Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Shirei Tenro

Oldalak: [1] 2 3 ... 11
1
Küldetések az Emberek Világában / Re:Az első lecke
« Dátum: 2019. Márc. 25, 01:56:51 »
A betoppanó idegen tekintete nem tetszett. Fogalmam sincs, azért nézett -e meg úgy, ahogy, mert nem látott még, vagy esetleg… Hamar elhessegettem a sötét gondolatokat, és egy természetes, laza mozdulattal felemeltem a nemrég összerendezett lapokkal teli aktát. Kinyitottam előtte.
- Ellenőriztem ennek a tartalmát. Kevesen vannak tisztában vele, hogy minden papírnak gyűrődés mentesnek kell lennie, különben… - itt elhallgattam – Ez olyan, mintha azt súgná vezetőnk felé, mennyire nem érdekli a jelentésének épsége.
Megcsóváltam fejemet. Az volt a célom, egy pillanatra vegye le rólam a szemeit, miközben szabad kezemmel a bot zsebemben összecsukott bot után nyúltam. Remélhetőleg sikerült leütnöm* feltűnés nélkül, és átkutatnom a zsebeit használható tárgyak után. Akkor már nem ártott meghiúsítani se, hogy ha felébredne, több „kutyát” ugrasszon rám. Mondjuk elvenni egy adóvevőt, majd magammal vinni tűnt a leglogikusabbnak.
A fazon elintézése után, a pendrive-val együtt továbbmentem Plasztikbaba utasításai szerint. Bekapcsoltam másik irodában a képet, és kis híján pipaccsá változtam az elém tárulkozó, nagymellű japán hölgyeménytől. Van a tulajdonosnak ízlése, mit ne mondjak!
A második pendrive-ra tett program animációi, hangeffektjei ehhez képest már kutyafülék voltak számomra. Viszont a mellette lévő monitoron érdekes dolgokra lettem figyelmes. Véletlenül pillantottam rá, miképp próbáltam valami „kellemesebb”-re irányítani a tekintetem, és képtelenné váltam elkapni onnan.
- Van egy kis gond! – szóltam halkan a távkommunikációs eszközön keresztül Plasztikbabához – Méghozzá, hogy Speedyhez két alak közeledik: a sebzett arcú főcélpont, mellette ismeretlen férfi, hatszárnyú kereszt-emblémával!
Amint leadtam a jelzést, próbáltam kapcsolatba lépni Szamárral, mielőtt késő lett volna.
- Hallasz, ugye? - kezdtem – Még mindig haragszom rád, de erre most nincs idő! Vigyázz magadra, a főcélpont tart feléd, egy fickóval! A hátán hatszárnyú kereszttel, ami a Wywern katonáinak is van! Hé, remélem nem süketült meg a vonal…
Fogalmam sincs, mennyire hallgatott. Minden esetre körbenéztem, nehogy valaki megpróbálja életemet venni, mert itt ültem a székében. Később visszafordultam a kamera irányába. Mi lesz ebből?


(click to show/hide)

/Elnézést a késésért! ^^''/

2
Küldetések az Emberek Világában / Re:Az első lecke
« Dátum: 2019. Márc. 16, 00:07:36 »
- Elég durva… szerkezet – jegyeztem meg halkan, még mindig „új szerzeményemet” vizslatva. Ha már a reményem szertefoszlott Törpe irányába, hogy nem hallja amit egyetlen embernek szánok… Legalább abban bíztam, csak ezt a próbát kell kiállnom, csuklómon valamivel, mely lekorlátoz. Bár sose gondoltam magam többnek, halandónál. Elvontabb gondolataim voltak inkább, például: a Quincyk hova jutnak haláluk után?
- Köszönöm az információt! - mosolyogtam rá, ma először. Ignorálva az alacsony növésű puffogását. Attól még, hogy tudott komolyan, szebben fogalmazva beszélni, még korántsem nyerte el mély tisztelemet és figyelmem. Sokat kellett dolgoznia azért, miképp nekem se ártott kontrollt tartanom. Míg viszont így cselekedtem, részemről garantáltan nem eshetett baj. Mármint addig bátran elmondhattam, nem fogok balhét csinálni. Ebben biztosra menve megtudakoltam, mire dobhatom le magam indulásig, s le is dőltem. Úgy éreztem, remekül jön az extra energia!
Mikor mennünk kellett, kipihenten, nyugodtabban követtem a leányzót. Az pedig egyenesen feldobott, Plasztikbaba mellett foglalhattam helyet! Nosza hamar bevágódtam mellé a furgonba. Beszélni azonban kevésbé akarództam, pedig sejthetően több út állt előttünk, mintha csak a boltba ugranék le tejért. Ebben a kínban süppedezve, csendben fortyogtam, és azzal próbáltam elterelni a figyelmem mindenről, hogy Kane-ék durmogását hallgattam. Tényleg csak az-az alapzsizsegés hiányzott több ember között, ami kitölthette a bennem meglapult, feszült csendet. Anélkül, hogy bármibe is közbeavatkoznék én, vagy megszólítanának. Ám a téma… túl magas töltetűnek tűnt. Egy idő után lehetetlennek tűnt kizárni magamból. Halk sóhaj hagyta el a számat, majd tekintetemet Plasztikbabára irányítottam. Jót viccelődött azzal, hogy a Szamárral együtt vagyunk -e, azonban el kellett keserítsem. Vagy mondhatnánk: neki kellett engem…?
Mi ez, ha nem a sors játéka! Csak nem úsztam meg, oda-vissza irányuló kommunikáció részese lettem. Beszélgetést* folytattunk. A végére rendesen legörbült a szám, a véleményem javát viszont visszatartottam, különben oda a kontroll! Meg különben is, lassan megérkeztünk. Magamra öltöttem az álruhát, odaadtam a srácnak a pendrive-okat, a picit késve kapott fegyvert pedig elrejtettem a kabát másik zsebében. Minden szóra engedelmes kutyaként bólogattam, tartva a szerepet. Majd búcsúzásképp intettem társaimnak, s a kamerába mosolyogva bejelentettem: „jöttem dolgozni!”. Hú az-az ábrázat! Legalább annyira lehetett lelkes, mint bárki másnak, aki ehhez a fura, biztonsági cuccokat készítő céghez érkezik minden reggel. A legjobb az egészben, ebben a részben színészkedésre se volt szükség, nagyon őszinte arckifejezést vágtam. Ennek eredményeképp elindulhattam balra, s megpillanthattam a gépet, amit a hamarosan újból megszólaló Plasztikbaba szerint keresnem kellett.
Bedugtam a pendrive-ot a gépbe, és kényelembe helyeztem magam. Eh, a program azt a fura nevetést mondjuk mellőzhette volna… Rosszabbnak tartottam egy olcsó horror szinkronhangjánál. De kinek képzelem én magam, hogy bárkit kritizáljak? Programozás? Nem az erősségem! Inkább örültem. Addig a pillanatig, míg valaki fel nem tűnt a színen. Akkor amilyen gyorsan lehetett, kinyomtam a monitort. Elkezdtem papírrendezőset játszani, a szétszórva hagyott papírokat a nekik megfelelő, asztalon található aktába rendezni. Nem mintha takarítónőként néztem volna ki. Nem mintha muszáj lett volna. Ám valami azt súgta, innentől kezdve könnyen az életem múlhatott minden lépésemen. Emiatt kezdett megcsendülni bennem a vészharang, hogy a kontrollt minél több ideig tartsam fenn. Mert egy rossz lépés is a vesztemet okozhatta.


