Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Hoshi Sen Nozomi

Oldalak: [1] 2 3 ... 6
1
Karakura / Re:Hoshi kupaktanács
« Dátum: 2018. Máj. 13, 22:22:26 »
  Meglepődtem, mikor Umi-jii kijelentette, hogy úgy látja, ügyesen kezelem a helyzetet. Nem éreztem úgy magamat, aki bármit is jól tesz. Természetesen nagyon aggódtam Umi-jiiért, annak ellenére is, hogy már tudtam Ninurta-san vigyázni fog rá! Csacsiság volt ezt megköszönnie!
  – Shifa! Igen! – csillantak fel a szemeim a nevet hallva. A név ismerős volt és úgy éreztem, hogy valóban hozzá tartozik. – Azt nem tudtam, hogy ő is cica volt e… – mondtam lehajtott buksival. Rossz érzés volt nem emlékezni dolgokra. Arra már csak hatalmasakat pislogtam, mikor Ryo-nii pontosította az általam mondottakat és úgy tűnt kész macskafalkáról és dzsinnekről van szó az emlékeim alapján.
  – A képesség? – bizonytalanul vizslattam Ryo-niire. – Nem emlékszem rá pontosan – ingattam meg a buksimat. – De azt tudom, hogy a mintámhoz volt köze! Valamit tudtak Atreiában róla és ezért voltam ott. Viszont nem tudom, hogy gyakoroltam és kikkel – szomorkásan szusszantam fel, mert Ryo-niiéknek nem sikerült valami használható választ adnom. Abba már bele sem mertem gondolni, hogy lehettem a Lázadók között, ha nem tudtam használni jól a képességemet a jövőben?
  – Hozzá vannak kötve? Nem fáj a dzsinneknek? – tanácstalanul pislogtam fel Umi-jiire, miután alaposan megnéztem a mintát a karján, amit megmutatott nekem. – Hogyan? Hogy tudnak ezen keresztül beszélgetni? Szóval ez olyan, mint a telefon? – jobb fülemet Umi-jii karja felé fordítottam hátha kihallok szavakat a jelből. De elszámítottam valamit, mert nem hallottam semmit sem. – Meg hogyhogy rajtad is van minta? – érdeklődtem utána.
  Hatalmas szemekkel vizslattam Umi-jiire mikor arról magyarázott, hogyan lehet könnyedén elérni Ninurta-sant. Azt hittem, hogy valami csodatelefonról lesz szó, de ez annál is varázslatosabban hangzott!
  – Az istenek ilyenekre is képesek? – meglepetten hebegtem orrom alatt. – Húha… De tudtál erről Ryo-nii? – Őszinte csodálkozással hallgattam a részleteket. – És Ninurta-sant nem zavarja, hogyha beszélnek róla és kimondják a nevét, az nem olyan mintha hívnák? – kérdeztem rá. Kicsit megszeppentem, amikor Umi-jii felajánlotta, hogy próbáljam ki. Viszont nem voltam biztos, hogy nekem szabad ilyet tennem, meg azt sem tudtam, hogyan illik… – D-de hogy működik ez? Illik szépen kérni, hogy legyen szíves idejönni, mikor kimondjuk Ninurta-san nevét? Vagy csak a nevét kell mondani? Esetleg gondolni kell valamire, mint Hopi és az én szállító ruhámnál? És Ninurta-san melyik nevét kell használni? – kérdeztem utána bizonytalanul. Ninurta-san mondott sok nevet, amikor bemutatkozott, szóval ez egy nagyon nehéz kérdés volt! Az egyiket nehezebb volt kimondani, mint a másikat. A Ninurta volt az egyik legszerűbb közöttük! – Meg biztosan nem fogom ezzel zavarni? – nagyon féltem ilyesféle módon szólítani Ninurta-sant. – Biztos nem lenne jobb előtte felhívni? Nem akarok neki kellemetlenséget okozni. – Nem hiába akadt ennyi kérdésem Umi-jiihez, mielőtt megpróbálkoztam vele. Főleg, hogy ezek a hívós dolgok nekem nem szoktak elsőre működni. De tényleg szerettem volna óvatos lenni, mielőtt megpróbálkozom vele, nem akartam Ninurta-sant zavarni vagy valami.
  – Én nem ismerem személyesen, mint Ryo-nii. De ígérem, hogy vigyázni fogok Natsuki-chanra ha találkozom vele – esküdtem meg rá, hogy Umi-jii ne aggódjon emiatt. Miután Chiyo-san és Masaki-san is vigyáznak rá, biztosan nem lehetett gonosz shinigami. – De milyen szörnyű dolgot zártak belé? – kérdeztem rá óvatosan. Ijesztően hangzott, hogy bárkinek is a lelkét birizgálnák. – Amúgy hogy lehet halálisten, ha kislány? – kérdeztem tőlük. Még nem láttam ilyet korábban. – Azt hittem, hogy a halálistenes dolog olyasmi, amit a felnőttek művelnek – fejtettem ki kérdésem okát. Őszintén furcsa volt még belegondolnom is abba, hogy kisgyerekeket is belekevernek ilyen dolgokba. 
  Ryo-nii szavaira, hogy az a Tabby, akit ismerek, valószínűleg most nem úgy néz ki. Oldalra billentettem a buksimat, volt igazság benne, eléggé sok idő eltelt.
  – De akkor Ryo-nii te úgy gondolod, hogy az a Tabby-chan, akivel Umi-jii találkozott ugyanaz a Tabby, akit én ismertem a jövőből? – kérdeztem rá reményteljesen.
  Umi-jii leírásából viszont egyáltalán nem azt a Tabbyt véltem kibontakozni, akit én ismertem. Bár hallhatóan valóban eléggé rossz volt a helyzete az emlegetett lánynak. Biztos nagyon rémes lehet az hely ahol él, ha még haza sem akart menni!
  – Ohh… az a Tabby, akire én emlékszem, magas volt, vörös hajú, nagy szép… és nem félt senkitől és semmitől. Olyan volt, mint egy anyatigris – igyekeztem leírni minél összeszedettebben. – Nagyon erős volt és általában neki volt igaza. De minket a Követ csoportban nagyon szeretett és vigyázott ránk.
  Figyelmesen hallgattam meg Umi-jiit, miközben kifejtette véleményét az ötletemre. Elcsüggedtem, amiért nem hozhattuk el ilyen könnyedén. A hasonlatból rögtön megértettem, hogy miért. Viszont én nem félek itthon! Tabby-chan meg igen… lehet, lehet, hogy szegényt nem is szeretik otthon?
  – De, ha valóban rossz helyzete van… akkor nem lenne jobb minél előbb elhozni onnan? Lehet, hogy bántják – mondtam megrökönyödve. Értettem Umi-jii álláspontját is, de tartottam attól, mit tehetnek vele.
  Csendben hallgattam meg a találkozójuk történetét. Mikor az iskola került szóba, azonnal felkaptam a buksimat, annak reményében, hogy talán oda jár, ahova mi is! Szóval ott talán találkozhatunk is vele.
  – Melyik iskola egyenruháját viselte? – kérdeztem azonnal, amikor úgy érzékeltem Umi-jii végigmondta a találka részleteit. – Ha tudjuk hova jár iskolába, akkor tudunk vele találkozni és segíteni is majd neki – fűztem hozzá korábbi kíváncsiskodásomhoz. – És Ninurta-san tudott rajta segíteni?

