoljára lakása ajtaján… Fejemet megrázva próbáltam száműzni aggályaimat és gyorsabban lépegettem a kapu felé.
Úgy látszik, hiába siettem magamhoz képest is, majdhogynem az utolsó között érkeztem. Fejbiccentéssel köszöntöm a többi tisztet. Meglepően sok ismerőst látok, két bátyámon kívül Kosukét és Yuusukét is felfedezem a kisebb csoport szélén.  - Jó reggelt. Mizushima Seiun vagyok, a Sanbantai kapitánya.- Mutatkoztam be félig hangosan, alighanem feleslegesen, mivel a legapróbb változás is hurrikánként söpör végig a város utcáin…
- Csodálatosan nézel ki, és nagyon jól áll neked a fehér szín. Maradjon is az, nehogy vörös kerüljön rá, mert akkor ki se engedlek többé a szobádból. Csak ügyesen.- Ajkaimon szelíd mosollyal bólintok Tenkai szavait és türelmesen hagyom, hogy lesepregesse a vállaimat.
- Már nem vagyok az a kislány, akit be tudtál zárni a szobájába, de azért megpróbálhatod. Kíváncsi vagyok, melyikünk nyer a végén.- Mosolyom még szélesebb lett. Ami azt illeti, még soha, egyetlen egy alkalommal sem volt szerencsém Tenkaial edzeni és ezt a hiányosságot minél előbb szerettem volna megszüntetni. Talán mind a ketten tanulhatnánk a másiktól és közelebb is hozna minket egymáshoz. - Mindenesetre, ajánlom, hogy egészben érj haza. Van egy üveg nagyon finom sakém.- Jegyeztem meg csöndesen és karjaimat keresztbe fonva indultam Hyousuke felé. Láttam vonásain, hogy túlvállalja magát. Meglehet, inkább éreztem. Én örültem, hogy visszatért hozzánk, de legtöbbször még mindig távolinak tűnik, mintha távolságot tartana mindenkitől.
- Gratulálok a kinevezésedhez és sok sikert.- Jól estek szelíd, elismerő szavai. A köpeny alól elővettem egy szelet édességet és Hyousuke felé nyújtottam, a lelkére kötöttem hogy vigyázzon magára és visszaérkezésünk után csatlakozzon hozzánk egy pár pohár saké erejéig. Természetesen a helyszín nem volt alkalmas egy ilyen családi összejövetel részleteinek egyeztetésére, de… eltekintettem emellett. Talán, ha mindannyian visszatérünk, nem marad bennünk erő ahhoz, hogy tovább kerülgessük egymást.
Karjaimat keresztbe fonva lépdelek az első osztagos tiszt mellé, aki ismerteti velünk a küldetés részleteit, körvonalakban. Szemöldökeimet kissé összevonva tanulmányozom a képeket, melyek végül eljutnak hozzám is- számomra ismeretlen arcok néznek vissza a képekről kifejező, nagy szemekkel. Saját belátásunk szerint…. tekintetem akaratlanul is Kosukére vetül és fenyegetően villan egyet. Az általam kiválasztott csoportban kétséget kizáróan remek shinigamik vannak, de az úrfi viselkedése bőségesen hagy kívánnivalót maga után. Remélem, tisztában van vele ő maga is, hogy nem nézem el sokáig az őrültségeit ezúttal sem…
- Azt javaslom, figyeljenek a legapróbb rezdülésekre is és kérdezősködjenek az eltűnt személyekről a járókelőktől. Önkéntes akciókba ne bocsátkozzanak, mert ezzel nem csupán a küldetés sikerét, hanem saját maguk és csapattársaik életét is veszélybe sodorhatják. Első körben ennyit, induljunk.- Húztam ki magamat és Yuusuke mellé érkezvén viszonoztam köszöntését, míg a kapu felé haladtunk. - Igen, mind a ketten a bátyáim. Hogy van mostanában, Yuusuke?- Azóta nem láttam a férfit, hogy visszatértünk csöppet sem szelídnek és zökkenőmentes lefolyásúnak nevezhető küldetésünkről. Kissé szégyelltem is magamat, amiért nem a legfényesebben alakultak a dolgok, de úgy hiszem, ennél többet képtelenség lett volna akkor megtenni…



(click to show/hide)

4
Küldetések / Re:Foszlányok
« Dátum: 2019. Febr. 11, 21:54:59 »
Yo! :pirate:

Jelentkezek én is. :)

5
Pályázatok / Re:Mizushima Seiun
« Dátum: 2019. Febr. 04, 04:12:18 »
(click to show/hide)


3. OSZTAG KAPITÁNYI PÁLYÁZAT



Fáradt sóhajjal dőltem hátra a széken és arrébb toltam kicsit az irathalmazt, ami fölött hosszú órák óta görnyedtem. Az álom a Yukezoval folytatott edzés óta messzire elkerült, s ha mégis elszunnyadtam volna, csupán az általa megélt hallucináció pörgött le lelki szemeim előtt újra és újra. A bűntudatot kiújult erővel cipeltem magammal, férjem halott arca ismét a retinámba égett. Kényszeres, tehetetlen rossz hangulat kötötte gúzsba kezeimet és pecsételte meg minden egyes napomat- hálás voltam a Nibantai kőkemény edzéseiért, amik legalább néhány órára elvonták figyelmemet az önmarcangolásról. Alkalmanként annyira sikeresen, hogy a kimerültségtől hazaérkezvén nemes egyszerűséggel eldőlve az ágyon, álomtalanul aludtam. Halk sóhaj kíséretében dörgöltem meg arcomat és a konyhába sétáltam, egy bögre forró teáért. A keserű italt lassan kortyolgatva szédelegtem vissza a hálószobába, ahol azzal szembesültem, hogy Marshmallow elfoglalta a székemet és mélyen alszik.
- Mázlista... - Motyogtam félig hangosan és csendesen az ágyamhoz lépdelve helyet foglaltam. Elfojtott ásítások kíséretében meredtem némán magam elé, az így tovaszálló órák alatt teljesen megmerevedtek izmaim, szinte fájt megmozdulni; a hideg zuhany sem segített szemernyit sem zsibbadó tagjaimon. Már most tisztában voltam vele, hogy a nyelvem a szükségesnél is csípősebb lesz a mai nap folyamán. Új keletű tulajdonságom volt ez, ami leggyakrabban kialvatlanságom okán tört elő belőlem. A napokban sikerült elcsípnem két szolgálóm fesztelen cseverészését, amiben azt állították – bízva abban, hogy nem hallom meg őket-, hogy már nem vagyok önmagam. Bevallom, erőt kellett vennem magamon hogy ne feddjem meg őket, amiért a közvetlen felettesükről merészelnek így beszélni, de szelíd vállvonás kíséretében elengedtem a dolgot. Nem lenne jogos felrónom nekik, ami nagy valószínűséggel igaz. Időre volt még szükségem, hogy felépüljek – mentálisan, mert fizikailag immár semmi jelét nem mutatta szervezetem a gyengeségnek. Gyomrom minden alkalommal ökölnyi nagyságúra zsugorodott, amikor a félig démon férfi által eszkábált hamis valóságra gondoltam- az eltelt évtizedek alatt apránként kívántam leolvasztani magamról a keserű emlékeket, elzárni őket agyam legtávolabbi zugaiba. Az, hogy kitekerve, de mégis újra átéltem őket folyamatos elmélkedésre, önemésztésre sarkallt és annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, első alkalommal nem tehettem volna semmit sem, nehezményeztem azokat a döntéseimet, amiket a pillanat hevében hoztam meg másodjára. Számat elhúzva simítottam végig egyenruhámon, amit pillanatok töredéke alatt vettem magamra. Lényegesen könnyebb volt felölteni az öltözéket, mint a házunk találkozóin viselt tradicionális ruhák egyikét. Egyszerűbb volt ezekben mozogni és egy esetleges összecsapásnál sem hátráltattak úgy, mint egy yukata redői. Hajamat csupán átfésültem és egy futó pillantás kíséretében állapítottam meg, hogy ennyire talán még sosem volt hosszú. Tanácstalanul pillantottam tükörképemre: arcom sápadt, nyúzott volt, szemeim alatt méretes karikák. Nem volt szokásom szolgálatban sminkelni, de nem kívántam megriasztani a birtok alattvalóit és a nibantai tisztjeit sem, így gyorsan némi alapozó segítségével korrigáltam a helyzetet. Végeredményében a karikák már nem látszottak, sápadtságom viszont annál inkább. Eme felesleges kört elhagytam volna, ha csupán megsejtem, mi vár rám az elkövetkező napokban...


* * *


A nevesincs település kövezetlen utcáit póttestben járva megfordult fejemben, mennyire szürreális gondolatok környékeztek meg azon információk nyomán, amiket az elmúlt napok alatt, füsttől bűzös kocsmákban gyűjtöttem össze, súlyos pénzektől megszabadulva. Maguk az informátorok sem voltak a legkiválóbb fajtából valóak- tekintetükből visszatükröződött megkérgesedett lelkük, beszédüket eltorzította az elfogyasztott szesz mennyisége. Ami miatt nehezen vontam kétségbe szavaikat, az a hangjukat átitató félelem volt, mellyel az eltűnt, majd vértelenül előkerülő, széttépett, kifacsarodott maradványokról beszéltek. Halk sóhajjal söpörtem félre tincseimet arcomból és megálltam a késő este sötétségébe burkolózó elhagyatott épület előtt. Kékjeimmel szótlanul, hosszasan vizsgáltam a kis híján összedőlő, de még ily tragikus állapotában is otthonosnak tűnő fogadó ajtaját. Messziről éreztem a vérszagot, ami az épületből áradt, s annak ellenére, hogy a holttesteket rég elszállították hamvasztásra, bőröm alá fészkelte magát a halál jelenléte. Megborzongva fektettem ujjaimat az ajtó lapjára, egyetlen lökéssel feltárva a folyosót, amit megszáradt vérfoltok borítottak. A levegő terhes volt a bomló vér szagától, a bútorok felborogatva hevertek szerteszét az épületben. A hiábavaló menekülés egyértelmű jeleit fedeztem fel, az elmondottakra és most látottakra hagyatkozva az áldozatoknak leheletnyi esélyük sem volt a túlélésre. Az a szörnyeteg, ami végzett velük teljesen más szinten áll- arra gondolva, hogy jelenlétét még én sem érzékelem, talán felülmúl engem is. Ajkaim pengevékonyra préselődtek, ahogyan a vértől csatakos pólyát arrébb toltam ujjaimmal. Vonásaim akkor keményedtek meg, amikor kutató ujjaim egy fájdalmasan apró ujjba akadtak- a pillanatba dermedve meredtem a testrészre, mozdulni szinte képtelenül vettem mély levegőt, hogy a hatalmába kerítő hányingert elnyomjam. A brutális kegyetlenség ilyen szintű látványa... kétséget kizáróan vagy nem tudja a lény korlátozni cselekedeteit, vagy pedig velejéig rothadt. Sorsán egyik opció sem fog változtatni- ahogyan azt a főkapitánytól parancsba kaptam, saját kezeimmel fogom elpusztítani. Felegyenesedve a kijárat felé vettem az irányt és az épület felé fordulva egy Hadou 33-al lángra lobbantottam a fogadót.