(click to show/hide)

3
Küldetések az Emberek Világában / Re:Az első lecke
« Dátum: 2019. Márc. 11, 00:39:29 »
- Oh – vágtam fél pillanatra egy képet, mintha sajnálnám – Hidd el, az érzéseimhez képest még visszafogottan viselkedek!
Kipréseltem a szavakat fogaim között. Halkabban beszéltem, mint Kane, így reméltem, Wolf szófoszlányokat értett, többet nem. Ezután figyelmem a csuklómon leledző, minimalista stílusú karkötőre siklott.
- Mire való ez pontosan? - Egész testemmel Szamár felé fordultam. Ha már az övé, csak tudott értelmes információval szolgálni! Még mindig furcsa volt, hogy nem éreztem a közelemben állók energiáját. Megijesztett. Választ akartam.
A rákövetkező, újdonsült „mesteremnek” szánt jajveszékelése a Shinigamikról, és hozzájuk hasonló ocsmányságokról tovább növelte bennem a feszültséget. Számomra a srác most vált olyan félős kölyökké, aki aligha birtokolta a Quincyk fogalmát… Többet láttam magunkban „csodaíjjal” futkosó bolondoknál, meg fekete ruhásokra fujjogó lényeknél. Ám gondolatmenetem kifejtése várhatott, mert A törpe csendre intése után súlyos csend telepedett a helyiségre. Nekem intézett szavai ironikusnak hatottak, ideértve a „nagyszájú” részt. Homlokráncolás mellett halvány mosollyal díjaztam, hogy legalább nem csak én címkéztem őt lelkiekben. Egálban álltunk. Noah előrelátása viszont meglepett, hiszen honnan tudhatta volna, mi lesz velem? Hamar túllendültem rajta, a mostaniakra való tekintettel, lényegtelennek ítélve. Amire igazán felkaptam a fejem, „Elisa” megemlítése. A pókerarc mögött eléggé megrökönyödve éreztem magam.
Sérülés? Oh ja, az! Belesajdul a vállam, s hasam, hacsak visszaemlékezek rá. A szörnyeteg ölében csücsülő, Miko ruhát viselő leányzó ártatlan arca. A gurgulázó hang fuldoklásakor, s a vörös ruharésszel megegyező, belecsordogáló kis patakok…
Ugyan erre már nem tért ki Tüsihaj, de felelevenültek. Utána a szüleim arcképei követték. Hiányuk is fájt ugyan, viszont az már inkább a gyászra fogandó. Szerintem mindenki, egész életében megemlékszik a személyekre, akik leginkább hatást gyakoroltak rá. Előkerül pár kép, ezeket időről-időre újra el kell ásni. Meg kell velük békélni. Ezen túl vagyok. A nőci, ha erre szintúgy utalást akart volna tenni, nem talált. Nem volt vérző sebem. Viszont felkeltette a figyelmem, mennyi mindent tudott.
Talán túl sokat is…
- A filozófiából kiindulva gondolom nem fogunk senkit eltenni láb alól. Fegyver nélkül viszont mi magunk könnyen sebezhetőkké válhatunk. Mindenképp rá vagyok utalva – mutattam a mellettem ácsorgó gyáva Szamárra –, vagy a birtokomban lehet valamilyen önvédelemre alkalmas fegyver?

//Bocs a késésért!//

4
Küldetések az Emberek Világában / Re:Az első lecke
« Dátum: 2019. Márc. 01, 23:14:53 »
Nem akartalak feleslegesen beparáztatni! [...]”, a szememet forgattam.
Már megtetted – mondtam volna neki, de az épülethez érve ahhoz se akadt kedv, hogy jobban kiosszam. Nagyot nyeltem, és inkább energiát spóroltam egész a találkozóig. Apukám szerint anyám türelmét örököltem, amit igaznak tartottam. Fenntartottam a lelkesedést, a magabiztosságot, ám már az elején nagy kihívást mutatott egy alacsony növésű, aki magasságát hatalmas egójával próbált kompenzálni. Körülbelül „világ-úrnőjét” játszott a keménykedéssel, és úgy tűnt, komolyan menőnek tartotta a káromkodást. Nem ismertem eléggé ahhoz, hogy bármit is visszaszóljak, ezért csendben tűrtem a „fejmosást”. Meg különben se volt az én stílusom az ilyesfajta viselkedés. Helyette finoman felvontam egyik szemöldököm, majd titkon elszórakoztam a gondolattal, milyen jó lesz szappant dugni a szájába! Addig meg csakis a cél érdekelt: ne csak rizsázzon nekem valaki ismeretlenül, álljon a létra bármely fokán. Tanítson meg a szükségesekre, legyen bármily durva. Utána azzal előrébb tarthattam terveim megvalósításában. Mire gondolok pontosan? Bosszú? Tőlem távol állt. Egy ismerős arc védelmezése? Aranyközépút, féligazságként fedte a valóságot. Valójában a lényemet szerettem volna megvédeni, kompenzálni a hiányosságaimat a jelenben építkezve. Egyetlen idáig pozitívnak vehető pont, legalább a „Kacagóhiéna” levágta ezt, ha kifordult stílusával nem is sikerült lenyűgöznie. Nos, miért vártam volna tőle ilyet? Vagy bármit egyáltalán a leckéken kívül? Már nem féltem. Inkább csak kínosnak tartottam, hogy én összecseréltem Mouse kölcsön-edzőruháját valamiféle búvárruhára emlékeztető darabbal, és idáig le sem esett, mit viseltem. A korábbi stresszre fogtam, végül elengedtem, mert kárnak véltem ilyenen rágódni. Szótlanul követtem Hiéna társát, „Plasztikbabát” az öltözőszekrényekhez.
Körbenéztem, majd minden létező kategóriából – póló, nadrág, cipő sorrendjében haladva kiragadtam valamit, ami éppen megtetszett. Nehéz elsőre jót választani, én őszintén nem is hittem volna, hogy összejön. De a bent lévő, teljes alakos tükör előtt állva be kellett vallanom: furcsasága ellenére remekül állt rajtam a szett. Miko-ruha helyett sárga ujjatlan, teknős nyakú felső. Fekete cicanadrág, hozzáillő edzőcipővel, mely talpa a felsőhöz hasonló színben tündökölt. Bólintva egyet körülbelül negyedóra elteltével battyogtam vissza Kane-ékhez.
Hiéna nagyon töprengett, szerény személyem pedig kettőt se pisloghatott, már a bal csuklómra csatolt valamit. Mi a fene?, emeltem is fel. Kis karperec lötyögött rajta, aminek hatására kicsit furcsán éreztem magam. Most először állhattam úgy helyben, semmit se észleltem a körülöttem állók erejéből. Eddig ez másképp történt, a törpe energiája például tisztán nyers volt!
A később elhangzott hegyibeszéd után nagyot sóhajtottam.
- Mutathatnád az irányt – tártam szét karjaimat a csajszira nézve, mert már igencsak kezdeni akartam valamit! Fél szemmel Kane-t sasoltam, a reakcióit figyeltem. Hisz elég furának tűnt, körülbelül amióta megérkeztünk. Feszültnek találtam, de reméltem nem lesz igazam. Bőven elég, ha kettőnk közül én izgulok.

