10
« Dátum: 2016. Okt. 01, 11:36:15 »
Nem tudok mit tenni. Egyszerűen kibuknak belőlem a könnyek. Nem vagyok képes elhinni, hogy az én gyilkolás mániás és véréhes kardomnak kellett visszafognia, hogy ne bántsam számomra a legfontosabb teremtést a világon. Csak az a baj, hogy emlékszem rá. Elevenen él a tudatomban a kép, a testemben a szörnyű érzés. Le akartam győzni minden áron.
Nem, soha többé nem fogok ellene kardot rántani. Akkor sem, ha rám akarják erőltetni. Ő az első, aki látott ennyire elborult aggyal. Hiszen a kardom mindig csak végszükség esetén használom, sosem az az első ötletem. Most is csak azért volt, mert meg akartam lepni, de az a bizonyos fagyi rendesen visszanyalt, ahogy az emberek mondják. Magamhoz szorítom a kedvesem és csak sírok.
Felébred. Kényszerítem magam, hogy távolabb engedjem magamtól. Nem tudom, hogy ezek után még képes-e hozzám érni. Bár én rettegek a tudattól, hogy bánthatom őt. Mikor kiejti a szavakat a szemeim sajnálkozóan megcsillannak, majd megrázom a fejem és amennyire képes vagyok, kipasszírozok a torkomon egy „Nem a te hibád.”-at. Arcomra teszi a kezét és simogat, majd közelebb húz magához. Nem ellenkezek, nem is lennék rá képes.
Talán ennek köszönhető, hogy a következő pillanatban fordít a helyzetünkön és fölém kerül. Ilyen nagyon ritkán van. Általában ő szokott alul lenni és nem én. Bár ez valószínűleg azért van, mert én szoktam kezdeményezni. Azonban most még hozzáérni is alig merek. Nehogy megint bántsam. Tágra nyílnak a szemeim, mire ő elmosolyodik, majd két puha ujjával lecsukja a szemeim. Engedelmesen hunyom le a szemem és ki se nyitom. Most ő a főnök, én pedig az „áldozat”.
Mivel megkér, hogy ne lessek, így képtelen vagyok a maradék négy érzékemre hagyatkozni, amiből egy kapásból ki van zárva, tehát marad három, amit használhatok. Ebből kiindulva már kicsit sem meglepő, hogy észreveszem, hogy meztelen vagyok. Először meglepődök, de hamarosan eszembe jut, hogy az is furcsa volt, hogy ide kerültem. Biztosan Ami~chan hozott ide és akkor az sem meglepetés, hogy nincs rajtam ruha, hiszen csak csurom vér voltam.
Ekkor érzem meg, hogy valami ránehezedik a szememre. Valamilyen ruhadarab lehet. Viszont ez még azt a minimális fényérzékelésemet is elveszi, így már aztán tényleg nem tudom használni a látásomat. Érzem a lábait a derekam körül, a hasát a hasamon és azt is, ahogy a kebleink egy ponton összeérnek. Hallom a lélegzet vételeit és tudom, hogy én is elég szaporán veszem a levegőt.
Felszalad a szemöldököm, mikor érzem, hogy feljebb csúszik rajtam, majd hirtelen megtudom az okát is. Ajkunk összeolvad, a lábai a derekamra szorulnak és kezei a hajamba túrnak. Nyelveink együtt mozognak, addig kényeztetve egymást, hogy lassan megint integethetek a józan eszemnek. Mikor elválnak ajkaink, valami nedveset érzek a nyakamon, eltart egy darabig, mire rájövök, mi az, de addigra már más dolog tereli el a figyelmemet.
Érzem a leheletét a nyakamon, majd a nyelvét is, halkan felsóhajtok, a nyelve egy vonalat ír le az államig, majd megint a számban érzem. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, még a kebleink is folyamatosan egymáshoz érnek, keményen mégis gyengéden és ez őrjítő tud lenni. Megáll egy pillanatra, majd felemeli a ruhát és bekukucskál alá. Lassan felemelem a szemhéjam és egy bátortalan mosolyt engedek megjelenni az arcomon.
A fejem mellé könyököl, és úgy néz a szemembe. Mikor megszólal, megint torkomban érzem a sírást. Nem bírok hinni a fülemnek. Még azok után is, amit tettem, még az után is, hogy készen voltam rá, hogy megöljem, még így is segíteni akar nekem. Ő egy igazi angyal. Ránk húz egy takarót, majd a nyakamhoz hajol és beleszuszog, végül csókolgatni kezdi. Elfordítom a fejem és halkan sóhajtozok. Nagyon élvezem, amit csinál.
Hirtelen abbahagyja, és kezei mocorogni kezdenek rajtam, az arcomat keresik, és mikor megtalálják, maga felé fordít. Kérdése hideg zuhanyként ér, és hirtelen rájövök, hogy már jó ideje egy árva mukkot sem szóltam. Lehet, hogy félek attól, hogy bánthatom, de az a zöld szempár körülbelül fél perc hallgatás után elveszi az eszemet. Én pedig megint búcsút mondok az értelmes gondolkodásnak.
- Nem! – Megvillan a szemem. A hajába túrok és közelebb húzom a fejét az enyémhez, majd a fülébe súgok. - Imádlak! – Hagyok egy kis szünetet, mielőtt az előző kérdésére is válaszolnék. - Köszönöm, hogy vagy nekem egyetlenem. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled. Kérlek, bocsáss meg nekem mindenért, amit akkor tettem. Felejtsük el, hogy valaha is kardot rántottam ellened. – Szememben megint megcsillannak a könnyek, de most igyekszem a helyükön tartani őket. Viszont mozdulni még mindig alig merek, így csak simogatom a haját.