2
Karakura / Re:Hoshi kupaktanács
« Dátum: 2018. Máj. 05, 22:57:56 »
  Keserűen hallgattam Umi-jiit. Alig tudtam elhinni, hogy ilyen nyugodtan tudott beszélni erről. Hiszen az életéről volt szó! Hihetetlen Umi-jiinek milyen hatalmas ereje van, hogy békében képes elfogadni mindezt. Én úgy éreztem, hogy képtelen vagyok az egészet felfogni. Nagyon sokat segített Ryo-nii ölelése. Emlékeztetett, hogy Umi-jiinek most legkevésbé van szüksége arra, hogy másokat kapargasson fel a földről. Most ő szorult támogatásra! Bele sem akartam gondolni, hogy milyen lenne számára ez az egész, ha most nem lennénk itt.
  – Igazad van – lesújtva bólintottam rá Umi-jii szavaira. Azt hiszem a helyében talán én is így tettem volna. De mindezek ellenére is rettenetes volt a szomorúság mennyisége, ami belém költözött hirtelen.
  – Ne haragudj, hogy így kiakadtam – kértem bocsánatot viselkedésem miatt. Hangosan dorombolva bújtam közelebb hozzá. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt, hogy Ryo-nii sokkal összeszedettebben vette a dolgot. Irigykedtem picit ezért. Nyafogás helyett nekem is illet volna hasonlóan támogatni Umi-jiit. Hogy akarnám ilyen viselkedéssel megvédeni bármitől is? – Igazából… örülök, hogy Ninurta-san segített és segít neked most is! Ő nagyon erős varázscica. – Sokkal nyugodtabb vagyok igazából így. Igazi gavallér tudott lenni Umi-jiivel. Rögtön az eszembe véstem, hogy ne felejtsem el Akaji cica-sannak megköszönni majd a fáradozásait. Tudtam, hogy mellette biztonságban lesz, míg mi nem lehetünk mellette.
  – Hogy? – megilletődtem az emlékeimet érintő kérdésen. Nem számítottam ilyen lelkesedésre. Főleg ilyen hírek mellett. Annyira nem találtam fontosan ezt. De nem akartam Umi-jii boldogságát azzal elvenni, hogy nem válaszolok.
  Zavartan vizslattam a földre, miközben próbáltam felidézni mit tudok Atreiáról az ismerősen csengő néven és az érzésen kívül, hogy jártam ott.
  – Emlékszem, hogy többször is megfordultam ott. Hogy jártam hatalmas, szép, égbe nyúló épületekben! Még Ryo-niinél is sokkal magasabbak voltak! – emeltem fel a kezeimet, hogy megmutassam nekik a monumentalitásukat. Bár olyan alacsony voltam, hogy hiába akartam láttatni, ez így kevéssé sikerült. – Igazából minden eléggé nagy volt – ejtettem vissza magam mellé kezeimet. Viszont ez az emlék merőben más volt a többihez képest. Különleges volt, mert ott voltak zöldek, semmi sem volt romokban, mindenre vigyáztak.
  – Gyakran tanulni mentem oda… segítettek… segítettek használni a képességemet – ahogy kimondtam a felidézett emléket, elhúztam a számat. Szóval korábban sem boldogultam vele? – Haloványan emlékszem arcokra, de nem tudok hozzájuk neveket párosítani. – csóváltam meg a fejemet szomorkásan. Úgy éreztem, hogy fontos dolgokat nem tudok. Mármint eddig sem tudtam. De ilyenkor, ha emlékeztem valakikre arcról, sokkal, de sokkal rosszabb volt. Kellemetlen volt a nyomás, amit maga után hagyott. Hogy képtelen vagyok beazonosítani őket. Pedig ott volt az érzés, minta a nyelvem hegyén csücsülne a név, de mégsem sikerül kiböknöm magamból. – Vagyis… igazából tisztán emlékszem sárkányszerű lényekre. Meg alakváltókra is emlékszem! Olyan keverékként festettek… volt, aki kígyónak látszott, volt, aki pedig egy majomra hasonlított. Meg… – mély levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. Erősen próbáltam törni a fejemet, mintha valami viaskodott volna a kobakomban, hogy előhívjam rendesen az arcát. – Emlékszem egy fehéres hajú hölgyre, nem volt nagyon idős! Nem azért volt fehér a haja, azt hiszem… De a szemei! Nagyon érdekes szemei voltak, hasított volt a pupillája, de kellemes sárgás volt, mint a naplemente! Meg olyan kellemesen meleg is volt, mint a Nap! Szeretetteljes volt mindig – mondtam el minden tulajdonságát, amire emlékeztem.
  – Nagyon sok butaságot mondtam? – behúzott nyakkal néztem fel bocsánatkérően rájuk. Amilyen kavarc van a buksimban, csoda, ha értelmesen össze tudtam pakolni a dolgokat. Meg abban sem voltam biztos, hogy valóban láttam mindezeket és nem csak össze-vissza álmodtam. – Meg ezek szerint… Ryo-nii! Te is jártál ott? – kérdeztem meglepetten bátyám felé fordulva. Úgy tűnt a szavaiból, hogy ő is tud a helyről. Szóval nem láttam akadályát így rákérdezni. Izgatottan reméltem, hogy nem értettem félre.
  – Átmenni? – megilletődve kaptam fel a buksimat. – Mikor? Hogyan? Nem fogunk ott zavarni? – kérdeztem tétován. Örömmel mentem volna, mert érdekelt, nagyon foglalkoztattak ezek az emlékek, túl álomszerűnek hatotta, hogy igazak legyenek. De most nem rólam volt szó, hanem Umi-jiiről!
  – Ryo-niinek igaza van! – bólogattam hevesen a közös fogadalomra, amit letettek egymás között. Bár őszintén reménykedtem, hogy hamar meglátogathatjuk.
  Figyelmesen füleltem, miközben Umi-jii lassacskán felvezette a kérését. Nem vettem fel utolsó kívánságnak, még ha hirtelenjében úgy is csengtek szavai. Abban bíztam, ha Umi-jii tényleg Atreiában fog élni, akkor onnan is bármikor kérhet tőlünk bármit és kicsit reménykedtem abban, hogy így is lesz. Eléggé meghökkentő, hogy a halál dologgal ezeddig egyedül küzdött. Szerettem volna, ha érzi, hogy itt vagyunk neki és bármikor elmondhat nekünk bármit! Legközelebb a reakciómra is jobban fogok vigyázni.
  Kicsit sápadtan vizslattam rá Umi-jiire, mikor egy halálistent emlegetett. Nem igazán bíztam a shinigamikban és eléggé aggasztott, hogy egyedül találkozgatott velük. Ritkán akad kedves halálisten. Kész szerencse, hogy nem sérült meg!
  – Tabby? – kaptam fel a buksimat. Hatalmas szemekkel meredtem Umi-jiire. Talán butaság a jövőben látott Tabbyra gondolnom. De a névről ő volt az első, aki az eszembe jutott! – Hogy nézett ki? Magas volt? Vörös? Úgy viselkedett, mint egy harcias, mérges süni? – szökött ki a számon az összes kérdés, ami Tabbyról hirtelen eszembe jutott. Elcsüggedtem, amikor azt mondta, hogy nem tudott meg róla túl sokat. Persze, ha nem is az a Tabby, akit én ismertem, akkor sem volt baj. Szerettem volna neki segíteni, hiszen Umi-jii is ezt szeretné.
  – Milyen rémes körülmények között él? – kérdeztem rá óvatosan. A jövőből emlékszem rossz helyzetekre, mikor barlangba meghúzódva próbáltunk túlélni, miközben üldöztek minket. – És ha ilyen rossz helyen van, miért nem hozzuk el onnan? – néztem Ryo-niire, majd Umi-jiire. – Szerintem nem érezheti ott jól magát! Meg Tomo-nee nélkül eléggé üres a szobánk… Én szívesen osztoznék vele, mármint Tabby-channal! És szerintem Tomo-nee sem haragudna meg érte, ha esetleg hazajönne. Ha elmagyarázzuk Tabby-chan helyzetét Tomo-neenek ő is biztosan megértené.
 

3
Karakura / Re:Tilosban settenkedők
« Dátum: 2018. Máj. 01, 18:05:29 »
  Nem tiltakoztam, amikor Ruka-chan azt javasolta, hogy máshol rejtőzzünk el. Igazából annyira nem néztem körül. Egyszerűen csak fedezékbe akartam kerülni minél előbb. Engedelmesen követtem a másik tanári asztal alá. Igyekeztem minél jobban összehúzni magamat, hogy Yuuna-chan és Ruka-chan is kényelmesen elférjenek.
  Ruka-chan ötletét hallva, amivel egyszerűen megkönnyítette volna a dolgunkat és most nem lennénk ekkora slamasztikában, halkan felnyüszítettem. Igen! Ez az ötlet jobb lett volna hamarabb is.
  – Jaj, Yuuna-chan, ne sírj emiatt! – mondtam azonnal, hogy elkergessem szomorúságát. Saját lefelé görbülő számból is igyekeztem minél előbb mosolyt fabrikálni arcomra. Mindeközben igyekeztem előhalászni a pulcsi zsebemből a rózsaszín, cicás textilzsebkendőmet. Odanyújtottam Yuuna-channak, hogy bátran használja arra, hogy megtörölje az arcát. A zsepi mindig felvidított, szóval talán Yuuna-chan is kicsit derűsebb lesz tőle.
  – Ha csendben várunk, akkor talán észre se vesznek! – sajnos nem hallatszódtam túlságosan magabiztosnak. De kételkedtem abban, hogy túl jó ötlet lenne pityeregni most (még ha én is legszívesebben az egereket itatnám). Viszont könnyebben meghallhatnak minket, ha sírunk!
  Feszülten, visszafojtott lélegzettel lestem, mikor ellejtett az asztal előtt a titokzatos tanár, aki a nagy riadalmat okozta. Yuuna-chan telefonjára egy apró pillantást vetettem. Ami azt illeti, ismerős volt a cipője, sőt! Rögtön pötyögtem a választ a telefonomra.
  „– Várjatok egy kicsit!” – miután meggyőződtem arról, hogy Ruka-chan és Yuuna-chan is elolvasta, amit írtam, kezemmel jelezve helyet kértem a lányoktól és kicsusszantam az asztal alól.
  – Ryo-nii! – szólítottam meg azonnal, miután felálltam a földről. Megkönnyebbültem, hogy nem tévedtem a cipőt illetően. Viszont hiába örültem és lélegeztem fel, hogy a bátyusomat láttam magam előtt és nem egy másik tanárt, hogy hirtelenjében azt se tudtam, hogy mit mondjak. Hogyan hazudhatnék Ryo-niinek? Nem gondoltam én ezt végig!
  – Ryo-nii! Tudsz nekem segíteni? – hebegve tettem fel a kérdést, kezeimmel heves gesztikulálásba kezdtem. – Láttam, hogy bejöttél és a drámaklubnak kell segítség, hogy elhordják a papírokat, vagyis a dobozokat! A dobozokat, amikben a papírok vannak. De mi lányok nem vagyunk elég erősek hozzá. Szóval gondoltam megkérdezlek, hogy ráérsz, és esetleg tudsz nekünk segíteni. Vagyis, nagyon kérlek, segíts nekünk! – csaptam össze kezeimet és hajoltam meg mélyen. Nem akartam, hogy lássa szégyentől vörös arcomat. Valójában szerettem volna minden egyes kimondott szavam után leharapni a nyelvemet. Mégis mit csinálok? Én erre nem vagyok képes… – Sz-sz-szóval velem tudnál jönni? – mutogattam az ajtó felé tétován, elhaló hangon, miután felegyenesedtem. Nem is értem, hogy vehettek fel a dráma klubba. Vagy hogyan adhattak szerepet? Nem tudok természetesen viselkedni, amikor kellene! Pedig Yuuna-chanról és Ruka-chanról van szó.
  Ryo-nii kíváncsiskodására, hogy milyen dobozokról van szó, felszusszantam. Apró sikernek könyveltem el, hogy össze-vissza való szövegelésemmel legalább felhívtam a figyelmét bátyusomnak. Mosolyától kicsit megkönnyebbültem.
  – Megmutatom! – mondtam, majd Ryo-niivel az oldalamon megindultam ki a tanáriból. Még óvatosan visszalestem az asztal felé, ahol a lányok voltak. Reméltem, hogy kézjelzésemet még elcsípik és értik, hogy azt próbáltam elmutogatni, hogy keressék meg a papírt. Odakint, amikor Ryo-nii a drámaklubról kérdezett, viszont kiszökött a vér az arcomból.
  – A LÁNYOKNAK SEGÍTEK! – szaladt ki a számon a kelleténél hangosabban. Mindeközben mutogattam a tanári felé. Sírni lett volna kedvem, hogy eddig ferdítettem Ryo-niinek. Arcomra tapasztottam a tenyeremet, amint rájöttem mit műveltem. Viszont ezek után nagyon meglepett bátyusom a kérdésével, mikor arról érdeklődött, hogy beavathatom vagy titkos lenne a dolog. Szörnyen röstelltem magamat, hiszen még ennyit se lett volna szabadott elmondanom!
  – T-t-titkos… – behúzott nyakkal néztem fel Ryo-niire. Bevallom, nem arra számítottam, hogy puszit ad és megdicsér, hogy nem árultam el őket. Holott elmondtam, hogy ott vannak! – Ne haragudj Ryo-nii – mondtam leszegett fejjel, mutatóujjaim hegyét egymáshoz érintve. Mikor megköszönte őszinteségemet, próbáltam nem hangosan felnyüszíteni. De kitartóan megvártam, míg lesétált a folyosóról. Tétován integettem utána.
  – A világ legrosszabb kistestvére vagyok! – mentem vissza a lányokhoz, majd Ruka-chan vállára dőltem bánatomban. – Mondjátok, hogy sikerült megtalálni a papírt! – mondtam enyhe kérdő hangsúllyal a csendes szenvedésemet félbeszakítva.