5
Lakások, házak / Re:Shirei Tenro otthona
« Dátum: 2019. Márc. 01, 21:18:19 »
A sors játéka, mely egyben a miénk is

Halvány mosollyal ingattam fejemet, valahogy túl szép is lett volna kimaradni ebből az egészből; úgy tenni, mintha csak egy rossz álom lenne, s megfeledkezni róla.
- Szerintem „ezek” okosak – vágtam komor képet, mikor Adrián a Shinigamikról kérdezett - Rájöttek mi vagyok, más különben miért kapnának el? Egy kapitányrangú, díszes ruhájú valakire emlékszem, aki meg akart ölni.
Aztán lehet túlzásokba estem, ám de valamiért valóságosnak tűnt ama rideg arckifejezése. Pár pillanatra ismét elbambultam, valósággal kirázott a hideg.
- A társai közt akadt egy vöröshajú hölgyemény, neki köszönhetően „csak” kísérleti egérként végeztem volna.
Miközben Adrián reakcióit figyeltem, egy nyugodt hangsúlyt tartottam végig, és a testbeszédemmel is igyekeztem hasonlóan tartani magam. Nem akartam ennél is inkább rátenni aggodalmára, melyet kiolvastam abból a gyönyörű szempárból... Meg különben, közöny volt az még, mi bennem motoszkált, hacsak végigpörgettem az egész napot a fejemben. Esetleg düh, valahol mélyen elásva.
- Arra emlékszem, a megjelenő, szakállas főmanó eléggé lefoglalta őket ahhoz, hogy elterelje rólam a figyelmet. Onnantól kezdve eltávolodtam tőlük, és inkább a háttérben maradtam.
Azzal befejeztem. Félretettem az ételt, közelebb hajoltam hozzá az asztal felett. Eleget beszéltem, hallani akartam, vele mi történt, hol volt, vagy mit csinált. Túlzottan romantikus/aggodalmaskodónak tűnnék, ha azt reméltem, legalább ő megúszta szárazon?
A manók még hagyján, de a mászkáló karácsonyfánál lefagytam. A mézeskalács emberről pedig egy ügyes rajzfilm jutott eszembe, és így persze nem is tudtam felfogni az egészet. Homlok ráncolva megingattam kobakom, majd értetlenül Adrián szemébe néztem.
- Várjál! – kértem – Tehát azt akarod mondani… képesek voltak ilyen kreatúrák mozgósítani egy növényt? Meg valamit, ami eredetileg édesség?
Kérdőn felvontam egyik szemöldököm. Mondjuk az utóbbi viccesen hangzott, annyira, hogy picit el is vigyorodtam. Ráadásul az értetlenkedésem itt nem ért véget.
- Bocs, ha ez így sok, viszont az Es-… dadát se feltétlenül értem – Azt se tudtam, jól mondom -e ki! Mindegy, kijavít maximum, hiszen sokkalta jártasabb a témában. Legalábbis remélem, mert kellemetlen, amiért ennyit nem tudok!
Picit elpirultam, vagy hát úgy éreztem, az orcáim égnek. Később, mindenféle kérdésemen túl tovább hallgattam őt. Képtelenné váltam betelni mély hangjával, annyi idő után. Nagyot sóhajtottam, majd megettem a maradék étket. Rossz döntésnek bizonyult.
Mikor mondandója végéhez ért, egy falat félrecsúszott. Félig a torkomhoz, utána ösztönösen számhoz kaptam kezem, hogy a hirtelen kezdődő köhögéssel ne terjesszek semmit. A másikkal rögtön poharamért nyúltam. Elég sokat kellett innom, mire a nagy darab falat végre utat tört, s biztonsággal lecsúszhatott.
- Szóval… - szólaltam meg nagy nehezen eme „bravúr” után – hosszú idő után is... ennyire érdekesnek találnak minket a Shinigamik?
Hitetlenkedő mosollyal meredtem magam elé. Végül is mi mással tölthetnék a szabadidejüket?
- Nem kell aggódnod, a legnagyobb látványt a hosszú íjam teszi ki – jelentettem ki viccelődve, ismételten rá emelve tekintetem.