* * *


Az egyetlen kézzel fogható tény, amibe kapaszkodhattam nyomozásom során az volt, hogy ellenségem kizárólag az esti órákban szedte áldozatait, a hajnal közeledtével sosem támadt, ahogyan fényes nappal sem. Seireteiben, unaloműzésem okán számtalan könyvet olvastam el, ami az emberek világából származott, így én is ismertem a vámpírok létezéséről szóló mendemondát- viszont minden sejtem lázadt az ellen, hogy el is fogadjam, most egy ilyen lénnyel állok szemben. A póttestet szállásomra való visszaérkezésem után magam mögött hagytam, jobbomat zanpakutomon nyugtatva köröztem a település utcáin. Az áldozatok között nem volt összefüggés: sem nemük, koruk, lélekenergiájuk vagy anyagi helyzetük között nem volt kapcsolat. Talán az adhatott támpontot, hogy ingatag rendszerességet véltem felfedezni a halálesetek között. Feszült sóhajjal fújtam ki a levegőt és lázasan égő szemeimet egy pillanatra lehunyva megtorpantam. A jeges szél távolról hallatszódó sikolyokat hozott magával, lépteimen szaporázva siettem a hang irányába. Odaérkezvén láttam, elkéstem: a fiatal, húszas évei elején járó lány ernyedt teste meg-megrándult, az őt szorosan tartó férfi ajkai pedig újra és újra megtalálták nyakát, karját...
- Azt javasolnám, engedje el a lányt és foglalkozzon velem. - Szűrtem fogaim között a szavakat, mialatt előhúztam kardomat tokjából. Az ezüstös hajzuhatag alól vértől csatakos, tűéles fogakkal tarkított száj vicsorgott rám, embertelen morgást hallatva. A törékeny emberi test a földre hullott, ajkam megrándult látva a távolba meredő, üveges tekintetet. Ha nem sietek, az utolsó csepp élet is elillan belőle, akkor pedig már nem leszek képes segíteni...
- A préda önként ajánlkozik fel? Túl régen tapasztaltam ilyet! - Vicsorgott a lény és félelmetesen gyors mozgással vetette felém magát. Arra maradt érkezésem, hogy kardom élével akadályozzam meg, elérje torkomat karmaival. De már mozdult is, baljával elemi erővel ütött bordáim közé, tehetetlenül csúsztam egy közeli fa törzsének és hangos nyögéssel szakadt ki tüdőmből a levegő.
- Meglátjuk, ki lesz kicsoda prédája. - Ejtettem a szavakat kettőnk közé. Elkeseredett harc vette kezdetét, kiegyenlített erőviszonyokkal. Engem sokkal több sérülés tarkított, mint őt magát- ha pengém elérte, bőre pillanatok alatt behegedt. Szemeim résnyire szűkülve méregettem, míg némán köröztünk, össze-összecsapva. Láttam a szemein, hogy most már komolyan vesz- nem találkozott volna még halálistennel? - Ideje lesz ezt rövidre zárni. Bankai! Senka no Numa!- A testemből felszabaduló energia felkavarta a levegőt, hátrébb lökve ellenfelemet.
- A gyenge varázslataiddal nem fogsz kárt tenni bennem, boszorkány. - Modult fel és újra támadt, s ugyan pallosommal eltaláltam karját, mozdulata tovább csúszván felhasította vállamat. Megremegett kezem, egy pillanatra nehéznek találtam fegyveremet, de nem engedtem el a kardot. Rég túlléptük azt a pontot, hogy érdemes legyen szavakkal folytatni viadalunkat, így szavait egy hűvös mosollyal reagáltam le. Yukezo óta nem volt alkalmam ennyire komolyan venni egy küzdelmet és be kellett vallanom, hihetetlensége ellenére élveztem. Tekintetem ismét a nőre tévedt, égő fájdalommal kísérve mély levegőt vettem. - Fukukon! - Leheltem a vezényszót és egy rúgással eltávolodtam a vámpírtól. Tágra nyílt szemekkel nézte az apró lényeket, akiknek egy szót sem kellett mondanom, tudták mit kell tenniük: nem egy mandragóra semmisült meg, de minden egyes alkalommal keserves, földöntúli sikítást hallatva hullottak el... míg a többiek közrefogták a lényt, apró kezeikkel egy helybe szögezve a férfit, fogaikkal hűvös, élettelen húsába martak, ordítása visszhangot vert. A végső döfést én vittem be, a vámpír feje fölül érkezve... a mandragórák pedig aprólékos munkával tépték apró darabjaira a még eszméleténél lévő kárhozottat. Remélem, pontosan úgy, ahogyan azt a védtelen csecsemőt marcangolta halálra.
Megszüntettem a bankait és jobbommal a maradványok felé nyúlva lobbantottam lángra egy kidouval, ezután pedig a lányhoz sietve mellé térdeltem, hogy nekilássak az ellátásának... Ha szerencsém van, még megmenthetem az életét...


* * *


Visszatérésem után néhány napos lábadozás következett egykori osztagomnál és az ápolóimtól kapott készítményektől hosszú, pihentető álomba merültem. Meglehet, halálra rémítettem azt a két tisztet, akiknek elájulásom előtt beledőltem karjaikba, vértől csatakosan. Azt mondták, isteni szerencse, hogy élve visszaértem, annyi vért veszítettem. Hogy meg kellett volna gyógyítanom magamat. Számomra viszont fontosabb volt az, hogy a vámpír utolsó áldozatát megmentsem. Ebből az elhatározásomból nem engedtem, s oly makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy a testőreimmel is kisebb vita alakult ki közöttünk, ami csak azután ült el, hogy felajánlottam nekik, megmutatom Senka no Akuma véleményét is a dologról. Természetes, hogy ezután elhallgattak... Ami kisebb aggodalommal töltött el, az az, hogy kiengedésem után tüstént a Soutaichou színe elé kellett járulnom. Enyhe gyomorideggel ácsorogtam ajtaja előtt, kezem többször is elindult a kilincs felé de mindig megálltam, mielőtt a hideg fémhez értem volna. Számítottam rá, hogy a legutóbbi kiküldetésem részleteiről már értesült a jelentésből, amit azonnal megírtam, amint képessé váltam ülni és fájdalom nélkül levegőt venni. Csak nem ő is meg akar szidni?
- Jöjjön be! - Még a szám is kiszáradt a főkapitány hangját hallva. Némán léptem be a dohányszagtól kesernyés levegőjű irodába, s nem kellett csalódnom- felettesem szájában ott égett a szivar.
- Hívatott, Soutaichou. - Két kezem ujjait összefonva lógattam karomat magam előtt. Így feltehetőleg nem fog szemet szúrni a kezeimen úrrá lévő remegés. Az íróasztala előtt megállva néztem le rá, s miután aláírta a kezében tartott papírt, elkezdte mondandóját.
- Nos, Mizushima-san. - Dőlt hátra és ráérősen kifújta a füstöt, tekintete az enyémbe kapaszkodott. - A 46-ok tanácsával egy ideje figyelemmel kísérjük a tevékenykedését. Kiemelkedő helytállása és döntései, fejlődése nem kerülte el figyelmünket és a tanács arra a következtetésre jutott, hogy alkalmassá vált egy kapitányi rang betöltésére. - Elfelejtettem levegőt venni, s térdeim is bizonytalanul megremegtek, így jobbnak láttam leülni. Magabiztosságom egyetlen pillanat alatt párolgott el, s a nyitott ablakon át beáramló szellő hűvös érintése kellett ahhoz, hogy megpróbáljam szólásra nyitni ajkaimat. A kapitány azonban leintett. - A visszavonuló Kagami-san helyett maga fogja birtokolni a továbbiakban a Sanbantai kapitányi pozícióját. Gratulálok! - Mosolygott rám kedélyesen és az asztalon álló üvegből öntött két pohárba italt, s az egyiket elém tolta.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne okozzak csalódást. - Leheltem halkan, lehajtottam a szakét és végighallgattam, milyen teendők és ceremóniák állnak még előttem, mielőtt teljességgel hivatalosan is magamra ölthetem a kapitányi köpenyt...

6
Pályázatok / Re:Mizushima Seiun
« Dátum: 2019. Febr. 01, 23:42:16 »
(click to show/hide)


KÉPESSÉG MÓDOSÍTÁS/BANKAI PÁLYÁZAT



Zanpakutou neve: Senka no Akuma [Ezer virág démona; 千花の悪魔]
Zanpakutou szelleme: Egy magas, karcsú, előkelő tartású lény. Bőre világoszöld, alkata telt. Mandulavágású szemei teljes egészükben fekete színben ragyognak, ovális arca kissé sápadtabb teste többi részénél. Hajzuhataga helyén virágok, bimbók, rügyek és indák alkotnak különös elegyet.  KATT
Zanpakutou belső világa: Egy végeérhetetlennek tűnő hegyszirt, melynek mélységbe nyúló szakadéka legalján kristálytiszta vizű tenger húzódik meg. A hegyszirt szélén egy hatalmas és terebélyes cseresznyefa áll magányosan, szüntelenül virágba borulva. Az égbolt az alkonyat színeiben játszik minden egyes alkalommal, amikor Seiun látogatást tesz ide. A zanpakutou szellem többnyire a cseresznyefa tövében húzódik meg, vagy annak ágain és az égen tovább vonuló felhőket kutatja szemeivel.
Típusa: Növény
Kinézete: A zanpakutou sayája világos orgona lilában játszik, markolatát lila, bőrből készült zsinórzat díszíti és azt a hatást kelti, mintha az oldalán virágszirmok nyúlnának egymás felé. A keresztvas is egyedi formával rendelkezik: aranyszínű, margarétának látszó motívum ékesíti. A penge ezüstös színű, bár az él részénél megfigyelhető egy kis fekete, hullámszerű elszíneződés, mely a penge teljes hosszát végigkíséri.
Parancsa: Chi o Fushoku shiro, Senka no Akuma!  [Mard fel a földet, Ezer virág démona!]
Shikai: A parancsszavak elhangzása után Seiun kardja lila fényben felizzik. Egy hosszú, szépen megmunkált pallossá alakul a kard, mely hossza ellenére könnyedén mozgatható.
 
Támadásai:

- Benraku [Sziromhullás;  弁落]: Ennek a támadásnak az alkalmazásánál létrehoz egy 50x30x50 m méretű mezőt, melyben képes növényeket létrehozni, manipulálni. A képesség nevének elhangzása után az egész mező területén gyönyörű ibolyavirágok kezdenek el kavarogva hullani lefelé a magasból. Ezek a virágok a megidéző akarata szerint összeállíthatók 25 cm átmérőjű gömbökké, akaratával irányíthatók, s felrobbanthatók. Különlegessége, hogy a virágok szirmai szemmel láthatatlanul rezegnek, ezáltal elképesztően élessé válnak, Seiun lélekenergiájából regenerálódnak, s a szirmok az ellenség testére tapadnak, így mélyítik a vágást. (Ez tulajdonképpen ugyanaz marad, mint ami a profiljában jelenleg szerepel, csak nevet változtattam. ^^)

- Bara no Niwa [Rózsakert; 薔薇の庭]: Gyógyító technika. A név elhangzása után Seiun kardjának pengéjéből indák nyúlnak ki és beborítják a sérült testét, teljesen körbefonják. A gyógyítási folyamat előrehaladtával az indákon megbúvó bimbók kinyílnak, s befejeztével elhervadnak és lehullnak, csakúgy, ahogyan az indák is elszáradnak.
1-9 pont: Felületi és belső sérülések gyógyítása. Ezen a szinten nem tökéletes a felépülés, a vágások helyén például hegek maradnak, a törések helyén duzzanat, tompa fájdalom kíséri a gyógyítást. 10-18 pont: Savak, toxinok, elektromosság okozta sérülések gyógyítása. Elvesztett vérmennyiség pótlása.  19-25 pont: A tökéletes felgyógyításra is képessé válik, akár frissen elvesztett végtag pótlására vagy életveszélyes sérülés felgyógyítására is. Időigényes technika: míg egy artériás vérzés elállításához elegendő neki egy környi idő; egy elveszített végtag teljes pótlásához el kell telnie háromnak.


