Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Watanabe Yuusuke

Oldalak: [1] 2 3 4
1
Fórum élet / Re:Augusztus havi stat
« Dátum: 2018. Szept. 29, 13:01:33 »
Haló!

Watanabe Yuusuke: 9 post

Kira Daisuke: 1 post

Köszöntem! :)

2
Óváros / Re:Geloof kastély
« Dátum: 2018. Szept. 15, 11:45:14 »

Válaszra várva, mintegy mellékcselekvésként emelem számhoz a karomba ntartott cigerettát, majd szívok bele egy méylet, csak hogy pár pillanat múlva orromon fújjam ki a nikotinos füstöt. AZ igazat megvallva mostanában kicsit túlzásba viszem a dohányzást, de ezt a történtek számlájára írom. Mondanám, hogy azért csinálom, mert ettől megnyugszom kicsit, de ez nem igaz. Ugyanolyan ideges...nem ideges, inkább feszült vagyok. Bármire képes vagyok kardot rántani, ami kicsit is meglep. Erről nagyon sürgősen le kell szoknom, mert baj lehet belőle. Már el is fogyott a dohány, s egyből rágyújtok egy következőre. Túlzottan nem érdekel, hogy mások mit gondoltak erről, inkább magam miatt hagynám abba, és a családom miatt. Kész csoda, hogy a Feleségem nem tud még erről. Magam sem tudom hogyan tudtam titokban tartani ennyi időn át, pedig már évtizedek óta bagózok suttyomban. Ami pedig a Lányt illeti, nos igen. Kötelességem megkérdezni, hogy nem esett-e valami baja, hisz ez -is- a dolgom. Bár nem hiszem, hogy tudnék rajta segíteni, ha bármilyen reiatsuval kapcsolatos sérülése lenne...nem vagyok jó gyógyító, egészen pontosan pocsék vagyok.
- Csak nézted a történteket... -ismétlem utána, mindegy tényként kezelve, beletörődve. Így utólag már kár okoskodni, vagy kioktatni. Az igazat megvallva nem hinném, hogy különösebben érdekelné egészen addig, míg egyszer csak nem érezné a saját tarkóján egy az előbbihez hasonló ocsmányság leheletét. Sajnos sokan nem veszik komolyan az óva intő szavakat. Kár.
Elismerem, talán kicsit sok kérdést tettem fel elsőre, de megszoktam, hogy általában én vagyok vezető pozícióban, és ha kérdezek, válaszolnak rá. Ez sosem fog belőlem kikopni, sőt, nem is szándékozom hagyni, hogy kikopjon, elvégre nem titkolt szándékom, hogy egyszer majd újra egy osztagot irányítsak. Azonban erre még nem vagyok felkészülve, és előtte lenne még egy intézetlen számlám Valakivel...Már épp bocsánatot kérnék az viselkedésemért, mikor aztán észbe kap a leányzó, és válaszol. Meg kell hagyni, kivételes memóriája van, főleg, mivel mindent megjegyzett, és egy kérdést sem felejtett el. Ritkán találkozni intelligens, okos emberrel. Hülyéből van elég.
Csendben hallgatom végig Ayamét -merthogy közben a neve is kiderült- anélkül, hogy félbeszakítanám. Egy-egy válaszán eltűnődök, megint máson pedig inkább elkomorodok, gondolkodóba esek.
Egy apró szemrándulással siklok el csupán az ittléte felőli magyarázat fölött. Nincs semmi közöm hozzá, az Ő élete, az Ő dolga. Nekem csak addig terjed a kötelességem, hogy megvédjem az életét a hollowoktól, akik fel akarják falni a lelkét. Az, hogy egyébként mit csinál, az Ő dolga.Fordított esetben engem is zavarna, ha bele akarnának szólni a magánjellegű dolgaimba.
- Egy ismerősöd mesélt róluk... - szólalok meg a lányt idézve elgondolkozva. Ember-Lánykánk igen diplomatikusan tud fogalmazni. Már-már túlságosan diplomatikusan is. Az, hogy mit keres egy ilyen helyen éjnek idején, az Ő dolga, de az, hogy tud rólunk és a világban történő körforgásról, már nem olyan dolog, ami felett el lehet csak úgy siklani. - Ti emberek érdekesek vagytok. Megszállottan kutattok olyan dolgok után, amik a veszteteket okozhatják. Szinte már kívánjátok a problémákat, mondhatni...ám vannak olyan dolgok, amik jobb, ha örökre feledésbe merülnek. A zavartságod pedig azt hiszem, hogy érthető.- jegyzem meg kissé élesebb felhangon. Nem gúnyolódok, ezt tényként közlöm. Más összetenné a kezét, ha sosem tudna meg ilyen dolgokat. A tény, hogy egy állítólagos barátjától hallott a hollowokról, egy dologra enged következtetni. Időközben a második szál cigaretta is elfogy, a csikket pedig nemtörődöm módon pöckölöm a sötét bokrok közé. Nem feltétlen rossz dolog, ha kicsit mesélek úgy nagy általánosságban a Lánynak a dolgokról. Inkább Tőlem tudja meg, semmint hamis információk birtokába jusson, amiből később baj lehet.
- Ám, legyen. - egyezek bele végül, és egy bólintással nyugtázom a Lány kíváncsiságát. - Bizonyos dolgokról nem beszélhetek, de nagy általánosságban összefoglalhatom Neked a dolgokat. - nézek mélyen a Lány szemébe, majd rögtön el is vigyorodok. - Kössünk egyezséget. Én mesélem kicsit a fajtámról, cserébe te ugyanezt teszed, és válaszolsz az én kérdéseimre. Évek óta nem voltam már az Emberek Világában, és kicsit lemaradtam...elkél egy kis korrepetálás. - adom elő ötletem kacsintva, majd türelmesen várom, hogy mire kíváncsi. Nyilván én is többet fogok elmondani, ha Ő is beleegyezik abba, amit kén kértem tőle. Bár első kérdése nem ér teljesen váratlanul, akaratlanul is elmosolyodok. Tényleg. Mi is az a shinigami? Mi is vagyok Én valójában? Csak egy hülye, fehér hajú srác, semmi több. Válaszolok a kérdéseire, de nem így, és nem itt. Unalmas már ez a hely, és egyébként is egy kis séta nem árt, így intek Ayaménak, hogy kövessen, majd elindulok a tópart irányába, közben pedig Összeszedem, és rendezem a gondolataimat.
- Mi, Shinigamik, vagy Halálistenek vagyunk a lelket őrzői ezen a világon. Legfőbb feladatunk a lélekvándorlás körforgásának, és a természet ilyen irányú egyensúlyának fenntartása. Ebbe beletartozik az elhunyt emberek lelkeinek átjuttatása a másvilágra, amit Soul Societynek hívunk, illetve az élő, hozzád hasonló emberek védelme, valamint a hollowok lelkének megtisztítása.- kezdek bele mondókámba, miközben karjaimmal gesztikulálok a lánynak. Illetlen dolog lett volna úgy fogalmaznom, hogy "a még élő emberek" védelmezése, de ez az igazság, bármilyen komoran vagy kegyetlenül hangzik is.
- Bár a munka java részét mi végezzük, akadnak mások is, akik olykor segédkeznek ebben. Jóllehet, Ők inkább saját maguk védelme érdekében, semmint a lelkek védelme miatt. Gondolok itt a Fullbringerekre, vagy épp a Quincykre. - fűzöm tovább a szót, majd kissé elhúzom a számat, mikor a Quincykhez érek, érthető okokból. Időnként vetek egy-egy oldalpillantást a Leányzóra, aki elszántan igyekszik mindig csak az egyik oldalát mutatni, mintha takargatna valamit. Semmi közöm hozzá, megértem, ha bizalmatlan, de úgy hiszem, hogy kicsit változtatni kéne ezen, főleg úgy, hogy olyan dolgokról mesélek, amikhez normális esetben semmi köze nem lenne.
- A tény, hogy látsz, azt jelenti, hogy jóval magasabb lélekenergiával rendelkezel, mint a többi ember. Normális esetben nem hogy látnod nem kellene, de hallanod sem pedig semmiféle módon érzékelned sem lenne szabad. Van, hogy egy-egy ember hall minket, érez, de nem lát. Mondhatjuk, hogy különleges vagy. - jegyzem meg mosolyogva Ayamére pillantva. - Azonban különlegességed egyben veszélyt is hordoz számodra. A magasabb szintű lélekenergiád miatt nem csak minket látsz, hanem a hollowokat is. Viszont a hollowok is éreznek Téged, és a lelkedre pályáznak. Szinte vonzod őket, akaratodon kívül. Veszélyben vagy Ayame, nem hazudok. Talán nem most, nem holnap, de előbb utóbb eljön érted egy lidérc, hogy felfalja a lelked. Résen kell lenned. - fejezem be hosszú monológom. Igazság szerint kicsit kiszáradt a szám a sok beszédtől. Nem szoktam ennyit pofázni, csak ha iszok. Viszont most nem fogyasztottam semmi olyat, ami alkoholt tartalmazna. Némi gondolkodás után egyenruhám belső zsebéből előhúzom a kis üvegcsémet, amiben a gyógyteám van, és kortyolok belőle egy keveset, hogy megnedvesítsem kiszáradt torkom.
- Persze vannak lehetőségek. Az imént említetted, hogy egy ismerősöd mesélt rólunk. Ha ez igaz, akkor Ő is rendelkezik valamiféle erővel a tudásán felül. Van valamiféle különleges képességed, Ayame-chan? - kérdem tőle, miközben elteszem az üvegcsémet vissza a helyére. Meg kell tudnia védeni magát. Ez egy ritka, különleges alkalom, mikor beszélgethetek egy emberrel. Fontos, hogy tudja, mivel áll szemben, és tudjon védekezni, reagálni. Még ha nem is tud megölni magától egy lidércet, elegendő időt nyerhet magának, hogy kitartson addig, míg megérkezik egy shinigami.

3
Soul Society / Re:Eszmecsere
« Dátum: 2018. Szept. 13, 13:33:16 »
Egyetértően bólintok Yume hősi tettével kapcsolatban. Igen, hős volt. Kár tagadni, megmentette társai életét és feláldozta saját magát. Van hogy ez elkerülhetetlen, és a nemes cselekedeteket el kell ismerni és annak megfelelően tiszteletben tartani. Bár velem is ez történt volna. Máshogy vette volna ki magát az egész dolog, ha sikerül legalább egyet megmentenem a csapat tagjai közül, akiket öt éve mellém osztottak be, és egyenként lettek lemészárolva Karakura sötét sikátoraiban. Sajnos nem tudom meg nem történtté tenni az esetet, bosszút azonban állhatok értük. És magamért. Yuke szerint a Daitenshi nem áll bosszút. A szervezet nem azért segít, hogy bosszúvágyamat kiélhessem. Igaza van. De én ki fogom. És jól fog esni. És nevetni fogok, miközben megtörténik.
De kár ezen rágódni. Az a szörnyeteg meg fogja kapni, ami jár, addig pedig nem kell mást tennem, mint türelemmel lennem, és edzenem, hogy újra régi erőmben lehessek, mikor megmérkőzök majd vele.
Kaiya-san egészségével kapcsolatos válaszára csak némán bólintok. Tudom, hogy semmi közöm nincs hozzá, és nem is akarom megmondani, hogy mit tegyen, csupán nagy kár, és veszteség lenne Seireiti számára, ha egy ilyen remek shinigami odaveszne egy ilyen "malőr" miatt, mint az előzőhöz hasonló kisebb rosszullét.
Kellenek a jól képzett, remek shinigamik Seireiteinek, különben lemaradunk, és a végén mi leszünk azok, akiket elsöpörnek. Folyamatosan fejlődnünk kell, nincs megállás, nincs végpont, mindig van hova tovább, csak ki kell tolni a limiteket, mindig egy kicsivel kijjebb. Ezért is akadt meg a figyelmem azon a fiatal Akadémista-Lányon. Van egy modora, meg kell hagyni, ám mivel nem ismerem a hátterét, és a történetét, nem fogom azt mondani, hogy csak simán neveletlen. Ezernyi oka lehet annak, hogy ilyen.
- Igen. - ismerem be végül, még mielőtt téved következtetéseket kezdene el Kaiya levonni. - Kapitányi regnálásom idejében rendszeresen látogatásokat tettem az akadémián, minek eredményeképpen nem egy remek, kiemelkedően tehetséges shinigami csatlakozott az én osztagomhoz. Távol álljon tőlem, hogy az Akadémia Oktatóit fitymáljam, vagy lenézzem, csupán úgy vélem, ha van valaki, akiben a többieknél lényegesebben több potenciál rejtőzik, meg kell ragadni az alkalmat, és kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Mint mondtam, mindenkinek érdeke, hogy minél jobb, minél erősebb shinigamikkal bővüljön a Seireitei.
Persze lehet, hogy más már megelőzött, és tanítványává fogadta a Kiscsajt, ám ez egyeltalán nem zavar. Nem jelent semmit. A modora meg aztán tényleg olyan, amilyen. Nem mindenki tud felette napirendre térni, majd kiderül, hogy hogyan sikerül.
 Jó lesett végre egy kissé talán szkeptikus, idealista shinigamival beszélgetni, aki nem csak árulónak néz, vagy hibbantnak titulál, hanem meghallgat, és noha nem egyezik meg mindenben a véleményünk, sőt valójában kevés dologban, de eszmét tudtunk cserélni. Biztos vagyok benne, hogy amikről beszélgettünk, hatni fognak Kaiya-sanra valamilyen módon, és abban is biztos vagyok, hogy az Ő szavai is hatni fognak rám bizonyos mértékig.
- Elegen vizsgáltak már meg, semmi bajom, csupán néhány rossz emlék és rémálom maradt a történet után, ami meg érthető.. - jegyzem meg mosolyogva, majd legyintek egyet, miközben haladunk kifelé a könyvtárból, mintha semmiség lenne az egész. ~ És bosszúvágy.. jegyzem meg magamban, kissé talán túl elkomorodva is. Nem haragszom, de nem felejtek.
- Ne aggódjon Kaiya-san. A gyűlöletemet és a lelki sebeimet egy személynek tartogatom, és csak neki. A családom nem fogja észrevenni ezekt a dolgokat. Ahogy Ön is mondta, eleget szenvedtek már... - jegyzem meg színlelt jókedvvel, mosolyogva Talán igaza van, talán nem. Mindenesetre ez egy lezáratlan dolog köztem és közte.. Nincs semmi bajom, de nem nyugszom, míg meg nem ölöm azt a valamit. Nem csak magam miatt..illetve de..ez egyszer csak magam miatt. Felesleges nagyzolni azzal, hogy jobb hely lesz a világ anélkül a szörnyeteg nélkül, pusztulnia kell, mert amíg egy ilyen abomináció járkál a világon, nem lehet béka. Nem, ez az én dolgom és az Övé.
Míg ki nem érünk a könyvtár felé, végig ezen agyalok. Igazából teszek rá, hogy jogos vagy sem, igazam van-e vagy sem. Eldöntöttem, hogy mit fogok csinálni, és kész. Ennyi. Utolsó kérdésemre viszont Kaiya-san hasonlóképp kérdéssel válaszol, majd elválnak útjaink. Hosszasan, elgondolkozva nézek a Nőre. Érdekes egy személyt ismertem meg ma itt, a könyvtárban. Azt nem mondom, hogy mindenben egyet értek vele, de volt abban igazság, amit mondott. Ugyanez igaz az én mondandómra is.
- Én már feltettem magamnak, és csak egy válasz van rá... - felelek csendesen, magam elé nézve, miközben az ellentétes irányba fordulok, és elindulok hazafelé, a nyolcadik osztaghoz. Nem Kaiya-sannak válaszoltam, sokkal inkább magamnak. Nem kell Neki, meg úgy általában senkinek sem egyetértenie velem. Erősíteni, bátorítani sem kell senkinek. Egy dolgot kell tenniük, hagyni, hogy tegyem, amit kell.