*Az IC-t köszönöm Chicchannak! :3

4
Karakura / Re:Hoshi kupaktanács
« Dátum: 2018. Máj. 01, 17:02:20 »
  Valójában nem tudtam, hogy horkolok e. Amikor alszom, akkor alszom. De olvastam magazinokban, hogy ez okozhat problémákat az együttélésben! És mivel nem tudtam, mit csinálok, amikor alszom, ezért úgy gondoltam érdemes ezt is számba vetnem. Reméltem, Ryo-niinek van igaza és valójában Neo horkol és nem én. Meg hogy valóban nem haragszik Umi-jii semmiért.
  – Tudtommal még nem, meg nem is hallottam róla – ingattam meg a buksimat a szülői értekezletet illetően. – Nem ijesztettél meg! Csak aggódtam… vagyis egy picikét megijedtem – zavartan néztem a földet. – De biztosan sok-sok fontos dolgod volt! Nem baj, hogy nem jegyeztél meg ilyesmit – mondtam neki őszintén, hogy ne érezze úgy, hogy haragszom ezért. Erről szó sem volt! Különben is, néha annyi mindent tudtam mesélni, nem csodálkozom azon, hogy Umi-jii nem tudott mindent megjegyezni.
  – Nekem jött egy labda – vallottam be a ragtapasz okát. – De nem fájt egyáltalán és most sem fáj! Viszont az orvosiban ragaszkodtak a tapaszhoz. Szerintem már nem is látszik semmi nyoma. – Mindig hihetetlen gyorsasággal eltűntek rólam a sebfoltok. Kételkedtem abban, hogy pont most lenne másképpen.
  – Oh! – kaptam fel a buksimat, mikor megtudtam van itthon is a Hello Kittys tapaszokból. – Azért adok, a biztonság kedvéért! – így miután Umi-jiinek odaadtam a tapaszt, gyorsan elszaladtam a dobozért, hogy Ryo-niinek is adjak belőle. – Nem árt, ha van! – mosolyogtam rá. Nem kételkedtem abban, hogy Ryo-nii nagy erejével nem tud megsérülni és Hopira is tud vigyázni. De azért szerettem volna valahogy én is vigyázni rájuk. – Inkább legyen nálatok sebtapasz a biztonság kedvéért, hiszen azzal is elűzitek a bajt! – javasoltam neki.
  – Ruka-chan tényleg átjöhet? – kérdeztem lelkesen Umi-jii felé fordulva. Nem kételkedtem abban, hogy szívesen jönne. Ruka-chan nagyon szerette Umi-jiit!
  Rögtön pattantam innivalót tölteni. Umi-jiinek is öntöttem a biztonság kedvéért, hátha ő is megszomjazik közben. Tálcán hoztam közelebb, hogy Ryo-nii nyugodtan tudjon választani pohrat. Majd Umi-jiinek is odatartottam, hátha időközben meggondolta magát. Kicsit elszontyolodtam közben, hogy tévedtem a sok-sok sütit illetően. De igyekeztem leplezni azzal, hogy letelepedtem én is Umi-jii mellé. Dorombolva bújtam oda hozzá, nagyon feszültnek hangzott a szavai alapján.
  Oldalra billentett buksival hallgattam Umi-jiit. Nem értettem mire ez a felvezetés, de tétován bólintottam a szavaira. Nem tudtam mire vélni mégis milyen butaságra referál Umi-jii. Ő nem szokott butaságokat csinálni. 
  Alig hittem annak, amit hallottam. Umi-jii mondandójától bennem rekedt a levegő. Próbáltam helyre pakolni magamban az információkat. Felidézni emlékeket ezzel kapcsolatban, de semmi sem bújt elő a kobakom rejtekéből. Hirtelen érkező hideg zuhanyként ért minden. Főleg azután, hogy utánaszámoltam, Umi-jii hány éves és mikor fogja tölteni a harminc éves kort.
  – Miért kell meghalnod? – remegő hanggal tettem fel a kérdést. Enyhe sértettség is kihallatszódott a hangomból. De nem azért voltam bosszús, mert még alig ismertem Umi-jiit és alig töltöttem vele időt, mármint az is nagyon zavart, igen. De az a harminc év olyan kevés, még én is alig múltam annyi! Umi-jii előtt még ott van az egész élet! – Igazságtalanság a nagy küldetés mellett, amit végre kellett hajtanod és… és még meg sem jutalmaztak ezért különösebben! – Bosszantott, hogy Umi-jii úrnője ennyire nincs tekintettel az érzéseire. Meg mit jelentsen az, hogy nem kell újra megszületnie?
  – D-de nem hallhatsz meg Umi-jii! Még nem is tudtam meg az üzenetet, amit neked hoztam! – próbáltam elejét venni a sírásnak, de nem igazán jártam sikerekkel, így inkább átöleltem Umi-jiit. Milyen testőr vagyok így, ha ettől se tudom megóvni Umi-jiit?
  Tagadhatatlanul meg voltam ijedve és szégyelltem magamat, hogy a kétségbeesés mellett, mi lesz Umi-jiivel, kezdett nagyobbá nőni a rettegésem, hogy velem mi lesz? Annyival könnyebb lenne, ha emlékeznék!
  Umi-jii szavaira elhallgattam. Kíváncsian füleltem mi szerepe van még Ninurta-sannak a történetben. A korábban elhangzottaknál nem egészen értettem, hogy Ninurta-san miért ette meg az őrzőt. Mert nem tűnt olyannak, aki ok nélkül tenne ilyesmit. De bármilyen szomorú is volt a dolog, nélküle Umi-jii nem ülhetne itt! Hátrébb húzódtam egy kicsit szipogva, miközben letörölgettem arcomról a könnyeimet.
  – Atreia? – ismételtem el az ismerős szót. – Én voltam már ott – préseltem ki magamból. – De, de… nem értem. Hogy fogsz odamenni miután meghaltál? – rémes volt erről beszélni, olyan véglegessé tette a dolgot, pedig én el se akartam hinni, hogy ilyesmi megtörténhet. Umi-jii nem halhat meg, ő örökké él.
 

5
Karakura / Re:Hoshi kupaktanács
« Dátum: 2018. Ápr. 30, 23:04:57 »
  Egyszerűen képtelen voltam másra gondolni és nem azzal foglalkozni, hogy Umi-jii beszélni szeretne velünk. Természetesen azt feleltem neki reggel, hogy semmi tervem sincs mára. Viszont tövig rágtam a körmeimet a gondolattól, hogy vajon miről lehet szó. Umi-jii furán viselkedett jó ideje és emiatt nagyon aggódtam! Egyszer sem mertem rákérdezni, hogy mi nyomasztja, nem igazán tudtam, hogyan kellene. Lehet megunta, hogy nem emlékszem az üzenetre, amit neki hoztam? Minden oka meg lenne mérgesnek lenni…
  Kicsit bűntudatom volt, amikor Ruka-chan is észrevette, hogy nyomaszt valami. Szerettem volna elmesélni neki, de nem beszélhettem csak úgy bárkinek arról, hogy honnét is jöttünk! Az nagy zavarokat okozott volna. Viszont annyira lekötötte a gondolataimat a délutáni program, hogy még tesi órán is elfelejtettem a labdázásra figyelni. Pedig szerettem labdázni. Homlokomat eltaláló laszti viszont emlékeztetett arra, hogy környezetemre is kellene ügyelnem, nem pedig leragadni a buksimban. Ruka-chan örült ennek, mert nem kellett ott lennie az óra további felében, én pedig azért örültem, mert Hello Kittys tapaszt kaptam a homlokomra, bár semmi szükség nem volt rá. Nem látszódott rajta semmi sem.
  – Ryo-nii… neked esetleg elmesélte Umi-jii, hogy miről szeretne beszélni? – kérdeztem tétován bátyusomat, mikor eljött értem a töri óra után, hátha ő többet tud a dologról. – Szerinted Umi-jii haragszik, mert tönkretettem megint a kávéfőzőt? Vagy azért, mert túl sokat eszek és kifogytam a ruháimból? Vagy túl hangosan horkolok? – iskolatáskám pántját piszkáltam, egyre levertebben, amiért nem tudtam miről lehet szó. Lehet, hogy csak túl nagy jelentőséget tulajdonítok neki és valójában Umi-jii csak szeretne velünk lenni, mert ritkán tudunk összeülni. De akkor Hopit miért nem hívta meg?
  – Tadaima! – szóltam be a lakásba, hogy Umi-jii is hallja, hogy hazaértünk. Az ajtóban mosolyogva szeretgettem meg Neót. A kötelező simik nélkül nem volt szabadott belépni a lakásba. Szerettem kiadós sétára vinni, amikor hazajöttem a suliból, de sajnos most nem volt erre lehetőség. Reméltem, hogy nem haragszik meg ezért.
  – Én éhen halok! – sóhajtottam fel. Az izgalomtól ma még éhesebb voltam, mint általában. Átöleltem Umi-jiit, mielőtt megtámadtam volna a hűtőt. A motchival tértem vissza hozzájuk.
  – A történelem dolgozat… Oh! Az múlt héten volt, még nem kaptuk ki az eredményt sajnos – csüggedten sóhajtottam fel. Igazából picit örültem, hogy nem ma kellett megírni, mert szerintem nem sikerült volna koncentrálnom rá. – Azt ígérte a Sensei, hogy majd holnapután viszont megkapjuk! – igyekeztem mosolyt csalni az arcomra.
  – Meg nézd! – böktem a Hello Kittys tapaszomra a homlokom közepén. – Hát nem cuki? – kérdeztem lelkesen. – Ruka-chantól kaptam! Kértem neked is! – nyújtottam át Umi-jiinek. – Ne haragudj Ryo-nii, de annyi nem volt Ruka-channak, hogy neked és Hopinak tudjak kérni – mondtam lehorgasztott fejjel, amiért Ryo-niinek nem tudtam belőle adni.
  – Kértek inni? Tölthetek nektek is? – kérdeztem az asztal körül settenkedve. Rengeteg nassolnivaló volt ott! Nem igazán értettem… úgy festett a felkészülés, mintha ünnepelnénk valamit. – Mégsem vonulsz vissza Umi-jii? – kérdeztem hirtelenjében. Felé fordultam reményteli kíváncsiskodásom során. Emlékeztem, hogy Ruka-chan meg igazából elég sokan nagyon csalódottak voltak amiatt a bejelentéstől, hogy Umi-jii visszavonul. Nem tudtam, hogy miért csinálta, de mint jövőből jött nem láttam okosnak beleszólni abba, hogy mit tesz. Szóval reménykedtem, hogy esetleg meggondolta magát.