6
Küldetések az Emberek Világában / Re:Az első lecke
« Dátum: 2019. Febr. 22, 21:39:54 »
Ásítozva, kócos hajjal felültem ágyamban, és azzal a lendülettel a fürdőbe vonultam. Miközben zuhanyoztam, bennem volt mindenféle elvont gondolat. Agyalt -e már valaki azon, ha egyszer felébred, hozzám hasonlóan vajon másként kezdi el látni a világot? Vajon változott valami, vagy észlelni egyáltalán a változást? Nagyon izgultam, ma érkezett a nap, melyben bizonyíthattam, esetleg elbukhattam mindent. Amikor nem csak mondhattam, futár akarok lenni, hanem tehettem is érte. Hajmosás, szárítás, öltözés. Természetesen a papnő hivatáshoz tartozott, csak fanatizmusból viselt ruha kihagyhatatlan kelléknek számított. Alatta viseltem mást ugyan, a Szamárnál szamarabb módon. Több réteg ruha egy egyébként se átlagos napon… belefért.
Továbbra is kissé álmatag állapotban intettem Kane-nek, mikor felbukkant a színen. A reggelit hangulatomhoz illően feszes arcvonással költöttem el. Haragudtam kicsit a srácra, nem beszélt már Wolfról, pedig pletykák öveztek evés közben!
Hogy lehet így a jelenre koncentrálni?! Állítólag ama illető dobott ki már tanítványt az ablakon. Tört csontokat. Köszönöm szépen, Mouse-ék szűkszavúsága se volt kellemesebb.
Ne csináljátok! Ha ennyire félelmetes alak, a végén totál rágörcsölök! Épp ezt akartam elkerülni, viszont… Nagyot sóhajtottam, és síri csendben battyogtam Mr. Tüskehaj mellett, miképp megtalált minket Noah, hogy átnyújtson egy Pendrive-ot. Oh, nekem eszem ágában nem állt más dolgait nézegetni, kivéve ha komoly érdekeim fűződtek hozzá. Quincykkel kapcsolatban rögtön kiharcoltam volna a jogot, hiszen könnyen célponttá válhat emiatt bárki. Minden esetre kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Indulnunk kellett. […]
Naív lennék, ha azt mondanám, Wolfot közelebb képzeltem el élni? Mármint, azt már jócskán sejtettem, máshol van, hiszen a bázison, hol megmentésem óta laktam, sose bukkant fel. Maximum emlegetés szintjén. Azóta elhoztam a személyes tárgyaimat, az összes ruhámat, s úgy járkáltam, akárcsak bánatba a fájdalom. A fejemet csóváltam.
- Még mindig haragszom rád! - morogtam orrom alatt Kane-nek – A szótlanságod Róla még idegesebbé tett…
Lesütöttem tekintetemet.
- Fogalmam sincs, mire számítsak, az is halványan rémlik, korábban mit meséltél arról az alakról - Szamár kezét vizslattam, mellyel nemrég a Pendrive-ot vette át – Csak kapja meg, kezdjük el, essünk túl az első napon. Azt se bánom, ha estére a gyengélkedőn kötök ki.
Engedtem a vonásaimból. Realizálni kezdtem, hogy talán túlságosan rágörcsöltem most erre az egészre.
- Laza szüleim voltak, de aligha tanítottak meg a stresszkezelésre. Sőt, szerintem akaratukon kívül abba az irányba vittek, legyek inkább olyan, aki többször megfontol dolgokat. Több nézőpontból. Azt már sose tették hozzá, hogy ebbe nagyon bele lehet gubancolódni, és amennyiben nem vigyázol, akár csomó is lehet belőle. Ennek a csomónak a közepén érzem magam. Vagy mondjam úgy inkább, görcsöt érzek a gyomromban? Úgy talán értelmesebb – sóhajtottam fel.
Amint baráti csevegésünk véget ért, s ott állhattunk a számomra ismeretlen épület előtt, fejem fölött a felhős égbolttal… eléggé lehangolt. De nem volt visszalépésre lehetőség.
A kihallatszódó rémes muzsika kíséretében a lift használatára szavaztam. Aztán a mellkasomhoz kaptam, annyira dübörgött a mellkasom. Még azon csodálkoztam, hogyan állhat az ajtó a helyén? Hogy bír valaki ekkora hangerőn hallgatni bármit? Nekem dobhártyám beszakadt volna!
- Én kopogok, te beszélj! E-Elvégre te ismered őt jobban! - mutattam rá riadt tekintettel, majd elszántan az ajtóhoz közel lökdöstem, miközben szerény lényem távolabbról sugározta az energiát. Aggodalmasan összevontam szemöldökeimet.
Spanyol? Komolyan?! Nagy kövek estek le ugyanakkor szívemről néhány ismerős japán szó hallatán. Wolf nevére bólogattam. Mikor meg a nevemet kérdezte az ismeretlen sötét hajú leányzó, megmondtam gond nélkül. Az előtte hallatott, harsány hangra már nem tudtam miképp reagáljak, ezért nem is reagáltam sehogy.
Helyette némaságba burkolózva körbevizslattam a terepet. Sok sci-fi-t nézhet az illető!
Apropó „Illető”… Hamarosan felbukkant a színen egy tüsi hajú törpe. Tágra nyílt szemekkel vizslattam ahogy Kane-hez beszélt, majd kiabált. Ez egy nő?!
Még félig se sikerült túllépni döbbenetemen, már engem vizslatott. Összeszűkült pupillával álltam előtte, csípőre tett kezekkel.
- Köszönöm szépen, eszek rendesen, tv-t meg sosem néztem – válaszoltam először, utána határozottan folytattam – Meg akarom védeni magam, és támogatni Speedy-t.
Elgondolkodtam, mennyire igazak róla bizonyos pletykák. Például, hogy farkasok nevelték, innen a neve, vagy amiről valamennyit Kane is mesélt: a szadista természet. Szerény személyem nem szeretett volna ítélkezni, ezért érdeklődve méregettem a hölgyeményt, míg Miko ruhám alatt kezdett kissé melegem lenni. Szóval míg válaszra vártam, bármiféle szégyellősség nélkül csatoltam ki a szerelést tartó szíjakat, így láthatóvá téve az illendően testhez álló, ruganyos darabot. Ezzel csak nem lőhettem mellé! Mivel nem akartam szemét lenni, de annál inkább jelezni a komoly szándékot, fél szemem Wolfon tarva összehajtottam eddig viselt, fanatizmusom „ékszerét”, és jobb ötlet híján leraktam magam mellé a földre. A papnő ruha bőbben mutatott rajtam, emiatt vékonykának tűnve, ámbár igencsak voltak vádlijaim, karizmaim. Annak a sok edzésnek szerintem volt valami haszna, ebbe még egy olyan idegentől se tűrtem belekötést, aki elviekben a mesterem lesz. Gyakorlatilag pedig? Ráhagytam. Ha nem akart elvállalni, azon ugyan ne múljon, az agresszió vagy idegesség legkisebb jele nélkül húzok el innen!

7
Diáknegyed / Re:Yumisawa Játszótér
« Dátum: 2019. Jan. 06, 23:37:47 »
Vödörből csöbörbe

Elhúztam a számat, gondolkodva.
- Áh nem, inkább csak unalmas! – mosolyogtam a leányzóra tekintve – Egykének születtem, tesóról aligha hiszem, hogy tervbe lett volna. Szóval maximum akkor lelek társaságra, ha így kimozdulok sétálni. 
Ezért nem tartottam nagy ügynek már, mit gondolt össze rólam. Felőlem hihetett bármit, akár azt is, minden szembejövő idegenre rávetem magam, bár ha így lenne, biztosan odarobogok máshoz. Ahelyett, hogy itt ülnék kényelmesen.
- Milyen amikor van testvéred? – kérdeztem felvont szemöldökkel – Mármint én tényleg nem tudom elképzelni.
Szokatlan? Nekem mindenképp fura azon agyalni, mennyi minden történt volna másképp, amennyiben mellettem van valaki. Talán nem kapok idegösszeroppanást, kevésbé viselkednék borúsan, kevésbé gondolnék elvont témákra. Nagyot sóhajtottam. Ezt a testvér dolgot láttam idáig a legeredményesebb történetnek, amiről beszélgethettünk, és odébb hessegette a múlt kínos ködét. Érdekes hidat képzett köztem, illetve a lány között. Persze nem akartam csodatévő tündérkért fellépni, aki leveszi a terhet a válláról, vagy az előbbinél kellemetlenebb helyzetbe kényszeríti. Csak gondoltam, ha beszél bárkivel bármiről, az is egy fajta színt vihet az életébe.
-  Áh, értem – bólintottam. Elkiabáltam!
Figyeltem a közeli járókelőket, majd az egyébként is bizarrá sikerült szituációban feladva, hogy bármiféle logikát vigyek… Fehér kimonomból előhúztam egy doboz pockyt, felbontottam, s szó nélkül hátradőlve rágcsálni kezdtem egyet.
- Uhm, asszem’! – vontam vállat – Nem érdekelne, ha emiatt látványosság lennék. Azt a szerepet már elrabolták mások.
Kifejtettem volna, kiket értek pontosan „mások” alatt, nehogy a végén magára vegye a csajszi. De eleve úgy hangsúlyoztam, vigyázva, hogy ama szituációt elkerüljem.
- Meg különben voltam már nagyobb látványosság. Ha most észrevenne valaki a „nézőim” közül, max. visszaadnám a kölcsönt! – Ujjaimmal idézőjeleket formáltam a „nézőim”-nél. Ki tudja, mennyire szerepelt azok közt az ismeretlen ismerős, akik nagyon rá vannak akadva a modern technológiai vívmányokra. Telefon, számítógép, táblamicsidi.
- Huh! – pislogtam meglepve – Szeretsz veszélyesen élni.
A szemeimet forgattam, és halkan felnevettem. Aztán felé fordítottam a Pockys dobozt, szemeimben a néma kérdéssel. Ha akart, vehetett, ha nem, nem. Visszafordítottam magam felé, vettem egy újabb csokiba mártott pockydarabot, miközben kivételesen csak… elrévedtem, semmi rosszra se gondolva.