4
Soul Society / Re:Szívszilánkok
« Dátum: 2018. Szept. 13, 12:36:56 »
Gyorsan túljutunk a cigaretta témán. Reméltem, hogy a Nő azt fogja mondani, amit hallani szeretnék, és lám, nem kellett csalódnom. Nem szeretem, ha korlátok közé szorítanak, így is nehezen tudom megállni Kedvesem jelenlétében, hogy ne gyújtsak rá. Magam sem tudom, hogy miért rejtegetem előtte, hisz mindig és mindenkor megértő volt Velem, meg Neki is vannak hülyeségei, amiket én nézek el, szóval lehetséges, hogy hamarosan megejtem a dolgot. Nekem csak annyi kellett, hogy Azumi-san hallgat a dologról, és nem szól senkinek. Az aláírás hamisításról meg annyit, hogy annak idején igen kevés hivatalos dokumentumot írtam alá saját kezűleg, jóllehet mindegyiken ott volt az aláírásom. Vera, a hadnagyom, kiválóan megoldotta a rá bízott feladatokat...néha napján talán egy kicsit túl kiválóan is. Ennek fényében kacsintva bólintok az egyezségre. Ő sem szól, én sem, mindenki boldog.
A zanpakutuokról meg csak annyit, hogy szerintem szinte az összes meg van róla győződve, hogy Ő a legszebb. Nincs ez máshogy a sajátommal sem, bár Ő nem veri nagy dobra. Úgy van vele, hogy nem az a dolga, hogy szép legyen, hanem hogy fegyver...de ettől függetlenül még gőgös és hihetetlenül öntelt tud lenni, ha olyanja van. Egy ponton megint meg kell állnom. Igencsak kritikus szemléletű vagyok a zanpakutuokat illetően. A sajátomét is beleértve.
- Azumi-san. Nem a zanpakutuojának kell uralkodni önmagán, hanem Önnek rajta, vagy saját magán. Igaz, hogy a lelke része, de ne feledje, Ön forgatja azt a kardot, nem pedig fordítva. Tudnunk kell, hogy hol a határ.- szólalok meg puszta jó tanácsból. Volt már rá példa, hogy egy shinigami hagyta, hogy a fejére nőjön a lélekölője. Mondanom sem kell, hogy nem szép dolog sült ki belőle. Én sem engedek Aokinak, ha úgy van, és többet akar. Megértem, hogy idősebb, tapasztaltabb nálam, de nem.  A helyén kell kezelni a dolgokat, a bankaiom pedig más, ott megengedem Aokinak, hogy bizonyos mértékig használja a testem, de az egy teljesen más dolog, és szint.
- Legalább figyel Önre. Ez dicséretre méltó. - bólintok elismerően, mikor a kombinált támadásokról kezdünk el beszélgetni. Kissé elkomorodva jelenik meg lelki szemeim előtt a jelent, mikor Hueco Mundo kies sivatagában, egy eldugott kis barlangban kinyitottam a szemem, és Zanpakutom gondoskodó, kissé aggódó tekintetével találtam magam szembe. Ha Ő nem segít rajtam akkor, akkor már nem lennék. örök hálával adózom Neki emiatt.
Gondolataimat azonban vissza kell terelnem a jelenbe, hiszen most Azumi-sannal beszélgetek, nem pedig Aokival..aki itt sincs egyébként sem. Összevont szemöldökkel tekintek a Nőre, nem nagyon tetszik, amit hallok. persze az Ő dolga, de én személy szerint ellenzem.
- Minek szabatná át magát, ha egyszer ilyennek lett teremtve? Így használja az adottságait. Nem kell semmin sem változtatni, nincs Önnel semmi probléma. Sőt, ha belegondol, figyelembe véve testének ezen "kondícióját", előnyére is válhat még az a kéz. Kifejleszthet saját, ehhez igazodó harc stílust, hisz ha harc közben fegyverforgató kezet vált, másfajta stílusban harcolhat karja hossza miatt. Ne átoknak tekintse ezt, hanem egy előnynek, amit felhasználhat ellenfelei ellen, Azumi-san. - mutatok rá karjára, miközben beszélek. Persze az Ő dolga, de én nem tenném a helyében.
- Ne folyton a hibát lássa magában. Ön úgy jó, ahogy van...most viszont jobb lesz, ha Magára hagyom. Hamarosan kezdődik egy vizsgálatom, és időben ott szeretnék lenni. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. További kellemes napot és gyors gyógyulást kívánok! -  szólok, és megejtek egy félmosolyt a Nőre, miközben ellépek mellette, és magára hagyom a gondolataival.

Ezután a kis beszélgetés után jó pár napig nem találkoztam Azumi-sannal. Nekem is megvoltak a dolgaim, és bizonyára neki is. Bár nem jártam túl sokszor a társalgó felé, mikor arra vitt utam, nem láttam a Nőt a megszokott foteljában. Lehetséges, hogy gyógyultnak nyilvánították, és kiengedték, ha ez lenen a helyzet, nagyon örülök neki. Viszont ha még itt van, a negyedik osztagnál, az azt jelenti, hogy talán magától is ki mert húzódni az unalmas és szürke társalgó helyiségéből a szabadba. Ez megint csak jó hír, hisz azt jelenti, hogy jó ütemben halad a rehabilitációja. Jómagam már nem vagyok itt sokáig, hamarosan kiengednek, lassan már nem lesz indok és ok, amit ki tudnak találni annak érdekében, hogy itt tartsanak. Egyébként is, egy idő után magam unnám meg az itt létet, és egész egyszerűen lelépnék. Jobb dolgom is van, mint itt poshadni, például a családom.
Azóta már visszakaptam Zanpakutuom is, így Aoki immáron az én bal oldalamon helyezkedik el, nem egy dohos raktárban a többi fegyver között. Mivel Azumi-san is bemutatta nekem Tengeri-gyöngyét, úgy illik, hogy én is megtegyem ezt, így feltett szándékom megtalálni a Nőt és beszélni vele, mielőtt kiengednek a negyedik osztagtól. Utam egyenesen átvezet a már unásig ismer társalgón, majd a kert irányába fordulok, reményeim szerint ott találom a Nőt.
Nem kell csalódnom, hisz néhány percnyi séta után valóban rátalálok Azumira, aki egy hatalmas fa hűs árnyékában üldögél. Már messziről intek neki, remélem észrevesz, majd mikor odaérek, enyhe fejhajtással üdvözlöm.
- Szép napot Azumi-san, hogy tetszik lenni? ^-^ - Látom leszokott arról a barátságtalan fotelről ott a társalgóban. - szólalok meg barátságosan, miközben leülök mellé a fűbe.

5
Küzdőterek / Re:Fullbringer? Az meg mi? O.o
« Dátum: 2018. Szept. 08, 16:22:47 »
Nos igen, bár korábban a Quincykről beszéltem, hogy nekik is dolguk úgymond, hogy tisztán tartsák az emberek világát, és nekünk shinigamiknak amolyan "természetes ellenségeink" mégsem mondanám azt, hogy feleslegesek. A világ körforgása úgy jó, ahogy most van. Ahhoz pedig elengedhetetlenek a quincyk is, legyenek bármennyire is utálatosak és ellenségesek. Rukongaiban sem feltétlenül van elég hely minden egyes lélek számára, és azok a goromba íjászok és munkásságuk pont arra elég, hogy fenntartsa a törékeny egyensúlyt..legalábbis mostanában. Nem mindig volt ez így.
Karen-san megjegyzésére szomorúan mosolyodok el, majd a tőlem telhető legnagyobb tapintattal igyekszem válaszolni.
- Lássuk be Karen-san, nem tudunk minden embert megvédeni. Ez profánnak, egyenesen kegyetlennek tűnhet, de sajnos így van. Ezért tartom szükséges rossznak a quincyket is. Kellenek ahhoz, hogy "kiegészítsék" a dolgokat. És az Önök fajtája is. Egyedül nem tudunk mindenkit megmenteni. - jegyzem meg. Ez az igazság sajnos, tűnjön bármilyen lehangolónak, vagy kegyetlennek is. - És nem. A szükségesnél nem szeretem jobban a Quincykett. Jóllehet kényszerű békét kell fenntartanom velük. - húzom el a szám, és szólalok meg kelletlenül, amint a téma a Quincyket érinti. Nem vagyok oda értük, kicsit sem. Csak azért fogom vissza magam és mutatok némiképp békésebb hozzá állást irányukba, mert kénytelen vagyok a Daitenshi maitt. Szabályaink és Kódexünk miatt egyenlő félnek kell Őket tekintenem, társaknak, sőt, mi több, testvéreimnek. Jóllehet hasznosak és nem egyszer voltak már segítségemre - és én is az övékre - a testvériség égisze alatt végrehajtott küldetéseinkben, hazudnék ha azt mondanám, hogy szövetségesként tekintek rájuk.
- Nem ismeri a Daitenshit? Kár. Pedig hasznát vehetnénk az Ön erejének és képességeinek. Persze gondolom az anyaság mellett nem fér bele. Nem éppen a kifejezetten "békefenntartó" szervezet vagyunk. - jegyzem meg komoran, visszagondolva az elmúlt időszakra.Célunk az emberiség védelme, és a világ védelmezése mindennemű gonosz ellen, legyen az akármilyen erős is, mi kiállunk kellene, és legyőzzük. Emiatt persze nálunk elég magas a sérülés, illetve halálozási arány...nem anyukáknak való dolog ez, jóllehet magam is szülő vagyok.
Amint a fajtájának "természete" és kislánya kerül szóba, tűnődve nézek a társaság irányába, ahol a gyermeke is tartózkodik éppen. Érzem, még távolról is, hogy nem teljesen ugyanolyan a lélekenergiája, mint Édesanyjának. Bizonyára valamiféle "hibrid" lehet ilyen szempontból, ha az Anyukáját tekintjük tiszta vérűnek a Fullbringerség szempontjából. Ez persze nem számít semmit, így csak bólintok.
Nem ér teljesen váratlanul, hogy elfogadja a kihívásomat, noha kicsit ezért izgatott vagyok. Nem tudom mire számítsak. Az már az elején világossá vált számomra, hogy Karen-san nem az az ijedős típus, sőt, igazán veszélyes is lehet, persze engem sem szabad félvállról venni. Képességek szempontjából nem tartom magam túl erősnek, inkább okosnak, és gyorsnak. Ez a két képesség sokszor sokkal nagyobb hasznodra lehet a harc közben, semmint a brutális erő. Kijelentésére azonban elmosolyodok. Ha a képességemet akarja látni, egészen pontosan a képességeimet, az nem lesz egyszerű..nem adom könnyen magam, mint ahogy Ő sem. Egyikünk sem kifejezetten a szavak embere, legalábbis úgy tűnik. Némán, tűnődve nézek Karen-san után, miközben eltávolodik a sebtében kinevezett harcmezőről, majd figyelmem a talajra irányítom, amiből egy fölém tornyosuló, leginkább földből és sziklákból álló teremtmény tűnik fel, egy hatalmas tüskés fegyverre la kezében. Elégedett morranással roppantom ki nyakam, majd rántom elő Lélekölőm a sayájából. Nem tudom, mire képes a lény, ám egyelőre jó távol maradni tőle. Felépítését, és fegyverét tekintve inkább nézek ki belőle brutális, pusztító erőt, semmint emberfeletti reflexeket és gyorsaságot. Úgy döntök, hogy előre maradok a meglehetősen puritán, sima fegyveres harcnál, és a gyorsaságomnál, reflexeimnél. Semmi szükség nincs kidoukra vagy bármiféle más, reiatsut használó képesség használatára, főleg úgy, hogy még csak nem is magával Karen-sannal kell harcolnom, hanem egy általa megidézett...valamivel. Tartalékolnom kell az erőmet, főleg úgy, hogy rajtam van Seireiti pecsétje. A lény aztán lassan, halk morranások közepette indul meg felém, és emeli támadásra hatalmas - még nálam is nagyobb - fegyverét. Szemeim összehúzva koncentrálok, hogy elkaphassam az utolsó pillanatot, mikor még épp el tudok ugrani a pusztító csapás elől, ami hatalmas krátert hagy azon a ponton, ahol egy pillanattal előbb még álldogáltam. Ha lekésem az időpontot, most szét lennék lapítva a szörnyű fegyver alatt. Ugrás közben előrántom Lélekölőm, támadásra kész, de egyelőre kivárok. A bestia elégedetlen morgással rántja ki fegyverét földből, majd indul meg felém újra. Mozgását látva beigazolódik gyanúm, hogy inkább a pusztító erő jellemző rá, semmint a gyors, kecses mozdulatok. Kétségkívül erős, de lassú. Szám gonosz félmosolyra húzódik, ahogy felsejlik elmémben a már kész terv, majd egy ugrással támadásba lendülök. Már a levegőben vagyok, miközben hátam mögé emelem Lélekölőm, hogy egy hatalmas, lendületes csapással* kettévágom a bestiát- ami ennek  hatására darabokban hullik a földre- , bár miközben ez megtörténik, érzem, hogy ha kevesebb erőt fektettem volna a támadásba, egész egyszerűen elakadt, beragadt volna a lény testébe a Zanpakutom, annyira erős volt a védelme.
Mikor Karen-san visszatér, én már a Lény darabjai között álldogálok továbbra is kivont Katanámmal, és érdeklődve nézek a Nőre. Nem mondom, hogy gyenge volt az imént megidézett Lény, sőt, nagyon is erős, ám több kell ahhoz, hogy egy olyan shinigamit ártalmatlanná tegyen, aki még használja is az eszét, nem csak vagdalózik.
- Egyébként ez mi volt? - kérdezem a Nőtől, Aoki hegyével rábökve a földön heverő föld-és sikla darabokra. Előfordul, hogy egy shinigami inkább idézett lényeg segítségével harcol, de ritka az ilyen. Magam sem tudok semmi hasonlót megidézni. - És mi a helyzet az Ön bemelegítésével? Igazából..mindegy is.. - jegyzem meg rövid gondolkodás után, majd támadásba lendülök, ezúttal egy shunpoval. Már nem a föld-bestia ellen harcolok, nem szükséges akkora mértékben visszafognom magam. Emellett, gyenge támadásokkal nincs értelme tesztelni egy ellenfél erejét, noha ügyelek rá, hogy ne irányítsak indokolatlanul sok reiatsut a támadásaimba.
Amint villámtáncom végére érek, már a Nő előtt vagyok, támadó állásba, és hasonló módon a mellettem lévő másik négy klón-Suke is**. Szándékosan "hagytam" magam a sor legszélére. Ha ötünk közül pont középen maradok, az túl könnyű lett volna. Kíváncsi vagyok, hogy meg tudja-e állapítani, hogy melyikünk az igazi, vagy hogy egyeltalán mit reagál. Ha nem elég gyors, vagy szemfüles, akkor a neki balról érkező vágás csúnyán megvághatja az arcát.