Bankai: Senka no Numa [Ezer virág dühöngő démona; 千花の怒魔]
A bankai aktiválása után Seiun öltözete megváltozik, egy fehér és világoskék és lila színű ruhát ölt magára, mellkasát mélyszürke, vékony páncél fedi be. Felkarján ugyanilyen színű karperec jelenik meg, hajának egy része - ami a szemébe hullik könnyen egy kis mozgás során- a feje tetején kontyban díszeleg. A kard markolatán, és a penge felső részén is szépen megmunkált aranyszínű díszítés fut végig, mintha indák kapaszkodnának a penge hegye felé. A penge közepén egy mélyedés fut végig, az indák egy világoskék követ foglalnak körbe. KATT
- Fukukon [Mandragóra; 福根]: Körülbelül ötven centiméter magasságú, zöld, humanoid formájú lényeket idéz meg. A kis lényeknek tű éles fogaik vannak, melyeket előszeretettel mélyesztenek az ellenfél húsába. Mozgásuk gyors, ellenállóak és meglepő módon erősek. Sikolyuk nyomán - melyet kizárólagosan megsemmisülésük pillanatában hallatnak-, akár be is szakadhat az ember dobhártyája, de mindenféleképpen erőteljes fülcsengéssel és fejfájással folytatja a küzdelmét. A nyálukban termelődő toxin mérgező hatású.
26-30 pont: Éles, hasító érzés kezd el lüktetni a harapások helyén, nyomott kedvtelenség, bizonytalanság árad szét a megsebzett testében. 30-35 pont: Émelygés, remegés, szédelgés jeleit véli felfedezni az áldozat magán. 35-40 pont: A méreg teljesen kifejti a hatását, a célszemély tagjain ólmos fáradtság uralkodik el, bénult, erőfeszítésekkel képes mozdulni csak, már amennyiben képes rá. Erőteljes öklendezésre késztető érzés (esetenként hányás), nyáladzás, összefolyó látás jellemzi az állapotot.
- Yōsei no hokori [Tündérpor]: A zanpakutou pengéjéből lila színű, méretes pollenfelleg távozik a levegőbe, ami körbeölel egy bizonyos területet (25x20x25 m). Ennek a pollenfellegnek az a jellegzetessége, hogy égető hatású- belélegezve, vagy akár érintkezzen fémmel, fával, szövettel, bármilyen anyaggal, égeti azt. Hatása a következőképpen nyilvánul meg: 1 kör esetén első fokú, két kör esetén másodfokú, három kör esetén harmadfokú, négy kör esetén negyedfokú égési sérülést okoz szervezeten belül és kívül. Ezt a felleget négy kör erejéig tudja Seiun fenntartani, ezután a következő megidézésig két körnek el kell telnie.



A pályázatot játéktéren játszottam ki, Tamachi-Kagami Yukezo segítségével; két részletben:

Part 1

Part 2

A fordításban kapott segítséget még egyszer nagyon szépen köszönöm Kira-channak! ^^

7
Archívum / Re:Népszámlálás - 2018/2019
« Dátum: 2018. Dec. 02, 14:18:28 »
Hahó!

En Sukeval, Seivel és Nayokoval is maradnék.
A napokban végzek a házfelújítással, szóval több időm fog maradni aktivkodni itt is. ^^

8
Nemesi és családi birtokok / Re:Az új Tamachi palota
« Dátum: 2018. Szept. 25, 16:39:25 »

Türelmetlen mozdulattal töröltem le az arcomon elkenődött könny és vér alkotta elegyet. Hiába környékezett a gondolat, hogy nem lehet valódi az elmúlt percek eseménysorozata, nem tudtam elvonatkoztatni tőle és csak ültem, üveges tekintettel meredve a testre, ami az általam egykor rajongással szeretett férfihoz tartozott. Groteszk képe volt ez múltam megtestesülésének-, ahogyan akkor, most is puszta szavak és hiábavaló megmozdulások jellemeztek. Meglehet, mindig is gyenge voltam, híján az elhatározásnak és akaraterőnek, megfutamodtam még azelőtt, hogy átléptem volna a határt, ami megtörte volna a naivitásomat és azzá tett volna, aminek lennem kell. Mert én választottam ezt a létet, elkacérkodtam a gondolattal, hogy ha halálistenné válok, nem kell másra támaszkodnom. De sosem lényegültem shinigamivá, csupán csak a címet birtokoltam, mint valami üres titulust, mögöttes tartalom és munka nélkül. Össze rezzentem a felém érkező üvöltés hallatán, fejemet megemelve pillantottam a férfi sárgáira.  Némán figyeltem, ahogyan a világ áttetszővé válik és változik a szín. Beletelt némi időbe, míg le tudtam tisztázni magamban, mindez egyszerű játék volt csupán, amivel darabjaira szaggatta a lelkemet. Keserűen húzom el ajkaimat, nem tiltakozom a lehordás ellen. Miért tenném, amikor minden szava színigaz? Amahara is számtalanszor a fejemhez vágta egykor, hogy mennyire elesett vagyok. Yukezo és kardszelleme mindössze megerősítették a nyilvánvalót.
- Mégis mi lett belőled, ha elhagytad shinigami valódat? - Mérem végig a férfi magas, szikár vonalát. - Akkor mi ad erőt? Fájdalom? Félelem? Vérszomj? Mindenkit más motivál, nekem eddig a harag adott erőt. - Érzem a belőle áradó sötétséget most is, csakúgy, mint isten tudja menny idővel ezelőtt, amikor megrémíteni kívánt. Hogy gondoltam-e a felelősségemre? Mindössze annyira, hogy teljesítsem a feladataimat. A halálistenek a szabályaikért élnek, nem a világ megváltásáért. Szemöldökeim önkéntelenül vonódnak össze, mialatt megkérdőjelezem mindazt, ami szerint eddig cselekedtem. Könnyű volt hosszú évekig belekapaszkodni abba a varázsigeként ismételgetett mondatba, hogy többé nem hagyom, bárkinek is bántódása essen. Akkor is ugyanígy hevertem volna a földön, ha ténylegesen kockán forgott volna egy szerettem élete? Mert én effektíven elhittem, hogy Kai jelent meg előttem és mégsem segítettem. Semmit sem. Megkeseredett a nyál a számban, nehézkesen nyeltem le. A szellem mondandója arra ösztönzött, hogy lenézzek a kezemben tartott kardra, ami hirtelenjében idegennek hatott; még az érintése is. Sosem tekintettem rá társként, csupán egy eszközként, amit használok, amikor szükségem van rá. Felhagytam a próbálkozással, hogy megszólítsam, hiszen legtöbbször ellenállásba ütköztem. Így talán nem is hibáztathatom zanpakutomat, amiért nem engedte elérnem azt, amit jelenleg a legjobban óhajtottam. Hiszen ha én nem nyitok felé és tekintem egyenrangúnak, mi jogon várnám el tőle a segítséget? Még akkor is, ha az én részem. Megesett vállakkal álltam talpra, félpillantást vetve a helyre, ahol nem sokkal ezelőtt még az a valami pihent, amit a férjemnek hittem. Levegőt alig kaptam a mellkasomat szaggató keserűségtől és mielőtt elűzhettem volna magamtól ezt az érzést egy hosszú sóhaj kíséretében, Yukezo ujjai már torkomat szorították.   Lenyúzhatatlan bilincsként préselte belőlem ki a levegőt és szorította össze annyira garatomat, képtelen voltam lélegzetvételhez jutni. Égető fájdalom és rémület vegyült bennem, tágra nyílt pupillákkal meredtem kegyetlennek tűnő arcába. Próbáltam szabad kezemmel lefejteni ujjait- mondanom sem kell, hiábavaló megmozdulás volt. Fizikai erőm meg sem közelítette övét, porcaim halk ropogással adták meg magukat erejének, elmémre pedig mintegy óvó melegségként kezdett el borulni a homály. Meg kellene-e egyáltalán próbálnom szabadulni újra? Megérdemlem-e, hogy éljek? Hosszú életem során több hibát vétettem, mint jót tettem-, és ha ez még nem is volt igaz, én helytállónak éreztem. Ziháltam volna, ha képes vagyok rá- ehelyett artikulálatlan nyöszörgések hagyták el ajkaimat. Az adrenalin dolgozott, szívem erőteljes dobbanásokkal verte kalitkáját. Visszaemlékezve nem tudnám megmondani, mikor csúszott át elmém a valóságból abba a világba, ahol eddig még nem jártam. Talán abban a pillanatban, amikor ráébredtem, hogy nem akarok meghalni. Hosszú évek óta, kimondatlanul vágytam a halált, nem éreztem azt, hogy jogom lenne élni. Mégis, amikor a kapujába kerültem, elemi erővel hasított belém a rettegés. még élni akarok. Tekintettem a cseresznyefán állapodott meg, virágjainak édes illata betöltötte orromat. Azt hittem az első pillanatban, Yukezo újabb trükkjével állok szemben- másként miért kerültem volna a végeérhetetlen szakadék szélére, egy hegyszirt szélén ácsorogva? Lépéseim bizonytalanok, szinte megbűvölve közelítem meg a kardom szellemét, akit túl régen láttam már. Nem is merek szólalni, egyszerűen csak nézem a női alakot, aki máshogyan festett, mint ahogyan eddig mutatkozott előttem. Alakja sokkal sötétebb és kegyetlenebb volt, mandulavágású szemei éjfekete színben pompáztak. Szelíden támasztotta a fa törzsét, hangja mégis elemi erővel hasított végig a csöndben.
- Először szólítottál igazából, ugye tisztában vagy vele?- Mély levegőket véve próbáltam csillapítani a tüdőmben lángoló fájdalmat. Némán bólintottam a kérdésére, nem akartam magyarázkodni.
- Tudom. Még a legelején feladtam. - Válaszoltam halkan. Elveszítettem a hitemet, bár azt sosem birtokoltam igazán. Mindig én voltam az, aki oltalomra szorult, megértésre és törődésre… De amikor megadták volna, messzire menekülve eltemettem magamat a bűntudat súlya alatt.
- Ne tedd. Ha folyamatosan magadat ostorozod, beleőrülsz és meghalsz. Akkor már én sem fogok tudni segíteni.- Mintha csak belelátott volna gondolataimba. A fa mellől elém került, egészen közel hajolt az arcomhoz. Félrepillantottam, nehezen álltam a tekintetét, miatta is bűntudatom volt. Nem vártam az ütést, laposat pislogva simítottam meg arcom élét, ahol ökle ért és felegyenesedtem a megtántorodásból.
- Mégis hogy várhatod el ezt?! Én hagytam cserben őket. Most is. Mintha én öltem volna meg őket! - Csattantam végül fel. Önmagamban szüntelenül felbukkanó, hangosan ki nem mondott szavak voltak ezek. Ahogy kiejtettem őket, hajszálnyit könnyebb lett a vállaimat nyomó teher.
- Nem te oltottad ki az életüket. Senki más sem volt képes megmenteni őket… Így hát miért magadat hibáztatod? Fogadd el, hogy ezt nem leszel képes visszacsinálni. Lépj tovább. Élj tovább, vagy mindketten meghalunk. Használd az erődet!- Megkerült és a faágaira mászott, játszi könnyedséggel- kecsesen, mintha erőlködnie sem kellene. Követtem, én magam is feltornáztam testemet mellé.
- Hogyan? - Rettegtem attól, hogy milyen lenne elengedni az évtizedekig hurcolt fájdalmat és fellélegezni. Nem volt ötletem sem, hogyan kellene neki kezdenem. Megígértem, hogy megvédek mindenkit, aki számít nekem. Fejlődtem, erősebbé váltam, mégis egy helyben toporogtam, készen álltam eldobni mindent, az életemmel együtt. Félszívvel éltem. Hát tényleg képes lennék megfutamodni? Elfordulni a bátyáimtól, akik mindennél fontosabbak számomra? Vagy akár Tomoe-chantól? Megremegett a szám széle, lenyeltem az elkeseredett sírást, ami fel akart törni belőlem. Talán tényleg igaz, hogy ami megtörtént, nem visszafordítható, a jelenre már nincs hatással. Őket még tényleg megvédhetem. De ahhoz túl kell élnem. Lassacskán olvadt le rólam a dermedt agonizálás, és mialatt itt lehunytam a szememet, odaát felnyitottam- és azzal egy ütemben elengedtem minden érzelmemet, a lélekenergiámmal együtt. Bal lábammal megtámasztottam a férfi mellkasát és megpróbáltam elrúgni magamtól, de ha ez nem sikerült; jobbomban szorongatott kardomat igyekeztem mellkasába fúrni. S amint szabadultam, messzebb táncoltam tőle.
- Bankai! Senka no Akuma! - Az energia ullámokat keltve izzott fel körülöttem: hol tombolt, hol elhalt. Öltözetem megváltozott, bár átlátszó volt, el-elmosódtak körvonalai; elegyét adva az egyenruhával való furcsa ötvözetnek. Csöndesen néztem a fehér hajú férfi arcát. - Ahhoz, hogy kijussak le kell győzzelek, nem igaz? - Kérdeztem halkan.

