Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Masachika Shiki Mio

Oldalak: [1] 2 3
1
Archivált küldetések / Re:Shinrin-yoku: Az erdőfürdő
« Dátum: 2018. Jún. 20, 10:42:04 »
Én is szeretnék! *o*

Az Onmitsukidous munka rányomja a bélyegét lelkiállapotára, amin nem javít az sem, hogy férje halálát a mai napig sem sikerült ténylegesen feldolgoznia. Ráadásul ez egy csendes terápiának ígérkezik, külön élvezné. :3

2
Karakura / Re:Karácsonyi fennforgás
« Dátum: 2018. Febr. 27, 00:11:08 »

Fogalmam sem volt róla, miként fog reagálni, ha rájön, hogy a segítségkérésem csak ürügy volt, de reménykedtem benne, hogy nem fordul azonnal sarkon. Vajon ezután is hajlandó lesz felvenni a telefont, ha hívom. Mélyet sóhajtottam, a várakozás idegőrlő volt, hiszen egyedül maradtam a gondolataimmal, és azok nem voltak túl fényesek, nagyon nem…
Persze, néminemű tapasztalatból indultam ki, legalábbis a férfi utóbbi időben felvett modorát vettem alapul, azonban az sem volt olyan, ami egyik pillanatról a másikra változott meg. Igazából nagyon is értettem, mi zavarja, vagyis úgy hittem, meg tudom érteni az ő szemszögét is. Kezem a hasamra siklott, oda, ahol a sebhelyem volt, vagyis a heg, ami maradt utána, és ami miatt úgy érezte Makiro, nem szabadna mellettem lennie. Én azonban egyetlen pillanatig sem kárhoztattam ezért, vagy bármiért, ami azon a napon történt, az én döntésem volt, hogy segítek, hogy akkor és ott mit tettem, az az én hibám volt, senki másé.
Szerettem volna ezt neki is elmondani, hogy tudja, nagyon sok mindenen elgondolkoztam a lábadozásom alatt, azonban egyetlen egyszer sem jutottam arra a következtetésre, hogy erről ő tehetne. Lehunytam a szemem, tisztában voltam azzal is, hogy ezt ilyen egyszerűen nem közölhetem vele, úgy sem fog hinni nekem, csak az számít, amit ő gondol. Azt hiszem, némileg már megismertem a gondolkodását, bármennyire igyekeztem is kerülni. :/ Most meg… magam keresem a társaságát, sőt, cselt eszelek ki, hogy vele lehessek. Mégis mi történt velem?
Szerencsére nem maradt időm tovább tépelődni, mert sietősen megjelent Makiro. Az arcára volt írva az aggodalom, engem pedig ismét elfogott a bűntudat, amiért nem mondtam korábban igazat, biztosan otthagyott csapot-papot, úgy jött ide. De nem tehettem róla, valahogy ez a gondolat inkább elégedettséggel töltött el, és kicsit jobban éreztem a tudattól magam, mintsem rosszul. Ahogy elmosolyodott pedig tudtam, hogy nem fog itt hagyni, ettől mély nyugalom telepedett rám.
- Köszönöm… – Suttogtam hálásan, mintha valóban megmentene azzal, hogy megnézi velem a fényeket, és némiképpen így is éreztem.
Türelmetlenül vártam, hogy gigait húzzon, pedig bizonyosan semmi fontosról nem maradunk le abban a pár percben, amíg ezt megteszi, mégis. Nem tudom, talán az előttünk álló élmény miatt volt ez, hangosan zakatolt a szívem, és egy pillanatig kénytelen voltam lopva felé pillantani, hogy bizonyosan nem hallja-e, mi zajlik bennem. De tényleg, mi is? Még magam se igazán tudtam volna erre válaszolni.
- Szeretem a kimonokat, a modern ruhák furcsák. – Sütöttem le tekintetem, mint egy kisgyerek, akit épp megszidnak a szülei. Mégis mikor cserélődtek meg a szerepeink? Általában én voltam a felnőtt, és ő viselkedett gyerekesen, amit rendszeresen muszáj voltam szóvá is tenni. Kezem a puha anyagra siklott, amit a nyakam köré tekert. – Köszönöm, igazán… meleg. ^-^ – Pillantottam fel rá, és bennem akadt a szó is, ahogy megéreztem meleg ajkát a bőrömön.
Nehéz volt eldönteni, hogy a sálból áradt-e olyan áthatóan az illata, hogy még akkor is éreztem, mikor felegyenesedett, vagy a hirtelen közelsége volt rám ilyen hatással. Kipirulva hagytam, hogy újra megfogja a kezem, annyira lefoglalt a korábban történt apró csók, hogy teljesen kiürült a fejem minden más szempontból. Bólintottam, és hagytam magam vezetni, csupán azt hallottam egyenletesen a fülemben, ahogy zakatol a szívem, minden más tompán jutott el a tudatomig, nem is igazán számított.
- Makiro… Gondoltad volna, hogy ilyen gyorsan eltelhet egy év? – Kérdeztem csöndesen, és szorosabban fogtam a kezét, nem néztem rá. – Annyi minden történt ez idő alatt, és még se éreztem egészen eddig, hogy egy éve voltunk ugyanígy, ugyanitt. – De hazudtam, az nem ilyen volt… az izgalomtól gyorsabban vert a szívem, azonban akkor annak nem sok köze volt a mellettem álló férfinak, most pedig a körülöttünk folyó zsongás csak díszletnek tűnik. Azt hiszem, nem csak ő, én is változtam, és ez kicsit ijesztő. – Ne foglalkozz velem, csak a fények megint olyan lenyűgözőnek tűnnek… – Ráztam meg a fejem, mintha ezzel egyszerűen visszarángathatnám magam a jelen pillanatba, majd kicsit gyorsabban indultam neki. – Nézd, mennyi nyalánkság! – Még nekem sem tűnt olyan lelkesnek, mint legutóbb, de azért szívesen megkóstoltam volna valamit, addig is képes lettem volna hallgatni.

3
Karakura / Karácsonyi fennforgás
« Dátum: 2017. Dec. 26, 19:43:14 »

Az edzőteremből tartottam hazafelé, amikor az első hópelyhek alászállva igyekeztek fehérre festeni Seireitei utcáit. Kicsit összébb húztam magamon az egyenruhát, pedig igazából nem fáztam, csak amolyan reflex volt. Meg kellett állnom, és pár percig csak figyeltem, ahogy a kristályok könnyű táncot járnak a gyenge széllökések miatt. Eszembe jutott a tavalyi év, és el kellett mosolyodnom, ahogy az Emberek Világának furcsa fényei, és díszei rémlettek fel szemem előtt.
Szorosabban fogtam az egyenruha szegélyét, szinte elfehéredtek ujjaim. Úgy éreztem, mintha nem csak egy év telt volna el azóta, mintha… minden megváltozott néhány pillanat alatt, és én nem álltam készen. Az akkori Makirot már csak néha-néha tudtam felfedezni egy-egy pillanatban. Sajnáltam, hiszen számtalanszor bebizonyította, hogy számíthatok rá, ha kell, épp ezért a mostani távolságtartását nem éltem meg túl jól.
Kezem a lélekmobilomra siklott, a kijelzőre pillantottam, de az edzés alatt semmi sem érkezett. Legutóbb világossá tette számomra, hogy nem kíván velem beszélni a történtekről, ahogy azt is, ez jó ideig egyáltalán nem fog változni. Azonban tavaly ő is egy csellel vett rá arra, hogy vele tartsak, így nem tehetek mást, muszáj lesz viszonoznom eme kedves gesztust. Egyébként az én részemről ez még csak nem is lesz csalás, hiszen az Emberek Világában még mindig teljesen elveszett voltam.
Haza siettem, és néhány perc alatt készen is álltam a hadműveletre. Ilyenkor egészen jól jött, hogy BakaShuu olyan engedékeny, mintha még kacsintgatott is volna… Brrrr… :S Mély sóhajjal léptem át a senkaimonon, tudtam, hogy jó pár percig egyedül leszek, de felkészítettem magam már a dologra, és bizonyos voltam benne, hogy Makiro minél előbb utánam ered majd.
Kilépve elég volt csak megpillantanom a tömeget, hogy egy pillanatra elbizonytalanítson, de erőt vettem magamon. Ez most fontos, és nem csupán rólam szól, tudtam, hogy mennyit jelentett ez a férfinak tavaly is, éppen ezért akartam így meglepni. Beszívtam a levegőt, néhány másodpercig visszatartottam, majd egyből tárcsáztam a számát, remélve, hogy felveszi.
- Makiro… tudom, hogy nem szeretnél velem beszélni, de segítened kell. Nem hívhatok mást, és nagy szükségem van rád! – A vége talán kicsit túlzás volt, azonban biztosra kellett mennem. – Az Emberek Világában vagyok, kérlek, nagyon siess… – Azzal letettem a készüléket, mintha megszakadt volna, esélyt sem adtam annak, hogy másra testálja a feladatot.
Ezután már csak vártam arra, hogy felbukkanjon, miközben fél szemmel az embereket figyeltem. A hideg miatt látszott a leheletük, és összebújva sétáltak az utcán. A gyerekek nevettek, és szaladva igyekeztek utolérni egymást, miközben a szüleik aggódón néztek utánuk. Már majdnem teljesen beesteledett, még sem volt sötét, mert a számtalan égő tarka színekkel világította be az utcákat. Végig simítottam a kimonomon, majd megigazítottam a virágdíszt a hajamban, talán nem illett a téli fesztiválhoz, de én szerettem.
Megpillantva Makirot egy pillanatra bűntudatom támadt, azonban már nem táncolhattam vissza, és nem is igazán akartam. Elé siettem, mielőtt visszafordulhatott volna, és megfogtam a kezét, úgy pillantottam fel rá.
- Én… töredelmesen megvallom, hogy nem olyan rémes a helyzet, de tényleg szükségem van rád. Szeretném megnézni a tavalyi fényeket. Kérlek! – Egyedül valóban nem ment volna, és tudtam, hogy ezzel ő is tisztában van.

