Az átvett papiros mellé érkező megjegyzés hallatán, miszerint eddig rövidebb volt, kezdek komoly késztetést érezni osztagom gyakorlatának alkalmazására. Vajon mennyire hinné el a csapat, ha a tekercs spontán öngyulladásban kimúlna és a saját fejünk után felfedezőznénk a továbbiakban? A gyújtogatás és hajtépkedés helyett inkább visszaszolgáltatom a bosszantó papirost Hajime-channak, mielőtt hirtelen dühömben eltüntetem az egyetlen nyomunkat. Pedig kedvem lenne hozzá.
– Hagyd csak, Hajime-chan. Ha valaki elhagyta, miközben világít, akkor biztosan nem kell neki. Nekünk viszont jól jöhet még cserekereskedelemben, ha nem átkozott – legyintgetek párat, amikor édes kicsi lányunk felvesz valamit a földről. Ha egyszer nem hiányzik senkinek, nekünk még hasznos lehet.
Kifejezetten örülök, nem kell gyújtogatáshoz folyamodnom a komisz erdei törpök ellen sem, és a lélekenergia működik ilyen szempontból is, nem csak érzékelés ügyileg. Azért így mégiscsak egyszerűbb kiütni az ellent, mint azokkal a kedves kis tűzlabdákkal.
– Ugyan, Édes Mézem, hát mire mennék én nélküled, egyetlen hitvesem? – hajbókolok egyetlen Háninak, majd végigtekintek aprajafalván, biztos meglegyen mind a két gyerek, lehetőleg épen és egyben.
Kicsi hercegnőtől átveszem a megszerzett csodaszert, bár hogy miért épp muzsika kell a fáknak, azt nem értem. Mindazonáltal javasolni fogom Nao-channak, odahaza az enterdővel kizárólag Mozartot, Beethovent és egyéb klasszikusokat hallgattassunk, amik lehetőleg nem csak egyetlen hangszerre fókuszálnak. Hátha itt is az volt a baj, unta a növényzet az egyhangú daljátékot. Noha elsődleges probléma jelenleg a nálunk lévő hangszer leszállítása a fa apónak. Remélem, megőrizte a motyónkat és nem adta át azoknak az apró koboldoknak!
A zeneszerszám leszállítása után felpakolom a korábban itt hagyott kosarat, hogy ismételten felmálházzak vele. Végülis a hangszer helyett pont elfér a kezemben. Teljesen jó. Nagy és okos fiacskánk kérésére hevesen bólogatva jelzem egyetértésem. Valóban jó lenne most már egy hasznos útbaigazítást kapni arról, merre is találjuk ezt az Ellát, ha már mindenki azt kéri, őt keressük meg.
Na de arról semmilyen utazási prospektusban nem volt szó, felkap minket a forgószél, vagy legalábbis nagyon próbálkozik vele ezzel az orkáni szélviharral! Háni kedves invitálása nélkül is a kis család közelébe orientálódok, mielőtt még elveszik valaki ebben az Ózból szalajtott időjárásban. Hogy mindezek közepette a gyapjas kosárkánkhoz miért ragaszkodom, arra már akkor se tudnék válaszolni, ha kínvallatással próbálnák kideríteni, ugyanis halovány lila gőzöm nincs, miért szorongatom az átokverte kosárkát. Azon az aprócska tényen kívül, túl sokat melóztunk azért, hogy elhagyjuk. Na de mégis minek?!
Az új helyszínen engem érő orvtámadásra azonnal a bűnös hitves felé fordulok.
– Háni asszony, eszednél vagy?! – háborgok, miközben befogom a kicsi lány fülecskéjét. Nem kell neki a szülői vitatkozásnak fültanújává válnia. Főleg miközben a találékony nagyfiú máris a kisasszonyka felé araszolna. Győzök a kislányt kézen fogva utána loholni, végre leadhassuk a gyapjas pakkot a mosó Másának, ha már egyszer miatta caplattunk ezzel a plusz csomaggal végig a fél vidéken. Életem Mézének válaszára hajbókolva kérek elnézést, természetesen nem észre, hanem a gyógyitalunkra gondoltam, mely az itteni elmebaj mellett lassan vér helyett kering az ereinkben.
Elsőre a szeszes ital hatásának tudnám be azt is, minek hatására egyik kezemmel a fülemet kell megsegítenem a helyes hallásban, vagyis hogy ezúttal a keserítésünkre rendelt hölgyike értelmes társalgást is folytat velünk. Méghozzá gyanúsan értelmeset, amennyiben legrosszabb balsejtelmeim alátámasztását annak vehetjük – és miért ne vennénk annak, ha már egyszer volt annyi eszem, hogy tévedésből a 12. osztagba is bepakoljanak 50 évre? A lényeg, hogy Elátkozott/Leláncolt Ellácska válaszai egyáltalán nem tetszenek, így hát kénytelen vagyok helyeslően bólogatni egyetlen pótolhatatlan hitvesem megérzését hallva, hogy fél szemem a kicsi hercegnőn legyen ebben a helyzetben.
A földindulásra első, belém kódolt reakcióként ellenőrzöm, mindkét gyerek megindult-e, és mikor észlelem Natsuki-chan leragadását, kérdés nélkül kapom fel a gyereket és gyújtom be a shunpo-rakétákat, minél előbb kikerüljünk a vészhelyzet kellős de közepéből. Ha odahaza lennénk, már élnék a gyanúperrel, a 12. osztag nyitott egy fekete lyukat alattunk, de sajnos ismeretlen eredetű rendszerhiba elől kell loholnunk az életünkért. Kész szerencse, Háni kedves sem teketóriázik, és ösztökéli a gyereket igazi bámulatos anyatigrisként. De persze, nyilván nem véletlen vettem volna el, ha elvettem volna, de hát ugye mind tudjuk, ez a részlet csak fabula.
Mikor végre biztos távban vagyunk a vésztől, és nem akar alattunk magába omlani a föld, valamint már biztosan toppantottam is rajta párat, na akkor vagyok hajlandó lehelyezni a biztosnak látszó talajra a kicsi hercegnőt, nehogy úgy érezze, korlátozom a mozgásában. Most hogy végre biztosra tudom, senkinek nem esett baja, visszanézek, hogy lássam, mekkora pusztítást végeztek amiatt a szerencsétlen lány miatt. A látványra a szám is tátva marad, és hitvesi együttérzéssel paskolom meg Háni kedves vállamba maró kacsóját.
– Soha nem kérnék ellened távoltartást, Életem Egyetlen Édesítője, mindazonáltal a gyógyelixír fogyasztását mindkettőnk szíve el fogja bírni, mielőtt a 4. osztaghoz kell bennünket szállítani heveny infarktus vagy idegösszeomlás gyanújával – veszem elő a vészesen fogyó aranytartalék két kicsinyke adagját, hogy egy gyors koccintás után a gyomromba küldjem az egyiket. Ha ez a gyerekek egy játéka lenne, simán ráfognám, bug volt a programban, csak éppenséggel átélni nem éppen tuti, főleg úgy, hogy még csak nem is azzal a VR-szemüveg nevű csodasággal csináljuk.
Az italozás után csatlakozom egyetlen páromhoz a gyerekek beölelésében és vigasztalásában.
– Ahogy anyátok mondja. Hibát bárki elkövethet. Pont azért jöttünk csapatban, kihúzzuk egymást a bajból, ha valamit ő néz be, vagy a hely tréfálja meg – teszem hozzá egyetlen szülőtársam nagyszerű beszédéhez. Egy csapat vagyunk, és eddig abban a szent hitben éltem, úgy is viselkedünk az akció során, azért a családhangulat. Nehogy épp most árulja el nekem valamelyik gyerek, ők bizony egyáltalán nem így gondolták a játszadozást, hanem csak unaloműzésnek.
Azért a csoportölelés után is állok rendelkezésre, ha bármelyik gyereknek ölelésre lenne szüksége. Szerencsére anyukájuk rendkívül okosan válaszolgat a nagylány kérdéseire, és elég jó gondolatai vannak a megoldással kapcsolatosan is. Az én büszkeségem!
– A mágiát mi is kezdetektől tudtuk használni. Még logikus megoldás is lehet, hogy az vezessen ki minket. A bökkenő csupán az, hogy mi nem ismerjük a világ rendszerét – folytatom kedves szülőtársam gondolatmenetét. Azért az elmúlt pár rövidke évszázadomban ragadt rám valami a koszon és bajkeverési tehetségen kívül. Most rendkívül örülnék egy pontos kapcsolatnak odahaza a tizenkettesekkel. Lehet, hogy ők jobban tudnák elemezni és értelmezni ezt a helyet. Nagy kár, hogy Abukara visszament a tudományos kis csomagocskájával, és ezt mi magunk nem tehetjük meg, pedig biztosan segítene a felszerelésnek az a része.
A nagy komolyságban nagyon igyekszem nem elröhögni magam Háni kedves tapasztalatra vonatkozó értelmezésén. Ha nem lenne ennyire kínkeserves a helyzetünk, még meg is fontolnék egy hisztérikus kacagást az egészen. DE! Gyerekekkel vagyok, nekem kéne az összeszedett felnőttnek lennem. Már az egyiknek. Arról nem is beszélve, a mellékelt ábra szerint a tekercsünk is kiegészült egy kicsit.
– Ha ez a Waskarika varázsló a lányka szerint elég erős, hogy kijuttasson, talán abban is tud segíteni, hogy összeszedjük az eltűnteket. Én is a távcsőkajtatás mellett vagyok. Az sincs ellenemre, szétváljunk. De! – emelem fel az egyik ujjam, hogy jelezzem, most fontos atyai tanács érkezik és nincs ellentmondás. – Amint azt Hajime-chan megjegyezte, legrégebb óta Háni és én vagyunk shinigamik. A tapasztalat nem jó, ha egy helyre csoportosul, ráadásul érzékelésben eddig is Natsuki-chan és Hajime-chan voltak a jobbak. Könnyebben megleljük egymást, ha Hana és én nem egy csapatban vagyunk. Minden szempontból igazságosabban osztjuk így az erőviszonyokat – adok azért indokot is, hogy mindenkinek érthető legyen a javaslat lényege. Örülök, Háni kedves azonnal meg is veszi a felvázolt ötletet és már választ is magának egyet a két tüneményes és szuper tökéletes gyerekből. – Azért csak úgy tanítsd, Egyetlenem, ne fossza ki a kis Hercegnő teljesen az urát, a végén még nem marad finomságokra – emlékeztetem kis családom nőtagjait a legfontosabb intelemre. Hiszen az én édes kicsi lányom eddig is a hasa után ment, a végén még a legfontosabb dologra nem maradna pénze leendő hercegének... Micsoda?! Na, az asszony mellett inkább nem háborgok, máris kiházasítaná a lányunkat, de biztos lehet benne, semmilyen frigyre nem adom áldásom még legalább 200 évig. De meglehet, növelni fogok az időtartamon, ki tudja?
Csopikiáltás után hátba veregetem a velem maradó gyereket.
– Merre tovább, Hajime-chan? Hana azt mondta, egy óra. Ha távcső lennél, te hová bújnál? – ami engem illet, én az irodámban lévőt szívesen magammal hoznám a kereséshez, de hát ez sajnos nem opció. Úgyhogy a legjobb, ha a lányokkal ellentétes irányban indulunk meg összeszedni azokat a látásjavító kiegészítőket, hogy megszerezhessük a nyomorult térképet.

