1
Lezárt küldetések / Re:Vadászat hadnagy módra
« Dátum: 2018. Ápr. 22, 22:55:19 »Az átvett papiros mellé érkező megjegyzés hallatán, miszerint eddig rövidebb volt, kezdek komoly késztetést érezni osztagom gyakorlatának alkalmazására. Vajon mennyire hinné el a csapat, ha a tekercs spontán öngyulladásban kimúlna és a saját fejünk után felfedezőznénk a továbbiakban? A gyújtogatás és hajtépkedés helyett inkább visszaszolgáltatom a bosszantó papirost Hajime-channak, mielőtt hirtelen dühömben eltüntetem az egyetlen nyomunkat. Pedig kedvem lenne hozzá.
– Hagyd csak, Hajime-chan. Ha valaki elhagyta, miközben világít, akkor biztosan nem kell neki. Nekünk viszont jól jöhet még cserekereskedelemben, ha nem átkozott – legyintgetek párat, amikor édes kicsi lányunk felvesz valamit a földről. Ha egyszer nem hiányzik senkinek, nekünk még hasznos lehet.
Kifejezetten örülök, nem kell gyújtogatáshoz folyamodnom a komisz erdei törpök ellen sem, és a lélekenergia működik ilyen szempontból is, nem csak érzékelés ügyileg. Azért így mégiscsak egyszerűbb kiütni az ellent, mint azokkal a kedves kis tűzlabdákkal.
– Ugyan, Édes Mézem, hát mire mennék én nélküled, egyetlen hitvesem? – hajbókolok egyetlen Háninak, majd végigtekintek aprajafalván, biztos meglegyen mind a két gyerek, lehetőleg épen és egyben.
Kicsi hercegnőtől átveszem a megszerzett csodaszert, bár hogy miért épp muzsika kell a fáknak, azt nem értem. Mindazonáltal javasolni fogom Nao-channak, odahaza az enterdővel kizárólag Mozartot, Beethovent és egyéb klasszikusokat hallgattassunk, amik lehetőleg nem csak egyetlen hangszerre fókuszálnak. Hátha itt is az volt a baj, unta a növényzet az egyhangú daljátékot. Noha elsődleges probléma jelenleg a nálunk lévő hangszer leszállítása a fa apónak. Remélem, megőrizte a motyónkat és nem adta át azoknak az apró koboldoknak!
A zeneszerszám leszállítása után felpakolom a korábban itt hagyott kosarat, hogy ismételten felmálházzak vele. Végülis a hangszer helyett pont elfér a kezemben. Teljesen jó. Nagy és okos fiacskánk kérésére hevesen bólogatva jelzem egyetértésem. Valóban jó lenne most már egy hasznos útbaigazítást kapni arról, merre is találjuk ezt az Ellát, ha már mindenki azt kéri, őt keressük meg.
Na de arról semmilyen utazási prospektusban nem volt szó, felkap minket a forgószél, vagy legalábbis nagyon próbálkozik vele ezzel az orkáni szélviharral! Háni kedves invitálása nélkül is a kis család közelébe orientálódok, mielőtt még elveszik valaki ebben az Ózból szalajtott időjárásban. Hogy mindezek közepette a gyapjas kosárkánkhoz miért ragaszkodom, arra már akkor se tudnék válaszolni, ha kínvallatással próbálnák kideríteni, ugyanis halovány lila gőzöm nincs, miért szorongatom az átokverte kosárkát. Azon az aprócska tényen kívül, túl sokat melóztunk azért, hogy elhagyjuk. Na de mégis minek?!
Az új helyszínen engem érő orvtámadásra azonnal a bűnös hitves felé fordulok.
– Háni asszony, eszednél vagy?! – háborgok, miközben befogom a kicsi lány fülecskéjét. Nem kell neki a szülői vitatkozásnak fültanújává válnia. Főleg miközben a találékony nagyfiú máris a kisasszonyka felé araszolna. Győzök a kislányt kézen fogva utána loholni, végre leadhassuk a gyapjas pakkot a mosó Másának, ha már egyszer miatta caplattunk ezzel a plusz csomaggal végig a fél vidéken. Életem Mézének válaszára hajbókolva kérek elnézést, természetesen nem észre, hanem a gyógyitalunkra gondoltam, mely az itteni elmebaj mellett lassan vér helyett kering az ereinkben.