4
Lezárt küldetések / Re:Alea iacta est
« Dátum: 2017. Nov. 01, 21:29:59 »
Örültem, hogy Kaori~nee végül velünk jött, és emlékeztetett arra, hogy küldetésen vagyunk, erre kellene koncentrálnom. Mély levegőt vettem, és rendeztem az arcvonásaimat, ne látszódjon rajtam, mennyire aggaszt a helyzet. Itt kell lennem fejben, mert bár sokan vagyunk, mindenkire figyelni kell, nem volna jó, ha valamelyiküknek is baja esne. Még Baka~Shuure is vigyázni kellene, bár amilyen felelőtlen, ez lesz a küldetés egyik legsarkalatosabb pontja. :/
- Rendben, mindenképpen felkereslek otthon. Köszönöm! ^w^ – Válaszoltam kedves mosollyal, majd Makiro felé pillantottam.
Sóhajtottam, nem tudtam mit kezdeni a szituációval, mindig mindent ki tudtam zárni, de ez most nem ment. Egyszerűen túl közel volt, és túl sok minden történt azóta, hogy megismertem, mintha fenekestül felforgatta volna az addigi nyugodt életem. De ahogy láttam, nem csak nekem gyűrűztek a személyes dolgaim a küldetés köré, mindenki arcán látszott még valami… Szegény Kamiko~sant kifejezetten sajnáltam, hogy Baka~Shuu és Makiro közé szorult, nem volt szép, amit a hadnagy csinált.
Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom többet a dologgal, arra koncentrálok, amiben jó vagyok, a küldetés sikerességére. A növényzet, és egyéb tereptárgyak adta búvóhelyeket kihasználva közelítettem meg az épületet, figyelve arra, hogy a legkisebb részem se látszódjon ki. Összerezzentem, ahogy Osaka a férjezett nevemen szólított, mintha már hónapok óta nem hallottam volna tőle. A parancsra csak bólintottam, és shunpoval meg is indultam az épület felé.
Tényleg hatalmas volt, de nem rémültem meg a dologtól, minél nagyobb valami, annál nehezebb ténylegesen odafigyelni rá. Nagyobb felületen enged támadni, és több a hibalehetőség. Ahogy haladás közben végigmértem az előttem elterülő fal részt, felfedeztem egy nyitott ablakot, és egy furcsa járatot is. Nem voltam otthon a modern építészetben, főleg nem, hogy egy másik országról volt szó, így csak gyanakodva méregettem a kis rést. Befértem volna, valószínűleg végig tudtam volna kúszni, de fogalmam se volt róla, hova vezethet. Felelőtlenség lett volna megkockáztatni, hogy csak egy rövidke járat, aztán elakadok benne.
Ehhez természetesen semmi köze nem volt ahhoz, hogy a modern dolgok enyhén szólva is kiborítottak… :roll: Felvettem az egyenruhám fejet is fedő részét, és alá gyűrtem a hajam, hogy minél kevesebb részem maradjon szabadon. Most nem volt sötét, így nem sokat rejtett a fekete anyag, azonban arra tökéletes volt, hogy kék hajzuhatagom ne legyen túl feltűnő.
Egészen könnyedén kapaszkodtam fel a falra, és másztam a nyitott ablak felé, hogy minél előbb az épületben legyek. Meglepett, hogy a külső részen egyetlen járőröző lidércet, vagy hasonlót nem fedeztem fel, azonban ez csak óvatosabbá tett. Nem arról voltak híresek, hogy kifejezetten taktikusak, azonban kiszámíthatatlanságuk miatt veszélyes is lehet odabent. Főleg, mivel a nagymennyiségű lélekenergia egyértelműen onnan volt érezhető.
Megkapaszkodtam az ablakpárkányában, ám mielőtt még belendültem volna, felhúztam magam, hogy belessek a nyíláson. Egy folyosóra nyílt az ablak, és ahogy ki tudtam venni, legalább két lidérc repkedett rajta. Furcsa volt az egész, úgy tűnt, mintha járőrözött volna a két hollow, holott ilyesmire még sose láttam példát.
Mindegy, nem kutatás céljával érkeztem, nem holmi tudós voltam, hanem felderítő, szóval, amikor a másik irányba haladtak, hangtalanul belendültem. A földre érkezve egy bukfenccel vetettem magam az első nagyobb tárgy mögé, és ott meghúzódtam. Kifújtam az addig benntartott levegőt, és vártam a megfelelő alkalomra, amikor valami különös illat csapta meg az orromat.
Mélyeket szippantottam a levegőből, még a maszkon keresztül is tisztán éreztem az erős illatot, ami a férfiparfümökre emlékeztetett. Régen igazán erős, átható illatokat használtak, nem tisztálkodtak naponta, mint mostanra szokássá vált. Facsarta kicsit szaglószervem az átható aroma, azonban nem engedhettem meg, hogy egy tüsszentéssel eláruljam a helyzetem. Visszatartottam a lélegzetem, és ahogy lassan elmúlt az inger, úgy éreztem, muszáj megtudnom, honnan jön, és mi ez.
Kifújtam a levegőt, és a mellettem elhaladó lidérc után vetettem magam, hogy egyetlen ütéssel iktassam ki. A zanpakutoumnak hála, a kezem általában késként szelte át a kisebb hollowok bőrét, így nem szerettem volna egyetlen kidout sem bevetni egyelőre. Igyekeztem úgy ütni, hogy keresztülhatoljon rajta a kezem, ezzel egyetlen csapással végezve vele, és megtisztítva. Csupán néhány másodpercet szerettem volna szánni rá, és máris mozdulni tovább, egy újabb búvóhelyre, hogy ne vegyen észre a következő lidérc.
Mindig kivártam a megfelelő pillanatot, lassú légzés, koncentráció, ez volt a titka a dolognak, hogy fejben mindig legyek ott. Most is így tettem, de úgy éreztem, egyre inkább elhatalmasodik rajtam valami, a vágy, hogy minél előbb ott legyek, ahonnan az illatot éreztem. Nem is az döbbentett meg legjobban, hogy mind nagyobb részét foglalja el ez a gondolat az elmémnek, sokkal inkább az, miért érzem ilyen kifejezetten erősen a bukét.
Még csak kellemesnek sem volt mondható, sokkal jobban szerettem a tiszta, egyszerű illatokat. Mint legutóbb a könyvesboltban a régi oldalak papír szaga, a tintáéval keveredve, vagy Makiro hajáé… Megráztam a fejem, nem, Makironak nem szabad visszafurakodnia a gondolataim közé, most arra kell koncentrálnom, hogy megtaláljam a forrást, ez a feladatom, ezt kaptam parancsba, nemde?
Előre mozdultam, és már a következő célpont felé lendültem, hogy az előzőhöz hasonlatosan megpróbáljak végezni vele. Ő választott el a célomtól, ezt pedig nem szerettem volna hagyni, elvégre mindig megszerzem, amit akarok. Visszahúzódtam a folyosó oldalához, meglehet, hogy egyelőre csak két lidércet fedeztem fel, de ez nem zárta ki, hogy ne legyenek többen is. Inkább leszek óvatos, mint halott.

5
Lezárt küldetések / Re:Alea iacta est
« Dátum: 2017. Okt. 22, 14:41:40 »
Az utóbbi napok, vagy inkább hetek, mondhatni igazán feszülten teltek az osztagban. Mióta Makiroval volt az a furcsa esetünk a lidércekkel, főként az apjával… azóta olyan, mintha mindent megtett volna annak érdekében, hogy minél távolabb legyünk egymástól. Egyszerűen nem értettem, hogy miért csinál ekkora gondot a dologból, holott szemmel láthatóan jól voltam.
A hasamra simítottam a kezem, arra a pontra, ahol keresztülszúrt a kardjával. Már egyáltalán nem éreztem, legalábbis nem fájdalmasan, inkább csak tudtam, hogy ott van, hogy mindig ott lesz egy apró vágás. Még ez sem igazán érdekelt, a többi mellett pont elfért, a negyedik osztag, és legfőképp Akira~nii kiváló munkát végeztek. Amikor felkeltem, Makiro már nem volt bent, és azután se jött el, azt hittem, hogy azért, mert lábadozik, ám mire kiengedtek, hadnagy lett.
Nem mondhatom, hogy nem lepett meg a dolog, és egyszerű volt elfogadni a tényt, hogy az osztagon belül a felettesem lett, azonban lehetőségem sem volt erről beszélni vele. Rengeteg munkára hivatkozva szinte azonnal faképnél hagyott, edzések alatt rám se nézett, az irodájában papírhegyek mögé menekült. Fogalmam sem volt róla, mit kellene tennem, vagy mondanom, örülhettem volna, hogy immár némi távolságot igyekszik tartani, de zavart. Ebben a pillanatban, ebben a percben kifejezetten rosszul esett, hogy a létezésemről sem akart tudomást venni, mintha elkövettem volna valamit ellene.
Lehunytam a szemem, beléptem a gyülekező helyre, ahol többen várakoztak már, biccentettem feléjük. Talán erre van szükségem, hogy kimozduljak kicsit, bár a küldetés mibenléte meglepő volt számomra, általában nem ilyen feladatokra küldtek ki. Vajon mi lehet a Negyvenhatok célja vele? Hanabi~himére pillantva azt gondolhatnám, hogy testőri minőségben vagyok jelen, azonban az utóbbi időben igen kevéssé vesz tudomást az ilyesféle őrizetekről a Gotei Juusantai. Aztán megéreztem a két közeledő lélekenergiát, és egy pillanatra a lélegzetem is elakadt.
A Mizushima családfőn már meg sem lepődtem, hogy ismét kíséret nélkül érkezik, az utóbbi időben úgy csinál, mintha sebezhetetlen volna, és bármit megtehetne, ahol tudja, akadályozza a munkánk ellátását… de nem miatta rajzolódott ki meglepetés az arcomra, hanem a szinte bevetülő másik vörös hadnagyon. Mi ez a boldog ábrázat? A lelkes köszöntés? Ki ez?
Megráztam a fejem, nem volt idegen a stílus, ahogy megjelent, ahogy sorra üdvözölt mindenkit, de annyira hamisnak hatott azok után, ahogy velem bánt végtelennek tűnő napok óta. Mereven fogadtam az ölelést, teljesen le voltam fagyva, s mire utána nyúltam volna, hogy legalább két szót váltsak vele, már ott sem volt. Most mégis mit vár tőlem, mit akar elérni? Egyáltalán nem értettem, és bizonyosan jobban meglátszott ez rajtam, mint szerettem volna, megráztam a fejem.
- Kaori~nee! :o – Meglepetten elvettem a felém nyújtott mappát, és rámosolyogtam. – Majd… lenne rám pár perced? >w< – Tudtam, hogy vele beszélhetek a dolgokról, sokkal jobban átlátja kívülről a dolgokat, és tudna tanácsot adni.
Végig futottam az iratokat, és továbbra sem volt számomra teljesen világos, mit keresek én is a csapatban. Egyrészt nem sokat járok az Emberek Világában, másrészt általában a belső fenyegetések elhárítása volt a fő feladatom. Vajon valami ilyesmitől tartanak most is, és igazából a csapattagok megfigyelése lenne a dolgom? Ez is megfordult a fejemben, lévén a Gotei Juusantai sosem a tisztjeibe vetett bizalmáról volt híres. De ebben az esetben nem hiszem, hogy engem küldtek volna, hiszen mindegyiküket legalább látásból ismertem, vagyis az újoncot csupán látásból, a többieket kicsit jobban.
Becsuktam a mappát, és visszaadtam, nem akartam ezen rágódni, sokkal jobban érdekelt, hogy mi lelte Makirot, és talán ez a küldetés kiváló lehetőség lesz, hogy kiszedjem belőle. Itt nincsenek iratok, iroda, vagy sürgős dolog, nem menekülhet el. Csupán az zavart, hogy rengeteg soknak éreztem azt, hogy még öten voltak körülöttünk, bizonyosan képtelen lennék előttük megbeszélni ezeket, így találnom kell egy helyet, egy pillanatot, amikor kicsit félrevonhatom.
Átkelve a senkaimonon, nem lettem nyugodtabb, az Emberek Világa még mindig nagyon idegen volt számomra, főleg, hogy ezúttal Japánt is elhagytuk. Fojtogató volt a lidérc lélekenergia, de nem különösebben lelkesített az előttünk magasodó épület sem. Végighordoztam tekintetem a többieken, és csak ekkor vettem észre, hogy végül Kaori~nee is velünk tartott, így mellé álltam.
- Azt hittem, hogy csak értesíteni jöttél minket. :o – Mondtam fojtott hangon, bár igazán örültem, hogy velünk van. – Kaori~nee… Makiro… vagyis Osaka~fukutaichou mondott neked valamit? Ti jóban vagytok… úgy értem, hogy rólam, hogy haragszik… szóval, érted. >w< – Nagyon csendesen beszéltem hozzá, nem akartam, hogy a többiek hallják,  de már nem bírtam volna hazáig.
Nem kaptunk parancsot arra, mit is kellene most tennünk, a hadnagyok Hanabi~himével tanácskoztak, ezért úgy véltem, nem sietünk. Unokanővérem, és a lánya között érezhetően még mindig nagy volt a feszültség, talán nekik is jót tesz, hogy együtt kell dolgozniuk.
- Furcsa itt lenni? – Kérdeztem rá egyenesen, fejemmel a lánya felé biccentve. – Gondolom nem sokszor dolgoztok együtt. >w< – El se tudom képzelni, hasonló helyzetben mit tennék, hiszen bármennyire is tudja egy anya, hogy a gyereke felnőtt, és a Gotei Juusantai tagja, akkor is aggódik, hiszen a gyereke.
Együttérzően megsimogattam a vállát, végülis itt vagyunk, nincs miért aggódni… Talán nem Makiro és Shuuichi a legmegfontoltabb hadnagy széles-e világon, azonban elég erősek ahhoz, hogy ne legyen okunk félni mellettük. Legalábbis lidércektől nincs okunk…

