A látottak alapján a gyomrom lassan forogni kezdett, és egyre jobban kezdtem szédülni, a szám nyállal telt meg, és éreztem, hogy képtelen vagyok így tovább menni, ezért gyorsan oldalra hajolva engedtem utat a gyomrom tartalmának. Reszkettem, ahogy felegyenesedtem, és roppant mód pocsékul éreztem magamat. A társaim szemébe sem mertem nézni, megalázó volt, roppant megalázó, de könnyeimet már nem engedtem szabadon, csak indultam tovább. Ha kérdeztek, ha nem, én némán mentem, és igyekeztem feldolgozni a látottakat. A kendőmet visszacsavartam az arcom köré, hogy valamennyire legalább takarjon a csapat többi tagja elől, és nem mellesleg a dögszagot is tompítsa. A gyomrom viszont helyre rázódott a kis átrendezkedés után, csak mentem előre, bármerre, csak elbújhassunk egy kicsit a hullák hada elől. Figyeltem, és minden neszre a hang irányába pislogtam, szinte azonnal... így lettem figyelmes egy pisszenésre. Tekintetem ösztönösen felkaptam, és kezem is a kardom markolatára tévedt, készen kirántani a gyönyörű pengét, de ahogy a halovány fényben egy másik shinigamit pillantottam meg, intettem a többieknek is... a szavak ugyanis cserben hagytak. Nem bírtam beszélni, még mindig remegtem, így inkább csak kinyújtottam reszkető kezem, és mutató ujjammal a társunk irányába mutattam. Jómagam nem tartottam kérdésnek, be kellett mennünk, de jobbom a kardom markolatán maradt, és követtem a halványuló fényt, egyszer hátra pillantva, vajon a többiek is jönnek-e. Szemeimet meresztgettem, és lassan a sötétben tárgyalakok formálódtak meg, eéőször fekete körvonalakként, majd árnyékok, és apróbb részletek is felvillantak. Maga a shinigami a sarokban gubbaszt, és még nálam is rosszabbul nézett ki... sebek tarkították, és vér. Odalépdeltem, és leguggoltam mellé, majd igyekeztem magamra eröltetni egy megnyugtató mosolyt, miután az arcomat szabaddá tettem a kendőmtől.
Figyelmesen követtem az ajkai mozgását, majd a kötésére néztem.
- Nyugalom. Mondja el, mi történt. Hol vannak a többiek? - kérdeztem, majd kezemmel sebet takaró rongy felé nyúltam. Amennyiben nem ellenkezett a meséje közepette, a kendőmmel újra átkötöttem a sebét, de ahogy felnyögött, először azt hittem csupán a kezére szorított ruhadarab miatt tette, hiszen nem voltam 4. osztagos, így éppen csak értettem az emberek sebeinek ellátásához, pusztán átmeneti, felületes dolgokat voltam képes elvégezni, de a szava itt abbamaradt, és vörös patakként csordogált a vér a szájából. Hátra hőköltem, meg is botlottam valamiben, így ha a másik két társam nem kapott el, úgy a hátamra esve láttam, ahogy egy farokszerű valami szinte darabokra robbantotta az idegen shinigami felső testét. Felsikoltottam, és ösztönösen a legtávolabbi falig másztam, kezemben megvillant a kardom, de remegett ami tartotta. Ziháltam, és a könnyeim is potyogni kezdtek, ahogyan a férfi halál tusáját. Kivonszolta az a valami az ablakon, és lassan távolodni kezdett a hang, ezért minél hamarabb el akartam tűnni, de szólni nem tudtam, pusztán nyüszíteni. Hallottam, ahogy közelednek... többen. A remegésem még intenzívebbé vállt, szemeim a sötétbe meredtek... vártunk. A rombolás közepette kezdtem elveszteni a fejemet, és mintha minden tompulni kezdett volna. Homályosan láttam, ahogy a barikád darabjaira törik, és iszonyatos fejek üvöltenek felénk.
~ SETSUKO!! - üvöltötte a fejemben egy hang. Majdhogynem a lelki világom és a valóság közt lettem volna fejben, tudtam, hogy egy az Ő műve.