(click to show/hide)



6
Óváros / Re:Geloof kastély
« Dátum: 2018. Szept. 08, 14:49:09 »

Bal kezem mozdulatlanul lógatom magam mellet, míg jobbal lassú, jóleső szippantással juttatok el egy adag nikotingőzt a tüdőm aljára. Harcok után jólesik a "gyógycigi", főleg a nyertes harcok után. Megszámolni sem tudom, mennyin vagyok már túl, de mindegyik után rágyújtottam egy szál cigarettára, már időtlen idők óta. Egészen pontosan azóta, mióta Yuu-chan rászoktatott, de ez most lényegtelen. Nagyjából nyolcvan éve már, hogy meghaltam é és átkerültem a Seireiteibe, és úgy hetvenöt éve vagyok "főállású" shinigami. Ez halálisten mércével ugyan nem számíthat túl soknak, mégis tisztes kornak tartom, ugyanis nagy részünk nem nagyon él túl sokáig. Persze vannak nálam jóval öregebbek, több száz évesek is, és azt is tudom, hogy az év és életkor nem minden, de tagadhatatlan, nálunk nem átlagos a hosszú élet. Tűnődve figyelem a kastély alatt elterülő, a holdfény által gyönyörűen körbevilágított tó nyugodt, alvó vizét. A felszín meg-megremeg néha, ahogy egy kisebb hal feljön levegőért, vagy csak a felszínhez közel úszik el, de egyébként minden csendes, és nyugodt, épp, ahogy annak egyébként lennie kéne Karakurában. Ehhez képest sosincs így. Minden nap, minden éjszaka történik valami, csak az átlagemberek nem tudnak róla. Így van ez rendjén, ez a dolgunk, azonban néha kicsit túlzásnak érzem, hogy minden egyes embert meg kell védenünk. Nem értékesebb az Ő életük semmivel az enyémnél, és nekem is megvan a magam élete és családja. Persze-persze, katonaság, ilyenek, törvények, parancsok, bla bla, de akkor is...Ritkán élvezhetem ilyen módon a város szépségét, meg kell ragadni minden alkalmat. Bal karomat hirtelen felemelem, és ruhám belső zsebéből egy apró butykos üveget veszek elő, majd iszok belőle egy keveset. Nem, nem alkohol van benne, jóllehet igen sok shinigami ahhoz az italhoz fordul segítségért, ha túl stresszes a munka. Márpedig túl stresszes. Nem, ebben gyógytea van, aminek nyugtató hatása van az idegrendszerre. Még nem sikerült teljes mértékben rendbe szednem magam, bár erről senki sem tud. Gyógyultnak vagyok nyilvánítva, csupán kicsit feszült vagyok még, és úgy döntöttem, hogy felesleges gyógyszerekkel tömnöm magam, inkább a hagyományos, és természetes dolgok után nyúlok. Az elmúlt öt év még mindig kísért, és valószínűleg egész hátralévő életemben fog, azonban nem mindegy, hogy hogyan. Én döntöm el, hogy túllépek-e rajta, vagy hagyom magam elnyelni általa. Tudom persze, hogy akkor tudom majd teljes egészében a hátam mögött hagyni a dolgot, ha majd a szívébe mártom Aokit annak, - erre a gondolatra szeretett léleölőm és társam markolatára helyezem a kezem -  aki elintézett, de egyelőre nem tartok ott. Idővel...
Gondolataim annyira elkalandoznak, hogy észre se veszem az illetőt, aki időközben észrevétlenül mögém lopózik, majd megszólít. Nem mondom, hogy nem csinálok be egy röpke pillanat elejéig, mikor megpördülök, és meglátom a fiatal lányt szemben velem. Meglepetésemben még a félig elszívott cigaretta is kiesik a számból, illetve ösztön-és reflex szerűen Zanpakutomat előrántom sayájából, védekezésre kész. Az egész egy röpke pillanat műve csupán, még szerencse, hogy az imént ittam egy kis teát, ha nem tettem volna, lehet másként reagálok. Szerencsére villámgyors helyzetfelismerő képességemnek köszönhetően gyorsan felmérem a helyzetet, miszerint valószínűleg egy teljesen ártalmatlan átlagember ütközött belém, bár teljesen átlagos nem lehet, hiszen akkor nem látna, csupán elsétálna mellettem anélkül, hogy észrevenne. A tény, hogy mégis lát, beszél hozzám, és a hollowot is látta, arra enged következtetni, hogy minimum egy különleges képességgekkel rendelkező ember, akinek már volt dolga hollowokkal. Vagy pedig Quincy. Mivel sem Quincy keresztet nem látok rajta, sem pedig a jellegzetes reiatsut nem érzem, amit akkor szokás, ha Quincyvel találkozik az ember, az első verziónál maradok. Lassan helyezem vissza Aokit tokjába, ügyelve arra, hogy még véletlenül se tűnjek ellenségesnek. Ha ártani akart volna, már rég túl lenne rajta, sőt, igazából ha meg akart volna ölni, szó nélkül tehette volna meg. Halk sóhajjal nyugtatom magam le végleg, kis híján elfajult a helyzet, amit viszont nem engedhetek meg magamnak semmilyen körülmények között sem.
Kérdésére felvonom az egyik szemöldököm. Ha lenen bajom, valószínűleg nem itt cigarettáznék elmélkedve a tóparton, de most gyorsan napirendre térek a kérdés fölött, hisz az ember-lány nem tudhatja, hogy mi a helyzet. Csupán csak aggódik, vagy túl kíváncsi.
- Jól vagyok, nincs semmi bajom. - szólalok meg végül, miután megköszörülöm a torkom, hogy valami normális hangot adjon ki magából az iménti röpke szívroham után.
- Neked nem esett bajod? - kérdezek vissza, miközben gyorsan végigmérem a Leányzót. Csinosnak épp csinos, így elsőre kissé talán visszahúzódó, egyenesen mintha kissé bizalmatlan lenne, de ki nem viselkedne így, ha előtte ölnek meg valamit, majd egy másik nővel..nos...nem tudom látott-e már lélektemetést, de ha nem, az esemény határozottan a minimum "furcsa, különös" besorolást kapná így első látásra.
- Segíthetek valamiben? Talán vagy egy másik lidérc a környéken, vagy láttál bármi furcsát? Egyeltalán mit keresel itt éjnek évadján? Valami gond van? Tőlem nem kell Tartanod, nem jelentek veszélyt Rád nézve - kérdem némiképp kedvesen, és nyugodtan a Lánytól, hátha segítségre van szüksége. - Az előbb lidércnek hívtad a szörnyet, igen helyesen. Volt már dolgod velük? Honnan ismered őket? Esetleg tudsz még egynek, vagy többnek a létezéséről itt, a közelben? - kérdezem Tőle, mivel ha tud bármiről, ami esetleg veszélyt jelenthet a környékre, vagy saját magára, jó lenne, ha tudatná. Az a dolgom, hogy tisztán tartsam ezt a környéket. Legalábbis addig, míg a kiküldetésem szól. - Yuusukének hívnak egyébként. Shinigami vagyok..halálisten, ha úgy tetszik. Benned kit tisztelhetek, Ember-Lány? - mutatkozok be mintegy mellékesen, és érdeklődök az Ő kiléte felől. Jobb híján, előkotrok egy újabb cigarettát a zsebemben található dohányos-dobozból, majd az ember-lány felé nyújtom, hátha Ő is kér egy szállal, de hamar rájövök, hogy az én általam szívott termékkel Ő nem tudna kezdeni sok mindent. Nos, nem baj, a szándék a fontos. Tűnődve mérem végig újra a Nőt, aki így első ránézésre jobbára diáknak, egyetemista tanulónak tűnik.
- Feszültnek tűnik... - jegyzem meg mintegy mellékesen. Olyan, mintha maga sem tudná, hogy menekülne e, vagy maradna..vagy csak azért van áll még mindig előttem, mert fegyverrel vagyok, és nem mer lépni. Gondolom felkavarták az előzőleg látott dolgok, de ez van, ilyen az élet. Ha ettől felzaklatta magát, valószínűleg először látott ilyet...imádkozok azért, hogy először, és egyben utoljára legyen része ilyesmiben...

7
Küzdőterek / Re:Fullbringer? Az meg mi? O.o
« Dátum: 2018. Aug. 31, 17:19:53 »
Természetes a kettőnk részéről mutatott bizalmatlanság, amit a másik irányába mutatunk. Megértem az Nő hozzám való állását, elvégre Én somfordáltam mögé, és hagytam, hogy elintézze a hollowot. Bár azt túlzás állítani, hogy hagytam, hiszen mikor odaértem a helyszínre, gyakorlatilag már csak a végjátékot láttam, ám így is eleget tudtam nézelődni ahhoz, hogy tudjam: a Nő erős,és rendkívül fejlett a lélekenergia-manipuláló képessége. Már-már vetekszik az enyémmel, sőt, merem állítani, hogy talán felül is kerekedik rajta. Ha ellenem van, ez probléma, nem kicsi. A válaszától függően alakul majd ennek a beszélgetésnek a végkimenetele.
Tenyerem Aoki markolatán tartom továbbra is, ám nem húzom elő sayájából. Illetlenség lenne egyből ajtóstul rontani a házba, ám őszintén szólva, nem hinném, hogy veszélyt jelentene rám nézve a nő mindaddig, míg én nem teszem meg az első lépést. Nem tűnik ellenségesnek velem szemben, ám valószínűleg ugyanazon járatja az agyát, mint én. Hogy veszélyt jelentek-e számára.
- Épp a végére értem ide. Akkor már mindegy volt. Remekül elboldogult magától is, ahogy láttam, Karen-san. - hajtok előtte fejet udvariasan. Ha intelligensen el lehet beszélgetni valakivel, felesleges provokálni. Egyébként sem vagyok az a provokatív típus, csak ha feltétlenül szükséges, vagy úgy hozza egy harc, de egyébként kerülöm. Aki másnak az érzelmeire alapozva harcol, az gyáva. - És ne feledje. Nem csak az én dolgom. Léteznek Quincyk is. Legyenek bármennyire is szánalmasak, nekik is ez a dolguk. Lényegében. Valamint, aki ilyen könnyedén el tud bánni egy lidérccel, nem szorul az én védelmemre. - teszem hozzá, kissé megvetően beszélek, mikor a Quincyket megemlítem. Aki Quincyvel volt dolgom, nem sokat segített azon, hogy enyhítse az irántuk érzett utálatomat. A Daitenshiben persze kénytelen voltam ideiglenesen fegyverszünetet kötni velük, hisz Ők is érintettek voltak a testvériségben, mégis, hazudnék ha azt mondanám, hogy kedvelem Őket.
- Ooh? Fullbringer? Nem ismerős a név. Nem emlékszem a fajtájára, pedig elég sok helyen megfordultam már az évek során. Még a Daitenshi adatbázisában sem emlékszem, hogy találtam volna Önről és "fajtájáról" említést. Igaz az régen volt. -  válaszolok. Való igaz, teljesen újkeletű nekem ez a megnezezés. Magyarázatát hallva - ha igaz, amit állít - leginkább egy amolyan hibridnek mondanám. Nem hollow, de nem is igazán ember. Nem szokványos dolog, az biztos, ám elhamarkodott volna csak emiatt elítélnem, vagy téves következtetést levonnom, hisz megannyi "faj" található az Emberek Világában rajtunk, shinigamikon kívül. Ha mi létezünk, minden esélye megvan annak, hogy több különleges képességgel rendelkező faj is létezik. Nem zárja ki az egyik a másikat, hisz mennyi quicy, különleges képességű ember, bounto, vagy akármi más létezik rajtunk kívül még...
Miközben rágyújt a cigarettára, amit egyébként mozdulatlanul, reakció nélkül nézek végig, kicsit jobban szemügyre veszem a velem szemben álló Nőt. Eltérő színű szemei, bár kétségkívül gyönyörűek, egyben furák is kicsit. Én mondjuk jobb, ha meg sem szólalok a hófehér hajammal... A tény, hogy gyermekkel tartózkodott itt, arra enged következtetni, hogy igaza van. Láttam, hogy intett egy kislánynak, aki erre tovább haladt az ismerőseivel. Semmi okom nincs rá, hogy ne higgyek neki, azonban bolond lennék, ha csak úgy beadnám a derekam.
- Szóval fullbringer. - szólalok meg növekvő izgalommal. - Tegyük fel, hogy hiszek Önnek, Karen-san. Ettől még sajnos nem hallottam Önökről, pedig elhiheti, nem vagyok már újonc. A gyermeke is az? - nem tudom mennyire ismeri a shinigamik társadalmát, vagy mennyit tud rólunk, így most nem is megyek bele a részletekbe. Az elmúlt öt év számlájára írom, hogy nem tudok a Fullbringerekről, viszont ez egy kiváló alkalom arra, hogy közelebbről megismerjem ezt a fajt. Nem tudom, hogy milyen típusú támadásokat használnak, gyanítom, hogy nem mindegyikük ugyanolyan természetűt, de abból amit láttam, az nyilvánvaló, hogy veszélyes.
- Kössünk egyességet. - szólalok meg enyhe mosollyal az arcomon, miközben a nő a semmiből egy doboz cigarettát idéz meg, és gyújt rá. - Én elhiszem, hogy amit mondd, igaz, de cserébe mutassa meg, hogy mire képes. A tapasztalat akkor a legjobb, ha első kézből teszel szert rá. Küzdjön meg velem Karen-san. Itt és most. Tudni szeretném, hogy mire képes egy Fullbringer. - nyújtom ki bal tenyerem az ég felé, barátságosan beszélve. Ha nem fogadja el, ettől függetlenül is megtámadom, csak akkor már lehet, hogy nem fogom vissza magam. Bár így előfordulhat, hogy a teljes erőm latba kell vetnem, és még úgy is kellemetlen meglepetés ér. Felkeltette az érdeklődésem a nő, van benne valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, misztikus. A tény, hogy mennyire határozott, imponáló, őszintén szólva. Nos, hamarosan kiderül, mennyire misztikus. Míg várok a válaszára, magam is előteremtek egy doboz bagót, igaz én a két szép kezemmel, mert nem vagyok olyanokra képes, mint a Nő. Én másban vagyok jó.
- Nehéz egy ilyen világban gyermeket nevelni...- szólalok meg elgondolkodva, miközben a nő válaszára várok, és  a távolodó kis csoportosulás után nézek, akik között ott lehet a Nő gyermeke is valószínűleg.  Nem elég, hogy az ember ki van téve a bűnözés, korrupció, az emberi gonoszságnak minden nap, még egyéb más ocsmánysággal is szembe kell néznie. Kicsit nyomasztó ez a világ számomra, persze a sajátom sem jobb, csak másabb. Mindenesetre remélem, hogy elfogadja az ajánlatomat, ha másért nem is, hát a gyermeke érdekében. Nem jelentek veszélyt rá, vagy a családjára, csupán gondolom, hogy mindent megtenne azért Karen-san is, hogy megvédje bármitől a szeretteit.

