Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Dansouko Kirihitoha

Oldalak: [1] 2 3
1
Lezárt küldetések / Re:Pajzsvadászat
« Dátum: 2017. Nov. 15, 00:31:40 »
  Sűrűn legyezgettem arcom körül jobbommal, ahogy egy szúnyogot hallottam zenélni fülem mellett. Roppantul idegesítő volt és igencsak zavart Yuméval való diskurálásomban, pedig igen komoly témáról diskuráltunk, a raptorokról volt szó.
  Viszont mikor úgy érzékeltem, leszállt rám az álnok, akkor azonnal ütöttem. Tarkóm sajdult bele a műveletbe, fel is pattantak tőle a szemeim. Rögtön elszontyolodtam, ahogy szembesültem vele Yume csak álom volt és valójában a Kapitányt fojtottam meg kis híján a túláradó szeretettemmel. Hát, ez ciki… De várjunk csak, ez azt jelenti, hogy a raptorok igaziak?
  – Milyen raptorok? Merre? Hol vagyunk amúgy? És mit csinálunk itt? – kétségbeesetten kapaszkodtam a Taichouba, talán túlságosan erősre is vettem a figurát, mikor hallottam harácsolva veszi a levegőt, ahogy nyakánál átvetettem a karjaimat. Tétován kértem bocsánatot az esetért, de nem tágítottam, míg nem kaptam választ a kérdéseimre. Jó lett volna felzárkózni. Utolsó, amire emlékeztem, hogy Natsuki-anesan hála az égnek él… Tényleg! Él!
  – Natsuki-ann…. san! – azonnal Natsuki-anesant kutattam a tekintetemmel. Csak miután jelet adott magáról, akkor nyugodtam meg és rebegtem hálát a kamiknak, hogy nem esett a lángokba besült mentőakcióm után.
  A raptorok elől logikusnak találtam a fára menekülést. Bár egy hangot nem hallottam, ami azt jelezné, tényleg raptorok vannak itt. Mondjuk azok a dinók okosak… Öhm, álljon meg a fáklyás menet! Dinók?
  – Taichou, Taichou – böködtem a vállát kivívjam fél pillanatra a figyelmét. – Anou… Taichou. Csak a dinoszauruszokról… azok már réges-rég kihaltak, nem? – jegyeztem meg tétován. Az érv, Jurassic Park-ban feltámasztották őket ez igaz volt. De mégis csak kitalált történetről volt szó, ami nem igazán elfogadható ellenérvnek. Haboztam erről felvilágosítani a Kapitányt. Aztán belebegett elém Yume és a 12. osztag képe. Nem találtam kizárásos dolognak, hogy akár végeznek efféle dinós feltámasztós kutatásokat ott. Úgy örülnék egy központi számítógépnek, ahol ezt megnézhetem! Most nagyon érdekelt, hogy Yoriko-anesan osztagában vajon folytatnak efféle kísérleteket vagy sem. De jobb volt inkább azt feltételezni igen, mintsem meglepődni. Meg ki tudja, Taichou nagyobb dinoszaurusz szakértőnek tűnt nálam. Így, hosszan való tűnődés után végül neki adtam igazat.
  Ekkor, kicsit megkésve sikerült felcsatlakoznom a gondolatmenetre, hogy mi a térkép következő utasítása, és hogy miket kellene követnünk.
  – Állj, állj, állj! Van Avengers? Vannak olyan képek? Menjünk arra! Lécci – jelentettem ki hirtelen. Amerika Kapitány iránti imádatom mondatta ezt velem és nem tűnt valami épkézláb érvnek vele dobálózni, tekintve hogy a Taichou és Heisuke-anisan is megszállott Ironman rajongó. Megköszörültem a torkomat.
  – Mármint, eddig gonoszokat gyűjtöttünk, igaz? – vártam megerősítést. – Szóval logikus, hogy most a rosszakat kiütő jókat kell gyűjtögetnünk! Meg a túra is! A pajzs visszaszerzése, a mi kalandunk is egy bosszúálló akció azért, hogy visszanyerjük a pajzsot!! – próbáltam erre felhívni a többiek figyelmét is.
  Amikor meghallottam a Kapitány a Hydra útvonalán menne, menten elborzadtam.
  – De neee! Ők gonoszak… Amerika Kapitány a jó fiúk oldalán áll, miért kellene a rosszakat követnünk? – mutattam határozottan az Avengers jelzések felé. Ez a kövessük a Hydra képeket majdnem olyan rossz ötlet volt, mint Joker rémisztő képarcát követni vagy a hercegnőket. Az előbbi para, az utóbbi meg túlságosan lányos (már bocsánat Natsuki-anesan T-T)!
  Mikor mindenki a Kapitánynak adott igazat (rajtam kívül), merthogy nekem egyáltalán nem tetszett az ötlet a Hydra jelzést kövessük, mégis arra indultunk el. Szörnyen igazságtalannak éreztem mindenki ellenem volt, pedig szerintem volt logika abban, amit mondtam. Amerika Kapitány jó fiú, az Avengers a jó fiúk, eddig rosszak voltak és akkor most jók kellenek. Én nekem magától értetődő a dolog! Ők mit nem tudnak ebben követni?
  – Taichou, szabad szólnom? – kérdeztem kisvártatva. – Szerintem vissza kellene fordulnunk az Avengers útvonalra! Biztos vagyok benne, hogy az a jó útirány! – próbálkoztam, hátha sikerül hatnom rá. Tudtam, hogy nem szép dolog a kapitány szavai ellen lázadni, főleg nem úgy, hogy nekem extrán hálásnak is kell lennem, amiért a hátán cipel. De mégis, a Bosszúállókról volt szó. – A Hydra veszélyes, még a SHIELD-ben is el tudott bújni… Szóval honnan vesszük, hogy nem egy hamis pajzsot találunk majd az út végén? Mert valójában a jó irány az Avengers lett volna? – húzogattam meg a kapitány vállán a ruhát, ahogy próbáltam meggyőzni adja ki a parancsot a visszafordulásra.
  – MEGMONDTAM! – rikkantottam el magamat, ahogy felfedeztem elfogyott a fa, merthogy patak közelébe értünk. Sápadtan mutattam előre a víz irányába. – A víz! Tuti, hogy hydra van benne! És most le is kell ereszkednünk oda, mert nincs több fa! – mély levegőt vettem, hogy tovább folytassam kissé hisztérikusan csengő tiltakozásomat. – Biztosan csapda, ne menjünk le, hanem forduljunk vissza és menjünk az Avengerses úton inkább – tettem újabb kísérletet arra, hogy meggyőzzem a többieket. Ennél nyilvánvalóbb nem lehetne, hogy veszélybe sétáltunk! A víz egyenesen arányos a hydrával, csak arra vár, hogy elég közel merészkedjünk… Én tudom! Ráadásul a 12. osztagnak van is hydrája, bár nem tudom, mit keresne itt, ha ez Tokiya-otousama próbatételei. Viszont Yoriko-anesan osztagának is be kellett valahonnét gyűjtenie a lényt!
  – NEEE, nem akarok meghalni, ne menj le Taichou!! Tuti veszélyes! – mikor végre igazat adott nekem, kihúztam magamat, hogy végre meglátta a Kapitány van abban valami, amit én is mondok! De amint levezeti nekem Natsuki-anesanékat mentené. – De neh, miért nem csak odakiabálunk nekik? – nyögtem halkan. – Túl közel vagy a vízhez Taichou – nyüszítettem fel, ahogy premier plán belenézhettem a folyóba és láthattam ennek örömére elúszni ott valamit.
  – A HYDRAAA! – ijedten kiáltottam fel és próbáltam magasabbra mászni a kapitány hátán. De mivel ez nem sikerült kétségbeesetten rángattam a vállát és mutattam reszketve a folyó felé, hogy merre láttam elúszni. – O-o-ott! Ott úszik! Láttam, tényleg láttam!
  Nem egészen értettem a fejleményeket, hogy miért ugrunk csukafejest a vízbe. Vagyis úgy egyáltalán, hogy a Taichou miért találta ezt jó ötletnek. Merthogy én nem akartam a Hydrával találkozni. Amúgy se tudjuk legyőzni, és amennyi fejet növeszthet, egy csetepaté alatt még távolabbról el akartam kerülni. A tartalmas gondolataim helyett viszont kétségbeesett kiáltásomat továbbítottam csak a többiek felé.
  Ijedten próbáltam meg kikászálódni a patakból, ami tűnt méteres óceánnak, annyira nem sikerült a művelet. Folyton beleakadtam a Kapitányba, hol lábunk keveredett össze és estünk ismét a vízbe, hol egyszerre akartunk elindulni és nem sikeredett emiatt a művelet. Mikor kavicsra sikerült esnem akkor meg a stabilan álló Taichouban próbáltam meg felkapaszkodni, hogy ne hagyjon hátra, mert nem akarok hydra eledel lenni. De ő sem állt túl stabilan így szinte azonnal visszapottyant.
  A Kapitány akcióját, hogy rajtam próbál átgázolni nem igazán értettem, de ahelyett arról kérdezném, miért ezt csinálja inkább csak azért könyörögtem vigyen ki a partra, mielőtt jönne a hydra. Ha más nem, akkor a lábára csomózódom!
  – Úgy örülök, hogy ti jól vagytok! – majdnem megkönnyeztem, ahogy Heisuke-anisant és Natsuki-anesant épségben láttam viszont a parton és nem estek a Hydrás vízbe.
  Utólag döbbentem rá nem kellene őket ölelgetnem, mert ők is vizesek lesznek. Mivel Natsuki-anesan Heisuke-anisan hátán volt, így egyszerre tudtam mindkettőjüket beölelgetni. Meg nem is igazán értettem egyáltalán miért akarom ennyire megölelni őket, ha hagyják. Talán azért, mert nem akartam, hogy lássák a könnyeimet…
  Kettéállt a fülem, ahogy hallottam még ezek után is folytatnák az utat. Értetlenül néztem felváltva a Kapitányra és Heisuke-anisanékra.
  – Én ugyan nem megyek innét egy tapodtat sem! – jelentettem ki határozottan, majd vágódtam le a földre törökülésbe. – Az előbb rántott be magához minket a hydra! Ha ez nem elég, mi kell még ahhoz, hogy meglássátok, ez az út a rossz út! – mellkasom előtt összefont kezekkel, felfújt arccal néztem oldalra. Nem láttam értelmét tovább vitatkozni. Viszont én nem akartam tovább menni és még több csapdába belezakózni.
  – N-nem is hisztizek!! – kértem ki magamnak a Kapitánytól kapott vádat, szavaimmal ellentétben eléggé hisztérikus hangon. – Tudom, hogy a pajzs a tét, de rossz úton megyünk! – csaptam le jobbommal a földre ökölbe szorított kézzel. Idegesített, hogy nem látják meg a valóságot… Pedig csak nem akartam, hogy rossz irányba menjenek és még több baj érje őket.
  Ruhám nyakánál érzett fogást Heisuke-anisantól váratlanul ért. Némán tűrtem, hogy így próbálnak tovább vontatni az úton. Bár nem különösebben zavart, mert így legalább bebizonyíthatom a Taichounak, hogy igenis, nem hisztizek és nekem van igazam.
  – Különben is, ha a Kapitány odafigyelt volna, akkor a hydrának nem lett volna esélye berántani minket a patakba! – tisztában voltam vele, hogy ez nem tartozott konkrétan ide. De, amikor Anikivel veszekedtünk mindig felhoztuk a másiknak a hibáit. Azzal hatást lehetett gyakorolni! – És ha nem estünk volna a vízbe, akkor most nem fáznánk! – nyomtam el a didergésem hangját, csak azért is királyi többest használva, mert tuti ő is fázik, csak nem hajlandó beismerni.
  – Íme, az újabb csapda – mutattam a hídra. A sátor nem volt számomra igazándiból gyanús, az odavezető út annál inkább. – Megint a víz fölé vezetnek minket. A víz fölé, ahol a hydra is él… – emlékeztettem a Kapitányt a korábbi esetre.
  – Én nem megyek át! Tuti, hogy csapda! – jelentettem ki végül. Látványosan rá is csomózódtam a híd biztonságosabbik oldalára, mielőtt a patak fölé rángatnának. – És szerintem nektek se kellene arra mennetek… – fűztem hozzá.
  Natsuki-anesan csiki támadása viszont váratlanul ért. Kegyelemért könyörögve kapkodtam magam elé praclijaimat, hogy abbahagyja a műveletet. Elég nehezen sikerült megfogalmaznom a nevetés miatt, de reménykedtem hamarosan abbahagyja a dolgot. Arra nem számítottam, hogy úgy menekülök meg, majd esek ismét a patak rabjává, hogy a Taichou maga rúg bele a hydrás vízbe.
  Rémülten kapálózva, eléggé esetlenül sikerült kimásznom csak a partra, a vissza zakózást hatszor, ha nem hétszer elismételve. Még ha azt is mondta a Kapitány küzdjem le a hydrát, nem akartam leküzdeni a hydrát. Éppen arról vetítettem nem akarok a lénnyel harcolni. És külön örültem, hogy a kiáltozásom és csapkodásom nem vonzotta ide. De csak a partnak nem sátras oldalára sikerült kievickélnem. Ahogy kihúztam magamat, szemem sarkából még elcsíptem, hogy a többiek bemennek a tízes számmal ellátott sátorba.
  Morcosan csavartam ki ruhámból a vizet. Nem vártam el, hogy megvárjanak, sőt örülhetnek, hogy én megvárom őket és nem megyek el egyedül felfedezni az Avengers útvonalat. Egyszerűen odavetettek élő koncnak a hydrának, pedig én csak őket akartam menteni… Hihetetlen volt Taichou hálátlansága, annyira idegesített vele, mintha Aniki lenne.
  Ahogy ruhámat csavargattam vettem észre a bokrot, mely mellett sikerült kikötnöm. Nagy pókhálói és pókjai váratlanul értek, ijedt kiáltással vetődtem arrébb tőle. Ha választani lehetett, inkább a hydra, mintsem a pók. Semmi garancia nem volt arra, hogy Spiderman leszek a csípésük után. Yuko-okaasama pedig már egyszer elmesélte ezek a bogarak miféle fertőzéseket, betegségeket hordoznak magukban. Szóval nem akartam saját bőrömön megtapasztalni mi volt igaz abból és mi nem.