6
Lezárt küldetések / Re:Kicsi nyuszi, hopp, hopp...
« Dátum: 2018. Márc. 21, 11:45:44 »
  Mikor arról volt szó, hogy elúszunk a veszély elől nem hittem volna, hogy az undi víz fogja eldönteni mikor indulunk. Igyekeztem fenntartani magamat a felszínen, semmiképpen sem akartam elsüllyedni. Még ha szívem mélyén leginkább zokogni is szerettem volna. Miért kellett ekkora bajba keverednünk?
  Egyre nehezebb volt fenntartanom magamat. Hakkouji pedig ott sutyorgott nekem mi lenne, ha használnám a szállító ruhát. De ebben a pillanatban túlélni akartam leginkább, nem volt energiám még a ruha előidézésére is koncentrálni. Különben is, még nem mindig sikerült magamra csalogatnom első próbálkozásra.
  Ráadásul akadt nagyobb gondom is, mint a ruha! Fém rudakat láttam magunk előtt, ami csak egy dolgot jelentett: az út végét. Nem akartam elhinni.
  – Rácsok?! – kétségbeesetten szólaltam fel, hogy a lányok is hallják.
  Szerettem volna azt hinni, hogy rosszul látok (és hallok), még Ruka-chan és Yuuna-chan sem vétózták meg. És (sajnos) érzékeim nem tompultak el az undorító víztől, amiben akaratunk ellenére kellett úsznunk. Bizarr hangok irányába semmiképpen sem akartam menni. Nem akartam megtudni, hogy mi van a rácsok mögött! Viszont egy ötlet sem bújt meg a kobakom sarkában, amivel kimenthetnénk innen magunkat. Vagyis de, Umi-jii, Tomo-nee, Ryo-nii, Hopi és Ninurta-san azonnal eszembe jutottak, viszont ötletem sem volt miképpen varázsolhatnám ide bármelyiküket is. Pedig biztos voltam benne, hogy nekik lett volna ötletük arra, hogyan keveredhetünk ki ebből a helyzetből.
  Nem éppen Ruka-chantól vártam a megoldást, mert ő volt, igaz? Nem igazán voltam ebben biztos. De nem számított ez a kérdés most. Az a nagy lufi, amit fogalmam sincs hogyan készített el Ruka-chan (már ha valóban ő volt), megfogott minket és a part felé pattantunk tőle. Ezután azonnal megköszöntem Yuuna-channak, hogy kisegített a partra.
  – Nem tudom, nem Ruka-chan volt? – kérdeztem bizonytalanul a matracot illetően. – Lehet, hogy rosszul láttam – legyeztem kezeimmel azonnal. Bárhogy is került oda, pont a legjobbkor érkezett.
  – Ha térerő közelébe érünk, én felhívom Ryo-niit! Biztos eljönne értünk – jelentettem ki azonnal. Mentősökben nem bízom, de a bátyusom biztosan tudna segíteni rajtunk. Menten előhalásztam én is a mobilomat, elég masszív darab volt, hiszen Hopi folyton szerelgetett rajta valamit. Amint fényt kapcsoltam rajta azonnal létrakeresésbe kezdtem.

7
Lezárt küldetések / Re:Kicsi nyuszi, hopp, hopp...
« Dátum: 2018. Febr. 22, 13:37:52 »
  Kicsit meglepett, hogy a Senpai, aki korábban láthatóan nem vett vagy nem akart tudomást venni rólunk, most mégis a segítségünkre sietett. Nem értettem, hogy miért és mégis miféle nyilakat lövöldöz, de legalább így Ruka és Yuuna-chan közelébe keveredhettem.
  – Mi? Hakkouji? – vizslattam a tigris felé. – Nem! Ő nem bánt! – keltem azonnal az MI védelmére. – Ő… anou… Ő egy app, Ryo-nii írta nekem a telefonomra, mert nagyon szeretem a tigriseket. Biztos véletlenül bekapcsolódott, ahogy belepottyantunk a vízbe. De ártalmatlan, nem is igazi, csak hologram! – magyaráztam azonnal a lányoknak, ne tartsanak feleslegesen tőle.
  Igaz nem ez volt a valóság. De azt nem mondhattam el nekik, hogy egy, a jövőből magammal hozott technológiáról van szó és valójában egy fegyver részét képezi! Hakkouji is egyet értett velem azzal, hogy inkább hallgassam el a tényeket a lányok előtt. Viszont azt sem szerettem volna, ha tartanának tőle. Hakkouji nem ártana azoknak, akiket szeretek! Ráadásul Ryo-nii bevonásával még nem is ferdítettem olyan nagyot.
  – Ki kellene úsznunk a partra, míg a Senpai lefoglalja a hatalmasra nőtt nyuszikat – vettetem fel. Ezután körülnéztem, hogy lássam, mennyire van messze az emlegetett part. Ekkor vettem észre, hogy az egyik nyuszi éppen egy lányt kóstolgat odakint. Ijedtemben majdnem elfelejtettem a víz felszínén tartani magamat.
  – ÁÁÁ! Az a nyuszi ott mit csinál? – kétségbeesetten tettem fel a kérdést. Ijedtemben megugrottam. Rossz ötlet volt, mert így a csatornavízből jutott egy kiadós adag a hajamra. Fúúúj!
  Yuuna és Ruka-chan végül egyet értett abban, hogy nem kellene kimenni a nyuszik közé, mert az veszélyesebb, mint a vízben.
  – S-Senpai! Valaki veszélyben van ott! – remegő hanggal szóltam oda hozzá, majd próbáltam kimutatni a partra, hogy lássa kiről is beszélek. Ő nagyobb veszélyben volt, mint mi… A lányoknak igazuk volt, a vízben, még ha undi is el tudunk úszni.