6
Soul Society / Re:Pukkancsrablás a zártosztályról
« Dátum: 2017. Szept. 28, 22:53:23 »
Elfordítottam a tekintetem. Szívesen elmondtam volna, hogy vannak olyan emlékek, amik annak ellenére sem halványulnak, hogy bármit megadnék azért, hogy ne kelljen újra látnom. Hogy a hosszú álom legnagyobb hátulütője épp az álom, ami minden alkalommal megismétli önmagát. Néhány kép olyan éles, mintha csak percekkel ezelőtt történt volna, másokat felidézni is képtelen vagyok.
- Volt kitől tanulnom az évek alatt. – Vágtam vissza, lévén rajtuk kívül szinte senki nem mert piszkálódni velem. – Talán ez nem is akkora véletlen, ha rólatok van szó… – Jelentettem ki.
Akira~nii kedvessége még mindig felüdülés volt a számomra, ennyi év után is éreztem, hazajöttem. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ikreket nem szerettem, a rokonaim voltak, velük nőttem fel, pontosan tudtam, hogy milyenek, ennek ellenére nem cseréltem volna senkivel. Tokki megjelenése felidézte bennem, milyen is volt a gyerekkorom, hiányzott az a fajta biztonság, ami akkoriban körbevett. Most, mintha az olvadással együtt kicsúszna a talaj a lábam alól. A régi nekem még mainak tűnik, a megszokott metódusokba kapaszkodva talán önmagamra lelhetek.
- Sérült vagyok. ˘o˘ Két hét múlva újra próbáljuk! >3>
Bár sok minden történt velem az elmúlt években, sajnos a hibernáció nem tette lehetővé, hogy formában maradjak. Talán nem öregedtem egy percet sem, és az álomképek folyamatosan működésben tartották a tudatom egy részét, de az izmaim csak kemény edzések árán lesznek olyanok, mint kapitány koromban. Már korábban is rájöttem, hogy előre kell tekintenem, és mindent meg fogok tenni azért, hogy ne kelljen másoknak miattam aggódnia. Kétszáz évet lebegtem a múltam ködös rengetegében, nem kapaszkodhatok örökké azokba a képekbe.
- Tudom. – Feleltem egyszerűen, komoly arccal, megszorítottam a kezét. – Bármikor, bárhol. – Talán korábban kicsit félreérthető voltam, de ennél többet nem akartam hozzáfűzni, ő sem volt az a túlérzelgős típus, és már én se.
Mindig a család az első, és a kötelesség, minden lélegzetem a felmenőimnek köszönhetem, és minden pillanatban testőr vagyok. Akkor is, ha jelenleg inkább úgy tűnik, mintha én szorulnék védelemre. Zavart, hogy úgy bántak velem, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék, nem voltam ilyen, azonban nem kívántam Akira~niivel összeveszni, Tokki pedig épp megmenekíteni igyekezett. Így aztán annyit igazán megtehettem, hogy egyáltalán nem teszek megjegyzéseket.
Felháborodásán majdnem sikerült elmosolyodnom, pár száz éve mit nem adtam volna, ha valami ilyesmit csikarhatok ki belőle. Akkor talán igen lett volna a válasz, hogy szánt szándékkal citálom az oroszlánok elé, de most semmi ilyen nem járt a fejemben. Haza akartam menni, mindennél jobban, el a negyedik osztagból, messze az ágytól.
- Vigyázok, megígérem… csak jövünk, és megyünk, becsületszavamra! – Mondtam csendesen.
Látnom kellett a saját szememmel, amiről Youko~nee mesélt. Beszélnem kellett az édesanyámmal, még, ha tudtam is, hogy nem lesz válasz, muszáj volt. Tudtam legbelül, hogy addig úgy sem lesz nyugtom, főként, hogy másból sem állnak a napjaim, csupán pihenésből, néha egy-egy vizsgálat, és ennyi.
- Érzem, hogy kamatostul behajtod majd… – Motyogtam, sose lehetett tudni, mire készül, és ha az ember lánya még az adósa is, akkor ellent se igen mondhat.
Azonban tisztában voltam vele, hogy ő maga is igazán nagy áldozatot hoz értem, így érthető volt a kijelentése. Szorosabban fogtam, ahogy elértük a birtokot, olyan ismerős volt minden, mintha el se mentem volna, azonban a felfedezhető idegen arcok jelezték, tényleg évszázadok teltek el.
- Ne aggódj, nem kockáztatom meg a nagylelkű hátsód. :roll: – Engedtem el, és lassú léptekkel beléptem a kápolnába.
Nem először jártam itt, minden évben leróttuk a tiszteletünket halottaink előtt, de már rég nem voltam itt. Gyújtottam volna egy füstölőt, azonban tényleg nem szerettem volna lebuktatni Tokkit azok után, hogy idehozott, így csak közelebb léptem ahhoz a táblához, amin az anyám neve szerepelt. Megérintettem az írásjeleket, mintha csak érezhetném azokon keresztül még egyszer utoljára az ölelését, hallhatnám a hangját. Ökölbe szorult a kezem a gondolatra, hogy nem lehettem mellette, mikor szüksége volt rám, hogy olyasmiért ölték meg, amit el se követett.
Mély lélegzetet vettem, annyi mindent szerettem volna mondani, de tele voltam dühvel és bánattal, amik összeszorították a torkomat. Csak álltam ott, és a kecses jeleket figyeltem, hátha megváltoznak, a múlttal együtt, és minden úgy lesz, mint régen. De semmi ilyesmi nem történt… Elengedtem a táblát, hátra léptem, és mélyen meghajoltam. Lassan lépdeltem ki, és óvatosan körbe kémleltem, hogy merre lehet Tokki, én se kívántam senkivel összefutni, lévén még feküdnöm kellene. :/