Elsőre a szeszes ital hatásának tudnám be azt is, minek hatására egyik kezemmel a fülemet kell megsegítenem a helyes hallásban, vagyis hogy ezúttal a keserítésünkre rendelt hölgyike értelmes társalgást is folytat velünk. Méghozzá gyanúsan értelmeset, amennyiben legrosszabb balsejtelmeim alátámasztását annak vehetjük – és miért ne vennénk annak, ha már egyszer volt annyi eszem, hogy tévedésből a 12. osztagba is bepakoljanak 50 évre?
A lényeg, hogy Elátkozott/Leláncolt Ellácska válaszai egyáltalán nem tetszenek, így hát kénytelen vagyok helyeslően bólogatni egyetlen pótolhatatlan hitvesem megérzését hallva, hogy fél szemem a kicsi hercegnőn legyen ebben a helyzetben.
A földindulásra első, belém kódolt reakcióként ellenőrzöm, mindkét gyerek megindult-e, és mikor észlelem Natsuki-chan leragadását, kérdés nélkül kapom fel a gyereket és gyújtom be a shunpo-rakétákat, minél előbb kikerüljünk a vészhelyzet kellős de közepéből. Ha odahaza lennénk, már élnék a gyanúperrel, a 12. osztag nyitott egy fekete lyukat alattunk, de sajnos ismeretlen eredetű rendszerhiba elől kell loholnunk az életünkért. Kész szerencse, Háni kedves sem teketóriázik, és ösztökéli a gyereket igazi bámulatos anyatigrisként. De persze, nyilván nem véletlen vettem volna el, ha elvettem volna, de hát ugye mind tudjuk, ez a részlet csak fabula.
Mikor végre biztos távban vagyunk a vésztől, és nem akar alattunk magába omlani a föld, valamint már biztosan toppantottam is rajta párat, na akkor vagyok hajlandó lehelyezni a biztosnak látszó talajra a kicsi hercegnőt, nehogy úgy érezze, korlátozom a mozgásában. Most hogy végre biztosra tudom, senkinek nem esett baja, visszanézek, hogy lássam, mekkora pusztítást végeztek amiatt a szerencsétlen lány miatt. A látványra a szám is tátva marad, és hitvesi együttérzéssel paskolom meg Háni kedves vállamba maró kacsóját.
– Soha nem kérnék ellened távoltartást, Életem Egyetlen Édesítője, mindazonáltal a gyógyelixír fogyasztását mindkettőnk szíve el fogja bírni, mielőtt a 4. osztaghoz kell bennünket szállítani heveny infarktus vagy idegösszeomlás gyanújával – veszem elő a vészesen fogyó aranytartalék két kicsinyke adagját, hogy egy gyors koccintás után a gyomromba küldjem az egyiket. Ha ez a gyerekek egy játéka lenne, simán ráfognám, bug volt a programban, csak éppenséggel átélni nem éppen tuti, főleg úgy, hogy még csak nem is azzal a VR-szemüveg nevű csodasággal csináljuk.
Az italozás után csatlakozom egyetlen páromhoz a gyerekek beölelésében és vigasztalásában.
– Ahogy anyátok mondja. Hibát bárki elkövethet. Pont azért jöttünk csapatban, kihúzzuk egymást a bajból, ha valamit ő néz be, vagy a hely tréfálja meg – teszem hozzá egyetlen szülőtársam nagyszerű beszédéhez. Egy csapat vagyunk, és eddig abban a szent hitben éltem, úgy is viselkedünk az akció során, azért a családhangulat. Nehogy épp most árulja el nekem valamelyik gyerek, ők bizony egyáltalán nem így gondolták a játszadozást, hanem csak unaloműzésnek.
Azért a csoportölelés után is állok rendelkezésre, ha bármelyik gyereknek ölelésre lenne szüksége. Szerencsére anyukájuk rendkívül okosan válaszolgat a nagylány kérdéseire, és elég jó gondolatai vannak a megoldással kapcsolatosan is. Az én büszkeségem!
– A mágiát mi is kezdetektől tudtuk használni. Még logikus megoldás is lehet, hogy az vezessen ki minket. A bökkenő csupán az, hogy mi nem ismerjük a világ rendszerét – folytatom kedves szülőtársam gondolatmenetét. Azért az elmúlt pár rövidke évszázadomban ragadt rám valami a koszon és bajkeverési tehetségen kívül. Most rendkívül örülnék egy pontos kapcsolatnak odahaza a tizenkettesekkel. Lehet, hogy ők jobban tudnák elemezni és értelmezni ezt a helyet. Nagy kár, hogy Abukara visszament a tudományos kis csomagocskájával, és ezt mi magunk nem tehetjük meg, pedig biztosan segítene a felszerelésnek az a része.