8
Lezárt küldetések / Re:Kicsi nyuszi, hopp, hopp...
« Dátum: 2018. Febr. 20, 14:14:16 »
  Nem értettem, úgy egyáltalán, hogy mi értelme van akkor lemászni a csatornába, ha Ruka-chan is ódzkodik tőle. Mégis mi van ebben a poké-nyusziban, ami ennyire vonzza őt és még Suiko sem jó? Kezdem úgy érezni, hogy ez a nyuszi valóban nem is pokémon, hanem a mostanság mindenféle hírfolyamon folyó különös tapsifüles. Ami megmagyarázna odafönt azt a sok embert.
  Megborzongtam a korábbi élmények gondolatára. Ugye nem fog az a rengeteg ember lejönni ide? Nagyon nem akartam, hogy megtörténjen. Bár a csatornát sem akartam, mégis megtörtént.
  Mivel a lányok megszavazták az utat, esélyem sem volt felvetni, hogy a felszín felé menjünk inkább. De abban nagyon is egyetértettem, hogy keveredjünk minél távolabb a halálistenektől.
  – Köszönöm Yuuna-chan! – háláltam meg neki a zsebkendőt, amit azonnal kinyitottam és az orrom elé emeltem. Bár ne lennének ezek a szagok, rettenetes… – Hogy fogjuk egymás kezét, ha mindünk mancsában van valami? – kérdeztem rá. Támogattam volna nagyon szívesen az ötletet, de ha elvenném az orrom elől a zsebkendőt, akkor nekem rövidtávon biztosan végem lenne.
  – Annyira piszkálja a nózimat ez a bűz – nyafogtam el a többieknek is. – Lehetne, ha öt perc múlva sem lelünk a nyuszika nyomára, akkor visszamegyünk a felszínre? – vetettem fel próba képpen, hátha benne lennének ebben az alkuban. Ha nem lesznek, azt hiszem én öt perc múlva magamtól is vissza fogok szaladni. Már ha kibírom addig!
  – Senpai? Senpai mit csinál itt? – meglepetten szólítottam le a magas szemüveges fiút, amikor észrevettem őt a zsebkendő mögül. Bizonytalan voltam egy kicsit, viszont nagyon hasonlított Hopi és Ryuu-nii osztálytársához. A lányok felé néztem behúzott nyakkal, kicsit kétségbeesetten, hátha ők jobban képben vannak ezzel és ki tudnak segíteni.
  – A… a nyuszi! – rikkantottam el magamat, amikor érzékeltem a szemem sarkából elszaladó tapsifülest. – Ott… és ott! Meg ott is? – mutogattam össze-vissza különböző nyulakra, rengetegen voltak! Hát szent ég, mennyi van ezekből? – Ruka-chan, Yuuna-chan, melyik az? – kérdeztem bizonytalanul tőlük, mivel ők értettek a játékhoz.
  Mikor a furcsa, cilinderes nyuszira keveredett a tekintetem, először azt gondoltam, hogy roppantul aranyos a kis zsebórájával. Ezt követő émelygést a kellemetlen bűznek tudtam be. Megráztam a buksimat, majd döbbenten vettem tudomásul, hogy a koszos csatornavíz felé zuhanok. A loccsanás után kitartóan próbáltam a víz felszínén maradni és kezdtem szólongatni a lányokat, és ha lehetett, feléjük úszni.
  Hirtelen óriási nyuszlábbal árnyékát éreztem magamra vetülni, ami vészesen közelített. Ijedten rikoltottam fel és majdhogynem el is feledkezem arról, hogy odébb kellene úsznom, viszont Hakkouji* hirtelen felbukkanása némiképp józanítóan hatott rám.
  Hakkouji mérgesen fújtatott a nyuszikra. Ezeddig hatalmas nagy tigrisnek tartottam, hiszen felért majdohgynem a fejemig! De a gigászi tapsifülesekhez képest most ő is aprócska volt. Úgy éreztem, hogy nem igazán sikerül megrémítenie őket.
(click to show/hide)

9
Lezárt küldetések / Re:Kicsi nyuszi, hopp, hopp...
« Dátum: 2018. Febr. 18, 19:49:49 »
   Felragyogtak a szemeim, amikor Yuuna-chan megemlítette, hogy van nála keksz. Azonnal elmondtam neki, hogy már mióta gyötör az éhség! Mintha az a fél órával ezelőtti chicken burger megevése a meg se történt volna. Yuuna-chan igazi megmentő a nassolnivalóval!
  Bár az étellel lebeszélhető lenne Ruka-chan is a furcsa poké-nyuszi hajkurászásról. Engem biztosan le lehetne, de Ruka-channál egyszerűen üres fülekre találtam eddig mindennel. Pedig azt hittem, hogy Suiko és Umi-jii burkolt felemlegetése jobban fogja érdekelni…
  – Én meg azt hittem, hogy hozzánk megyünk – mondtam csüggedten, amikor beértem Yuuna-chant. – Kérhetek még kekszet? – kérdeztem reményteljesen. Úgy éreztem, hogy üres hassal nem fogom ezt kibírni.
  Cseppet sem repestem, hogy arra haladunk amerre a halálistenek. Ráadásul a tömeg! Szerintem kilenc életemből egy biztosan elszaladt a látottaktól. Mégis miféle akciózás van, hogy ennyi ember van itt? Vagy mindenki azt a poké-nyuszit keresi? Nem akartam tudni a választ.
  – Lányok, nem akarunk más merre menni? – kérdeztem bizonytalanul, de Ruka-chan célirányosan ment előre, Yuuna-chan pedig utána. Nem úgy tűntek, mint akik lebeszélhetők, ezért azonnal gyorsítottam a tempómon, hogy közéjük keveredjek és kézen fogjam őket.
  – Rengetegen vannak! Jobb lenne, ha megpróbálnánk együtt maradni és így – emeltem meg a kezeiket –, nem veszítjük el egymást – magyaráztam cselekedetem okát. Én legalábbis görcsösen kapaszkodtam beléjük. Amúgy is a rosszullét kerülgetett attól, hogy minden második ember nekünk nyomult, majdnem fellökött és előre taszigált. Oké, hogy nem vagyunk égimeszelők, de ez azért túlzás! És ha valaki bántani akar minket? Jobb lett volna megkerülni az egész felhajtást. 
  Amikor a csatorna került a képbe, fél pillanatig azt hittem, hogy Ruka-chan tréfálkozik. Fel is kacagtam, de a nevetésem hamarosan átcsapott keserű, kínokkal teli nevetésbe.
  – Nem viccelsz, Ruka-chan? – préseltem ki magamból elkeseredve. – Ott minden büdi és koszos! Egészen biztos nem élném túl! – hatás kedvéért még a nózimat is befogtam. Haza akarok menni. Nem érdekel a poké-nyuszi, ha a lányok nem akarnak jönni hozzánk, akkor nem erőltethetem. De amikor érzékeltem, hogy Ruka-chan végül leereszkedik a csatornába, azonnal bűntudatom támadt. Nem hagyhatom hátra a barátnőmet!
  – Menjünk utána! – mondta Yuuna-channak könnyes szemekkel. Nem sírtam! Még nem! De amikor leereszkedtünk már közel álltam volna hozzá, ha a bődületes szagok nem taglóztak volna le teljesen. Próbáltam azért Yuuna-chan közelében maradni és célirányosan Ruka-chan után menni, nehogy elhagyjuk.

10
Lezárt küldetések / Re:Kicsi nyuszi, hopp, hopp...
« Dátum: 2018. Febr. 16, 19:41:58 »
  – Van nyuszink igen, nagyon kis cuki és puha! Ha szeretnéd te is átjöhetsz Yuuna-chan – ajánlottam fel. Bár lehet, hogy előbb illene hazaszólnom, hogy elhívnék néhány vendéget. Ahogy megfogant bennem a gondolat, azonnal a kezembe csúsztattam a telefont. – Tudjátok mit? Haza is szólok, hogy átjönnétek – mondtam lelkesen pötyögve az üzenetet közben a mobilomon.
  – Smoothie? – az ital gondolatára azonnal összefutott a nyál a számban. Ez eddig észre se vettem, hogy mennyire éhes vagyok. – Nagyon jó ötlet! – vágtam rá azonnal helyeslően. A pocakom hangos mordulását sem tudtam leplezni közben. Ami azt illeti minden jobbnak tűnt, csak menjünk el innen, mielőtt a fekete ruhások észrevesznek minket…
  Rémülten sikkantok fel én is, amikor Ruka-chan is így tett. Kétségbeesetten kapaszkodtam én is Ruka-chanba. Amint sikerült kirakogatnom, hogy ő is a halálistenektől ijedt meg, hevesen bólogattam az ötletre, hogy maradjunk távol tőlük.
  – Feltétlenül! Ők, Yuuna-chan – mutattam a shinigamik felé. – Veszélyesek! Jobb, ha elmegyünk most… Mi? – Ruka-chanra pillantottam, mikor azon agonizált, hogy talán a halálistenek is a nyuszi-pokemon miatt jöttek. – De lányok, mi lenne, ha hagynánk ezt a nyuszit és inkább átmennénk hozzánk? – kérdeztem ismét, leszegett fejjel, két mutatóujjamat egymásnak ütögetve. Nagyon szerettem volna, hogyha felhagynának ezzel a buta ötlettel és inkább biztonságba mennénk.
  – Suiko tuti biztos, hogy örülne nekünk! És abban is biztos vagyok, hogy ezerszer jobb, mint egy pokemon! – szavaimat igazolván elő is halásztam a mobilomat, hogy megmutassak róla egy fotót. – Látjátok? Hát nem édes? – olvadozva fordítottam magam felé a telefon képernyőjét, hogy csodálhassam én is egy kicsikét Suikót. Kissé leragadok ezután a telefonon, mert közben megkaptam a választ Umi-jiitől. Örömmel pötyögtem le neki a terveinket.
  – Ruka-chan, mi kell egy smoothieba? Megkérdezem azt is, hogy van-e hozzávaló otthon – kérdeztem, miközben pötyögtem az üzenetet. Merthogy muszáj volt azt is leírnom, hogy ijesztő shinigamik is vannak itt. Emiatt késve kaptam fel a buksimat, mikor érzékeltem, hogy észrevették azt a nyuszit és elindultak.
  – Várjatok meeeg! – behúzott nyakkal indultam meg utánuk. Lopva néztem a halálistenek felé, remélem, hogy nem vesznek észre minket.