9
Nemesi és családi birtokok / Re:Az új Tamachi palota
« Dátum: 2018. Szept. 21, 02:49:28 »

A hangulatom meglehetősen borongós volt, egyik pillanatban elszántnak és tettre késznek éreztem magamat, míg a következőben összeszorult a torkom és nyelni is alig voltam képes, annyira rettegtem. A gyávaságnak eme formáját nem lett volna szabad megengednem magamnak- sőt, nevelésem okán jelen sem kellene lennie bennem és mégis. Szinte csontomig hatolt a kétségbeesés. Valószínű, ha most megvizsgálnának a negyedik osztagnál, bezárnának egy gyönyörű, fehér falú szobába és hetekig tartó terápia alá vetnének… Így talán érthető, miért volt mosolyom inkább feszült szájhúzás az őrök előtt állva.
Szemöldökeimet enyhén feljebb vonva mérem végig őket és eljátszom a gondolattal, hogy mennyire szívesen hánynám őket kardélre- gyanítom, jók a megérzéseim és ha a ház urát nem is, őket móresre tudnám tanítani. Természetesen, ez magával hozná a nem túl kellemes következményeket is, amik kisebb politikai forradalmat robbantanának ki. Shuu szeme elé kerülni egy ilyen apró, általam túlkapott pillanat miatt nem lenne tanácsos… Nem méltatom több szóra őket, hátat fordítva nekik szembetalálom magamat Yukezoval. Félig-meddig meglepődöttség tükröződik szemeimben, nem érzékeltem jelenlétét egészen addig, amíg meg nem pillantottam- pedig nem vagyok tehetségtelen a reiatsu érzékelésében. Ez is csak azt bizonyítja, hogy hozzá képest még semmi sem vagyok…
- Jó reggelt. - Viszonoztam a köszöntését és sejtettem, hogy ez minden lesz, csak jó nem. Nyeltem egyet és megigazítottam tincseimet, néma bólintással fogadtam az utasítását és követtem. Ezelőtt még sosem jártam ezen a birtokon- nem volt rá okom. Út közben ennek megfelelően megengedtem pár kósza, tanulmányozó pillantást magamnak, pillantásom elidőzött a növényzeten. - Hogy mitől retteg? - Ez az, amire még sosem jöttem rá. Amahara nem tartott elég erősnek ahhoz, hogy megmutassa a valódi erejét, gondolatait sem fedte fel túl gyakran előttem. Ugyan az utóbbi időben valamelyest elkezdtünk összecsiszolódni, hosszú évekig kardom nélkül éltem, még a közelemben sem volt. - Nem tudom megmondani. A kommunikációnk… tragikus. Amiben biztos vagyok az az, hogy neheztel rám, amiért sokáig meg sem próbáltam harcolni és elhanyagoltam őt. - Megvontam vállaimat és felpillantottam a férfira. Vártam, hogy megjelenjen az arcán valamiféle megvető kifejezés; jogos lett volna.
Az alagsori részleg felé haladva a hűvös levegő mellett valami más is megérintette bőrömet és apránként alá is férkőzött: az impozáns épület falaiból áradt az iszonyat, ami lassan már engem is hatalmába kerített. Hallottam mendemondákat az előttem haladó férfiról, elméjének megbomlásáról és arról, miként intézi ügyeit. Ebben a pillanatban őszintén azt gondoltam, hogy az épület falai között; ott, ahol alig hallhatják a sikolyokat, borzalmas dolgok történhetnek éjjelente. Hátáról elvontam tekintetemet és inkább az utat figyeltem, amin haladtam. Nem volt semmi jogom ítélkezni, nem is állt szándékomban, pillanatnyi tétovázás után léptem be a jelzett helyiségbe és céloztam meg az ülőpárnát, ami felé mutatott. Az, hogy teljes sötétségbe burkolóztunk, nyugtalanított.
- Kevesen vannak annyira megbékélve önmagukkal, hogy ne féljenek a sötétségben. - Húzom magamat összébb törökülésben. Minden egyes éjjel előjönnek azok az érzések, emlékek és tettek, amiket azt hittem, régen eltemettem magamba. Sosem voltam képes véglegesen lezárni, vagy elfogadni valamit, legfeljebb néhány órára megfeledkeztem hibáimról. - Igen, félek. - Még azelőtt szólaltam meg, hogy megéreztem volna, mi is árad Yukezoból. Hirtelenjében levegőt sem kaptam, a belőle áradó reményvesztett rettegés megbénított és csak nehezen tudtam elérni kardom markolatát, bele-beleakadtam a mozdulatba. Szívem hevesen dobogott, ki akart szakadni a mellkasomból és zavartan pillantottam körbe a teremben, hiszen egy másodperce még velem szemben ült; innen hallottam a hangját. Ajkamat megnedvesítettem és kihúztam magamat, még próbáltam felfogni, mi is történt valójában: valami megváltozott, csak arra nem tudtam rájönni, hogy mi. A gyermekhang hallatán fejemet az ajtó felé kaptam, felugorva helyemről hátráltam. Nem tudtam tisztán gondolkozni, meg sem kellett volna fordulnia fejemben a gondolatnak, hogy az én angyalom lehet az ajtó másik oldalán… A gyér fényben meredten álltam, levegőért kapkodva és ösztönösen indultam az ajtó felé, hajolva a szívembe késként hatoló hang esdeklésének. Jobbom ujjait rákulcsoltam az ajtóra, próbáltam felfeszíteni, tépni minden erőmmel, de nem mozdult. Akkor sem tudtam segíteni, hát most sem tudok…? Szemeimbe könny gyűlt mialatt a mozdíthatatlant próbáltam felszakítani, a hirtelen jött sötétségben összerándultam. Fejemben kavarogtak a gondolatok, képtelen voltam lerázni a sejtést, hogy az én lányom állt az ajtó túloldalán és eltűnt, bajban van… segítenem kell! Rezignáltan pillantok a kinyíló ajtóra, ami majd' kiszakad helyéről és ereimbe fagy a vér. Ajkaim elnyílnak, íriszeim meredten függnek a belépő sérült, vértől csatakos férfin.
- Kai… - Lehelem elhaló hangon. Remegő jobbommal nyúlok felé, megérintve arcát, végigsimítva arcélét. Az ölelés ellen nem tudok védekezni, karjaim tehetetlenül lógnak lefelé, végül szorosan ölelem magamhoz a férjemet. Észre sem veszem, hogy szemeimből szüntelen szivárognak a könnycseppek, úgy kapaszkodom a férfiba, mintha létezésem függne ölelésem szorosságától. - Mei… Mi történt? Hol van? - Mintha furcsa, szürreális álomba kerültem volna. Szó nélkül futottam Kai mellett, akinek ujjai vasbéklyóként szorították karomat, s csupán furcsa gondolatnak tűnt, hogy az ajtón túl nem egy erdőnek kellett volna lennie…  nem hamunak kellene hullania az égből.
- Mit tettek vele? - Pillantok rá rémülten. Csak azután van esélyem megérinteni és futólag vizsgálni vázának sérüléseit, miután megtorpan.  - A sebeid… el kell látnom őket. - Nyúlok kardomért és elővonom, azzal gyorsabban meg tudom gyógyítani, mint az általam jelenleg ismert kidoukkal. De megállok a mozdulatban, kékjeimet nyúzott arcára függesztem. - Nem tudom, merre van Yukezo… de… azt mondod, kijuttathatlak innen mindkettőtöket? - Remegve kérdezem, félve a választ, amit talán nem is hallhatok a felbukkanó rémségek miatt. Férjem elé lépek, egyedül arra vagyok képes gondolni, hogy meg kell védenem. Bárki, aki hozzá mer érni, az életével fizet érte…
- Okite, Amahara! Dansusumire! - Feloldom shikaiomat és ezzel együtt lélekenergiámat is elengedem. Az általam jól ismert mező minden valaha létezett és létező növényével együtt pillanatok alatt kiemelkedik a földből. az égből lefelé hulló pengeéles szirmokat az ellenség felé irányítom, de még így sem kerülhetem el a közelharcot… és azt sem, hogy lássam Kai sérüléseit gyarapodni. A szirmokat gömbökké formálom és felrobbantom, nem foglalkozom az engem érő sérülésekkel- mit számítanak, amikor a szeretteim életéért küzdök? Ha kell, én magam maradok itt, ebben a pokolban, de őket hazajuttatom. Jobb karomból szivárog a vér, kissé zsibbad is, de egy pillantásnál többre nem méltatom addig, amíg az utolsó gnóm torkát is át nem metszem. Kai mellé rohanok, letérdelek mellé és ruhámból letépve egy csíkot tompítanám a vérzését, míg összeszedem magamat annyira, hogy megidézzek egy kidout. - Ne aggódj, meggyógyítalak. Nem hagyom, hogy meghalj. Nem… - Motyogom remegő hangon. Már szinte látnám, ahogyan a gyógyító ige kifejti a hatását, de megjelenik a démon és undorító rikácsolása megüti fülemet. Talpra ugorva nyúlok kardomért ismét, férjem elé lépve. Csak a holttestemen át juthat ennél közelebb hozzá, arra megesküszöm! - Vedd le a mocskos kezedet a családomról, vagy a beleiddel fojtalak meg, te féreg. - Mordultam föl maradék józanságomat és hidegvéremet teljesen elveszítve. Ajkaim penge vékonnyá préselődnek, amikor meglátom a fogságba esett gyermekemet, minden csöpp vér kiszivárog sápatag arcomból. Artikulálatlan sikítás hagyja el a számat, minden cseppnyi erőmet összeszedve rohanok felé hogy kitépjem a kötél szorításából azt a ragyogó napfényt, azt a csodát, aki az én egyetlen lányom, a szemem fénye…
De elkések.
Mire feleszmélek, férjem teste felnyársalva lóg a lény karján. Egész lényem remeg, levegőért kapkodom, de csak próbálkozom, szikrányi oxigén sem jut be a tüdőmbe. Tehetetlenül nézem, hogy félredobja Kait, mint valami rongybabát, amire ráuntak és többé már nincs rá szükség. Sikítva vetem magamat a démonra, megpróbálva levágni karját, de a kép, mely az én kincsem, szertefoszlik. Gyűlölettől izzó tekintetemet belefúrom a meghátrált lényébe. - Darabokra foglak tépni, ha csak egy haja szája is meggörbül ezek után. - Lehelem felé, mielőtt köddé foszlana és eltűnne. Feszült tartásom enged, Kai földön fekvő teste mellé térdelve kisimítom haját az arcából és ölembe húzom fejét. Ebből az állapotból most még én sem vagyok képes visszahozni őt, elbuktam, ismét. Ringatom csöndesen, fejemet nyakába fúrva, kapaszkodva az egyre gyorsabban hűlő testbe. Érzem, hogy vére arcomra kenődik, de csak szorosabban ölelem magamhoz, mintha azzal csitíthatnám kínjait. - Annyira szerettelek. - Próbálnám érthetően kimondani, hogy hallja, tudja, de hangomat felismerhetetlenné teszi a zokogás. Szinte érzem, mikor válik könnyeddé teste, mikor száll el belőle a lélek. Üveges tekintettel egyenesedek fel, csak bámulom az élettelen testet hosszasan, amíg nem érzek mást csak üres fájdalmat. Kardomért nyúlok, ölembe fektetem- minden cseppnyi erőmet elhasználtam a gólemek ellen. Jobbom remegő ujjaival próbálom szorítani a markolatot; balomat férjem mellkasára fektetve markolok a megtépázott ruhába. Nem gyalázhatom meg a testét, arra nem lennék képes. Kell lennie más módnak, kell lennie megoldásnak... 