8
Belváros / Re:Városi Park
« Dátum: 2019. Jan. 04, 18:02:01 »
Véletlen találkozó

Értetlenebbül pislogtam, mint hal a szatyorban, aztán az ajkaim ösztönösen egy vízszintes vonalba szorultak, miközben szemeim annál is inkább tágra nyíltak a sokktól.
- Eeeeeeh?! – Ennyire tellett. Kényelmetlen, vagy sem, kicsit pimaszul, az illendőség arcába köpve közelebb hajoltam Ayaméhez, mintegy sugallva: „Hát ennek kifejtését érdeklődve várom!”. Nem ítéltem el, mert másképp tapasztalt, csak furán jött ki nekem, hogy akkor miért szeppent meg ennyire? Minden előítélet nélkül, teljes testemmel felé fordulva hallgattam, és bólogattam.
- Uhum! Mindenütt ott vannak, lehetetlen százra elkerülni őket.
Többet nem mondtam. Cikinek tarthatta, hogy talán nem látott még soha lidércet közelről, vagy tudom is én! Egy gyereknek sem egyszerűbb beadni, hogy „oh, amúgy Quincy vagy, különleges íjad van, ezzel leelőzöd a modern fegyvergyártókat. Ja meg léteznek olyan lények, amik egész életedben ott lebzselnek körülötted. Törődj bele, kölyök!”. Nagyot sóhajtottam. A tudatra ébredésem röviden. Irigyeltem Ayamét, mert ő csak most kezdett belecsöppenni ebbe az egészbe. Jelenlegi stádiumába a legnagyobb gondja, hogy ne felejtse el azokat a kifejezéseket, amiket hallott, mert találkozhat velük, ha azokon tovább halad, amiket tőlem tud. Én pedig mind a mai napig eltűntetném mind a lidérceket, mind a Shinigamikat, ha meglenne rá a hatalmam. Persze, ez már magánjellegű ábrándozásaim közé tartozott. Semmi lényeges. Ismét sóhajtottam. Jól teletömtem szegény fejét mindenfélével, hogy aztán legyen min agyalnia, lefekvés előtt! El is képzeltem ezt a jelenetet, és kissé elmosolyodtam.
- Oh, nagyon remélem, hogy meg fog komolyodni! – csóváltam a fejem, észbe kapva. A szamár volt rövid életű témánk főszereplője – Mert a gyerekességnek van határa szerintem.
Azzal őt ejtve, érdeklődve figyeltem Ayame  érdeklődésére a rejtélyek iránt.
- Áhá – bólintottam -, szóval szeretsz kutatni. Megfognak az új dolgok, ami új ismeretekkel is járhat. Valóban nem egyszerű, sokat kell törnöd magad a nagyobb tudásért cserébe, azt hiszem ez az egyetemre kiváltképp igaz. Keményen visszakérik azt, amire ott tanítanak téged, szóval megértem, ha esetleg miattuk is elbizonytalanodva éreznéd magad. De szerintem minden rendben lesz.
Megejtettem egy apró mosolyt, mely hamarjában az arcomra fagyott. Zavarttá váltam, fogalmam se volt, mit válaszolhatnék. A nemrég emlegetett sztori után eszembe jutott, hogy egyszer az egyik Shinigami kapitány el akart kapni kísérleti patkánynak. Csak sikerült megszöknöm. Meg aztán… amblokk rüheltem a fajtájukat, mióta apám mesélt róluk. A-a, ezúttal nem hagyom magam lekötni a gyűlöletem által, viszont.
Felálltam, és csendben előresétáltam. Majd pár méterrel odébb hátrafordultam a következőket mondva:
- Ayame. Bármennyire is szeretném, erre nem tudok neked válaszolni, mert nagyon sok minden olyan ugrik be róluk, mik számomra kellemetlen emlékek. Neked viszont mindent akarok, kivéve a rosszat, ezért tudom azt javasolni, ha nagyon kíváncsi vagy, keress fel egyet. Gyakorta jönnek át ide. Könnyen fel lehet őket ismerni. Viszont légy óvatos: Soha nem tudhatod, hogy akivel találkozol, bárány, vagy báránybőrbe bújt farkas -e!
Végezetül barátságos intéssel távoztam, de mikor mentem hazafelé, végig megmaradt az a fagyos ábrázat. Egy Shinigami se olyan, mint amilyennek tűnik... Egyik se jó, vagy rossz. Nálam mindegy, mert egyikőjükben se bízok meg.


//Köszönöm szépen a játékot! ^-^//

9
Archívum / Re:Népszámlálás - 2018/2019
« Dátum: 2018. Dec. 24, 00:01:43 »
Sziasztok!

Jó magam sem bővelkedem aktivitásban ugyan, de a fórumot nem szeretném itt hagyni! ^-^

Shirei Tenro
Minami Junko

10
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Okt. 07, 23:59:02 »
Velőt rázó ordításuk visszhangzott elmémben, és a kaparászásuk… Mintha csapdába rekedt egerek lettek volna. Örökre beleitták magukat az emlékezetembe . Nem fogom megúszni lelki traumák, rémálmok nélkül. Ez biztos.
Remegtek a kezeim, mikor a következő pályán behelyeztem a kulcsokat, az egészen otthonos kis szobában tört rám aztán az álomszerű érzés. Mármint… mikor ébren is képtelen vagyok már eldönteni, mi nevezhető valóságosnak.
Ismeretlen mozgást érzékeltem a szemem sarkából. Egész testemmel felé fordultam, karba tett kézzel végighallgatva mondanivalóját. Az arcom kifejezéstelen kőszoborként meredt rá, majd a többiekre. A történet elejétől fogva háttérkarakter akartam lenni, valaki, aki ha nem is csinál sok mindent, de az apró tetteivel támogatja a csapatot… Biztonságosan zsebembe nyomtam a stukkert, és kézbe kaptam a keresztet, amiről egy jó ideig abszolút megfeledkeztem. Létrehoztam belőle egy szokványos íjat, ami egyébként nem az én stílusom, de a célra azonban megfelelt. Fenének kellett otthon hagynom a megszokott fegyvert! Azzal, ha úgy van, még  képen is törölhetném a nőt! Ahhoz mondjuk több energia se ártana. Kimerültem minden értelemben. Ez viszont tuti harcolni akar… Elmorzsoltam a legördülni készülő könnycseppeket: ha ezen túl esünk, egy hétig bebábozódom a paplanba. Egy hétig ki nem teszem a lábam az utcára. Egy hétig elzárkózom mindentől.