8
Soul Society / Re:Eszmecsere
« Dátum: 2018. Aug. 31, 15:29:08 »
Nekem is van, vagyis jobban mondva volt olyan ismerősöm, barátom, hovatovább testvérem, aki kivételesen tehetséges volt, sőt, merem állítani, túlnőtt a Gotei 13 legjaván. Yuu-channak kevés párja akadt, szinte mindünknél tehetségesebb és erősebb volt, de mégis, a barátsága sokkal többet jelentett az esetleges tanításainál. Sajnos nem lehettem ott, mikor bekövetkezett halála, így utólag kellett megtudnom mindent, ami még fájóbbá tette az egészet. Yuke megmutatta testét, ami bár ugyanolyannak tűnt, és ugyan olyan is volt, mint emlékeimben, jelenleg egy teljesen más lény uralta, és már semmi sem maradt régi barátomból a porhüvelyén kívül. Kaiyának Yume hasonló lehetett, mint nekem Yuu-chan. Elvesztése pedig ugyan úgy érzékenyen érinthette, mint Engem. Hovatovább, romba döntötte lelki világát jó hosszú időre. Lelki szemeim előtt felsejlik egy pillanatra Barátom magabiztosan vigyorgó képe, majd szerte is foszlik abban a pillanatban. Mindig magabiztos volt, tudta, hogy mit akar. Én nem vagyok és soha nem is leszek olyan sziklaszilárd személyiség, mint Ő, noha rendre igyekeztem a nyomába érni.
- Értem. Sokan azt mondanák, hogy "Úgy halt meg, ahogy mindig is szeretett volna, harc közben". Ez hatalmas baromság. Senki sem akar meghalni, főleg nem harc közben. De nemes cselekedete sosem merül feledésbe. Hőstettet hajtott végre. - szólalok meg érzelmes hangon, tisztelettel adózva a szóban forgó shinigami előtt.
Testi kondíciójával kapcsolatban csak bólintok, és tudomásul veszem a dolgot. Nincs jogom ahhoz, hogy megmondjam Neki, mit tegyen. Úgy tűnik, tisztában van a korlátaival. Én mindössze csak aggályaimat fejeztem ki aziránt, hogy esetleg egy rossz időpontban beköszönő roham esetleg életeket követelhet. Ha Kaiya-san úgy érzi, hogy képes így ellátni feladatait, szíve joga ehhez.
- Ne feledje Kaiya-san. Az egészsége mindennél fontosabb. Semmi, ismétlem semmi nem ér annyit, hogy túlhajszolja magát. Itt most a munkájára gondolok, természetesen. Nem a családjára, vagy bármi hasonlóra. - zárom le a témát, és hagyom annyiban. Tényleg Ő tudja. Az sem teljesen igaz, hogy nem ér ennyit a szolgálat. Ha parancsot kapsz, nincs mit tenni, engedelmeskedni, bár én azt hozzátenném ehhez, hogy nem feltétlen teljesíteném a parancsot teljes egészében, ha a saját életem múlna rajta. Megoldanám, hogy túléljem.
Eddig egyenes háttal ültem ugyan, és figyelmemet Kaiya-sannak szenteltem, de a kis akadémista közjátéka után változtattam ezen a pozíción. A kezdeti nehézkes kommunikáció után valamennyire beindult a kémia kettőnk "beszélőkéje" között, kicsit oldódott a hangulat. Érdeklődve hallgatom a Nő monológját, jobb kezemmel államat támasztva, miközben kissé hanyagul oldalra dőlök, hátam pedig a szék támlájának támasztom.
- Gyanítom, ezt fogom Tenni. Eszem ágában sincs bántani a kis taknyost. Csak kíváncsi vagyok rá. - jegyzem meg csevegő hangon a Lányra gondolva. Abban sem vagyok biztos, hogy egyeltalán lány volt, olyan fiús kinézete volt, és nagyjából úgy is viselkedett. Egy fiúsabb lányról lehet szó, bár ezzel nincs baj. Ha csak fele annyira ügyes és lelkes, mint amennyire állítják róla, akkor az csak egy valamit jelenthet. Valaki a szárnyai alá vette, és segíti fejlődését. Az akadémia nem nagyon engedheti meg magának, hogy minden egyes tanonccal külön-külön, személyesen is foglalkozzon. Persze vannak ritka, elszigetelt esetek, úgy vélem itt most többről van szó. A Vele való találkozás érdekes kihívásnak ígérkezik.
A hollowokkal kapcsolatos téma kezdeténél azonban kényelmetlenül fészkelődni kezdek a széken. Igazán beszerezhetnének jobb, kényelmesebb ülőalkalmatosságokat ezeknél az olcsó vacakoknál. Megfájdul tőlük az ember háta! Mindenesetre most valóban egy olyan témát érintünk, ami felé az utóbbi időben élénk érdeklődést mutatok, nem véletlen. Végig halltagom a Nőt, majd izgatottan dőlök előre a széken, jobb kezemet az asztalon pihentetve, míg ballal beszéd közben gesztikulálok.
- Igen-igen. Igaza van. Teljesen. Mégis. Pont ettől lesz érdekes, nem? Rendszerint, amelyiknek van Öntudata, az már tényleg intelligensebb, és nevezhetjük kegyetlen, rideg, egyenesen gonosz lénynek. Hisz teljesen tisztában van azzal, amit tesz. Viszont azokat a példányokat, amelyeknek nincs öntudatuk, csak az ösztön vezérli. Nem akarnak meghalni. Nem akarják, hogy elfogyasszák őket. Élni akarnak. Engem ez érintett meg inkább, mikor figyeltem őket.- fejezem be monológom. Tudom, hogy sokan hülyének tartanak azért, mert behatóbban tanulmányozom egy ideje a lidérceket, de ahhoz, hogy megtaláljam ,és elpusztítsam azt, ami engem elintézett, meg kell ismernem őket. Ehhez pedig az alapoktól kell kezdenem.
- Persze ettől még a végeredmény ugyanaz. Megtisztítjuk a lelküket a végén, és ide küldjük őket, Soul Societybe. - legyintek hanyagul bal karommal. Ezután közbeszólás nélkül, némán hallgatom végig Kayia-sant. Nagyon sok mindenben igaza van, mégis, érzem, hogy kettőnk között hatalmas különbségek vannak. Így van ez rendjén, nincs két tökéletesen ugyanolyan shinigami. Még az ikreknél sem.
- Régen én is hasonlóan vélekedtem Önhöz. Mégis. Nem gondolja, hogy ha másért nem, hát azért kell minél nagyobb hatalmat a magunkénak tudnunk, hogy közvetlenül hathassunk saját sorsunkra? Nem feltétlen a fizaikai hatalomra gondolok, hogy minél erősebbek legyünk. A beosztásra, rangra. Minél magasabban vagy, annál kevesebben dönthetnek sorsod belőle. Volt kapitányként elmondhatom, hogy még az a rang sem elég teljesen ahhoz, hogy sorsom ne pecsételődjön meg egy balul elsült küldetés közben. Élő példa vagyok rá... - jegyzem meg komoran, majd folytatom a beszédet. - Magam sem álmodok másról, minthogy épségben, biztonságban felnevelhessem a Lányom, és boldogan élhessek a Családommal, azonban semmi sem biztosítja ezt. Hisz bármikor elhívhatnak egy olyan küldetésre, ami az életembe kerül..sőt, került is. Nézzen rám. Csupán árnyéka vagyok önmagamnak, nem több egy lelki idegroncsnál. Ettől akarom megóvni a családom. Persze, ha úgy adódna, a poklot is megjárnám, ha róluk van szó. De talán az összes shinigami család nevében beszélhetek ha azt mondom, hogy ezt az ilyen eseteket el kellene kerülni. - mutatok magamra, persze már mindegy. Ami történt, megtörtént. Rendbe fogok jönni, mert rendbe kell jönnöm, tudom magamról. Csupán tehetetlen dühöt érzek, mert a történtek elkerülhetőek lettek volna, ha a Gotei körültekintőbben jár el. Nem tette. Vajon hányan vesztek oda azalatt az idő alatt, míg távol voltam. Találgatni sem merek. Időközben odalép az asztalunkhoz egy könyvtári munkatárs, és szépen, udvariasan, ám határozottan megkér minket, hogy ha végeztünk itt tennivalónkkal, távozzunk, mert másnak is kell a hely. Udvariasan köszönöm meg a lehetőséget, majd állok fel az asztaltól, és indulok meg kifelé, reményeim szerint Kaiya-san is velem tart, ha már Őt is kitessékelték a könyvtárból. Míg ki nem érünk a szabadba, nem szólok semmit, ám az épület előtt megállok, és eddigi Beszélgető-partneremre nézek.
- Ön tán nem fél attól, amit az előbb mondtam, Kaiya-san? - szegezem Neki a kérdést, ám biztos vagyok benne, hogy de Ő is fél. Nincs azzal baj, ha erősnek próbálunk látszani. Régen én is ilyen voltam. De az rég volt...