  Letelepedtem bő fél méterre a vízparttól és vártam, hogy jöjjenek a többiek, bár egyáltalán nem értettem, hogy mit vannak ennyi ideig a sátorban. Annyira azért nem olyan hatalmas, hogy ne tudják átszaladni pár perc alatt. A pajzs mégis eléggé feltűnő dolog. A kiszűrődő beszélgetésre sem mentem át a hídon, hogy kiderítsem, éppen miről tárgyalnak az én szavaim ez idáig sem értek semmit. Meg aztán, az egy dolog volt a hydra még nem vetette fel a fejét, lehet, hogy az alkalomra várt, mondjuk, hogy valaki egyedül legyen. Bár én is most egyedül voltam itt és a hydra meg sehol sem volt. Vagy csak nem szereti a csurom vizes falatokat…
  Cseppet sem lelkesített a hydra bármikor lecsaphat rám, hogy a többiek még mindig sehol se voltak és még fáztam is a víz miatt. Meg fájt a fejem és a hátam, meg mindenem, amit a patakban a kavicsokon beütöttem. Mindezek miatt legszívesebben hazamentem volna Tsukito-anikihez, hogy ihassak vele egy forró teát. De térkép nélkül még azt sem tudtam, hogy merre van az arra. Nem mintha megfutamodhatnék, mert a pajzs mégiscsak miattam tűnt el, így az volt a minimum végigjárom ezt az életveszélyes túrát érte. 
  Ostoba Taichou és ostoba hydrás, eddig igazi hydra nélküli útvonal… Talán igazuk volt a többieknek és itt nincs is csapda csak én akartam, hogy legyen. Amiért annyira ragaszkodtam az Avengers irányhoz. A patak is eléggé kicsinek tűnik ahhoz, hogy elférjen benne egy hydra. Eléggé valószínű, hogy a 12. osztag nem itt gyűjtötte be anno azt a lényt.
  Szipogva húztam össze magamat, hogy ne fázzak. És szigorúan nem azért szipogtam, mert sírhatnékom volt, hanem a sok vízben való megmártózás után a hidegtől folyni kezdett az orrom. A szemeimbe meg belement valami.
  Összerezzentem mikor Heisuke-anisan hirtelen belejtett mellém pohárral és szendviccsel a kezében. Sebtében meg is töröltem az arcomat, nehogy azt higgye, hogy azon érzékenyültem el kijött ide hozzám és hozott elemózsiát.
  – Nem sírok! Sírtam! – ahogy tudatosult bennem, hogy egyikkel sem javítottam a helyzetemen mielőbb igyekeztem hozzátenni, hogy csak belement valami a szemembe.
  – Köszönöm – vettem át a teát, majd kortyoltam bele. Szinte ugyanazzal a lendülettel köptem ki, ahogy az iszonyú savanyú, ráadásul hideg ízt éreztem a számban. Hihetetlenül citromos volt, hogy lehet ezt meginni? A jégről nem is beszélve. Azon tűnődtem vajon Heisuke-anisan szándékosan citromozta így be, a Taichou utasítására? Nem voltam kíváncsi inkább a válaszra. Grimaszolva adtam vissza Heisuke-anisannak a poharat, mert így nekem nem kellett a tea.
  – Nem vagyok éhes – próbáltam visszautasítani finoman a szendvicset. A tea után nem mertem kockáztatni, viszont nem akartam lássa valójában tartok az ételtől.
  – A többiek mit csinálnak? Ott volt a pajzs? – kérdeztem kisvártatva, fejemmel a sátor felé bökve. Fél szemmel vizslattam fel közben Heisuke-anisanra.
  – Gondolkodtam és belátom, hogy tévedtem. Nincs itt hydra. A vízszint túl alacsony ahhoz, hogy egy hydra kényelmesen elélhessen benne. Csak én akartam, hogy legyen, mert nagyon szerettem volna elmenni az Avengers útvonalon. – Egy kavicsot dobtam a folyóba, abból a célból, hogy demonstráljam Heisuke-anisannak már nem is félek a víztől. Biztos vagyok benne, hogy nem fog történni semmi.
  – A Taichou nagyon mérges most? – kérdeztem rá félve. Szerettem volna bocsánatot kérni, Yume is mindig emlékeztetett arra, hogyha összevesztem Anikivel sokkal okosabb dolog engedni, mint tovább mérgelődni. Viszont nem tudtam, hogyan kéne… A Kapitányt annyira nem ismertem és nem akartam Krillin jelmezbe bújni azután, hogy valami rosszat mondtam. Ez a ninja téma sokkal jobban tetszett.
   Heisuke-anisan feleletére kissé megrökönyödtem, ahogy megemlíti Taichou kedve nem túl rózsás. De szinte rögtön megkönnyebbültem azt hallva, hogy talán megenyhül, ha visszamegyünk. Akkor talán lesz lehetőségem elnézést kérni a viselkedésemért!
  – Szóval egy hátizsák? Mit gondolsz, melyik útvonalon kell majd menni? – kérdeztem rá, hátha neki már van valami sejtése. Meg így kevésbé fura, hogy a Taichouról kérdeztem az előbb.
  – HOGY MI?! – fakadtam ki, ahogy Heisuke-anisan megosztotta velem ő mit gondol a további útvonalakról. A logika helyesnek tűnt, ahogy jobban belegondoltam. De mégis… egy olyan utat követni, ahol Joker van? Kirázott a hideg és ezúttal nem a vizes ruhától, hanem a gondolattól.
  Nem szívesen mentem volna arra, de érvnek aligha minősülhetett az, hogy szerintem Anya ennyire nem epekedhet egy őrült gonosztevőért, hogy vele alakítson ki egy másik helyes ösvényt. Tokiya-otousama biztosan nem hagyná… Rá kellett jönnöm saját vélekedésem rokonaimról itt aligha épkézláb indokok, így kénytelen voltam fejet hajtani, ha mégis azt az utat fogjuk követni.
  Mikor jött Natsuki-anesan és a Taichou is, hogy folytassuk az utat, hátul zárkóztam fel. Mikor Heisuke-anisanon kívül a többiek mind felmentek a fára a raptorok miatt eleinte én is követni akartam volna őket, de Heisuke-anisan nagyon ragaszkodott a földön való mozgáshoz. Nem akartam, hogy egyedül maradjon, főleg ha jönnek a dinók, szóval inkább lent maradtam vele, hogyha bajba keveredne, tudjak neki segíteni. Meg addig sem kellett komolyabban konfrontálódnom a Kapitánnyal. A szituáció nem tűnt ideálisnak bocsánatkéréshez.
  – Utálom a bohócokat – jegyeztem meg orrom alatt.  Egyáltalán nem találtam bizalomgerjesztőnek az útvonalat úgy, hogy mindenhol Joker vigyorgott le ránk. Még mindig alig hittem el, hogy ez a helyes út. Főleg, hogy Joker aztán köszönő viszonyban sincs a Marvel-el.
  A fémes csattanást követő, Heisuke-anisan kiáltása rázott ki a gondolataimból, a rémült kiabáláshoz azonnal csatlakoztam, mert nem tudtam, hogy mitől kell félni és ez extrán ijesztő volt. Gondolkodás nélkül fogtam meg Heisuke-anisant nehogy leessen, ha már a nyakamba érkezett. Azonnal megindultam a fa irányába ahol a többiek is voltak, hogy felmászhassunk.
  Raptorok. Biztosan jönnek a raptorok – gondoltam rögtön a legrosszabbra, miközben igyekeztem felmászni Heisuke-anisan után. De annyira megijesztett a gondolat jönnek a dinók, hogy ezután szinte átgázoltam Heisuke-anisanon. Utólag döbbentem rá, hogy az én életem kevesebbet ér, Heisuke-anisannak fontosabb lenne túlélni. Viszont addigra már fent voltam a biztonságot adó lombkorona takarásában.
  – Natsuki-an…san! Mit csinálsz odalent? Gyere fel! – elhűlten szóltam le neki a fáról. Mielőbb fel kellett jutnia, nehogy a raptorok kiszagolják és megegyék őt! Nem bírtam nézni, hogy odalent áll, kiszolgáltatottan a veszélyben. Gondolkodás nélkül indultam, hogy megmentsem. Igaz a heves mentőakciómmal majdnem letaroltam Heisuke-anisant. De nem tehettem róla, most Natsuki-anesanról volt szó! Ahogy sikerült lebukdácsolnom mellé, hogy rávegyem, mégis jöjjön vissza a fára értetlenül néztem farkasszemet a felmutatott kisállatra, amitől eleinte ijedten dobtam egy hátast.
  – Nem! Ez nem raptor, ez gyík! De a raptorokhoz nagyon hasonlók, csak a raptorok nagyobbak két lábon járnak, és hosszú fogaik vannak! Viszont a bőrük egész hasonló – magyaráztam, miközben feltápászkodtam, hogy bemutathassam hogyan is néz ki egy raptor mozgása. Ezután kivettem inkább Natsuki-anesan kezéből a gyíkot, ha hagyta, hogy visszaengedjem a fűbe az állatot. Jobb lett volna, ha nem Natsuki-anesan nyúlkál a medvecsapdákhoz.  – Menjünk vissza, jó? – nyújtottam oda kezemet felé, hogy visszakísérjem a fához. Mindezt nagyon alapos munkával végeztem, alaposabban, mint az előbb, mert most lestem jobbra is és balra is, hogyha jönnének a raptorok, akkor időben reagálhassak. Bár ha ki van rakva ide egy csomó medvecsapda, akkor tuti távol tartja a dinókat a helytől. Biztos az elijesztésűkre van, de sosem lehetett tudni! A raptorok okosak!
  – Oké… hogy jutunk itt át? – kérdeztem már odafent a fán, amint sikerült lenyugodnom immáron mindenki raptoroktól mentes övezetben van.
  Ahogy sikerült megfejteni mivel kell átjutni a túloldalra, ha már odalent a medvecsapdáktól lehetetlen közlekedni, nem kifejezetten repestem az örömtől. A kötélből csak egy volt, ráadásul Joker arca azon is ott volt. Honnan tudjuk nem fog leszakadni? Joker semmi jót nem hordozott magában!
  – Heisuke-a…kun! Vigyázz magadra – mondtam neki, ahogy elindult az élen. Félve néztem, ahogy átlendült. Megnyugodva lélegeztem fel, ahogy láttam biztonságban átérni. Natsuki-anesannál viszont majdhogynem körmömet rágtam. Oda sem mertem nézni, így csak az alapján tudtam, épségben átért, hogy a Taichou szólt nekem arról én jövök.
  Remegő tagokkal fogtam meg a kötelet és néztem farkasszemet a mélységgel, majd a távolsággal, ami felett át kéne lendülnöm. Nagyot nyeltem. Mi lesz, ha nem élem túl? Nekem kellene utoljára mennem, nekem itt se kellene lennem! Legalább bocsánatot kellene kérnem…
  – TAICHOU! – fordultam felé nagy elánnal, kissé hangosabban szólva, mint ahogy azt eredetileg terveztem. – Izé… Taichou – megköszörültem torkomat. Kezemben tartott kötelet kétségbeesetten szorongattam. – Tudom, elég ostobán viselkedtem az előbb… mármint az előző útnál. És megértem, hogy haragszol. Hálásnak kellett volna lennem, mert végig cipeltél, de ehelyett… Szóval tudom, hogy nem él hydra a vízben, mármint nem élhet… mert nem megfelelőek a körülmények, mindegy is, nem ezt akartam mondani. Csak… nos, izé, hogy szóval… bocsánat – mondtam ki, bár nem igazán sikerült úgy, ahogy azt fejben elképzeltem. Még a végét is elharaptam egy kicsit. Ennek ellenére félszegen lestem felé, az ítéletére várva. 
  Arcomra fagyott a rémület, ahogy éreztem lábam alól kiszökni a talajt, egy határozott lökés nyomán a hátamon. Hangos, Tarzant is megszégyenítő kiáltással érkeztem meg a túloldalra, ahol már elfogyott az erőm a kötél tartásában, így nem sikerült rendesen megállítanom magamat és Heisuke-anisan felé zakóztam.
  Lassan dolgozta csak fel az agyam a történteket. A Taichou, a Taichou csoda, hogy nem ölt meg ezzel! Ez idáig azt hittem, hogy csak Aniki reagálhat ilyen rémesen a bocsánatkérésekre! Gondolataimból a Kapitány kiáltása térített ki, miközben azt magyarázta álljunk odébb Heisuke-anisannal. Ekkor kászálódtam csak le Heisuke-anisanról majd igyekeztem arrébb vonulni az útból, hogy a Taichou is tudjon landolni. Nem is értem, miért nem várta meg, míg arrébb megyünk? Vagy netán jöttek a raptorok? Bár fán voltunk, nem értem…
  Összeszűkült szemekkel próbáltam kivenni a túloldalt, de tekintetemet bevonzotta a Kapitány műugrása a mélybe. Eltátott szájjal néztem lefelé, majd követtem le a hirtelen felbukkanó, Taichout megmentő kidou kötelet, ami Natsuki-anesan kezében ért véget. Mintha belém csíptek volna, azonnal ugrottam, hogy segítsek neki, hogy fel tudjuk húzni a Kapitányt. Bár picit fogyózhatna, mert nem volt egyszerű a művelet.
  – Raptor volt? – kérdeztem rá, amint a Taichou megosztotta velünk, hogy azért ment volna lefelé, hogy megnézze közelebbről a gyanús valamit, ami odalent tekergett.
  Az utat záró lombházban örömmel támadtam be a gyümölcslevet, ami ott állt az asztalon, majd bontottam fel azonnal az első kezembe esőt.  Ennyi izgalom után már kellett valami folyadék! Natsuki-anesan is megjelent és kért abból, amiből én is készültem inni, mert az narancsos volt. Így miután felbontottam odaadtam neki, mielőtt beleittam volna, én pedig rögtön másik után kerestem. Elkámpicsorodtam, ahogy a Taichou elkapta kezem ügyéből az epreset, így utolsó mentsvárként nyúltam a málnás felé, melynek az íze mégis ezerszer jobb volt, mint az agyoncitromozott teáé.
  – Amúgy, hol van a hátizsák? – érdeklődtem a többiektől, amint megittam legalább a felét az üdítőnek. A kérdés mellett loptam a sütiből is közben, de eléggé árulkodóan grimaszoltam, amint ráharaptam a kekszre és megéreztem a citromos ízét. Fúj