Egyet kell értenem a nagy legény némileg baljóslatú felvetésével: valahogy ki kellene deríteni, mi alapján működik, hogy valamit letapizhatunk, valamit meg nem. Nem mintha taperolással kapcsolatos gondolataim olyan nagyon lehetnének, elvégre ittlévő Életem Méze alaposan felügyel, odahaza meg egy Kalózkislány tekerné ki a nyakam, bármi – szerinte – illetlen dolgot művelnék itt ebben az elfuserált világban. Visszatérve a problémára, kifejezetten érdekes, hogy amire szükségünk van, azt mindig meg tudjuk fogni, de semmi mást. Ez a barifogásban például még segít is, csak aztán nehogy valami támadó alakokkal szemben ne működjön ilyen szépen a műsor.
– Nem ajánlat volt, Hajime-chan. Táskát cserélünk, erről nem vitatkozom – reagálom le a gyerek szabadkozását. Láttam én, miféle holmik potyogtak ki abból a valamiből, és nyakamat rá, hogy ennek Oni-channál lett volna a helye. Csak azt nem értem, miért sózták rá a kölyökre. Szerencsére a gyapjas kosár is itt van mellettünk, így egy kicsit nehezebb megfeledkezni róla. Azért táborbontásnál külön odafigyelek rá, még azelőtt elmarhassam a horgonyként is alkalmazható súlyzót, mielőtt valamelyik gyerekhez keveredhetne. Arra már csak sóhajtok, mindkét gyerek plusz motyót szeretne. Mindkettőnek meglegyen az öröme, kis hercegnőmnek adom a gyapjas kosarat, az nem olyan kegyetlenül nehéz, hogy ne tudja cipelni, ha meg mégsem, akkor úgyis kisegítem majd.
Meg is fogom a tündéri leánygyermek kezecskéjét, még véletlenül se keveredhessen el ezen a placcon. Bár előbb-utóbb szerintem mind bele fogunk őrülni ebbe a kerengésbe.
– Amúgy mennyi hely van még azon a fecnin, Hajime-chan? Hátha abból meg tudjuk saccolni, még mennyi állomása van ennek a furi játéknak, amit a helyiek űznek – kérdezek előre, ha már az anyukájára hasonlító fiúgyermek inkább maga szeretne haladni kis családunk élén. Ennek semmi akadálya, ameddig szem előtt marad, és segít megfejteni ezt a roppant fontos kérdést. Nem árt tudnom, mivel számoljak, hány nap alatt keveredek haza másik felemhez. Remélhetőleg nem napokról beszélünk, mert a végén Oyaji jobb híján ikremre testálja az én munkáimat is. Szegény Otouto! Okvetlenül meg kell mentenem, akár ennek a cirkusznak a felpörgetése árán is.
Észre sem veszem, hogy máris a gyerekek által emlegetett lélekenergiához érkezünk, és hogy nagyobbik csemeténk máris a tettek mezejére lép. El is morzsolnék egy büszke atyai könnycseppet a látványra, ilyen könnyedén szólítja le a mosogató kisasszonyt. Csak a visszatértekor hangoztatott infó, az az ami nem tetszik, de úgy látom, ez Életem Mézének sem.
– Háni, drága, ne a gyereken vezesd le, hogy a helyiek azt hiszik, Katsuo-chan valamelyik videojátékában vannak – próbálom kedvesen nyugtatni szülőtársam, és amint kicsit visszahátrál, felajánlok neki egy üveg nyugtatószert. Vagyis csak ajánlanék, mert úgy tűnik, eme vérmes nőszemély, ki mára párommá avanzsált, abszolút a padlóra nyomta azt a bizonyos gázpedált.
– Gyertek, menjünk anyátok után, mielőtt olyat tesz, amit maga is megbán ^^” – emelem fel kezeim ártatlanul, hisz erről a fertelemről nem én tehetek, és – kivételesen – semmi közöm nincs is hozzá. Natsuki-chant kézen fogva indulok meg tempósan a veszedelmesbe váltott mézes fúria után. Amennyiben kicsi lányom nem tudja tartani az iramot, örömmel nyakamba veszem az út további részére. Szerencsére azért nem keveredtünk még mérföldekre a falutól, de a romok alapján amúgy sem lett volna nehéz belőni Mézesmadzagom irányvonalát.
– Drága Törökmézem, és a szülői példamutatás? – érdeklődöm immár a boltba érkezve, amikor meglátom a pulton pofozkodni készülő ivócimborámat. Na a fizetség komoly probléma, ugyanis a helyi fizetőeszközt egyikünk sem ismeri, nem csoda hát, hogy egyikünk sem tart belőle. Mielőtt úgy igazán komolyan végiggondolhatnám a helyzetet, a gyerekek máris a kezükbe veszik az irányítást. – Nem biztos, hogy azzal kéne seftelnünk, amiből nincs másik készlet, Hajime-chan – súgok oda a fiatal hadnagynak, majd ugrok is szívem legkedvesebb hölgyeményeihez, megakadályozzam, hogy élelmiszert ajándékozzanak holmi szappanokért cserébe. Nem tudhatjuk meddig leszünk itt, szükség lehet az extra uzsonnára, mert azért a terüljcsomagocskánk tartalma is véges. Végül sikerül közösen rábeszélnünk az eladót, egy kötélért, meg valami táskából előkotort, sok példányban meglévő vacakért odaadja azt a nyomorult mosószert.
Most már nagyon remélem, sikerül majd előrébb jutnunk, legalább egy információmorzsával az útirányt illetően. Nem mulasztottam ám el azt az aprócska tényt, még nem jutottunk előrébb az új feladatunk megoldásában, de máris mennyit pepecskedtünk teljesen feleslegesen. Szerencsére a mosólányt is még a helyén sikerül találnunk, nem unta meg idő közben a robotmelót.
– Nem kizárt, Natsuki-chan – bólogattam okos nagylányunknak, amikor a leányzó személyazonosságán gondolkodik. Háni kedves kifakadására csak a kezébe nyomok egy nyugtató hatású flaskát, hátha szüksége van rá. – A helyiek egészen olyanok, mint a megszállottak. Ha nem lenne lehetetlen, már-már élnék a gyanúperrel, drága Yuko-chan beküldött minket a gyerekek egyik videojátékába és azért nem közlékeny senki – tárom szét a karjaim teljesen tanácstalanul. Lehetséges, a fiúk a heteseknél jobban élveznék ezt a műsort. Számomra már kezd nagyon unalmassa válni a felesleges kutyagolás. Egyáltalán bizakodhatunk még abban, az Elis nevezetű mosótündér még mindig a pataknál van? Azért a biztonság kedvéért ellenőrzöm a kosarunkat, biztosan meglegyenek még a gyapjak, nehogy azért vissza kelljen követni az eddigi utunkat, mert elhagytuk valahol azt a nyomorult pakkot. Menten megfojtom az első jöttmentet, ha ilyesmi ballépést sikerült elkövetnünk.
Az már mindennek a teteje, mindezek után még a parti növényzet is úgy dönt, támadásba lendül. Eleinte nem is veszem komolyan, Életem Mézével ellentétben, akit mintha kilőttek volna az ágyúból, száguld el kicsinyke Királylánnyal. Ha semmihez nem tudtunk eddig hozzáérni, miért kéne félnünk a növényektől? Nevetséges. Csakhogy ezek tényleg tudnak támadni.
– Egyetértek! – reagálok azonnal Hajime-chan indítványára, és miután felnyalábolom a gyapjas kosarat, magam is nagyobb sebességi fokozatra váltva spurizok a Háni által hagyományozott kondenzcsík irányába. Talán így sikerül kikerülnünk az eleven őserdőből. Pedig egészen otthonos volt! A 12. osztagból ki is nézek hasonlót, láttam már egy-két alkotásukat. Példának okáért a legutóbbi szimulációs kísérlete kedves Kalózkislánynak nem volt semmi műsor. Tényleg el kellene gondolkodnunk lassan, hogy biztosan másik világban vagyunk-e, nem valami kolosszális kísérletben.
– Értem én, Háni kedves, de miért csak az egyik gyereket vitted? – kérem számon Életem Értelmét, ugyan az ügyes-okos nagyfiút miért hagyta hátra a megvadul dzsindzsásban? Értem én, ő már abban a korban van, hogy tudjon vigyázni magára, de akkor is jobban örülnék, ha nem kellene olyasmin aggodalmaskodnom a nagy pucolások kellős de közepén, vajon melyik gyerekem van az anyjával és melyiknek a lelécelésére kell vércseként figyelnem. Egek! Kezdek szimpatizálni Oyajivel! Mentőt ide, de iziben!
– El kell keserítselek, Háni drága: ami nem támad, hanem csak van, ahhoz úgy fest, nem tudunk hozzáérni és azok sem hozzánk. Így elég nehéz tankot játszani az ősdzsumbujban – lapogatom meg együttérzőn Mézescsuprom vállát, majd vigasztalásként felé kínálok egy újabb kisebb flaska alkoholt. Neki most nagyobb szüksége van rá, mint nekem, pedig aztán Oyajivel szemben feléledő szimpátiám miatt nekem is erősen javallott lenne egy-két dózis. Orvosilag, persze! De lassan fogyóban van a pia, ami azért nem kifejezetten kellemes szitu. – Ilyen lényről még nem hallottam, pedig egészségtelenül sokat lógok a tizenkettesekkel – válaszolok Hajime-channak, ő ugyan nem téved, amikor azt mondja, azokkal a famagló micsodákkal még nem volt dolgunk.
– Elnézést a kérdésért, Nuallán, de megkérhetjük, hogy ameddig a hangszerekre kincsvadászunk, vigyázzon nekünk erre a kedves kis kosárkára? – pakolom le a beszélő fa törzse mellé a gyapjas pakkot. Nem szeretném még azt is felügyelni a leírás alapján is kleptomán kobold bagázsia felségterületén. Az aztán abszolút nem hiányzik már sorversenyes quest-jeinkből. Hm, vajon ezt a fő quest-nek neveznék a srácok, vagy egy side-questnek? Majd megkérdezem tőlük, amint visszaértünk innen és előástuk az elcseszett akarom mondani, elátkozott erdőből az itt elveszett shinigamikat.
A fura bestiák által uralt területet ezek után igazán nem nehéz belőni. Totális káosz, mozduló gyökerek. Mondtam, mintha otthon lennék. Azért az Oni-chanra méretezett málhával a hátamon nekem is okoz némi problémát kitérni és elugrálni. Már kardot is rántok ahhoz, hogy elrettentsem egy kicsit ezeket a számításaimnál azért nagyobb lényeket. Ha kell, akár meg is nyesem a felém irányított vegetációt, mielőtt ebből a pakkból kilopkodnának ezt-azt. Pontosan amiatt nem hagytam ezt is a faszenttel, nehogy onnan elcsaklizódjon. A gyapjú még egy dolog, az ellenünk fordítható arzenál meg egy másik.
A gyerekek ötletelésére torpanok meg a mutatványban. Ha a nagyon okos nagylányomnak akad valami haditerve, akkor vigyázó apjaként az én dolgom, hogy segítsek rajta.
– Fedezünk, Natsuki-chan, csak ügyesen – helyeselek szülőtársam megnyilvánulására. Bár nekem csak olyan technikám van, amivel felgyűjthatnám a fél őserdőt, ami azért nem lenne szerencsés. – Kezdem nagyon unni, hogy csak az tud hozzánk érni, ami ártani akar, amihez pedig mi szeretnénk, az átlényegül nem létezővé – jegyzem meg az elterelések között. Amikor valamelyik manó még ki is figurázza a grimaszaimat, akkor telik be végleg a pohár. Hát legyen, ha harc, hát legyen harc. Meglátjuk, vajon a lélekenergia is ugyanúgy működik-e errefelé, mint odahaza. Úgyhogy jobb ötlet híján egy kicsit több reiatsut engedek szabadon, mint feltétlen szükséges lenne – ég áldja a csapatot, amiért nem pakolták ránk azt a nyomorult pecsétet –, és ezt egészen addig folytatom, ameddig legalább az én közelemben lévő komisz kis vakarcsok kidőlnek. Nem tervezem elporlasztani őket, csak örülnék, ha egy kicsit elájulnának, addig is nyugton lennének, és Hercegnőnek könnyebb dolga lenne a zeneszerszámok megszerzésével.

Are? Nem egészen értem Yuko-chan szavait, de ez minden bizonnyal szelektív hangérzékelésemnek betudható. Nem tehetek róla, néha teljesen önkényesen működik, amikor épp sértésáradatot vág a fejemhez. Vagy mindössze arról volna szó, hogy nem vagyok hajlandó tudomást venni az elhangzottakról? Nos, egyáltalán nem kizárt ez a megoldás sem. Teljes lelki nyugalommal hessegetem odébb felháborodott megjegyzését. Sokkal bölcsebb lett volna részéről hallgatni, ám ezúttal megkegyelmezek és visszanyelem a kikívánkozó megjegyzést, miszerint honnan is van mindarról tudomása, milyen egy férfi hálószoba? Pedig milyen érdekes kérdés lenne!
– Lássuk csak, néhány évtizedig elég közeli munkatársi kapcsolatban álltunk, Kedves. És több tapasztalatom van terepen – egyik kezem fel is emelem, jelezzem, még nem fejeztem be. Hátha benne is megvan annyi, ilyenkor csendben marad és megvárja a folytatást. – Ez utóbbi tényközlés volt, felesleges vitatkoznod – teszem még hozzá egy kacsintással. Azért már ismerem annyira, ha az egoját éri a legcsekélyebb sérelem is, azonnal támadjon. Akkor is, ha éppen nem lenne igaza. Szeretném kivételesen ezt megelőzni.
Legyezőmmel igyekszem eltakarni arckifejezésem újabb odaszúrása hallatán. Nagyon is szeretném elfelejteni, épp egy halom nemesi papír mellől érkeztem. Az pedig abszolúte magánügy, hogy magamtól soha nem vettem volna a nyakamba azt a felelősséget, amit egy osztag vezetése okoz, pontosan azért, mert tisztában vagyok vele, odahaza mi vár rám. Nem terveztem túlterhelni magam ezekből a marhaságokból. És lám, milyen másként alakult az életem!
– Mégis, ha terepen senki nem ragadja magához a koordinálást, még a legokosabb nők között is káosz alakul ki. Biztos vagyok benne, hogy tündéri unokahúgod is, bár meghallgatja a véleményedet, mégis egyedül hoz döntést éles helyzetben, akárcsak kedves Nao-chan – jegyzem meg csak úgy mellékesen, játékos hangszínnel. Mintha bizony nem épp hatalmi harcot akarna velem folytatni a maga édes kis stílusában. – Are? Meg mertem volna esküdni rá, hogy jelen rangod megnevezése sokkal többet elmond, mint ha Moto-fukutaichounak szólítanálak... De ha ezt szeretnéd, örömmel veszem figyelembe kizárólag a múltad és felejtem el jelenben betöltött fontos pozíciódat, Moto-fukutaichou-san – legyezem magam, csak hogy megvillanthassam lehető legártatlanabb mosolyom kedves Kalózkislány felé. Imádnivaló, ahogy ennyire belelovalja magát a részletekbe. Ettől még sajnálatos módon partnerek vagyunk, így nem engedhetem meg neki, hogy ismét a laborfőnök és asszisztens szerepét játsszuk. Súlyosan rontaná az imázsomat hadnagyként, ha hagynám, Tudósok Gyöngye csak úgy elirányítgasson. – És az akció kivitelezése kívánja meg a gyakorlati tapasztalatot, amelynek olyan nagyon híján vagy, Kedves. De ígérem, figyelembe veszem a megfigyeléseidet, miközben az alkalmazandó stratégiáról döntök, drága Partner – nyomom meg az utolsó szót, hogy jelezzem, ebben az ügyben most mindketten benne vagyunk. – És természetesen imádnivaló kapitányod kérését is tiszteletben tartva vigyázok majd rád – teszem hozzá ártatlan mosollyal. Aranyos tőle, hogy ennyire próbálkozik, de én a helyében már nem feszegetném tovább ezt a témát. Előre érzem, komoly bajaim lesznek még abból, hogy inkább megfigyelne még, amikor egyértelműen ugrania kellene. Ha veszélyes az ügy, szívesebben vinném Otoutot.
– Pusztán arra céloztam, hogy a fizikumod messze elmarad az enyémtől. Ám ha saját kifárasztásoddal óhajtod veszélyeztetni a missziót, ki vagyok én, hogy megtiltsam neked, Moto-fukutaichou-san? – ez a szócsata mindaddig fog szórakoztatni, ameddig nem válik önbeteljesítő jóslattá. Igen komolyan aggódok amiatt, hogy Kalózkislány ténylegesen túlterheli magát, és nem fog tudni helytállni, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Nem örülök neki, hogy ezt kockáztatnom kell. De nagyon jól tudom, mert túlzottan is jól ismerem, hogy most a puszta csökönyössége miatt is megpróbál majd erején felül teljesíteni, és csak azért sem fog nekem igazat adni. Nem lenne szabad terepre küldeni, túl kevés a gyakorlati tapasztalata. Bármelyik karbantartójukat szívesebben vinném magammal.
– Yuko-chan, ha ilyen jól ismered az éghetetlen papírokat, igazán bízhatnál abban, hogy a találmányod működik és a térkép is legrosszabb esetben sokszorozódni fog – somolygok tovább legyezőm rejtekében. Természetesen eszem ágában sincs azt a teljesen felesleges papírt átadni neki, mikor már rég bejelöltem digitális változatban a dolgot. A lélekmobilok sokkal kompaktabbak, mint ez a széthajtogatós vacak, és amennyire rá van kockulva a modern eszközökre, abban sem vagyok biztos, tudna egy hagyományos térképet kezelni és nem fejjel lefelé tartaná.
– Hai-hai – erősen kétlem, magától eljutott volna a tudatáig, igyekeznünk kellene, de ettől még jobbnak látom ezt már ténylegesen rá hagyni, és inkább követni az átjáró felé.
Szegény srácot komolyan kezdem sajnálni. Nem hiszem, hogy túl sok tájékoztatót eszközölt volna eddig, és pechjére az ő technológiai ismereteivel pont kifogott egy 12. osztagost, aki rajta akarja bevasalni az elmaradásokat. Ehhez azért kell egy bizonyos fokú balszerencse. Az utolsó reménységem a szűrének megmentésére, pusztán felebaráti szimpátiából, szerencsére sikerrel kecsegtet. Még szerencse, hogy akadnak használható kapcsolataim errefelé.
– Moto-fukutaichou-san, hagyd szegényt. Nálam megvannak az adatok digitálisan, nem kell tovább nevelned – kegyelmezek a peches flótásnak, és vonom magamra Kalózkislány haragját teljes valójában. Sejtettem, hogy harapni fog a témára. – Természetesen a térkép digitális változatával együtt továbbítom majd a helyszínen – ígérem készségesen, hogy ha már egyszer idő szűkében vagyunk, egy cseppet meg tudjam sürgetni az indulást. Nem egyszerű a helyzetem Yuko-channal, de úgy tűnik, ez már elég ahhoz, hogy végre átlibegjen a szerintem kifejezetten nehéznek látszó csomagjával az átjáró túloldalára.