9
Küzdőterek / Fullbringer? Az meg mi? O.o
« Dátum: 2018. Aug. 31, 01:27:10 »
Kissé elcsodálkozva sétálok végig Karakura egyik sétáló utcáján, miközben a szinte egymásba érő boltok, butikok, kávézók, meg mindenféle üzlet kirakatait bámulom. Bár már rengetegszer megfordultam az Emberek Világának városaiban - még annak idején emberként is, bár akkor vidéki voltam - bevallom mindig tartogat valami újat. Főleg így, öt év kihagyás után. Bár számottevő változás nem történt, mégis, mintha gomba módjára nőttek volna ki a földből egymás után az épületek, üzletek, gyárak, meg úgy általában, minden. Nehézkes beismernem, hogy bizony lemaradtam kicsit az elmúlt időben, bár annyira azért nem kétségbeejtő a helyzet. Egyet viszont megfigyeltem. Mindenki, de legalábbis az emberek kilencven százaléka úgy halad az utcán, hogy azt a fura, telefonnak nevezett tárgyat nyomkodja. Nem tudom mi a jó abban, hogy ha nyomkodják, biztos nagyon szórakoztató vagy kielégítő tud lenni, mert nem egynek az arcán láttam mosolyt, örömöt, vagy épp beteg önelégültséget. Fura dolog, és ami még furább, hogy nem egy shinigaminál is láttam ilyet. Bár ők nem nyomkodták úgy, mint az Emberek, de akkor is...ez nem helyes. Pont arra nem figyelnek, amire kéne, az útra maguk előtt. Mint ahogy most én sem azt teszem, amit kéne, ugyanis épp őrjáraton vagyok. Bevallom, jól esik kicsit távol kerülni Seireiteitől, főleg azok után, amik történtek. Jól esik az hinni, hogy újra kezd nőni a felém táplált bizalom a 46-ok Tanácsa részéről, illetve úgy az egész Gotei 13 irányából. Nem számítok rá, hogy puszipajtás leszek mindenkivel, de nem is ez a célom. Senkinek sem kell megfelelnem, csak magamnak, és a Családomnak.
Feladatom szerint Karakurában, egy előre meghatározott területen kell őrjáratoznom, hollow jelenlét után kutatva, illetve természetesen az embereket, és mindenkit, aki az emberek világában él, megvédeni. Bár ez mindenre és mindenkire igaz, egyes "fajoknál" nem sietnék annyira, mint másoknál. A quincyk meg tudják magukat védeni. Ha meg nem, így jártak. A vaizardok is elvannak magukban, bár sokat változott a hozzáállásom velük kapcsolatban, kicsit tartózkodóan viselkedek, ha összehoz velük a sors. Ez alól talán kivétel Misa-chan, de Ő meg a saját osztagomnál szolgál, és egész rendes Lány. Persze nem vagyok rasszista, de megtanultam, hogy a különböző fajba, kasztba tartozó egyének jobban elvannak a sajátjaik között, és arra is rájöttem, hogy bizony sok ellentét lehet ezek között a fajok között, ami csúnya dolgokba torkollhat, ha úgy hozza a sors.
A nap a végéhez közeledik, már vörös-narancs színben pompázik távol a horizonton, de szerencsére eddig nem történt semmi. Így van ez rendjén, az a legjobb, mikor nem történik semmi. Ezen gondolataimat mintegy megcáfolva, a következő pillanatban erőteljes hollow-energiát érzek. Hirtelen megtorpanok az utca közepén, minek hatására egy mögöttem haladó nő elém ütközik, majd szitkozódva kerül ki, és folytatja útját az ismeretlenbe. Jó, hogy neki csak ennyi gondja van. Összehúzott szemekkel kezdek el koncentrálni a lélekenergia pontos beméréséhez, majd pár pillanat múlva elégedetten nyitom ki kékjeimet, mihelyst megállapítom, hogy kissé északra található a hollow a jelenlegi pozíciómtól. Sietve elindulok egy szűk sikátoron át, majd néhány száz méternyi futás után egy iskolához érek. Szívem a torkomban érzem dobogni egyből, talán későn érkeztem, és a hollow bevette magát a gyerekek közé, hogy ott pusztítson a gyanútlan áldozatok között, vagy épp ide követett egy lelket, hogy utolérve eleméssze az erejét. A következő pillanatban azonban a hollow helyzetéhez nagyon közel érzek egy másik lélekenergiát is, amit hirtelen nem tudok beazonosítani. Emberszerű, de mégis...inkább érzem hollow fajtának, semmint embernek. Különös, és furcsa, és nem kevés aggodalommal tölt el. Lehetséges, hogy egy társa csatlakozott az elsőhöz. és most már ketten pusztítanak az iskola területén. Ideje a tettek mezejére lépni. Elegáns mozdulattal dőlök előre, hogy aztán a következő pillanatban jó ötven méterrel távolabb bukkanjak fel egy shunponak köszönhetően. Tudatában vagyok, hogy erőmnek csak töredékét tudom használni a pecsét miatt, ami minden shinigamira rákerül, amint belép az Emberek Világába, de ez az eset nem tűr halasztást, közbe kell lépnem, méghozzá most!
Annál nagyobb a meglepetésem, hogy mikor már csak alig száz méternyire érzem magam előtt a hollow energiákat, és azt is érzékelem, hogy a két energia egymásnak feszül, mintha harcolnának. Megsokszorozom a futásba vetett energiámat, hogy még gyorsabban haladjak előre, majd egy utolsó shunpo után egy fa vastag ágán landolok, majd guggolok le egyből. Előttem egy elhagyatott futballpálya tűnik fel, és még épp látom a lidércet eltűnni az éterben, amint elpusztul egy Nő kezei által. Nem kicsit döbbenek meg, és fejemben egymást követik a vadabbnál vadabb elméletek, gondolatok. Ki ez a nő, és miért ölte meg a lidércet, ha hasonló a lélekenergiája? Mi ez az egész? Lehet, hogy ez az egész egy átverés, és csak egy egyszerű hollow lenne a Nő is, ami nagy tudást szerzett a lélekenergia manipuláció tudományában, és ez az egész csak egy csel? Túl egyszerű ahhoz, hogy igaz legyen. Vagy épp túl abszurd. Rövid mérlegelés után döntök. Nem rám vall, hogy így belemegyek az ismeretlenbe, főleg azok után, ami történt Velem, mégis, kíváncsiságom felülkerekedik óvatosságomon, és leugrok a fáról a pálya szélére. A Nő, akinek egyébként szénfekete, rövid haja van, és így első ránézésre leginkább egy szigorú tanárnőre hasonlít, talán nem vett észre még, vagy csak nem vett rólam tudomást, nem rám néz, Nekem háttal áll.
- Ügyesen intézted el az imént azt a Lidércet.- szólalok meg bár nem  hangosan, mégis jól hallhatóan. - Watanabe Yuusuke vagyok. Shinigami. - mutatkozok be, kissé tétován. Fogalmam sincs, hogy az előttem álló Lény tud e a shinigamikról, vagy sem, se ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy ha a hollowokat ismeri, ismernie kell az én származásomat is. - Viszont, ha szabad kérdeznem, Te ki vagy? Jobban inkább, "mi" vagy? Nem ismerős a lélekenergiád, és nem emlékszem, hogy akár csak egy hozzád hasonlóval is találkoztam volna a múltban, pedig van hova visszatekintenem. Hollow vagy, vagy ember? Lélekenergiád alapján valahol a kettő között helyezkedsz el, de nem tudom pontosan beazonosítani. Még egyszer megkérdem, ki vagy? - teljesen nyugodtan, már-már szinte udvariasan beszélek, de éreztetem azt is, hogy ha úgy válaszol, hogy az nekem nem tetszik, akkor a dolgok elfajulhatnak. Persze eszem ágában sincs bunkózni, egyeltalán nem olyan hangnemben beszélek. A kérdést kissé bugyutának érzem így utólag, hiszen ha hollowot öl, nyilván nem az Ő oldalukon áll. Persze ez nem jelent semmit, lehetséges, hogy egy rivalizálás tanúja voltam, és az erősebb egyszerűen megölte a gyengébbet, hogy ne legyen ellenfele. Hamarosan kiderül.

10
Küldetések az Emberek Világában / Re:Vidámpark a város szélén
« Dátum: 2018. Aug. 29, 20:46:55 »
Kissé remegő kézzel nyúlok lakásunk bejáratának ajtaja felé, majd húzom be magam után. A Nayokoval folytatott beszélgetünk bár nem sült el rosszul, nem is teljesen úgy alakult, ahogy reméltem. Mindenesetre mindketten megtettük a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy ha lassan, nehezen is, újjáépítsük a kapcsolatunkat. Nehéz lesz, tudja Ő is, én is Mitsuko is. Sajnos ez van. Vannak dolgok, amik legyenek bármilyen kellemetlenek is, meg kell őket tenni.
Viszont kell egy ital. Persze sakéztünk a lányommal, de nem nagyon éreztem meg. Igazság szerint már szinte egyeltalán nem érzem meg az alkoholt, legalábbis kisebb, vagy közepes mennyiségben. Töménytelen mennyiséget meg kell ahhoz innom, ha le akarok részegedni, bár ez most nem célom. Csak kell egy kis nyugtató, ehhez pedig a legkézenfekvőbb hely a nem más, mint Kenpachi Ivója. Idejét sem tudom már, hogy mikor voltam ott utolján. Valamikor eltűnésem előtt még rendszeresen visszatérő, szinte törzsvendég voltam. Talán nem felejtettek el teljesen. Mivel Kedvesem később ér haza, van időm kicsit kiszellőztetni az agyam. Fejemben egymás után jelennek meg az esetleges helyek, alternatívák, hogy merre induljak, de gyorsan elhessegetve őket érik meg bennem a gondolat, hogy tényleg az Ivóba fogok ellátogatni. Beletelik egy időbe, míg odaérek. Régen, mikor a tizedik osztagnál éltünk, közelebb volt, és jobban is ismertem a járást, bár ez most nem foglalkoztat. Ha akarnék, semmi perc alatt oda tudnék érni, de most jobb szeretnék gyalog menni. Gondolataimba mélyen belemélyedve haladok az ivó felé, keresztül a nyolcadik osztagon. Pár tiszt elhalad mellettem, és köszönnek, amit szinte észre sem veszek, csak egy bólintással válaszolok. Nem nagyon érdekel, hogy jelenleg rangomnak megfelelően gyakorlatilag még egy mezei takarítónál is alacsonyabb rangú vagyok ideiglenesen. Akik ismernek, tudják ki vagyok, és azt is, hogy nem érdemes velem szórakozni. Az elején volt egy tiszt, kicsit magasabb rangú, aki azt hitte, hogy a bab is hús, és próbált rávenni ilyen-olyan eszközökkel, hogy menjek mellékhelyiséget takarítani. Miután nagy nehezen kiszabadította a fejét egy egyik klotyó lefolyójából, már nem akart annyira rávenni ilyen dolgokra. Persze panaszt tett, és mehettem a kapitányi irodába szembesítésre, ahol szemrebbenés nélkül bevallottam a "Taichou-nak" bűneimet. Szóbeli figyelmeztetés a Feleségemtől. Ugyan kérlek...
A nem is annyira távoli emlék mosolyt csal az arcomra. Az esetnek természetesen híre ment, és a tisztek egykettőre máshogy álltak hozzám. Meg akarták mutatni az elején, hogy egy szerintük zöldfülű újoncnak mi jár. Én meg megmutattam, hogy egy exkapitánytól mi jár. Tiszteletet követelek meg minden seggfejtől.
Lendületes mozdulattal lököm be az ivó ajtaját, majd állok meg egy pillanatra az ajtóban és nézek körül. A bent hangosan óbégató, mulató népség ugyanígy tesz egy pillanatra, mindenki végigmér engem, én meg mindenkit mást. Kicsit úgy érzem magam, mint a régi  western filmekben a főszereplők, az emberek világában. Pillanatnyi hatásszünet után a csapos barátságos intéssel üdvözöl, és jópáran még a zajos bagázsból. Van, ahol nem számít, honnan jöttél. Sokkal többet ér a megszámlálhatatlan itt átmulatott éjszaka, összehányt asztal, széttört szék, amit azoknak a hátán törtünk ripityára Yuu-channal, akik esetleg nehezményezték ivászatunkat. Egy gyors kézfogás alatt rendelek egy kancsó tradicionális japán szilvabort. Kezdem unni a sakét. Nem jó, ha folyton töménnyel zsibbasztod az agyad, és ölöd az agysejtjeid. Egyébként sme leinni jöttem magam. Elmélkedni kicsit, kikapcsolni.
Kiszemelek magamnak egy üres asztalt, ami még viszonylag békés helyen is van, egy sarokban, nem messze a pulttól, majd letelepszek háttal a falnak, hátradőlök, rágyújtok egy szál cigire, öntök egy pohár bort, és megízlelem. Kiváló ital, tökéletesen zamatos, és érezni rajta a szilvát. Kiváló ital ilyen alkalmakra, lehet, hogy még haza is viszek egy kancsóval. Segít ellazulni a Feleségemmel esténként egy fáradt nap után. Üveges tekintettel révedek a semmibe a cigarettafüstön keresztül, lustán azon gondolkodva, hogy hogyan tovább. Az kétségtelen, hogy most pár hónapig, pár évig így kell élnem. Örülök, hogy egyeltalán vissza tudtam jönni, és nagyobb gond nélkül visszafogadott a Getei 13 is. Azonban eszem ágában sincs örökké névtelen senki maradni, mert egyébként sem vagyok az. Kegyvesztett? A 46-ok tanácsánál lehet, máshol nem.
Hirtelen egy férfi alakja rajzolódik ki a ködös cigaretta füstön keresztül, aki le akar az asztalomhoz ülni. Körbenézek a helyiségben, nincs máshol üres hely, így nyilván leülhet, mivel egyedül ülök az asztalnál, szóval némán bólintok. Nem szoktam senkit sem elhajtani mindaddig, míg normálisan viselkedik, vagy be nem szól. Mikor leül, jobban megnézem magamnak. Ismerősnek tűnik, de nem mondhatnám, hogy név szerint, személyesen ismerném. ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy osztagtársam.
Gyanúm hamarosan be is igazolódik, mikor bemutatkozik, mire csak aprót biccentek, miközben mélyet szippantok a cigaretta végéből. Amint elfogy, elnyomom a csikket, és rágyújtok egy másikra. Ez egy kocsma, itt szinte magától értetődik a láncdohányozás. Ide inni és szórakozni jön az ember, az erkölcsöket pedig mindenki leadja a ruhatárban, és ott is hagyja, míg nem távozik innen.
- Watanabe Yuusuke. - válaszolok röviden, miközben kifújom a cigaretta kissé maró, ám mégis ezúttal jóleső füstjét a tüdőmből. Felesleges plusz köröket futnunk. Nyilván nagyon jól tudja, hogy ki vagyok. Kérdés az, hogy mihez kezd az információval.
Rápillantok a felkínált italra, de egyelőre nem iszom meg, csak megvárom, míg a velem szemben ülő Férfi megissza sajátját, és kissé magához tér. Nem tudom mire válni a feszültségét, magam részéről teljesen nyugodt, szinte kicsit unott hangulatban vagyok. Miután Ő megitta a sajátját, azután emelem fel a poharat, és szó nélkül kiiszom, majd a következőt is, ám még mielőtt válaszolnék a következő kérdésre, ami egyébként nem ér teljesen váratlanul - ugyanakkor azt sem mondhatnám, hogy nagyon örülök neki - felállok az asztaltól, odamegyek a csaposhoz, kérek egy boros poharat, majd visszaülök szó nélkül. Öntök a pohárba a szilvaborból, majd ujjaimmal körbefonom a poharat, és még mielőtt átnyújtanám Kyosukének, mélyen a szemébe nézek, és szenvtelenül teszem fel a saját kérdésem.
- Melyik oldalhoz tartozol? Akik úgy gondolják, hogy ki kellett volna végezni, de leglaábbis egy mély börtönbe dugni örök időkre Aizen mellé, mert egy áruló dezertőr vagy, vagy azok között foglalsz helyet, akik inkább nekem adnak igazat? - teljesen mindegy egyébként, hogy mit felel, következménye nem lesz, csak kérdeztem. Megtanultam kezelni a velem szembejövő gyűlöletet, vagy az olyan pillantásokat, amit a nemkívánatos személyeknek tartanak fent egyes shingamik.
- A Feleségem kapitány. Rajtam nincs haori. - válaszolok a Férfira nézve, majd odanyújtom a poharat, hogy igya ki. Igaz a szilvabor közel sem olyan erős, mint a saké, az alkohol a nap végén ugyanúgy alkohol lesz.
- És kedves Kyosuke, mi járatban errefelé? Tán bút felejteni jöttél, vagy csak úgy, iszogatni egyet? - teszem fel a kérdést, miközben nemtörődöm módon dohányzok és füstölöm tele a környezetet. Ilyen kedvem van most. Nincs senkivel semmi bajom, csak most ilyenem van.