Az IC egyeztetéseket köszönöm! :3

2
Csevegő / Re:[Játék] Angyalok és ördögök
« Dátum: 2017. Nov. 13, 21:35:27 »
Az Ördög visszatért! :twisted:

Ahhoz, hogy angyallá válj kedves Rin-chan valami jót is kell cselekedned!
Feladat: Következő postodban ajándékozz valakinek egy tál süteményt. Figyelem: az ajándékot ne egy alkalomra (szülinap, névnap, etc.) add! A nagylelkűségedre fektesd a hangsúlyt, ne vezéreljen különösebb indok!

3
Csevegő / Re:[Játék] Angyalok és ördögök
« Dátum: 2017. Nov. 13, 15:31:21 »
Ördög! :twisted:
Pimaszok a szemüvegek, szeretnek elbújni előlünk, főleg amikor a legnagyobb szükségünk van rá (holott a megoldás végig az orrunk előtt van)...

Feladat: Egyik postodban keresd a szemüvegedet! De úgy, hogy a szemcsid valójában rajtad van.

4
7. osztag / Re:Nyilvános Társalgó
« Dátum: 2017. Nov. 12, 21:08:37 »
[[ Game Over ]]
 
  – Igen, én is úgy értettem, hogy gyakorlati szempontból – szabadkoztam. – Gondoltam, hogy az erőpecsét azért nem törli ki a fejetekből a hajdan tanultakat – toldottam hozzá.
  Felderültem, ahogy Izayoi-anesan kijelentette örömmel venné segítségemet. Bár tisztában voltam azzal, démonmágiában nekem is akadnak perpillanat hiányosságaim. Annyira elhanyagoltam a dolgot, hogy valószínűleg előbb robbantanék magamra egy tűzlabdát, mintsem demonstrálásul beizzítanék egyet.
  – Szívesen segítek! – kétségeim ellenére is rábólintottam a dologra. – Tényleg! Bármikor keress fel, örömmel gyakorolok veled. – Bár szerintem kardpárbajban is vajmi kevés dolgot fogok tudni felmutatni ellene... Egy dolog, hogy anno ment a vívás, meg szívesen csináltam, meg Tsukito-anikivel is rendszeresen gyakorolok. Viszont Izayoi-anesan rá volt teljesen kockulva a harcművészetekre. Noha újat nem is tudok mutatni neki, szívesen kiállok neki bokszzsáknak, hogy visszaedződjön. Abból én is csak tanulhatok!
  – Képtelen lettem volna visszamenni oda – mondtam némi keserű nevetés után, ahogy végighallgattam Izayoi-anesant arról, abban reménykedett visszatértem egykori osztagomba. Túl sok emléket hozna fel, a honvágyat pedig így is nehezen kezeltem. Köhintettem egyet, majd egyenesbe vágtam magamat és játékosan szalutáltam.
  – Ne aggódj Izayoi-anesan, rám bízhatod Onoderát! Megakadályozom, hogy bármi őrültséget elkövessen! – Nem hiányzott ostoba tetteivel kitörölje létezésünket örökre az univerzumból. Én szeretnék megszületni… és szerintem Izayoi-anesan sem haragudna a dologért. A többieket nem is említve!
  – Nem hiszem, hogy okos ötlet szánt szándékkal a közelükben ólálkodni – jegyeztem meg. Bár éreztem az Amatsuji makacsságot a levegőben. Azt hiszem, beszélhetek akármit, nem igazán lesz foganatja. Pedig szerintem tényleg nem lenne bölcs hozzáállás! Gondolnunk kell azokra az idősík elemekre, amiket nem akarunk megváltoztatni. Heisuke-anisannal és Natsuki-anesannal itt a 7. osztagban mindennapos volt, hogy belebotlottam. De mentségemre szólt, hogy nem szánt szándékkal kerestem fel legelőször a társaságukat. Utána pedig kínosan egyértelmű lett volna, ha kerülöm őket. Azzal csak jobban veszélyeztetem a kílétemet. Nem, mint Tokiya-otousamánál… őt azért kerülöm, mert lebuktatott és nem akarom, hogy még egyszer faggasson. Képtelen lennék hazudni neki.
  – Bizonyos körzettel? Mármint Sanju-anesanhoz kapcsolódót? – kérdeztem rá, hogy kiderítsem ugyanarra a Rukongai körzete gondolok, mint Izayoi-anesan vagy eléggé rossz felé tapogatózom. – De akkor tekinthetjük legitnek? Te és én az Akadémián találkoztunk és azóta is tartjuk a kapcsolatot! – könyveltem el hivatalosan is, ha még egyszer rábólintott erre Izayoi-anesan. Tetszett az ötlet, hogy nem pár napos ismeretséggel kell bemutatnom majd Tsukito-anikinek. Félő, képtelen lennék tartani magamat ahhoz, hogy keveset tudok róla, hiszen ez nem igaz. Így viszont belefér, hogy tudunk egymásról ezt-azt.
  – Ez igaz – bólintottam rá első osztagos mizériára, hogy miért nincs értelme menekülnie. Eléggé elsápadtam, ahogy rokonai többségét felsorolta egy ültőhelyében. Még jó, hogy többen nincsenek ott. Az extrán kínos lenne. – De attól még vigyázz olyat ne változtass meg, amit nem kell! Gondolnunk kell a többiekre is – intettem azért extra óvatosságra ennek ellenére is. Nehéz, én is tapasztalom, mennyire megterhelő, Heisuke-anisan előtt már miket nem fecsegtem el? Szerencsére nincs meggyőződve értelmi képességeimmel kapcsolatban és betudja annak, hogy nem vagyok éppen egy észkombájn. Legalábbis remélem… inkább gondoljon ostobának, mintsem higgyen nekem!
  Majdnem elérzékenyültem Izayoi-anesan szavain, hogy rá mindig számíthatok. Jól esett ezt hallani egy rokontól. Mármint Tsukito-anikihez is bármikor fordulhattam vagy Okita-kunhoz és Muneji-kunhoz. De mégsem ugyanolyan… nekik nem beszélhettem a jövő eseményeiről.
  – Meglátogatlak! Csak ne legyen ott Hajime-anisan, Kagura-baasan… és a többiek! – nevettem el magamat. Legalábbis próbáltam a nevetésemmel leplezni, hogy az előbb majdhogynem elsírtam magamat. Irtó ciki lett volna!
  Yuméról és a többiekről hallva tényleg úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Izayoi-anesan érintésére összerezzentem, elkámpicsorodva vizslattam rá. Legszívesebben összetörtem volna valamit és kiabáltam volna. Ezt a kifakadást inkább elfojtottam és megőriztem otthonra, ha Tsukito-aniki nincs otthon. Igen, kimegyek a ház mögé és egy edzés keretén belül jól kifakadok. Valahogy így csinálják a felnőttek is. Egyszerűen nem volt mentségem. Önzőnek éreztem magamat, amiért mindig úgy viselkedtem, ahogy és most már sohase lesz lehetőségem elmondani nekik személyesen, hogy mennyire szeretem őket. Legalábbis nem ebben az életben.
  – Úgy tudom igen, legalábbis Heisuke-anisan mesélt erről-arról és abból úgy szűrtem le, hogy igen – bólintottam rá a holotechnológia kérdésre. – De azt hiszem egyelőre csak kommunikációra használják. De például az okostelefonokat például még csak most kezdik behozni az osztagokba és eléggé megállította az idősebb halálisteneket a fejlődésben. Pedig tartott a 12. osztag nyílt előadásokat a használatukról. Szerintem majd te is fogsz kapni… Tényleg! Ha meglesz, akkor majd cserélünk számot? Úgy bármikor tudunk beszélni! És mégis könnyebb úgy egyeztetni a találkozókat – vetettem fel az ötletet. Bár semmi pénzért nem cseréltem volna le a személyes találkákat mobilos csevegésekre. Különben is, Yuko-okasamából az is kitelik, hogy azokat is megfigyelteti. Aztán az ajtónkon kopogtatnak miféle jövőről fecsegünk időnként…
  Homlokomat ráncoltam az eltűnésemet követő fejleményeket hallva. Anikit és Yumét egy légtérben elképzelnem szinte lehetetlen volt számomra. És egyszerűen hihetetlennek találtam, hogy annyi évtized távlatában is valahogy haragot éreztem most a bátyám felé, ahogy ezt hallottam. Jobb kezem is ökölbe szorult tőle. Nem akartam arra gondolni Yume leváltott Anikire, elég lehetetlennek tűnt, főleg hogy Aniki semmit nem konyított az időutazáshoz vagy komolyabban bármiféle tudományhoz. De akkor miért kereste a társaságát? Nem ér, hogy Aniki most Yuméval lehet…
  Megráztam a fejemet. Undoknak éreztem magamat amiatt, hogy ezen jár a fejem.
  – Nem értelek titeket – sóhajtottam fel hosszan, ahogy végighallgattam az újabb veszekedésének történetét Reijivel. – Mármint… folyton ezt csináljátok Reiji-kunnal! Yuméval néha beszéltünk erről és ő, meg én is azon a véleményen voltunk, könnyebb lenne, ha végre elmondanátok egymásnak, hogy szeretitek a másikat, ahelyett, hogy se veled, se nélküled mód összekaptok. De komolyan, mi volt nehéz abban, hogy kimutassátok vagy kimondjátok egymás felé valós érzéseteket? – azt már nem akartam mondani, hogy csak a vak nem látta mi megy közöttük. Yuko-okasama nem szerette a dolgot, de Tokiya-otousama rendszeresen kötötte a fogadásokat erről, legalábbis ezt hallottam egyszer.
  – Valóban… Ezért vagyunk itt – nem sikerült a lelkes oldalamat mutatnom úgy, mint Izayoi-anesannak. Pedig nagyon próbálkoztam! Nem akartam ezen aggodalmaskodjon.
  Ahogy éreztem Izayoi-anesannak a kezét a vállamon lassan emeltem rá a tekintetemet.
  – Heisuke-anisan… – behúztam a nyakamat. Majdnem eldobtam agyamat, ahogy megemlítette Heisuke-anisan lesérült akkor. Nem érdekelt melyikben szenvedett sebesülést, egyszerűen hihetetlen volt arról hallani baja esett. Sápadtan, kiszáradt torokkal néztem a playstation felé. Azonnal vissza kell állítanom, hogy Ironman legyen a ranglétra tetején! És legközelebb nem leszek undok és nem orozom el a kedvenc üdítőjét sem! Sőt, legközelebb felszolgálom neki. Vagy ha ő akar legközelebb a főszereplő jelmezébe bújni, vagy jelmeztémát választani, azt is hagyni fogom neki!
  – És más megsérült? A későbbiekben mármint? – kérdeztem rá félve. Nagyon nemleges válaszra vágytam, de valamiért kételkedtem abban, hogy vágyaim teljesülnek.
  – Igazad van – sóhajtottam fel az üzenetekkel kapcsolatban. Éppen itt volt az ideje takarékra tegyem a bánkódást és próbáljak arra fókuszálni, mennyi mindenen változtathatunk. Ahogy Izayoi-anesan mondta, úgy is meghiúsíthatjuk a háborút! Legalábbis ez lenne a cél.
  – Ez szerencsés. Örülök, hogy a te lélekölőkardodnak nem esett semmi baja – megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Bár mélyen belül zavart, hogy Onoderát is le kell kérdeznem erről, hátha az ő képességei sem stimmelnek valamiben. Igazából az lenne a legjobb, ha az övé is rendben lenne. Csak örültem volna, ha valakivel össze tudom dugni a fejemet ezzel kapcsolatban és brainstormolni. – A képességeid azt hiszem lesz időd fejleszteni. – Elmosolyodtam halványan Izayoi-anesan morgását hallva arra, hogy nem egészen tudja egyazon szinten alkalmazni lélekölőjét, mint korábban.
  – Én nem tudom, mit csináljak Nikuenryuuval. Nem tudok kitől segítséget kérni – néztem letargikusan a fegyvert. Yuko-okasamához futnék normál esetben, róla tudom, hogy ért a zanpakutoukhoz. Viszont itt, ebben az időben aligha bátorkodhatom felkeresni. Nem akarom, hogy ő is lebuktasson, mint Tokiya-otousama. – Gondoltam megpróbálom elfogadni így, de zavar, hogy nem a régi – halkan jegyeztem meg, mintha csak azt próbálnám elkerülni, hogy Nikuenryuu ne hallja a kommentáromat. – És őszintén, nem nagyon jöttem még rá a működésére – Izayoi-anesanra emeltem a tekintetemet. – Tudsz valami tippet adni, hogy mit csináljak vele? – puhatolóztam. Azért neki mégis nagyobb tapasztalata volt lélekölők terén, mint nekem.

5
7. osztag / Re:Nyilvános Társalgó
« Dátum: 2017. Szept. 29, 23:15:24 »
[[ Game Over ]]

