Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Shirei Tenro

Oldalak: [1] 2 3 ... 10
1
Diáknegyed / Re:Yumisawa Játszótér
« Dátum: 2019. Jan. 06, 23:37:47 »
Vödörből csöbörbe

Elhúztam a számat, gondolkodva.
- Áh nem, inkább csak unalmas! – mosolyogtam a leányzóra tekintve – Egykének születtem, tesóról aligha hiszem, hogy tervbe lett volna. Szóval maximum akkor lelek társaságra, ha így kimozdulok sétálni. 
Ezért nem tartottam nagy ügynek már, mit gondolt össze rólam. Felőlem hihetett bármit, akár azt is, minden szembejövő idegenre rávetem magam, bár ha így lenne, biztosan odarobogok máshoz. Ahelyett, hogy itt ülnék kényelmesen.
- Milyen amikor van testvéred? – kérdeztem felvont szemöldökkel – Mármint én tényleg nem tudom elképzelni.
Szokatlan? Nekem mindenképp fura azon agyalni, mennyi minden történt volna másképp, amennyiben mellettem van valaki. Talán nem kapok idegösszeroppanást, kevésbé viselkednék borúsan, kevésbé gondolnék elvont témákra. Nagyot sóhajtottam. Ezt a testvér dolgot láttam idáig a legeredményesebb történetnek, amiről beszélgethettünk, és odébb hessegette a múlt kínos ködét. Érdekes hidat képzett köztem, illetve a lány között. Persze nem akartam csodatévő tündérkért fellépni, aki leveszi a terhet a válláról, vagy az előbbinél kellemetlenebb helyzetbe kényszeríti. Csak gondoltam, ha beszél bárkivel bármiről, az is egy fajta színt vihet az életébe.
-  Áh, értem – bólintottam. Elkiabáltam!
Figyeltem a közeli járókelőket, majd az egyébként is bizarrá sikerült szituációban feladva, hogy bármiféle logikát vigyek… Fehér kimonomból előhúztam egy doboz pockyt, felbontottam, s szó nélkül hátradőlve rágcsálni kezdtem egyet.
- Uhm, asszem’! – vontam vállat – Nem érdekelne, ha emiatt látványosság lennék. Azt a szerepet már elrabolták mások.
Kifejtettem volna, kiket értek pontosan „mások” alatt, nehogy a végén magára vegye a csajszi. De eleve úgy hangsúlyoztam, vigyázva, hogy ama szituációt elkerüljem.
- Meg különben voltam már nagyobb látványosság. Ha most észrevenne valaki a „nézőim” közül, max. visszaadnám a kölcsönt! – Ujjaimmal idézőjeleket formáltam a „nézőim”-nél. Ki tudja, mennyire szerepelt azok közt az ismeretlen ismerős, akik nagyon rá vannak akadva a modern technológiai vívmányokra. Telefon, számítógép, táblamicsidi.
- Huh! – pislogtam meglepve – Szeretsz veszélyesen élni.
A szemeimet forgattam, és halkan felnevettem. Aztán felé fordítottam a Pockys dobozt, szemeimben a néma kérdéssel. Ha akart, vehetett, ha nem, nem. Visszafordítottam magam felé, vettem egy újabb csokiba mártott pockydarabot, miközben kivételesen csak… elrévedtem, semmi rosszra se gondolva.


2
Belváros / Re:Városi Park
« Dátum: 2019. Jan. 04, 18:02:01 »
Véletlen találkozó

Értetlenebbül pislogtam, mint hal a szatyorban, aztán az ajkaim ösztönösen egy vízszintes vonalba szorultak, miközben szemeim annál is inkább tágra nyíltak a sokktól.
- Eeeeeeh?! – Ennyire tellett. Kényelmetlen, vagy sem, kicsit pimaszul, az illendőség arcába köpve közelebb hajoltam Ayaméhez, mintegy sugallva: „Hát ennek kifejtését érdeklődve várom!”. Nem ítéltem el, mert másképp tapasztalt, csak furán jött ki nekem, hogy akkor miért szeppent meg ennyire? Minden előítélet nélkül, teljes testemmel felé fordulva hallgattam, és bólogattam.
- Uhum! Mindenütt ott vannak, lehetetlen százra elkerülni őket.
Többet nem mondtam. Cikinek tarthatta, hogy talán nem látott még soha lidércet közelről, vagy tudom is én! Egy gyereknek sem egyszerűbb beadni, hogy „oh, amúgy Quincy vagy, különleges íjad van, ezzel leelőzöd a modern fegyvergyártókat. Ja meg léteznek olyan lények, amik egész életedben ott lebzselnek körülötted. Törődj bele, kölyök!”. Nagyot sóhajtottam. A tudatra ébredésem röviden. Irigyeltem Ayamét, mert ő csak most kezdett belecsöppenni ebbe az egészbe. Jelenlegi stádiumába a legnagyobb gondja, hogy ne felejtse el azokat a kifejezéseket, amiket hallott, mert találkozhat velük, ha azokon tovább halad, amiket tőlem tud. Én pedig mind a mai napig eltűntetném mind a lidérceket, mind a Shinigamikat, ha meglenne rá a hatalmam. Persze, ez már magánjellegű ábrándozásaim közé tartozott. Semmi lényeges. Ismét sóhajtottam. Jól teletömtem szegény fejét mindenfélével, hogy aztán legyen min agyalnia, lefekvés előtt! El is képzeltem ezt a jelenetet, és kissé elmosolyodtam.
- Oh, nagyon remélem, hogy meg fog komolyodni! – csóváltam a fejem, észbe kapva. A szamár volt rövid életű témánk főszereplője – Mert a gyerekességnek van határa szerintem.
Azzal őt ejtve, érdeklődve figyeltem Ayame  érdeklődésére a rejtélyek iránt.
- Áhá – bólintottam -, szóval szeretsz kutatni. Megfognak az új dolgok, ami új ismeretekkel is járhat. Valóban nem egyszerű, sokat kell törnöd magad a nagyobb tudásért cserébe, azt hiszem ez az egyetemre kiváltképp igaz. Keményen visszakérik azt, amire ott tanítanak téged, szóval megértem, ha esetleg miattuk is elbizonytalanodva éreznéd magad. De szerintem minden rendben lesz.
Megejtettem egy apró mosolyt, mely hamarjában az arcomra fagyott. Zavarttá váltam, fogalmam se volt, mit válaszolhatnék. A nemrég emlegetett sztori után eszembe jutott, hogy egyszer az egyik Shinigami kapitány el akart kapni kísérleti patkánynak. Csak sikerült megszöknöm. Meg aztán… amblokk rüheltem a fajtájukat, mióta apám mesélt róluk. A-a, ezúttal nem hagyom magam lekötni a gyűlöletem által, viszont.
Felálltam, és csendben előresétáltam. Majd pár méterrel odébb hátrafordultam a következőket mondva:
- Ayame. Bármennyire is szeretném, erre nem tudok neked válaszolni, mert nagyon sok minden olyan ugrik be róluk, mik számomra kellemetlen emlékek. Neked viszont mindent akarok, kivéve a rosszat, ezért tudom azt javasolni, ha nagyon kíváncsi vagy, keress fel egyet. Gyakorta jönnek át ide. Könnyen fel lehet őket ismerni. Viszont légy óvatos: Soha nem tudhatod, hogy akivel találkozol, bárány, vagy báránybőrbe bújt farkas -e!
Végezetül barátságos intéssel távoztam, de mikor mentem hazafelé, végig megmaradt az a fagyos ábrázat. Egy Shinigami se olyan, mint amilyennek tűnik... Egyik se jó, vagy rossz. Nálam mindegy, mert egyikőjükben se bízok meg.