Az első, ami feltűnik, hogy az első osztagos tiszt tényleg nem viccelődött az idővel. Sikerült napnyugta kellős közepébe pottyantani minket. Így aztán eléggé fel kell gyorsítani a terepszemlét. Először is, egy dombon vagyunk. A két másik falu a távolabbi völgyekben lehet a tornyok alapján. Ahogy előkapom a lélekmobilt, ezt ellenőrizni is tudom. A térkép miatt teszek egy 180°-os fordulatot. Hegyvonulat. Visszafordulok, hogy jobban megnézzem az épületeket. Az emberek reakcióját igyekszem nem magamra venni, de ahogy nézem, nem nagyon vették a fáradtságot, hogy kicsit erdőtlenítsék a környéket. Így nem csodálom, a gyerekek el tudtak tűnni a sűrűben. Az jobban zavar, hogy a lélekenergiát nem lehet egyértelműen belőni. Ez egy elég nagy erdőség, olyan érzés, mintha maga a vadon lenne az ellenfél. Ez egyáltalán nem tetszik.
– Már küldöm is, Moto-fukutaichou-san – nem vitatkozok a kéréssel, én ígértem meg, hogy majd itt megkapja. Azért a falubeliek bizalmatlansága így is bántó. Nem lehet túl sok jó tapasztalatuk a természetfelettivel.
– Van bármilyen bizonyítékunk arra, hogy kizárólag az eltűnésekkor jelenik meg? – teszem fel a szerintem pillanatnyilag legfontosabb kérdést. Nem emlékszem, hogy bárki tett volna ilyen kizárásos kijelentést. Csak azt magyarázták, hogy az eltűnésekkor mindig érezhető volt. De amit érzek, az nem kifejezetten kiemelkedő anomália. Ha ez állandó errefelé, akkor akár egy hetet is itt üdülhetünk feleslegesen.
– Rendben, csak maradj az erdőn kívül. Én is örülnék, ha le tudnád határolni egy zónára – remélem, Kalózkislánynak tényleg van annyi esze, látótávolságon belül maradjon. Ez utóbbit persze a rohamosan romló fényviszonyok nem kicsit nehezítik meg, de bízom benne, legalább ennyiben hajlandó odafigyelni a kéréseimre. Nem szeretném még őt is mentegetni, bőven elég, hogy az embereket úgy kellene kihoznunk a bajból, hogy nem esik bajuk. Miközben fogalmunk sincs a jelenlegi státusukról. Most eléggé zavar, hogy az erőpecsétet is automatikusan megkaptam, de még én is hipochonderkedésnek értékelném, ha azonnal leszedetném. Akkor is, ha a baj beütésekor már késő lesz. Nem lenne okos ötlet az embereket a kelleténél nagyobb lélekenergiának kitenni.
Amint felhangzik a furulyaszó, helyváltoztató képességemet felhasználva kerülök Yuko-chan mellé. Az ellenfelünkkel kapcsolatban sajnos ettől nem lettem okosabb. Továbbra sem tudjuk belőni, de sajnos még a zajforrás alapján sem. Inkább a falu felé fordulok. Tulajdonképpen van biztosítékunk arra, hogy nem a másik két településből az egyik lesz az áldozat? A shinigami azt gondolná, a helyiek már tudják, mi a módi és ki tudják védeni a hatását.
Kalózkislány felkiáltására azonnal a mutatott irányba tekintek. Na tessék, az emberek mégsem tanulnak olyan gyorsan, mint kellene nekik. Feszülten figyelem a haladási irányát. Ebben az időpontban nem lenne szabad idekinn lennie. Egy korabeli gyerek sincs az utcán. És az, hogy az erdő felé halad a zeneszó mellett... Nos, nem szívesen mondom ki, de úgy fest, valóban szemtanúi lehetünk az egyik eltűnésnek.
Úgy tűnik, Yuko-chan is hasonlóan gondolkodik, mert se szó, se beszéd, elillan mellőlem a gyerek elé. Sóhajtva nézek utána, és lassan követem. Kíváncsi vagyok, sikerül-e eredményt elérnie nála. Sajnos a kölyök reakciói abszolút arra mutatnak, hogy nincs magánál. Ökölbe szorítom a kezeimet. Nem tetszik az, amin gondolkodom. De jelenleg jobb megoldás nem jut eszembe. Ha csak arra gondolok, hogy ez a kislány nem az első áldozat, és hogy alig idősebb Natsuki-channál... Ez így egyáltalán nincs rendjén.
– Engedd el, Yuko. Ha követjük, elvezethet a mintád forrásához. Vagy a többi gyerekhez – nem vagyok hajlandó most a szemébe nézni. A gyereket figyelem. Akármelyik lehetőség is a kettő közül, egy lépéssel közelebb kerülünk a feladat megoldásához. De ha most hazavisszük, nincs biztosíték arra, hogy a helyén is marad, azzal pedig csak egy helyben toporgunk. A többi falu gyerekeiről nem is beszélve. Csak remélhetjük, hogy ez a gyerek az egyetlen áldozat ma este. Értem, és megértem Kalózkislány érvelését. De ettől még nem értek vele egyet. – Csak egyike az áldozatoknak, Yuko. Ha csapda is, kockáztatnunk kell. Ez csak az egyik falu a környéken, az sem kizárt, hogy mások már úton vannak a zenészünk felé. És a már elkapott gyerekek érdekében ezt a rizikót most vállalnunk kell. Nekem sem tetszik az ötlet, de nem tudhatjuk, mennyi időnk van megmenteni a többieket – meg sem próbálok tréfálkozni az ügyben. Lassan és kimérten beszélek. Ha Katsuo-chanról lenne szó, ha őt próbálná bárki élő csalinak vagy hasonlónak használni, egész biztosan nem állnék jót magamért. Pontosan emiatt ellenszenvezek ennyire ezzel a gondolattal. Ha ennek a kislánynak baja esik, mert nekem hazardírozni volt kedvem... Nos, akkor kénytelen leszek Oyajinak igazat adni, bármennyire nem akarom, és rábízni Katsuo-chant valaki olyanra, akinek több tapasztalata van a felelősségvállalással. Csak jobban bosszant az egészben, hogy Yuko-chan hangot ad az én gondolataimnak is.
– Nem fogom hagyni, hogy baja essen, Yuko. Bármi legyen is az ára – felvállalom a farkasszem néző versenyt is az ügyben. Ha csak erről a lányról lenne szó, egészen biztosan Yuko-chan mellett állnék. De más gyerekek, más családok érdekeit is figyelembe kell vennünk. Ők már így is eleget voltak távol hazulról.
A felcsattanás hatására, még ha egy részét jogosnak érzem is, kissé betikkel a szemem. Ha jobban tudnám szorítani az ökleimet, lassan már magamat törném össze. Nem szeretném a tudós lányon levezetni, de akármennyire okosnak hiszi magát, ezzel a beszólással egy kicsit most messzire ment. Mély, szaggatott levegőt veszek, és igyekszem a rangomhoz méltón lereagálni a helyzetet, bármennyire is kedvelem amúgy normál körülmények között ezt a nőt.
– Ez esetben a gyerek biztonsága érdekében javaslom, hogy a továbbiakban inkább együttműködni próbáljunk a felesleges verbális csatározások helyett – szűröm a fogaim között, és szó nélkül figyelem, ahogy a szabadjára engedett ember gyerek az erdő felé indul. Némán követem, egészen addig, míg fel nem tűnik Kalózkislány ügyködése. Elkapom a karját, hogy egy kicsit visszatartsam, és minimális egérutat biztosítsak a gyereknek.
– Hagyj egy kis távolságot neki. Ha ennyire a nyakán vagy, pont bele tudsz sétálni egy csapdába, de minimálisan is lenullázod a meglepetés erejét – figyelmeztetem, és inkább egy kicsit odébb vezetem a gyerek által bejárt úttól. Nem ösvényen halad, de jobb, ha nem vagyunk nyílegyenesen a nyomában. Odafigyelek arra, hogy tökéletesen lássuk, és közbe tudjunk avatkozni, ha baj lenne. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ha itt és most felsülök, azzal alkalmatlanná minősítem magam arra, hogy felelősséget vállaljak valaki másért. Pedig az elmúlt időszakban elég sokat küzdöttem érte, hogy ne kelljen az illetőt magára hagynom. Szeretnék is ott lenni mellette és támogatni. Ez a mostani küldetés ebből a szempontból elég megterhelő.
– Mennyi idő alatt tudsz olyat készíteni, amit egy kamasz gyerek nem vesz észre? – teljesen komolyan teszem fel a kérdést, bár biztos vagyok benne, hogy Yuko-chan csak zsörtölődik, és nem igazán gondolt bele abba, hogy valakinek a kérdés aktuális lehet. Ettől még a mai este után, még ha tökéletesen terv szerint is alakulnak a dolgok, sokkal nagyobb biztonságban érezném Katsuo-chant, de akár Natsuki-chant is, ha rájuk tudnék szereltetni egy detektort. A lélekmobilos nyomkövetőt sajnos kénytelen vagyok Katsuo-chan mobiltördelési szokásai miatt élből kihúzni a lehetőségeim közül.

[[ Fegyvertárs ]]