10
Küldetések az Emberek Világában / Re:Lelkek cirkusza
« Dátum: 2018. Aug. 27, 02:51:53 »

Ahhoz képest, hogy szolgálatom kezdetének idején orromat többnyire ki sem dugtam a negyedik osztag gyógynövénye kertjéből, elég hosszú utat jártam be az elmúlt évek alatt. Robbanásszerűen haladtam előre, elhagyva magam mellett szinte mindent, ami régebben éltetett. Egyre kevesebb időm jut a növényekkel törődni, értékrendemben kényszerű változtatásokat eszközölve az edzést helyeztem piedesztálra. Időszerű lenne egy teljes napot arra szánnom, hogy Marshmallowot kivigyem a tengerpartra játszani, vagy csupán a belvárosban sétálgatva vásárolgassak néhány apróságot, amivel szebbé tehetem nemrégiben épült otthonomat. Hirtelen elhatározásként érkezett a gondolat, hogy nem muszáj osztoznom szüleimmel birtokbéli lakrészünkön- így is túl sokáig hallgattam önkéntes száműzetésemből visszatérvén, miért is maradnék özvegy, menjek férjhez nyugodtan. Gyanítom, ők nagyon szívesen segítettek volna új férjet találni, de köszönöm, nem szorulok rá. Egyszer hűséget fogadtam és ez a sírig tart. Nem hiszem, hogy lenne olyan élő lélek ezen a földön, aki megmásíthatná elhatározásomat, s ha valahol van is, abban biztos vagyok, nem ők azok. Feszülten nyújtóztam egyet, megropogtatva izmaimat és sötét pillantásomat a kapitányra vetettem. Meglehet, nem a legjobbkor agyalok azon, hogy miért is romlott meg a viszonyom velük- rég elmúltam már gyermek és elhagytam a naiv ragaszkodást, nem is érdekel túlzottan. A mi családunk egyébiránt is vészesen szörnyű, elegendő arra gondolnom, ami Hyousukéval történt. Fejemet megrázva lépek közelebb Ninomiya-taichouhoz, lopott pillantást vetve a kezében tartott képekre. Sok mindent nem tudok kivenni, majd ha elhagytuk az irodát megkérdezem, vethetnék-e pár pillantást a dokumentációra-, arra a kevésre, ami birtokunkba jutott. Tulajdonképpen nem vakon kell elindulnunk, de botorság lenne azt állítani, hogy megkönnyítették a dolgunkat. Hosszasan fújom ki a levegőt és egy suta oldalpillantást vetek Aikyou-sanra. Még én is tisztában vagyok vele, hogy Ninomiya-san hosszú évek óta vezeti a nyolcadik osztagot, nem tudom hová kellene tennem a gratulációját. Kissé sajátos gondolkozásmódú egy hölgy, azt már megtanultam legelső találkozásunkkor… azért szemöldökeim megemelkednek enyhe csodálkozással, de el is engedem ennyivel a dolgot. Azért kissé hátrányban érzem magamat, nyilvánvaló, hogy ők ketten ismerik valahonnan egymást, én azonban eddig maximum futó pillantást vetettem a kapitányra, amikor elsétált mellettem. Mondjuk nem is várható el, hogy mindenki ismerje egymást a Gotei berkein belül, én annak is kifejezetten örültem, amikor a beosztásom alatt szolgáló tisztek neveit nem baltáztam el. Így is összekevertem őket éppen elégszer az elején, kész csoda, hogy sokszor nem várt az asztalomon valami kellemetlen meglepetés, ami kifejezte volna irántam érzett… szeretetüket.
- Miről beszél, Aikyou-san? - Pislogok felé értetlenül. Kékjeimmel végig is mérem, gyengeség jelét keresve rajta: nem lenne túl jó, ha úgy indulnánk el, hogy nem érzi magát teljesen jól. Márpedig mi másra kellene gondolnom a kissé összefüggéstelen dilemmázásából? Egykori negyedik osztagosként - és meglehet alaptermészetem révén is-, munkálkodott bennem az aggodalom. Megindultunk ugyan és bár valamivel a nő előtt haladtam, azért vissza-visszapillantottam rá. Nem árt kissé jobban ügyelni rá; a tengerparton is úgy találtam rá, hogy nyugodtan szunyókált egy padon, ami vékony nőként nem egy életbiztosítás- vannak elmebeteg shinigamik, akik elég jól leplezik rossz szándékaikat. - Hogy érti azt, hogy ugyanez történt? - Hökkenek meg egy pillanatra. - Minden további nélkül indulhatunk. - Mosolygok Ninomiya-taichoura, mintha csak egy közös wellnessre indulnánk. Istenemre mondom, mennyivel boldogabb lennék akkor! Az elmúlt két évben több küldetésen voltam, mint előtte valaha… sőt, előtte nem is voltam sosem. Úgy látszik, valakinek hobbijává vált, hogy beledobáljon engem a mély vízbe és azt figyelje, megtanulok-e úszni vagy nemes egyszerűséggel megfulladok. Apró szusszanással fújtam ki levegőmet és nyeltem egyet, hátha gyengül a gyomromban képződött görcs feszessége.
- Szerintem… azért küldték Önt is velünk, mert biztosra akarnak menni. Ha annyira egyszerű lenne a probléma elsimítása, nem küldtek volna egy kapitányt és egy volt hadnagyot a helyszínre… - Sóhajtok megadóan. Nem azért nem említettem meg Kaiya-sant, mert ledegradáltam a képességeit, egyszerűen csak kettőnkről tudom, hogy komolyabb pozíciót viselünk vagy viseltünk és ez feltételez némi… erőt. Én pedig a gyógyításban is jártas vagyok, ami külön ok lehet jelenlétemre…
Jobbommal egyenruhám zsebébe nyúltam és elővettem azt a pár szem édességet, amit még a nappaliban álldogáló asztalról tettem el. - Kérnek? - Fordultam feléjük, tenyeremen tartva az epres és vaníliás cukorkákat. A mai napig nem csillapodott rajongásom a vanília iránt, és ha egyszer hazaérek, azzal koronázom meg a napomat, hogy egy órákig tartó vanília illóolajos fürdőt veszek. Utána pedig nem fogok bemenni másnap… vagyis de. Mert ha nem teszem, Makiro-kun szíjat hasít a hátamból. A gondolatra arcom talán még sápadt is néhány árnyalatot és mivel kis híján félrenyeltem a cukrot, heves torokköszörülések után… lenyeltem. Könnyeimet kipislogva a kapitány mögé lépdeltem és karjaimat keresztbe fonva követtem át az átjárón, szótlanul, holott szívesen megkérdeztem volna mi a probléma Aikyou-san kidouival.
Értettem. - Bólintottam és másodpercekkel később már a magasból szemléltem a távlatot. Valahogy úgy kellett volna megoldanom, hogy ne nézzek le a mélybe, mert hiába tudtam, nehezen zuhannék le… minden volt az összpontosítás, csak könnyű nem. Be nem vallanám sohasem, hogy még a tarkómon is feláll a legapróbb szőrszál is és kétségbeesetten mered az ég felé a magasság gondolatára-, úgyhogy összepréselt ajkakkal fordultam körbe, valami értékelhetőt keresve. Rápillantok Mitsukora, aki szemmel láthatólag élvezi a helyzetet és némileg lazítok tartásomon. Csupán ismeretlen és meg kell szoknom… a félelmeket úgy lehet legyőzni, ha szembemegyünk velük. Lepillantottam talpam alá és éreztem, kifut a vér az arcomból, így inkább felemeltem a fejemet. Szétszórtságom okán biztosan nem én vettem észre elsőnek a távoli tisztáson felvert sátrat, de végül eljutott az én tudatomig is, hogy mit látok pontosan. - Szerintem mi azt a táborhelyet keressük, nem? - Szólaltam meg és ennyi elég is volt ahhoz, hogy visszatérjek a talajra. Hangos dobbanással értem földet, kisöpörtem hajamat az arcomból. Jobbomat kardomra kulcsoltam és megvártam, míg a kapitány is megérkezik. - Menjünk, nézzük meg azt a cirkuszt. - Fordultam gyorsan feléjük. Kisvártatva meg is indultunk a cél felé, és közben mélyeket lélegeztem a város levegőjéből. Lett volna időm hozzászokni az őrjáratok során, de a gépjárművek és gyárak bűze még mindig új volt nekem. Tekintetem ide-oda járattam az épületek között, amikor egy több emeletes, omladozó épület mellett ácsorgó páros zsivaja keltette fel figyelmemet.
- Nézd már, ma is lesz fellépésük! Mióta is vannak a városban?- A huszonéves forma szőke fiú a tőle kartávolságnyira ácsorgó fiatal lányhoz beszélt. Hosszú haja a derekát érte, egész csinos copfba volt befonva.
- Ott van a plakáton, te hülye. De azért elmegyünk, ugye? Hetente csak kétszer lépnek fel, kérlek! Csak előtte menjünk el enni valamit.- Miután megegyeztek abban, hogy elmennek hamburgerezni, elindultak, én pedig oda is somfordáltam szemügyre venni a hirdetést. Küllemre az előbb látottakkal megegyező épület képe virított a falragaszon, amin cirkalmas betűkkel hirdették a cirkusz nevét és a showműsor este nyolc órás kezdetét.