11
Küldetések Soul Societyben / Re:Álmok földjén
« Dátum: 2018. Aug. 29, 17:28:25 »
Talán én vagyok az egyik legjobb választás erre a küldetésre. Nem azért, mert nem lenne nagy kár, ha esetleg kinyiffannék közben, hanem a mibenléte miatt. Nem vagyok túl jóban az álmokkal, mióta visszatértem. Leginkább rémálmok gyötörnek, nem alszom jól. Vagyis, jobban mondva, egy rémálom gyötör, de az szinte minden éjjel. Mitsukonak nem tűnik fel, mert már annyira hozzá szoktam, hogy verejtékezve felriadok az éjszaka közepén, hogy profi szintre emeltem ennek végrehajtását. Most már csak simán kinyitom a szemem, és ennyi. Nem zihálok, nem ugrálok, semmi. Nem akarom, hogy aggódjon miattam. Felesleges. Rájöttem, hogy valójában meghaltam odaát, amikor átszúrtak hátulról. Hiába éltem túl, meghaltam. Ami azóta van, azt csak extra időnek, szórakozásnak tekintem. Miközben az aprócska nő beszél - mármint a negyedik osztagos, Seiun nem az a törpe fajta - kelletlenül a tegnap éjszakára gondolok. Megint felriadtam, természetesen. Sajnos azt még meg kell szoknom, hogy rendszertelenül jön az álom. Nem minden nap, van hogy egy-két éjszaka kimarad, csak hogy utána újult erővel támadjon, és az addig megnyugodni látszó lelki világomat ismét a feje tetejére állítsa. Lelki szemeim előtt megjelenik a sötétségbe burkolózó, arc nélküli alak, amint vérfagyasztóan kuncog. Nem látom az arcát, nem tudom hogy néz ki, de érzem, hogy engem néz. Vizslató tekintetét érzem saját magamon, mint egy kiéhezett vadász, aki vigyorogva, nyálát csorgatva szegezi kiéhezett tekintetét a prédájára. De az arca. Az arcát nem látom. Akkor sem láttam. Csak éreztem, hogy egy katana átdöfi a testem. És a hang. A mindent bejáró, mindent megmérgező, vérfagyasztó, kegyetlen hang. Olyan, mintha egyenesen a pokolból jött volna. Ki tudja, talán valóban onnan jött. Attól tartok, hogy ezt sosem fogom elfelejteni, noha kitűztem célul, hogy bosszút fogok állni, visszamegyek, és elpusztítom a szörnyeteget, ami ezt tette velem. És nevetni fogok, miközben végignézem a haláltusáját. És jól fog esni.
A révedezésből Seiun hangja ránt vissza a jelenbe. Valószínűleg elbambulva néztem magam elé, és olyan dolgokat láttam, amit más nem. Két gyors pislogás után magamhoz térek, és a Nőre emelem tekintetem.
- Bocsánat, hogyan...? - kérdezek vissza értetlenül. Nem értettem az első mondatát, amit hozzám címzett, annyira beleéltem magam a gyilkolás önfeledt örömébe. Aztán valami mégis beugrik, hogy megszólításról kérdezett, szóval gyors megköszörülöm a torkom, és válaszolok.
- Yuusuke, vagy Suke. Nem szeretem a hivatalos megszólításokat. Személytelen. Nem vagyok az a típus. - mosolygok joválisan a Nőre. Kapitányként is nehezen szoktam meg a rangnak kijáró megszólítást, noha kénytelen voltam elfogadni, főleg, ha egy idegen osztagból érkezett hozzám valaki. A tisztjeimmel általában barátságos, egyenesen baráti viszonyt ápoltam, de ők is ugyan úgy tisztelettel beszéltek velem, mikor megszólítottak. Túl tartózkodónak véltem, zavart mindig is.
Önkényesen eldöntöm, hogy Simán Seiunnak fogom hívni a nőt. Nem ismerem, nem tudok róla semmit, de ez van. A régi kapitányi szokásaimról nehéz leszoknom, noha jelenleg nem vagyok az. Ez változhat. Egyébként is, attól, hogy a rang már nincs meg, a hírnév megmaradt, az pedig bőven elég ahhoz, hogy ilyeneket megtehessek..és egyébként sem érdekel különösebben. Ha nem tetszik, majd szól.
Az eligazítás végeztével megfordulok, és szótlanul követem társamat a kijárat felé. Nem érzek semmi különösebbet az előttünk álló megpróbáltatásokkal kapcsolatban. Meghallgattam az eligazítást, felfogtam, beletörődtem. Nem érzek semmit. Egyeltalán. Kicsit üresnek érzem magam, de nyilván ez amolyan mellékhatás tekintve, hogy mi történt velem. Csak egy üres héj vagyok, amiben nem "lötyög" lélek. Csak működök, mint egy gép. Ez persze valamelyest megváltozik, mint Szerelmem közvetlen közelében vagyok, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kényszerítem magam arra, hogy boldognak látszódjak, mikor Vele vagyok. Nehezen húzódik mosolyra a szám, és még nehezebben érzek nyugalmat, vagy boldogságot. Seiun kimondottan feszültnek tűnik. Meg tudom érteni, sokat egyből beadták volna a kulcsot, mihelyst meghallják, mivel állnak szemben. Teljesen természetes reakció az idegesség, feszültség egy ilyen dolognál, ám mégsem érzek semmit. Egy dolog tud csak megijeszteni jelenleg a világon. Vele még rendezni fogom a számlát.
- Feszültnek tűnik, Seiun. - jegyzem meg tényként. - Ne aggódjon, nem lesz gond.- próbálok bátorítóan viselkedni, miközben feltűnünk a kidoushuu tagjai előtt, akik már megnyitották a kaput. - Seireiteiben vagyunk, itt nincs rajtunk a pecsét, csak saját magunkon múlik, hogy mennyire fogjuk vissza magunkat. - Mondom csendesen, és magamban hozzáteszem, hogy én semennyire. Senkinek nem adok esélyt, hogy kárt tegyen bennem. Egy személynek tartogatom ezt az örömöt, Ő pedig nincs itt..legalábbis remélem. Persze ez nem jelenti azt, hogy őrült - vagy 11. osztagos- módjára kezdek el vagdalózni minden irányba, amit csak érek, de ha olyan erős az ellenfél, hogy megkívánja, én sem fogom visszafogni magam. Régi ismerősként üdvözlik  a Nőt, ami arra enged következtetni, hogy van múltja az adott osztaggal, ami meg arra enged következtetni, hogy bár fiatalnak tűnik, nem biztos, hogy az is. A látszat csal, főleg itt, Seireiteiben. Kapitányként töltött éveim alatt én is megfordultam a legtöbb osztagnál, bár csak ideiglenesen, és vendégként. Nem ugyanaz, ha valaki adott ideig egy osztagnál szolgál, vagy csak átutazóban van. Ennek megfelelően engem le se nagyon ejtenek a kaput nyitó tisztek, persze egyeltalán nem zavartatom magam. Jobb szeretem manapság, ha észrevétlen maradok. Ez persze nehéz.
Egykedvűen, szinte unottan lépek a Nő után az átjáróba, hogy néhány perc elteltével kijussak a másikon, és Rukongaiban találjam magam. Beletelik pár pillanatba, míg szemem hozzászokik a napsütéses időhöz az átjáró sötétje után, majd miután ez megtörténik, körbejáratom tekintetem a környéken. Szemeim előtt a Rukongai koszos, füstös, kissé talán romos területeinek egyike tűnik fel. Egyszerű itt az élet, egyszerű módon élnek a lelkek. Nincs nagyzolás. Persze vannak kerületek, ahol módosabb lelkek élnek, de ez nem tartozik közéjük. Nem zavartatom magam, mikor a közelünkben elhaladó lelkek kissé talán félénk, de rosszalló tekintettel néznek ránk. Nem hibáztatom őket, elvégre nagy részüket mi juttattuk ide. Nyugalmat ígértünk nekik, egy új életet. Legtöbbjük azt gondolhatta, hogy a paradicsomba küldjük őket. Fájdalmas leckét kaptak. Ettől eltekintve persze többé - kevésbé meg vannak itt, de itt sincs nyugtuk a hollowoktól. Szinte mindennaposak a támadások. Mi, a katonaság pedig, noha igyekszünk fenntartani a rendet, ez nem mindenhol sikerül. Joggal neheztelnek ránk.
Kicsit kezdek éhes lenni, így kapva kapok Seiun ötletén, miszerint együnk. Kissé derültebb hangulatban, már-már jókedvűen bólintok a Nőnek, és lépek utána az ütött-kopott bódénál ácsorgó árus felé. Kicsit rosszallóan csóválom a fejem, mikor rendel nekem is egy adagot. Férfiként nem szoktam hozzá, hogy engem hívnak meg, általában én állom a cekket, így mivel már így alakult, úgy döntök, hogy az italokat én állom, kérek két korsó gyömbér sört és az egyiket a nőnek adom. Megmondom őszintén, nem vagyok túlzottan  oda a tengeri kütyükért, sőt, igazából nem is igazán eszem őket, tekintve, hogy Mitsu nem tud főzni - még mindig :| öt év alatt megtanulhatott volna, igazán :| - így kissé bizalmatlanul szemezek a kezembe nyomott cuccal. Hirtelen azt se tudom, hol kezdjek neki, így a legkézenfekvőbb dolgot választom. A fejét be harapok, gondosan elkerülve a másik oldalon lévő csápokat. Azoktól rosszul vagyok, ha csak rájuk nézek. Az íze viszont meglep, kellemesen jó, más mint amire számítottam, így hamar megnyugszom, és jobb kedvűen folytatom a majszolást. Viszonzom a Lánynak - akivel a gesztusa miatt időközben egyből barátibb kapcsolatban állapítom meg magam- a jóétvágyat, majd kérdésére elgondolkova húzom össze a szemöldököm.
- Nem tudom. Nem adtak túl sok információt. Lehet körbe kéne kérdeznünk, vagy egyszerűen csak megvárni, míg besötétedik, hátha történik magától valami. Így elsőre elég hollow gyanúsnak tűnik, viszont azok meg nem elég intelligensek ahhoz, hogy ilyen módon gyilkoljanak. Túlságosan ösztönlények. Lehetséges, hogy egy erősebb adjuchas, vagy arrancar van a dologban, de az is lehet, hogy egy lélek kattant meg, és egymás után végez mindennel, ami az útjába kerül. Az, hogy az áldozatok mit látnak álmukban, nem jelenti azt, hogy valóban egy nővel lenne dolgunk. Kicsit ködös az egész...ilyenek ezek az álmok. - foglalom össze véleményem tömören. Tényleg több dologról is lehet szó, ám, amíg nem tudunk meg többet, ezek nem többek találgatásoknál. Tények kellenek.
- És Te? Mit gondolsz? Lehet, meg kéne kérdeznünk ezt az árust, hátha tud valamit, amin elindulhatunk. Mi baj lehet végülis, nem? - kérdem meg két harapás közben, miközben kvázi letegezem a Nőt. Nem nagyon zavartatom magam, Ő is elég közvetlennek tűnik, nem látom értelmét, hogy itt személyeskedjek. Persze, mint mondtam. ha nem tetszik neki, szól. A tintahal nagy része elfogyott már, jól lehet a csápjaihoz hozzá se nyúltam, és nem is fogok, szépen kidobom a bódé melletti szemetesbe...valahogy viszolygok az csápoktól meg az ilyen dolgoktól. Egyébként maga a kaja nem volt rossz, így jólesően öblítem le torkom a gyömbér sörrel.

12
Soul Society / Re:Szívszilánkok
« Dátum: 2018. Aug. 27, 15:14:01 »
Azumi-sannak a könyvekkel, és olvasással kapcsolatos válaszára csak némán bólintok, miközben a zsebemben turkálok. Nagyon jól tudom, hogy mit keresek, de mivel egy a egyedik osztag, ami igazából egy kórháznak felel meg, keresésem tárgyát jól el kellett dugnom, és néha nehéz megtalálni. Persze rájövök, hogy ruhám felső részének a belső zsebében van a kérdéses doboz, amiben a cigarettáimat tárolom, sutyiban persze. Nem megengedett itt az efféle káros dolog, persze különösebben nem érdekel. Ha nem gyújthatok rá, mikor akarok, azt nehezen viselem, abból pedig problémák szoktak kikerekedni. Egyébként is, odabent nem dohányzom, nehéz lenne a cigifüstöt és a szagot nyomtalanul eltüntetni, de a szabadban vagyunk jelenleg, az pedig teljesen más dolog. Egyébként sem érdekel ez most, nem vagyok nagyon empatikus hangulatomban épp. A másik témával kapcsolatban pedig, nem vagyok egy nagy könyvmoly. Pontosabban, utálok olvasni. Éppen elég volt kapitányként átnyálazni a rengeteg jelentést, aztán rájöttem, hogy magamat szívatom, szóval kiadtam akkoriban a Hadnagyomnak, akik örömmel oldotta meg ezeket a feladatokat, így nekem csak a komolyabb akták maradtak, amik tényleg nem tűrték, hogy más foglalkozzon velük, csak a kapitány.
Ami pedig Azumi "kondícióját" illeti, már odabent a társalgóban felfigyeltem rá, hogy egyik karja lényegesen hosszabb a másiknál, de nem tettem megjegyzést. Nem egy remek katonát ismerek, akinek ilyen-olyan gondja volt az életben, mégis maradéktalanul teljesítették a feladatukat, elég ha egykori Hadnagyomra gondolok.
Azumi-san bemutatója közben kissé megnyugodva halászom elő belső zsebemből a dohányt, majd lopva körülnézek, s miután megállapítom, hogy senki sem figyel, rágyújtok, és jólesőt szippantok cigiből, minek hatására tüdőm elönti a "jótékony hatású" füst. Mondanom se kell, nem sokan tudják, hogy dohányzok. A foglalkozásunkból adódó stressz miatt szoktam rá, meg mert anno Yuu-chan láncdohányosként rászoktatott, és nem nagyon tűrte, hogy a közelében valaki ne dohányozzon, ha Ő is csinálja. Persze a feleségem nem tud róla. Kellemetlen lenne, ha kiderülne.
- Zanpakutoja válogatja, hogy milyen természetűek. Legtöbbjük nyugodt, azonban akadnak köztük szeszélyes példányok. Ne feledje, lelkünk részei, így gyanítom, Önnek is van egy szeszélyes oldala, csak nem tud róla, vagy épp elnyomja. - jegyzem meg csendesen, miközben a számban lévő cigarettának a felét már elfogyasztottam. Én más vagyok. Aokit sokkal inkább tartom a mentoromnak, tanítómnak, semmint a társamnak. Ő is inkább tanítványaként gondol rám. Persze bármit megtennénk a másikért, de Ő alapvetően egy fagymágus, illetve jégsárkány. Bölcs teremtmény, nem az a szeszélyes fajta. Bár láttam már őrjöngeni, olyankor még én is megrettentem tőle, és hatalmas erejétől.
- A szép dolgokat meg kell dicsérni. Kár tagadni létezésüket. - mondom mosolyogva, az egos megjegyzésre. Ám egy zanpakuto legyen akármilyen szép is, továbbra is fegyver marad. Pusztításra használjuk, illetve lélektemetésre. Van, hogy elfelejtik ezt maguk a zanpakutok is.
Még egy lépést hátralépek, de inkább csak azért, hogy Azumi megnyugodjon, nem pedig azért, mert én annyira tartanék Tőle. Kétlem, hogy nagyobb kárt tudna tenni bennem, még így is, hogy nincs nálam a Lélekölőm. Nem nézem le, nem is becsülöm alá, csak tisztában vagyok a saját erőmmel.
Kritikus szemmel vizslatom a Lélekölő támadásának lezajlását. Van még mit javítani a technikán, persze tudom, hogy itt a negyedik osztag területén nem használhatja Azumi teljes egészében a képességet, de még így, a gyengébb változaton is érzem, hogy kettejük kapcsolata nem teljesen szinkronizált még. Ettől függetlenül gyönyörű a támadás, és minden kétséget kizáróan veszélyes is.
[color=&0073e6]- Próbálta már a lélekenergia szintet úgy változtatni a támadásban, hogy esetleg még forróbb, vagy pont hogy ellenkezőleg, hideg vizet használjon a támadáshoz? Attól még, hogy meleg víz alapú a fegyver, lehet igazítani az adott képességen a lélekenergia megfelelő használatával. [/color]- kérdem a nőt. Nem akarom kioktatni, távol álljon Tőlem, ellenkezőleg, tanácsokat, tippeket igyekszem adni Neki. - Sőt, ha javasolhatom, próbáljon kreativitást vinni a dolgokba. Attól még hogy a Zanpakutojának korlátolt számú képessége van, nem az az egyetlen, amivel támadni tud. Kombinálja az egyes képességeket. Kidouval, zanjutsuval, még akár hakudával is. Egy lélekölő képességének erejét megsokszorozhatja a helyes kombinációkkal. Persze ehhez nem a zanpakutot kell fejleszteni, hanem Önmagát. Merjen merész lenni! - fejezem be monológomat. Ha valamihez, akkor ehhez értek. Tekintve, hogy Aokinak főként passzív képességei vannak, meg kellett tanulnom úgy harcolni, hogy a saját erőmet és tudásomat hasznosítom a harc közben.
- Nekem például Aoki tökéletesen kiegészíti a képességeimet a sajátjaival. viszonylag kevés aktív képessége van, inkább engem segít a harcban, semmint Ő maga villogna. Persze ez megint lélekölő függő. - jegyzem meg elgondolkodva, miközben az elszívott cigaretta csikkjét elpöckölöm egy közeli bokorba. Ez persze a shikai képesség, de igaz a bankaira. Arról azonban magamtól nem szívesen beszélek, tekintve, hogy nem teljesen vagyok önmagam abban az állapotban. Sokkal inkább Aoki a főnök abban az állapotunkban, tekintve, hogy gyakorlatilag megidézem a testem teljes jobb oldalába az erejét, hogy Ő használja.
- Mondja csak Azumi, hogy áll a zanjutsuval, kidou, és a hakudával? Fontos, hogy ezeket is ismerje. - kérdem érdeklődve Beszélgetőpartneremet. Jómagam hakuda terén szegényes ismeretekkel rendelkezem, azonban Kidoban és Zanjutsuban a legjobbakkal vetekedem. Bár azt meg kell hagyni, hogy Kedvesem még nálam is jobb kardforgató, persze, hagyom magam.