Junko-chan szerencsére vevőnek bizonyul a gyakorlatozásra. Kár is lenne érte, ha a későbbiekben ilyen alap dolgokon csúszna el! Nem-nem, ezeket inkább tanulja meg velem vagy mással, biztos körülmények között, és akkor legalább a tényleges csatamezőn sem esztelenül fog vagdalkozni. Azért elszomorító, ilyesmire kell okítani az újoncokat. Ki oktatja most a kardforgatást az Akadémián? Mindegy is, a lényeg, hogy a leányzó vevő az okításra. A gong megszólalásáig egész ügyesen helytáll, a végére már nem is szalad annyira túl, mint eleinte.
- Ne feledd, Junko-chan, mindig figyelj az egyensúlyodra! Az ellenfeled ki akar majd billenteni, ne könnyítsd meg neki, maradj stabil - kacsintok rá távozóul, nehogy jótanács nélkül vesse rá magát következő ellenfelére. Érdeklődve hallgatom, Taichou-chan kit szemelt ki nekem következő áldozatnak. Egészen megörülök az ötletnek, kyoudai legyen a következő partnerem. Otoutonak azért kicsit jobban örültem volna, de ettől még töretlen lelkesedéssel igyekszem betájolni harmadik felünket.
Még én is felszisszenek rút vesztét látva. Persze, hogy azonnal oldalán termek, ne kelljen egyedül szenvednie a csúf elmúlás órájában!
- Oh, a rímes dallamok hiánya! Érzem, erőm fogytán. Tarts ki, testvér, még szüksége van rád szerető szüleinknek! Ki legyen velük, ha te is csatlakozol hozzánk a létnek ezen oldalán? - fogok rá harmadik testvérünk szabad kezére, két oldalról vegye körbe szeretett családja. Elvégre úgy teljes az összhatás, tényleg minden szerette a haldokló körül van!
Taichou-chan tockosának nyomát vigyorogva dörzsölgetem. Az elért hatásért cserébe e csekély fájdalom abszolút megérte. Megnyugtató, nem csak én kaptam belőle, bár szerintem egyikünk sem érdemelt ilyen elbánást. Otouto mentésére csak megadón bólogatok, valóban nem volt itt több játéknál, de még ez is úgy teljes, ha tükörként utánzom ikrem gesztusait. Akkor talán hamarabb enyhül a kapitányi szigor! Másik felemre pillantva egyértelmű, mi is következik az után, el lettünk zavarva edzeni. Játszi könnyedséggel kapjuk fel harmadik társunkat, hogy egy szalutálás után tovalibbenhessünk a tatami távolabbi pontja felé.
Kissé megdöbbent, Otouto nem figyelt a párosztásra, így fájó szívvel bár, de felvilágosítom a cudar valóságról: Taichou-chan kizárta őt a buliból, Rin-chanhoz osztotta, míg minket egymáshoz. Aljas célzásra, miszerint a mi ötletünk lett volna az árulás, a szívemhez kapok, hisz ez még viccnek is rossz volna! Eiji-chant viszont tovább támogatom, miközben bólintok Otouto intésére. De oh fájdalom, igen hamar meg kell szegnem adott szavamat.
- Mit gondolsz, kyoudai, egy kortyocska segítene? - húzom elő az italos butykost öltözetem rejtekéből. Bízom abban, Eiji-chan nem lenne önző, magáévá tegye az egészet. Éppen csak annyit, helyre tegye Setsuna-chan és Taichou-chan legyintései nyomán megtépázott kobakját.
Dolgunk végeztén visszateszem az italos flaskát biztonságos helyére, mielőtt bárki megneszelhetné a turpisságot, itt bizony alkohol van a pályán, még ha csak edzés utáni lazítónak is!
- Valóságos csoda! Az élet itala visszahozott holtodból haikuk nélkül is - külön kihangsúlyozom a versikék nevét, hátha kedves Shinobu-chan itt leledz valahol a közelben. Szegény kölyök, azt hiszem, azon a szón kívül már nem sok mindent hallana meg, talán a szövegkörnyezet teljesen el is vész számára. De pont ez benne a leginkább szórakoztató! - Bármikor örömmel, kyoudai! - nyugtatom meg hálálkodása után, csak hogy a kép is teljes lehessen.
Edzésünkhöz visszatérve felveszem az alapállást és várom Eiji-chan is hasonlóképp cselekedjen kicsit távolabb. Kedvesen mosolyogva várom, észrevegye hiányosságát. Tanácstalanságát látva aggódva kapok homlokomhoz.
- Ej testvér, hát hol hagytad a gyakorló fegyvered? Galád mód szellemeskedni támadt kedve helyetted? - segítségként saját fakardomra mutatok, ehhez hasonlónak kellene lennie harmadik felünknél is, bár ha jól rémlik, szálfegyvert imitáló példánynak. Szerencse, hamar feltalálja magát, bár testvéri aggodalommal kell szemlélnem botladozásait. Ennek eredményeként reflexből kapom el a felém ejtett fegyvert és hullajtom el sajátomat. Oh, micsoda vétek! Mentségemre szóljon, a szálfegyver sokkal jobban illik a kezembe! De szándékomban áll visszaadni. Vagyis állna, ha Eiji-chan el nem orozná a hozzám tartozó fakardot, hogy azonnal azzal támadjon.
Az alabárd nyelével nem okoz gondot kivédeni csapását. Sem a következőt, vagy az azt követőt. Kifejezetten kedvemre való ez a tánc, csak akad itten némi bökkenő, amit korábbi tasli után sajnos nem hagyhatok figyelmen kívül.
- Mintha tulajdonaink nem lennének a helyükön, kedves kyoudai. Biztos, hogy az a katana a harmadik egységhez tartozik? - érdeklődöm pimasz mosollyal. Nem mintha ellenvetésem lenne az alabárd ellen, hacsak azt nem számoljuk, ez egy kicsit éles, így nem volna szerencsés komolyan támadni vele. A végén még kárt tennék a berendezésben, vagy kedves testvérem épségében! Nem is tudom, Taichou-chan melyikért lehetne morcosabb, ebbe még belegondoni is rettenet!
Ajánlatára bólintok, és óvakodva felé nyújtom a szálfegyvert, míg magam szabad kezemmel a gyakorlókardért nyúlok. Véletlen sem szeretnék fegyvertelenül maradni két fegyverrel szemben! Nem mintha megoldhatatlan helyzet lenne, de azért jobb volna a békesség, még egy gyakorlóharcban is. A katanát megszerezve azonnal hátrébb ugrok, és úgy figyelem harmadik felünk ügyködését. Felhördülve kapok szívemhez.
- Hát fair ez a váltás véreddel szemben? - érdeklődöm kicsiny csínyjéről, melyre füle botját sem mozgatja. Hát ezt érdemlem tulajdon ikeröccseim egyikétől? Szerintem sem. S még csak magamhoz térni sincs időm e sokkból, az ostorlánc máris lendül felém. Épp csak annyi időm van, a fakarddal lökjem el kezem útjából a láncot, s taktikát váltva meglóduljak szemtelen kistestvérem felé. Túl sok előnyt engedtem, az lesz itt a gond.
Vagy lehet, mégis hamari a támadás, az ostor következő csapása elől nem tudok kiugrani, lábamra tekeredik. Nos, nem volnék méltó nevemre, ennyitől kétségbe esnék, így a gyakorlófegyvert a láncba akasztva rántom meg lefelé. Magam is meglepődök, nem csak az ostort sikerül elrántanom, hanem azzal együtt Eiji-chant is. Felszisszenek billenését látva. Az alkohol, az a gaz alkohol lesz a bűnös! Nobuyuki-jii sakéjából való lesz ez a flaska, ha ilyen hatást vált ki egyetlen korty is!
- Vétettél-e? Ily kérdést, még hogy vétett-e? Drága Eiji-chan, hát szabad ilyet tenni véreddel, kihagyni a fegyvercserés játékból? Hát fair játék ez? - panaszaim ezúttal nem süket füleket érnek, bár az eredmény engem is meglep. Nos, a kikötés csak annyi volt, eltérő fegyvernemek legyenek kezeinkben. Hát hülye lennék nem kihasználni a lehetőséget a cserére! A kardokat sajnos vétóznom kell, hisz azok mind-mind variációk volnának ugyanarra a témára. Eltérő fegyverrel sokkal érdekesebb. A csatabárdnál már csak anyagát kifogásolom. Nem felejtettem el, merre is vagyunk, és továbbra sem terveznék kárt tenni a berendezésben. Eiji-chan választásában már nem vagyok teljesen biztos, ám ha ő ezzel szeretne küzdeni, nincs ellenemre a folytatás.
Két kézzel tartva várom a csatabárddal, harmadik felem támadásba lendüljön. Ifjabbaké az elsőbbség. A nem egészen szabályos mozdulattal okoz némi meglepetést, teljesen máshogy kell blokkolnom a csapást, mint eredetileg számoltam volna. Hovatovább, még némi kihívást is okoz, komolyan meg kell tartanom gyakorló fegyverem ellene! Ezt már nevezem! Ezt követően viszont már résen vagyok, második csapása elől inkább lehajolok, hogy vízszintes irányú köríves vágással kontrázzak, teljességgel kihasználva a csatabárd adta támadási sugár lehetőségeit. Védekezési stílusával is okoz meglepetéseket, komolyan oda kell figyelnem rá. A fegyver kétkezes pörgetésével igyekszem védeni vállra irányuló támadásait és ha szükséges, odébb hajolni előlük. Csak az az áruló butykos ne volna! Néha bizony figyelnem kell, el ne szökjön a galád, s úgy fest, testvéremnek sem kerüli el figyelmét az üvegcse. Annak egy dezertálási kísérletére rásegít, s mire megigazgatnám a nap végére tartogatott zsákmányt, annak hűlt helye nálam! Még ilyet!
A reppenő flaska megmentésére indulok, hagyva csapot-papot. Már nem is csodálkozom rá, nem csak én eredtem a szökevény itóka nyomába. Azonban míg én a párokat kerülgetem, harmadik ikrem kihasználja az újdonat akadálypálya előnyeit, s galád módon előttem terem. Szavam nem lehet, legalább a remek alkoholnak nem esett baja. Ámde elrablása még testvérek közt is vért kíván! Gondolkodás nélkül csapok szeleburdi testvérem mellé a bárddal, nehogy a végén még egyedül tegye magáévá a napi nyereményt.
- Véletlen sem tervezel egyedül meglógni azzal az itókával, Eiji-chan? Szeretnéd visszaadni szerető bátyádnak, igaz? - mosolygok kedves harmadik ikrünkre, ki pimaszul kitér a békés megoldás elől. Ejnye! Szökkenésére utána csapok a gyakorló bárddal, ám csak a levegőt érem alatta. Aj-aj, hát ez a fegyver mégsem lesz megfelelő. Amazt elhagyva libbenek a fali tartóhoz, hogy némi csalással (shunpoval) eredjek szemtelen ikeröcsém nyomába, mielőtt még túlzottan kihasználná a kapott egérutat. A szálfegyvert imitáló bottal szúrok Eiji-chan felé, s a sípolva halálhörgő játékot fejcsóválva szemlélem. Túlzottan könnyű, élő pajzsnak ennél valamivel masszívabbat választanék.
A felmosó nyél már valamivel jobb ellenfélnek tűnik, főleg ikrünk kezében. A képlettel viszont mintha lenne némi bökkenő.
- Ejje, kyoudai, azonos a fegyvernem - hívom fel figyelmét az aprócska technikai bakira, miközben az ismerős fegyver ellen kell küzdenem. Nem tagadom, ezt az összecsapást élvezném legjobban, ha nem ütközne súlyosan a gyakorlat szabályaiba, és nem kéne a felmosó fejét kerülgetnem küzdelmünk során. A felmosót leváltó tantoura csak ártatlanul mosolygok pár pillanatot, ameddig testvérem felismeri a nagy különbségeket, majd ismételten csapást indítok felé. A gyakorlófegyver a fegyvertartón csattan. Még szórakoztató is lehetne a szituáció, ha nem érné személyemet ily galád kritika.
- Fivérünk vére és élete árán szerzett italért, kyoudai? Sosem lehet túl nagy - felelek fejemet csóválva, s következő pillanatban már hátra is hőkölök a felém dobott, pajzsként használt eszközön. A romokon átugorva lendülök ismét szemtelen testvérem nyomába, nehogy túlzottan is kereket oldhasson. Kellemetlen lenne ismét holmi csaláshoz folyamodni. Bár a felém reppenő műanyag virágokat vajon számolhatom annak? Az elsőnél még megtorpanok, Taichou-chan nem tartaná-e ezt is szeretett virágai egyikének, de szerencsére ezen látszik műanyag volta. Talán nem leszünk elföldelve, amiért nem vigyázunk rá virág voltának megfelelően. Legalábbis reméljük, meghatja macskához méltó játékunk gombolyag helyett a flaskáért!
A fogócskába keveredő valódi kaspó láttán dobom le magam mellé a szálfegyvert imitáló botot, majd Eiji-chanhoz hasonlóan vetődök a növényért. Túl későn, s mintha csak vesztünket kívánná jelezni, az átok gong is megszólal ebben a gyászos pillanatban.
- Oh, múló életünk allegóriája! Hát így törik össze mi lelkünk is a varázsos versek megmentő hatása nélkül - rogyok a virágot gyászoló fivérem mellé, hogy átkarolhassam, s együtt sirathassuk a növénykét és halott lelkünket. Remélem, Shinobu-chan a közelben van, hogy hallgathassa az előadást.
Taichou-chan haragja sajnálatos módon gyorsabban reppen, mint az Amatsuji fiú költeményei. Mélységes sajnálatban, bűnbánó tekintettel pillantok fel kedves kapitányunkra. Eiji-chan mentése közben mély alázattal veszem magamhoz és rejtem el az italos flaskát. Annak ennyi áldozat árán már tényleg nem eshet baja.
- Ez csak természetes, Taichou-chan, nem hagyunk rumlit - szalutálok gyorsan, véletlenül se dörzsölgessem az újabb kapott búbomat. Az edzés végi takarítás méltó bűntetés a csatában elhalálozott virágért. Hősiesen halt a zöldike!

*IC-t köszönöm Nikkának, türelmet pedig Chicchannak :3

[[ Fegyvertárs ]]

A jól megszokott találkozóhelyünkön várom Otoutot, ha már egyszer az osztag papírügyei miatt ma előbb el kellett szöknöm otthonról. Ennek persze még véletlenül sincs semmiféle köze ahhoz az aprócska tényhez, hogy Oyaji ismételten megpróbált rám tukmálni valami nemesi mizériát – nem-nem, kizárólag a 10. osztag érdekeit tartottam szem előtt, amikor úgy határoztam, hajnalok hajnalán elindulok hazulról. Na de mostanra már ikremnek is meg kellett volna érkeznie, így már épp kezdenék aggódni érte – az utolsó határidős papírt éppen most fejeztem be – mikor is gondolataimban járó személy belejt titkos kis odúnkba. Készülnék is háborogni a szentségtörésen, ám arckifejezése kissé gyanússá teszi a szituációt. Azért csak belemegyek a játékba.
– Hozhatom a csészéket napindító rituálénkhoz? – érdeklődök a kedvenc szabadidős elfoglaltságunk felől. Még nem mondtam le arról, ismét fogadást nyerhessünk drága Ane-san ellen. A legutóbbi is milyen mulatságosan sikerült! A rémhír hallatán háborgásom csupán az elém kerülő papiros akasztja meg. Közelebb hajolok hozzá, visszafogva természetes borzongásomat, amiért eleddig is ezekkel foglalkoztam, de hát Taichou-chantól nem szoktak rémhírek érkezni. Ikrem magyarázata kifejezetten fel is kelti az érdeklődésemet az üggyel kapcsolatban.
– Kell ezt kérdezni, Otouto? Természetesen azt, hogy a szellemjárás kettesben az igazi – vigyorodok el a hír hallatán, miközben legyezőmmel a tenyerembe csapok. Oh, Shinobu-chan, már most várom találkozásunkat, hogy feldobhassuk neked ezt a napot. Ezt követően azonnal kezdenék is készülődni, hogy fizimiskám megfeleljen másik felem kinézetének.
– Hopsz, akkor részemről a haori marad, nem készültem duplázódásra – hívom fel azonnal másik felem figyelmét a kifejezetten fontos részletecskére, melyet a rövid idő miatt nem áll módomban korrigálni. Meglepve pillantok a hortenziás holmi ledobása után elém kerülő sakura-mintásra, de hálával adózom ikrem előrelátására. Amint minden a helyére került, mellé lépek, hogy ellibbenhessünk arra a bizonyos edzésre. – Még korán is leszünk – jegyzem meg a tényleges rajt előtt.
Otouto dicséretére kedvem lenne orromra biggyeszteni az osztagtartozék napszemüvegem – nagy kár, most éppen nem az én terepemen vagyunk, így az csúfosan árulkodó jelzés lenne. Ehelyett somolyogva bólintok rá a tervre, és a társaság rejtekében hallgatom Taichou-chan instrukcióit, miközben közelebb araszolok a kölyökhöz. Szegényem, kicsit sajnálnám, hogy duplán jelenünk meg mellette, ha nem lenne ennyire szórakoztató! Különben is, nélkülünk a végén még teljesen elanyátlanodna szegényke!
– Sokáig kell még bolyonganom e köztes állapotban? Bizalmam megmentő hősiességedben hiábavaló lenne? – toldom meg ikrem kérdését, búbánatos sóhajjal. Igyekszem úgy tenni, mintha ránehezednék, a valóságban azonban súlyomból legfeljebb a ruha anyagát érzékelheti, mintha valóban itt sem lévő kísértet lennék. Azonban nem pedzegetem sokáig Taichou-chan türelmét, már az is kedves tőle, elnézi, erre az edzésére is bearaszoltam hívatlanul, így azonnal fegyelmezetten meghajlok. A koppanásra megcsóválom a fejem és gondolkodás nélkül letérdelek a gyerek mellé, felsegítsem egy kicsit a földről. Homlokráncolva méregetem, mennyire van képben. Valami még rémlik Yuko-chan könyvecskéiből az agyrázkódás tüneteiről, nem szeretnék felfedezni közülük a fiún egyet sem.
– Are~?! Halott lelkem tovább kárhoztatnád ily szabálytalanságokkal? – folytatom másik felem gondolatmenetét, bár őszintén szólva nem tudom, Shinobu-chan tényleg vétett-e a dojo-szabályzat ellen, bizonytalansága viszont kifejezetten szórakoztató. Setsuna-chan megjelenésére csak kedélyesen integetek a fiúnak, úgysem emelheti ki sokáig, ha egységek szerint leszünk. Vétek volna azzal elrontanom a játékot, nem Otoutoval mozgok együtt, bár Setsuna-chan szórakoztatása is kifejezetten csábító volna. Kis közjátékunk után türelmesen hallgatom végig az útmutatásokat, és természetesen másik felemmel karöltve veszem az irányt szakaszvezetőnk felé.
– Mintha te nem egészen ebben az egységben lennél, Setsuna-chan – folytatom elgondolkodva a korábbi gondolatmenetet. – De valóban, holtakként már semmiben nem lehetünk biztosak. Csak szólj bátran, ha hiányzom, szívesen töltök időt veled is, ám örök megmentőm Shinobu-chan, kit mindenképp végig kell kísérnem a próbáin – intek búcsút Setsuna-channak egy kacsintással, miközben szakaszvezető kicsi Amatsujinkkal ellejtünk a bemelegítés színhelyére. Elismerő füttyentéssel csodálom meg az akadálypályát. Ez még jobbnak tűnik, mint Oyaji elől ellógni odahaza.