A nagy komolyságban nagyon igyekszem nem elröhögni magam Háni kedves tapasztalatra vonatkozó értelmezésén. Ha nem lenne ennyire kínkeserves a helyzetünk, még meg is fontolnék egy hisztérikus kacagást az egészen. DE! Gyerekekkel vagyok, nekem kéne az összeszedett felnőttnek lennem. Már az egyiknek. Arról nem is beszélve, a mellékelt ábra szerint a tekercsünk is kiegészült egy kicsit.
– Ha ez a Waskarika varázsló a lányka szerint elég erős, hogy kijuttasson, talán abban is tud segíteni, hogy összeszedjük az eltűnteket. Én is a távcsőkajtatás mellett vagyok. Az sincs ellenemre, szétváljunk. De! – emelem fel az egyik ujjam, hogy jelezzem, most fontos atyai tanács érkezik és nincs ellentmondás. – Amint azt Hajime-chan megjegyezte, legrégebb óta Háni és én vagyunk shinigamik. A tapasztalat nem jó, ha egy helyre csoportosul, ráadásul érzékelésben eddig is Natsuki-chan és Hajime-chan voltak a jobbak. Könnyebben megleljük egymást, ha Hana és én nem egy csapatban vagyunk. Minden szempontból igazságosabban osztjuk így az erőviszonyokat – adok azért indokot is, hogy mindenkinek érthető legyen a javaslat lényege. Örülök, Háni kedves azonnal meg is veszi a felvázolt ötletet és már választ is magának egyet a két tüneményes és szuper tökéletes gyerekből. – Azért csak úgy tanítsd, Egyetlenem, ne fossza ki a kis Hercegnő teljesen az urát, a végén még nem marad finomságokra – emlékeztetem kis családom nőtagjait a legfontosabb intelemre. Hiszen az én édes kicsi lányom eddig is a hasa után ment, a végén még a legfontosabb dologra nem maradna pénze leendő hercegének... Micsoda?! Na, az asszony mellett inkább nem háborgok, máris kiházasítaná a lányunkat, de biztos lehet benne, semmilyen frigyre nem adom áldásom még legalább 200 évig. De meglehet, növelni fogok az időtartamon, ki tudja?
Csopikiáltás után hátba veregetem a velem maradó gyereket.
– Merre tovább, Hajime-chan? Hana azt mondta, egy óra. Ha távcső lennél, te hová bújnál? – ami engem illet, én az irodámban lévőt szívesen magammal hoznám a kereséshez, de hát ez sajnos nem opció. Úgyhogy a legjobb, ha a lányokkal ellentétes irányban indulunk meg összeszedni azokat a látásjavító kiegészítőket, hogy megszerezhessük a nyomorult térképet.
– Hagyd csak, Hajime-chan. Ha valaki elhagyta, miközben világít, akkor biztosan nem kell neki. Nekünk viszont jól jöhet még cserekereskedelemben, ha nem átkozott – legyintgetek párat, amikor édes kicsi lányunk felvesz valamit a földről. Ha egyszer nem hiányzik senkinek, nekünk még hasznos lehet.
Kifejezetten örülök, nem kell gyújtogatáshoz folyamodnom a komisz erdei törpök ellen sem, és a lélekenergia működik ilyen szempontból is, nem csak érzékelés ügyileg. Azért így mégiscsak egyszerűbb kiütni az ellent, mint azokkal a kedves kis tűzlabdákkal.
– Ugyan, Édes Mézem, hát mire mennék én nélküled, egyetlen hitvesem? – hajbókolok egyetlen Háninak, majd végigtekintek aprajafalván, biztos meglegyen mind a két gyerek, lehetőleg épen és egyben.
Kicsi hercegnőtől átveszem a megszerzett csodaszert, bár hogy miért épp muzsika kell a fáknak, azt nem értem. Mindazonáltal javasolni fogom Nao-channak, odahaza az enterdővel kizárólag Mozartot, Beethovent és egyéb klasszikusokat hallgattassunk, amik lehetőleg nem csak egyetlen hangszerre fókuszálnak. Hátha itt is az volt a baj, unta a növényzet az egyhangú daljátékot. Noha elsődleges probléma jelenleg a nálunk lévő hangszer leszállítása a fa apónak. Remélem, megőrizte a motyónkat és nem adta át azoknak az apró koboldoknak!