11
Lezárt küldetések / Re:Kicsi nyuszi, hopp, hopp...
« Dátum: 2018. Febr. 12, 11:08:25 »
  Megrökönyödtem, amikor Ruka-chan furcsa viselkedésével szembesültem. Teljesen úgy nézett ki, mint aki elkapta a városban terjedő nyuszi-lázat. Mondjuk Ruka-chan pokemonnak nevezi, viszont a tünetei szerintem egészen hasonlók. Oké, ha két lábon járó Hello Kitty futkosna a városban, akkor talán én is ennyire ráfüggenék. Vagy sem. Nem tudom. Csak azt tudtam, hogy túlzás egy pokemon-nyusziért ekkora felhajtást rendezni.
  Nagy gondolkodásomban arra kaptam fel a fejemet, hogy egy pillanatra elvesztettem Ruka-chan nyomát. Kétségbeesetten néztem körül, majd futni kezdtem. Szerettem volna Ruka-chant mielőbb beérni. A nagy rohanásban viszont az egyik kanyarban nekimentem valakinek. Azonnal megálltam és bocsánatkérően, könnyes szemekkel meghajoltam.
  – Yuuna-chan! Ne haragudj – megkönnyebbülve azonosítottam be az előttem állót. – Nem láttad véletlenül Ruka-chant? Egy pokemont vagy nyuszit, vagyis pokemon nyuszit, szóval valamit nagyon keres, és szerintem nem lenne jó ötlet egyedül hagyni. Aggódok érte. Biztosan tudod te is, hogy miféle hírekkel van teletömve mostanság a híradó – hadartam el neki sietésem okát. – Ráérsz esetleg? Segítesz megkeresni Ruka-chant? – kérdeztem rá reménytelien. Ha nem ért rá, vagy nem akart belefolyni, azt is megértettem. Akkor egyedül folytattam Ruka-chan keresését. Szerencsére a következő utca közepén sikerült beérnem.
  – Ruka-chaaan! Én megértem, hogy szeretnéd megtalálni ezt a nyuszi-pokemont. De ha ennyire nyuszizni szeretnél, akkor nyugodtan átjöhetsz hozzánk is. Suiko szelíd, kézhez van szoktatva és imádja a dögönyözést! És még igazi is – vetettem fel két levegővétel között, hátha ez kicsit józanítóan hat rá. Szerencsére pont előre vizslattam, mert így éppen idejében sikerült elrántanom a villanyoszlop útjából.
  – De ha Ryuu-nii megszerzi, akkor nem kérheted el tőle? – Együtt érzően simogattam meg a hátát, noha nem egészen éltem át a veszteséget úgy, mint ahogy Ruka-chan. – Biztos nem lenne jó helyette Suiko? – kérdeztem rá félszegen.
  Csak ezután szembesültem azzal miféle forgalmas helyre kerültünk. Azok a fekete ruhások… shinigamik?! Rettegve lestem feléjük. Ryo-nii szerint veszélyesek!
  – Azonnal el kell mennünk innen! – jelentettem ki remegő hanggal.

12
Küldetések / Re: ÁKD - Általános Küldetés Diskurzus
« Dátum: 2018. Febr. 07, 21:16:42 »
Kavics :mami:
Szeretnék jelentkezni a Kicsi nyuszi, hopp, hopp című küldetésre.


13
Lezárt küldetések / Re:J&J akták
« Dátum: 2017. Nov. 23, 12:04:18 »
  Kitartóan csüngtem a férfi karján, még a fejemet ért ütései sem tántorítottak el a harapdálásában. Szemem sarkából lestem hátra, hogy lássam, a többiek hogyan boldogulnak. Nem tetszett cseppet sem, amikor elállták a menekülés útját az idegenek. Miért kell ezt csinálniuk, mi szükségük van a gyerekekre?
  A tarkómon érzett ütésre feljajdulva engedtem el az alak karját. Egészen beleszédültem a csapásba. Roppantul rosszkor jött, nem akartam elájulni. Fel kell tartanom, hogy ne tudja elkapni a többieket! De képtelen voltam megmozdulni. Úgy lógtam az idegen karjában, mint egy rongybaba. 
  Kábán figyeltem arra, hogy mi történik körülöttem. Csupán a hallásomra támaszkodtam, amiért ha kinyitottam a szemeimet, akkor forgott velem minden. Összerezzentem, amikor eljutott hozzám, hogy mit beszélnek. Tudják, hogy a jövőből jöttünk! Honnan tudhatják ezt? És Hopi! Hová akarják vinni Hopit?
  Nagyot nyekkentem, ahogy cseppet sem finom módon visszapakoltak a kocsiba az édességek közé, ahonnét éppen csak az imént sikerült kiszabadulnunk. Fejemet fogva nyomtam fel magamat ülő helyzetbe. Éppen elláttam a férfi karja alatt, Hopit éppen egy másik kocsiba rakták befelé. Ráadásul nem mozgott! Lekonyult szájjal, szédelegve indultam meg a csomagtartó ajtaja felé, amit egyszerűen csak becsapott orrom előtt a fickó.
  Kétségbeesetten nyüszítettem fel, tehetetlenül csaptam rá ököllel belülről az ajtóra. Visszafojtott lélegzettel hallgattam végig, hogy miről beszélnek odakint. De semmit nem értettem, azon kívül, hogy ezek szerint, akiket láttam elfutni, őket nem tudták elkapni. Ez picit megnyugtatott, de nem eléggé. Milyen Vezérről beszélnek? És milyen csomag a fontosabb? Az előbb is ezt mondták Hopira…
  Elkámpicsorodva meredtem magam elé, ahogy elindult a kocsi, kitudja hova. Idebent nem lehetett rálátni az útra. Fél szemmel vizslattam rá a fiúra, ki velem volt, ő is eléggé ijedtnek látszott.
  Gondolkodás nélkül kezdtem el csapkodni az ajtót belülről. Bár tudtam, hogy nem vagyok olyan erős, mint Ryo-nii vagy Tomo-nee, azért meg akartam vele próbálkozni. Jobb híján kiabáltam, hogy itt vagyunk bent és engedjenek ki minket. Próbálkozásomat berekesztette a hirtelen oldal irányba lóduló jármű, ami miatt egy csomó édességgel megrakott doboz a nyakamba hullott.
  Szipogva evickéltem ki a rám esett súlyos csomagok alól. A fiú is segített, hogy ki tudjak jönni alóluk. Félénken köszöntem meg neki, amiért leszedte rólam a súlyos dobozokat. Próbáltam nem elsírni magam előtte, pedig igencsak a sírás határán voltam. Valakik leleplezték Hopit és ki tudja, mit akarnak csinálni vele! Rosszul éreztem magamat amiatt, hogy az én hibámból keveredtünk bele ebbe. Ha nem telefonoztam volna, amikor a sensei után szimatoltunk, akkor most talán nem lennénk ebben a helyzetben.
  Míg meg nem állt a kocsi, addig a dobozok tartalmából szerelkeztem fel. Mondtam a fiúnak is, hogy ő is tegyen így. Meg szerettem volna próbálni a korábbi szabadulási akciót. Bár nem tudom, hogy Hopi nélkül mennyire lesz sikerünk. Viszont meg kellett próbálnunk! A bánkódás nem volt megoldás. A fiú még segített is nekem felpakolni néhány dobozt egymásra, amit ki is dönthettünk az idegenekre.
  Résen álltam, amikor hallottam odakint a mozgolódást. Remegő tagokkal vártam, hogy felnyissák a hátsó ajtót. Akkor nekiveselkedtem a dobozoknak, hogy a fogva tartóinkra boruljanak. Nem mondott a fickó kifejezetten szépeket, főleg akkor nem mikor próbáltam a zsebre vágott édességekkel és megsorozni. Mikor érzékeltem, hogy nem igazán hatja meg, próbáltam elhúzódni előle és elslisszolni mellette. De így is sikerült utamat állnia és elkapnia. Próbáltam rúgkapálva elérni, hogy elengedjen, beleharapni a karjába, ahogyan korábban a másiknál. Azonban ő felkészültebb volt. Vastag karjával nyakamat kezdte szorongatni, hogy leállítson. Nem is volt bátorságom tovább viaskodni. Nagyon fájt és törött nyakkal aligha tudok majd Hopinak segíteni. Bár még nem tudtam, hogy szabadulok ki, de továbbra is ez volt a célom! Csak még ki kell találnom, hogy hogyan…
  Míg bevittek minket a romos épületbe, ráláttam a városra. Felnyüszítettem. Olyan messze volt! Nem igazán tudtam forgatni a kobakomat, de fákat még elcsíptem szemem sarkából és nem tűnt úgy, hogy olyan szép sztráda vezetne ide fel, ehhez a rozoga templomszerűséghez. Tehát eléggé messze lehettünk…
  Az épületben úgy éreztem elhagy teljes életkedvem. Behúzott nyakkal lestem körbe, mindenhol csupa olyan alak sétálgatott, akiknek ott ücsörgött az a furcsa lény a vállaikon. Felszisszentem, ahogy láttam a fiút bántják ezúttal, mert megpróbált megszökni. Én nekem nem volt bátorságom tovább próbálkozni. Kételkedtem is abban, hogy sikerülne. A felénk vizslató tekintetek, az egész helyen megülő, fojtogató energia… egyszerűen túl rémisztő volt minden.
  Ügyetlenül tartottam ki magam elé mancsaimat, amikor belöktek egy ráccsal elválasztott részhez. Karomat fájlaltam, amivel sikerült felfognom az esésemet. Félve vizslattam a rács felé, amit egyszerűen rám csuktak. Nem értettem, hogy a fiút miért nem zárták be ide és hová tervezték vinni.
  – Mit csinálnak vele? – félénken merészkedtem közelebb a rácsokhoz és kérdeztem rá. Eléggé halkra sikerülhetett a kérdésem, mert nem feleltek rá semmit. Bár szükségtelen is volt, mert saját szemeimmel láthattam, hogyan költözik át a kukac a fiú vállaira.
  Nem értettem az egészet, hogy milyen csapdát terveznek, és miért csinálják ezt az emberekkel. Hátrább húzódtam az elzárt helységben. Nagyon féltem, hogy egy ilyen kukacot akarnának esetleg rám költöztetni. Igazán örültem volna most olyan képességnek, amivé kaméleon módjára elrejtőzhetnék. Mélyet szusszantam a gyáva gondolataim miatt. Valahogy ki kell jutnom! Mit csinálnának egy ilyen helyzetben a többiek? Mit csinálnék a jövőben?
  Csüggedten sóhajtottam fel. Semmi ötletem nem volt. A telefon, amivel üzenetet tudnék hagyni a többieknek, nem volt nálam. Pedig Hopi biztosan nagyobb veszélyben van és itt meg valami csapda van…
  Akkor kaptam fel a kobakomat, amikor hirtelenjében elég nagy lett a mozgás odakint. Bizonytalanul közelebb húzódtam a rácsokhoz, hogy kilessek, mégis mit művelnek éppen. Umi-jii hangjára felvillanyozódtam, legalábbis azt hiszem, hogy őt hallottam. Nagyon megörültem neki, aztán meg is rémültem. Mit keresne itt Umi-jii a veszélyben? Remélem tévedtem és valójában nem ő az! (T-T) A nyakamat nyújtottam, hogy jobban rálássak, de nagyon sürögtek-forogtak és nem tudtam kivenni mi folyik ott…