//Köszönöm szépen a játékot! ^-^//

3
Fórum élet / Re:Népszámlálás - 2018/2019
« Dátum: 2018. Dec. 24, 00:01:43 »
Sziasztok!

Jó magam sem bővelkedem aktivitásban ugyan, de a fórumot nem szeretném itt hagyni! ^-^

Shirei Tenro
Minami Junko

4
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Okt. 07, 23:59:02 »
Velőt rázó ordításuk visszhangzott elmémben, és a kaparászásuk… Mintha csapdába rekedt egerek lettek volna. Örökre beleitták magukat az emlékezetembe . Nem fogom megúszni lelki traumák, rémálmok nélkül. Ez biztos.
Remegtek a kezeim, mikor a következő pályán behelyeztem a kulcsokat, az egészen otthonos kis szobában tört rám aztán az álomszerű érzés. Mármint… mikor ébren is képtelen vagyok már eldönteni, mi nevezhető valóságosnak.
Ismeretlen mozgást érzékeltem a szemem sarkából. Egész testemmel felé fordultam, karba tett kézzel végighallgatva mondanivalóját. Az arcom kifejezéstelen kőszoborként meredt rá, majd a többiekre. A történet elejétől fogva háttérkarakter akartam lenni, valaki, aki ha nem is csinál sok mindent, de az apró tetteivel támogatja a csapatot… Biztonságosan zsebembe nyomtam a stukkert, és kézbe kaptam a keresztet, amiről egy jó ideig abszolút megfeledkeztem. Létrehoztam belőle egy szokványos íjat, ami egyébként nem az én stílusom, de a célra azonban megfelelt. Fenének kellett otthon hagynom a megszokott fegyvert! Azzal, ha úgy van, még  képen is törölhetném a nőt! Ahhoz mondjuk több energia se ártana. Kimerültem minden értelemben. Ez viszont tuti harcolni akar… Elmorzsoltam a legördülni készülő könnycseppeket: ha ezen túl esünk, egy hétig bebábozódom a paplanba. Egy hétig ki nem teszem a lábam az utcára. Egy hétig elzárkózom mindentől.

5
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Szept. 16, 23:47:34 »
Átsuhant rajtam a baljós árny, amikor Hidari elkönyvelt Miss Refluxnak. Ez nem nekem, hanem neki jelentett problémát, mert tetszett a gondolat: hogyha korábban én voltam Teri, hozzávághatnám a Ratio Educationist. Valahogy kimaradt az általános, meg az erkölcstan.
Mindössze fél percig hunyorítottam úgy rá, mintha a fény bántaná a szemeimet. Utána rögvest a „pácienshez” fordultam.
- Ayame, ha bármennyire rosszul éreznéd magad, van gyógyító technika a tarsolyomban – ajánlottam fel, s azzal távolabb léptem. Nem akartam túlságosan aurába mászó lenni, vagy személyesre venni a figurát. Akár el is utasíthatta, a megbántódás legkisebb jelét se mutatva reagáltam le. Különben tisztában voltam azzal, hogy csodát tenni képtelenség ennél a helyeznél. A méreg kivonása aligha játszott, viszont komolyabb émelygést talán enyhíthetett. Tehát, ha volt számára kellemetlen sérülés/karcolás, akkor megérhetett egy próbát.
Magamon is alkalmazhatnám – jutott eszembe -, viszont már túl vagyok két… rossz alkalmon. A gyomrom teljesen üres, így amennyiben lenne valakinél víz, vagy csap a közelben, inkább azzal élnék. Másrészt működne –e egyáltalán az én esetemben az a „kis trükk”? Nem minden technika jó saját célokra.
Szem előtt kellett ezt tartanom, és megkapaszkodni hátul, a kinyíló ajtó félfájában, különben helyben benyomom az imapózt. Három embert börtönzött be, jól látom? Ez a legkisebb baj, mert van sokkolóbb látvány a köbön. Például az a fickó mit csócsál annyira? M-Miért rendelkezik az étke négy lábbal?! Első alkalommal örülök, amiért nincs bennem egy falat sem.
Külön csillagszórót gyújtottam volna a dörömbölő idegen látványáért. Eddig azt hiszem hárman voksoltunk rá, kiegészítettem eme szép számot szorgos bólogatással. A maradék két ismeretlennél erős túlzásnak véltem a „pár óra” fogalmát. Ha elképzeltem, hogy savzuhanyt kapnak, nagyon azt láttam, a földön fetrengnek több napig is – kivéve, amennyiben erősebb a szer, mint fel tudnánk fogni. De bármennyire gyomorforgató a helyzet, most ők érdekeltek a legkevésbé.
Haladni, haladni, haladni. Ki akarok végre jutni innen. Fogalmam sincs, meddig húzom még épp ésszel, miután a kóceráj, a történet maga az őrültek háza… Mondom én! Alig koslattunk át a zárt osztályon, „babázhatunk”! Illetve Trükkös kezébe vette a navigációt. Ugyanígy, szó nélkül berakok pár kulcsot a helyére, míg ketyeg az óra. Aztán remélem, a következő ajtón túl kicsivel megnyugtatóbb dolgok várnak már.
Pár szekrény és kisasztal. Nem egy Hawaii kiruccanás tetőterasza, ám mégis vidámabbnak hatott a félredobott vérzacskók, rusnya zombie-k látványához képest. Úgy gondoltam, perpillanat szabad vagyok, nincs elintéznivalóm, de továbbra is adott volt szükség esetén egy korábbi ajánlatom. Ama dolgot bár egy személynek tettem, senki mástól sem zárkóztam el. Továbbá nálam rejtőzött zsebben a tekercs fásli, extra választási lehetőségként. Amennyiben nem látjuk hasznát, tudom, mivel dekorálhatnánk Tapsifüles sírját!