A zeneszerszám leszállítása után felpakolom a korábban itt hagyott kosarat, hogy ismételten felmálházzak vele. Végülis a hangszer helyett pont elfér a kezemben. Teljesen jó. Nagy és okos fiacskánk kérésére hevesen bólogatva jelzem egyetértésem. Valóban jó lenne most már egy hasznos útbaigazítást kapni arról, merre is találjuk ezt az Ellát, ha már mindenki azt kéri, őt keressük meg.
Na de arról semmilyen utazási prospektusban nem volt szó, felkap minket a forgószél, vagy legalábbis nagyon próbálkozik vele ezzel az orkáni szélviharral! Háni kedves invitálása nélkül is a kis család közelébe orientálódok, mielőtt még elveszik valaki ebben az Ózból szalajtott időjárásban. Hogy mindezek közepette a gyapjas kosárkánkhoz miért ragaszkodom, arra már akkor se tudnék válaszolni, ha kínvallatással próbálnák kideríteni, ugyanis halovány lila gőzöm nincs, miért szorongatom az átokverte kosárkát. Azon az aprócska tényen kívül, túl sokat melóztunk azért, hogy elhagyjuk. Na de mégis minek?!
Az új helyszínen engem érő orvtámadásra azonnal a bűnös hitves felé fordulok.
– Háni asszony, eszednél vagy?! – háborgok, miközben befogom a kicsi lány fülecskéjét. Nem kell neki a szülői vitatkozásnak fültanújává válnia. Főleg miközben a találékony nagyfiú máris a kisasszonyka felé araszolna. Győzök a kislányt kézen fogva utána loholni, végre leadhassuk a gyapjas pakkot a mosó Másának, ha már egyszer miatta caplattunk ezzel a plusz csomaggal végig a fél vidéken. Életem Mézének válaszára hajbókolva kérek elnézést, természetesen nem észre, hanem a gyógyitalunkra gondoltam, mely az itteni elmebaj mellett lassan vér helyett kering az ereinkben.
Elsőre a szeszes ital hatásának tudnám be azt is, minek hatására egyik kezemmel a fülemet kell megsegítenem a helyes hallásban, vagyis hogy ezúttal a keserítésünkre rendelt hölgyike értelmes társalgást is folytat velünk. Méghozzá gyanúsan értelmeset, amennyiben legrosszabb balsejtelmeim alátámasztását annak vehetjük – és miért ne vennénk annak, ha már egyszer volt annyi eszem, hogy tévedésből a 12. osztagba is bepakoljanak 50 évre?

A földindulásra első, belém kódolt reakcióként ellenőrzöm, mindkét gyerek megindult-e, és mikor észlelem Natsuki-chan leragadását, kérdés nélkül kapom fel a gyereket és gyújtom be a shunpo-rakétákat, minél előbb kikerüljünk a vészhelyzet kellős de közepéből. Ha odahaza lennénk, már élnék a gyanúperrel, a 12. osztag nyitott egy fekete lyukat alattunk, de sajnos ismeretlen eredetű rendszerhiba elől kell loholnunk az életünkért. Kész szerencse, Háni kedves sem teketóriázik, és ösztökéli a gyereket igazi bámulatos anyatigrisként. De persze, nyilván nem véletlen vettem volna el, ha elvettem volna, de hát ugye mind tudjuk, ez a részlet csak fabula.
Mikor végre biztos távban vagyunk a vésztől, és nem akar alattunk magába omlani a föld, valamint már biztosan toppantottam is rajta párat, na akkor vagyok hajlandó lehelyezni a biztosnak látszó talajra a kicsi hercegnőt, nehogy úgy érezze, korlátozom a mozgásában. Most hogy végre biztosra tudom, senkinek nem esett baja, visszanézek, hogy lássam, mekkora pusztítást végeztek amiatt a szerencsétlen lány miatt. A látványra a szám is tátva marad, és hitvesi együttérzéssel paskolom meg Háni kedves vállamba maró kacsóját.
– Soha nem kérnék ellened távoltartást, Életem Egyetlen Édesítője, mindazonáltal a gyógyelixír fogyasztását mindkettőnk szíve el fogja bírni, mielőtt a 4. osztaghoz kell bennünket szállítani heveny infarktus vagy idegösszeomlás gyanújával – veszem elő a vészesen fogyó aranytartalék két kicsinyke adagját, hogy egy gyors koccintás után a gyomromba küldjem az egyiket. Ha ez a gyerekek egy játéka lenne, simán ráfognám, bug volt a programban, csak éppenséggel átélni nem éppen tuti, főleg úgy, hogy még csak nem is azzal a VR-szemüveg nevű csodasággal csináljuk.