14
Lakások, házak / Re:Hopi és Ryo lakása
« Dátum: 2017. Nov. 20, 15:36:54 »
[[ Egyesek és nullák ]]

  Magamban emésztgettem a dolgot, hogy nekem is van egy MI társam. Még így, hogy Ryo-nii határozottan megerősített ebben is nehéz volt elhinnem, szóval igyekeztem szoktatni magamat a gondolathoz.
  – Igazad lehet – bólintottam rá a lehetőségekre mi miatt lehetett az MI elzárva. Tűnődésemből Ryo-nii szavai rángattak ki. Hatalmasakat pislogtam, ahogy végighallgattam. Meglepett nagyon vele, nem értettem miből gondolhatta úgy, hogy tartok tőle. Menten megráztam a fejemet és mondtam neki nemet, hogy elkergessem a butaságot a kobakjából. Hiszen nem féltem tőle! Korábban igen, amikor megérkeztem, de az már régen volt.
  – Jaj, én nem tőled félek Ryo-nii, hanem attól, amiket mondok. Mert nem szeretnék neked butaságokat mondani és azzal rabolni az idődet. Hiszen nagy vagy, dolgozol, Hopival élsz és biztosan sok-sok dolgod van! Én meg itt nem tudok sok mindent és ez biztosan elég nagy gondot okozhatok ezzel neked. Pedig esküszöm, nem szándékosan csinálom! – szégyenlősen pislogtam Ryo-niire. Nagy szemekkel lestem rá, a reakcióját figyeltem, nem szerettem volna, ha emiatt haragszik rám. – Nem akartam, hogy azt hidd, hogy tőled félek, ne haragudj! – bocsánatkérésem jeléül, dorombolva átöleltem, hogy elkergessem kétségeit.
  – Cicamintám? – meglepetten kérdeztem vissza, miközben hátrább húzódtam Ryo-niitől. Oldalra billentettem kobakomat egy pillanatra, majd eszembe jutott, talán mire is gondolhat. Umi-jii és Tomo-nee is felhívta rá a figyelmemet már elég korán. – Hát… van cicákhoz hasonlító mintám. A hátamon – harangoztam be mosolyogva. – Megmutassam? – Ha szerette volna látni, akkor bátorkodtam felhúzni a felsőmet éppen annyira, hogy látni lehessen a mintát a hátamon. Csak azután igazgattam vissza a ruhámat, amint szemrevételezte a foltokat. – Cicaminta szerűség. De nem tudom milyen cica. Egy hópárduc mintájához képest túlságosan határozott a minta körvonala, a ködfoltos párducnak meg sokkal nagyobbak a foltjai… Az is lehet, hogy nem cicaminta. De nem igazán tudom miféle jelentése van – meséltem el Ryo-niinek mit gondolok a mintáról, ami majdnem leért a szárnymotívumig. A lapockámon viszont rengeteg folt volt belőle.
  – Ryo-nii – megilletődve hallgattam, ahogy megosztotta velem nem szükséges bocsánatát kérnem azokért, amikről eddig azt hittem, hogy gondot okozok. Lelkesen öleltem át megint. – Rendben, így lesz! Ne haragudj, hogy rosszul gondoltam és bocsánatot kértem ezekért – szökött ki a számon, majd ahogy hátrább húzódtam nevettem el magamat azon megint elnézést kértem. De hirtelen kiszökött a számon és hát mi mást mondhattam volna? Maga módján vicces volt.
  – Huh… nem tudom Ryo-nii, hogy sikerülni fog ez. Hopival már próbálkoztunk korábban és akkor nem ment – bizonytalanul álltam előtte. – De megpróbálom mégegyszer! – jelentettem ki határozottan. Mikor Hopival kísérleteztünk, akkor nem volt MI, aki szeretett volna kapcsolatba lépni velem. Talán ez rásegíthet a ruha előcsalogatására.
  Lehunytam a szemeimet. Megpróbáltam elképzelni a ruhát, szerencsémre Hopi már megmutatta, hogy néz ki. Szóval ez alapján már tudtam, nem úgy kell elképzelnem, mint mondjuk az iskolai uniformist. Teljesen máshogy kellett felvenni.
  Eososcurium… eososcurium…
  Résnyire nyitottam a szemeimet, hogy lássam, történt esetleg valami, amit én nem éreztem. Felszusszantam, mikor nem esett változás. Már korábban is tűnődtem ezen, mégis hol rontom el az idézősdit. Nem így kell utasítást adnom? Mást kell képzelnem? Határozottabban kell parancsot adnom? Tényleg nem értettem…
  – Ne h… – visszanyeltem bocsánatkérésemet. Nem akartam menten szembeszaladni Ryo-nii korábbi kérésével. – Nem tudom, nem megy Ryo-nii – böktem ki magamból csüggedten. – Nem értem, miért nem megy.
  Oldalra billentettem fejemet Ryo-nii szavait hallva, amikor azt mondta, hogy meg fogjuk nézni, mi pontosan Hakkouji alakja. Zavartan álltam a dolog előtt, hiszen nem sikerült felhúznom a ruhát.
  – De Ryo-nii, nekem nem ment a ru… – kezdtem szabadkozni és mutattam magamra, hogy egyértelműen nincs rajtam a ruházat. Az, hogy újra kísérletezzünk vele, kicsit hirtelen ért, de nem tántorított el. – Oh. Rendben – bólintottam rá, ezzel megadva helyeslésemet. Kíváncsi voltam, de inkább nem fárasztottam Ryo-niit buta kérdésekkel, hogy mégis hogyan tervezi kivitelezni. Megbíztam benne és nem hittem volna bármi fájdalommal járna a dolog. Érdeklődve vártam, hogyan fogjuk ezúttal előcsalogatni a ruházatot.
  Megborzongtam, ahogy a sötét színű fura anyag körbevonta a testemet. Rendkívül ismerős érzés volt. Tágra nyílt szemekkel emelten bal mancsomat magam elé, hogy megnézhessem közelebbről is az anyagot. Kezemet forgattam tekintetem előtt. Halványan elmosolyodtam, amikor láttam a ruhán lévő fényeket halványrózsaszín színben felvillanni.
  – Ezt, hogyan csináltad meg Ryo-nii? – kérdeztem rá hitetlenkedve, tekintetemet viszont még nem vettem le a ruha anyagáról.
  – Veszély reanalizálása a védelmi protokoll aktivizálásához…
  – Jaj, szent ég, mi ez? – kérdeztem kétségbeesetten. Olyan volt, mintha a hang a fejemben visszhangzott volna! Nagyon fura volt…
  – Nem érzékeltünk fennálló veszélyt. Örülünk, hogy sikerült kapcsolatba lépnünk veled Sen.
  – Léptünk? – zavartan ismételtem meg hebegve a hallottakat. Elképzelésem se volt arról, hogy kik voltak, kik beszéltek éppen a buksimban. De nagyon megijesztettek. Ryo-nii kérdéseit hallva, felé fordultam, hogy beavassam. Nem akartam, hogy aggódjon.
  – Őszintén? Kicsit, rendben, naaagyon fura! – tettem pár lépést, hogy vajon a lábaimat is ugyanolyan könnyen tudom mozgatni, mint a karjaimat. – A mozgás megy benne… – állapítottam meg. Megpróbáltam ugrani is benne egy helyben. Ez is sikerült. A hirtelen mozdulatom miatt gyorsan kértem bocsánatot Potatótól és Donitól, akiket láthatóan picit megijesztettem vele. Legalábbis felkapták rá a buksijukat. – Nem volt ijesztő. Inkább ismerős volt, ami átjárt. Mintha már megtörtént volna velem korábban. Ez jót jelent, ugye? – kérdeztem bizonytalanul Ryo-niitől. Nem-e butaság azt gondolnom, hogy esetleg a jövőből volt ismerős az érzés.
   – Lássuk csak… – emeltem magam elé jobb kezemet. Némán szuggeráltam, hátha tekintetemtől eltűnik onnan a ruha. – Szerinted utasítanom kell? Mint ahogy a ruhánál kellett volna? – mielőtt folytattam volna a kísérletezést, inkább megvártam, hogy mit mond erre Ryo-nii. Nem szerettem volna elrontani semmit sem.
  A kezemről így nem sikerült a dolgot levarázsolnom, de az arcom előtt eltűntetnem az anyagot úgy, hogy csak a szemeim, aztán pedig csak a szám látszódjon ki alatta.
  – Huuh, láttad Ryo-nii? Az előbb, sikerült ott sikerült! – mondtam boldogan. – Bár nem tűnt el az egész – fűztem hozzá rámutatva sikerem csak félig volt meg.
  – O-oké – fordultam Ryo-nii felé és vártam, hogy miként fogja Hakkoujit elénk varázsolni. – Az előbb hallottam valakiket beszélni a fejemben. Az Hakkouji lehetett? – kérdeztem rá bizonytalanul.
  Kíváncsiskodásom után, visszatartott lélegzettel vártam, hogy mi fog kisülni ebből. Meglepetten fogadtam az előttünk alakot öltő fiút.
  – Sen! – lelkesen vizslatott felém, majd merészkedett közelebb hozzám. Zavartan, kissé bizalmatlanul figyeltem tetteit. Hakkouji némán mustrált engem, kissé úgy éreztem, mintha átnézne rajtam, vagy inkább belém nézne. Nem igazán tudtam eldönteni, melyik. – Észrevettük az elváltozást. Amnéziás diagnosztizáltunk. Az amnézia kezeléséről kereshetünk információkat? – fordult Ryo-niihez kérdésével. Némán csodálkoztam azon, hogy többesszámban beszél magáról, holott láthatóan egyedül van.
  – Azt hittem, hogy szárnyas teknős lesz – fojtott hangon jegyeztem meg Ryo-niinek.
 – Sajnáljuk, hogy csalódást okoztunk! – csüggedten nézett maga elé. Elszégyelltem magamat megjegyzésem miatt, hiszen nem akartam ezzel megbántani. Eszembe se jutott, hogy esetleg hallhatja. – Oh, ne haragudj az udvariatlanságunkért. Köszönjük, hogy megjelenhettünk, Apa! – hajolt meg illedelmesen Ryo-niinek.
  – Apa? – fordultam Ryo-nii felé kérdőn. – Miért hív Apának? – kérdeztem rá.
  – Apa volt a megalkotónk. Sen azt szeretted volna, hogy soha nem felejtsük el őt. – meglepetésemre Hakkouji felelt a kérdésemre, Ryo-nii helyett.
  – Azt hiszem… még mindig nem értem – behúztam a nyakamat, amiért nagyon tudatlanul álltam a dolog előtt.
  – Ha szeretnétek, megmutathatjuk! – ajánlotta fel lelkesen.
  Bizonytalanul lestem Ryo-nii felé. Nem értettem a Mesterséges Intelligenciákhoz, elképzelésem se volt arról, hogyan kellene kezelnem. Nagyon emberinek tűnt, viszont nem tudtam olyan közvetlen lenni vele, mint ahogyan ő velem. Bűntudatom volt, amiért nem emlékeztem rá egyáltalán.
(click to show/hide)