  Kicsit kínosan éreztem magamat, miközben Izayoi-anesan kinevetett. Míg nem kezdett el kacagni határozottan azt hittem, hogy komolyan gondolja a rokonokkal való kapcsolatteremtést. Holott nem szabad! Már ha szeretnénk megszületni… majd. Persze gondolhattam volna, hogy nem mondja komolyan. Örültem, hogy végül elreppentünk ez felett és inkább a számomra idegenül csengő erőpecsét témáját boncolgattuk.
  – Ez teljes mértékben logikus – bólintottam rá. – Ezek szerint mindent újra meg kell tanulnotok? – kérdeztem. Elmondása alapján ezt szűrtem le, bár ha egyszer elsajátítottak bizonyos képességeket csak nem lesz számukra nehéz újra megtanulni. – Ha gondolod, majd segítek! – ajánlkoztam fel, bár nem igazán tudom, hogy mennyit fogok tudni segíteni. Az én képességeim sem olyanok, mint régen.
  – De most mi is itt vagyunk! Majd... majd nem hagyjuk Onoderának, hogy elszaladjon vele a ló! – azt nem mondhattam, hogy majd segítünk Hajime-anisannak és Yoriko-anesannak, még ha az is fordult meg a fejemben. Tisztában voltam vele, hogy ez nem lenne jó ötlet. Valószínűleg úgy járnék, mint Tokiya-otousamával, képtelen lennék füllenteni nekik. Vagy ha sikerül is, nem mernék tükörbe nézni soha, de soha többé!
  – Tudom, hogy nem egyszerű ez Izayoi-anesan, de meg kell próbálnunk tényleg minimalizálni az esélyét annak, hogy olyan változtatásokat csináljunk, amivel meghiúsítjuk, mondjuk azt, hogy… megszülessünk mi. Vagy olyat, hogy ismerőseink életét változtassuk meg vele, de gyökerestül. – Próbáltam rámutatni mikkel járhat a gondtalan kapcsolatfelvétel. Komolyan el tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet. Mármint látni az ismerősöket, rokonokat, de óvakodni attól, hogy szóba egyelődjünk velük, mert nem tudhatjuk melyik ártatlannak induló bájcsevej eredményez olyan jövőt, hogy mi gondolatban sem leszünk meg.
  – Akkor még belefér, öt éve jártam ki újra az Akadémiát. Magasságos egek… már öt éve? – kirázott a hideg, ahogy újra belegondoltam a kimondott számba. – Viszont nem igazán beszéltem neki a múltamról. Nem lett volna valami megfontol lépés tőlem. Aniki úgy tudja, hogy amnéziás voltam… vagyok és nincsenek igazán emlékeim a Rukongai béli életemről. Szóval még ez is alapul vehető, ha kitalálunk valami épkézláb történetet. Bár bevallom, annyira nem vagyok képben a Rukongai körzetekkel – ismertem be, miközben tovább vittem a gondolatmenetet. Forgott a gyomrom, ahogy csak arra gondoltam, miféle hazugsággal fogunk Tsukito-aniki elé állni… de tényleg szerettem volna bemutatni őket egymásnak. Még úgy is, hogy Izayoi-anesan hazudik a kilétéről, meg elferdítjük az igazságot a múltunkról, ha csak részben lesz valóság, amit állítunk. Viszont végre mesélhetek valamit Tsukito-anikinek!
  – Csak ha gondolod. Úgy minimalizálhatnád az esélyét annak, hogy olyasmibe keveredj, amibe nem kellene vagy olyasvalakivel találkozz, akivel nem lenne jó – tartottam továbbra is az ajánlatomat. Meg tudtam érteni, hogy miért töltötte el lelkesedéssel, hogy nem a régi lakrészét kapta. – De bármikor átjöhetsz, ha társaságra vágysz! – széles mosoly ült az arcomra. Én nagyon örülnék a társaságának! Nem tehetek róla, végre valahára valaki a jövőből! >.<
  Mosolyogni akartam, de nem tudtam. Szerettem volna befejezni Yuméval a projektjeinket, de nagyon. Viszont az olyan messze van még. Már húsz évtől úgy gondoltam menten megőrülök. Még több mint kétszáz esztendőt várni és abban reménykedni valóban megszülessek, egyszerűen kínzó.
  – Nagyon hiányzik… Yume és mindenki – lehajtott fejjel vallottam be Izayoi-anesannak. Ő az volt, akinek elmondhattam ezt. Noha tudtam, nem áll ő sem olyan erő hatalmában, hogy mindenkit egy szempillantás alatt idevarázsoljon. – Bármit megadnék azért, hogy még egyszer láthassam őket, hogy beszélhessek velük személyesen. Olyan bután viselkedtem aznap, amikor… tudod. Az időgép visszaküldött az időbe. Aznap megint igazságtalan voltam Yuméval, mert az időgép projektre voltam teljesen rákockulva. És meg se szólt érte! Pedig előtte lévő nap megígértem neki, hogy tovább haladhatunk a közös kísérletünkkel. – Tehetetlen haragomban ökölbe szorítottam a kezeimet. Őszintén kicsit meglepett, hogy ezek után Yume még hisz abban, be fogjuk tudni fejezni a közös kísérletünket. Meg sem érdemlem ezt a bizalmat.
  Rossz volt nézni Izayoi-anesant mennyire megviselte, hogy nem tudott elköszönni az anyukájától. Szerettem volna segíteni valamit, de nem igazán tudtam, hogy hogyan. Ötletem sem volt hirtelen, hogy mit mondhatnék, amivel könnyíthetnék a lelkén, már ha egyáltalán ez lehetséges. Olyan szörnyű rokon vagyok! Csak egymásra számíthatunk itt, a múltban és képtelen vagyok egy támogató szót is szólni Izayoi-anesannak? Elképesztő.
  – Ugye? Látnod kellene a filmeket! Olyan régiek mégis újak. Mármint persze most jönnek ki a mozikban meg ilyenek, de mi már ezeréves DVD lemezeken néztük őket! Egyszerre furcsa és nosztalgikus – kuncogva avatom be az élménybe, mikor hallottam rácsodálkozni a Colás üveg csomagolására. – Még a Star Wars nyolcadik epizódja is csak idén jön ki.
  Az aprócska történetet hallva Aneueről felnevetek. Semmit sem változott! Jó volt hallani róla, őszintén nem csodálkoztam volna, valóban eljegyeztetné magát a tudománnyal. Ha valaki ő nagyon tudott lelkesedni mindenféle kísérletért.
  – Igen, ez teljesen Aneuera vall – nevetgélve töröltem le a könnycseppet szemem sarkából. – Aniki… Aniki tényleg ilyen hamar túltett ezen? – vonakodva tettem fel a kérdést végül. Izayoi-anesan javasolta, szóval éltem vele, de nem igazán volt elképzelésem arról, hogy mire is számítok. Figyelmem lekötésére elkezdtem tördelni a kezeimet. – Tudod, mikor visszakerültem a múltba aznap elég csúnyán viselkedtem vele. Azt mondtam neki, hogy utálom. Mármint ez nem olyan utálom volt, ami általában elhangzott közöttünk. Komolyan gondoltam. Ismered, folyton piszkált meg minden, elegem volt, hogy aznap reggel is megtalált Toshiya-anikivel és az őrültségeikkel! De… valójában nem utálom őt. Nagyon hiányzik ő is. – Persze bocsánatot kértem az üzenetben, viszont az nem olyan, mint személyesen! Utálom magam azért, hogy sosem voltam képes elmondani neki, hogy minden hülyeségei ellenére is szeretem, mert a bátyám.
  – Három napig? – megrökönyödve kérdeztem vissza. Igyekeztem eltűnésemhez lehető legközelebbi időpontot belőni az üzenet elküldésekor. Nem tudtam, hogy végül ekkorát csúszott. Letörten emlékeztem vissza Yoriko-anesan arcára, az utolsó emlékemre a jövőből. – Láttam a kétségbeesést az arcán. Mielőtt eltűntem, pont a szemébe néztem. Meg voltam ijedve, ezért képtelen voltan beszélni. Pedig nem fájt, nem bántam, meg amit tettem. El kellett volna mondanom neki… – Utólag már átkozhatom magamat, hogy nem volt lélekjelenlétem erre. El se tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehetett akkor Yumééknak. – De ezek szerint… abban a támadásban senkinek nem esett baja? – kérdeztem rá óvatosan erre a részletre is.
  – Legalábbis a jövőbeli énjükkel nem tudunk kommunikálni… – halkan jegyeztem meg az alábbit. Ahogy tudatosult bennem, mit is csiviteltem, azonnal felkaptam a fejemet és hevesen megráztam a kezeimet magam előtt. – Nem úgy értettem, hogy ez feljogosít minket arra, hogy társalogjunk a múltban is jelenlevő rokonainkkal, ismerőseinkkel vagy bármi ilyesmi! – fülig vörösödtem korábbi szavaim félreérthetőségén. Hiszen az előbb még én tartottam kiselőadást arról, hogy mennyire kell vigyáznunk ezzel… és mindezt annak tudatában mondtam, hogy Tokiya-otousama pár hete kegyetlenül leleplezett.
  Mély szusszanással reagáltam kérdésére. Nikuenryuu furcsasága említésével számíthattam volna erre, de elképzelésem se volt arról, hogyan mondjam el neki.
  – Mikor idekerültem a múltba kínos módon azzal kellett szembesülnöm, hogy nem volt meg a zanpakutoum. Csak évekkel később a Lélektovábbképző Akadémia újrajárásával sikerült megszólítanom. És nos, Nikuenryuu – kezembe vettem az apró méretű tantout – teljesen megváltozott. – A fegyver apró mérete is már óriási különbség. Hiszen a jövőben, ahonnét jöttem, ott Nikuenryuu egy katana volt és nem pedig egy tantou. – A mérete nem az én művem! Mikor megszólítottam itt, akkor… akkor ilyen alakot öltött! Nagyon fura, már régi önmagához képest. Ha feloldom a shikait, akkor két pisztoly lesz belőle. – Avattam be Nikuenryuu újabb másságába, hiszen annakidején alig változott mikor megszólítottam, picikét hosszabb és hajlított lett a pengéje. Nem pedig egy teljesen eltérő fegyvernem alakját vette fel. – Attól tartok, nagyon rosszul viselte az időutazást. – Némán néztem a kezemben tartott aprócska fegyvert. Nikuenryuu meglepetésemre hallgatott, miközben másságát boncolgattam Izayoi-anesannak. Pedig arra számítottam, hogy közbe fog fecsegni.
  – És Nikuenryuu maga is kicsit… naaagyon más. Nem olyan, mint régen. Nem gonosz vagy ilyesmi, mármint időnként undok, de hihetetlenül éles nyelve van. – Fogalmaztam meg a lehető legfinomabban szókimondóságát. Nem akartam erről panaszkodni, úgy érzem furcsasága ellenére is viszonylag jó kapcsolatot ápolunk, legalábbis szeretném ezt hinni, még ha olykor-olykor meg is akadok képességei használatában.

6
Lezárt küldetések / Re:Pajzsvadászat
« Dátum: 2017. Szept. 22, 23:52:55 »
  Buzgón kaptattam lefelé a tetőről. A földön való landolást nyaktörés nélkül kiviteleztem, a folyosón is sikerült keresztülcaflatnom anélkül, hogy kettőnél többször zakózzak el rajta. Onnan már sima libának tűnt megküzdenem az ajtóval. Csak éppenséggel a ráfüggesztett kilométernyi papírosra nem számítottam. A lendületemből nem tudtam visszavenni, akaratlanul is belegabalyodtam a hosszan nyúló papírosba, melyen, ha jól láttam, Tokiya-otousama neve volt többször is átfirkálva. Hirtelenjében nem néztem meg tüzetesebben, mert nagyon igyekeztem meglelni azt az átkozott ajtónyitót, mely ilyen pimaszul elbújt előlem.
  Könnyek szöktek a szemembe, ahogy belebegett elém, hogy Natsuki-anesan a butaságunk miatt lángokba zuhan, holott egy kósza csapda sincs. Mielőbb be akartam bizonyítani, hogy nekem van igazam. Tudtam, hogy ez az egész szabadszemlére állított terv titokzatosan nyílt jel Tokiya-otousamától, csak nem volt más dolgom, mint bejutni ezen a nyavalyás ajtón. Nem is hiszem el, miért vacakolok itt?!
  Felbuzdulva emeltem volna rúgásra a lábamat, azonban az ajtónál való vergődésem során menthetetlenül belegabalyodtam a végletekig nyúló papírosba. Meggyőződhettem róla, valóban Tokiya-otousama neve volt áthúzogatva. Ahogy megemeltem jobb lábamat éreztem, hogy zuhanni kezdek hátrafelé és karjaim a rátekeredett papírtól nem igazán tudtak mozogni. Így ellehetetlenült előttem a lehetőség, hogy némiképp tompítsam a zuhanást. Ezért nagyon próbálkoztam egyensúlyomat áthelyezni, hogy visszadőljek az ajtó felé és megkapaszkodhassak abban. Sikerült is fogódzót találnom a kilincs képében, csak visszaevickélésem olyan lendületesre sikerült, hogy nem tudtam megállítani a fejemet. Hangos koppanást eredményezett, ahogy homlokom találkozott a masszív fával. De legalább egy rejtélyt megoldottam: az ajtó befelé nyílik és nem kifelé. Még ha ezzel a korábbi lendületemmel sikerült bezakóznom igazán látványosan – papírba bugyoláltan Tokiya-otousama irodájába. Mivel a papírköteg gúzsba kötött, így esélyem se volt kipakolni magam elé kezeimet, így sikerült befejelnem a padlót is.
  Az újabb önkéntes fejbekólintás után nem bírtam felkászálódni a földről. Szédelegve lestem kobakom felett Natsuki-anesant, miként Cicával fogócskázik. Elhaltan leheltem Natsuki-anesant nevét, miközben felkászálódtam.
  – Máris segítek Natsuki-an…san! – megpróbáltam elindulni felé, de csak a legközelebbi igen kemény tereptárgyig jutottam. A papírok ugyanis szemeim elé csúsztak és teljesen vakon ténferegtem. – Rögtön… Áú! Egy pillanata… JAJ! Azon… – Lábaimat rabul ejtette a papírhalom, miközben próbáltam fejemről leoperálni a szemeim előtt tolakodó réteget. Elhaló kiáltásomat a számba keveredett papírköteg fojtotta el, miközben partra vetett hal módjára újra a földön kötöttem ki.
  – Jelentem nincs csapda az elülső ajtónál Taichou – jelentettem szaggatottan. Igyekeztem tisztán és érthetően jelenteni, de annyira zúgott a fejem, mintha egy hatalmasat zakóztam volna a légdeszkán és bevertem volna a fejemet. Ha egy légdeszka lett volna, egy rossz szavam se lenne. De ez egy köteg papír volt! Úgy fájt, hogy sírni lett volna kedvem… – Natsuki-anesan jól van? – tettem fel a kérdést, miközben felültem. Nem kimondottan sikerült egyenesen megmaradnom, ide-oda dülöngéltem, kész tengeribetegnek éreztem magamat tőle. Nem volt egyszerű ez mellett felfogni és értelmezni a kapitány másik kérdését a papírosról.
  – A rajta lévő szöveg annak a jele, hogy anya és apa kitartó mérkőzést vívnak, milyen név szerepeljen az aláírásnál – eléggé artikulálatlanra sikerültek szavaim. Pedig én nagyon igyekeztem informálni a kapitányokat! – Huh, mióta vannak heten Taichou? – szédültem vissza a padlóra, ahogy tudatosult bennem immáron heten kényszeríthetnek majd Krillin jelmezbe.
  Elég kevés dolog jutott el hozzám a következőkben. Bár úgy éreztem sikerült megszabadulnom a papíroktól, továbbra is szédelegtem. Pedig nem vígasztalt, ami körülöttem ment. Valami tűzoltásról volt szó. Rögtön összeugrott a hasam a gondolatra, hogy a baj beütött és Natsuki-anesan beleesett a lángokba! Jaj ne, miattam baja esett Natsuki-anesannak! Holott megállíthattam volna… mit tettem?!
  Könnyeimmel küszködtem, majdnem elsírtam magamat, ami ha valaha Aniki fülébe jutna, tuti halálra cikizne miatta. Mondjuk, legalább elmehetnék Natsuki-anesanhoz bocsánatot kérni a túlvilágon. De akkor is! Viszont, ahogy hallani véltem a hangját teljesen eltörött nálam a mécses. Nem volt fair, amiért rosszul vagyok és segíteni se tudtam Natsuki-anesannak. De ő kitartóan segít még a túloldalról is! Mindezek után aligha foghattam Heisuke-anisan pártját.
  – Csak spoilert neeee – hörögtem elhaló hangon. Elképzelésem se volt milyen térképről van szó. Nem mertem kinyitni a szemeimet, mert még mindig nem léptem túl Taichou hat ikertestvérén, holott biztos voltam benne egy igazi Taichou van. Meg azzal sem akartam szembesülni Natsuki-anesannal mi történhetett az én hibámból. Egy gyáva nyuszi vagyok…
***
  Kellemetlen szagok csapták meg az orromat. Mi ez, mi ez, miért vagyunk itt, hogy kerültünk ide? Nem éppen volt kellemes erre ébredni, arra meg végkép nem, hogy a sötét mély valamivel nézünk farkasszemet a Taichouval. Nem sokáig tűnődtem a kérdésen mégis mit keresek a kapitány hátán egy sötét, büdi, határtalanul mélynek tűnő csatorna elejében. Kétségbeesetten csomózódtam rá, ahogy kiújult a magasságtól való félelmem, melynek létezéséről ez idáig fogalmam sem volt.
  – WÁHÁÁÁ! Könyörgök, ne dobj le Taichou, még nem vertem meg Heisuke-kunt a konzoljátékban! – sipákoltam, hallását sem kímélve a kapitánynak.
  A zuhanást rettegve éltem meg, még úgy is, hogy a Taichou feláldozta magát, értem, egy egyszerű tisztért! Sértetlenül sikerült megúsznom ugyanis. Már készültem meghálálni és elmondani a kapitánynak valóban megérdemli a szuperhős ruháját. De ekkor szemeim elé került eddig halottnak vélt Natsuki-anesan.
  – Natsuki-ane… san! Hát élsz! – rikkantottam fel lelkesen, felé nyújtottam a karjaimat. Megpróbáltam azonnal felpattanni, hogy átöleljem, viszont valami határozottan visszatartott. Mielőtt utánajárhattam volna egy koppanást éreztem kobakom hátulsó részén, mire jótékonyan elsötétült előttem a világ. Mikor nevemet hallottam csak hörögni voltam képes. Írtóra fájt a derekam és a fejem egyaránt. Vajon tarkóra is lehet unikornis szarvat növeszteni?
  – Yumeee… – arcomat ért érintésre ösztönösen Yumét vizionáltam magam előtt. Nem igazán rendített meg, hogy időügyileg ez egyáltalán nem stimmelhet. Azonnal átöleltem, de lusta voltam kinyitni a szemeimet. Úgy fájt a fejem, mintha másnapos lennék, ami csak egyszer fordult elő és többet sem akartam átélni! És amikor az illuminált állapotban próbáltam nézelődni iszonyú volt. Szóval inkább nem kísértettem a sorsot.
   – És a kalózoknak vannak papagájaik! – Nem igazán értettem, hogy Yume miféle kalózokról beszél, és hogy kapcsolódik a jövőutazáshoz, de fontosnak találtam felszólalni a témában, ha más egyébre amúgy sem tellett tőlem. Legalább bemutathatom, hogy ebben a témában is olvasott vagyok!1

1Kiri időzavarban van az utolsó két bekezdésben Heisuke fejelésének köszönhetően. :”D Így tévedésből Katsut hiszi Yuménak (jövőbeli helyettese a 12. osztagnál).