6
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Szept. 10, 00:15:01 »
Reflexszerűen rándult egyet szemöldököm a jégbe börtönzött lény láttán. Sok furcsaságot tapasztaltam már eddigi életeim során, nem is ezzel volt a gond, inkább a tett hirtelensége lepett meg. A robotlány kommentjeire viszont faarcot vágtam, mert az egyetlen újdonság, amit mondott, az ellenségre ható fagytámadás. Ennyivel gazdagabbak lettünk, noha menni kellett előre, haladni, két mérgezett emberrel a nyakunkban. Úgy véltem, virággal dekorált kutyagumiban futkorászunk. Szép a körítés, sőt, egyenesen művészi rálelni valakikre, kiket valamilyen szinten közel tartunk magunkhoz. Majd azt mondani elsősorban tettel, hogy „viszont még nem száz százalékos a túlélési esélyük, elpatkolhatnak, ha kihagyunk egy extra lépést a kijárat helyett”. Nagyon röviden ez az egy sor az, a lényeg, mit sikerült Tapsifüles újabb rizsájából kisilabizálnom. Egyedül a filozófiával kapcsolatos gondolatmenetéért rajongtam végig, mert imádtam a nagy átlag által félresöpört kérdéseken napokba menő töprengéseket folytatni, teóriákat felállítani. Ugyanígy voltam a „rászedhető felek bevetésével”, akinek pénzt ajánlottak, esetlegesen más csalétket a piszkos meló elvégzéséhez. Bárhogy is vezetett rá embereket Karakura  veszélybe sodrására, eme picinynek nem nevezhető dolog  olaj a tűzre. Kinéztem belőle, megteszi, robbantani fog…  A szívem aznapra elérte csúcspontját, s ha teheti, kivetül mellkasomból, lapáttal, hátha azzal adhat egy életre szólót neki. A valóságban másképpen működött minden.
Legalább két módszer futott le még bennem, miképp intézném őt el, azonban korábban jogos volt Hidari utasítása, Ayame kapcsán. Mindez idáig csendben méregettem, vegyes képekkel a zárt ajtók sötétségében. Örültem, hisz élt, szomorkodtam a méreg jelenléte miatt, sokkot kaptam, mert most középpontba került. Testen kívül éreztem magam, mintha egy videójáték előtt ülnék, és harmadik személyben tekintenék körbe a helyszínen. Próbáltam felfogni az előttem világító röngtenkép látványát, melyben ordított az oda nem illő kulcs. Próbáltam kivenni a korábban látott fekete hölgy szavait, de összemosott maszlagnak tűnt. Trükkös hangja tudott csak visszarázni annyira, ne most hagyjam el a szorgosan gyakorolt önkontrollomat. Rámosolyogtam.
- Meglesz! – Mielőtt viszont az ajtóhoz léptem volna, irányt változtatva a szőke, nálam kicsivel magasabb leányzóhoz mentem (Ahmad).
- Korábban okot akartál arra, miért raboltak el minket, eh? Mi voltunk az elterelés a pápaszemes ürgének, avagy „a nagyrészt civil bagázs”, ismeretlen képességekkel. Jó taktikusnak tűnsz, így szerintem érted, ha valaki ismeretlen, miért jó célpont erre a feladatra.
Hűvös tekintettel, tárgyilagos hangsúllyal válaszoltam korábban feltett kérdésére. Arra már nem voltam kíváncsi, mit mond rá, vagy hova teszi a reakciómat. Őszintén én se döntöttem el, mit kezdhetnék ezzel az egésszel, mert elfelejteni biztos képtelenség. Legalább annyira élénk nyomokat hagyott bennem mindez, mint szüleim távozása. Muszáj leszek pihenőre fogni, ha vége szakad, lazítani, ugyanakkor megtanulnom jobban a jelenre koncentrálni. Trükkös azt mondta, figyeljem az ajtót. Hidari korábban azt, figyeljem Ayamét. Szerény személyem azt suttogta fejében, kéne valami színjáték hitelesítő, a fiúk akciójához. Nem kellett sokat várni rá: a korábban megemésztett csokoládé a stressz hatására utat talált felfelé. Voltam olyan kulturált, egy sarokba guggolva intéztem el e rizikós ügyet, igyekezve nem feltűnősködni. Magamhoz mérten gyorsan feltápászkodtam, a fal mentén pedig visszagyalogoltam a megfigyelési pontra, miközben nemes egyszerűséggel kezemet használva megtöröltem a szám.
- Az egyik sarokban találtam fáslit! – csoszogtam oda Hidariékhoz. „Az egyikben”, vagyis ahol „ajándékot hagytam” Tapsifülesnek, ha visszatérne ide. Végül… egy értelme volt mindennek, mert legalább szereztem egy tiszta, a körülményekhez képest fehéren ragyogó tárgyat, amit aztán még idejében felkaptam. Azt pedig a fiúkhoz szorosan közel állva el is tudtam rejteni a ruha zsebemben – mertem remélni. A legfőbb gondom, hogy nem vehettem semmit készpénznek itt.


7
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Szept. 04, 00:37:06 »
- Köszönöm – hálálkodtam Mizukinak a csoki darabot szorongatva, és mielőtt elolvadt volna, megettem. Kivételesen nem rágódtam azon, vajon visszaköszön –e később, mert totál úgy éreztem, aminek ki kellett jönnie, kijött. Sokkal nyugodtabban fordultam Hidarihoz is, szélesen mosolyogva.
- Jól vagyok – formáltam „oké” jelet ujjaimmal –, a célzással sincs gond.
Ennyiben letudtam az állapotfelmérést, a többit meg a sorsra bíztam, ami persze kegyetlennek bizonyult a záróműsorhoz közelítvén. Mizukit irigyeltem. Komolyan megtévesztett azzal, ahogy a hullák közt lépdelt, mintha üres bábok lennének, melyen át kell verekednie magát, és punktum! Nekem ez sokkal kevésbé ment, a gyomrom görcsberándult. Undorodtam tőlük. Libabőrössé váltam, de követtem a példáját, ügyet sem vetve az elszórtam heverő, üres véres zacskókra. Tűk között fetrengtem percekkel ezelőtt. Azok már igazán nem jelentenek akadályt.
A szőke katona utasításai után megingattam fejem. Én kifogytam a kérdésekből, ha Mizukinak volt, azokra figyeltem maximum. Utána nekilapultam a hozzám legközelebb eső falhoz, a mellkasomhoz szorított, tűzre-kész fegyverrel. Bármi jön, szemrebbenés nélkül elsütöm. Kivéve ismerős arc esetén. Nem akarok „barátnak” ártani.
E szerint elidőztem, néha rápillantottam a Miko társra, egyben van –e még. Én a csokoládé hatására remekül éreztem magam, a sötétséget leszámítva. Ki oltotta le a lámpát?, néztem körbe, azonban csak kettőnket láttam. Később hozzánk szólt Hidari a távolból, akkor ugrottam olyan nagyot, hogy azt hittem, megfejelem a plafont! Remegve húztam elő ruhám mellrészéből a világító rudat, és aktiváltam. Közben kitapintottam a Quincy keresztem, amiről kis híján megfeledkeztem. Mióta van nálam? Jézusom… Hol hagytam az eszemet reggel? Tényleg elfelejtettem!
Mielőtt elugrottam volna tejet venni, hazamentem a pénztárcámért. A keresztet mellette tartottam közvetlen egy kis fiókban, aztán felkaptam. De nem voltam teljesen százas ahhoz, hogy ez világossá váljon, egész mostanáig. Eltöltött a megnyugvás, a közeli esti mese, néma csend, lövéshang sorozat ellenére is. Mivel főleg a távolsági fegyverre támaszkodtam, úgy éreztem, megmenekültem. Akárcsak Ayame.
Találkozásunkkor leharcoltnak tartottam magam hozzá képest. Annyira… nyugodtnak véltem, pedig most értünk el igazán a káoszhoz! Biztos voltam abban, hogy bár nincs sok hátra, a történet lezárása kemény lesz. Amiben az istenek is kérdéses, mennyit tudnak segíteni. Viszont egy picit reménykedtem az erejükben. Kevésbé tartottam „mindegynek” a történéseket, mint például amikor a tűkkel teli gödörbe ugrottam.
- Ayame! – ragyogtam fel – Elraboltak, szerintem nem is akárhogy.
Fejemet csóválva elmosolyodtam, utána visszatekintettem rá, leplezetlen örömmel.
- Hosszú történet – folytattam, ügyet se vetve rövid ideig a mellette álló kemény csajszira – Amit szerintem később kéne megbeszélnünk.
- Shirei Tenro – intettem végül a rövid hajú lánynak, fel se véve udvariatlannak vélt beszédstílusát. Ráértem később kibukni ezen. Aztán visszafordultam a szőke hajú leányzóhoz. A méreg hallatán ledermedtem, s a két férfire pillantottam aggodalmaskodva.