15
Egyéb helyszínek / Re:Macskák a vízben!
« Dátum: 2017. Nov. 07, 21:53:03 »
  Lelkesen bólogattam Ryo-nii kavicsmester szavaira. Igyekeztem minden instrukciót megjegyezni, hogy melyik lábam, hogy áll, a karomat hogyan lendítsem. Szerencse, hogy így tettem, mert amikor egyedül kellett próbálkoznom, nehéz lett volna, ha nem figyelek. Nagyon megörültem, amikor a kavicsom Ryo-nii segítségével már pattant egyet-kettőt a vízen. Mikor egyedül próbálkoztam és ötöt pattant nagyon büszke voltam a fejlődésemre. Bár még messze voltam Ryo-nii képességeitől. Így gyorsan akartam előkerítené még néhány kavicsot, hogy tovább gyakorolhassak. Ryo-nii dicsérete nagyon felcsigázott.
  Viszont a kavicsokról elvezette a figyelmemet a kisállatka, amit találtam. Mikor odasomfordáltam hozzájuk, hogy megkérdezzem mi is ez, Umi-jiitől nem számítottam erre a reakcióra. Nem értettem az ijedés okát, tanácstalanul vizslattam rá és a békára felváltva.
  – Ne haragudj – picit habozva kértem bocsánatot tőle, amint megosztotta velem, mi volt a riadalma oka. – Nem akartalak vele megijeszteni – fűztem hozzá. Ryo-nii eközben mondta el nekem, hogy mit tartogatok a mancsomba.
  – Hyla mi? – döntöttem oldalra buksimat, amiért nem egészen értettem a dolgot. – Szeretnéd megfogni? – kérdeztem Ryo-niitől, mikor beavatott abba, hogy először lát ilyet. Ha akarta, odaadtam neki. – Szóval béka! – lelkesen vizslattam a jószágra. Umi-jii leírásában már érthetőbb volt nekem a dolog. Gyorsan pozícionáltam Ryo-nii intelme szerint a békát a mancsomon. – Megtarthatom? – kérdeztem lelkesen. Umi-jii szavaira, hogy szerinte mit kellene tennem vele, picit elszontyolodtam. – Oh… van családja? – Ebbe bele sem gondoltam! – A-akkor visszaengedem! – odamentem a vízhez, leguggoltam mellé, majd óvatosan leraktam a békácskát. – Ne haragudjon Hyla japonica~Levelibéka-san! Nem akartam elszakítani a családjától! – megvártam, míg elugrálgat a vízbe. Szomorúan integettem utána, bár örültem, hogy ismét a többi béka rokonával lehet. (*.*)
  – Lehetne? Én nagyon szeretnék! Kakaó? Kávé? Akarok! Esetleg nasit is hozunk? – Az ötlet nagyon fellelkesített és nem csak a fincsi italok érdekeltek. Valóban kíváncsi voltam az állatokra is! Szerettem volna őket megnézni. – És milyenek állatok vannak itt? Nem fognak megijedni attól, hogyha utánuk leselkedünk? – kíváncsiskodtam. Reméltem, hogy nem zavarjuk őket majd a jelenlétünkkel és Ryo-nii is szeretne este ilyet csinálni. Olyan izgalmasan hangzott! Umi-jii se csinált ilyet, én is nagyon szerettem volna kipróbálni.
  A barlangban rajtam eluralkodó nosztalgikus érzés miatt kissé lassan fogtam csak fel Ryo-nii és Umi-jii kérdéseit.
  – Igen, Gabe és Tabby voltak a vezetői a csapatnak, aminek én is a tagja voltam – bólintottam helyeslően. – Tabby segített megtanulni sok mindent – fűztem hozzá, mintha csak a korábbi hallgatásomat próbálnám meg kompenzálni. –  Hogy hogy néztek ki? Hát… Gabe magas, kicsit hullámos fekete haja van, és sose borotválkozik! Meg vannak fekete szárnyai. Tabby, Tabbynak vörös haja van. Ő is magas és nagyon szép... meg Tabby, Tabby kisugárzása kicskét hasonlít Hoppiéhoz1 – tűnődtem el hangosan. – Csak arra emlékszem, hogy elbújtunk és volt itt – mutattam rá a pontra – egy lejárat, ami kóddal nyílt, arra is emlékszem! 9292HKI85639HR34252… ez volt a kód hozzá. Egy kicsi bázis volt csak, alapfelszerelésekkel. Csupán nagy vészhelyzetek esetén vettük elő. De volt velünk még valaki – homlokomat ráncoltam, ahogy próbáltam az arcára fókuszálni és emlékeket előcsalogatni róla. De semmi nem merült fel bennem. – Rá nem emlékszem. Nem tudom kicsoda… – sóhajtottam fel letörten. Pedig éreztem, hogy fontos és baj, hogy nem tudom.
  – Ez – szuggeráltam egy rövidke ideig Ryo-nii által felrajzolt jelet. – A nevem? – kérdeztem rá bizonytalanul. Apró sejtelem volt csupán, ismerős volt nagyon a minta és abból gondoltam. – Remélem, nem beszélek butaságokat! – szabadkoztam. – Nem is igazán értem, honnan tudom, csak egy, csak egy megérzés! Azt hiszem… – próbáltam megmagyarázni korábbi tippemet mégis honnét kapartam elő. Remélem Ryo-nii beavat a mintha mögött álló jelentésbe.
  – Mit Umi-jii? – billentettem oldalra kobakomat. Figyelmesen hallgattam végig, mit szeretne csinálni az emlékeimmel. Kicsit hirtelen ért a dolog, de a gondolat, hogy talán Umi-jii tud segíteni abban, hogy emlékezzek olyan dolgokra is, amikre eddig nem vagy akármi, annak nagyon örülnék! Meg szívesen megmutattam volna neki Gabet és Tabbyt. A leírásaim nem éppen a legjobbak. – Rendben – bólintottam rá kisebb vacilálás után. – De olyat lehet, hogy én is lássam a dolgokat? Bevallom a cicák naaagyon cukin hangzanak. Imádom a cicákat. Csak... szeretném én is látni a dolgokat, ha lehet. De talán te több mindent találsz a kobakomban, mint amiket én elő tudok hívni! Vagy félreértettem dolgot? Ez az emlékekbe nézés, hogy működik pontosan? – kérdeztem rá a részletekre Umi-jiinél. Bár nem terveztem meggondolni magamat, egyszerűen csak érdekeltek a részletek. – Ugye neked nem jár fájdalommal? – érdeklődtem bizonytalanul, hiszen valamiért Ryo-nii morcogott. Remélem nem azért, mert ezzel Umi-jii rosszat tesz magával! (T.T)
  Utólag tovább frusztrált a dolog, hogy nem tudtam megnevezni a harmadik személyt, akit az előbb láttam. Pedig nagyon törtem rajta a kobakomat. De csak annyit tudtam hol állt a barlangban, amikor ide jöttünk, meg hogy egyértelműen velünk volt a menekülésnél. Fél füllel hallgattam eközben Umi-jii és Ryo-nii beszélgetését a rajzeszközökkel kapcsolatban. Bár fejemet ért simogatás is így meglepett. Kérdőn vizslattam fel Umi-jiire, mikor tenyerét a buksimon éreztem.
  – Hümm, én szerintem csigát rajzolok! Meg virágot és cicát! – jelentettem ki elszántan, ahogy végiggondoltam Umi-jii kérdését. – Kővel hogy lehet rajzolni? Maradt nálam néhány kavics – ürítettem ki zsebeimet. Az előbb gyűjtöttem őket a vízparton, a kacsázáshoz szerettem volna felhasználni őket, de végül ez elmaradt. – És a téglával? Melyiket csináltátok téglával? – lestem a rajzok felé.
  Umi-jii ötletére lelkesen vizslattam elég nagy szabad barlangfelületért, hogy kivitelezni is tudjuk a közös alkotást. Mert nekem nagyon tetszett az ötlet!
  – Oda például? – böktem rá az üres barlangfal részre. – Szerintem jó ötlet! És Hello Kitty!! – boldogan gondoltam a cuki cicára. Valóban, ő kihagyhatatlan volt. Őt fel kell rajzolni valahova. – De lehet rajta csiga is, ugye? – érdeklődtem Umi-jiit. – Lerajzoljuk Neót, Tomo-neet és Hopit is? Így kicsikét olyan lenne, mintha ők is itt lennének! – kérdeztem rá óvatosan, mielőtt alkotásba fognék. Hiszen közös rajznak gondolta Umi-jii, szóval nem akartam kisajátítani az egész barlangot.

1Itt Nozomi a lidérces lélekenergiára gondol.

Oldalak: [1] 2 3 ... 6