7
7. osztag / Re:Nyilvános Társalgó
« Dátum: 2017. Aug. 12, 23:02:17 »
[[ Game Over ]]

  Megnyugodtam, ahogy Izayoi-anesan közli velem, hogy az előkészületek a hirtelen indulásuk ellenére is végbe mentek. Sajnáltam, hogy nem lehettem ott a misszióra való felkészítésnél. Vállamra nehezedő letargiát igyekeztem elhessegetni. Hiszen örülnöm kellene, hogy megérkeztek! Szent Lelkek Királya… még az is boldogsággal jár át egy kicsit, hogy Onodera itt van. Pedig egyáltalán nem repestem az okért, amiért itt van.
  – Igen, lehet, hogy igazad van – bólintottam rá Shinri-bácsit illetően. – Várj! Nem, neeem! Óvatosaknak kell lennünk! Shinri-bácsi előtt én már majdnem lebuktam. Ha nekiállunk faggatni, a végén megsejt valamit – tiltakoztam azonnal a fondorlat ellen. Inkább jobb, ha nem kockáztatunk.
  – Akkor feltételezzük, hogy az övé is rendben van – könyveltem el Onodera zanpakutouját illetően. Afelől viszont örömmel hallottam, hogy Izayoi-anesannak sikerült kapcsolatba lépnie lélekölőkardjával. Kínos lett volna, ha úgy járnak, mint anno én Nikuenryuuval. Azóta is furán viselkedik… – Erőpecsét? Erről most hallok először – meglepetten kaptam fel a fejemet. Lehetséges, hogy ennek a prototípusának az utóhatásait érzékelhettem? Az akkor megmagyarázná, hogy miért nem tudtam varázslatokat idézni és miért volt olyan érzés, mintha ismét Akadémista korom béli szinten állnék. Áh, biztos, hogy nem emiatt a pecsét miatt voltam így meglőve a képességeim terén. Nem ferdíthettem el azt a tényt, hogy éveken át kerültem erőm használatát, hogy ne legyek túlontúl gyanús, ha már sikerült uniformisban bepottyannom a múltba egy maroknyi halálisten orra elé.
  Izayoi-anesan sértettségén halványan elmosolyodtam, kicsit visszahozta a jókedvemet. Természetesen nem gondoltam spiclinek, csak egyszerűen biztosra akartam menni, hogy Onodera nem hall arról, hogy itattam az egereket.
  – Hát, eléggé fiatalok mindketten. Bár azzal, hogy Onodera itt van, nem tudom… Sokszor volt vita tárgya, Hajime-anisan nem kedveli Onoderát. Mármint kedvelte, az ebben az idősíkban levő nem tudom, hogy fog viszonyulni hozzá, szóval, na… érted. – Azt hiszem, megint sikerült belekeverednem térbe és időbe. Eddig nem nagyon beszélhettem róla és most, hogy van, akivel szabadon társaloghatok erről, azzal szembesültem, ez nem is olyan egyszerű.
  – Igen, hadnagy, a 13. osztagban Naoki-anisannal – feleltem. – Suzume-anesan… egyszer láttam Natsuki-anesannal. Most járja az Akadémiát – fűztem hozzá. – Ugye nem tervezed felkeresni? – gyanakodva mértem végig Izayoi-anesant. Csak a bizonyosság kedvéért kérdeztem rá, bíztam abban, hogy nem tervez felesleges kitérőket, amivel olyan részleteket is megváltoztathatunk az időben, amit nem kellene.
  Gondolkodás nélkül belementem az ajánlatba, hogy három kérdést tehetek fel a saját körömben, amiért Izayoi-anesan az imént elragadtatta magát egy kissé.
  – Bármikor átjöhetsz! Majd azt mondjuk, hogy közeli barátok vagyunk, voltunk az Akadémián és most is azok vagyunk, vagy még Rukongai béli az ismeretségünk! Úgy is keveset beszéltem vele a múltamról, izé… jövőmről. Azt mondtam, hogy amnéziám van, hogy kerüljük a jövő téma boncolgatását – szomorú mosoly jelent meg az arcomon. Kicsit bűntudatom volt, hogy mindazok után, amit értem tett, hazudtam neki, ráadásul nem tervezek megálljt. Azt hiszem, írnom kellene egy naplót a jövőbeli énemnek, hogy majd megköszönjem Tsukito-anikinek, amit értem tett. ÁÁÁ! Miken jár a fejem, ilyet nem tehetek! – Tényleg, amúgy van hol laknod? Ha akarsz, élhetsz nálunk. Bár azt illene először megkérdeznem Anikitől. De biztosan megérti, nálunk van hely bőven! – kérdeztem, bár lehet, hogy kicsit előrehaladtam az ötletgyártással.
  Örültem, hogy az üzenet, amit nagy nehezen sikerült bejuttatnom a 12. osztag gépeibe végül segített azért valamit. Miközben készítettem, többször elgondolkodtam azon, hogy nem-e csak ront azon, hogy feldolgozzák. De annyira szerettem volna beszélni hozzájuk. Meg aztán, Yoriko-anesannak is mindenképpen el akartam juttatni az élményből leszűrt tapasztalataimat és a számítások korrigálását. A helyzet pedig akkor már adott volt.
  – Jaj, Yume-chan kezében biztos jó kezekben van a részleg! – elmosolyodtam, ahogy a szekció sorsáról hallottam. Bár tagadhatatlanul szomorúra sikerült a mimikám. Pedig tényleg örültem, hogy Yume-chan felügyelete alá került a részleg. – Kár, hogy nem tudom Yume-channal befejezni a kísérleteinket – letört sóhajjal néztem magam elé. Ő fogadta egyedül pozitívan azt az elhatározásomat, hogy megépítem a Vissza a jövőben látott DeLoreant-t. Anikiék persze kinevettek, Yume-chan viszont segített benne. Sajnáltam, hogy soha nem lesz befejezve. Lehetetlen, hogy visszakerüljünk a saját realitásunkba. De majd, ha megszületik! A következő életemben! Már ha megszületek…
  Izayoi-anesan reakcióját látva a kérdésemre kissé bűntudatom támadt. Olyan könnyelműen beszéltem róla és Izayoi-anesant eléggé megviselhette a téma. Csak rá kellett nézni.
  – Bocsi – nyögtem ki, eléggé elszégyelltem magamat, hogy belemártottam magamat ebbe. Meg aztán, nem is igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom. De azt tudom, hogy milyen rossz lehet nem elbúcsúzni azoktól, akiket szeretünk.
  – Nem akarsz leülni? – habozva ajánlottam fel neki az egyik ülőalkalmatosságot. Eddig nem is értem, hogy miért nem tettem. Itt állva beszélgetünk ahelyett, hogy kényelembe helyeznénk magunkat.
  Míg Izayoi-anesan leült, a társalgóban álló konzervzöldségek rejtekébe vetettem magamat és kikerestem egy bontatlan doboz kólát, majd odavittem neki. Ügyeltem arra, hogy ne rázzam fel, nehogy a szénsav hatása miatt leöntse vele magát.
  – Tessék, kóstold csak meg, finom. – Próbáltam lelket önteni belé egy mosoly kíséretében.
  – Mesélsz még az otthoniakról? Bármit szívesen meghallgatok róluk. Tényleg, mennyi idő telt el ott az eltűnésem és az indulásotok között? – Mikor észbe kaptam, hogy ez nem éppen egy kérdésre sikeredett, zavartan megvakartam a tarkómat. – Ne haragudj, előre rohantam? A körödben te is feltehetsz egy extra kérdést!
   

8
7. osztag / Re:Nyilvános Társalgó
« Dátum: 2017. Júl. 02, 20:29:39 »
[[ Game Over ]]

  Izayoi-anesan feltűnően sokat hallgat a visszautazásuk körülményeiről. Gyanakodva vizslattam rá, próbáltam leszűrni ábrázatából, hogy mi történhetett. Gyomrom összeszorult, Izayoi-anesan nem csak gyanúsan viselkedett, de olyan arcot vágott, ami azt feltételezte, hogy igen komoly dologról lehet szó. Így hát tűkön ülve, enyhe kétségbeeséssel vártam, hogy kifejtse, mi is történt…
  Nem repestem a hallottaktól. Megrökönyödve néztem magam elé, ahogy vizionáltam magam előtt a történteket. Ökölbe szorítottam kezeimet, hogy megpróbáljak lenyugodni és elhessegessem a keserű gondolataimat. Szerettem volna hinni abban, hogyha Hajime-anisan ott volt Yoriko-anesan mellett, akkor minden rendben van, ő biztosan tudott segíteni rajta. Valahogy nem ment, képtelen voltam pozitívan látni a dolgokat. Persze még csak most jöttek vissza és még van esélyünk tenni arról, hogy ez az egész meg se történjen, de akkor is!
  – De mindenről kaptatok tájékoztatást? Tudjátok, hogy mit kell csinálnotok, ugye? – néztem fel Izayoi-anesanra, hogy meggyőződjek arról biztosan nem maradt ki semmi lényeges a sietős visszautazásuk alatt.
  – Mi? – nyögtem meglepetten Onoderát illetően. – De hát én is itt vagyok! Ezt én is megcsinálhatnám, nem kellett volna ide Onodera! – Eléggé sértette önbecsülésemet, hogy Yoriko-anesan engem nem tartott megfelelőnek fiatalabbik énje koordinálására. Pedig szívesen kivettem volna a részemet a feladatokból, ha már úgy alakult, hogy én is itt vagyok. Tenni akarok én is valamit a jövőnkért, mielőtt teljesen megőrülök. Azt mondjuk eléggé hihetetlennek éreztem, hogy Hajime-anisan is pártolta ezt a vad ötletet.
  – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen – lehorgasztott fejjel feleltem kérdésére. – Bár rettenetes volt, hogy senkinek nem beszélhettem rólatok és mindannyian nagyon hiányoztatok. – A honvágyam a mai napig nem csillapodott. Elég sűrűn vágytam haza vagy kaptam azon magamat, hogy azon morfondírozom, mit csinálnánk Anikiékkel egy-egy helyzetben. Bár Tsukito-aniki nagyon türelmesen vette kifakadásaimat és az is nagy megkönnyebbülés volt, hogy Tokiya-otousamának beszélhettem ezekről, noha nem lett volna szabad… De erről azt hiszem jobb, ha egyelőre nem fecsegek, amúgy is eléggé ciki, hogy ilyen könnyedén lelepleztek.
  – Hát egy évvel nem fiatalabb Shinri-bácsi annál, mint ahogy emlékeztem rá. Már pedig nem ugrott időt, erről meggyőződtem.
  Örültem, hogy mindenre odafigyeltek és elrendezték, hogy ittlétük ne borítsa fel a Gotei 13 rendjét. Kínos lenne foghíjas adminisztráció miatt a 46-ok Tanácsa előtt felelni.
  – Remek – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mikor arról számolt be, hogy lélekölőkardjaik is rendben vannak. – A kapcsolatot is sikerült felvennetek a zanpakutou szellemeitekkel? – kérdésem nyomán szinte azonnal felötlött bennem Nikuenryuu. Nemhogy nem volt nálam, de sokáig tartott megszólítanom is. Őt eléggé megviselte az időutazás…
  Belementem a kérdez-felelek játékba, még ez volt a legtisztább, minek segítségével tájékozódhattunk egymásról, mintsem átcsapnánk egyirányú kihallgatásba. Bár eleinte nem tetszett, de végül pártoltam az ötletet! Noha nem hittem volna, hogy ennyire megvisel annak elmesélése, mikor idekeveredtem, hogy sikerült boldogulnom. Ritka pillanatok egyike volt, hogy megtűrtem az ölelést úgy fél perc erejéig. Ezután igyekeztem kibontakozni utána Izayoi-anesan karjaiból, hogy letörölgessem szemeimet, mielőtt rajta kapna, hogy sírok.
  – Ezt ne mond el Onoderának! – kértem tőle ezt az apró szívességet két szipogás között. – Folyton cikizne miatta – magyaráztam meg okát, hogy miért is kértem hallgatásra. Mondjuk szerintem Izayoi-anesan ez nélkül is biztosan tudja, mi miatt mondtam ezt.
  – De nem az én tisztem lett volna megváltoztatni! – magyaráztam meg kirohanásom miértjét. Nekem itt se kellene lennem…
  Igyekeztem lenyugodni és nem még jobban kiakadni. Bár úgy már minden világossá kezdett válni, hogy Yoriko-anesan ítélete volt, hogy Izayoi-anesan maradjon egykori egységében.
  – Igen, jól értetted… Nem maradhattam ott! Képtelen lettem volna hazudni neki. Itt legalább nem ismerek senkit – utaltam a mostani osztagra. – Vagyis Heisuke-anisan is itt szolgál éppen, de ez átmeneti állapot elvileg, és Natsuki-anesan is néha megjelenik, de ő még gyerek és máshol hadnagykodik. Velük még elboldogulok – vakartam meg a tarkómat bizonytalanul. Nem mertem arról is beszélni, hogy Heisuke-anisannál volt egy-két kínos elszólalásom kezdetben. Azonban most már komolyan odafigyelek erre, hogy ne történhessen meg még egyszer. – A 12. osztagra én is gondoltam. De nem akartam beleszólni a történésekbe, attól tartottam, ha túl sokat randalírozok, akkor nem fogtok tudni visszajönni ide, mert létrehozok egy másik alternatívát az idősíkunkról. Yoriko-anesan pedig könnyedén átlátott volna rajtam. De hé, várj, most nem én jövök a kérdésekkel? – annyi mindenről érdeklődtem volna, hogy hirtelenjében nem is tudtam, hogy melyiket tegyem fel. Szóval ezzel az előnnyel könnyedén beelőzött.
  – Tsukito Emberek Világából származó lélek. A Shinsengumi idején élt anno, jelenleg a 11. osztagban szolgál. Biztosíthatlak, nem állunk rokonságba vele! Nagyon rendes lélek, szívesen bemutatnálak neki! – ajánlottam fel Izayoi-anesannak. – De most te jössz! Hogy vannak a többiek? Anikiék? És mindenki, otthon… – mély levegőt vettem. Őszintén reméltem, hogy mindenki rendben van. Elég rettenetes így is belegondolni, hogy Yoriko-anesannak baja esett. – Hogy reagáltak… tudod, arra hogy én idekeveredtem? Enyhített valamennyit az üzenet, amit elmentettem a 12. osztag számítógépébe? – kérdeztem bizonytalanul. – És Youko-obaasan, hogy fogadta, mikor jelentkeztél erre a küldetésre?