8
Diáknegyed / Re:A karakurai futárok rejtekhelye
« Dátum: 2018. Aug. 28, 00:07:55 »
Futár akarok lenni!

- Halkabban! – szóltam rá, és idegesen körülnéztem. Szerencsére nem volt bent rajtunk kívül senki, így kevésbé tartottam attól, hogy illetlen személy is hallaná azt, amit egyedül Kane-nek szántam. Sokkal hátborzongatóbbnak hatott a tudat, hogy beszélni mertem erről. Már régóta akartam, de a körömben aligha akadt bárki, kiben ennyire megbíznék.
- Rendben, köszönöm! – Arcvonásaim ellágyultak, testtartásom lazult. Izgultam ugyan, hiszen ha olyat tenne Adrián, Noah biztos kézre akarná keríteni, és elveszne minden belém vetett bizalma. Ám az „olyan” nagyon sokrétű. Sajátos gondolkodásmóddal rendelkezik, az igaz. Számomra is szokatlan, de ezért elítélni soha nem fogom! Részben emiatt kedvelem őt, részben pedig mert… mindvégig komoly lelkitámaszomul szolgált, még ha fogalma sincs erről.
Mindvégig csak annyi kellett, valaki meghallgassa az ügyes-bajos dolgaimat, majd menjen isten hírével, amennyiben úgy kényelmesebb. Nulla elvárásom volt felé, de ennek ellenére velem maradt, eltelt egy egész éjszaka, másnap pedig! Másnap pedig… legalább délig aludtam. Ehhez képest engem a rendőrök említése kicsit sem ijeszt meg. Inkább érdekesebbé teszi számomra a helyzetet.
- Inkább a tériszony miatt aggódok! – csóváltam vigyorogva fejemet – Már, ha csak a parkourözésről beszélünk.
Wolfról már nem akartam. Abszolút. Eleget töprengtem rajta, eleget tudtam meg róla, a többi már a jövő zenéje. Ott majd eldől, mennyire fog a földbe tiporni, vagy a lelkivilágomba. Egyet szerettem volna elkerülni, hogy lehetőleg ne végezzem lábtörlőként, amennyiben úgy vélné, valamit rosszul csináltam. Megnyugvásomra, a téma megváltozott.
A szamarat és kollégáját ilyen helyzetben elképzelni volt a legröhejesebb. Hangosan nevettem, a könnyeimet törölgettem, próbálva megmaradni a fotelban, ahová egy ideje kényelmesen letelepedtem. Éreztem, vörösödöm, palástolni viszont lehetetlennek ígérkezett. Meg nem is akartam.
- Titok marad, titok marad! – kacagtam jóízűen, újra előkapva azt a zsebkendőt. Valamivel fontosnak találtam letörölni a könnyeimet.
Mihelyst eltűntettem pilláimról a fátyolt, életem eddigi legbizarrabb látványa tárulkozott elém: a szamár meghajolt, poénhoz képest meglepően laza mozdulatokkal. Mintha… csak ezt csinálta volna mindig is. Már szóra nyitottam a számat, hogy kifejtsem ezzel kapcsolatos elképzeléseimet, viszont az agyam közbeszólt. Még nincs itt az ideje, meg különben bármit beleképzelhetek ebbe. Lassan tényleg túl sokat ülök egy helyben. Kell az a friss levegő.
A ruhás kérdésre kapott válaszra nagyokat bólintottam, a futár életet összefoglaló kis monológnál pedig végképp nem bírtam ki. Felegyenesedtem, kellemesen nyújtóztam, illetőleg rámosolyogtam.
- Nem fogok megfeledkezni erről edzés közben sem – azzal intettem – Ha megbocsájtasz, én most megyek, járok egyet a környéken, hazamegyek azért a képért, utána meg lehet eszek valamit.
Végül némi segítséggel megkerestem a kijáratot, kiléptem az utcára. Annyival kevesebb gonddal sétálhattam végig. Jól esett! Felnéztem az egymással kergetőző felhőkre, miközben arcomat kissé csípte a szokatlanul hűvösnek vélt szellő. Új utakhoz közeledem.


//Köszönöm a játékot! ^-^//

9
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Aug. 27, 00:12:51 »
Szemem sarkából elcsíptem, miként ölelte magához Hidari Mizukit. Annyival szélesebb mosollyal néztem szembe életem eddigi legnagyobb őrültségével, a siker érdekében. Az örömmámor viszont nem tartott sokáig. Kezdett lassú fokozatossággal kimenni szervezetemből az adrenalin. Eltelt egy kis idő, hogy megkérdeztem, ki segítene  „szúrós” problémám megoldásában, és éreztem a remegést testem egészében. Pár pillanat múlva dőltem, mint a fa, még szerencse, a férfi, aki korábban barátnőmhöz beszélt, elkapott.
- Igen, kicsit forog a világ, illetve látom a fekete pacákat, de hányingerem nincs – A korábbi liftszerű érzés legalább a gyomromat megkímélte.  Vissza se akartam emlékezni a történet elejére! Úgy visszaköszönt minden étek, hogy most örültem, ha a nap vége felé lecsúszik egy péksütemény a torkomon. Tehát amikor Hidari felvetette a „hadtáp” ötletét, fél percre lehunytam szemeimet az előbbi, gyorsan átsuhanó gondolat folytán. Majd azzal a lendülettel ki is pattantak.
Újabb abszurdumnak könyveltem el az ő viszonyulását a szeretet próbájához, és az utána reprezentált viselkedését. Valahol érthető, hiszen sok vért hagyott ott, azonban ezt felfogni… Még könnyebbnek ígérkezett, Madárka szavaival ellentétben.
Fájó végtagokkal, óvatosan feltápászkodtam, miközben szemrebbenés nélkül ecsetelte, mily’ remek bábokként szolgáltunk a műsorhoz! Több erőre lett volna szükségem, akkor biztosan tempósabban caplatok hozzá, egy zsigerből jövő pofon reményében. Ám végül is nem ő volt a célom. Se a felesleges, energiát fecsérlő konfliktuskeresés. Higgadtságot erőltetve magamra, közelebb támolyogtam a többiekhez, Trükkös ötletét támogatva.
- Én is inkább veletek maradnék – vakartam zavartan tarkómat, majd követtem őket előre. A robotszerű, életunt leány látványát  hallucinációnak fogtam fel, és egyedül a síró gyereket tartottam valóságosnak. Eszembe jutott róla a Mikonak öltözött kis csemete, akit Elisa megölt. Ennek hatására összeszorult a szívem, pláne, mikor Madárka a mellkasához szorította őt. Nagyot sóhajtva odatántorogtam rálesni. Lehajoltam hozzá, aztán ha megbizonyosodtam arról, minden rendben van vele, bólintottam.
- Szerintem minden okés vele, de még érvényben vannak azok a fekete pacák… Úgyhogy megnyugodnék, ha más is ránézne – Hidarira tekintettem – Oh, nekem már az elejétől fogva ijesztő az egész helyzet. A többi csak ráadás.
Kedves mosolyt intéztem felé, egyébként a fejemet ráztam. Használhatatlannak véltem magam jelenleg, fáradtnak. Valakinek, aki kérésre ránézett a saját térképére, s szó nélkül követte a csapattagjait. Lassan talán… vége szakad ennek az egésznek. Visszamehetek a bázisra, intézhetek tetanuszt, végül ledőlhetek anélkül, hogy bárki is zavarna! Mert aki megpróbál ezek után felkelteni, halott ember fia.
Mindezt véresen komolyan gondoltam, a legutóbb látott hullák, illetve Madárka folytonos jelenléte után.