Csendesen szemlélem ikremet, mivel neki ebben sokkal több gyakorlata van, mint nekem. Jó lenne ellesni a trükköket, mielőtt a tényleges gyakorlatra kerülne a sor, a végén még kínosan egyértelmű lehetne mindenkinek, melyikünk is melyik. Ugyan meglep, hogy elsőre nem sikerül végigmennie a zsinegpályán, a megőrzésre kezembe kerülő butykos mindent megmagyaráz. Gondosan elrejtem, és meg is jegyzem magamnak, hogy a nálam lévő tartozékokra különösen figyelnem kell.
Amint rám kerül a sor, óvatosan indulok neki a feladatnak. Egyrészt, ez nem gyorsulási verseny, másrészt ciki lenne azért elbukni, mert nem figyelek a nálam lévő holmikra. Inkább elemzem a helyzetemet és próbálok egy többé-kevésbé előnyösnek látszó útvonalat belőni. A fegyvereimre és ruháimra odafigyelve hajlongok és lépegetek a kifeszített kötelek között, összességében még a tempó sem tűnik rossznak. Sokat segítenek az Oyajitől ellesett módozatok a haorik és egyéb ruhatartozékok felkapására, bár itt most nem holmi rejtélyes körülmények közt odakerült pocsolyát kellene átlépnem, hanem csengettyűs zsinegeket. Igencsak meglep, mikor figyelmem ellenére az akadálypálya felénél hajlékonyságom nem bizonyul elegendőnek: a gaz hajtű ugyanis aljas módon beleakad az egyikbe és megszólaltatja a rajta lévő harangocskát.
– Yare-yare... – csóválom meg a fejem, mert bár nem zavar a trillázó hang, azért elég kellemetlen oly csúnyán elveszni a célban és az egészben, hogy a magamhoz közeli dolgokra nem voltam figyelemmel. A végén még legközelebb a fejem bánja figyelmetlenségemet! Engedelmesen orientálódok vissza előre, hogy ismét nekiinduljak a feladatnak.
Ezúttal igyekszem odafigyelni a hozzám közelebbi objektumokra is. Sokkal többet hajlongok, és egészen a földhöz közel is lemegyek, hogy sikerrel járjak. Még szerencse, hogy edzésben vagyok! Csak az a kár, hogy nem egészen ebben a fajtában, noha Yuko-chan egyes attrakciói azért sokat javítottak hajlékonyságomon – ezt majd meg is kellene köszönnöm neki –, de azért elsősorban mégsem erre edzettem elmúlt éveimben. Határozottan érzem merevségemen egynémely pontom, mely határozottan nem tetszik. Ifjúságom derekán járnék, mégis ellenkezik gerincem mutatványaim közepette. Hát ez nem állapot, legközelebbi osztagedzésünkön agility-bajnokságot fogunk rendezni! Addigra én is formában leszek. Azért csak sikerül anélkül végigérnem a pályán, meghúznám magam, de az időmérős kör gondolatától már előre rettegek. Ugyan másodjára sikerült mindenre figyelnem, és a módszer működőképesnek tűnik, azért nem vágyok épp a legcsigábbnak lenni a társaságban. Bár az esetben boldogan hangoztathatnám, én vagyok Otouto, elvégre most épp ketten vagyunk egyek.
Végső soron csak sikerül elhessegetnem a tempóm miatti aggodalmaim, elvégre ez nem arról szól, hanem az átmozgatásról. Taichou-chan nagyon ügyesen csinálta, hogy felébresztett némi versenyszellemet, de még épp idejében kapom el magam, mielőtt a kapkodásból lehetnének bajok. Tehát az előbb kinézett útvonal most is jónak tűnik, csupán csak azokra kell odafigyelnem mint eddig és nem hagyni, hogy adott esetben a rutin miatt vétsek valami butaságot. Szóval a következő, már időre menő körben igyekszem kizárni a fejemből a tudatot, hogy ez már időre megy, és ennek megfelelően higgadtan, precízen kezelni a helyzetet. A különböző kiegészítőimre különösen odafigyelek, hogy azokkal együtt mozduljak, ha szükséges le is fogom őket, hogy véletlen se zavarhassanak bele a gyakorlatba. Ennek megfelelően hajolok, lépek, fordulok a kötelek között. Tisztában vagyok vele, hogy nem ezzel fogok rekordot dönteni, de ennek ellenére elégedetten nyugtázom az időeredményt. A véletlenek fura játéka folytán Otoutoéval majdhogynem teljesen megegyező időt futottam a feladattal, úgyhogy ennek tudatában lejtek oda hozzá és Shinobu-chanhoz.
– Ráadásul kétszer végeztem el mindezt! Szerinted is szép eredmény kísértethez képest, Shinobu-chan? – érdeklődöm kedélyesen, miközben a többiekre várunk a feladat befejezéséhez.

Az első feladat ismertetése után azonnal a szálfegyverek utánzatai felé libbenek. Sajnálom, Otouto, de én itt most potyázok, nekem talán elnézik, ha nem az egység-standard fegyvert veszem a kézbe. Kipróbálok vele pár suhintást, hogy teszteljem, súlyban mennyire tér el egy valódi yaritól. Ikrem elárult tekintetét látva igyekszem ártatlan angyali ábrázattal vállat vonni, hogy hát nem tehetek róla, ő is pontosan ezt venné kézbe, ha tehetné. Csak ezt követően mérem végig a terepet partner tekintetében. Értelemszerűen olyasvalakit fogok keresni, aki pár nélkül marad, van bennem annyi, ne pofátlankodjak olyanokhoz, akiknek az egységében nincs épp szabad hely. Kyodai [Eiji] és Setsuna-chan kálváriáját látva inkább gyorsan visszafordulok a fegyverek felé, és fütyörészve visszahelyezem szívemnek oly kedves yarit, hogy egy kisebb fegyvernemet válasszak a gyakorlókard formájában. Épp időben, az édes kis hangra mosolyogva hátrafordulok és viszonzom az integetést.
– Szervusz – üdvözlöm a leányzót. Ránézésre még a lelkesebbek közül van. Kifejezetten üdítő lesz társasága az örökké morc Setsuna-chanhoz képest, úgyhogy örömmel tartok vele, ha már engem tisztelt meg a párválasztás során.
– Meiou Toshizou, nagyon örülök, hogy megsimerhetlek, Junko-chan – hajlok meg előtte, ha már egy márt fogunk alkotni, majd felveszem az alapállást. Kíváncsi vagyok, mit tervez alkotni a kicsi lány, és nem is kell sokat várnom. Egyből belelendül! Lelkesedésből azt hiszem, jobban helyben van, mint technikában. Nem túl nehéz hárítani és blokkolni a csapásait, ráadásul nem sok gondolkodást fektet bele, mit és merre szeretne vinni. Ez jó lehet, ha van taktika mögötte, és némi meglepetés. Sajnos ez esetben csalódnom kell, mindössze meggondolatlan hadonászásnak tűnik az én tanulmányaimmal a művelet.
– Nagyon heves vagy, Junko-chan. Túl sok felesleges mozdulatod van – jegyzem meg mosolyogva, mielőtt én magam is komolyabbra venném, és ennek megfelelően komolyabb erővel viszonoznám a támadást. A célom nem az, hogy bántsam a kislányt, hanem hogy lefegyverezzem. Csak egy kicsit szeretném kiütni kezéből a gyakorlókardot.
Meglep, hogy mégis a lányka kezében marad a fegyver, bár meg kell mondjam, kifejezetten visszafogottra vettem az imént a figurát. Gyerek még, nem szeretném teljesen elrontani a lelkesedését. A kérdéséből ítélve ráadásul tanulni szeretne, így ismét passzívabb helyzetet veszek fel, hogy kifejthessem korábbi gondolataimat.
– Nagyon hadonászol, de a fő gond, hogy nincs konkrét stratégia, technika, vagy akár stílus mögötte. Ez egy gyakorláson elmegy, de éles küzdelemben az ilyen – fordulok ki a kard útjából, hogy szabad kezemmel oldalamhoz szoríthassam a fegyvert egyfajta satuba - … Nos, az ilyen nyitások terepen komoly veszélyt jelenthetnek rád, Junko-chan – emelem saját gyakorlófegyverem az így védtelenül maradt lány nyakához. Ezt követően elengedem, és visszahátrálok, hogy ismét fel tudjunk venni egy gyakorlás kezdetéhez megfelelő távolságot.
– Amikor támadsz, figyelj rá, hogy ne ragadtasd el magad túlságosan, nem szabad céltalanul küzdeni. Nem táncolunk egymással, a cél minimum a lefegyverzés legyen. Ha túl sokat viszed ki a fegyvered oldalra, felfele, akkor túl sok nyitott felületet adsz. Mindig próbálj arra törekedni, hogy ha viszonozzák a támadásod, akkor hárítani tudj, vagy kikerülni a hatósugárból. Támadj még egyszer! – kérem a leányzót. Én türelmesen megvárom azt is, ha nem akar azonnal előre ugrani, elvégre neki adtam a kezdést. Amikor a korábbi lendületével nekem ugrik megint, egyszerűen oldalra lépek, és ameddig tovább viszi a lendülete, a gyakorlókardommal én is megindítok egy csapást felé – természetesen megállítom, mielőtt hozzá érhetnék, ha látom, nem fogja tudni kivédeni. – Látod? Ha túl nagy lendülettel mész neki az ellenfélnek, az könnyen kikerül. Ne hagyd, hogy túlvigyen a lendületed. Mit szólnál, ha ezt gyakorolnánk, Junko-chan? Ha meg tudsz állni és időben reagálni, haladhatunk tovább – ajánlom fel a gyakorlatozásnak ilyen irányú folytatását. Belemehetnénk a vágások, védések pontosságába is, hogy kicsit kevesebb lendületet vegyen hozzájuk, de pillanatnyilag úgy érzem, azon még lehet korrigálni. Ha egy egyébként jó mozdulattal túlszalad és levágják, az már veszett ügy. Talán ha erre az apróságra odafigyel, azon a téren is ügyeskébb lehet.
– Rendben van, de figyelmeztetlek, nem mindig ugyanakkor foglak meglepni – jegyzem meg rábólintása után, csak a fair play jegyében. Túlzottan kiszámítható lenne, ha mindig a legelején lépnék oldalra, éppen ezért a folytatásban ezt igyekszem kiszámíthatatlan időpontokban művelni. Addig pedig marad a védekezés.

IC egyeztetve, köszönöm nagyon a közreműködőknek, Chicchannak meg a türelmet! *-*

[[Társak egy cipőben II.]]