11
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Szept. 16, 23:47:34 »
Átsuhant rajtam a baljós árny, amikor Hidari elkönyvelt Miss Refluxnak. Ez nem nekem, hanem neki jelentett problémát, mert tetszett a gondolat: hogyha korábban én voltam Teri, hozzávághatnám a Ratio Educationist. Valahogy kimaradt az általános, meg az erkölcstan.
Mindössze fél percig hunyorítottam úgy rá, mintha a fény bántaná a szemeimet. Utána rögvest a „pácienshez” fordultam.
- Ayame, ha bármennyire rosszul éreznéd magad, van gyógyító technika a tarsolyomban – ajánlottam fel, s azzal távolabb léptem. Nem akartam túlságosan aurába mászó lenni, vagy személyesre venni a figurát. Akár el is utasíthatta, a megbántódás legkisebb jelét se mutatva reagáltam le. Különben tisztában voltam azzal, hogy csodát tenni képtelenség ennél a helyeznél. A méreg kivonása aligha játszott, viszont komolyabb émelygést talán enyhíthetett. Tehát, ha volt számára kellemetlen sérülés/karcolás, akkor megérhetett egy próbát.
Magamon is alkalmazhatnám – jutott eszembe -, viszont már túl vagyok két… rossz alkalmon. A gyomrom teljesen üres, így amennyiben lenne valakinél víz, vagy csap a közelben, inkább azzal élnék. Másrészt működne –e egyáltalán az én esetemben az a „kis trükk”? Nem minden technika jó saját célokra.
Szem előtt kellett ezt tartanom, és megkapaszkodni hátul, a kinyíló ajtó félfájában, különben helyben benyomom az imapózt. Három embert börtönzött be, jól látom? Ez a legkisebb baj, mert van sokkolóbb látvány a köbön. Például az a fickó mit csócsál annyira? M-Miért rendelkezik az étke négy lábbal?! Első alkalommal örülök, amiért nincs bennem egy falat sem.
Külön csillagszórót gyújtottam volna a dörömbölő idegen látványáért. Eddig azt hiszem hárman voksoltunk rá, kiegészítettem eme szép számot szorgos bólogatással. A maradék két ismeretlennél erős túlzásnak véltem a „pár óra” fogalmát. Ha elképzeltem, hogy savzuhanyt kapnak, nagyon azt láttam, a földön fetrengnek több napig is – kivéve, amennyiben erősebb a szer, mint fel tudnánk fogni. De bármennyire gyomorforgató a helyzet, most ők érdekeltek a legkevésbé.
Haladni, haladni, haladni. Ki akarok végre jutni innen. Fogalmam sincs, meddig húzom még épp ésszel, miután a kóceráj, a történet maga az őrültek háza… Mondom én! Alig koslattunk át a zárt osztályon, „babázhatunk”! Illetve Trükkös kezébe vette a navigációt. Ugyanígy, szó nélkül berakok pár kulcsot a helyére, míg ketyeg az óra. Aztán remélem, a következő ajtón túl kicsivel megnyugtatóbb dolgok várnak már.
Pár szekrény és kisasztal. Nem egy Hawaii kiruccanás tetőterasza, ám mégis vidámabbnak hatott a félredobott vérzacskók, rusnya zombie-k látványához képest. Úgy gondoltam, perpillanat szabad vagyok, nincs elintéznivalóm, de továbbra is adott volt szükség esetén egy korábbi ajánlatom. Ama dolgot bár egy személynek tettem, senki mástól sem zárkóztam el. Továbbá nálam rejtőzött zsebben a tekercs fásli, extra választási lehetőségként. Amennyiben nem látjuk hasznát, tudom, mivel dekorálhatnánk Tapsifüles sírját!

12
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Szept. 10, 00:15:01 »
Reflexszerűen rándult egyet szemöldököm a jégbe börtönzött lény láttán. Sok furcsaságot tapasztaltam már eddigi életeim során, nem is ezzel volt a gond, inkább a tett hirtelensége lepett meg. A robotlány kommentjeire viszont faarcot vágtam, mert az egyetlen újdonság, amit mondott, az ellenségre ható fagytámadás. Ennyivel gazdagabbak lettünk, noha menni kellett előre, haladni, két mérgezett emberrel a nyakunkban. Úgy véltem, virággal dekorált kutyagumiban futkorászunk. Szép a körítés, sőt, egyenesen művészi rálelni valakikre, kiket valamilyen szinten közel tartunk magunkhoz. Majd azt mondani elsősorban tettel, hogy „viszont még nem száz százalékos a túlélési esélyük, elpatkolhatnak, ha kihagyunk egy extra lépést a kijárat helyett”. Nagyon röviden ez az egy sor az, a lényeg, mit sikerült Tapsifüles újabb rizsájából kisilabizálnom. Egyedül a filozófiával kapcsolatos gondolatmenetéért rajongtam végig, mert imádtam a nagy átlag által félresöpört kérdéseken napokba menő töprengéseket folytatni, teóriákat felállítani. Ugyanígy voltam a „rászedhető felek bevetésével”, akinek pénzt ajánlottak, esetlegesen más csalétket a piszkos meló elvégzéséhez. Bárhogy is vezetett rá embereket Karakura  veszélybe sodrására, eme picinynek nem nevezhető dolog  olaj a tűzre. Kinéztem belőle, megteszi, robbantani fog…  A szívem aznapra elérte csúcspontját, s ha teheti, kivetül mellkasomból, lapáttal, hátha azzal adhat egy életre szólót neki. A valóságban másképpen működött minden.
Legalább két módszer futott le még bennem, miképp intézném őt el, azonban korábban jogos volt Hidari utasítása, Ayame kapcsán. Mindez idáig csendben méregettem, vegyes képekkel a zárt ajtók sötétségében. Örültem, hisz élt, szomorkodtam a méreg jelenléte miatt, sokkot kaptam, mert most középpontba került. Testen kívül éreztem magam, mintha egy videójáték előtt ülnék, és harmadik személyben tekintenék körbe a helyszínen. Próbáltam felfogni az előttem világító röngtenkép látványát, melyben ordított az oda nem illő kulcs. Próbáltam kivenni a korábban látott fekete hölgy szavait, de összemosott maszlagnak tűnt. Trükkös hangja tudott csak visszarázni annyira, ne most hagyjam el a szorgosan gyakorolt önkontrollomat. Rámosolyogtam.
- Meglesz! – Mielőtt viszont az ajtóhoz léptem volna, irányt változtatva a szőke, nálam kicsivel magasabb leányzóhoz mentem (Ahmad).
- Korábban okot akartál arra, miért raboltak el minket, eh? Mi voltunk az elterelés a pápaszemes ürgének, avagy „a nagyrészt civil bagázs”, ismeretlen képességekkel. Jó taktikusnak tűnsz, így szerintem érted, ha valaki ismeretlen, miért jó célpont erre a feladatra.
Hűvös tekintettel, tárgyilagos hangsúllyal válaszoltam korábban feltett kérdésére. Arra már nem voltam kíváncsi, mit mond rá, vagy hova teszi a reakciómat. Őszintén én se döntöttem el, mit kezdhetnék ezzel az egésszel, mert elfelejteni biztos képtelenség. Legalább annyira élénk nyomokat hagyott bennem mindez, mint szüleim távozása. Muszáj leszek pihenőre fogni, ha vége szakad, lazítani, ugyanakkor megtanulnom jobban a jelenre koncentrálni. Trükkös azt mondta, figyeljem az ajtót. Hidari korábban azt, figyeljem Ayamét. Szerény személyem azt suttogta fejében, kéne valami színjáték hitelesítő, a fiúk akciójához. Nem kellett sokat várni rá: a korábban megemésztett csokoládé a stressz hatására utat talált felfelé. Voltam olyan kulturált, egy sarokba guggolva intéztem el e rizikós ügyet, igyekezve nem feltűnősködni. Magamhoz mérten gyorsan feltápászkodtam, a fal mentén pedig visszagyalogoltam a megfigyelési pontra, miközben nemes egyszerűséggel kezemet használva megtöröltem a szám.
- Az egyik sarokban találtam fáslit! – csoszogtam oda Hidariékhoz. „Az egyikben”, vagyis ahol „ajándékot hagytam” Tapsifülesnek, ha visszatérne ide. Végül… egy értelme volt mindennek, mert legalább szereztem egy tiszta, a körülményekhez képest fehéren ragyogó tárgyat, amit aztán még idejében felkaptam. Azt pedig a fiúkhoz szorosan közel állva el is tudtam rejteni a ruha zsebemben – mertem remélni. A legfőbb gondom, hogy nem vehettem semmit készpénznek itt.