7
Lezárt küldetések / Re:Aki farkast kiáltott
« Dátum: 2017. Szept. 19, 23:27:24 »
Borzasztó érzés volt, hogy semmit sem láttam, így hasznára se lehettem egyik tisztnek sem. A figyelmeztetéssel nem sokat érnek, ha utána engem kell pátyolgatniuk, ahelyett, hogy a dolgukat tehetnék. A lábaim, mintha igyekeztek volna cserbenhagyni, bármilyen lassan is léptem, össze-összeakadtak, így térdre estem néhány méter után. Képtelen voltam mozdulni, mindenhonnan hangok visszhangoztak, én pedig csak a fejem forgattam, csak sejtve, mi is történik körülöttem.
Sírhatnékom támadt tehetetlenségemben, és azon gondolkoztam, mit kellene tennem, mire vagyok még így is képes? Idézhetnék kidout, de meg van annak a veszélye, hogy Osakát, vagy a Font találom el vele, amivel nem segítenék, csupán ártanék. Elvetettem az ötletet, addig, amíg a kötés a szememen van, nem kockáztathatom más testi épségét. Mély levegőt vettem, és térdelő helyzetben maradtam, csak a légzésemre koncentráltam, hogy lehalkítsam fülembe dobogó szívem, és így kicsit többet vegyek ki a körülöttem folyó küzdelemből.
Lelki szemeim előtt láttam, ahogy könnyűszerrel kerekednek a támadók fölé, ám nem lehettem benne bizonyos, hogy nem csupán a vágyálmaimat testesíti-e ez meg. Hogy minden hallott zajnak olyan történést tulajdonítok, ami nekem tetszetős, aminek a végén minden szép lesz, és együtt megyünk vissza az osztaghoz, majd Akira~niihez. Szívem szerint ordítottam volna, hogy miért pont velem történik mindez, de addigra egészen csend lett. Gyanakodva kapkodtam a fejem, mert bár érzékeltem a lélekenergiákat, azzal pontos távolságot nemigen tudtam behatárolni.
- Hogy mondja? – Bukott ki belőlem, ahogy felfogtam, hogy hozzám beszél. Nem Osaka hangja volt, így bizonyos voltam benne, hogy a Fon fiú lehet, azonban el se tudtam képzelni, miért mond ilyeneket. – Mióta vagyunk tegező viszonyban? :| – Köhögnöm kellett párat, már ettől a néhány szótól is csak még inkább úgy éreztem, minél előbb innom kellene valamit.
Szívesen megforgattam volna szemeimet szavaira, ha azt hiszi, hogy a kivégzőosztag fejét némi vér látványa arra készteti, hogy összeszorítsa a szemét, akkor rossz osztagban szolgál. Nem voltam képes felfogni, mi okból próbál meg viccelődni, és barátkozni, de ennek nagyon nem volt itt az ideje és a helye. Sőt… nem is én voltam rá a megfelelő személy. Ami akkor sem változna, ha történetesen makkegészséges, és tettre kész volnék.
Nem nyugtatott meg, hogy Osaka nem volt a közelben, és egyedül indult a támadó után. Igazán ügyes harcos volt, de engem is képesek voltak sarokba szorítani, ebből adódóan igazán jól szervezettnek tűntek, és felkészültek voltak. Talán nem ártott volna, ha ezúttal nem csupán ment volna a saját feje után, hanem kicsit jobban felméri a helyzetet.
Gondolataimból az a tény szakított ki, hogy nemes egyszerűséggel felkaptak. :| Ha nem lettem volna még mindig kába, valószínűleg sosem próbálkozott volna többet Fon azután, amit kapott volna. Betudtam a dolgot a túlbuzgóságának, végülis segíteni jött, ennél rosszabb forgatókönyvet is el tudtam volna képzelni.
- Ne bonyolítsuk, csak vigyen a házba… és szerezzen egy kis vizet. – Feleltem lemondóan, és örültem, hogy senki nem lát így ebben a pillanatban. – Kidou kötés van rajta, azt hiszem.
A levegőváltozásból éreztem, hogy a házban vagyunk, és az illatok is megváltoztak. A fa és a rizspapír jellegzetes illatát eltéveszteni sem lehetett, és nem voltunk egyedül. Lépteket hallottam, azonban nem támadt ránk senki, méterekkel korábban megálltak, majd visszasiettek, amerről jöttek. Furcsa volt, de jobban aggasztott abban a pillanatban a szemem.
Nem vártam meg, hogy letegyen, kifordultam a fogásból, és nagyjából megálltam a lábamon, majd kerestem egy nyugalmasabb sarkot, ahol leülhetek, és a falnak támasztottam a fejem. Furcsa volt, de némiképpen megnyugodtam, mintha csak szünetet tartanánk egy nehéz ütközetben. Amennyiben sikerült vízhez jutnom, már egészen jól éreztem magam ahhoz, hogy beszélgessek a velem maradt tiszttel.
- Hányan vannak a házban, és kik? – Gondoltam biztosan körbe nézett, ahogy a második osztagban szokás. Válaszán elgondolkoztam, végigvéve magamban, amit a Kobayashi családról tudtam.
A család feje a legidősebb, ő már csak fekszik, néha tanácsot ad, de legtöbbször vendéget sem fogad egészségügyi állapota miatt, a felesége néhány éve meghalt. Két fia van, az idősebb vette át a család vezetését, a fiatalabb a Gotei Juusantaiban szolgál, talán az ötödik osztagban. Mind a kettőnek van felesége, de csak az idősebbnek van gyermeke, egy lánya. A lánya már felnőtt, de még nem házas… El kellett ismernem, hogy néha haszna is volt annak, hogy a nemesek családjait betéve kell tudnunk.
- Osakának már vissza kellett volna érnie… – Utáltam, hogy fogalmam se volt róla, mi is történik körülöttem, és nem az én kezemben van az irányítás. Úgy éreztem, hogy muszáj tennem ellene valamit. – Ért a démonmágiához, Fon? Nem lenne rossz, ha a saját szememmel is láthatnám, ami itt zajlik.

8
Lezárt küldetések / Re:A halál után
« Dátum: 2017. Szept. 18, 21:46:08 »
Egy pillanatra engedni szerettem volna, had menjen, pusztítson el mindent, amit ér, amit a dühe diktál, hátha akkor visszaváltozik azzá, akinek megismertem. Önző gondolat volt, és felelőtlen, de könnyű… könnyebb, mint megbirkózni azzal a tudattal, talán ez az igazi énje, és mindeddig tett úgy, mintha valaki teljesen más volna. Mély levegőt vettem, nem a kétségeimet kellene most kergetnem, bármi is a helyzet, nem hagyhatom, hogy jobban feldúlja Karakurát, hogy aztán a Féregben töltse az élete hátralevő részét.
Feszülten figyeltem minden mozdulatát, örültem volna, ha most belelátok a gondolataiba, ha legalább megsejthettem volna, mit fog tenni. Nem értettem a motivációját, és a benne dúló harcot is csak kívülről tudtam figyelni. Láttam az elszántságot rajta, azt a fajtát, amit edzéseken is felfedeztem, ami miatt hittem benne, hogy kiváló tagja lesz a második osztagnak. És ez az, ami miatt aggódnom kellene, mert ha valamit egyszer a fejében vesz, pontosan ezzel a tekintettel visz egészen a legvégéig.
Egyértelműen alábecsült, már az arckifejezéséből, a szavaira nem is kellett odafigyelnem. Ismertem ezt a fajta hozzáállást, kicsi vagyok, törékeny, nő, ezekből adódóan pedig a legtöbbek szemében gyenge. A legtöbbször dühített ez a dolog, azonban ebben a pillanatban nem ez érdekelt, hanem az, ami miatt elbízta magát. Makiro tisztában volt az igazi erőmmel, azzal, hogy képes vagyok nálam sokszorta nagyobbakat is eldobni, mégis pont úgy reagált, mintha semmi tartani valója nem volna tőlem. Megfeszültek az izmaim, bár nyugalomra intettem magam, egy percre se veszíthettem szem elől.
A hadou szinte lepattant róla, bár ezen nem szabadott volna csodálkoznom, lévén a páncélja is izzott. Annyira bíztam abban, hogy a lekötözés fogságában némiképpen lenyugszik, hogy fel sem merült bennem, ugyan mit kellene tennem, ha nem így történik? Képes volnék-e tényleg kárt tenni benne, és igazinak felfogni a harcot? Mert úgy tűnt, neki pontosan az a terve, hogy mindent és mindenkit elpusztít, a magam részéről pedig nem kívántam egyik halmazba sem beleesni.
Hallottam a hangját, eljutottak hozzám a szavai, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha lehiggadni igyekezne. Ki kellett találnom azt, hogy miként tarthassam itt bent, annak ellenére, hogy minden eszközzel azon volt, hogy az apja… vagy amivé az egykori apja vált, az után mehessen. Ahogy érzékeltem, a másik már egészen eltávolodott, Makironak pedig nem volt erőssége a reiatsu érzékelése, nehézkesen követné. Azonban sokkal inkább tartottam attól, hogy mi történik, miközben követni próbálja, azokkal, akik az útjába kerülnek, velem ellentétben, teljesen véletlenül.
- Megfontolt, nem lassú… – Válaszoltam, ettől a fajta nevetéstől a hideg is kirázott.
Valóban gyorsabb volt nálam, ezzel tisztában voltam, épp ezért igyekeztem távol tartani magamtól, de ez nem mehetett az idők végezetéig. S úgy tűnt, ő is így gondolta. Ismét volt egy pillanat, hogy megfordult a fejemben, csak hagyom, hogy keresztülvágjon, aztán nem foglalkozom már semmivel. Mit akarunk oly erősen védelmezni? Azonban sose voltam az a feladós típus, így egyik kezemmel igyekeztem útját állni, hogy mélyebbre márthassa a pengét, míg a másikkal egy jégcsapot húztam felé, hogy kénytelen legyen eltávolodni.
Az ajkamba haraptam, nem akartam felnyögni a fájdalomtól, de éreztem, hogy némi időt kell nyernem, hogy összeszedjem a maradék erőmet. A vér végigcsurgott a hátamon, az egyenruhám javarészt megadta magát, csak itt-ott tartotta össze az anyag, hogy ne váljon az egész felsőtestem csupasszá. Előre vetettem magam a ködbe, és pár mozdulattal átrendeztem az egész helyet, hogy összezavarjam a férfit. Talán nem voltam gyors, sőt, a sérüléseim miatt kissé nehézkesen mozogtam, de ettől még a képességeimet kiválóan használtam. Hála Homurának a kifelé vezető út is eltűnt a szeme elől, talán ezzel kellett volna kezdenem.
A hűs levegő kellemes volt égő bőrömnek, de bármennyire is tartottam magam, tudtam, hogy orvosi ellátásra szorulok. A végtelenségig nem tarthattam fent a shikai képességem, főképp, hogy fogytán az erőm, épp ezért meg kellett próbálnom hatni Makirora. Arra, aki odabent volt, akit én ismertem.
- Makiro… – A hangom rekedtes volt, és szerencsére a jégcsapokon végigverődve visszhangzott, így ez alapján nemigen lehetett behatárolni a helyzetem. – Nem akarlak bántani, de ha kényszerítesz, megteszem… Én… – Mély levegőt vettem, és igyekeztem mozgásban maradni. – Menjünk haza, és kitaláljuk majd, hogyan tovább. Nem itt és most, nem így kellene véget érnie. Térj végre észhez! – Bizonyos voltam benne, hogy kevéssé hatnak rá a szavaim, de meg kellett próbálnom. Igazság szerint valószínűleg képtelen lettem volna ténylegesen kárt tenni benne, azonban ezt jelen pillanatban nem kellett tudnia.