Már meg se lepett a hirdetmény, amit Kalózkislány küldött a részünkre. Valójában már egy ideje vártam is, annyira magyarázott a legújabb kísérletéről. Ahogy a mellékelt, nekem címzett üzenet sem tud már úgy igazán váratlansággal szolgálni, pedig meg is sértődhetnék azon, hogy még mindig nem bízik abban, tudom követni az irányadásait. Kérem, annak idején se véletlen robbantak azok a dolgok, amikor unatkoztam. Bár erről talán jobb, ha nem tud. A hirdetmény mindenesetre kihelyeződött az osztagban, nekem pedig nem is maradt más dolgom, mint a kánikula-enyhítő vízicsaták szervezése mellett türelmesen várni az edzés napjára.
A megbeszélt időpontnál kicsit hamarabb érkezem a helyszínre, ahol szerencsére igen hamar meg is pillantom a kedves Onodera-sant, hogy a kezébe csúsztathassam a szokásos, Yuko-channak címzett csekket (csak a múlt havi hadnagyi honoráriumom összege szerepel rajta, igazán nem olyasmi, amit nélkülöznöm kellene). Csak a szokásos, névtelen támogatás, nehogy a végén még azon kelljen sápítoznia, nincs elég költségvetés a kedvenc kísérleteire.
A hosszadalmas kiselőadást már úgy hallgatom végig, hogy a magyarázat felét Kalózkislánnyal szavalom. Nehogy bepanaszolhasson, ennyi idő után is képtelen vagyok megjelezni a fontosabb részleteket – igazából a harmadik alkalommal már kívülről tudtam az egészet, csak nem akartam letörni a lelkesedését. Mindenesetre a kis kapitánylány röpke emlékeztetője után én is odébb somfordálok, hogy Yuko-chan ellenőrizhesse a terepet, én meg igénybe vehessem a kötelező védőfelszerelés címszóval osztogatott kenceficét. Bár alapból nincs bajom a napfénnyel, azért ebben az időben mégsem lenne buli, ha a négyszáz éven át óvott képem olyan színt öltene magára, mint a hajam. Sajnos kénytelen vagyok vigyázni az imázsomra.
Miután ezzel megvagyok, osztagkellék napszemüvegemet magamra biggyesztve várom az érkezőket, kezemben egy pohár jeges limonádéval – az Amatsujikra oly rettentően hasonlító hölgyemény volt olyan kedves és adott egy pohárral, még kis osztagszínű esernyőt is tett bele a kedvemért. A szívószálra se mondok nemet, bár épp a nőszemély külleme miatt kicsit tartok az itókától, de hamar rájövök, pánikra semmi ok, ez a nedű ugyanis csak akkor lehetne jobb, ha némi alkohollal feljavítanám. Erről a kánikula és a jelenlévő kiskorúak miatt inkább lemondok. Azon betoppanóknak intek is egyet üdvözlésképp, akiket innen-onnan ismerek. Őszintén sajnálom 12. osztagos barátaimat, de az az érzésem, a sansekijük kibelezne, ha megpróbálnék segédkezni a tereprendezésben – egyébként is kinek hiányzik az az abszurd és teljesen alaptalan vád, hogy én itt szabotálni próbálnám az edzés menetét? Na ugye.
A kísérlet kezdetéig éppen ezért a limonádés pultnál maradok, hogy onnan szemléljem a terepet. Yuko-chan beszédének kezdetekor leteszem a poharat és megköszönöm a nőnek a kedvességét, majd teljes figyelmem a sanseki felé fordítom. Ugyan a legutóbbi kísérletén nem vettem részt, de mivel eleve én voltam az egyik alany, akivel kifejlesztette a kis eszközét, bátorkodom feltételezni magamról, hogy ismerem a működését. A megjelenő kardszellemet látva feltolom a napszemüveget a homlokomra és vidám mosollyal visszaintek neki.
– Kérned sem kell, Yuko-chan – sétálok oda Kalózkislányhoz a tömegből, hogy a megbeszéltek szerint átvehessem tőle az eszközt. – De csak mert tudom, hogy szeretsz bilincsben látni – suttogom, majd lépek odébb bölcsen az eszköz átvételét követően. Kérdés esetén, miszerint miért táncoltam el, habozás nélkül rávágom bárkinek, hogy jobban lásson a közönség. Elvégre az eszköz működését terveztük bemutatni. Szerencsére Undertaker mindig barátságosabban viselkedik irányomba mások előtt is, mint a gazdája.
Az ismertető hallgatása közben felmutatom az eszközt, majd letérdelek, hogy látványos mozdulattal a bokámra rögzítsem az egyik felét. Amint Yuko-chan odaér a beszédében, felmutatom az oldalamról leoldott Ao Hououzát, majd markolatára erősítem az eszköz másik végét. És várok. Az ismertető megfelelő pontján rámutatok a markolat azon részére, amit másoknak esetleg használniuk kellhet, de én már nem piszkálom saját zanpakutoumat. Mindössze leveszem a hortenzia mintás haorimat, hogy a fegyverre terítsem, mielőtt aktiválnám az eszközt. A tollas boszorkány már párszor a tudomásomra hozta, hogy társaságban több holmit óhajt viselni, mint a belső világomban. Én meg már megtanultam az elmúlt évszázadokban, hogy bizonyos nőkkel nem vitatkozunk, hát megkapja a kényes ízlésének megfelelő kék haorit. Így, mikor aktiválom az eszközt, a megjelenő kék hajú, vörös szemű nő azonnal össze is húzza magán a ruhadarabot, mielőtt a valódi öltözetéből bárki láthatna bármit is.
- Yuko! Örülök, hogy megint meghívtatok! – hallom trillázó madárcsicsergését, miközben teljes figyelmét Kalózkislány és Undertaker felé fordítja.
– Én is nagyon örülök, hogy ismét a világomban látlak... – morgom félhangosan a hajamba túrva. Csak egy méla legyintést kapok válaszul, mire vállat vonva figyelem a jelenlévőket, hátha valaki produkál valami érdekes arckifejezést. Yuko-chan úgyis el van foglalva jelenleg a projekt ismertetésével, kötve hiszem, hogy most lenne ideje trécselni a Kék Főnixszel. Miközben várom, hogy mindenki elvegyen egy eszközt, és Kalózkislány is igényeinek megfelelően üdvözölhessen mindenkit, én hagyom a jelenleg nem tollas – mert jól takarja a haori... - nőszemélyt szocializálódni, és inkább a sakura mintás legyezővel próbálom egy kicsit hűteni magam.
– Menjünk, mutassunk példát a többieknek – indítványozom azonnal az első feladat ismertetője után. Már indulnék is, mikor hallom a Főnix replikáját.
– Talán előbb mérd fel a terepet és inkább a második csoporttal menjünk, hogy lássuk, mire kell számítani – sóhajtva fordulok a vörös szemű, betegesen büszke perszóna felé.
– Hadnagy vagyok, Ao, az a dolgom, hogy elöl járjak a feladatok teljesítésében – fogom meg a kezét, hogy egy kisebb húzással a fal felé noszogassam. A barátnője úgyis arrafelé megy, hogy felmásszon, így még ő is meggondolja az álláspontját a dologgal kapcsolatban. Bár látom az arcán, hogy nem kifejezetten értékeli a döntésemet, és a kezét is azonnal kihúzza az enyémből, amint erre lehetőséget lát.
Miközben a segítőket várom a biztosító kötélhez, el kell gondolkodnom, a belső világomban is láttam-e valaha fonatot a tollas boszorkány hajában? Vagy koponyás nyakláncot? Megrázom a fejem, pocsék dolog lenne beismerni, hogy nem ismerem a saját zanpakutou szellemem kinézetét.
– Uh...
 - Ezúttal mit követtem el? – fordulok nyögve zanpakutou szellemem irányába. Éppen csak sikerült rögzítenem magamra a biztosító kötelet. Még szerencse, azt hiszem az tart talpon, hogy abba kapaszkodok. Undertaker mikor csimpaszkodott rá a haoritolvaj nőszemélyre? Nem, nem ez az igazi kérdés, hanem hogy Ao Hououza ezt mióta hagyja? Láthatóan Kalózkislányt is meglepte ez a fejlemény, mert nem tört ki azonnal kiselőadásban. Bár szerintem a 10 másodperces fáziskésés bárki másnál azonnali reakciónak számítana. Az még ennél is nagyobb meglepetést okoz, amikor a vitát eddig türelmesen hallgató tüneményes tollasom – aki szerintem épp ölni akar pillantással, csak azt nem tudom, kit – felemeli a kezét, hogy időt kérjen, majd szavait egyenesen Undertakerhez intézi.
– Úgy véled tán, hogy nem tudok megbirkózni egy gyenge shinigamikra méretezett feladattal, Undertaker? – uh, nem irigylem szegényt, ezt a hangsúlyt rajta kívül szerintem csak Yuko-chan tudja produkálni, és ami engem illet, mindkettejüktől a hátamon tud futkosni a hideg, ha valamit így mondanak. Tisztán látom a megrökönyödést a másik szellemen, miközben a kék hajú nőszemély, megjegyzem önmagához képest kifejezetten gyengéden, távolabb noszogatja magától. – Nem szorulok a hímneműek segítségére, hogy megmásszak egy falat. Itt Tokiya az, aki miatt aggódni kell! – mintha egy vödör vízzel öntene nyakon, hát ezt érdemlem a tulajdon szellememtől?!
– Hai-hai, szavaid épp oly motiválóan égetőek, mint a lángjaid – bújok legyezőm mögé, hogy elrejtsem csalódott arckifejezésem, amiért immáron két nőszemély köszörülheti rajtam a nyelvét. Yuko-chantól nem is számítok olyasmire, hogy a védelmemre keljen. Az esetben azonnal mennék Akira-chanhoz a negyedik osztagba drog- és véralkohol tesztre.
– Huh? – a Főnixhez hasonlóan én is némán próbálom értelmezni Undertaker behúzott nyakas mutogatását, de a tollas ezúttal is megelőz a reagálásban. – Ugyan már, ha követi az utasításaimat, nem lesz bajunk. Inkább neki tarts fejmosást, én bármit megoldok
 - Kösz... – morgom a szavalatra, de a következő pillanatban ismét kevésen múlik, hogy lecsókoljam a talajt. Ugyanis a szigorú Főnix Undertaker kitett kiskutya színjátékától majdhogynem meghatódik. Az övén! Pedig az én valódi letargiámat sem veszi komolyan soha, csak a „Viseld el” és társai jönnek tőle. Mikor kedvesen megpaskolja a másik zanpakutou szellem vállát (és Undertaker ezt egy kézfejre adott csókkal honorálja), mielőtt a saját biztosító köteléhez lépne, hogy segítsenek feladni rá, én a leejtett legyezőt veszem vissza magamhoz. Ha mertem volna inni az edzés előtt, minden bizonnyal az alkoholra fognám a hihetetlen látomásaimat, de ennek hiányában kénytelen vagyok a valóságnak betudni és segíteni kedves társamnak, miközben Yuko-channak sikerül magával csábítgatnia a saját szellemét. Azt hiszem, az óvintézkedések ellenére is napszúrást kaptam.
– Csak öt méter. Meglesz hamar – jelentem ki magabiztosan a Főnixnek, miközben szemrevételezem a falat. Az aprócska hangból, amit kiad, az az érzésem, szíve szerint közölné, ezt a felmérést percekkel ezelőtt kellett volna elvégeznem.
– Csak tedd, amit mondok, és nem lesz baj.
 - Hai-hai... – nem hiszem, hogy ebben a világban az lenne a működőképes ami az ő csinos kis fejében megfordul, de ettől még nem fogok vitatkozni vele. Jóval hamarabb kezdhetünk bele a tényleges feladatvégzésbe, ha az ilyeneket ráhagyom. Yuko-chan azt mondta, öt másodpercig foghatok egy kapaszkodót anélkül, hogy lélekenergiát vezetnék belé. Úgyhogy pontosan követni is fogom az utasításait. Nem őrültem meg, hogy feszegessem a határokat. – Kész vagy? Akkor induljunk – lépek az első kapaszkodóhoz, de csak akkor fogom meg, ha már megbizonyosodtam arról, Ao Hououza is hasonlóképp tett.
Az első néhány fogódzkodón nem is maradok öt másodpercnél tovább, még pont van alkalmam elkerülni, hogy megtapasztaljam, mivel is jár az, ha nem teljesítem a feladatot.