Az italozás után csatlakozom egyetlen páromhoz a gyerekek beölelésében és vigasztalásában.
– Ahogy anyátok mondja. Hibát bárki elkövethet. Pont azért jöttünk csapatban, kihúzzuk egymást a bajból, ha valamit ő néz be, vagy a hely tréfálja meg – teszem hozzá egyetlen szülőtársam nagyszerű beszédéhez. Egy csapat vagyunk, és eddig abban a szent hitben éltem, úgy is viselkedünk az akció során, azért a családhangulat. Nehogy épp most árulja el nekem valamelyik gyerek, ők bizony egyáltalán nem így gondolták a játszadozást, hanem csak unaloműzésnek.
Azért a csoportölelés után is állok rendelkezésre, ha bármelyik gyereknek ölelésre lenne szüksége. Szerencsére anyukájuk rendkívül okosan válaszolgat a nagylány kérdéseire, és elég jó gondolatai vannak a megoldással kapcsolatosan is. Az én büszkeségem!
– A mágiát mi is kezdetektől tudtuk használni. Még logikus megoldás is lehet, hogy az vezessen ki minket. A bökkenő csupán az, hogy mi nem ismerjük a világ rendszerét – folytatom kedves szülőtársam gondolatmenetét. Azért az elmúlt pár rövidke évszázadomban ragadt rám valami a koszon és bajkeverési tehetségen kívül. Most rendkívül örülnék egy pontos kapcsolatnak odahaza a tizenkettesekkel. Lehet, hogy ők jobban tudnák elemezni és értelmezni ezt a helyet. Nagy kár, hogy Abukara visszament a tudományos kis csomagocskájával, és ezt mi magunk nem tehetjük meg, pedig biztosan segítene a felszerelésnek az a része.
A nagy komolyságban nagyon igyekszem nem elröhögni magam Háni kedves tapasztalatra vonatkozó értelmezésén. Ha nem lenne ennyire kínkeserves a helyzetünk, még meg is fontolnék egy hisztérikus kacagást az egészen. DE! Gyerekekkel vagyok, nekem kéne az összeszedett felnőttnek lennem. Már az egyiknek. Arról nem is beszélve, a mellékelt ábra szerint a tekercsünk is kiegészült egy kicsit.
– Ha ez a Waskarika varázsló a lányka szerint elég erős, hogy kijuttasson, talán abban is tud segíteni, hogy összeszedjük az eltűnteket. Én is a távcsőkajtatás mellett vagyok. Az sincs ellenemre, szétváljunk. De! – emelem fel az egyik ujjam, hogy jelezzem, most fontos atyai tanács érkezik és nincs ellentmondás. – Amint azt Hajime-chan megjegyezte, legrégebb óta Háni és én vagyunk shinigamik. A tapasztalat nem jó, ha egy helyre csoportosul, ráadásul érzékelésben eddig is Natsuki-chan és Hajime-chan voltak a jobbak. Könnyebben megleljük egymást, ha Hana és én nem egy csapatban vagyunk. Minden szempontból igazságosabban osztjuk így az erőviszonyokat – adok azért indokot is, hogy mindenkinek érthető legyen a javaslat lényege. Örülök, Háni kedves azonnal meg is veszi a felvázolt ötletet és már választ is magának egyet a két tüneményes és szuper tökéletes gyerekből. – Azért csak úgy tanítsd, Egyetlenem, ne fossza ki a kis Hercegnő teljesen az urát, a végén még nem marad finomságokra – emlékeztetem kis családom nőtagjait a legfontosabb intelemre. Hiszen az én édes kicsi lányom eddig is a hasa után ment, a végén még a legfontosabb dologra nem maradna pénze leendő hercegének... Micsoda?! Na, az asszony mellett inkább nem háborgok, máris kiházasítaná a lányunkat, de biztos lehet benne, semmilyen frigyre nem adom áldásom még legalább 200 évig. De meglehet, növelni fogok az időtartamon, ki tudja?
Csopikiáltás után hátba veregetem a velem maradó gyereket.
– Merre tovább, Hajime-chan? Hana azt mondta, egy óra. Ha távcső lennél, te hová bújnál? – ami engem illet, én az irodámban lévőt szívesen magammal hoznám a kereséshez, de hát ez sajnos nem opció. Úgyhogy a legjobb, ha a lányokkal ellentétes irányban indulunk meg összeszedni azokat a látásjavító kiegészítőket, hogy megszerezhessük a nyomorult térképet.