9
Karakura / Re:Hölgyválasz
« Dátum: 2017. Aug. 09, 00:00:34 »

Mintha kívülről figyeltem volna az eseményeket, egy jégfal mögül, ami nem engedi, hogy magamra kiabáljak, pedig szerettem volna. Nagyon is. Felébredni a révületből, ami egyre lejjebb, és lejjebb rántott magával, teljes mértékben megbabonázva. Azt mondogattam magamban, hogy én nem ilyen vagyok, ez nem én vagyok, és mégis… én álltam ott. Én nem mozdultam, nem húzódtam el, pislogni is alig mertem.
Az is én voltam, aki olyan mérhetetlen haraggal fordult felé, amit saját maga se nagyon értett. Persze, nem szerettem, ha a bolondjárt járatják velem, azonban inkább hálásnak kellett volna lennem abban a pillanatban, hogy nem használta ki a helyzetet. Mégis csupán azt éreztem, hogy dühös vagyok, csalódott, és mindenek előtt fájdalmasan elutasítottak. Legalábbis úgy tűnt, mintha ez volna a helyzet. Ha képes lettem volna abban a percben ésszerűen gondolkodni, egyből rájöhettem volna, hogy ilyesmiről szó sincsen, de már rég messze jártam akkor fejben.
Hogy pontosan mit gondoltam, mi lesz a következő lépés, arról fogalmam se volt, csupán megtettem, ami először eszembe jutott. Mintha csak haditerv nélkül indultam volna csatába, a helyzetem is legalább olyan előreláthatatlan, és vesztesnek látszó. Korábban kifejezetten büszke voltam arra, hogy hideg fejjel képes vagyok elemezni mindent, mielőtt cselekszem, vagy döntést hozok, a férfi közelében ez még sem ment. Szinte soha, egyetlen alkalommal sem. Mióta először találkoztunk az osztag kertjében, valamilyen oknál fogva folyamatosan felborítja a lelki békémet. Kevesen képesek ennyire feldühíteni, de neki szinte minden alkalommal sikerül valahogy a bőröm alá férkőznie. Ijesztő volt, talán épp ezért reagáltam sokkal érzékenyebben mindenre, amit csak tett, vagy mondott.
Meleg volt az ajka, és puha, gyöngéden simult az enyémhez. Éreztem, hogy váratlanul érte az egész, ami némiképp elégedettséggel töltött el, mintha megnyertem volna egy csatát. De egyetlen csata nem jelent győzelmet a háborúban. Nem csupán a férfi visszafojtott lélegzete nem ígért túl sok jót, még a saját testem is kezdett cserbenhagyni. Az arcomra szökő pír, a gyorsan zakatoló szívem és izzadó tenyerem mind lázadtak. Rendre szerettem volna parancsolni őket, mintha ez így működne, mintha lenne felettük hatalmam, azonban ez már régen nem így volt.
A férfi válaszát nem értettem, felvont szemöldökkel néztem rá, amíg meg nem éreztem ujjait a bőrömön. Égető volt az érintése, forró, belülről forrt, szinte érezhető volt a dühe, ahogy nekiszorított a polcnak. Meglepődtem, nem csupán a reakcióján, hanem azon is, hogy egyáltalán nem féltem, fel sem merült bennem, hogy komolyan bántana. Halk szisszenéssel engedtem ki a levegőt, mert nem volt épp kényelmes a jelen helyzet, de attól nem tartottam, hogy kárt akar bennem tenni, még akkor sem, mikor fölém hajolt.
Egyből megértettem, hogy ez nem a visszafojtott szenvedély, nem a vonzalom kifejezése, csak harag. Sose tartottam magam kifejezetten tapasztaltnak az emberi kapcsolatok terén, azonban ezt nehéz lett volna másképpen értelmezni. De miért? Miért tombol benne ilyen indulat? A csók miatt? Ha lélegzethez jutottam volna, talán meg is kérdezem, de azt hiszem, az kevéssé használt volna a helyzetnek.
Ahogy elengedett, olyan elveszettnek tűnt, képtelen voltam megérteni a benne és bennem kavargó érzéseket. Könny csordult végig az arcomon, pedig igazából nem okozott fájdalmat, miatta voltam szomorú. Ujjaim a számhoz érintettem, még éreztem az ajkát az enyémen, ami ezúttal keményen simult hozzá, nyoma sem volt a korábbi puha melegségének, még se bántam. Mit tettem?
- Sajnálom… – Előrébb léptem, nem tudtam rá nézni, mellette álltam, kezemmel megérintettem az övét. – Bármit is tettem, én… sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. – Sose volt célom, hogy megbántsak másokat, általában fizikai síkon rendeztem a problémákat.
Mély levegőt vettem, úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni, hogy továbbra is itt maradunk, ezért a pulthoz léptem, hogy fizessek. Az eladó kissé furcsán nézett, ezért mosolyogni próbáltam, jelezve, hogy nincs semmi baj, mert tényleg, mi is lenne? Szinte kimenekültem az utcára, de ott megtorpantam, hiszen ez nem az én világom, egyedül csak elveszem benne. Aztán megakadt a szemem valamin.
- Makiro, gyere! – Megfogtam a shinigami kezét, és a megpillantott park felé húztam, keresztül az embertömegen, végül megálltam a bejáratánál. – Mondd csak, gyűlölsz engem? – Az első pillanat volt, hogy ismét képes voltam ránézni. A helyében én is megvetném magam, de hallanom kell tőle, hogy mit érez, mit gondol most.

10
Lezárt küldetések / Re:A halál után
« Dátum: 2017. Jún. 24, 17:49:37 »
Üresnek éreztem a fejem, mintha csak minden megszűnt volna, és valami okból kifolyólag egy teljesen más helyen lennék. Nem ez volt az első alkalom, hogy tehetetlennek éreztem magam, azonban annyiszor elhatároztam már, hogy erősebb leszek, és nem engedem kicsúszni kezemből az irányítást. De ezúttal a valóságot is olyan távolinak éreztem, mintha nem is velem történt volna mindez.
Ki az a férfi és nő? Mit jelentenek egymásnak, és mi folyik közöttük éppen? Ki érti…
Mély levegőt vettem, szinte keresztülúsztam a szobán, és csak a fal fogott meg, fájdalmas volt az ütközés, azonban ez most nem az én testem, vagy talán mégis. A melegség tovább kábított, mért teszi ezt? Értenem kellene a haragját, a gyűlöletét, mégis egyetlen ok sem igazán jutott eszembe. Legutóbb éreztem, és értettem, miért is haragszik annyira, az én hibám volt, ezúttal viszont semmi értelmét nem láttam. Mély levegőt vettem, a melegség kezdett elviselhetetlen lenni, ezért igyekeztem kiszabadulni.
Volt azonban egy pillanat, egyetlen egy, amikor azt gondoltam, talán jobb is így, lekuporodhatnék a forróságban, és minden következménytől elmenekülhetnék. A hosszú évek rémlettek fel, amikor a jégbe zárva szunnyadtam, anélkül, hogy bármiről is fogalmam lett volna, újra, és újra végig szaladva az emlékeimen. Abban az egyetlen pillanatban az fordult meg a fejemben, ez nem is volt olyan rossz, nem érezni, nem gondolni, nem cselekedni. Lebegtem a semmiben, és a múlt fakó szellemei között úgy éreztem, én sem vagyok több egy szürke emléknél, amiben egészen boldog voltam.
Felemeltem a fejem, és a rácshoz érintettem kezem, ami így szép lassan lehűlt, ezzel próbáltam minden kétséget kiirtani magamból. Mégis min változtatna, ha semmit se tennék? Makironak szüksége van rám, talán jobban, mint bármikor, éppen ezért nem fogok leülni, és siratni az elveszett dolgokat, hanem egyszerűen nem hagyom, hogy még többet veszítsek. Dühös voltam rá, hogy ilyen könnyedén hagyta, hogy eluralkodjon rajta a gyűlölet, és olyasmit tett, aminek szörnyű következményei is lehetnének, de nem fogom engedni, hogy ennyivel megússza.
Nem szóltam közbe a kettejük harcának, legalábbis addig nem, míg úgy láttam megfelelőnek, hogy egyelőre ki kell maradnom a dologból. Furcsa volt így látni Makirot, és szerettem volna azt gondolni, hogy ez egy teljesen más valaki, aki megszállta, de valószínűleg csupán én nem vettem észre, mi dúl benne. A könyvesbolt jutott eszembe, azonban nyugalomra intettem magam, mielőtt lányos zavarral elfordítottam volna tekintetem, akkor is láthattam egy keveset az elfojtott érzéseiből. Jobban kellene értenem mindenkinél, hogy mennyi mindent temet el, de annyira igyekeztem távolságot tartani, sose néztem meg igazán, mitől is próbálom óvni magam.
Semmi sem érdekelt, hogy veszélyes, hogy megpróbált bántani, csak tudni akartam, minden rendben. Nem hittem szavainak, még hogy jól… Sírhatnékom támadt, de legyőztem a késztetést, biztos voltam benne, hogy nem igazán tudna vele mit kezdeni. A fülemben éreztem szívverésemet, és szívem szerint megráztam volna, hogy mégis, mit képzelt, mikor ennek neki fogott, azonban nem tehettem meg, én se viselkedtem néhány perccel ezelőtt éppen felelősségteljesen.
- Nem úgy tűnik… – Jegyeztem meg, miközben megidéztem a kurenai ribon-t, többre sajnos jelen pillanatban nem voltam képes.
Előre nyúlva megérintettem az arcát, a bőre még mindig izzott, bár az enyém meg jéghideg volt. Milyen ironikus, hogy a képességeink szöges ellentétei egymásnak, akárcsak a viselkedésünk. Talán egy éles harcban képesek lennénk teljesen kioltani egymást? Ki tudja… jó lenne, ha sose kellene megtudnunk. Végigsimítottam rajta, majd leengedtem kezemet, megnyugodtam kicsit, hogy nincs nagy baj, legalábbis fizikailag nincs.
Már a válasza előtt tisztában voltam vele, felesleges kérdés volt, akárcsak szinte minden szavam, még se tartottam magamban. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet az, hogy most ellátom, lehet, hogy visszatartaná a sérülés, aztán kénytelen vagyok elmosolyodni. Ugyan, mivel ámítom magam? Ha el akar érni valamit, megteszi, akkor is, ha a végtagjait hagyja érte hátra, semmi más nem számít. És most azt akarja, hogy az a másik elpusztuljon, láthatóan másra sem tud gondolni, csak erre.
Képtelen voltam megszólalni válaszára, bármilyen butaságnak is hangzott, a lényegi információ valószínűleg igaz volt. Arra pillantottam, ahol utoljára a lidérccé alakult férfit látni lehetett, bár a jég miatt semmi sem volt kivehető, mégis képtelen voltam elszakítani tekintetemet. Sose ismertem az apámat, számomra mindig is a nagybátyám volt az, aki megtestesítette a tökéletes apafigurát. A szoros családi kötelékek miatt mindig biztonságban éreztem magam, egészen sokáig fel sem vetődött bennem, hogy másképpen is lehet ez egy család esetében. Valószínűleg a mellettem ülő férfi nem így nőtt fel. Szívesen megöleltem volna ismét, de úgy tűnt, egyáltalán nem kér ebből, kifejezetten ellenségesen viselkedett.
Ahogy elindul, és a fenyegetésre kénytelen vagyok felnevetni. Furcsa, zavart, rekedtes nevetés ez, nem örömmel teli, de még sem tettetett nevetés. Talpra álltam, lehajtott fejem miatt szinte teljes arcom takarta a hajam, ami nem is baj, egészen szomorúnak éreztem magam, majd abbahagyva a nevetést, elszántan előre szegtem az állam.
- Milyen nagyravágyó, és ugyanakkor arrogáns szavak, Osaka Makiro. – Húztam el a számat, miközben azt figyeltem, hogyan veszi ismét magához zanpakutouját. – Azért jöttem, hogy segítsek, és ezt is fogom tenni… segítek, hogy okulj egy keveset! – Húztam ki magam, és testemen ismét felragyogtak Homura jelei.
Már meg sem próbálta visszafogni magam, a férfi elég erős, hogy kibírja. Mielőtt nekiiramodhatott volna, egyetlen rúgással küldtem felé egy közel hat méteres jégtömböt, nem foglalkozva vele, hogy lehet, hogy egyáltalán nem számít rá. Kiroppantottam ujjaimat, és köröztem párat a nyakammal, nem törődtem a vállam konok, múlni nem akaró fájdalmával, sokkal súlyosabb dolog forgott most kockán. Nem fogom hagyni, hogy az emberek közé vetve magát, tombolni kezdjen, mert annak komoly következményei lennének.
Tudtam, hogy ez a kis támadás nem fogja sokáig megállítani, így felkészülten vártam, közben pedig befedtem a cero nyitotta lyukat néhány jégcsappal, ezzel is némileg megnehezítve a dolgát. Amint felbukkant, valószínűleg dühösen, és támadásra készen, már vártam rá. Egyetlen esélyem az volt, hogy távol tartom, pusztakezes harcban legalább olyan képzett volt, mint én, viszont gyorsabb volt nálam, ezt nagyon az eszembe véstem a legutóbbiak után. Ellenben nem sokat értett a démonmágiához, így képes lehetek feltartóztatni. Aztán… aztán lesz, ami lesz.
- Hadou 33: Soukatsui! – Emeltem egyszerűen felé a kezem, elengedve a kidout. Arra számítottam, hogy nagyobb kárt nem tesz benne, de a lendületét megtöri, így pedig megfogja majd a második mágia. – Bakudou 41: Anei Eirou! – Nem akartam igazából kárt tenni benne, talán néhány perc elég lesz, hogy megnyugodjon, ha nem, kénytelen leszek valódi harcba bocsátkozni, amit nem szívesen tettem volna. Így nem…