13
Óváros / Re:Geloof kastély
« Dátum: 2018. Aug. 26, 23:14:29 »

Egyre növekvő türelmetlenséggel, és idegességgel pásztázom a környéket Karakura városában. Bizony jó ideje már, hogy utoljára az emberek világában voltam, ráadásul egyedül. Nagyon jól emlékszem, hogy mikor, de ettől még nem érzem magam jobban. Öt évvel ezelőtt, azon a bizonyos estén. Igaz, akkor többed magammal, most csak egyedül. A lényeg akkor is ugyanaz volt. Felkutatni és megsemmisíteni a lidércet, lidérceket, megtisztítani a lelküket, hogy a Soul Societybe juthasson, majd hazamenni épségben, dolgunk végeztével. Egyik sem jött össze viszont most máshogy tervezem. Hibáztam akkor, ami sok shinigami életet követelt. A saját magamét nem tartom sokra, azonban másokat nem küldök halálba, de még veszélybe sem szívesen. Persze katonák vagyunk, ez a dolgunk, mégis, a 46-ok tanácsa, és néhány feljebb való, de még néhány kapitány is, túlságosan könnyelműen akar élet és halál között dönteni, ha az embereikről van szó, és túl sokszor húzzák a közkatonák a rövidebbet. Ezzel még nem is lenne nagy baj, de nem jöttek rá, vagy -ami rosszabb- nem is érdekli őket, hogy ezekkel a húzásokkal gyakorlatilag közvetlenül a Soul Societyt gyengítik. Hiba.
- Hol vagy már... - dörmögöm magam elé csendesen, miközben izgatottan figyelem a környék minden egyes rezdülését. Tudjuk, hogy egy ideje minden éjjel hollow eredetű energia jelenik meg közvetlenül egy régi kastély környékén, Karakurában. Bár szokatlan, koránt sem egyedi eset. Ilyen helyeken nem sok lélek van általában, azonban az okosabb hollowok feltalálják magukat, temérdek módszerük van a lelkek elcsalogatására, és elfogyasztására. Tudomásom szerint jelen helyzetben is egy "okosabb" fajta hollowról van szó. Valószínűleg már elegendő lelket elfogyasztott ahhoz, hogy intelligenciája némiképp megemelkedjen, és már nem teljesen az a sima ösztönlény, mint egy "újszülött" egyed. Igen speciális megközelítése ez a hollowoknak, de az elmúlt öt évben többet tanultam róluk, mint a Soul Societyben ötven év alatt. A gyakorlat teszi a mestert, ahogy mondani szokás...
Hirtelen mozgás támad, és egy fiatal lány alakját pillantom meg a búvóhelyemről, ami egy magas cseresznyefa felső ága, ami a kastély mellett futó utca túloldalán van, és remek belátást biztosít a hatalmas, és egyébként igazán impozáns birtok területére. Nem zavar különösebben, hogy éjszaka van. Egyrészt telihold van, másrészt kiválóan tudok tájékozódni sötétben is, harmadrészt pedig, a lélekenergia érzékelésemre van most szükségem, nem pedig a szememre, vagy a fülemre.
Eddigi unott arckifejezésem egyből feszült figyelemre vált át abban a pillanatban, hogy érzékelem, ez nem egy egyszerű ember, hanem egy lélek. Ha lélekenergiája nem lenne elég, ott van a mellkasán a mindent eláruló lyuk, amiből pedig egy lánc lóg a föld felé. Hosszú, fekete haja van, és nincs rajta más, csak egy hálóing, lábain pedig mamusz. Egyébként pedig egy fiatal, húszas évei derekán járó nő, sokkal inkább lány. El se merem képzelni, hogy vesztette szerencsétlen életét, de megpróbáltatásai nem tartanak már sokáig, ha rajtam múlik. Márpedig rajtam múlik. Viszonylag friss lélekről lehet szó, tekintve, hogy a lánc nem kezdett még el sorvadni, ami a hollowwá válás első jele. Gyors mozdulattal söpröm ki a szemembe lógó ezüst-fehér hajtincseimet, majd figyelem tovább a lassan, némán lépdelő lelket. Nem tűnik megrendültnek, egyszerűen csak megy, arcán furcsán álmatag arckifejezéssel, mintha hipnózisban lenne, vagy valaki irányítaná. Ez felettébb gyanús, és arra enged következtetni, hogy hollow van a dologban, viszont lidérc energiát nem érzek, ami arra enged következtetni, hogy a kérdéses egyed igencsak fejlett "jelenlét-elfedő" képességgel rendelkezik. Kezdem érteni, miért pont engem küldtek ide, nem pedig valaki mást. Furcsának találtam, hogy néhány hónappal visszatérésem után csak úgy elküldtek az Emberek Világába egyedül, holott eddig gyakorlatilag le sem szálltak rólam, és mindig a sarkamban volt valaki a 46-ok tanácsának utasítására. Talán végre eljött az idő, hogy leteszteljenek, érek-e annyit, mint régen..vagy hogy megbízható vagyok-e.
Gondolataimat visszakormányozom a jelenbe, nincs most időm ilyeneken gondolkozni. A lélek már el is tűnt szemem elől, mikor befordul az utcáról nyíló impozáns kovácsolt-vas kapun, ami a kastély területére nyit bebocsájtást. Egy gyors ugrással már a kastélyt körülölelő fal tetején vagyok, majd megpillantom a lelket, amint továbbra is szinte alvajáró módjára lépdel. A kastélyhoz vezető széles, köves útról hamar letér egy kisebb ösvényre, ami a kastély területén található tó, illetve fasor felé vezet. Ez nincs különösebben ínyemre, tekintve, hogy nehezíti a látást, de ez van. Úgy döntök egyelőre, hogy maradok a körülményekhez képest észrevétlen, és a fák ágait felhasználva követem tovább a lelket. Kis idő múlva meghallok valamit, ami leginkább egy dallamra emlékeztet. Nem tudom azonosítani a hang forrását, olyan, mintha mindenhonnan jönne, és ugyanakkor sehonnan sem. Valószínűleg ez ejtette révületbe a lelket, és csalogatta ide a kastély területére, viszont a tény, hogy én csak most kezdtem el hallani, arra enged következtetni, hogy közeledünk a lidérchez. S valóban, ahogy az ösvény végéhez érünk, megpillantom a kastély előtt elterülő gyönyörű tó tavat, és annak innenső partján egy sziklacsoportot, ami alján pedig ott guggol a lidérc, ami egy nagymacska módjára ül a pázsiton, mozdulatlanul, vöröslő szemeivel a felé továbbra is alvajáró módjára, lassan közeledő lelket figyelve. Húzok egyet oldalirányba a fejemen, mikor megpillantom a lidérc alakját. Kétségkívül fejlettebb példányról van szó, sokkal inkább egy Adjuchas, semmint egy sima, erősebb hollow. Ez pedig probléma. Nem kicsi. Fejlett pszichikai képességei pedig arról árulkodnak, hogy egyeltalán nem ostoba. Egy adjuchas általában gondot szokott okozni. Egy okos adjuchas viszont egyenesen ijesztő tud lenni. És ez csak egy képesség lehet a sok közül, amikkel rendelkezhet. Halálos nyugalommal nyúlok Aoki markolatára, támadásra készen. Gyorsnak kell lennem, és nem habozhatok. A legmefelelőbb pillanatot kell megvárnom, és akkor közbelépnem. Bár a parancs teljesítése nem terjedt ki az esetleges "veszteségekre" ami jelen pillanatban az Adjuchas előtt álló lelket jelenti, kötelességem megvédeni Őt is.
A lélek-lány az utolsó lépést követően megáll a szörnyeteg előtt, és nem mozdul, csak bámulja, csendben, mintegy beletörődve sorsába. Aztán megmozdul a szörnyeteg, és szép lassan, szinte, mint egy lassított felvétel, rusnya pofájával odahajol a lélekhez, nyilván azzal a szándékkal, hogy elfogyassza, és ebben a pillanatban rántom ki Zanpakutom a sayájából, majd egy shunpoval az Adjuchas mellett termek, és mártom bele Aokit markolatig az oldalába. Ami ekkor történik, bevallom, nem kicsit lep meg. Semmi sem történik. Úgy érzem, mintha megállt volna az idő. Semmi sem hallok, semmit sem érzékelek. Rápillantok a lidércre, ami ugyanolyan töretlen nyugalommal, továbbra is előre dőlt testtartással ül a lélek előtt. Ekkor pislogok egyet, megrázom a fejem, és az egész, előttem látható "kép" eltűnik, mint egy illúzió. Kétségtelen, hogy abban a pillanatban, hogy meghallottam a lidérc csalogató dallamát, én is az illúziójába estem, akaratlanul. Valószínűleg tudott rólam a bestia, és direkt hagyta, hogy közel jöjjek, majd rátámadjak. Ekkor éles fájdalmat érzek a mellkasomon, majd repülök vagy öt métert hátra, röptömet egy magas fa törzse állítja meg, aminek hatalmas robajjal szállok neki. Fájós háttal nézek fel a szikra tetejére, ahol ott ül a hollow, vörös szemeivel engem méregetve, halkan morogva. Egész egyszerűen mellkason vágott hosszú, tüskés farkával. Bolond voltam, hogy hagytam magam átverni. Kijöttem a gyakorlatból, és most borsosan megfizetem az árát. Viszont, ami érzékelhető, hogy az álmosító dallam abbamaradt, nyilván csak addig volt hatása, míg használta az Adjuchas, így már kitisztult fejjel, teljesen tudatomnál vagyok, ami még fontosabb, hogy a lélek is, aki most hangosan sikoltozva-siránkozva hátrál a szörny közeléből. A hollow egy pillanatra ránéz a lányra, ami pontosan elég időt ad nekem ahhoz, hogy magamban elmormoljam egy kidou varázsigéjét.
- Hadou 50: Rei no kuron! - szól a hang nélküli néma idézés, minek hatására egy klón jelenik meg közvetlenül előttem, én pedig egy gyors shunpoval a közeli fa mögött tűnök fel, így helyet cseréltem a klónommal. Ha ő megtévesztéssel játszik, hát hajrá, megkapja. Nem Ő az egyetlen, aki képes használni az eszét. A klón-Sukét aztán gondolatban utasítom, hogy támadja meg a lidércet, amit meg is tesz. Zanpakutoját kivonva igyekszik szemből egy hosszanti vágással véget vetni a hollow életének, ám az hosszú, tűhegyes, és minden bizonnyal kőkemény karmaival megállítja a zanpakuto pengéjét, és gúnyosan kuncogni kezd. Nyilván abba na hiszemben van, hogy egy gyenge shinigamival van dolga, akit könnyűszerrel elintéz, két legyet üt egy csapásra, és  a léleknél jóval hatalmasabb lélekenergia forrásra tesz szert, ami lehet elegendő lenne ahhoz, hogy Adjuchasból Arrancarrá váljon, és még erősebb legyen. Gúnyos kacaja azonban nem tart már sokáig, mert egy shunpoval mögötte tűnök fel, és ezúttal az igazi Aokit tényleg markolatig belemártom a lidérc igazi, valós testébe. Amaz csak egy meglepett vonyítást tud megejteni, mielőtt teste elenyészik, lelke megtisztul, és átkerül a Seireiteibe, hogy ott újra a körforgás része legyen. Ebben különbözünk a quincyktől. Mi nem elpusztítjuk a hollowok lelkét. Megtisztítjuk azt.
Megkönnyebbült sóhajjal veszem tudomásul győzelmemet, majd dörzsölöm meg fájós mellkasom. Nem tagadom, iszonyatos erő volt a hollow ütésében, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fáj piszkosul, de ez van. Vele jár. Lassan behunyom a szemem, hogy kis koncentráció után megtaláljam a riadt lélek tartózkodási helyét, aki nem jutott messzire, épp cask pár méterrel, egy másik fa tövében kuporog, teljesen megdermedve a félelemtől. Lassú léptekkel indulok meg felé, kezemben a fekete-vértől csatakos zanpakutommal, aminek pengéjéről egy suhintással eltüntetem a lidérc vérét.
- Nem bántalak. Segíteni szeretnék... - mondom kedvesen, halkan a lélek-Lánynak, aki úgy tűnik, hogy ha nehezen is, de hisz nekem. Tekintve az imént lejátszódott eseményeket, meg is vagyok lepve, de ez csak megkönnyíti a dolgomat.
- Időd meg van számlálva ezen a világon, már nem ide tartozol. Elküldelek egy másik világba, ahol otthonra, és megnyugvásra találhatsz. - közlöm vele nemes egyszerűséggel, majd fogom Aoki keresztvasát, és a lány homlokához érintem, akinek alakja hirtelen felfénylik, majd hirtelen köddé válik. Arcán még eltűnése előtti utolsó pillanatban mintha megnyugvást vélnék felfedezni, ami halvány mosolyt csal az arcomra. Nem mondom, hogy ez volt a legkönnyebb hollow, illetve lélek-temetésem, de túl vagyok rajta, és ami még fontosabb, hogy sikeresen. Aokit gondosan visszahelyezem sayájába, majd előkotrok zsebemből egy doboz cigarettát, és rágyújtok. Gondolataimba mélyedve figyelem az előttem elterülő tavat, amit bejár a telihold fehér fénye. Hirtelen észre sem veszem a közeledő másik lélekenergia-forrást, amit elsőre nem is biztos, hogy be tudnék azonosítani. Teljesen mindegy mondjuk, mert annyira lefoglal a dohány, illetve saját ügyes-bajos dolgaim fölötti gondolkodás, hogy egyeltalán nem tűnik fel a másik személy közeledése. Szarvas hiba ez, ki tudja, talán ezúttal tényleg életem utolsó hibája, hogy gondatlan voltam.