//Köszönöm a mesélőnek a türelmet, és bocs a késésért! ^^''//

10
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Aug. 18, 14:53:28 »
A fejemben azt súgta egy hang, hogy lassan fáradok, és pihennem kéne, de a helyzet nyújtotta adrenalin löket sokat rádobott kedélyállapotomra. Több-kevesebb sikerrel elnyomtam pár ásítást, a lent harcolók megfigyelése közben. Távolról nézve sem álltunk rosszul, mely halvány mosolyt csalt arcomra. Külön felemelte a hangulatom Mizuki jelenléte. Ketten segítséget nyújtani ilyen helyzetben komoly megtiszteltetés! Egyedül abban nem éreztem hálát, amikor Madárka újfent észosztásba kezdett. Egyre nehezebbé vált elképzelnem, miként tud valaki adni abból, melyben ő maga komoly hiányt szenved? Be-, és kifújtam a levegőt, hogy elkerüljem a meggondolatlan tetteket. Szívem mélyéből utáltam a nőt, mondtam volna olyanokat…! Mindegy is. Tovább kellett mennünk.
A tervet követve kilőttem a célpontokat, viszont lassan ügyelnem kellett, mert a fegyvertár kétségkívül nem a végtelenségéről híres. Az hiányzott volna a legkevésbé, ha ennél több ellenség bukkan fel, akikhez esetlegesen jól jött a tartalékolt golyó. Ugye milyen bizarr? Feltehetőleg az őrültség új lépcsőfokain tapostam ezen gondolkodva, holott a vezetőnő gyanúsan felém mutatott eszközének végével. Az általa útnak indított lövedék centikre haladt el mellettem, s meg sem rezdültem a mögöttem elterülő bestia látványára. Mindössze a ragadósabb vért éreztem, hátranyúlva a nyakamhoz és hajkoronámhoz. Ugh, fúj! Mint azok a fémdobozban kapható ragacsok! Lehet nyújtani, szórakozni vele. Ez meg csak inkább beteg.
Leráztam a kezemről az émelyítő, bordó folyadékot, majd fejemmel Trükkös felé fordultam. Lelkesen bólogattam, elvégre elég elszántan lehorgonyoztam elképzelésem partján. A részletezésre méltatlan Tapsifüles-rizsa után önként odaléptem a díszes szőnyeghez. Megtisztelő, ’ily módon fogadni egy Mikot!
Mihelyst lehullt a „lepel”, a helyiség gyér lámpafénye visszatükröződött a fémes kis tárgyakról a gödörben. Hasra feküdtem, az ujjaim közé fogva egy tűt. Közelebbről megvizsgálva látni lehetett rajta a maszatot. Használtak. Faarccal visszadobtam, néhány pillanattal később pedig közéjük vetődtem. Rögtön szúrni kezdtek, mintha sünökkel vettek volna körbe! Kerestem jó darabig a biztosítékot, mire a kezembe akadt. Ekkor kimásztam, majd mentem is, hogy a helyére tegyem. Remélhetőleg sikerrel jártam, ugyanakkor a fájdalom, mely a végtagjaimba hasított, cseppet se tűnt kellemesnek. Segítség reményében odavánszorogtam a két szőke férfihez, illetve Mizukihoz.
- Valamelyikőtök ki tudná húzni belőlem a maradékot? – mutattam remegő gyomorral a belőlem elszórtan kiálló tűkre.


//12/20//

11
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Aug. 05, 23:58:27 »
Nem egyből utáltam meg ezeket a lényeket, és nem is tiszta utálatot tápláltam feléjük. Tudatosan próbáltam elérni, hogy cseppet se sajnáljak holmi élőholtat. Adriánnal, meg úgy az Arrancarokkal szemben ezek még rosszabbak voltak, mert ha rossz oldalon is álltak, bennük ott lappangott valami, amit rendesen kiaknáztak az idő során. Míg ezek… míg ezek egy elmeroggyant sötét álmából kipattant selejtek, melyekről elmondható, hogy annak idején emberként viselkedtek és éltek.
~ Ez igen! Soha nem gondoltam volna, viszont eljutottál ebbe az irányba. Milyen érzés?
~ Kattantnak lenni? Úgy érted? Remek, bár elkerülném a tudathasadást.
~ Még nem tartasz ott.
~ Még? Szóval csak magamban bájcsevegek, miközben lövöldözöm?

Erre várhattam a választ. Tudtam jól mi a helyzet! Kezdtek a történések sok lenni a mai napra, de mertem hinni abban, hogy már nincs olyan sok hátra. A cél egyenesnél tartottunk, számomra erről árulkodtak a közelgő zombik, illetve a sikeres headshot-ok. Ezen a szinten végleg meglepődtem saját magamtól, s képtelenné váltam eldönteni, amit tapasztalok, az feltétlen jó? Feltétlen rossz? Mindkettő opcionálisnak tűnt a sok közül. Relatívnak.
Persze nem örülhettem, pár főlövéstől biztosan nem múlhattak ki ezek. Ahhoz nekem túlságosan szívósnak tűntek, Tapsifüles meg túl eszesnek. Elképzeltem, miképp itt áll köztünk, s visszaadhatom neki mindazt a „vendégszeretetet”, amit kaptunk! A golyók záporoztak tovább, feltartottam a két romlott-húst ahogy tudtam, ugyanúgy fejre célozván. Ment volna tovább is, azonban a művelet félbeszakadt.
Hidari elindult felém, aztán egy fára segített, Mizuki mellé. Örvendtem az égnek, amiért nem volt tériszonyom; így könnyen a zsebembe tudtam nyúlni, hogy átpasszoljam Karennek a biztosítékot, a katonabácsi kérésére. Ezután Trükkös szavaira próbáltam kicsit ellazulni, hátha azzal könnyebben felmérhetem a terepet ismeretlen eredetű lélekenergiák után kutatva.
- Legtutibban a hozzám hasonlókat fogom ki, a lidérceket, és a Shinigamikat. Minden mással kissé hadilábon állok. Lehet emiatt van, de én körülbelül semmit nem érzek rajtunk kívül – vontam vállat ültömben - Te érzel valamit?
Társamra pillantottam. Azt se vagyok képes megérteni megérteni, mi lehetne gyanús? Mármint… még több zombie? Hiszen a fogalom magában foglalta, hogy ők már halottak. Hirtelen jött lidérctámadás? Na akkor pláne fogom a fejem! Normál esetben számomra ők a megszokottabbak, nem egy random katonai terep, ahova betérünk sétálni és foglyokat menteni….!! Kezdett elegem lenni, mit tovább tetőzött Trükkös kérdése.
- Távolsági harcosok vagyunk, igen. Viszont nem hoztam magammal az íjat, amit használni szoktam – Emiatt égő ez a történet. Ha csak nem tudtam rá kitalálni valamit nagyon gyorsan, vagy nem vágott hozzám a sors egyet, akkor kevés lehetőség maradt részemről.
- Ugyanúgy a fegyver van csak most a kezemben, meg pár olyan kapszula, amivel sarat etethetünk bármikor azokkal ott - böktem fejemmel az ex-emberekre.