11
Lezárt küldetések / Re:A halál után
« Dátum: 2017. Jún. 22, 23:52:03 »
Fogalmam se volt róla, mit kellene mondanom, hogyan volna megfelelő reagálnom. Mit tegyek? Egy részem a feletteseként szeretett volna parancsokat osztani, ezzel teljes mértékben eltávolodni a dologtól, nem foglalkozni érdemben vele. Közben azonban nagyon jól tudtam, hogy ez nem lesz megoldás, nem erre van szüksége. De mit tehettem volna? Nem voltam képes arra, hogy hirtelen egy másik shinigamivá változzam, és kitaláljam a megfelelő lépést, csak önmagamként tudtam cselekedni. Inkább csendben maradtam, és arra koncentráltam, ami a feladatunk lenne.
Elengedtem, nem akartam visszatartani, talán maga is jobban tudja, mit kellene tennie, jelenleg annyit tehetek érte, hogy amíg rájön a válaszokra, nem hagyom, hogy kárt tegyen magában. Nem voltunk biztonságban, és egy pillanatig hagytam, hogy erről teljes mértékben megfeledkezzem. Jeges tőrként hasított belém a felismerés, ugyan azt a hibát követem el, mint egykoron, és megint elveszíthetek valami számomra fontosat. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, és csupán kívülállóként figyeltem a történéseket.
A bal vállamban lüktető fájdalom sem volt képes visszarántani a valóságba, mintha elcsúszott volna egyetlen aprócska dolgon az egész világom. Hányszor történik még meg mindez? Mennyi szenvedést kell végig néznem, jó lelkek pusztulását, hanyatlását, semmivé bomlását. Mintha csak az lenne a büntetésem, hogy tehetetlenül állva elfut mellettem minden és mindenki. A hollow nem mozdult, így képes voltam közelebb lépni Makirohoz.
Úgy tűnt, mintha szavaim el se jutottak volna hozzá, egyáltalán nem láttam az általam ismert férfit a tekintetében, mint akit kicseréltek. Ez előtt sose volt szerencsém az igazi képességeit látni, de ha ezt jelentette, talán nem volt véletlen. Megrémített, ami a tekintetéből tükröződött, de már késő volt visszavonni szavaimat, sőt, igazából nem is akartam. Igazat mondtam, és tudnia kell, hogy erre nem mentség egyetlen lélek bűnössége sem, a feladatokat nem mérlegelni kell, hanem végrehajtani, ezért shinigami a shinigami. Katona volt, nem pedig bíró, teszi, amit mondanak neki.
Hogy el akartam-e szaladni, mikor felém vetette magát? Talán igen… azonban ennél sokkal erősebb érzés volt az, hogy nem hittem egy pillanatig sem, valóban kárt tenne bennem szándékosan. Nem azért, mert lebecsültem, és úgy véltem, nem képes rá, inkább azt gondoltam, nem tenné meg. Azzal azonban egyáltalán nem számoltam, régen nem ő irányítja a tetteit, ezt azonnal meg kellett volna éreznem, de ha tudtam volna, azt hiszem akkor se lett volna esélyem kitérni.
Felnyögtem a fájdalmas érintésre, a meleg el sem ért tudatomig, csak a seb pulzáló fájdalma hatolt tudatom hátsó zugába, ahol mintha kést forgattak volna. Szinte éreztem, ahogy vérem végig csorog a férfi kezén, ahol hozzám ér, pedig ez lehetetlennek tűnt. Nem maradt erőm arra, hogy tompítsak az esésen, miközben a fal felé dobott, teljes lendülettel estem neki, hátam mögött apró vér csíkot hagyva, ahogy lábaim megrogytak, de némiképpen még tartottam magam. Kuszán száguldoztak a gondolataim, mit kellene tennem, visszatámadjak-e, mennyire ura a cselekedeteinek éppen, képes lennék-e megállítani?
Hatalmasra nyílt szemekkel figyeltem a falba fúródó zanpakutout, tudtam, ha valóban bántani akart volna, engem szúr keresztül.  Sóhajtva engedtem ki a levegőt, és lehunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsek, de nem volt időm a visszavágásra. A körém fonódó forróságtól egyből kipirultam, de egyetlen pillanatig sem hagytam, hogy kétségbe essek. Egykoron a második osztag kapitánya voltam, nem Osaka Makiro fog megállítani abban, hogy tegyem a dolgom, és észhez térítsem, és ha kell, erőszakosabb eszközökhöz nyúlok.
- Reikan Reiki! – Suttogtam fojtott hangon, és már láttam is a megjelenő halovány ködöt.
Igen forró börtön ölelt körbe, azonban ő sem ismerte az én képességeimet, talán már nem tudtam a bankai képességeimet használni, de Homura még mindig tartogatott meglepetéseket. Lassan elviselhető, majd egyre hidegebbre, és hidegebbre hűtötte a láva rácsokat, mígnem teljesen kővé keményedtek. A rácsok között nem fértem ki, de nem is állt szándékomban csendesen kiosonni, amikor végre hosszabban is hozzáérhettem, egy nagyobb ütéssel repesztettem meg a követ, hogy ezzel kiszabaduljak.
Nem voltam erőm teljében, és ezzel tisztában voltam, nem csupán a sérülésem miatt, de az események annyira kuszák voltak. Mély levegőket vettem, és azon igyekeztem, hogy a lábaim megtartsanak, és össze ne rogyjak. Tudtam, hogy össze kell gyűjtenem a megmaradt tartalékaimat, nekem kell ezúttal segítenem a férfinak, ha úgy van, hát egy hatalmas fenéken billentéssel.
Teljesen mással volt elfoglalva, úgy tűnt, hogy valami igazán furcsa történik a lélekkel, még sose láttam ilyen gyors átalakulást. Nem lendültem előre, nem támadtam, csak hallgattam a felettébb furcsa párbeszédet, mintha annak lenne bármi értelme is. Vajon mit jelentenek Makironak a szavak, mivel több ez a valaki, hogy amit ő mond, az elér hozzá? Engem meg sem hallott végtelen dühében, de most úgy tűnt, mintha minden egyes hang mélyen a lelkéig hatolna. Milyen sebek? Mi történik?
A cerora ocsúdtam csak fel, de szerencsére nem felénk lőtte el, Makiro irányába vetettem magam, talán most már magánál van… Nem lehettem benne bizonyos, azonban hinni akartam, hogy képes ezúttal irányítani is a saját tetteit.
- Makiro! – Kiáltottam kétségbeesetten, és magamhoz öleltem, nem érdekelt, mi történik, nem zavart bőrének melege, amúgyis kifejezetten hűvös voltam…
Kezeimmel, és lábaimmal több jégcsapot is körénk húztam, amik óvón körül öleltek minket, egy apró kis szobát létrehozva a káoszban. Mintha csak megállt volna az idő, újra kaptam levegőt, és nem éreztem azt, bármikor megállhat a szívem.
- Makiro… jól vagy? – Szívem szerint azt kérdeztem volna inkább, hogy ő e az, de nem volt erre megfelelő szó. – Ellássam a sebed? – Tisztában voltam vele, hogy nem olyan gyakorlott kidous, mint én, s talán nem a gyógyítás volt az erősségem, mégis többet ér vele, ha nem vérzik el. – Csak, egy kicsit maradj nyugton! – Kértem elhaló hangon, kezdtem szédülni, valószínűleg a fejem is bevertem a falba.
Meg kellett támaszkodnom az egyik jégtömbbe pár másodpercre, de aztán, ha hagyta, elláttam a sérüléseit, hogy minél előbb kimehessünk innen. Kintről láthatatlanok voltunk, azonban ennek a hátrányaként bentről se láthattuk, körbe vettek-e minket. Ilyen közelről én se tudtam megmondani, pontosan hol is vannak a lidércek, csak annyi volt bizonyos, közel sem végeztünk minddel.
- Után akarsz menni? – Kérdeztem csendesen, a korábbi lidércre célozva, biztos voltam benne, hogy érti, kire gondolok. – Miért ennyire fontos? – Tudni akartam, érteni a történteket, legalább egy kicsit bele látni a dolgokba, ha már itt voltam. Ez a néhány nyugodt pillanat volt erre az egyetlen esélyem, ezután nemigen lesz időnk cseverészni…