(click to show/hide)

11
Küldetések az Emberek Világában / Re:A császár serege I.
« Dátum: 2018. Aug. 26, 04:24:58 »
Nyeltem egyet, mielőtt válaszoltam volna, még magam is meggondoltam mondandómat, ne hangozzon túlzottan élesen vagy ridegen. Nem voltam már hadnagy, hogy megfeddjem a kidoushuu akármelyik tisztjét is, de nehezemre esett elengedni múltam e részét még akkor is, ha csupán néhány hónapig tartott. Büszkévé tett a tudat, hogy Shiranui-san alatt szolgáltam, ráadásul fuku kidochoként, egyébként sem kevés egómat csak növelte ez az egykori pozíció.
- Tehát ha úgy látja, hogy nem képes megbirkózni a feladattal, inkább meghátrál, semmint megpróbáljon megoldást találni? - Nos, ezt nem feltételül így kellett volna csinálni. Azt hiszem, pontosan ezért akartam várni pár pillanatot, mielőtt szólásra nyitottam a számat. Legközelebb remélhetőleg jobban fog menni, nem akartam összeveszni még indulás előtt a tiszttel, akinek az életéért feleltem. Halk sóhajjal engedtem el a dolgot, mivel még nem tartottunk az út végén én sem tudtam, hogyan akarnám megoldani a lehetetlennek tűnőt. Nyeltem egyet és elengedtem bőszen szorongatott kardomat, Kosukéra pillantva észrevettem a szemforgatását, ajkaimat összepréselve vonultam el mellette. Szerencséje, hogy éppen kissé szégyenben érzem magamat, amiért erőteljesen nyilvánultam meg, különben ezért ha le nem is téptem volna a fejét, pár keresetlen szavam lett volna hozzá. De ha nem is veszem el maradék jó kedvét rögtön, a küzdelem során megeshet, hogy véletlenül hagyom egy kicsit izzadni és csak ezután sietek a segítségére… a bosszút kiérdemelte. Rám nem jó ötlet szemet forgatni…
Megnyugvással nem, csak bizonyossággal töltött el a tudat, hogy nem hallucináltam be azt az apró, éppen hogy pislákoló lélekenergia foszlányt, aminek bizsergését nem tudtam nem észlelni. A gyávaság halovány szikrája égetett belülről, hogy jobb lenne hátat fordítva menekülni haza és nyakig betakarózva odabújni a kutyámhoz, de sokkal erősebbé vált a kíváncsiság, így előbbi szent szavaimat én magam szegtem meg és kissé felelőtlen módon rontottam be az épületbe, valamelyest ügyelve rá, a lehető legkevesebb zajt keltsem. Így is sikerült annyi zörejt kelteni, hogy egyértelművé tegyük jelenlétünket, de ez nem aggasztott: ha van valami itt, akkor az így már biztosan előmerészkedik előbb-utóbb. A fiatal férfi segítségével gyorsan vizsgáltuk át az erjedő szaggal átitatott épületet, s ugyan tényleg igyekeztem nem jelét adni neveltetésemből származó finom lelkűségemnek, néha el-elfintorodtam, amikor valami gyomorforgatóbb dolgot fedeztem fel. De még ezek sem voltak használhatóak, egyedül a fémlap látszott reményt keltőnek… és tévedésem nem is lehetett volna nagyobb. Az a gondolat formálódott bennem, hogy hagytam volna inkább békében rozsdásodni tovább az enyészet vaskos karmai között, amikor fémes-rémes ropogással és recsegéssel szakadt be alattam a talaj. Kosuke hamarabb reagált nálam meglepő módon, de kidouja így is célt tévesztett, én nem álltam meg a levegőben- megeshet, sokkal súlyosabb sérüléseket szereztem volna, mint így, hogy elegánsnak szemernyit sem nevezhető módon hullottam a törmelékkel együtt az alagsor lucskos, mocskos lében úszó aljzatára. Pár másodpercig semmit sem látok, később jövök rá hogy ki kellene nyitni a szememet, de a meleg folyadék, ami szemembe csöppen megakaszt a helyiség feltérképezésében. Jobbommal érintem meg a leginkább sajgó részt és ujjaimat elvéve a gyér fényben is felismerem a rubintvörös folyadékot.
- Oh. - Pislogok párat, mire a fájdalom robbanásszerűen sokszorozódik meg. Kissé távoli hangon szólalok meg, mindössze azért engedek meg ennyi figyelmet sérülésemnek, mert nem egy élet-halál harc közepén vagyunk. Van egy kis időnk szenvedni… - Legfeljebb agyrázkódásom lehet egy kisebb felületi sérüléssel. Igen, értek. A negyedik osztagban kezdtem a szolgálatot. - Mosolyodom el és halkan ejtem ki a Keikatsut nevét. Kezemet zöld fény veszi körbe és ragyogó ujjaimat a sérüléshez érintem, a könnyebbség szinte azonnal érzékelhető. - Tudna némi fényt… - Akad el szavam és nyelek egyet. A teremben, ahová érkeztünk morranó, kaparászó, matató hangok terjednek, és teljességgel bizonyos vagyok benne, semmiféleképpen nem eredhetnek a még lefelé szállingózó omladékból. Megszüntetem a gyógyító kidout és megmarkolom kardomat, talpra állok. Nem minden fájdalom nélkül, de koránt sem olyan instabilan, mint ahogyan két perccel ezelőtt feküdtem a szemétben. Én magam hirtelen nem tudok felidézni semmilyen kidout, amivel lebegő fényt tudnék magunk mellé varázsolni, de a fentről leszűrődő fény is elég ahhoz, hogy miután megszokja szemem a homályt, lássak valamit mozdulni. Gerincemen végigszalad a hideg, előrébb lépve vonom elő a kardot, ami ad némi magabiztosságot. - Ki van ott? - Ütök meg egy erélyesebb hangot Kosuke elé lépvén. Gyenge, szinte észrevehetetlen lélekenergiát érzékelek: egy emberét és egy ismeretlen lényét.  A valami moccan, felénk indul, hallom, hogy egyik oldalára nagyobb súly nehezedik. - Washiboushi. - Nem ez lenne az eredeti célja a kidounak. Nagyon nem. De helyzetemet tekintve jobb ötletem nem akadt és valamelyest javít látásomon a kidou. Annyit, hogy a felém csapódó kardot téríteni tudom. Ellököm a fegyvert magamtól, hátrébb lépve támadok előre, megpróbálva eltalálni a gyomrát- feltehetőleg azt, ha humanoid lényről beszélünk… - Kosuke! - Szólalok fel, amikor egy jól irányzott ütéssel eltalálják államat és hátrébb esek, egyenesen vissza a folyadékba, amiről nagyon szeretném elhinni, semmi köze emberi testnedvekhez a szaga ellenére sem. Újult erővel támadok előre, furcsállom ellenfelem kardját, mély és öblös dübbenéssel csapódik pengéje az enyémnek. Szívem a torkomban dobog, régen éreztem ennyi izgalmat és félelmet, ez azonban hamarosan eloszlik, mert Kosuke brillírozásának köszönhetően hamarosan a lyuk alá csalogatja ellenünket, így felismerem az agyagszerű anyaggal bevont, sérült katonát. - Mi a pokol ez?! - Döbbenek meg. Nem kellene tudnia mozogni: mellkasa közepe táján méretes lyuk tátong, és ami még hihetetlenebb, üres belülről. - Egy.. báb..? - Motyogom magam felé és megindulok felé. Mibenléte ellenére egyáltalán nem gyenge, minden támadása nehezen hárítható és bár nem képes válaszolni, morgása szüntelen. Ha nem érezném saját képességeim kigúnyolásának, feloldanám shikaiomat és elsimítanám a problémát, de akkor nem láthatnám, hogyan löki kardját Kosuke felé. Én magam az eszméletlen felé lépek, letérdelve mellé futólag felmérem állapotát: vészesen gyenge, de stabil. Mintha kómában lenne… A következő másodpercben elshunpozom, mert ha nem teszem, akkor bordáimat péppé zúzza a lény lába. Megmarkolja a férfit, aki látott már szebb napokat is és a nyakában lógó amuletthez érve megtorpan. - Nem. Itt maradsz! - Hördülök fel és ugrok feléjük, tökéletesen elszánva rá, hogy megakadályozzam, belépjen a megnyíló átjáróba. Elérem a férfit, belekapaszkodom ruhájába, elszántam markolom és rántom magam felé. Nem engedem! Rákulcsolom ujjaimat baljára, elfordulok a cserép(?)lény ütése elől valami szerencsétlenül groteszk pózt felvéve és halk reccsenést hallok. A katona az átjáróval együtt tűnik el, de áldozata karjaim között hever, vállát még mindig markolja a lény letört karja. Kieresztem az eddig visszatartott levegőt és óvatosan lefektetem, Kosuke felé indulok. Elég csúnya ütéseket kapott ő maga is, mielőtt hozzálátnék az ismeretlen gyógyításához, meg kell győződnöm róla, mennyire van rosszul…