9
7. osztag / Re:Nyilvános Társalgó
« Dátum: 2017. Júl. 02, 20:21:38 »
[[ Game Over ]]

  – Rázós indulás? – értetlenül pislogtam a titokzatos körülírásra. – Mégis mi történt? – kérdeztem óvatosan. – Mi történt Yoriko-anesannal? – az alapján amit Izayoi-anesan mondott, hogy az sem biztos, hogy az expedíció többi tagja jönni fog-e, már bele se mertem gondolni a részletekbe. Nagyot nyeltem és igyekeztem vad gondolataimat elhessegetni.
  – Jaj ne! Onoderát? Miért őt?! – fakadtam ki. De komolyan, megannyi halálisten közül választhatott volna Yoriko-anesan. Miért pont Onoderára esett a választása? Tény, hogy végigasszisztálta az időutazós projektünket, de nem hiszem, hogy ennyi indokolta volna, hogy visszaküldje őt. Úgy érzem, hogy valami komoly oka lehetett… gondolom. Mármint, miért küldené múltbeli énje nyakába a kezelhetetlen Onoderát? Hiszen a jövőben is okozott neki fejfájást! 
  – Hát úgy… huh, hát kicsivel több, mint húsz éve – vakartam meg eltűnődve a tarkómat. – Ne haragudj, de te vagy az első jövőből ideérkezett akivel találkoztam, és akihez viszonyítani tudok! Nem akartalak megbántani a magasságoddal. Ígérem, hogy nem teszem még egyszer! – legyeztem párat kezemmel, hogy biztosan elhessegessem ez felől a gondolatait. – Bár sokáig azt hittem Shinri-bácsira is, hogy visszautazott az időben. Képzeld, itt is ugyanúgy néz ki, mint a mi jelenünkben! Ijesztő… – meséltem el egyik kellemetlenebb élményemet. – Véletlenül futottunk össze az osztagban. Még amnéziás – avattam be, ha már ennyit sikerült kiderítenem a kínos találka alkalmával.
  – Jut eszembe! Ugye minden óvintézkedést megtettek? Elrejtettétek a nyilvántartásos dokumentumaitokat a megfelelő osztagokban? És ugye nem találkoztatok és beszéltetek senkivel, aki a jövőben valamiféle kapcsolatban van veletek szándékosan vagy anélkül, szóval sehogy sem? A zanpakutouitok is megvannak? – sorjáztam újabb kérdésekkel. Hogyha valami hiány akadna, akkor nyomban kiküszöböljük. Nem lenne túl jó lebukni.
  – Nem ér! Még rengeteg kérdésem van – sopánkodtam elhúzott szájjal. De nem akarom megbántani Izayoi-anesant azzal, hogy nem felelek a kérdéseire. Mély levegőt vettem és belekezdtem a történetbe.
  – Szóóóval, a laborbaleset nyomán 1995. augusztus másodikán pottyantam ide, Rukongaiba, egy csapat lidérc közé. Szerencsére pont ki volt rendelve néhány halálisten, akik intézték az ügyet. Az egyik halálisten: Dansouko Tsukito vett magához. Eléggé kótyagos voltam, azt se tudtam ki vagyok, Nikuenryuu is eltűnt és nyílttörésem volt. De Aniki, vagyis Tsukito befogadott, segített nekem, míg lábadoztam, elnevezett… Igen, most itt, a múltban Dansouko Kirihitohaként ismernek. – Próbáltam rövidre fogni a történetet. Azt a húsz évet napról-napra elmesélni kicsit nehéz lett volna. Az ideérkezésem napjára viszont még most is tisztán emlékszem. Ha Aniki nem lett volna ott, akkor tuti helyben kinyiffanok. Nagy szerencsém volt.
  – Cirka két éve – feleltem értetlenül Hajime-anisant illetően. – Tényleg! Te most az első osztagban vagy! – szavaim után nyomban fejbe kólintom magamat, ahogy felrémlett mégis mit akart behajtani rajtam, mármint a Taichoun, csak hát éppenséggel engem talált. – Szent Roddenberry! De hát ez azt jelenti, hogy te… te… Hajime-anisan beosztottja vagy! Azonnal csinálnunk kell valamit! Beszéltetek már? Milyen itt a múltban? Akarom mondani, ugye még nem találkoztál vele? Nekem is el kellett menekülnöm onnan! Eredetileg én is ott szolgáltam, miután elvégeztem a Lélektovábbképző Akadémiát. Azt hiszem, lehet, hogy az én hibám, hogy már ő a hadnagy…

10
7. osztag / Re:Nyilvános Társalgó
« Dátum: 2017. Júl. 02, 20:16:05 »
[[ Game Over ]]

  A kémes failem után tartózkodtam terepre menni. E helyett szíves örömest vállaltam el a társalgó felügyeletét. Mondjuk eléggé furcsa volt, hogy éppen üresen találtam a helységet. Pedig az előbb tárgyaltuk le, hogy körbeszimatolnak 10. osztagos terepen. De akkor is szokatlan volt, hogy se a Taichou, sem pedig Heisuke-anisan nem kísérletezett újabb rekordot felállítani a PS-en.
  Sejtelmes mosoly kúszott az arcomra. Magamhoz vettem egy üveg kólát, az otthonról hozott ebédemet és multitaskingban elkezdtem tolni az Avengers játékot. Már négy napja birizgálta a csőrömet, hogy megint a rozsdás Vasember trónolt a rekordok élén. Mielőbb korrigálni akartam a dolgot, hogy Amerika Kapitány virítson odafent. Hiszen Amerika Kapitány ezerszer jobban megérdemli azt a helyet!
  Egészen rákoncentráltam a játékra, mivel sorra nyertem a meccseket. Nem volt nagy kunszt azok után, hogy sikerült kiismernem a retro konzolt. De közben remekül elláttam a feladatomat is, amiről nem is tudtam, hogy az én dolgom lesz. Mindenesetre begyűjtöttem, amit éppen a Taichounak hoztak és szemrebbenés nélkül leközöltem, hogy éppen házon kívül van, szóval máskor keressék. De nem szólhattak meg, hogy nem csinálom rendesen a feladatomat! Átvettem az üzeneteket is a lejátszott meccs végén. Mindent felvettem mobilra, hogy majd a Taichou vissza tudja őket hallgatni, amikor lesz rá ideje. (Mivel az olvasásért nem kifejezetten rajongott valamiért.) Ráadásul a játék közben olyan brainstormom volt időnként újabb esetkezelésekre, hogy győztem jegyzetelni közben. Sose hittem volna, hogy valaha is kevésnek fogom érezni a két kezemet.
  Az újabb meccs közben fél füllel hallgattam, hogy ismételten a Taichout keresik. Nem ez volt ma az első. Kezdtem azt hinni, hogy a Taichou tudott valamit, mikor úgy döntött, hogy ma inkább nyomozni fog a 10. osztagnál. Azért az éles párviadal ellenre sem hagytam szó nélkül az illetőt, udvariatlanság lett volna.
  – Egy pillanat! – mondtam elmélyülten nyomogatva a kontrollert. Közben azon merengtem, hogy akadt-e papíros, amit a Taichou odaadott, hogy szükség szerint azért azt adjam le. De semmi ilyesmi nem rémlett fel. Hogy is van ilyenkor a protokoll? – Nem unfair. Olyan retro a konzol, hogy néha nekem is meggyűlik vele a bajom – jegyeztem meg a játékot illetően. Csak ezt követően jutott el tudatomig, hogy mit is mondott az imént az érkező. Majdnem keresztbe lenyeltem az irányítót, amikor feldolgoztam, hogy a nevem hangzott el, mármint a régi, az eredeti. Amerika Kapitányt K.O-val fektették ki a képernyőn, én pedig sápadtan fordultam meg az ajtó irányába.
  – Izayoi-anesan! – pattantam fel ültemből döbbenetemben. Nem hiszem el, tényleg ő az! És… és tudja, hogy ki vagyok. Ez azt jelenti, hogy működött? Yoriko-anesan megkapta az üzenetemet?
  – Izayoi-anesan!! – könnyek szöktek a szemembe, amikor két lépésből letudtam a köztünk lévő távolságot, hogy átölelhessem. – Úgy örülök, hogy látlak! E-ez azt jelenti, hogy működött a projekt? Hogy vannak a többiek, mikor érkeztetek? Kik jöttek még? Nem tört el semmid? Próbáltam korrigálni a számításokat, nekem eléggé rázós volt az érkezésem. Jaj, annyira boldog vagyok, hogy itt vagy! – engedtem el. Bár nem mintha attól kellett volna tartanom, hogy Izayoi-anesannak eltörik valamije, hiszen mindig jó edzésben volt. Csillogó szemekkel figyeltem, nem tudtam betelni látványával. Repestem az örömtől, hogy már nem vagyok egyedül.
  – Sokkal kisebb vagy, mint emlékeztem rád – méregettem a köztünk lévő legalább tíz centi különbséget. – Huh, de ez azt jelenti, hogy Aniki is összement? – pislogtam nagyokat. Nagyjából egy magasak voltak Anikivel, szóval picit ijesztő lenne belegondolni, hogy összezsugorodtak. Jaj, remélem nem azért, mert én idepottyantam a múltba!

11
Lezárt küldetések / Re:Pajzsvadászat
« Dátum: 2017. Jún. 25, 13:24:21 »
  Én vártam, de őszintén vártam a titkos jeleket Tokiya-otousamától, miközben Heisuke-anisannal lestük a pajzs vándorlását a 10. osztagban. Pedig megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem jövök Anya osztagának a területére. De sajnos nem volt választásom, miután lejelentettem a Taichounak, hogy hát több mint tízen voltak ellenem, mikor megkaparintották tőlem a pajzsot, majd ezt követően (bűnöm tudatában) őszintén bevallottam, hogy könnyedén megszerezték tőlem. Csak örülhettem, hogy nem lökött le semmiféle hegyről a kapitány és adott még egy esélyt.
  Szóval ezek után ebben a rettenes, retro Dragon Ballos kosztümbe száműzve kellett a kémkedés végrehajtanom. Nagyon kitartóan lestem Tokiya-otousamát, azt vártam, hogy mikor ad jelet arra, hogy mehetek a pajzsért, hiszen megegyeztünk... csak nem felejtette el! Ugye?
  Amikor láttuk hozzá kerülni Amerika Kapitány pajzsát kitartóan vártam, hogy felvegye velem a kapcsolatot (én féltem felkeresni őt), de nem tette meg. Nem értettem, hogy miért. Tényleg amiatt kezdtem aggódni, hogy Tokiya-otousama elfelejtette az egyességünket. Mégse hitt nekem! (Ami igazából jó lenne.) De akkor is! Mindent megtettem, hogy lásson a rejtekhelyemről, kockáztatva ezzel a lebukásunkat. Azonban se egy pokollepke, se egy levél vagy füstjeles üzenet nem érkezett tőle. 
  Sűrűn kattogtak agytekervényeim azon, hogy esetleg volt-e rejtett üzenet, amit Tokiya-otousama jelelt csak én nem vettem volna észre. Mondjuk, lehet nem egy halálra menő Vasember vs. Amerika Kapitány meccs közben kellett volna ezen morfondíroznom, mert már 2-0 volt az állás Heisuke-anisan javára az öt körös fordulóból. Elhatároztam, hogy a harmadik körnél most nagyon odafigyelek, mert ezen múlik Amerika Kapitány becsülete. Kitartóan koncentráltam a képernyőre és toltam a bravúros kombinációkat a retro kütyün, amiket begyakoroltam múltkor. A figyelmemet a tévére vetődő bat szignó terelte el, ami olyan váratlanul ért, hogy riadalmamban eldobtam a kontrollert, majd halálra rémült sikollyal Heisuke-anisan nyakába ugrottam. Csak akkor evickéltem le róla, amikor biztosított, hogy semmi vész nincs és a nyúl a Taichoué, valószínűleg gyűlésre hív minket.
  – Persze, ezt én is tudtam! – kászálódtam le róla. Bár cseppet sem volt igaz, amit mondtam, hakamám még mindig remegett a félelem utóhatásától. Lassacskán csengett le bennem, hogy a denevérhívó azért eléggé erős riasztásnak, tehát itt tényleg komoly dologról lehet szó. Taichou tuti nem szórakozna ezzel. A Batman filmekben pedig álarcot követelt a dolog. Elszaladtam a jelmezfogashoz, hogy egy denevérjelmezt magamra öltsek, de Heisuke-anisanról sem feledkeztem meg, odahoztam neki a Robin jelmezt.
  – Ez a bathívó! Alkalomhoz kell öltözni – magyaráztam a hirtelen beöltözésem okát. Batman különben is százmilliószor jobb volt, mint Krillin. Reméltem, hogy mellettem foglal állást és nem okoz csalódást, hanem a Dynamic Duoként ugorhatunk be a Taichouhoz. – Ne már, elrontod a classic Dynamic Duo felállást! – húztam el a számat mikor láttam, hogy visszaviszi a Robin hacukát és egy Nightwing kosztümöt ragad helyette.
  A biztonság kedvéért Batmanes rejtőzködéssel* igyekeztem a Taichou irányába, ahonnan a lélekenergiáját érzékeltem. Nem ismertük az összehívás miértjét, az is lehet, hogy támadás alatt állunk! Szóval felkészültnek kellett lennünk, az akció mellé toltam a Bats sori klasszikus zenéjét is.
  – Oké, itt vagyunk, most egy igazán hatásos belépőt kell csinálnunk! – belemerültem a gondolataimba, hogy egy jó ötlettel rukkoljak elő, Heisuke-anisan kérdésére kaptam fel a fejemet. Nem értettem, hogy jött ide az ajtó működése, mit tudom én, hogy tolóajtó vagy befelé~kifelé nyílik. – Passzolom, hogy milyen, de Batmant semmilyen ajtó nem állíthatja meg! – jelentettem ki határozottan. Még rá se készülhettem a látványos belépésre, Heisuke-anisan már be is nyitott a szobába. – Várj Hei… Rob… Nightwing!! Nem vettük fel a hőspózt – motyogtam el a végét. Zavartan lépdeltem be a szobába és torok köszörülve kommentáltam végül hozzá a belépőnkhöz, hogy: „A Dynamic Duo megérkezett”.
  Figyelmesen hallgattam fél füllel Taichou beszédét, mikor megláttam Natsuki-anesant a székben kakaót iszogatni. Még mindig nehezen dolgoztam fel, hogy Natsuki-anesan ilyen fiatal még itt, ebben az idősíkban. Amikor megtudtam, hogy ő az már aligha menekülhettem a téridő rongálása elől. Egy dolgot csinálhattam csak, úgy tettem, mint aki most találkozik vele először, mint ahogy korábban Heisuke-anisannal. Közelebb somfordáltam Natsuki-anesanhoz és arról érdeklődtem tőle akad-e még a kakaóból.
  Majdnem padlót fogtam, amikor meghallottam ittlétünk okát. Alig hittem el ezt a 10. osztagos mozgolódást, hiszen utoljára Tokiya-otousamánál volt a pajzs és korábban megbeszéltük, hogy odaadja majd… elvileg.
  – Nem elhamarkodott ez a lépés? – tudakoltam bizonytalanul. Persze rögtön meg is bántam kérdésemet, hiszen miattam került a 10. osztagba a pajzs. – Semmi! Nem mondtam semmit! – sebtében elhessegettem korábbi kérdésemről a gyanút.
  Engedelmesen magamhoz vettem két vizipisztolyt, azokkal jól bántam a zanpakutou szellememnek hála. Igaz, sűrű bocsánatokat kellett kérnem gondolatmenetem miatt Nikuenryuutól, amiért éppen olyan fegyverekkel készültem helyettesíteni őt, ami nem ér fel az ő képességeivel. Bár eléggé groteszk módon festett a kép… Batman fegyverrel! Úgy éreztem meggyalázom a karaktert. Heisuke-anisan ráérezhetett, mert remek témaváltós ötlettel rukkolt elő.
  – Akkor én kék! Én kék akarok lenni!! – adtam le a voksomat azonnal a Taichou után, mielőtt bárki is beelőzhetne. A kék Amerika Kapitányra emlékeztetett. – Taichou, hozzam a ruhákat? – jelentkeztem a nemes feladatra. A Blue Rangernél sokkal, de sokkal inkább elmentek a pisztolyok. Bár eléggé retro verziók voltak a fogason a Rangers ruháknál… Ezek szerint még nem adták ki a remake sorozatot belőle?
  – Cica? – kérdőn pislogtam Natsuki-anesanra. – Mármint AZ a Cica? – csillogó szemekkel vizslattam a macska irányába, aki mintha a jövőben nagyobb lett volna. Mondjuk Natsuki-anesan is fiatal még. – Akarom mondani igen, ez nagyon jó ötlet! – vert le a víz, amint észbe kaptam, mégis mit mondtam az előbb. Elbeszélésekből hallottam sokat a Cicáról. Kétségem se fért hozzá, hogy nagy segítségünkre lesz. Már alig vártam, hogy lássam azokat a titokzatos utakat!
  Előbbi elszólalásom miatt inkább sereghajtóként mentem a csapat után. Vészhelyzetben innen lehetett a legkönnyebben elsomfordálni. Mégis csak a 10. osztag területére merészkedünk, nem kockáztathatom a lebukásomat! De egész beleszédültem a sok mellékúton való forgolódáson, a végére már azt se tudtam, hogy keveredhetek innen vissza a 7. osztaghoz, még akkor sem mikor kerítések tetején egyensúlyoztunk már, innen minden egyformának tűnt. Nagyjából a harmadik fordulónál fel is adtam a számolgatást. Szóval eléggé kivert a víz, amikor mindez tovább bonyolódott. Sosem tűnt még ilyen távolinak a 10. osztag, de valóban biztonságosabbnak látszódtak az utak, csapdamentes volt meg minden.
  Bár… csapdák? Ez még mindig furán hangzott, Heisuke-anisan viszont nyughatatlan volt ezzel kapcsolatban és továbbra is majrézott miattuk. De így eléggé lecsökkent az esélye annak, hogy eloldalazzak, amikor a lebukás meleg talajára keveredek. Szóval mikor bokorrezdülést vagy egyéb, furcsa zajt hallottam, észre se vettem magamon, hogy ösztönösen a Taichouhoz faroltam még mielőtt távoli rokon vagy Anya ugrana elő valahonnét.
  Tokiya-otousama irodája tetején sápadtan lapultam és az alant húzódó térséget figyeltem, egyrészt azért, hogy fedezzem a társaságot, másrészt pedig, hogy lássam, mikor kell eloldalazni innen. Mondanom se kell, eléggé közel éreztem magamat a tűzhöz és nem csak azért, mert az irodában egy kioldhatatlan táborláng állt. Füleltem, amikor a többiek elkezdték megbeszélni a tervet, minek hatására majdhogynem lenyeltem az egyik vízipisztolyt, amikor meghallottam: Natsuki-anesant fogjuk leereszteni a „mélybe”.
  – De, de, de ott tűz van! – dadogva mutattam az iroda belsejébe. – Ráadásul kiolthatatlan! Ez veszélyes, nem szabad a tűzzel játszani! – sápítoztam az ötleten. Kis híján elájultam, amikor Natsuki-anesan még bele is egyezett. – Szerintem nem ér ennyit a terv, menjünk vissza a 7. osztagba és találjunk ki valami mást! Mi van, ha pont erre számítanak? Akkor inkább használjuk az ajtót, nem? – mutogattam az iroda belsejébe. Bár gyanúsan nem ólálkodott errefelé senki sem, hiába pásztáztam az előbb a környéket, még egy lélekenergiákat se éreztem a közelben, mármint olyat, ami bajt jelenthetne. Bár várjunk csak… senkit sem érdekel, hogy mi itt vagyunk, miközben valami haditervről van szó? Azért az csak jobban védve lenne, nem? Ha csak nem azt akarják, hogy megszerezzük a papírost. Várjunk csak, a jel!! Ez lesz a jel, Tokiya-otousama jele!!
  – És ha az a csapda, hogy nincs is csapda? – kérdeztem szinte megvilágosodva, de már későn, addigra már leeresztettük Natsuki-anesant. Mikor került kötél a kezemben? Izgalmamban körmeimet rágtam volna, de nem elég, hogy a jelmez meghiúsította a műveletet, de még a markom is tele volt a kötéllel. – Én bemegyek az ajtón!! Nem bírom ezt nézni, a végén Natsuki-an… sannak baja esik!! – sápítoztam tovább. – Heisuke-kun, kérlek, vedd át! – mutogattam fejjel a kötélre, hogy erősítésnek beszaladjak az irodába. Ha kell, akkor a tűzre fekszem, csak nehogy Natsuki-anesan belepotyogjon a lángok közé. Felesleges áldozat lenne, ha valóban nincs csapda!