12
Lezárt küldetések / Re:Téveshívás
« Dátum: 2017. Máj. 30, 18:29:10 »
Az osztagedzés már-már különleges rituálénak számított, bár szigorúan véve nem voltam a második osztag tagja, ez nem zavart senkit. A reggeli nyújtások, majd erősítések sokat segítettek abban, hogy a gondolataimat eltereljem, és csak arra koncentráljak, hogy megfelelően teljesítsem a gyakorlatokat. A többiekkel ellentétben nem a hakuda technikáimat tökéletesítettem, hanem inkább az állóképességemet és hajlékonyságomat, sosem az erőm volt a legfőbb fegyverem.
Lassan fújtam ki a bent tartott levegőt, miközben a rúdon egyensúlyozva derékszögbe emeltem lábaimat. Tekintetem végig siklott a gyakorlatozó tiszteken, figyelve, miként is teljesítik a kiadott feladatokat, mennyire veszik azokat komolyan. Az utóbbi időben már nem találkoztam olyan személlyel, aki lazsálni merne, de korábban elő-előfordult, hogy valaki nem vette túl komolyan, hiszen ez csupán egy edzés. Valószínűleg az újoncok beavatásán történtek benövesztették a fejük lágyát, és hamar ráébredtek, bármikor bekövetkezhet egy nem várt esemény, aminél vagy a legtöbbet hozzák ki magukból, vagy meghalnak.
Egy izzadságcsepp csordult végig arcélemen, így fél kézzel megtartva magam, megtöröltem homlokomat. Tovább siklott tekintetem, majd megállapodott az egyik lányon, még hozzám képest is fiatalnak tűnt. Korábban olvastam jelentkezését a kivégző osztagba, azonban egyelőre nem szándékoztam elfogadni, nem, mintha nem lenne tehetsége, azt mondták, az anyjára ütött. A magam részéről erről nemigen tudtam nyilatkozni, sose ismertem a felmenőit, azt viszont tudtam, milyen hatással van ez a szakasz a shinigamira. Fiatal volt még ahhoz, hogy ilyeneken menjen keresztül, talán néhány év múlva… bizonyosan készen áll majd rá.
Gondolataim közepette csak lassan tűntek fel a jelek, amik körbe öleltek, leeresztettem lábaimat, és megpróbáltam érzékelni, milyen kidou is lehetne, de erre nem volt idő. Olyan hirtelenséggel tűntünk fel valahol egészen máshol, hogy még mindig kicsit szédültem. Gyorsan körbenéztem, és egyáltalán nem tetszett, ami a szemem elé tárult. A homokos táj rossz emlékeket idézett fel bennem, mire egy pillanatra minden izmom megfeszült, mintha csak arra készülnék fel, hogy bármelyik percben reagálnom kellene egy támadásra. Persze ez nem állt távol a valóságtól, mivel pontosan nem tudtam, mi történt, csak a mellettem álló lányt ismertem, aki úgy tűnt szintén ide érkezett, velem egyetemben.
- Sajnos pontosan nem tudom, de ha a sejtéseim igazak, az Emberek Világának egy távoli szegletén. – Hueco Mundo az örök éjszaka birodalma, jól ismertem a homokjának durvaságát, s a levegő hűvös nehezét, ezt az érzést sose törölhetik ki, és a mostani meg se közelítette. – Jobban örülne egy félistennek a teljesek helyett? Bolond vagy ember, ha megpróbálsz felbőszíteni. – Húztam el számat, nem éreztem vicces kedvemben magam, de ha azt hiszi, hogy hagyjuk magunkat, rossz osztagból választott.
Megpróbáltam reiatsu érzékeléssel megállapítani, hogy valóban emberek-e, illetve, hogy a közelben kik lehetnek még. Nem volna éppen jó, ha nagy beszélgetés közepette hátba támadna minket valaki, miközben mi azt se nagyon tudjuk, hol is vagyunk. A szemem viszont le sem vettem a két ismeretlenről, vajon miben mesterkedhetnek? Egyáltalán, mi lehetett az a varázslat, amivel egy másik dimenzióba rántottak minket? Elég erős, ha két halálistent ide hozott, nem csoda hát, ha nincs túl jól a használója, bár ez némi elégtétellel töltött el.
- Hasznunk? Tényleg szeretné, ha elveszíteném a türelmem? – Vontam fel szemöldökömet, igazából csak azért nem támadtam, mert nincs okom, de ez nem sokáig lesz így.
Megráztam a fejemet, ugyan mit tudnának felkínálni, amiért segítenénk? Nem, mintha zsoldosokból állna a Gotei Juusantai, de ha az egyensúllyal lenne gond, arról értesítettek volna minket, minden más esetben nem ránk tartozik a dolog. Az embereknek maguknak kell megvívniuk a csatáikat, egymással, vagy démonaikkal, nem küzdhetünk helyettük, nem ez a dolgunk. Ráadásul ez nem is a mi körzetünk, ki tudja, hogy mit szabadítanánk útjára egy beavatkozással.
- Mégis miből gondolja, hogy azok után, hogy csak úgy „elrabolt” minket, még segítenénk is? Mi okunk volna rá? – Kérdeztem rá egyenesen, majd kicsit közelebb léptem Kamioka~sanhoz, és olyan halkan beszéltem, hogy csak ő hallhassa. – Tartsa nyitva a szemét, egyikükben sem bízom… lehet csak megjátsza, hogy ilyen elesett. – Jobb ébernek lenni, mint meglepődni egy támadáson. – Ó, és jobb, ha nem próbál becsapni bennünket, ahogy korábban megállapította, nem csupán a két szép szemünk az egyetlen előnyünk ^.^ – Mosolyom egyáltalán nem volt kedves, sőt talán inkább kifejezetten félelmetesre sikeresedett.

13
Karakura / Re:Hölgyválasz
« Dátum: 2017. Máj. 23, 01:50:18 »

Úgy éreztem, hogy a csenddel engem próbál büntetni, mintha direkt tévesztettem volna szem elől, és álltam volna szóba azzal a férfival. Pedig ilyesmiről szó sincs, csupán számomra minden egyformán idegen ezen a helyen. A férfi alakja számomra pont olyan, mint a viharos tengeren sodródó hajónak a világító torony, megmutatja, merre van a biztonságot jelentő part. Most mégis olyan volt, mintha világok választanának el minket egymástól, és egyre érthetetlenebbé és érthetetlenebbé vált számomra, miért történik mindez.
Gondolataim egymást követték, és igyekeztem végig pörgetni, mi minden zajlott le közöttünk, de nem találtam olyan anomáliát, ami magyarázta volna a viselkedését. Mondtam volna valamit? Mindig ugyanúgy beszélek vele, néha talán kicsit erélyes vagyok, de a feletteseként nem lehetek elnéző, és nem hinném, hogy ez zavarja. Akkor viszont nem én tettem, csak most mérges és én vagyok mellette, ezért némiképp rajtam vezeti le? Elképzelhetőnek tartottam, bár egyáltalán nem ilyennek ismertem meg. Kénytelen voltam beismerni, hogy hiányolom a gondtalan énjét, amelyik bolondozik, és könnyedén veszi a dolgokat, mert a mostani viselkedése túl furcsa volt.
Mélyet sóhajtottam, a rokonaimon kívül soha senki érzései nem foglalkoztattak még ennyire, mégis mi van velem? Persze, aggódom, lévén elég sok időt töltünk együtt, sőt, talán túl sokat is, ha jobban bele gondolok, egy külső szemlélőnek ez félreérthető lehetne… Megráztam a fejem, túl zavarba ejtő irányt vettek a gondolataim, nem szabadna ilyesmire gondolnom. Makiro csupán előzékeny, ezért nem utasított vissza. Túlságosan jó lelkű, én pedig némiképp vissza is éltem ezzel, ami miatt bűntudatom is van.
Túl gyorsan elértük az antikváriumot, úgy éreztem, még hosszú percekig szeretnék sétálni, természetesen azért, hogy tovább gondolkodhassak, nem pedig, hogy a férfi kezét fogjam! >////> Még nem oldottam meg a problémát, és valószínűleg egyedül nem is fogom, azonban nagyon igyekeztem. Kár, hogy erről fogalma sem volt Makironak. :/
Nagyon örültem neki, hogy végül sikerült megtalálni a könyvet, kifejezetten lelkes voltam, ezért észre se vettem a körülöttem folyó dolgokat. Önkéntelenek voltak a mozdulataim, pedig jobban kellett volna figyelnem, mit teszek és mit nem. A melegség, ami a férfiból áradt, megérintett, és ez olyasmi volt, amire nem voltam felkészülve, és ha egyszer az érzések nekiiramodnak, ott nincs megállás, bármennyire szeretné az ember lánya megőrizni a józanságát.
Muszáj elszakítanom tőle a tekintetem, vissza kell nyernem a közönyömet, mielőtt ismét nekiindulunk. Kedves szeretnék lenni vele, de úgy nem megy, ha mindenféle kavargó érzés mocorog bennem, és olyan emlékeket idéz fel, amit rég elfeledni kívántam. Vagy még se? Miért is olyan fontos ez az egykori kötet? Mért pont vele vagyok itt? Annyi a megválaszolatlan kérdés, én pedig csak állok itt tehetetlenül, próbálva visszanyerni az önuralmam. Szánalmas.
Rögtön éreztem a levegő változását, nem volt szükséges reiatsu érzékelés ahhoz, hogy tudjam, közvetlenül mögöttem áll. Visszafojtottam a lélegzetem, nem tudtam, mire is készülhet, hiszen csupán egy ebédet ajánlottam fel, amiatt nem lehet mérges. A szívem őrült mód zakatolt, olyan érzés volt, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból, és egy pillanatra el is hittem, hogy képes lehet rá. Ebben a pillanatban nem volt menekvésem, ha akartam volna, se tudtam volna hová futni. De mi elől is menekülnék?
Keze forrónak tűnt az arcomon, engedelmesen arra fordultam, amerre húzott, képtelen voltam szemébe nézni, tekintetem a száját figyelte, hogy leolvassam, mit is mond. Mi hagyta el azokat az ajkakat, és min mosolyog? Egész testemmel felé fordultam, magam előtt tartottam a könyvet, mintha az megvédene a következményektől. Egyre közeledett, a testem pedig nem mozdult, felpillantottam, és nem bírtam levenni róla a szemem.
Éreztem kezét a bőrömön, és olyan közel volt, hogy úgy éreztem, minden titkom látja, mélyen belül látja, mi zajlik bennem. Lehunytam a szemem, nem akartam tudni, mi következik, mert sejtettem, és legnagyobb rémületemre, mintha én magam is akartam volna. Szavai csak nagyon lassan jutottak el tudatomig, olyan hirtelen kaptam fel a fejem, mintha tűzzel égettek volna meg.
Játszott velem, végig ez volt a terve! Dühös voltam, nem is rá, saját magamra, hogy ilyen könnyen a csapdájába estem. Ujjaim közül kicsúszott a kötet, tompa puffanással engedelmeskedett a gravitációnak, kezeim a férfi ruhájára fonódtak. Olyan közel volt, és arra vágytam, hogy visszavághassak, ne maradjak az adósa. Felemeltem a fejem, és könnyed csókot leheltem az ajkaira, mint mikor üdvözlik egymást a rég látott szerelmesek…
Aztán lehajoltam a könyvért, ezzel némiképp kibújva a bűvkörből, mert azzal nem számoltam, hogy ez a mozdulat nem csupán rá lesz hatással. Miért kell mindig felhúznom magam, és ilyen hirtelen cselekednem, ha róla van szó?
- Úgy szólítasz, ahogy neked tetszik… – Feleltem csendesen, mintha az imént semmi se történt volna, de továbbra se tudtam a szemébe nézni. – Ebédelni azért szeretnél? >////<