12
Diáknegyed / Re:A karakurai futárok rejtekhelye
« Dátum: 2018. Aug. 03, 21:21:20 »
Futár akarok lenni!

Lassan adagolva meséltem Kane-nek a történetet. Úgy kezdtem, hogy körülbelül három éve megismerkedtem egy férfivel, akivel éjszaka találkoztam a Sétálóutcában. Hajnalig beszélgettünk, közben segített az íjam visszaszerzésében. Eddig szinte olyan volt, mint a klisék alapján megírt love sztorik, melyekben a két fél első látásra kötődést érez egymás iránt, s végül összejönnek. Én nem hamarkodtam volna el ennyire, ki tudja még, mennyiszer futunk össze ebben a világban. Ezt neki is megjegyeztem, mert el akartam kerülni, hogy egyből az járjon a fejében, „bepasiztam”. Az tévútra vezeti őt velem kapcsolatban. A kellemes, piskóta ruganyosságú történetszál után közeledtünk a mély vízhez, hiszen idáig utalni sem utaltam Adrián mivoltjára. A nevét már tudta, és ez volt a legmagasabb rendű információ a birtokában. Őszintén féltem, hogyan reagál majd a következőkre. Szinte észre sem vettem, miként az ajkam harapom, kiserken belőle a vér. Csak a kis patak nyomát.
- Speedy – nagy levegőt vettem, úgy folytattam – most térek rá a lényegre. Szeretném, ha diszkréten kezelnéd, rendben? Adrián nem szimpla ember.
Nagyot nyeltem.
- Hanem Arrancar – az utolsó szót suttogva ejtettem ki, és percekig hagytam a levegőben lógni. Amennyiben idáig szidtam volna a csendet, most szánt szándékkal azt akartam, hogy kitöltse az űrt, amit idegességemben láttam magam körül. Annyi minden múlott rajta! Az Adrián felé tanúsított becsületem. A hűségem. Az alakulófélben lévő barátságom Kane-nel.
Akárhogy is alakultak a dolgok, lenyeltem ezt a békát egy csomagban, majd tovább haladtam a témát illetően. Összehasonlítva a megfigyelőket a szállítókkal az utóbbi jött be minden téren. Akciódús életet képzeltem el nekik, változatosabb helyszínekkel és mozgáskultúrával, azokkal szemben, akik csak ritkán hagyják el pozíciójukat.
- Parkourözés?! Szabadság…? – Nem is értettem, hogy kapcsolódik a kettő egymáshoz, míg el nem képzeltem. Láttam magam előtt ugrálni a szamarat, valami hatalmas, letörölhetetlen vigyorral a képén, miközben tetőről-tetőre haladva olyan, mintha repülne. A gondolatra oldalra biccentettem fejem, és megértő mosollyal reagáltam le a szavait, illetve saját megszólalásaimat – Világos.
Ezerszer higgadtabbnak éreztem a lelkivilágom. Nem tudom, az tett –e csodát, hogy tényleg elmondtam neki legféltveörzőttebb titkomat, vagy csak az, hogy reakciói ellenére is továbbhaladtunk a beszélgetésben? Mindkettő logikusnak, nagyszerűnek tűnt ebben a pillanatban. Még az oldott nevetés sem jelentett akadályt!
- Jézus isten! Átlagfeletti az, amit csináltok! – morzsoltam el egy könnycseppet – Ennél kínosabb már csak az lett volna, ha azt a valamit kiszeditek, és lecsekkoljátok a működőképességét.
Valahol sejtettem, mit láthattak, de nem akartam részletekbe menő beszélgetést folytatni erről. Ezért a legegyszerűbb utat választva elvicceltem, félúton zokogva, és félúton levegő után kapkodva.
- Mióta vagy ilyen perverz? – kérdeztem meglepődést színlelve. Gyanakvón felvontam egyik szemöldököm, aztán a fejem csóváltam – Természetesen nem akármilyen kép! A szüleimet ábrázolja, ahogy engem tartanak a kezükben.
Megjelent előttem pár pillanatra ez, amikor még éltek, és mosolyogva mutogatták. Arra a kis időre kővé dermedve ültem, karba tett kézzel, végül csak letöröltem a korábban államra száradt vérpatakocskát.
- Fraudi elszólás! – ismételtem vissza – Ha ez igaz, én Anglia királynője vagyok! Na nem.
Nem vettem be a kifogását, de megértettem, így elveimhez híven abbahagytam a faggatózást ebbe az irányba. Minden lejött az ábrázatából. Gondoltam, hogy a szállítók munkája tele van veszéllyel, viszont hogy ennyire! Az azért durva.
Mindazzal amit az imént elmondott, csak ráerősített a Wolfról kialakult képemre. Brutális eszközöket szívesen alkalmazó, erős személyiségnek találtam, akiről mertem elhinni, józan ésszel bír. Megbíztam a szamár szavaiban, hiszen kijelentette, hogy jól ismeri őt. A kimondatlan kérdés már csak az maradt, mennyire érte meg teljesen azt táplálni, amit még ki sem tapasztaltam élesben?
- Értem. Mindez nem semmi – bólogattam elismerőn mind Wolf személyére, mind arra az együtt töltött négy évre – Őszintén remélem a legjobbakat!
Persze aggódtam, ugyanakkor reméltem, ez pedig sokat jelentett, akár neki az a két társa, kiknek a neve megcsapta a fülem. Felelevenedett előttem a jelenet az erdőben, ahogy ott térdelt. Összeszorult a szívem még így ismeretlenül is, hiszen mégiscsak emberek, s mint később kiderült, ennek a jó csapatnak a tagjai… voltak.
- Pont az olyanok miatt, mint Eisner, gondolom komolyan, Speedy – fordítottam el fejemet – Kioltotta két társad életét, te magad hoztad ezt fel az előbb. Amellett tőrbe csalt, és ki tudja, azóta hány Quincyvel tette meg ugyanezt.
Rászegeztem a tekintetem, hogy őt pásztázhassam pislogás nélkül.
- Találkozni akarok Wolffal, végigmenni ezen a rögös úton… Futár akarok lenni – jelentettem ki. Innen már nincs visszaút!
- Jut eszembe: mesélj még a futár viseletről, aztán… aztán lassan megyek ki levegőzni! Mindenkinek ugyanolyan színre, stílusra? 
Azt hiszem eddig csak annyit mondott róla, hogy nagyon spéci szerelés, külsőleg viszont nem volt meg nekem abszolút. Egyedül az embléma kivétel. Ezt még végighallgattam, ám mivel időközben elfáradtam, belém bújt a kisördög. Ki akart vinni mozogni egy kicsit, hogy aztán annál kellemesebb legyen ledőlni.