*
Batman sírna Kiri rejtőzködését látva.

12
Soul Society / Re:Lehetetlen küldetés
« Dátum: 2017. Máj. 26, 12:18:55 »
  Megszédültem Tokiya-otousama kérésére. Titok! Én képtelen vagyok titkot tartani! Csak rám kell nézni, most is mit művelek… Yoriko-anesannak ez a jövőben a fülébe jut, akkor okkal lehet rám mérges. Egyetlen dolgom lett volna: meghúzódni. De én a tízedik osztag környékén császkáltam annak tudatában, hogy egyáltalán nem lenne szabad ott megfordulnom.
  – Tokiya-otousama ne kérj tőlem ilyet – makogtam gondolkodás nélkül. – Akarom mondani Tokiya! Meiou! Fuku… Izé… – szám elé kaptam a kezeimet. Lassan emeltem a tekintetemet Tokiya-otousamára. – Lehetne, hogy esetleg úgy csinálunk, hogy az előbbit nem is hallottad? – kérdeztem fojtott hangon, behúzott nyakkal, egyértelműen a megszólítására utalva. Kínos lenne ezt nyílt terepen bejátszani, mindenki füle hallatára. Nyomban magába omlana az univerzum! Az is csoda, hogy nem történt meg ez itt helyben. Jobban oda kell figyelnem erre!
  Elhallgatom a tudományos továbbfejtegetésemet. Nem akartam azt is kikotyogni, hogy valójában nem csak én vagyok az egyedüli időutazó. Már pedig ha Yoriko-anesan megkapta a számításaimat, akkor igenis hamarosan meg kell jelennie a csapatnak, akiknek valójában itt kellene lenniük, hogy megváltoztassák az idő menetét. Ahogy azon is némán somolyogtam, hogy mégis hány éve vagyok már itt a múltban. Bár való igaz, halálisten szemlével nem olyan hosszú ideje, számomra mégis évszázadoknak tűnt úgy, hogy Anikiék nincsenek itt…
  Majdhogynem a földről kell felkaparnom az államat, amikor megtudom, hogy Tokiya-otousama igenis tudja, hogy kiről van szó.
  – Vigyázz rá kérlek! – szökik ki belőlem Apát illetően. Noha fogalmam sincs, hogy ki lehet, hiszen nem ismertem őt személyesen. De nem bánnám, ha a jövőben megszületek – már ha még nem írtam ki a létezésemet azzal, hogy itt vagyok; akkor szívesen találkoznék majd vele a jövőben.
  – Sok… sok rostokkal teli gyümölcslét iszok? – kérdeztem vissza bizonytalanul, hiszen nem volt igaz. A hetedik osztagban csak kóla van, otthon meg teázunk Anikivel (Tsukito). – De Aniki nagyon finomakat főz, szóval emiatt ne aggódj, otthon rendesen eszek. – Igazat mondtam! Mindig megeszem, amit Aniki készít, udvariatlanság lenne, ha nem így tennék. Még a zöldségeket is igyekszem elpusztítani olyankor. De a brokkoli, fehérrépa és a karfiol akkor is feketelistásak.
  – Ne haragudj, nem úgy értettem, én nem akartam… – megrökönyödöm Tokiya-otousama őszinte szomorúságát látva. Tétován toporogtam előtte, amiért nem tudtam eldönteni, hogy mégis mit tegyek most, hogy vigasztalhatnám meg? – Tényleg sajnálom! T_T
  Furcsálltam egy kissé, hogy ilyen gyorsan túl tudott lendülni a dolgon. Megkönnyebbültem, hogy nem törtem tényleg apró darabokra szívét. Ráadásul milyen vizekre terelte a szót! Nagyon forróvá vált a dolog és éreztem, hogy perzsel minden szava. Yuko-okasama és Yoriko-anesan előtt lebukni…
  – Természetesen nem félek tőle! – kértem ki magamnak. – Csak nem bukhatok le – fűztem hozzá azonnal. – Ígérd meg, hogy az igazit segítesz visszaszerezni! – Nem vágytam zuhanórepülésben leszállingózni egy helyről a Taichou által, de tényleg nem.
  Miután tisztáztuk ezt az igazán fontos részét az alkunknak, nem volt már gond, hogy bemutassam a tudásomat yari forgatást illetően. Bár csak remélni tudtam, hogy sikerül rendesen adaptálnom a mozdulatsorokat. Kínos lenne, ha annyira elrontanám, hogy fel se ismerné azokat, melyeket tőle tanultam.
  – Ez az! – széles vigyorral ugrok egyet, majd köhintve húztam ki magamat és hajoltam meg előtte, mintha csak az edzést köszönném meg a dojo-mesternek. – Köszönöm! – mondtam hálásan. – Nagyon próbálkozom, bár itt, ebben az idősíkban sajnos nincs meg a rendes felszerelésem hozzá és nem tudok annyi időt fordítani rá, mint… állj. Állj! Várj… HONNAN TUDOD, HOGY A 12. OSZTAGBAN SZOLGÁLTAM?! – kiáltottam fel meglepettségemben. – Mármint hogyan, mikor, nem én mondtam, ugye? – kétségbeesetten fogtam rá a fejemre. Tényleg mozog a padló vagy én szédelgek? – Könyörgök, ne mond el a Taichounak! Nagyon kiakadna! – Elég csak Heisuke-anisanra gondolnom, a Taichou valamiért nem lelkesedett azért, hogy ő is a 12. osztagból jött.
  – Hogy mi? – ugrottam egy aprót a vállamat ért érintésre. – I-igen. Nem. De. Bármi! Csak gyors legyen, és Anya ne tudja meg! – feleltem a pajzsot illetően. Hős érzékeim váratlanul csendültek fel. Még éppen időben léptem odébb, picit jobbra, így megúsztam, hogy egyenest tarkón találjon… Amerika kapitány pajzsa?! Szent DeLorean! Ott a pajzs!
  – KARD KI KARD, KÉM! – csendült odakintről. Szemeimből kiveszett a csillogás, mellyel a pajzsot illettem, amikor meghallottam a hangot. Nyomban megtorpantam (pedig már fél úton voltam a Kapitány pajzsa felé) a hang miatt… Anya volt az! Őszinte rémülettel néztem Tokiya-otousamára. Szinte alig fogtam fel, hogy merre is mutat. Hát persze, a titkos átjáró! Huh, már ez is létezik itt? Szóval nem volt tréfa, hogy milyen öregek már a 10. osztag alatt húzódó járatok?
  Gondolkodás nélkül ugrottam be oda. Némán, lélegzetvisszafojtva hallgatóztam még odalent a járat elején, mielőtt tovább indultam volna. Attól tartottam, hogyha rögtön nekiveselkedem az útnak olyan nagy zajt csapok, mint egy elefánt és akkor azt a kis menekülő utamat is eljátszanám, amit Tokiya-otousama biztosított nekem.
  – Mhah, tévedtem! Pedig meg mertem volna esküdni, hogy KatsuSa hangját hallom. Tokki, nem láttad merre mehetett? Ciki lenne, ha felfedezné a titkos kunyhónkat! Már pedig ő már nem 10. osztagos, hogy tudjon róla. Tényleg, arra gondoltam, hogy Natcchant elhoznám ide jövő héten, mit gondolsz…
  Nem füleltem tovább inkább. Óvatosan indultam meg előre a járatában és igyekeztem nem hangosan sírni azon, hogy a pajzsot elhagytam, ami miatt a Taichou tuti, hogy meg fog ölni és nem is sikerült visszaszereznem, ami miatt még inkább tuti, hogy meg fog ölni a Taichou. Ráadásul még Tokiya-otousama előtt is lebuktam, emiatt pedig én fogok a kardomba dőlni odahaza, ha Taichou nem végez velem. Tényleg! Meg kell köszönöm majd Tokiya-otousamának, hogy segít. Jaj ne, akkor ezek szerint még nem dőlhetek a kardomba! Vajon Taichou melyik hegyről fog lehajítani? Uh, ha elmondom a Taichounak, hogy sikerült belső segítséget szereznem, akkor megkegyelmez?