12
Küldetések Soul Societyben / Re:Álmok földjén
« Dátum: 2018. Aug. 26, 03:14:41 »
A teremben zajló beszélgetés zsivaját csak a gépek berregése zavarta, meg az én egyre sötétebbé váló pillantásaim, amit a mellettem álló halálistenre vetettem. Nem tudom, hogy Watanabe-kun mit gondol, de én elég nehezen voltam képes leküzdeni a rajtam minden áron úrrá lenni kívánó pánikkal vegyes aggodalmat. Bennem még élénken élt legutóbbi küldetésem nyoma, sokszor nem is voltam képes nyugodtan végigaludni az éjjeleket. Felriadok, harcolok a testem köré tekeredett, átizzadt takaróval, mintha csak egy újabb eszét vesztett lélek lenne, akinek ki kellene oltanom az életét. Katona voltam és vagyok, tudom, mit vállaltam. Vagyis, azt hittem, hogy teljesen tisztában vagyok vele, mégis csak a közelmúltban sikerült megértenem mire is adtam a fejemet. Meglehet, nem viselt volna meg ennyire az eset, ha nem veszítettem volna már el egy gyermeket… bár közelíthetem meg bármelyik oldaláról a történteket, nincs olyan ép lélek, akit ne tört volna meg az, amin átmentem. Most pedig itt állok, küszöbén valami olyasminek, ami csöppet sem tölt el reménykedéssel. Mintha pontosan azért nekem adták volna ezeket a feladatokat, hogy vagy odavesszek, vagy maradék kitartásomat is elveszítve kiégett bábként remegjek még az engem megfújó széltől is. Bíztam abban, hogy elég eldönteni, mától én bátor leszek.  Tanulmányozva az elém vetített képeket azonban rá kell jönnöm, édeskevés ez a sikerhez! Szinte megbénít a félelem, nem akarok én is így járni- akkor sem, ha ezúttal tényleg nem hagynék hátra senkit sem, aki hiányolna. Tenkai fájó szívvel gondolna rám, őt megviselné… de a szüleimmel sosem volt jó a kapcsolatom, bennem csak potenciális lehetőséget láttak, amivel vagyonukat növelhetnék. Tomoe irányában felelősséget éreztem, Kai révén ő is a családom részévé vált, de még vele sem ápoltam olyan viszonyt, amiből azt hihetném, megtörné elvesztésem tudata. Halk sóhajt hallatva piszkáltam meg hajamat, csak hogy tegyek valamit, ne álljak olyan dermedten az elhangzottak fényében. Végül is, egy főnemeshez, egy volt hadnagyhoz mindez nem illik- határozottnak kellene lennem.
A szituáció merev kínosságát csak növelte a velünk szemben állók izgágasága, mintha már taszigálnának is kifelé minket az ajtón, hogy levethessék a még éppen az ő vállukat nyomó felelősség terhét. Halk sóhajjal bólintottam a férfi szavaira.
- Elnézést, akkor a továbbiakban Yuusukénak hívom. - Adj lehetetlen feladatot egy nemesnek. Íme. Nem emlékszem, hogy lenne bárki is, akit hosszabb időn keresztül a keresztnevén tudtam volna hívni, a bátyáimon, egykori férjemen és Tomoén kívül. De náluk érthető, ők a családom. Ez a férfi meg… nem. Mindenesetre, azt leszűrtem megnyilvánulásából, hogy ő sem lelkesedik az akcióért túlzottan- legalább van egy közös pont bennünk. - Vagy jobban szeretné, ha Sukénak nevezném? - Saját magam alatt vágom ki a fákat. Lényegtelen, a közeljövőben valószínűleg meghalok úgy is, azelőtt pedig ennyit igazán megpróbálhatok kierőszakolni magamból, nem igaz?
Az apró, kissé érdekes külsejű nő Yuusuke kérdésére felé fordult, száját összepréselte, messziről lerítt róla - már ha helyes volt a megítélésem-, hogy még beszélnie is kellemetlen az esetről. Mit ne mondjak, pont így kell kedvet adni valakinek ahhoz, hogy a halálba induljon. Nem mintha nem mennék, bár konkrétan rettegek, az elveimmel teljesen szembemegy a helyzet. Nem hagyhatom, hogy valamiféle lény kedvére mészároljon! - Eléggé kiszámítható módon, a 78-as körzetben és azt azt körbevevő helyszíneken támad. Ama javaslatom lenne, hogy ott kezdjék meg a kutatást. Már megtettük az előkészületeket a kapu megnyitására, így akár indulhatnak is, a laboratórium előtt nyitnak egy kaput önöknek. - Fejezte be mosolyogva és még egyszer végigsimított frizuráján.
- Remek. - Csúszott ki belőlem pikírten véleményem és jobbomat rákulcsoltam kardom markolatára. Inkább rá sem néztem a férfira, aki mellettem ácsorgott, sarkon fordulva lépdeltem kifelé. Jobb mielőbb elhagyni a helyszínt, még azelőtt, hogy olyat mondanék, amit később megbánnék. Fejemben tompán lüktetett a fájdalom, még az is megfordult bennem, hogy küldenem kellene egy pokollepkét Tenkainak, nézzen rá Marshmallowra és ha úgy alakul, akkor vegye gondjaiba. Egy apró fintor kíséretében messzebbre hessegettem a gondolatot magamtól és sietősebbre vettem utamat.
- Remek kis napok elé nézünk, nem igaz? - Kérdeztem savanyúan Yuusukétól, miután konstatáltam, hogy egyedül maradtunk. Gondolom, ők most szépen megisznak egy csésze teát és örülnek, hogy pillanatnyilag nem az ő problémájuk az arctalan nő kiléte. Balomat tarkómra függesztve masszírozom fájó nyakamat és már messziről meglátom volt osztagom tagjait, akik a kapu megnyitásával foglalatoskodnak. Kissé elnehezül a szívem, sokszor eszembe jut a Kidoushuu és bár nagyon szeretem a Nibantait, nincs olyan nap, hogy ne vágynék vissza hozzájuk… vagy a negyedik osztagba. Mindenütt önmagam voltam, mégis kicsit más verzióm, meglehet, most vagyok a leginkább saját magam. Fejlődöm, ezt nem vitatom, ami kétséges az út, amit bejárok közben és a végkifejlet; teljesen új személlyé válok-e, vagy megmaradok valamennyire Seiun? Ehhez hasonló kérdések csapongtak bennem mikor lefékezvén megtorpantam a két tiszt előtt.
- Gondolom, a feladatunk fajtája fel fog jogosítani minket a teljes szintű lélekenergia használatra és nem kell visszafognunk magunkat. - Pillantottam Yuusuke kékjeire. Ami engem illet, a finomkodás messzire el fog kerülni. Természetesen nem fogom ártatlanok testi épségét kockáztatni, de meghalni sem áll szándékomban. Ha mást nem is, a kutyát még meg kell etetnem…
- Mizushima-san! Milyen felüdülés újra látni önt!- Hajolt meg előttem az egyik tiszt szinte azonnal, hogy bekúsztam látóterébe. Arcomon flmosollyal viszonoztam az üdvözlését- jól esett a tudat, hogy van, aki kedvel volt osztagomból. Kissé túlzásba vittem a szigorúságot, nem feltétlen tett jót nekem a hatalom…
- Önt is, Fukuoka-kun. Reméljük, nem kell sokáig várnunk a viszontlátásra. - Ujjaimmal még mindig zanpakutomat szorongattam és mély levegőt véve léptem az átjáróba. Nem tartott sokáig az átkelés, nem is merült fel közben semmi szokatlan, mégis megemelkedő pulzussal léptem ki a túloldalon. Megszokni lehetetlen a köztes világot… A 78-as körzet festőinek cseppet sem nevezhető látképe tárult szemem elé és szégyenszemre kellett elismernem, idejét sem tudom már, mikor jártam itt utoljára. Szabadidőm jelentős részét edzéssel vagy pihenéssel töltöm, szemernyi hangulatom sincs világot járni olyankor. A hegy magasan nyújtózva tört a felhőtlen égbolt felé, a sűrűn elhelyezett szegényes házak mozaikja elnyúlt, míg a szem ellátott, egyszerűen összefabrikált bódékban árulták termékeiket azon kevesek, akiknek megadatott a lehetőség valamiféle üzlet nyitására.
- Ha már itt vagyunk… Én azt javaslom, együnk valamit és vitassuk meg azt a pár dolgot, amit tudunk. Hátha jutunk valamire… - Vetettem fel ötletemet Watanabe-kunnak és vállát megérintve mutattam egy nem túl messzi tákolmányra, ami felé rögvest meg is indultam és két méretes sült tintahalat vásároltam, szándékosan figyelmen kívül hagyva az esetleges meglepett vagy rosszalló tekinteteket, amiket jelenlétünk váltott ki. Az egyik példányt a férfi kezébe nyomtam, sajátomba jóízűen beleharapva vettem egy mély levegőt. - Jó étvágyat! - Jobb ötlet híján cselekedtem így, legalább eddig is csinálok valamit. - Mit gondol? - Kérdeztem két falat között az őszes halálistent.

13
Archivált küldetések / Re:Shinrin-yoku: Az erdőfürdő
« Dátum: 2018. Jún. 19, 21:07:07 »
Hahó!

Jelentkeznék Seiunnal.
Miért?

- imádja a természetet, a növényeket
- a mai napig emészti magát férje és lánya halála miatt, talán a szelíd környezet és a kellemes terápia helyrehozza végre a lelkivilágát és el tudja engedni őket. ^^


14
Küldetések az Emberek Világában / Lelkek cirkusza
« Dátum: 2018. Jún. 18, 04:17:21 »
(click to show/hide)

Esetlen mozdulattal egyenesedtem föl, kissé megbillenve, egyensúlyomat keresve. A nappali falára erősített kapaszkodóra kulcsoltam kezemet és ráhajtottam fejemet, élvezvén a fa hűvös érintését. Dresszemet teljesen átáztatta az izzadtság, este még feszes kontyba fogott hajam tincsei csapzottan tapadtak hátamra, izmaimat mintha pengékkel karcolgatták volna. Felegyenesedvén rápillantok az ablakban kirajzolódó tükörképemre. A megfeszített tempó, amit Osaka-san diktált kedvezett törekvésemnek, mely gondolataim elterelése felé irányult. Ha bele kellett volna gondolnom jobban az elmúlt hónapok eseményeibe ismét - s ha nem figyelek, mindig ezen rágódom-, félő, akármennyire erőteljesen is igyekszem a sérthetetlenségem látszatát kelteni, megroppannék. Így a legegyszerűbb megoldást választottam, ami felületes elmélkedésem során elém sodródott: edzettem, vagy olyan tevékenységet kerestem magamnak, amelyben végletekig elfáradok és kimerülve, gondolkodásra szinte képtelenül dőlök bele az ágyamba, néhány óráig tartó álomtalan álomba merülni. Ezúttal azonban nem menekülni akartam gondolataim elől, pusztán az összegyűlt feszültséget kívántam levezetni, amit a nap folyamán nem tudtam kiadni magamból. Gyorsan emelkedő-süllyedő mellkasomra fektettem tenyeremet és körbekémleltem a teljesen átrendezett nappalin. Ez a helyiség volt az utolsó, amire az éjszaka folyamán sort kerítettem- a hálószobával rég végeztem. Az egyik szolgálóm vetette fel a lehetőségét annak, hogy nyugtalan alvásom oka lehet a lakás nem megfelelő energiája… Kissé nyersen reagáltam elsőként, hiszen a bútorok elrendezésének mi köze lehetne az ilyesmihez? Rátartiságom tökéletesen előtört belőlem, de ezalatt -be nem vallanám- megragadott a gondolat. Így hazaérkezvén lángoló vehemenciával láttam neki a feladatnak, hogy tágasabbá varázsoljam lakrészemet. Csodálom, hogy a fülsértő zaj nem csalt ide senkit sem, nem finomkodtam a mozdulatokkal, a bútorok épségével is minimálisan törődtem- kisebbfajta csoda, hogy épségben megúszták. Most pedig, a befejezett feladat után a fürdő felé indultam, hogy felfrissítsem törődött külsőmet. Egy rendkívül gyors zuhany után magamra öltöttem az egyenruhámat és kedvtelve simítottam végig az anyag sötét felszínén, majd kardomat magamhoz véve elindultam a Niibantai területe felé. Kissé késve érkeztem, de ez nem gátolt meg abban, hogy első utam a konyha felé vezessen és magamhoz vegyek egy teljes bögre, gőzölgő kávét, amibe nem restelltem vaníliaromát csepegtetni Az így elfogadhatóvá vált italt ízlelgettem, amikor a fekete pillangó jelenléte feltűnt: heveskedő keringője láttán pedig önkéntelenül érintettem meg. Lenyeltem a számban tartott, kesernyés, mégis selymesen finom italt és a bögrét a mellettem ácsorgó tiszt kezébe nyomtam.
- Gondját viselné ennek kérem, Dai-kun? - Ezzel sarkon fordulva faképnél is hagytam az álmosan morgolódó tisztet és elindultam a főkapitányi iroda felé. Végiggondolva, nem tettem semmi olyat, ami miatt maga Masayoshi-san részesíthetne megrovásban. Gyomrom egy rövid pillanatra görcsbe rándult- remélem, nem azért hívatott magához a főkapitány, mert ismét osztagot kell váltanom. Előző döntését természetesen megértettem, s bár nehéz szívvel, de elbúcsúztam a Kidoushuutól. A Nibantait… ezt az osztagot azonban nem szeretném itt hagyni a közeljövőben. Halk sóhajjal igazítottam fülem mögé kósza tincseimet és sietősebbre vettem lépteimet. Felesleges lenne tagadnom, kellően feszült vagyok-, nem tudom mi vár rám az ajtó túloldalán. Szerencsémre, nem látszik túlzottan rajtam- szeme csillogásából is inkább az vehető ki, hogy ébren töltöttem az eltelt éjjelt. Megérkezvén az ajtó tárva nyitva, rögtön megpillantom az odabent ácsorgó hosszú, vörös hajú kapitányt és Kaiya-sant is. Vele már volt alkalmam találkozni egy tengerparti séta alkalmával- nehéz lenne megfeledkeznem a képről, ahogyan egy padon alszik, mintha mi sem lenne kényelmesebb.
- Jó reggelt. - Köszönök, miután beinvitálnak és elfoglalom helyemet a két nő között. Így látva, hogy mindhármunkat idehívatták, feltehetően egyazon célból, kesernyés ízt éreztem a számban. Kékjeimmel a főkapitányt keresem, de sehol sem találom- helyette egy magas, szemüveges férfi ácsorog az asztal mellett, láthatóan feszült. Szemüvegét igazgatja, ami kis híján leesik kerek, golyóhoz hasonlatos fejéről. - Hol van a főkapitány?- Szegeztem neki a kérdést. A küldönc lepke szavai alapján Masayoshi-sannal kellett volna találkoznunk, így érthető a hangomban bujkáló él. Kékjeimmel a szemüveges férfit tanulmányozom, aki az asztalon árválkodó dossziéban lapozgat elmélyülten és csak azután méltat feleletre, hogy befejezte a sárgult pergamen elemzését.
- Fujimoto-sannak sürgős… teendője akadt. Ezzel ne törődjenek! - Egyenesedett fel és megköszörülte a torkát.  - Ninomiya Mitsuko, a nyolcadik osztag kapitánya. Aikyou Kaiya, a kilencedik osztag hetedik tisztje és Mizushima Seiun, a második osztag szolgálatából. Fontos feladattal bízzuk meg önöket. Karakura városában az utóbbi időben megszaporodtak az alacsony lélekenergiával rendelkező emberek eltűnései. Mindez nem adna különösebb gyanúra okot, elég sok elmebeteg él közöttük, elképzelhető lett volna, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik. Viszont!- Felemelte mutatóujját és felénk lépdelt, én pedig ösztönösen hátrébb mozdultam. Még mindig nem rajongtam érte, hogy ha valaki belép az intim szférámba. Futólag Kaiyára pillantottam, majd vissza a férfire, aki a kezében tartott fényképeket odaadta Ninomiya kapitánynak. - A testek nem kerültek elő! A különös pedig az az információ, amihez hozzájutottunk. A városban újabban fellép egy cirkusz, a Lilith rózsája. Értesüléseink szerint, azokban a városokban, ahol felléptek eddig, jelenlétük ideje alatt ehhez hasonló módon megnövekedett az eltűntek létszáma. Minél előbb derítsék fel, hogy mi áll az ügy hátterében! A keleti kapunál már előkészültek az átjáró megnyitásához. Ninomiya-san, kérem, vezesse ön a csapatot.- Hajolt meg a kapitány előtt és félreérthetetlen jelét adta mondandója befejeztének: nemes egyszerűséggel kisétált az irodából. Egy erőteljes sóhaj kíséretében fújtam ki a levegőt, arcomra hitetlenkedő kifejezés ült ki. Valóban elintézték volna mindössze ennyivel? Még nem sikerült utolérnem magamat, az események gyors leforgása ellenére én még lélekben valahol ott tartottam, hogy nemrégen léptem be az ajtón. Megráztam fejemet és Ninomiya-san felé fordultam, majd meghajoltam előtte. Lehetséges, hogy főnemes vagyok, de ez a szolgálati időn belül nem jelentett semmit sem. Én pedig nem voltam annyira arrogáns, hogy ne tudnám, hogyan kell megadni a tiszteletet.
- Örvendek a megismerkedésnek, Ninomiya-taichou.- Meglehet, kissé túlzásba vittem a bemutatkozást, de ezt hajlandó vagyok meggyötörtségem számlájára írni. Megdörgöltem arcomat, mielőtt követtem volna a megindulókat és laposan pillantottam a főkapitány székére. Őszintén reméltem, hogy megcsalt az előbbiekben az orrom és csupán a balsejtelem az, ami fülembe sugdossa a negatív gondolatot, mely szerint a főkapitányt kiütötte a másnaposság. Végül én magam is megindultam a két halálisten után, hogy minél előbb elérjük célunkat.
- Be kell vallanom, számomra eléggé sántatank a körülmények. Nem hiszem, hogy mindösszesen ennyit sikerült volna kideríteniük… - Szólaltam fel, miután már a kapu előtt álltunk. A hűvös szél kellemesen simított végig bőrömön, kissé éberebbé téve. - Ha nem lenne tudomásuk ennél sokkalta sötétebb tényekről, önt idehívták volna, Ninomiya-taichou?- Aggályaim nem hagytak nyugodni. Az sem segített a helyzeten, hogy a kávémat - és ezzel együtt fittségemet- a Niibantai konyháján hagytam. Kissé sápatagon indultam meg a kapu felé, bár ez talán porcelán bőrömet tekintve nem volt túlzottan feltűnő… Szerencsére a dangain hamarosan átértünk, és pillanatokkal később Karakura városában, az égig törő épületek között álldogáltunk.
- Akkor… én azt javasolnám, hogy keressük meg ezt a cirkuszt.- Fordultam a kapitány felé, megerősítést, korholást, parancsot várva.