~ MIT KÉPZELZ? KI VAGY TE? - üvöltötte tovább.
~ Mizushima vagy, nem?! - fogta suttogásra a hangját. Nem értettem, mire akar kilyukadni, de folytatta.
~ A 10. osztag tisztje... gondolj bele. Mennyi embert szégyenítesz most meg? Mi?! - suttogta tovább, de hangtalan pusmogásából is ki lehetett hallani a mondanivalóját. Azt akarta, hogy összeszedjem magamat... és igaza volt. A hideg rázott továbbra is, de mire az elém ugró, két rondasággal álltam szemben, már tűz égett bennem. Tekintetem elszántságot sugárzott, és nagyot fújtam. Az első támadásra hátrébb hőköltem, így az azt követő farkat is el tudtam kerülni. Kezemben a kardom már nyugodtan várt, és döftem. Egy kézzel fogtam a kardom, a másikkal csupán az egyensúlyt tartottam fenn. Csupán morgott az egyik, amelyik felé böktem, de félre ugrott, most a társa volt hozzám közelebb. Körözni kezdtek, méregettek, néhol ide-ide csapkodtak a farkukkal, amely a padlózaton fájdalmas sebeket okozott. Végül a mögöttem vicsorgó dög támadt lendületből. Kezeivel elkapta a torkomat, aminek okán a levegő is kiszaladt a tüdőmből, és éreztem, ahogyan a földbe paszíroz. Szemeim tágra nyíltak, ahogy a másikat is megpillantottam, ő a lábamért nyúlt. Ketté akartak tépni. Kardom felé kapirgálok szabad kezemmel, és ahogy az ujjaim köré csavarodnak, az engem fojtogató nyakába döföm oldalról. Majd kihúzom, és ahogy megingott, már két kézzel szorítva, egyenesen a szájába döftem a kardommal. Fekete vér buggyant ki a penge nyomán. Nem volt időm ünnepelni, amelyik a lábamért nyúlt, most el is érte a balt, és azt megragadva a levegőbe rántott, majd a falnak dobott, akár egy rongybabát. A kardom ugyan a kezemben maradt, de összecsuklottam, képtelen voltam felállni.
- Maiodore Jigoku no Hana! - nyögtem ki, saját véremet lenyelve, ugyanis a szám szélében piroslott a sajátom is. Előre tartottam a pengét, és elfeküdtem, ahogyan a farok felém csapott, az megállt a földben egy pillanatra. Kapva a dolgon, pengémmel azonnal oda akartam szögelni, de elvétettem, így lendületből melkason vágott vele. Felnyögtem, és a falnak dőltem. Levegőért kapkodtam, hiszen az ütés nyomán minden levegő kipréselődött belőlem, és megszédültem. A kardomra pillantottam, amit oly szorosan markolásztam. A kezem lendült, ahogyan a pengével megcéloztam az ellenfelemet, akinek vállába szúródott a fegyver.
~ Megvagy! - mosolyodtam el gyötrelmes állapotomat felejtve. Hiába dobta el a pengét ezután, a billog megjelent, és perzselni kezdte a bőrét. Láttam, ahogyan odakap, de azonnal le is veszi a kezét a forró pontról. Az ütőkártyámat most játszottam ki, és kimondtam a parancsot, melynek nyomán egy kisebb robbanás olvasztotta le az ellenfelem fél arcát.
- 2. Dansu: Hakka!
A billog még színesebben perzselt, én pedig mosolyogtam kínomban, ahogy a másikat figyeltem, arca hiányán szenvedni. Kúszni kezdtem az eldobott fegyverem után, hiszen ellenfelem arcátlanul harcképtelenné vált, de egy hatalmas üvegszilánk hamarabb került kezem ügyébe, ezzel szúrtam torkon a szörnyet egyszer, és mégegyszer, és mégegyszer, egészen addig, amíg elég halottnak nem véltem, és csak ezután fogtam ujjaim közé a kardomat, majd zihálva a sarokba vonszoltam magamat. A többieket kerestem a felfordulásban, de annyira szédültem, és homályosan láttam, hogy képtelen voltam a másik szobába eljutni, a harcról már nem is beszélve.
Üzenetek megjelenítése