// Köszönöm a játékot! *-* //

13
Soul Society / Re:Lehetetlen küldetés
« Dátum: 2017. Máj. 22, 10:37:39 »
  Eltátottam a számat meglepettségemben, ahogy roppant gyanúsan viselkedet Tokiya-otousama a különleges gondolatolvasó képességével kapcsolatban. Én ezt nem hiszem el! Aniki tényleg nem lódított?
  – Szóval tényleg igaz?! – megütközve néztem Tokiya-otousamára. Innentől kezdve oda kell figyelnem, hogy merre jár a fejem! Ha nem ügyelek rá, akkor olyan dolgokat is kideríthet a jövőről, amiről aztán tényleg nem kellene tudnia. Anikiéékról és a többiekről… Jaj ne, nem gondolhatok most rájuk, mert a végén tényleg olyat lát vagy hall, amit nem kellene!
  Kétségbeesetten fogtam bal kezemmel a fejemet. Ki kell találnom valamit a gondolatolvasás ellen. Valami olyasmit, ami Magnetónak is van a Proffal szemben. De… de én nem akarok Magneto lenni…
  Huh, tényleg! Vajon a gondolatolvasás tényleg úgy működik, mintha egy könyvből olvasnánk vagy csak halljuk és látjuk, hogy mi jár a másik fejében? De ha az utóbbi, akkor ez esetben miért nem gondolatlátás a neve?
  – Nem úgy értettem. Különböző időszálak léteznek, nem csak ez, amit ismerünk. Minden döntésünkkel módosítjuk egy kicsit és ezért lesznek mások. Azzal, hogy én visszautaztam a múltba totális káoszt okoztam és nem csak a történéseket, de titeket is megváltoztathattam akaratom ellenére pusztán azzal, hogy én itt vagyok! – észre se vettem, hogy miközben erről beszélek, mennyire beleéltem magamat a fejtegetésbe. Az idő és annak megutazása, mint olyan, mindig is a gyöngém volt.
  – Mi, tényleg? – csillantak fel szemeim arra, hogy vérbeli Meiou lennék. Igazán kedves dicséret volt tőle. Ácsi! Hogy mit mondott? – HOGY TESSÉK?! Mármint, hogy, akarom mondani mi, vagyis miként érted? Nem értem… – vizslattam rá teljes tanácstalansággal. Apa tényleg Meiou lett volna? Aniki nem ezt mondta…
  – A vitaminbevitel megvan, ne aggódj! A gyümölcsöket megeszem és betartom a napi kötelező étkezéseket is. Sose hagyom ki a reggelit! – jelentettem étrendemről, bár a végére bizonytalanná vált a hangom. Noha nem azért, merthogy a reggeli elmulasztása miatt vaj lenne a fülem mögött, hanem amiatt, mert mostanában a 7. osztagban gyakran eszek édességeket és gyorsételeket, meg iszok kólát (ami megjegyzem nagyon finom). Régen, izé, a jövőben nem ettünk ilyesmit. Pedig olyan menő a Happy Meal menü a Mekiben!
  Majdhogynem belekezdtem a bambusszal az alap yari mozdulatokba, amikor rádöbbentem, hogy mégis mit művelek. Majdnem lebuktattam magamat! Szépen is nézett volna ki.
  – Majdnem rászedtél – behúzott nyakkal, kissé sértetten motyogtam az alábbit. Gyanakodva méregettem. Jobban oda kell ügyelnem, nehogy a legközelebb beugorjak egy ilyen csalinak! A nagy elszántságom viszont elpattogott, ahogy meghallottam javaslatát. Halvány mosollyal, reményteljes tekintettel vizslattam felé. Jól esett, hogy Tokiya-otousama segítene, ha bebizonyítom igazamat.
  – NEM! NE! Ne hívd fel őket! Nem szabad! Meg az ugyanolyan pajzs nem jó, a Taichou észreveszi! Sasszeme van! Majdnem olyan menő, mint Hawkeye szuperlátása! – heves gesztikulálással hessegetem el Tokiya-otousama ötletét. Nem csak azért, mert nem működne egy hamis pajzs, hanem azt is el akartam kerülni, hogy Yoriko-anesan vagy Yuko-okaasama előtt lebukjak. Így is eléggé kínos, hogy előtte lelepleződtem. Ráadásul nincs merszem megfutamodni! Holott nem kellene azt bizonygatnom, hogy valóban a jövőből érkeztem. De a lehetőségek! Tokiya-otousama segítene! De nem lenne szabad… – Az eredeti kell, különben tényleg bajban leszek… – hogy csüggedtségemet elhajtsam, nagy levegőt vettem és felkészültem az átmeneti bambusz-yari bemutatóra, ahogy elszántam magamat. Ha ez kellett ahhoz, hogy higgyen nekem és ezáltal segítsen, akkor hajlandó voltam megtenni ezt a kockázatot. A jövőben majd bőszen hallgatok erről!
  Kicsit beljebb vonultam, hogy nagyobb legyen a terem a prezentáláshoz. Aztán felidéztem minden yarival kapcsolatos tudásomat. Az indító beállás rutinból megvolt. Az alapokat emlegette még az előbb, szóval nem bravúroztam. Nem is lett volna túl jó ötlet, mivel nem akartam olyat mutatni, amit esetleg ő még nem fejlesztett ki. Szóval nagyon elszántan mutattam be az alapvető szúró mozdulatokat. Nem kapkodtam, inkább a pontosságra ügyeltem, bár feltűnt, hogy így is van, amit elrontottam, noha igyekeztem mielőbb korrigálni. Igaz, az arcomra olyankor kiülő „hoppá” kifejezést nem tudtam leplezni. Mikor megvoltam pár alapmozdulat bemutatásával várakozóan álltam meg és vizslattam Tokiya-otousamára, félve várva az ítéletét.

14
Soul Society / Re:Lehetetlen küldetés
« Dátum: 2017. Ápr. 11, 22:54:01 »
  Majdnem keresztben lenyeltem a zoriimat, mikor hallottam Tokiya-otousamát beletrafálni a rokoni szálakba. Annyira elképedtem azon, hogy sikerült csípőből rájönnie a családi hátteremre, hogy fél pillanatig majdnem elhittem azt: valóban képes a gondolatolvasásra. Aniki szentül állította, hogy Tokiya-otousamá birtokában van egy ilyen képesség. Ami persze butaság, legalábbis eddig meggyőződésem volt, hogy ez nem lehet igaz.
  – Tényleg tudsz mások gondolataiban olvasni? – gördült le a nyelvemről a kérdés. Döbbenettől tágra nyílt szemekkel néztem rá. Kíváncsian vártam a válaszát, hiszen ha tényleg képes ilyesfélékre, akkor tulajdonképpen semmit se tudok eltitkolni előle!
  Sokatmondóan vizslattam rá mikor azt fejtegette, hogy miféle szituációban adoptált volna minket. Erről képtelen lettem volna ferdíteni, főleg, hogy már enyhe utalást tettem a dologra.
  – Nem beszélhetek a körülményekről – megrökönyödtem a kérdésén, kézfejemet elhúztam az orrom alatt, hogy biztosan ne taknyozzak össze semmit. Nehéz volt erről beszélni. – De elég rég volt… mármint nekem régen. Nem igazán emlékszem Anyára – kezeimmel jobban rászorítottam az ölemben tartott bambuszágra. – Apát pedig sosem volt alkalmam megismerni – mélyről jövő sóhajt tört fel belőlem, ahogy hozzá fűztem hangosan is a fejemben járó gondolatokat.
  – Mióta az eszemet tudom Meiou vagyok! – meglepetten billentem enyhén oldalra a fejemet, ahogy elgondolkodtam ezen. – Tudod, nekem itt se kellene lennem. Mármint nem csak ebben a titkos épületben, hanem úgy amúgy, a múltban. Azzal, hogy idekeveredtem ebbe az idősíkban már eleve megváltoztattam dolgokat. Lehet, hogy most úgy érzed, nem tennél ilyet, viszont az a Tokiya, akit én ismertem megtette. Mert lehet, hogy más volt az értékrendje. Mármint lehet, hogy miattam kicsit most máshogy viselkedsz, mint az a Tokiya, aki a jövőben van – próbáltam egyszerűen elmagyarázni a dolgot, miért viselhettem akkor a Meiou nevet. Mindez mellé hevesen gesztikuláltam a kezeimmel is, hogy felvázoljam mire is gondolok. Azért az időről nem egyszerű beszélni. Viszont komolyabban sose gondolkodtam el azon, hogy miért viseljük ezt a nevet. Mikor megkérdeztem erről Anikit, ő kerülte a válaszadást. Sose beszélt Apáról vagy Anyáról, csak nagyon ritkán. Irigy voltam, hogy ő jobban ismerhette őket, bár sosem értettem meg igazán, miért nem szeretett mesélni róluk. Mármint persze láttam, hogy fáj neki a hiányuk, de egy-két történetnek igazán örültem volna. Végtére is, ő más szemszögből ismerhette őket, mint Tokiya-otousama vagy Yuko-okaasama.
  – Hogy tessék? Nem! – jelentettem ki egyszerűen a keresztnevemet illetően. – Izé… vagyis, fhúh – zavartan néztem a padlóra. – Erről se lenne szabad beszélnem! – mondjuk tudtommal nem ő fog elnevezni. De akkor is! Így elszólni magamat! Magasságos egek, mi jöhet még? – Yukinobu… Katsunosuke – válaszom során hangom egyre halkabb lett, miközben megfeleltem a kérdését. Semmi esélyem se volt arra, hogy kihúzzam magamat ez alól. – De a Kirihitoha is már olyan, mintha a saját keresztnevem lenne! – jelentettem ki sebtében, habozás nélkül, amint túllendültem azon, hogy el kellett árulnom valódi keresztnevemet. – Meg jobb is, ha mindenki úgy tudja, hogy Kirihitoha vagyok – fűztem hozzá zavart mosollyal. A húsz év alatt amúgy is megszoktam ezt az álnevet. Egyedül Nikuenryuu szólított a valódi keresztnevemen.
  – De tényleg nem beszélhetek a jövőről! Mármint az én múltamról, ami neked jövő, szóval érted – zavarodtam bele a saját tiltakozásomba. – De kérlek, ha valaha megszületek, sose kérd, hogy megegyem a brokkolit, nagyon utálom a brokkolit és a karfiolt, meg a fehér répát. Olyan bizarrul néznek ki!
  Egy kicsit el kellett gondolkodnom azon, hogy mit is mondjak, miféle dolog van még, amit Tokiya-otousamától tudok, és közös titkunk lenne a jövőben. Óvatosnak kellett lennem a választással, hiszen ha olyasmit hozok fel, amiről még fogalma sincs, az nagyjából Narnia szintű kínosság lenne. Ráadásul képtelen lennék megállni, hogy ne avassam be. Már pedig igencsak szűkre kell szorítanom a jövővel kapcsolatos információkat. Így is nagyon-nagyon sokat mondtam, olyanokat, amiket egyáltalán nem is lenne szabad elkotyognom. Meg már önmagában az se helyes, hogy itt beszélgetek vele!
  – A vívás! Te mutattad meg az alapokat és egy-két titkos praktikát, amit még Anikinek se mutattál meg! – hozakodtam ezzel elő hirtelenjében. Még én is meglepődtem magamon, mikor hirtelen belebegett előttem a kép. Annyira izgatott lettem a szitutól, hogy még ültemből is felpattantam. – De még yarival is tudok harcolni! Azt is te tanítottad, hogyan kell – húztam ki magamat büszkén. – Megmutassam? – kérdeztem tőle lelkesen.
  Sokat gyakoroltam most is, hogy ide keveredtem a múltba. Tsukito-aniki sokat segített nekem a stílusom finomításában, mármint a kardvívás terén. De az alapok akkor is Tokiya-otousamától vannak, meg hát a yari forgatásának a harcmodorát egytől-egyig tőle tanultam. Úgy tudom, hogy a saját stíluselemeit rakta bele, amiket nem mutogatott meg csak úgy másoknak. Szóval ezzel könnyedén demonstrálhatnám, hogy már pedig tudok én még tőle egy-két dolgot, amely bizonyíthatja: valóban a jövőből érkeztem. Ha szeretné, hogy bemutassam a tudásomat, akkor még a törött bambuszdarab a szálfegyver remek helyettesítésnek is szolgálhat. Mivel nem tartok a farzsebemben egy yarit sem.
  – Várjunk csak, miért is akarom én bizonyítani, hogy tényleg a jövőből származom? – tettem fel magamnak a kérdést, ahogy rádöbbentem, mégis mit csinálok. – Hiszen nekem éppen az lenne a jó, ha nem hinne nekem! – motyogva beszéltem továbbra is magamnak. Közben aggódó arckifejezéssel guggoltam le és szuggeráltam a kezemben szorongatott bambuszt. Elbizonytalanodtam. De teljesen. Kétségbeesésemben már azt se tudom, hogy mit műveljek... Yume-chan, te mit tennél a helyemben?
  – Nekem csak a pajzs kell! És valójában még azt se kellett volna elhagynom. Vissza kellene szereznem, lehetőleg még azelőtt, hogy a Taichou megtudja, hogy elhagytam. Ha megmutatom, hogy mit tudok akkor… segítesz visszaszerezni a pajzsot? – lestem fel Tokiya-otousamára. Lehet, hogy nem az üzletelés a legjobb haditerv, de ez a rész sose ment nekem igazán. Viszont mentségemre szóljon az improvizálás nem éppen az erősségem. De remélem sikerül ezzel megfognom, jó lenne visszaszereznem a pajzsot, mert nem akarom, hogy a Taichou bármelyik hegyről is ledobjon. – Kérlek! Nem akarok Krillinnek öltözni! Megannyi menő szuperhős közül olyan gáz, hogy Krillinként kell feszítenem!

15
Soul Society / Re:Lehetetlen küldetés
« Dátum: 2017. Márc. 21, 21:54:39 »
  Néma szenvedésemet berekesztem egy pillanatra, amikor meghallom Tokiya-otousama következő kérdését. Tessék Yukinobu, most nézd meg mit tettél! Miattad fenekestül felfordulhat a jövő azon része is, amit nem kellett volna megpiszkálni. Azt hiszem, megérdemlek egy hátba veregetést, a téridő roncsolásából abszolút sikereket értem most el. Lehet, hogy disszertációt kellene írnom belőle, majd a következő életemben. Haha, meg se fogom élni… nem fogok megszületni!
  – A keresztanyámé… – ismételtem el bizonytalanul. Agyam nyomban kattogni kezdett, nem-e volt a kérdésben valami csel, hogy megismételtette velem a dolgot. – Meiout? Nem! – pattantam fel hirtelen ültemből. Még az hiányzik, hogy valakire ok nélkül acsarkodjon. Pedig csak félreérti a helyzetet. – Mármint… – zavartan vizslattam le a tatamira. – Félreérted a helyzetet – halkan motyogva szorongattam magamhoz a bambuszt. A zöldellő növény tartotta bennem az egyre kivesző lelket. Feszengve telepedtem vissza törökülésbe a földre, bő egy méterrel távolabb Tokiya-otousamától. Szerettem volna elkerülni tekintetét, minél jobban (és az esetleges olajra lépést is segíti a távolság).
  – Hogy mi? – nagyot nyeltem miközben Tokiya-otousamára vezettem a tekintetemet. Szóval ez azt jelenti, hogy még mindig hisz nekem? Ez most igazán meglepett. Miért nem gyanít szövegelésem mögött semmi ármánykodást? Ez mégsem olyan hétköznapi dolog, amiről csak úgy társalognak az emberek.
  – Ez picit bonyolult – mondtam lassacskán. Miért nem jönnek most a magvas gondolatok? Ihlet, szállj meg kérlek, most! Nagyot is üthetsz a fejemre, bírni fogom!
  Ha most elmondom az igazat, azzal csak magam alatt vágom a fát! Mondjuk még meg van az esélye, hogy ezt azért mégsem hiszi el nekem. Fáj belegondolnom ebbe a végletbe, de kétség nélkül ez lenne a legjobb.
  – Bizonyos okokból örökbe fogadtál minket. Mármint Anikit és engem – feleltem. Nem mondtam ki, hogy apánkként nevelt, de azért csendesen utaltam rá. Kizárt, hogy ne értse. Meg aztán a „bizonyos okok” bármit rejthetnek, ha nem kérdez rá, hogy mégis mit, akkor nincs vész. – Ezért vagyunk Meiou-k – fűztem hozzá, mintegy mellékesen Aniki nevét is megmagyarázva ezzel. No meg így azért mégis világosabb, hogy miért nincs szükség arra, hogy a családon belül bárkit is tomporon rúgjon.

Oldalak: [1] 2 3