– Ne felejtsd el belevezetni a lélekenergiád! – hallom kedves társam dirigálását magam mellől. Ezt persze magamtól is tudtam, már amikor szólt vezettem a kapaszkodókba a lélekenergiámból, hogy legyen időm felmérni, hova lépek legközelebb. Vagy kapaszkodok, jelenleg teljesen mindegy. – Csak elérhető közelségbe nyújtózkodj. Nem kell amiatt lezúgni, mert sietsz és nem tudsz megkapaszkodni – fáradtan sóhajtok az újabb megjegyzésre, miközben igyekszem egyenletesen tartani a lélekenergiám áramlását a kapaszkodó irányába. Tévedtem. Ez egy nagyon hosszú mászás lesz, mert nagyon jól tudom, hogy ez még csak a kezdet. Erről meg is bizonyosodom, mikor fél percen belül a harmadik lépésem is kritizálni kezdi, és úgy osztani az utasításokat, mintha ezen a röpke egy méteren már ötször leestünk volna.
– Az túl messze van, nem fogsz tudni fogódzót találni! – hallom a sokadik kritikát és a lépésem újbóli megkérdőjelezését a jelenleg épp nem szárnyas boszorka által.
– Ao, tökéletesen tudom, mit csinálok, pont kényelmesen elérem a következő fogódzót – nézek lefelé kissé ingerülten. Nem elég, hogy nekem dirigál, még le is marad a nagy fecsegésben. A morranásomat követő sikkantással mélységesen egyet kell értenem, ahogy az egyik kezem alatt beljebb csúszik a falba a fogódzó, a másik alatti kő pedig jegelni kezdi a tenyerem.
– Vezess bele lélekenergiát! – nem mintha emlékeztetnie kellene erre, de azért csak sápítozik tovább. Kedvem lenne nem eleget tenni a kérésének, de azzal magammal is kitolnék. A tollas boszi meg látványosan nem hajlandó abba kapaszkodni, ami jegeli a kezecskéjét. Nem csoda, elvégre tűzmadár volna normál esetben, de azért a megállás nélküli kritizálás még tőle is túlzás. Főleg, hogy amint ismét odafigyelek erre a részre, máris kezd megszűnni a kellemetlenség, még a falba visszavonulni kezdő kavics is visszajön teljesen.
– Esetleg ha megnéznéd, melyik szín mit csinál, tudhatnád, hova kapaszkodj, ha nem akarsz energiát pocsékolni. Sokkal hatékonyabb lennél – szívem szerint most engedném el a falat. Na nem a feladat nehézsége, hanem a folyamatos csipogás miatt, amit a vörös szemű kis boszorkányom művel. Morranva sóhajtok legújabb kiselőadására. Szeretem, persze, hiszen a zanpakuto szellemem, de néha egy kicsit az őrületbe tud kergetni az efféle műsoraival. Persze, hogy nem figyelek a lélekenergiámra, miközben épp a falat akarom fejelgetni. Egy pillanatra el is kapom a kezeim a kapaszkodóktól, majd azonnal vissza is nyúlok, mielőtt elveszthetném az egyensúlyom. Ez az áramütés merőben új élmény volt. A következő pillanatban már megint csak fél kézzel fogódzkodom, mert a Főnixért kell kapnom, nehogy hátra szédüljön a nagy magyarázások után.
– Jól vagy, Ao? – kérdezem tőle, miközben visszahúzom a falhoz, és egész addig figyelek rá, míg mellém nem ér.
– Most vezeted bele a lélekenergiád, ugye? – azért a hangsúlya megváltozott a majdnem esése óta. Lemondó sóhajjal engedem el a kezét.
– Hai-hai. Bízol bennem, hogy feljutunk? – teszem még fel a kérdést a haoritolvaj nőszemélynek. Mivel ezúttal csak mosolyogva bólint, viszonzom a gesztusát és felfelé nyúlok a következő fogódzóért. Ao Hououza tényleg visszavesz egy kicsit a lendületből, mert a következő két méterünkön már csak egyszer-egyszer kérdezi meg, biztos vagyok-e abban, hova nyúlok. Biztos. És úgy, hogy nem károg állandóan a lépéseim miatt, én sem felejtem el a feladat lényegi részét.
A fal tetejére érve első dolgom, hogy felsegítsem a tollas boszorkányt magam mellé, és mindketten talpra álljunk. Mindeközben persze leoperálom magunkról a biztosító köteleket, amit vissza is juttatok a lentieknek. Még nincs is időm igazán magamhoz térni a mászásból, mikor egy szürke szőrcsomó száguld el mellettem és találja telibe a kékséget. Pár pillanatig csak pislogok a zanpakuto szellemek újabb ölelésére.
– Yuko-chan, nincs valamid napszúrás ellen? – érdeklődöm a hasonlóképp döbbent Kalózkislánytól. Mivel a szellem az ő köreibe tartozik, biztosan itt kell állnia pár méteren belül.
– Miért nem használta az előkészített napolajokat ahelyett, hogy koktélozgat a gyakorlatot megelőzően, Meiou-san? – szusszanok egyet a letolást hallva, hisz Kalózkislány még csak arra sem méltatott, egyáltalán hátranézzen.
– Limonádé volt, nem koktél, és használtam. A zanpakutouink viselkedését viszont egyszerűbb lenne napszúrásra fogni, de parancsolj – vonok vállat és mutatok a továbbra is egymás karjaiban lévő kardszellemekre. Talán teljesen nyári lazaságot tükröző hanghordozásom, talán a mondandóm, ám valami mégiscsak megragadja Kalózkislány figyelmét, mert erre hátrafordul. Az arcára kiülő döbbenet láttán ismételten sajnálni kezdem szegény Undertakert. Persze, hogy ő van okolva az egészért! Pedig az alapján, amit Aotól elcsíptem, épp bocsánatot kért a korábbiakért. Peches egy flótás.
– Undertaker, mit mondtam neked az úrihölgyekkel való viselkedés illemtanáról?! Ne haragudj, Ao Hououza, úgy tűnik, még nem sikerült megértetnem vele az alapvető viselkedési normákat – áucs. Komolyan együttérzek szegénnyel. Tart mindez egészen addig, míg padlót nem fogok a tollas boszorkány megnyilvánulásától.
– Ugyan, Undertaker igazán szeretnivaló úriszellem, és gyönyörű ajándékokat ad.
– Undertaker nem szokott ajándékokat adni – elő kell vennem a legyezőmet, hogy azzal rejtsem el nevethetnékem, mikor is a Főnix szavai nyomán a nevezett kardszellem egy csontokból készült, rózsa motívumos hajtűt ad át vörös szemű madárkámnak (aki persze azonnal a frizurájába is biggyeszti). Nos, ebből már biztosra veszem, a korábban látott csontékszerek nem gyári tartozékok, tehát jól emlékeztem.
Sóhajtva karolom át  Ao Hououzát, amiért látványosan csalódott arckifejezést ölt magára, mikor az elé épp letérdelni próbáló Undertakert Yuko-chan a fülénél fogva elcitálja magával, hogy a többieket fogadhassa. Sejtem én, mit érez, én is sajnálom szegény párát. És mint férfi, mélyen együttérzek vele, pláne annak tudatában, a korábbi műsorban Ao legalább annyira sáros volt, mint ő, Yuko-chanban mégsem merült fel, esetleg kettejüknek lenne köze a látványhoz, nem csak egyiküknek egyedül. Tényleg sajnálom, nekünk viszont el kell menni a következő feladat színteréig.
Még csak barátkozunk a látvánnyal és a kifüggesztett kötelekkel – még párakra várunk, akik a falmászás utolsó szakaszában járnak, Kalózkislány meg addig nem magyaráz –, mikor a szürke szőrmók ismét csatlakozik hozzánk, hogy a kék tollasnak társaságot nyújtson. A korábbiakért vállon veregetem a srácot, igaz, még élek nem fogom megszokni a gondolatot, kedves Főnixem tőle zokszó nélkül megtűri az ölelést, míg engem nagy eséllyel elküldene Föld körüli pályára egy hasonlóért. Ki érti a nőket?
Az ismertető során inkább a pályára figyelek, mint a mellettem álló kardszellemekre. Ezúttal megpróbálok eleget tenni Madárka kívánságának, és előbb végiggondolni, mit is szeretnék csinálni. Ezt a kötéltáncot nehezíteni fogja, hogy össze van kötve a lábunk, az már egyszer biztos.
– Mondd csak, Ao, ha a hátamra veszlek, nagyjából nyugton tudnál maradni? – teszem fel a kérdést, a távolságot szemrevételezve a két állvány között.
– Miféle kérdés ez? Természetesen így lesz. Tehát egyedül tervezel egyensúlyozni? – a sértettség hamar eltűnik a hangjából, amint rátérünk a konkrét tervezésre. Az ötletre még Yuko-chan kardlelke is lelkesen bólogat, szóval ezt annak veszem, ő is támogatja ezt a megoldást.
– Csapatmunka, Kedves. Ha nem működünk együtt, nem fog menni – vonok vállat a Főnixre mosolyogva, ki erre igazi dámához méltón nyújtja a kezét. Miután felsegítem a hátamra (meglepően könnyű, ami azt illeti, nehezebbre számítottam, ha figyelembe vesszük, a belső világomban mekkora böszme madár alakjában röpköd), még egy thumbs-upot is kapok Undertakertől.
– Nem kell aggódnod, a túloldalon találkozunk – csivitel a fülem mellől a madárka, de a reakciót már nem látom. Leköt ugyanis, hogy úgy induljak el, egyenletesen vezetem a talpam alá a lélekenergiámat. Mivel a kötél eléri a neki rendelt kék színt az első két lépés után, erről el is terelem az aggodalmam. Most jön ugyanis a következő problémám: ezen végig is kellene baktatnom.
– Azt hiszem, ezt nem gondoltam át... – morgom magam elé, ahogy lassan megteszem a következő lépést. Végig nagyon odafigyelek az egyensúlyozásra, hisz nem csekély holtsúllyal dolgozom.
– Ügyes leszel, bízom benned. Csak előre nézz, és koncentrálj a reiatsudra – nos, ha ettől a kijelentéstől nem szédültem le a mélybe, akkor már semmitől nem fogok. Egyre biztosabb vagyok abban a napszúrásban, de inkább visszaszívom a kommentáromat. A Főnix most mások előtt is képes a kedvesebbik oldalát mutatni, és bár meglehetősen feszült és kritikus, mivel az ő épsége is a kezemben van, azért azokat a bizonyos kommentárokat a maga módján kimondottan kedvesen fogalmazza meg. Talán gyakrabban kéne potenciális életveszélybe helyezni, szeretem, amikor ilyen.
A kötél közepénél torpanok meg és gondolkodom el a dolgon.
– Nem – hallom azonnal a határozott választ, bár Ao nem moccan, de tisztán értem, ha nem fenyegetne egyensúlyvesztés veszélye, ő most azonnal kiszállna a játékból.
– Meg se szólaltam – próbálom adni az ártatlant, de szusszanásából ítélve ezzel őt nem verem át. Felnevetek a reakcióra, úgy fest, valóban a lényem egy része a kék boszorkány.
– Arra gondoltál, Yuko Sanseki-san nem mondta el, mi történik, ha nem vezetsz a kötélbe megfelelő lélekenergiát. Nagyon muszáj ezt szórakozásból kipróbálnod?
 - Igen.
– Jó. Csináld. De ha ellazul a kötél és leesünk, azt egy életre megemlegeted – nevetek egyet a fenyegetőzésre. Előrébb csúsztatom az egyik lábam, hogy kényelmesen oldalra tudjak fordulni. Ha valóban a kötél feszessége fog megváltozni, még így a legnagyobb esélyünk, hogy időben és megfelelően reagáljunk.
Egy ideig csak a kötél színét figyelem, mely elveszti tetszetős kék árnyalatát. Ezt követően Ao pisszegésére oldalra nézek, a kötél vége felé, ahonnan kedves kis tüzecske indult meg felénk.
– Ez egész barátságos – hanghordozásából ítélve a tollas boszorkány mosolyogva figyeli a lángokat. Ezen valahogy nem tudok csodálkozni, amikor az ő képessége is tűz alapú, és esküdni mernék, hogy amaz ártalmasabb, mint ez az apróság itt. Egy kis ideig figyeljük a jelenséget, egészen közel is engedem magunkhoz, hogy Ao ténylegesen megcsodálhassa szépségét és melegét, aztán ismét elkezdem egyenletesen vezetni a lélekenergiám a kötélbe. A tüzecske pont előttünk áll meg, és ahogy elindul visszafelé, mintha Undertakert vélném látni a kiindulóponton, kezében egy oda nem illő tablettel.
A feladat további részét annak rendje és módja szerint folytatom, így minden különösebb gond nélkül átérünk. Csak akkor tekintek a távolabbi pódium felé, amikor már biztonságosan lemásztunk erről. Intek egyet a felénk néző Undertakernek, hogy jelezzem, minden rendben ment. A következő pillanatban legyezőmet előkapva csinálok úgy, mintha nem oda néznék. Ha Yuko-chan kérdezi, még véletlenül sem láttam a kék lángokból álló szívecskét, melyet Ao Hououza volt kedves az imént a levegőbe rajzolni az „úriszellemének”.