13
Diáknegyed / Re:A karakurai futárok rejtekhelye
« Dátum: 2018. Júl. 29, 23:08:38 »
Futár akarok lenni!

Kínos szituáció, amiben egyikünk sem tudott mit kezdeni a másikkal. Teával kínált, friss levegővel, de azt szívhattam bárhol; ugyanúgy nézett ki minden: bődületes méretű malomként, ahol őrlődhettem.  Őrlődtem is, most már leginkább azért, mert Kane-t kevésbé ismertem még. Rémesnek tartottam volna magam, ha most terhelem le egy igen csak nagy problémával, amiről képtelen voltam eldönteni, a haját tépné, vagy elsápasztaná? Esetleg mindkettő?
Ezen járt az eszem mindaddig, míg a perfektül ismert csend ismét közénk nem fúródott. Mikor kezdett kínossá válni, akkor nyitottam szóra a szám:
- Nem bántottál meg semmivel. Szimplán valami nyom, amiről fogalmam sincs, beszélhetek –e neked – suttogtam, és úgy döntöttem, leveszem fapapucsaimat egy kényelmesebb pozitúra érdekében. Felhúztam a lábaimat, gyermeki ártatlansággal átöleltem térdeimet, miközben fél pillanatra lefelé bámultam szégyenemben. Ez most úgy hangzott, mintha nem bíznék benne, pedig van okom az ellenkezőjére! Hiszen adott a saját véréből azért, hogy életben maradhassak, ami után faramuciság lenne erről hallgatnom. Másrészt… egy idő után lehet, már nem is tudnám titkolni előtte, hogy Adriánnal mi van. Fogós kérdés.
A szamárra hagytam, mit kezd ezzel, vagy mit tanácsol, ha tud erre bármit is mondani. Részemről megint mély hallgatás következett, míg átugrottunk a megfigyelőkre.
- Értem  - bólintottam – A szállító izgalmasabban hangzik! Hozzászoktam a sok mozgáshoz.
Ami miatt az igényem sem volt a legkisebb. Igaz, otthon az edzés keretein belül csak nyilakat lövöldözgettem a fára felaggatott céltáblába. Azt viszont rengetegszer egy nap, egészen fáradásig. Néha futottam, erősítő gyakorlatokat végeztem. A takarítás a legutolsó, amit valaha ideveszek, pedig sokszor, ha alapos akartam lenni, az is eléggé igénybe vette az izmaimat.
- Ciki? Nem, miért? Nálad volt valaha olyan talált cucc, ami cikinek számítana? – kérdeztem rá puszta kíváncsiságból. De nem vártam el tőle, hogy választ is adjon, így ha szerette volna, átugorhatta ezt. Mély levegőt vettem.
- Egy képről lenne szó, amiért majd „haza” akarok ugrani – vallottam be, ujjaimmal direktben idézőjeleket formázva a hazánál. Bizony, jelképesen már az csupán. Ha meg is látogathatom, az a szép épület amolyan… közös tulajdonná válik. Piszkosul fáj a gondolata, ám valahol meg helyesnek gondolom. Fairnek. A futárok is emberek, akiknek kell a menedék. Az extra tárolóhely esetleg, amiről nem tudnak mások.
- Parancsolsz? – pillantottam fel azonnal a srácra, ekkor vettem észre, mennyire lesápadt – Minden rendben? Fehér vagy, mint a fal.
Azzal felegyenesedtem, magamra kaptam a pacskerokat, és közelebb mentem hozzá. Ő meg ügyesen folytatta tovább, mintha valahol készült volna arra, hogy rákérdezek a helyzetre. Ezek után Kane nem tűnt nagyon kósernak, viszont mivel a többi kérdésemre is érdekes, jó válaszokat adott, egyelőre a fotel karfájára ültem vissza. Készenlétben.
Wolf. Annyit tudtam már róla, hogy bölcsebb dolog azonnal megtenni, amire utasított. Ebből bőven lejött, hogy egy nagyon erős személyiséggel lesz dolgom, viszont a szamár miért úgy fogalmazott: „túlélni”?
- Most hogy így mondod, lenne egy a trainerrel kapcsolatban… Meddig megy el egy edzés alkalmával? Képes addig hajszolni, míg bírom szusszal, vagy azon is túl…? Mondjuk míg a gyengélkedőn ki nem kötök.
Őszintén kíváncsi lettem, milyen válaszokat ad majd ezekre. Féltem, nehogy ráerősítsen a „szadista” jelzőre, mert ha jó mesternek is bizonyul az illető, a szadistákkal némileg hadilábon állok. Már pedig ha jobban beleástam magam ebbe a gondolatmenetbe… Az eddigi jelek, amit a srác nyomán kaptam róla… Mind ide vezetett. Elhúztam a számat.
- Téged meddig tanított? Van esetleg köze a régebbi, fura felszólalásodnak hozzá?