15
Nemesi és családi birtokok / Re:Az új Tamachi palota
« Dátum: 2018. Jún. 18, 01:36:10 »


Tehát nem azt mondtam, amit ő elvárt volna. Meglehet, nem is ez volt a helyes válasz, de ennél őszintébben nem tudtam volna reagálni- még akkor sem, ha eltekintek attól, mit is jelent nemesnek lennem. Akkor talán a gyilkolás nem fért volna bele… halk sóhajjal figyeltem, ahogyan feláll a székből. Az első pillanatban azt hittem, hogy egyszerűen faképnél hagy és kisétál az ajtón- már láttam is lejátszódni lelki szemeim előtt a jelenetet, mire eljutottak hozzám szavai. Szemöldökömet felvonnom kissé jelezve értetlenségemet, figyelem távolodását. Lehet-e rá esély, hogy az előbb felhozott példája, melyet meg kellett oldanom valójában egy valós szituáció? Tekintetemet elveszem a két férfi kettőséről és az asztallapra pillantok, de csak hogy a következő pillanatban vissza is függesszem rájuk. Óvatosan érintettem meg a zanpakutoumat, ujjaimat rákulcsoltam a markolatra és halkan csúsztattam hátrébb székemet. Ámbár, őszintén kétlem, hogy a férfinak szüksége lenne a segítségemre- tisztában voltam azzal én magam is, hogy ő az egyik legerősebb lélek Seireteiben. Viszont én sem nézhetem sokáig tétlenül az ehhez hasonló helyzeteket… Nem tudnék tükörbe nézni.
- Méghozzá, meg is tenném. - A Yukezo hangjából áradó maró gúny égette a fülemet, de elengedtem nemtetszésemet ezúttal. Végül is, nem egy békés uzsonna közepette kezdett el inzultálni, nem igaz? Egyenesedtem fel és megkerültem az asztalt. Kimért mozdulatokkal lépdeltem, csupán terhelni kívántam az egyébiránt is feszült, ittas társaság hangulatát. Egyikük sem akarhat ujjat húzni két főnemesi házzal! A menekülésre kapott lehetőséget pedig maradéktalanul ki is használják. Halk szusszanással lazítok tartásomon és a következő pillanatban elém kerülő férfi arcát fürkésztem, míg ujjaimmal letöröltem a homlokomra kenődött vért. - Kissé közvetlen, a rangjához képest. - Mondhatni, őrülten gyerekes. Hátrébb is léptem tőle és az egyik közeli asztalról szalvétát véve beletöröltem a folyadékot.
Szavaira egy láthatatlan, jeges kéz szorította össze szívemet. Annyira próbáltam mutatni, hogy erős vagyok, de elég volt rám pillantania ahhoz, hogy átlásson rajtam. Mit fogok tenni akkor, ha nem tudom megvédeni a családomat? Tenkait… Tomoet… az ikreket… Sorban kergették egymást fejemben a fantazmák és elsötétült tekintettel pillantottam sárgáiba. - Nem fogom hagyni, hogy még valaki az én hibámból haljon meg. - Felelem halkan. Átlátszó, naiv ostobaság ezt gondolni, ebben hinni, belekapaszkodni a szikrányi elhatározásba. Hiszen mindig van erősebb, s ha nem az győz le, hát a körülmények vezetnek a bukáshoz… De azt sem vagyok hajlandó megtenni, hogy csendben üldögélve, a fényűzést élvezve várjam, hogy valamelyik szerettem halálhírét hozzák elém. - Ha maga is félt valakit, lehet elképzelése arról, hogy mit érzek. - Némán nézem végig, ahogyan megissza a teámat és megrándul a szám széle. Efféle fizetségre nem számítottam! - Egészségére. Remélem, nem égette meg a torkát. - Nyilvánvaló módon nem eshetett neki kellemesen a forró lé, de ez nem túlzottan foglalkoztatott. - Nem, annyit valóban nem áll szándékomban várni. Kíváncsian várom a megpróbáltatásait, Yukezo-dono. - Mosolyodtam el. Sok minden voltam, de gyáva nem. Félelemnek nyoma sem volt bennem, pusztán némi aggodalom talált meg, míg figyeltem távozását és én magam is szedelőzködni kezdtem- a helyiség kellőképpen viharvertté vált, elnéptelenedett és nekem sem maradt immár okom, hogy itt vesztegessem az időmet, akadt jobb dolgom is. Sietős léptekkel távoztam és hazaérkezvén enyhe lendülettel csukom be az ajtót, aminek nekitámaszkodom és ajkaimat elhagyja egy hosszú, bizonytalan sóhaj. - Marshmallow! Már megint mit csináltál… - Csüggedek el a gyér fényben körbetekintve. A nappaliban mindenhol papírdarabok hevertek, az íróasztalomon a könyveknek csupán apró, romos cafatjai emlékeztettek egykori mivoltukra. Vontatottan indultam el a takarítóeszközökért és nem felejtettem el közben sötét, megrovó illantást vetni kutyámra, aki farkát behúzva bújt el a kanapé alá. Hozzáláttam a szemét feltakarításához, majd az órára pillantva úgy döntöttem, inkább veszek egy hosszú fürdőt, mielőtt elindulnék a Tamachi-birtok felé…

Csupán a hangos ugatásra eszméltem fel és eltartott pár pillanatig, míg a hideg vízben fekve rájöttem, merre is vagyok. Csontig hatoló hideget éreztem, remegve nyúltam a telefon után a kádból kikászálódva... és láttam neki sietősen öltözni. Mindössze másfél órát szenderegtem - óráknak éreztem!-, még nem voltam késésben, mégis kapkodva csatoltam nibantaiis egyenruhámra a kardot. Távozásom előtt kikészítettem a reggelit a rejtekhelyére visszakucorgó állatnak: isten tudja, mikor érek haza és ha egyáltalán belépek még ezen az ajtón, nem akarok azzal szembesülni, hogy szétrombolta a bútorzatot is.
A hajnali fény kellemesen világította meg utamat: nehéz szívvel lépdeltem. Nem az edzéstől félek, vagy attól, hogy esetlegesen megpróbálna az életemre törni a férfi. Osaka-san alatt megtanultam, mi a kemény fizikai munka, hogy minden egyes verejtékcsepp egy előrelépés a célom felé. Ez azonban nem segített- hiába erősödtem testben, valami oknál fogva képtelen voltam átlépni a határt és saját magamtól sikert aratni. A megköttetett alku, melyért nevetséges árat fizettem egészen idáig vezetett: a fényűző Tamachi palota kapuihoz. Hosszú hajamba bele-belekapott a szél amíg a tornyokat fürkésztem; feltűnően nem foglalkozva az őrökkel. Csupán durva szavaik hallatán vontam fel a szemöldökömet és fordultam feléjük. - Úgy látom, halvány elképzelése sincs, hogy hogyan kell beszélnie egy főnemessel. - Feletem jeges hangon. - Mizushima Seiun vagyok, és Tamachi Yukezohoz érkeztem. Tegyék a dolgukat és értesítsék jöttömről. - Fontam keresztba karjaimat.


Oldalak: [1] 2 3 ... 7