14
Város / Re:Aka Korusetto Baishun Yado /Vörös Fűző bordélyház/
« Dátum: 2017. Máj. 15, 00:06:02 »
Ahogy megláttam a férfit, aki az üdvözlésünkre érkezett, egy pillanatra lefagytam. Jól emlékeztem erre az arcra, Hanabi~hime keresése közben akadtunk össze, és még volt mersze azt állítani, hogy ő megvédeni igyekezett. Persze a támadókat nekem kellett hatástalanítanom. :/ Aztán képes volt velünk jönni, mert állítólag dolga volt Toshival…
- Kegyed energiadús, mint mindig ^^ – Mondta, gondoltam, hogy felismer majd.
- Ön éberebb, mint legutóbb… :roll: – Válaszoltam, célozva arra, hogy legutóbb kiütöttem, egy kicsikét.
- Kedves, hogy ezt mondja, kisasszony. Mivel szolgálhatok? ^^
Mielőtt válaszolhattam volna, Kaori~nee is feltett egy kérdést, így inkább felé fordultam. Megígérem Hanabi~himének, hogy nem beszélek az anyjának a szökéséről, de azt nem, hogy az előttem álló férfi viselt dolgairól sem fogok. Elmosolyodtam, és úgy fordultam unokanővérem felé.
- Igen, ő taperolta a lányodat legutóbb. -  Mondhatott bármit, láttam a saját két szememmel, ezt nem teszi semmissé az, hogy magyarázkodni próbált.
- Nem, kedves hölgyem, ön valamit rosszul látott. Egy hölgyhöz sem érek az engedélye nélkül. Az felettébb udvariatlan volna ^^"
- Rajta volt a keze, én pedig levettem róla... egy kábító tűvel. :roll:
Erre már nem volt frappáns válasza, így inkább töltött néhány csészényi italt. A sake már egy ideje nagyon hiányzott, mondjuk, mióta elkezdődött ez az őrültek háza… Sóhajtva hunytam le a szemem, hogy ezúttal legalább nem kell magyarázkodni, hogy nem tinédzser vagyok, annak ellenére, hogy minek is látszom.
- Megihatom egyben a három kört?
- Ahogy csak szeretné, kedves Guniang ^^
- Ez káromkodásnak hangzik, maradjunk a Masachika~sannál. – Kértem csendesen, nem szerettem, ha valamit nem értettem. Legutóbb is volt erről egy rövidebb beszélgetésünk, de nem vetem a szemére, lévén a kábító méreg után sok minden homályos lehet.
- Ahogy kívánja, Masachika-jī!
Kihívóan pillantottam Makiro felé, majd megfogtam a három csészécskét, volt tapasztalatom az ilyesmiben, így könnyedén tudtam egyszerre kiinni a tartalmukat. Hiába, az Amatsuji családban mindig is különleges jelentősége volt annak, ha a családtagok leültek inni egy jót, és ilyenkor az idősebbek sok érdekes trükköt tanítottak a fiatalabbaknak.
- Én vállalom az éneket! – Toltam el magam a pulttól, és a nők felé vettem az irányt, gondoltam, hogy nem kötényben kell előadnunk, így rájuk bíztam magam.
Az ilyesféle dolgok nem álltak hozzám közel, anya próbált tanítani arra, miként tegyek fel némi festéket, de ezek maximum a rejtőzködés segítésekor érdekeltek, más tekintetben nemigen. A nemesi találkozókra Ryouta mellett is mindig mások készítették el a ruházatom, a hajam és a sminkem, így egyszerűen hagytam, hogy segítsenek most is. Nagyon szép volt a ruha, ideillő, de én kissé idegennek éreztem magam.
- Valami klasszikust játszanak, sajnos a modern zene igazán távol áll tőlem, és nemigen ismerek olyan dalokat. – Kértem zavartan a hangszerek mögé állókat, majd mély levegőt vettem, és egy altatóba kezdtem bele, remélve, hogy követni tudnak majd.
A lassabb daloktól haladtam az egyre gyorsulókig, így a táncosoknak is könnyebb dolguk volt, én pedig szép lassan belejöhettem az éneklésbe. Évek óta nem csináltam ilyesmit, pedig anya régen szerette hallgatni, ahogy énekelek. Szép emlékeket idéztek fel a dallamfoszlányok, így csak lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a hangok magukkal ragadjanak.

15
Hueco Mundo / Re:Golfpálya a Döglött Mufflonhoz
« Dátum: 2017. Máj. 12, 23:34:53 »
Aggódva figyeltem Kaori~neet, nem volt a legjobb színben, bár tudtam, hogy nincs veszélyben, akkora különbség nem lehet közte és Makiro között. Bár meglepett, hogy a férfi lélekenergiájától elveszítette az eszméletét, úgy tűnt, hogy rengeteget fejlődött a férfi az utóbbi időben. Mély sóhajjal engedtem ki a levegőt, és igyekeztem segíteni unokanővéremnek, ha rászorult.
Kissé összeszűkült a gyomrom a következő helyszínre, nem vágytam vissza a sivatagban, igazából soha többé, ha őszinte akartam lenni… Mély nyomokat hagyott bennem az, hogy mennyi időt kellett itt töltenem, és közben mi minden történt, de jelen pillanatban nem erre kell koncentrálnom. Lehunytam a szemem, és igyekeztem figyelni arra, amit a fiú próbál elmondani. Fogalmam se volt róla, mi az a golf, vagy éppen a tojásvadászat, de úgy tűnt, hogy a többiek értik, így inkább nem szóltam bele. Majd elmondják nekem is, ha rosszul csinálok valamit. :/
Végülis Mizushima~donot választják ki a feladatra, Kaori~nee pedig irányít, így úgy tűnik, nekünk nincs túl sok feladatunk, legalábbis egészen addig, míg az első tojás neki sem iramodik.
- Fuchida~san, fogja meg! – Kiáltottam a legközelebb álló felé, nehogy elszaladjon mellette. Ilyet se láttam még ezelőtt. – Igyekezzünk úgy állni, hogy nagyjából az egész pályát lefedjük, akkor el tudjuk kapkodni az összes tojást, ami kifelé jön! – Javasoltam, majd arrébb is álltam, prezentálva a felvetést.
Az elképzelés nem is volt rossz, hiszen így nem kellett olyan sokat futnia egy személynek, csupán pár métert. De közben figyelni kellett a másikra is, nehogy ketten fussanak egy cél felé, mert akkor esetleg egy másik tojás meglóghat, és többet sose érjük utol. Az első felém rohanó kis sárga kupac után vetődtem, és óvatosan kezeim közé is kaparintottam, azonban egy tojás helyett egy csibe kuporgott a kezemben. Csodálkozva pislogtam rá, vajon most annyira elkaptam volna a tojást, hogy egyből ki is bújt volna belőle valami? :o
Megvontam vállamat, majd Makiro felé futottam gyorsan, és a kezébe nyomtam az apró, csipogó jószágot.
- Vigyázz rá nekem, kérlek! ^-^ – Mosolyogtam fel rá, majd vissza is baktattam a helyemre, hogy összeszedjem a többi tojást, ami felém szaladt.
A következő állat után már nem vetődtem, jól megnéztem inkább magamnak, és nem sajnáltam, hogy elmulasztottam. :| Én azt hittem, hogy csupán tréfa volt, hogy lehet esetleg valami kígyó, vagy hasonló a lyukakban. Kicsit megsajnáltam Mizushima~donot is, aki hősiesen tapogatózott lyuktól lyukig. :S Végül két tojásra magam is lecsaptam, és reméltem, hogy a többiek hasonlóan tettek, bár ahogy láttam, valóban igyekeztek elkapkodni a dolgokat, szóval nem lehetett okunk panaszra. Már azt leszámítva, hogy mért nem mehetünk már haza? :/
- Szerintem lehetne belőle osztag kabala! *o* – Állapodtam meg Makiro és a kiscsibe mellett. – Olyan kis aranyos! :3 – Szerettem az állatokat, főleg a kicsiket, mindegyik bolyhos volt, és puha, és édes. *^*

Oldalak: [1] 2 3