13
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Szept. 04, 00:37:06 »
- Köszönöm – hálálkodtam Mizukinak a csoki darabot szorongatva, és mielőtt elolvadt volna, megettem. Kivételesen nem rágódtam azon, vajon visszaköszön –e később, mert totál úgy éreztem, aminek ki kellett jönnie, kijött. Sokkal nyugodtabban fordultam Hidarihoz is, szélesen mosolyogva.
- Jól vagyok – formáltam „oké” jelet ujjaimmal –, a célzással sincs gond.
Ennyiben letudtam az állapotfelmérést, a többit meg a sorsra bíztam, ami persze kegyetlennek bizonyult a záróműsorhoz közelítvén. Mizukit irigyeltem. Komolyan megtévesztett azzal, ahogy a hullák közt lépdelt, mintha üres bábok lennének, melyen át kell verekednie magát, és punktum! Nekem ez sokkal kevésbé ment, a gyomrom görcsberándult. Undorodtam tőlük. Libabőrössé váltam, de követtem a példáját, ügyet sem vetve az elszórtam heverő, üres véres zacskókra. Tűk között fetrengtem percekkel ezelőtt. Azok már igazán nem jelentenek akadályt.
A szőke katona utasításai után megingattam fejem. Én kifogytam a kérdésekből, ha Mizukinak volt, azokra figyeltem maximum. Utána nekilapultam a hozzám legközelebb eső falhoz, a mellkasomhoz szorított, tűzre-kész fegyverrel. Bármi jön, szemrebbenés nélkül elsütöm. Kivéve ismerős arc esetén. Nem akarok „barátnak” ártani.
E szerint elidőztem, néha rápillantottam a Miko társra, egyben van –e még. Én a csokoládé hatására remekül éreztem magam, a sötétséget leszámítva. Ki oltotta le a lámpát?, néztem körbe, azonban csak kettőnket láttam. Később hozzánk szólt Hidari a távolból, akkor ugrottam olyan nagyot, hogy azt hittem, megfejelem a plafont! Remegve húztam elő ruhám mellrészéből a világító rudat, és aktiváltam. Közben kitapintottam a Quincy keresztem, amiről kis híján megfeledkeztem. Mióta van nálam? Jézusom… Hol hagytam az eszemet reggel? Tényleg elfelejtettem!
Mielőtt elugrottam volna tejet venni, hazamentem a pénztárcámért. A keresztet mellette tartottam közvetlen egy kis fiókban, aztán felkaptam. De nem voltam teljesen százas ahhoz, hogy ez világossá váljon, egész mostanáig. Eltöltött a megnyugvás, a közeli esti mese, néma csend, lövéshang sorozat ellenére is. Mivel főleg a távolsági fegyverre támaszkodtam, úgy éreztem, megmenekültem. Akárcsak Ayame.
Találkozásunkkor leharcoltnak tartottam magam hozzá képest. Annyira… nyugodtnak véltem, pedig most értünk el igazán a káoszhoz! Biztos voltam abban, hogy bár nincs sok hátra, a történet lezárása kemény lesz. Amiben az istenek is kérdéses, mennyit tudnak segíteni. Viszont egy picit reménykedtem az erejükben. Kevésbé tartottam „mindegynek” a történéseket, mint például amikor a tűkkel teli gödörbe ugrottam.
- Ayame! – ragyogtam fel – Elraboltak, szerintem nem is akárhogy.
Fejemet csóválva elmosolyodtam, utána visszatekintettem rá, leplezetlen örömmel.
- Hosszú történet – folytattam, ügyet se vetve rövid ideig a mellette álló kemény csajszira – Amit szerintem később kéne megbeszélnünk.
- Shirei Tenro – intettem végül a rövid hajú lánynak, fel se véve udvariatlannak vélt beszédstílusát. Ráértem később kibukni ezen. Aztán visszafordultam a szőke hajú leányzóhoz. A méreg hallatán ledermedtem, s a két férfire pillantottam aggodalmaskodva.