14
Belváros / Re:Városi Park
« Dátum: 2018. Júl. 25, 18:34:56 »
Véletlen találkozó

Beégtem a lidérc témában. Tényleg szívesen körbeírom őket részletesebben, ha ezelőtt többel találkozom, de mivel nem így történt... Kínosnak véltem a helyzetet, amin Ayame mosolya is csak enyhíteni tudott. Persze ennek nem mutattam egyértelmű jelét. Inkább elfojtottam mindent, és azt mérlegeltem, merre tovább. Ez több egy sima eldöntendő kérdésnél. Úgy kell válaszolnom, hogy minél kevésbé terheljem le őt, ugyanakkor eleget tegyek az érdeklődésének.
- Nem – ingattam fejem - Saját értelmezésemben kétféle ember van: aki rendelkezik különleges képességekkel, és a nagy átlag. Az előbbi simán láthatja őket, hiszen a génjeiben, illetve a lényében van valami speciális, ami ezt lehetővé teszi. Az átlagembernek viszont a lidércek puszta létezésének a ténye is hátborzongató. Szóval ha lenne most egy ilyen emberünk, felbukkanna mögötte ez a fajta… szörny, akkor az illető max. annyit sejtene, hogy valami figyeli őt. Aztán szerintem elhessegetné az érzést annyival: „biztos csak képzelődik”.
Mondatom végén idézőjeleket mutattam az ujjaimmal, és elnevettem magam.
- Ne haragudj, eléggé kifejtettem neked ezt!
Fogalmam se volt róla, milyen hosszúságú válaszra várt. Minden esetre megmoccantott bennem valamit a lány, és ismét bővebb beszédre bírtam magam. Majd miként átevickéltünk a bokros hajú történetére, pár percre némasági fogadalmat tettem megint. Eltöprengtem azon, amiket korábban mondtam a fiúról. Túlreagáltam. Okosabb lehet attól, mint amilyennek beállítom! De képtelen vagyok megérteni őt.
- Egyszerűen csak fogalmam sincs, miképp tud valaki ennyire makacsul viselkedni! Sokszor tűnődtem már azon, hogy egy nap a makacssága fogja őt a sírba vinni, és az, hogy nem hezitál, ha harcról van szó… Mert szerintem fontos megállni gondolkodni egy kicsit. Amennyiben valaki nem teszi meg, kevésbé tudja meghozni a helyes döntést. Te miképp vélekedsz erről? – tekintettem rá érdeklődőn.
Említettem már, mennyire szeretem a témaváltásokat? A szamárról nehezebbnek tartottam tovább dumálni, így választ adtam ugyan Ayame kérdésére, de mellette reméltem is, hogy többet nem tesz fel róla. Helyette sokkal jobban preferáltam sodródni az árral, elmerülni a tanár-diák kapcsolatban, ami sokkal őszintébb, felszabadultabb mosolyt rajzolt az arcomra.
- Megértem teljes mértékben – kuncogtam a lány magyarázkodására. Ha tudtam volna, se értem félre a témát, mert sejtettem, hogy neki ez erkölcsileg mást jelent. Hozzá hasonlóan nekem is, így mindvégig megértéssel hallgattam őt, amikor a tanítójáról mesélt. Csodáltam a kapcsolatukat, és gondoltam, mély tisztelet van közöttük. Esetleg a lányban öröm, mert bár véletlen, de ők legalább összefutottak párszor. Nekem a tanáraim átlagosak voltak, meg roppantmód unalmasak. Egyedül egy nőt tudok kiemelni, aki angolra próbált tanítani… Míg bennem leledzett a lelkesedés csírája. Aztán meguntam a nyelv nehézségeit, azóta úgy élek, hogy örülök, ha megértek pár szót, vagy szerkezetet csevegés szinten. Emiatt figyeltem mindig nehezen annak az asszonynak az óráin, amit nem díjazott. Szigorú volt, emberileg viszont rendes. „Munka” után mindig beszélgettünk levezetőnek, és együtt nevettünk. Talán ez az egyetlen kedves, felemelő emlékem az egész sulis élményből. 
- Miért érdekel az újságíró és oknyomozó szak? – kíváncsiskodtam, aztán ugrottunk is tovább, vissza egy korábbi lépcsőfokra.
- Ejha… - vakartam meg fejem zavaromban – Mesélhetek róla, de nem garantálom, hogy rövid sztori lesz.
Bocsánatkérőn néztem rá, majd elvesztem a visszaemlékezés ködében. Magam előtt láttam a szüleimet, miként meséltek az egészről. Próbáltam ahhoz hasonló szavakat találni, amiben a bennem kavargó érzéseket átadhattam Ayamének.
- Annak idején a Quincyk nagy ellentétben éltek a Shinigamik mellett. Ők segítették át a holtakat a túlvilágra, köztük a lidérceket is. Érdekes nem? Megváltani egy szörnyet, aki másokat bánt. Az őseink inkább elpusztították őket. Mármint sajnos a nyilak, amikkel harcolni tudunk, ezt a hatást éri el náluk, és hiába beszéltek régen erről a Shinigamiknak… Balgaságnak tartották.  Gondolhatod, mekkora vitát, vagy mennyi feszültséget generált ez a két fél között! Aztán egy kisebb háború következett, ahol nagyon sok Quincy elesett. Ma az a helyzet van érvényben, hogy bár külön világban élnek a lelkeken segítők, és külön világban mi… Mostanáig érezzük a múlt hatását. Alig láttam a fajtámba tartozó embereket, ami kicsit ciki, mert sokszor úgy érzem, kilógok a sorból. Szeretnék több olyat megismerni, aki hasonló képességekkel bír, így viszont lehetnek bárhol. Ha volt esze az őseinknek korábban, sokuk kivándorolt akkoriban egy új országba, hogy új életet kezdjen. Így történt az, hogy itt vagyok én is, aki eredetileg német származású, de anyanyelvi szinten meg jobban beszéli a japánt.
Elégedett voltam, mert ki tudtam bontani ezt a régi konfliktust, illetve picivel többet is el tudtam árulni magamról. Az már az ő döntése volt, mihez kezd azzal, amit átnyújtottam neki.

15
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Júl. 22, 23:48:32 »
Soha nem gondoltam volna magamról, hogy történés és adrenalin után áhítozom, de így történt. Ebből is látszik, akárhány helyzetben részt vehet az ember, ha egyszer azoknak a minősége sokkal többet jelent a mennyiségnél. Sok küldetésfélébe önként belevetődtem, majd ültem, mint az iszap, mert fogalmam se volt, mit kezdhetnék az adott szituációval, vagy annak tagjaival. Most kezdtem el kinyílni, a lótuszhoz hasonlóan. Ez a kedvenc virágom: a lótusz az egyetlen, amiről tudom, hogy a sáron felülkerekedve ragyogni képes. Csodás metafora lehetne az egész erre az őrült napra. Mondjuk a sár jelképezhetné a zombie-kat, a mocskot, amin át kell verekednünk magunkat, és védeni az ájultak seggét. A lótuszok eképpen pedig lehetnénk mi. Aoira pislogtam.
Szépen kifeküdtél – sóhajtottam -, hogy fogalmam sincs, miként reagálsz majd, amikor felkelsz. Még azt se tudom, egyáltalán lesz –e még akkor akció, vagy mindennek a végén nyitod majd ki a csipád. Minden esetre, ha már lehet a sorstól ezt kérni, örülnék, ha nem a gyilkolások közepette gondolnál egyet, és állnál lábra. Erre bőven elég Ka-ren…
Tulajdonképpen csak jót akartam, nem alábecsülni a csajszit. Sejtettem, ő se kismiska, az viszont jogos érv, hogyha magához tér, akkor nem engedhetem rögtön akciózni. A végén frankón beszédülne, ami jelenlegi helyzetünket tekintve hátrány. Karent sem feltétlen lenéztem, aki csak arra lenne jó, hogy másokat megöljön. Ha más komolyabbat nem is, de bajtársat láttam benne, aki meglepetésemre felbukkant, és behúzott az egyik szörnyinek. A látványtól összerándult a gyomrom, illetőleg baljós érzés kerülgetett.
Addig nem volt baj, hogy a lény a kapott ütés után csapdába kerül, később viszont úgy tűnt, bevonzotta a közelben ténfergő többit is. Ismét úrrá lett rajtam a remegés. Próbáltam magam előtt tartani a fegyvert, de végül le kellett tennem. Leguggoltam, a földre meredtem, és így maradtam egész addig, míg Trükkös odabaktatott hozzám. Akkor felegyenesedtem, nyugalmat erőltettem magamra, hogy fel tudjam fogni, mit szeretne. Nagyokat bólogattam.
- Úgy lesz – néztem szemébe, majd szó nélkül rámarkoltam a biztosítékra, és zsebre vágtam. Innen nem esel ki!
Arra már ügyet se vetettem, hogy a történet végén tényleg csak Teréziaként, vagy Teréz anyóként fogok megmaradni bizonyos emberek emlékezetében. Ha ilyeneken kellett átslisszolnom a siker érdekében, hát megtettem minden gond nélkül. Különben is a név csak név. Hívhattak bárhogy, mert végre kezdtem megérteni, hogy a magam szemében ki vagyok: én. Én én vagyok. Szimpla ügy.
Bár Trükkös felhívta a figyelmet arra, „elereszti magát”, nem feltétlen fogtam fel, hogy ezt miképp is kellene értenem. Pislogtam, mint hal a szatyorban, mikor végre észhez tértem, és tovább figyelhettem őt akciózás közben. Miután észben tartottam, hogy neki, meg úgy jó pár embernek ígéretet tettem Aoi védelmezése kapcsán… ismét magam elé emeltem a fegyvert. A zombie-kat lestem, akiket a srác kezelésbe vett, és mivel rajtuk kívül akadt még pár, részemről ment a fejüket célzó töltény. Figyeltem, hogy Trükköst viszont ne érje egy darab sem, vagy akárki mást. Azokat a lényeket azonban már egy cseppet sem sajnáltam.

Oldalak: [1] 2 3 ... 10