// IC-ket nagyon szépen köszönöm Naonak! :3 //

Egyetértek Háni drágám indítványával, ügyes és okos lánykáink mutassák az utat, elvégre rettentő fontos, hogy a fiatalság megszerezze a kellő önbizalmat a későbbi karrierjükhöz! Azon viszont azt majdnem infarktust kapok, amikor kisebbik szemünk fénye a látványosan haldoklóhoz ennyire közel merészkedik.
– Natsuki-chan, drágám, a betegektől inkább maradj távolabb, mielőtt még elkapsz tőle valami ismeretlen nyavalyát – kérlelem drágáságos picikénket, ameddig drága hitvesemnek kinevezett hölgyemény éppen a visszakísérésről intézkedik. Kissé csalódottan nyugtázom, pont Ichirouta-chan vállalkozott erre önként, mikor neki a 12. osztag felszerelését kéne hoznia velünk... Oni-chant például szívesen nélkülözném. De hát ha egyszer nem így ajánlkoztak és Háni kedves elfogadta, akkor igazán nincs mit tenni. – Okos húzás – füttyentek elismerően, mikor Ichirouta-chan pakkocskája kedves Natsuki-chan lánykánkhoz kerül. Azért pici szívünk kisebbik nagyhercegnőjétől megérdeklődöm, bírni fogja-e ezt így a saját hátizsákjával együtt, és megkérem, szóljon ha nehéz neki, mert boldogan átvállalom a terheit. Nem kell a leánykánknak abban elfáradnia, cipekedik. Valószínűleg lesznek más dolgok is.
A testőr megjelenésére automatikusan kapcsolom ki az agyam egy részét. Nem-nem, engem innen akkor sem rángatnak vissza, pláne nem nemesi hercehurcák miatt, ha hadsereget küldenek utánam. Menekültstátuszért fogok itt folyamodni, ha ez megtörténik, vagy ide nekem a selyemzsinórt!
– Ejnye, csúnyán megtörni látszik leleményes formációd, Háni egyetlenem. De ne félj, engem nem lopnak el mellőletek élve! – biztosítom a leányzókat, engem ugyan senki nem rendelhet innen vissza, Hana-chan vállát még meg is paskolgatom kifakadását hallgatva. Igaza van, csúnyán felére redukálódott a létszám. – A próféta szólótt belőled, kedvesem – füttyentek egyet a megjelenő Hajime-chan láttán, hiszen hogy máshogy találhatta volna ki, még valaki érkezik utánunk? Ez a küldetés egyre szórakoztatóbb lesz. – Ejnye – pillantok bele hites társam válla fölött a hivatalos papirosba, mely a fiút jelöli meg kis csapatunk újdonsült vezetőjének. Nem is értem, mi lehetett Masayoshi-chan problémája az előző felállással. Szerintem ma még nem fogyasztott eleget a gyógyitókájából, csakis ezért gondolhat olyféle zöldségeket, Háni-chant le kell váltania a vezetésből. Bár végül is a saját hadnagyára, ám legyen, elnézzük.
– Hm... – mérem végig a látványt Háni kedves indítványára. – Ez nem kérdés, Életem, az elveszett fiú végre hazatért és teljes a család – mondjuk eredetileg csak két tündérszép kislányról volt szó, de Hajime-chant még hajlandó vagyok bevállalni. Hasonló korban lehet, mint Katsuo-chan, talán tud adni egy-két tippet, hogyan imádkozhatom ki a kapitányfiút a szekrényemből odahaza.
Ameddig Háni drága a család legújabb nagyfiának magyarázza az amúgy elég szegényes részleteket feladatunkról, magamhoz veszem a nekem kiosztott motyót, és igyekszem úgy elpakolni, minden málha elférjen rajtam, az is, amit otthonról hoztunk. A gyerekek uzsonnás batyuja ugyanis elsőbbséget élvez, a minőségi táplálék és folyadék nem sérülhet. Mondjuk nem bánnám, ha a saját elsősegélycsomagom is túlélné, de arról előbb vagyok hajlandó lemondani, mint lánykáiméról. Drágalátos egyetlen királynőmnek csak felmutatott hüvelykujjal jelzem, vettem az adást, és figyelem a terepet, ha már úgy döntöttünk, találkozunk az idegen energiák tulajdonosával.
– De van ízlése a gyereknek, egész szemrevaló hölgyemény – válaszolok Háni drágának, miközben Hajime-chan esetlenkedését figyelem a gombászó leányzóval. Azok a növénykék határozottan érdekelnek, így közelebb is oldalazok, hátha fel tudok venni egyet közülük, de sajnálatos módon nem tudom felemelni a növénykét, csak némi világítást tudok kicsikarni belőle. Kérdésemre, mégis miféle növényke ez, igen érdekes választ kapok. Ha valóban így van, talán tanácsos lenne begyűjteni belőlük néhányat, ám sajnos nem tudom megfogni őket. Nagy kár, Kalózkislány bizonyára örülne néhánynak. Csak remélni tudom, hazafelé lesz alkalmam valahogyan beszerezni párat, mert másképp engem egészen biztosan lenyakaznak odahaza. Remélem, nem az a nyitja, csak a lányhoz hasonló reiatsuval rendelkezők tudják megfogdosni, mert akkor veszett fejsze nyele minden tervem!
– Hát persze, életeim – bólogatok a lányok indítványára, és ha a kedves, furcsa nevű kisasszony beleegyezik, a Yuko-chantól kapott okosmobillal felveszem a kedves-kellemes dalocskát. Közben magamhoz veszem az idő közben ismét hozzám keveredett Natsuki-chan királykisasszonyt, teljesülhessen kívánsága, és közelről hallhassa a dalocskát. – Nem hiszem, Életem, inkább egy előbirodalmában lehetünk – válaszolok a Tündérországot firtató kérdésre. Valahogy azt a helyet a neve alapján egy kicsit... idillibbnek és cukormázasabbnak képzelném. De legalábbis nem érezném azt, hogy oda kell figyelnem minden apróságra, ahogy haladunk.
A kislánynak megköszönöm az éneklést, majd a lányokat anyjuk és tesójuk felé terelgetem, eldönthessék, merre és hogyan tovább. Az útirány kiválasztása után a korábbi formációnak megfelelően besorolok előre, ha esetleg frontálisan kapnánk támadást, annak előbb rajtam kelljen keresztül mennie, csak aztán juthasson el a gyerkőcökhöz. Éppen ezért Natsuki-chant is nővérkéjére és bátyusára bízom, véletlen se lehessen baja abból, épp az én nyakamban ücsörög. Szerencsére a faluig ilyesmi nem történik, úgyhogy már csak annak a helynek a felfedezése van vissza.
A különös öltözetek láttán kissé megdöbbenek, de ezt hamar elfújja a különös fegyverek látványa. Hajime-chan kérését hallva gyorsan Hánira bízom a lányokat, hogy a kovácsműhely környékén körülnézzek. Csak két perc, tényleg csak ennyit kérek! Mire visszafordulok, természetesen a kis családnak hűlt helye, és mindenek előtt Natsuki-channak eredek a nyomába, mielőtt mamája – mind a kettő vagy bármelyik – le találna nyakazni, amiért nem figyelek a pöttöm kis hercegnőre. Mázli, Hajime-channal egy időben akadok a nyomára, legalább a bátyusáról tudom, hogy vigyáz a kishúgára.
– Okos és ügyes bátyádnak igaza van, életem kicsi értelme, nem tudhatod, mit pakolnak ebbe a kosztba vagy mivel vigyázzák a kártevőktől – bólogatok egészen addig, míg el nem jut hozzám a gyerekek problémája. És hogy Háni szívem még mindig nincs se közel se távol. – Momo-chan, drágaságom, vigyáznál a testvéreidre, ameddig tesztelik a kidou működését? Én addig előkerítem azt az angyali anyukátokat és mehetünk, amerre Hajime-chan csak szeretne – adom le az ismertetőt, és máris keresni kezdem életem kissé szertelenül szerelmet kergető értelmét. Sötét fellegeket eregető mézédes hölgyeményemhez alig egy-két perccel később lépek oda, hogy megérdeklődve problémáját felsegítsem. A helyzet azonnali elsősegélyért kiált, így előveszek a készletből két üveg italt, koccinthassunk a nagy sokkokra, mielőtt felzárkózunk a gyerekekhez, akik nagyon ügyesen megindultak a következő állomás felé.
Az épületbe már-már túlontúl könnyen jutunk be, senki nem próbál megakadályozni benne, átlépjük a küszöböt. Mivel Hajime-chan eddig is remekül kezelte a helyzetet, inkább körülnézek, mit csinálnak idebenn. A könyv annyira nem izgat, Yuko-chan pszichológiai és biológiai lexikonjai után most annyira nem szeretnék belemélyedni újabb tudományba. A színes folyadékok a különböző üvegcsében sokkal érdekesebbnek tűnnek, de a velük foglalkozó egyén zokniba se néz. Hát kérem, ez azért még tudósoktól is modortalan, így reménykedve libbenek tova a fegyverével foglalatoskodó egyénhez, ki szintén nem reagál rám semmit. Azért fél füllel igyekszem követni a beszélgetés fonalát.
– Kulcs legfeljebb a vezetőnknél lehetne, nem gondoljátok? – szemlélem az elsőre kinevezett Hánit, aki csak otthoni kulcsokat vesz elő, majd Hajime-chant, akinek új vezérünkként értenie kellene a helyzetet, mégsem világos neki sem. Ez a furcsa Seagull sem segít ki minket, csak ismét másvalakihez irányít. Sóhajtva veszem tudomásul a dogot és gyűjtöm be magam köré a gyerekeket, miközben Hajime-chan a kapott szajrét olvasgatja.
– Úgy fest, valami elfuserált sorversenybe kerültünk, ahol mindenki csak a következő emberhez küld minket – csóválom a fejem, majd Natsuki-chant a testvérkéire bízva lépdelek Hana-chan után, hátha kicsit elragadtatott állapotában engem azért nem fog lecsapni.
– Háni, életem méze, nem vagy szomjas erre a nagy izgalomra? – érdeklődöm kedvesen, finoman utalva a nálam lévő piakészletre. Hümmögve hallgatom az ötletelést, és bólogatok bizonyos részletekre, másokra  inkább csak mélyet szusszanok.
– Tulajdonképpen ha faluhatáron kimegy, édes mindegy, bárhol odakeveredhetnek csúnya bácsik a barikért. De tényleg arra kéne menni, amerre még nem jártunk, és akkor tarthatunk rögtönzött pikniket, ha már drága kislányunk, Natsuki-chan éhes. Biztosan a többiekre is ráférne némi frissítő, nem gondolod, Mézecském? Hajime-chan, mit mondasz, belefér az időnkbe, hogy Natsuki-chan húgocskádat megmentsük az éhhaláltól? – érdeklődöm a társaságtól, miközben a nyakamba veszem a szőke csöppséget, nehogy véletlen megint elkavarodjon tőlünk a messzeségbe. Ki tudja, milyen rusnya gazokhoz próbálna meg hozzányúlni, amivel nem lenne olyan mázlink mint a megfoghatatlan étellel!

Idegesen túrok a hajamba a sokadik, Oyaji által elém pakolt papírhalom láttán. Már megint elfelejtett megírni egy rakat határidős marhaságot, amit most rám tukmálhat, csak azért, mert kivételesen én akarok valamit. Ez amúgy kicsit se fair, mert valahányszor sikerül elkapnia, mindig velem csináltatja meg a saját trehányságát, de most csak azért is tűrni fogok, és legfeljebb pár morranással reagálom le az újabb halmokat, amiket át kell olvasnom. Mert semmit nem írunk alá úgy, hogy nem ismerjük a tartalmát! Ezt már kölyökként is így gondoltam, csak a francnak volt ideje átrágnia magát a sok vackon – na pontosan ezért csúsztam el mindig a határidőkkel.
– Are? – nézek fel a belibbenő lepkére, és üzenetét meghallgatva azonnal elmélyülten ráncolni kezdem a homlokom. Azonnali megjelenés... mikor a nyakamon a húszmillió nemesi határidő? Hülyék ezek? … Na nem, mikor lettem én ilyen?! Innen azonnal szökni kell! – Gomen, Oyaji, azonnali jelenésem van az első osztagnál, halaszthatatlan – mutatok a pokollepkére, miközben felemelkedem, és angolosan távozok, mielőbb átöltözhessek valami kényelmesebbe. Mert küldetésre nem a nemesi hacukában fogok elmászni az egyszer fix.
Amint mindennel megvagyok, shunpoval indulok a jelenésemre. Közben azért írok Nao-channak, ne mostanában számítson rám a haditervezésben, mert Masayoshi-chan ezúttal engem lopott. Kagura-baachan előtt fékezek be, aki valamiért az osztag kapujába plántálta magát, és a fejébe vette, hogy tőlem valamiféle alkoholt kellene elkoboznia. Szívemhez kapva a szörnyű vádra vázolom fel a helyzetet, miszerint esélyem sem lett volna bármit elrejteni magamnál. Sóhajtva kutatom át az öltözetem, mielőtt a pipa a fejemen koppanhatna, de kivételesen tényleg nincs nálam semmi, így zokszó nélkül tovább engednek.
A folyosókanyarulatban futok össze egy kölyökkel, aki valami térképpel szenved, és mivel leint, úgy sejtem hozzá igyekszem éppen. Ugyan nem kérdeztem egy árva szóval sem, mégis azonnal elkezdi ecsetelni, minek a térképe, és mi van bejelölve rajta. Igyekszem jó képet vágni a dologhoz és odafigyelni a mondandójára, miközben próbálom irányban tartani, hogy lehetőleg ne menjen neki a falnak, vagy épp át rajta. Ettől aztán eleve mentálisan lefáradva lépek be az eligazító terembe, ahol az érkező, kegyetlen megjegyzés azonnal visszaráz az életbe.
– Ugyan, Yuko-chan, hisz neked kerestem hortenziákat, ha már múltkoriban annyira szerettél volna egy csokorral. Sajnos nem találtam, kérlek nézd el nekem és legközelebb két csokorral jövök – lépek közelebb hozzá egy intéssel. Nem mintha tudhattuk volna, ki lesz a partnerünk e feladatban, de Tudósok Gyöngye úgysem ezen a részleten lesz fennakadva, őt ismerve. Replikáját hallgatva hajtogatom össze a nálam hagyott térképet, és igyekszem nem elvigyorodni a tökéletes elszólásra. – Are? Yuko-chan, nem is tudtam, hogy a hálómat is kémleled szabadidődben. Ez igazán hízelgő, de ha ilyen kíváncsi vagy, szólj bátran, nem kell kémkedve művelned – kapom elő a legyezőmet, hogy eltakarjam a sunyi mosolyt az ábrázatomon. Túl magas labda volt, Otouto minden bizonnyal szálanként tépdesné a hajamat, ha hagytam volna elpattogni. Szerencsére az eligazítás azonnal megkezdődik, így nem kell igazán komolyan foglalkoznom a következményekkel – bár ezért az arckifejezésért határozottan megérte.
A tájékoztató viszont roppant unalmasra sikereik. Ha nem állnék neki multitaskingolni, és elővenni a térképet, hogy digitalizáljam magunknak mobilra a dolgot, biztosan beleásítanék. És még így is figyelek az egészre! A bejelölt helyekre rákeresek és megjelölöm a koordinátákat a telefonom térképén, majd figyelembe véve, hol is leszünk, rákeresek egy domborzati térképre és a terepviszonyokra. Ha már ismeretlen placcra megyünk, legalább legyünk egy kicsit tisztában a helyszínnel. Némiképp megmosolygom közben Kalózkislány kérdezősködését. Első pillanattól sejthető volt, bosszantani fogja, nem a kutatás a prioritás. Viszont személyesen valahol értem mind a két álláspontot.
– És mondja csak, egészen biztos, hogy azok a fiatalok még életben vannak és nem azért tűntek el a radarról, mert valaki megölte őket? – mintha a legegyszerűbb magyarázat kimaradt volna a dologból, de ha csak fél füllel is figyelek, ezt jó volna tisztázni, nem csak vaklárma az ügy.
– Nos, az első eseteknél ez is egy opciónak tűnt, ezért nem léptünk korábban. De mivel a Q-8475 mindig jelen volt az eltűnések időpontjában, és a jelentések alapján a minták egy időben tűntek el, kizártuk a halál lehetőségét. De épp ezért kellene őket felkutatni – aha, szóval nem léptünk az első gyanús jelre, most meg már túl sok alany lehet annál a bizonyos kódnál. Komolyan, miért nem lehet legalább a fajt megnevezni. Sóhajtva térek vissza a térség adatainak böngészéséhez, miközben Yuko-chan felteszi a fontosnak tűnő kérdéseket. Ez így túl kényelmes, hogy meg se kell erőltetnem magam mellette, ha információhoz akarok jutni. A követelés hallatán felpillantok, hogy láthassam az első osztagos elsápadását, amiért digitális formában kéri az adatokat. Gyorsan elfojtom a feltörni készülő nevetést, amiért ennyire pocsék kapcsolatot ápolnak a technológiával, és inkább írok egy kedves itteni ismerősömnek, konkrét esetet megnevezve, hogy ennek adatait legyen szíves a telefonomra továbbítani, amint lehetséges.
– Are? Yuko-chan, összetöröd a szívem – kapok mellkasomhoz a fél füllel elcsípett vádra, amiért elégedetlen a beosztással. – Hisz az imént még a hálószobám iránt érdeklődtél, mégis elégedetlen vagy a társaságommal? – adom a megjátszott fájdalmat, igazság szerint kifejezetten szórakoztatnak ezek a csípős megjegyzései, és hogy jelenleg még csak tenni sem tud a jelenlétem ellen.
Beosztásunk magyarázatára felkapom a fejem, és csak nehezen állom meg kaján mosolygás nélkül. Nos, az indokolatlannak tartott bürökráciája mellett most kifejezetten szeretem a 12. osztag kapitányát. Nem is beszélve az osztagháborús játék Nao-chan és Yoriko-chan által közösen kitalált indoklásáról. Büszke vagyok a leányzókra, el is morzsolnék egy könnycseppet, ha nem lenne épp komolyságot követelő a helyzet.
– Ejnye, hisz én volnék a rangidős, nemdebár, Yoshida Sanseki-san? – nyomom meg a rangját jelző szót szánt szándékkal, hogy jelezzem, ki is lehetne útban kinek a terepen. A néma kérésre csak sóhajtva nézek vissza a telefonom képernyőjére és küldöm át neki az általam eddig előszedett adatokat. A komment kissé szíven üt, de unalmas is lenne az élet, ha valamit megköszönne. Igazság szerint akkor én magam rohannék antibiotikumért, orvosságért, gyógykezelésért. Ijesztő, amikor kedves.
– Erre gondolsz? – emelem elő öltözetemből az összehajtogatott térképet, majd süllyesztem is vissza a helyére. Teljesen felesleges kacat a technika korában, de vésztartaléknak megteszi. – Nincs elég poggyászod, Kalózkislány? Inkább adj néhány gyűjtőedényt, nehogy sok legyen a cipekedés – legyintek néhányat. Emeltem már meg, tisztában vagyok vele, hogy közel nincs olyan súlyban, mint amit a milliárd ruharéted sejtetne. A végén még a cipekedés kifárasztja. – Ha nincs más egyéb sóhaj, induljunk, mielőtt szegény srác idegösszeroppanást kap, amiért még itt dekkolunk – mutatok az ajtó irányába, haladjunk végre a senkaimon felé. Németországban ilyenkor mennyi az idő? Erre azért út közben rákeresek, épp hogyan állunk napszakilag.