14
Diáknegyed / Re:A karakurai futárok rejtekhelye
« Dátum: 2018. Aug. 28, 00:07:55 »
Futár akarok lenni!

- Halkabban! – szóltam rá, és idegesen körülnéztem. Szerencsére nem volt bent rajtunk kívül senki, így kevésbé tartottam attól, hogy illetlen személy is hallaná azt, amit egyedül Kane-nek szántam. Sokkal hátborzongatóbbnak hatott a tudat, hogy beszélni mertem erről. Már régóta akartam, de a körömben aligha akadt bárki, kiben ennyire megbíznék.
- Rendben, köszönöm! – Arcvonásaim ellágyultak, testtartásom lazult. Izgultam ugyan, hiszen ha olyat tenne Adrián, Noah biztos kézre akarná keríteni, és elveszne minden belém vetett bizalma. Ám az „olyan” nagyon sokrétű. Sajátos gondolkodásmóddal rendelkezik, az igaz. Számomra is szokatlan, de ezért elítélni soha nem fogom! Részben emiatt kedvelem őt, részben pedig mert… mindvégig komoly lelkitámaszomul szolgált, még ha fogalma sincs erről.
Mindvégig csak annyi kellett, valaki meghallgassa az ügyes-bajos dolgaimat, majd menjen isten hírével, amennyiben úgy kényelmesebb. Nulla elvárásom volt felé, de ennek ellenére velem maradt, eltelt egy egész éjszaka, másnap pedig! Másnap pedig… legalább délig aludtam. Ehhez képest engem a rendőrök említése kicsit sem ijeszt meg. Inkább érdekesebbé teszi számomra a helyzetet.
- Inkább a tériszony miatt aggódok! – csóváltam vigyorogva fejemet – Már, ha csak a parkourözésről beszélünk.
Wolfról már nem akartam. Abszolút. Eleget töprengtem rajta, eleget tudtam meg róla, a többi már a jövő zenéje. Ott majd eldől, mennyire fog a földbe tiporni, vagy a lelkivilágomba. Egyet szerettem volna elkerülni, hogy lehetőleg ne végezzem lábtörlőként, amennyiben úgy vélné, valamit rosszul csináltam. Megnyugvásomra, a téma megváltozott.
A szamarat és kollégáját ilyen helyzetben elképzelni volt a legröhejesebb. Hangosan nevettem, a könnyeimet törölgettem, próbálva megmaradni a fotelban, ahová egy ideje kényelmesen letelepedtem. Éreztem, vörösödöm, palástolni viszont lehetetlennek ígérkezett. Meg nem is akartam.
- Titok marad, titok marad! – kacagtam jóízűen, újra előkapva azt a zsebkendőt. Valamivel fontosnak találtam letörölni a könnyeimet.
Mihelyst eltűntettem pilláimról a fátyolt, életem eddigi legbizarrabb látványa tárulkozott elém: a szamár meghajolt, poénhoz képest meglepően laza mozdulatokkal. Mintha… csak ezt csinálta volna mindig is. Már szóra nyitottam a számat, hogy kifejtsem ezzel kapcsolatos elképzeléseimet, viszont az agyam közbeszólt. Még nincs itt az ideje, meg különben bármit beleképzelhetek ebbe. Lassan tényleg túl sokat ülök egy helyben. Kell az a friss levegő.
A ruhás kérdésre kapott válaszra nagyokat bólintottam, a futár életet összefoglaló kis monológnál pedig végképp nem bírtam ki. Felegyenesedtem, kellemesen nyújtóztam, illetőleg rámosolyogtam.
- Nem fogok megfeledkezni erről edzés közben sem – azzal intettem – Ha megbocsájtasz, én most megyek, járok egyet a környéken, hazamegyek azért a képért, utána meg lehet eszek valamit.
Végül némi segítséggel megkerestem a kijáratot, kiléptem az utcára. Annyival kevesebb gonddal sétálhattam végig. Jól esett! Felnéztem az egymással kergetőző felhőkre, miközben arcomat kissé csípte a szokatlanul hűvösnek vélt szellő. Új utakhoz közeledem.


//Köszönöm a játékot! ^-^//

15
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Aug. 27, 00:12:51 »
Szemem sarkából elcsíptem, miként ölelte magához Hidari Mizukit. Annyival szélesebb mosollyal néztem szembe életem eddigi legnagyobb őrültségével, a siker érdekében. Az örömmámor viszont nem tartott sokáig. Kezdett lassú fokozatossággal kimenni szervezetemből az adrenalin. Eltelt egy kis idő, hogy megkérdeztem, ki segítene  „szúrós” problémám megoldásában, és éreztem a remegést testem egészében. Pár pillanat múlva dőltem, mint a fa, még szerencse, a férfi, aki korábban barátnőmhöz beszélt, elkapott.
- Igen, kicsit forog a világ, illetve látom a fekete pacákat, de hányingerem nincs – A korábbi liftszerű érzés legalább a gyomromat megkímélte.  Vissza se akartam emlékezni a történet elejére! Úgy visszaköszönt minden étek, hogy most örültem, ha a nap vége felé lecsúszik egy péksütemény a torkomon. Tehát amikor Hidari felvetette a „hadtáp” ötletét, fél percre lehunytam szemeimet az előbbi, gyorsan átsuhanó gondolat folytán. Majd azzal a lendülettel ki is pattantak.
Újabb abszurdumnak könyveltem el az ő viszonyulását a szeretet próbájához, és az utána reprezentált viselkedését. Valahol érthető, hiszen sok vért hagyott ott, azonban ezt felfogni… Még könnyebbnek ígérkezett, Madárka szavaival ellentétben.
Fájó végtagokkal, óvatosan feltápászkodtam, miközben szemrebbenés nélkül ecsetelte, mily’ remek bábokként szolgáltunk a műsorhoz! Több erőre lett volna szükségem, akkor biztosan tempósabban caplatok hozzá, egy zsigerből jövő pofon reményében. Ám végül is nem ő volt a célom. Se a felesleges, energiát fecsérlő konfliktuskeresés. Higgadtságot erőltetve magamra, közelebb támolyogtam a többiekhez, Trükkös ötletét támogatva.
- Én is inkább veletek maradnék – vakartam zavartan tarkómat, majd követtem őket előre. A robotszerű, életunt leány látványát  hallucinációnak fogtam fel, és egyedül a síró gyereket tartottam valóságosnak. Eszembe jutott róla a Mikonak öltözött kis csemete, akit Elisa megölt. Ennek hatására összeszorult a szívem, pláne, mikor Madárka a mellkasához szorította őt. Nagyot sóhajtva odatántorogtam rálesni. Lehajoltam hozzá, aztán ha megbizonyosodtam arról, minden rendben van vele, bólintottam.
- Szerintem minden okés vele, de még érvényben vannak azok a fekete pacák… Úgyhogy megnyugodnék, ha más is ránézne – Hidarira tekintettem – Oh, nekem már az elejétől fogva ijesztő az egész helyzet. A többi csak ráadás.
Kedves mosolyt intéztem felé, egyébként a fejemet ráztam. Használhatatlannak véltem magam jelenleg, fáradtnak. Valakinek, aki kérésre ránézett a saját térképére, s szó nélkül követte a csapattagjait. Lassan talán… vége szakad ennek az egésznek. Visszamehetek a bázisra, intézhetek tetanuszt, végül ledőlhetek anélkül, hogy bárki is zavarna! Mert aki megpróbál ezek után felkelteni, halott ember fia.
Mindezt véresen komolyan gondoltam, a legutóbb látott hullák, illetve Madárka folytonos jelenléte után.


//Köszönöm a mesélőnek a türelmet, és bocs a késésért! ^^''//

Oldalak: [1] 2 3 ... 11