14
Soul Society / Re:Szívszilánkok
« Dátum: 2018. Aug. 19, 13:06:15 »
Kellemes az idő itt a negyedik osztag kertjében. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően nem érzem túl jól magam a meleg időszakokban. Természetemnél fogva a telet szeretem, és a hideg időszakot. Ami másnak csontig hatoló hideg, nekem kellemes csiklandozás a bőrömön csupán, viszont másoknál jobban megsínylem a meleg időjárást. Ezért sem vagyok annyira oda azért, hogy a tengerparton múlassam az időt Kedvesemmel, bár Neki ezt nem mondom, és gyanítom hiába is mondanám. Mitsu odavan a nyárért és a tengerpartért, kissé gyermeklelkű, de ez hozzátartozik a varázsához, ezért is szeretettem bele, és vettem feleségül. Életem értelme. Ettől függetlenül most is kicsit izzadok, bár nincs hőség, nekem akkor sincs ínyemre valahogy. Társaságban valamennyire azért elviselhető, hisz Azumi-sanra figyelek, nem arra, hogy megolvadjak a melegben. No persze összeesni nem fogok, és különösebb probléma sincs, csupán nem vagyok annyira oda a meleg időszakokért.
- Igen, néha ki kell mondani. - bólintok egyetértően. Egyszerűbb mondani, mit megtenni. Nem vagyok annyira a szavak embere. Ezért is fog problémát jelenteni, hogy néhány közeli ismerősömmel ennyi idő után kell majd újra egyenesbe jönnöm. Tartani nem tartok egyiküktől sem, hiszen a barátaim..egyedül a Lányomtól való találkozástól félek kicsit. Öt éve nem láttam, felnőtt. Nem tudom, hogy fog reagálni rám, és nem tudom, hogy fogom viselni, fogadni, ha elutasít Engem. Majd kiderül. - Sok könyvet olvas, Azumi-san? -  Kérdezek is vissza rögtön, kapva a témán, ha már így feljött. Jómagam nem, szinte alig. Unalmasnak találom, persze ez nem jelenti azt, hogy borzadva húzódok el egy könyvtől, ha  közelembe kerül, csupán nem ez az elsődleges dolog a szabadidőmben, amit csinálni fogok.
- Ígérem, bármit hallok ezzel kapcsolatban, értesíteni fogom Önt. - mosolygok barátságosan a nőre, bár belül úgy gondolom, hogy nem sok esély van. Az emberi világban szétszakadt családok nagyon, nagyon ritka esetekben találnak újfent egymásra a másvilágon. Előfordulhat persze, az esély megvan, de..kétlem, hogy engem valaha is összehozna a sors az emberek világában maradt ismerőseimmel, szüleimmel, barátaimmal. Megjegyzem, lehet jobb is így. Ideát egy teljesen új életem van, új ismerősökkel, új barátokkal, családdal, akikhez kötődöm. Ide tartozom most már, és úgy tervezem, hogy még megannyi éven keresztül ide is fogok. Felesleges a múlton rágódnom. Ők is megbékéltek az elvesztésemmel minden bizonnyal, jóllehet, már nem is élnek, hisz több, mint száz éve annak már, hogy átkerültem ide, és a feje tetejére állt a világom.
Sétánk kis pihenőhöz ér, mikor is Azumi-san egy fának támaszkodva pihen meg, én pedig a kis ösvényen megállok egy árnyékos helyen, nem messze a Nőtől, érdeklődve figyelem. Csend van, és nyugalom. Kicsit talán túl nagy csend, és nyugalom. Hozzászoktam már, hogy a saját osztagomnál mindig nagy volt a nyüzsgés. Jobbára olyanok voltunk, mint egy rakás nagycsoportos óvodás, de én úgy szeretettem. Úgy hallottam, hogy ez a hajlamuk a srácoknak tovább fokozódott, mióta új kapitányuk van, és egyeltalán nem zavar. Örül a szívem, hogy jó kezekben van az osztag.
- Tudom. - mosolygok jókedvűen. - Csak nem szeretek hosszabb ideig megválni Tőle. és Ő sem Tőlem. Azért túlélem valahogy. - jegyzem meg mosolyogva továbbra is, majd érdeklődve figyelem Azumi-san készülődését. Nem olyan egyszerű megidézni a shikai alakját a lélekölőnek, főleg ha évek óta nem csinálta valaki. Koncentráció szükséges hozzá, nem kevés.
Kérésére néhány lépést hátra állok, bár kétlem, hogy kárt tudna tenni bennem még így, zanpakuto nélkül is, de jobb az elővigyázatosság. Mindig is  nagy érdeklődést mutattam mások lélekölői iránt. Misztikus, gyönyörű dolgok ezek, akkor is, ha fegyverként használjuk őket. Tagadhatatlanul szépen, egytől egyig, mindegyiknek megvan a maga szépsége. Noha a legtöbb shinigami nem szívesen mutogatja, hisz legtöbbjüknek ez olyan, mintha a lelküket mutogatnák mindenki előtt. Én magam részéről hol így vagyok, hol úgy. Nem szeretek kérkedni Aokival, vagyis Ő nem szereti, ha mutogatom, csak akkor, ha feltétlenül szükséges. Megértettem, hogy Ő így akarja, és nem firtatom, nem erőltetem. Ő úgy van vele, hogy ha valakinek meg kell mutatnia magát, valószínűleg az lesz az utolsó dolog, amit az illető lát az életben.
Ezúttal is, az egyszerű pengéből valami egészen mássá való átalakulás szemet gyönyörködtető előadását lehet megfigyelni. Mint mondtam, minden lélekölő gyönyörű, egyedi. Itt sincs ez másként.
- Gyönyörű Zanpakutoja van, Azumi-san. Illik Önhöz, és méltóképpen kiegészítik egymást. Remek társ. Gyakoroljon sokat, fejlessze tökélyre kettejük kapcsolatát, és egy napon magáévá teheti Lélekölője bankaiát is. - mondom, miközben lenyűgözve figyelem a bemutatót. - Jól gondolom, hogy víz alapú a lélekölője, Azumi-san? - kérdem pár pillanat elteltével. Sokféle és fajta zanpakuto létezik, bár nem szokványos a víz alapú. Jómagam is a víz alapú zanpakutosok felé húzok inkább, bár az enyém jég alapú, ami kicsit más azért. Persze az alapja annak is víz.
Persze közben úgymond kritikus szemmel, kicsit hozzáértő módjára is figyelem a dolgokat A lélekenergia ingadozásából ítélve kettejük viszonya bár jó, meleg, barátságos, koránt sem teljesen szilárd. A hosszú idő, amit egymástól külön töltöttek, kicsit megzavarta kettejük viszonyát, sokat kell még együtt lenniük ahhoz, hogy olyan legyen a kapcsolatuk, mint régebben. Nincsenek még teljesen szinkronban, épp úgy, mint én meg Aoki. Bár mi nem szakadtunk el egymástól, csupán nem használhattam igazi erejét. Végig ott volt velem.
- Látogasson el rendszeresen a benső világukba. Meditáljon sokat. Van ideje. Ismerjék meg úgymond újra egymást a lélekölőjével. Ha csak teheti menjen el olyan helyekre, ahol kicsit távol van mindentől, és gyakoroljon a zanpakutojával. Kapcsolatuk egykettőre rendbe jön majd, meglátja. - javaslom barátságosan a Nőnek. Én is tervezem tovább mélyíteni kapcsolatomat Aokival, csak így kicsit nehéz, hogy jelenleg nincs nálam.
- Mire képes még egyébként? A forró vizet használja támadáshoz? - kérdem érdeklődve, miközben a nő kezében tartott fegyvert méregetem. Ritkán látni olyat, hogy a forróvizet használja egy víz alapú zanpakuto a támadásokhoz. Persze ez nem baj, sőt, hatalmas előnyt jelent, tekintve, hogy ezt az ellenség sem tudhatja. Kellemetlen meglepetéseket tud okozni.




15
Soul Society / Re:Eszmecsere
« Dátum: 2018. Aug. 19, 12:14:07 »
A kezdeti nehézségek után valamelyest feloldódni látszik a kettőnk közötti több métere vastag jégfal, ami ilyen-olyan okokból került oda. Nem mondom, hogy mindenki ugyanolyan kedvesen, barátságosan nyit az idegenek felé, és ez így van rendben. Alapjáraton véve katonák vagyunk, viszont a katonaságunk mögött ott van az igazi személyiségünk, maga az ember, személy, és vannak, akik nehezebben vedlik le a katonaság álarcát, nyílnak meg a világ fele. Persze vadidegen shinigamiknak van, hogy én sem nyílok meg egyszerre, de megtanultam, sőt, kapitányságom alatt úgymond kötelezővé vált valamennyire megértőnek, kedvesnek, hovatovább nyitottnak lennem, hisz naponta többször kellett foglalkoznom egyes tisztjeimnek ilyen-olyan ügyes-bajos személyes problémáival, legyen az beosztással kapcsolatos, vagy teljesen más. Kicsit előre dőlök a széken, rákönyökölök az asztalra, ujjaimat pedig az arcom előtt összekulcsolva hallgatom Kaiya-sant. Nem várom el tőle, hogy egyből világi jóbarátjaként tartson számon, sőt, nem is ez a szándékom, csupán ha már összehozott minket a sors, miért ne beszélgethetnénk kicsit? Ismerkedni a világ legegyszerűbb dolga.
A vörös szalaggal kapcsolatos kérdésére csak némán bólintok, s tovább hallgatom beszámolóját, hagyom, hadd bontakozzon ki. Nem akarom megzavarni most,  hogy némiképp megenyhült az eddig felettébb zárkózott shinigami. Nem hibáztatom. Elég szart láthattunk már életünk során mindketten. Mindenkinek a saját baja a legszörnyűbb.
Kaiya-sant hallgatva néhány dolog beugrik az említett tiszttel kapcsoltban. Mint mondtam, én magam nem ismertem, de utólag visszagondolva, mintha Mitsu tényleg említette volna párszor. Sajnos ennél többet tényleg nem tudok róla.
- Elmondása alapján kivételes tehetségű shinigami lehetett. Sajnálom, hogy nem ismertem személyesen. Szemet gyönyörködtető látvány lehetett harc közben látni. Szabad tudnom, hogyan vesztette életét? -  kérdem tűnődve. Ha kivételes képességekkel rendelkezett, valószínűleg nem "átlagos" halált halt. Több kell egy sima hollownál ahhoz, hogy megölje a legerősebbjeinket. Sajnos viszont sokan megfeledkeznek arról, hogy bár erősek vagyunk, de nem sértetlenek. Halhatatlanok vagyunk ugyan, de koránt sem elpusztíthatatlanok.
A tiszt -többet között nekem köszönhető - kisebb rohama után folytatjuk a beszélgetést, bár nem tagadom, gondolkodóba ejt az állapota. Nem magam miatt. A saját maga, és környezete miatt. Látszólag jól van. Tud feladatokat  teljesíteni, azonban ha egy bevetésen történik hasonló dolog, az shinigami-életeket veszélyeztethet. PErsze bizonyára egy Kaiyához hasonló, előrelátó, megfontolt személyiség ezzel tisztában van, és biztosan többet is tud a dologról, mint én, különben nem maradt volna állományban, mégis...
- Ne haragudjon, hogy megkérdezem Kaiya-san, de figyelembe véve az állapotát..nos, a lélekenergiával némi gondja akadt, legalábbis ezt veszem észre. Nem gondolja, hogy kicsit pihennie kéne az aktív állománytól? Ha küldetés közben jön egy ilyen roham, mit tesz, ha emiatt a saját bajtársai kerülnek veszélybe? - mutatok rá mutató ujjammal, miközben teljesen tárgyilagosan beszélek. Tudni kell, mikor kell kicsit megállni és pihenni. Emellett lehet, hogy sokkal előbb teljesen rendbe jönne, ha a családjával töltene kis időt. Persze ezt úgy mondom, hogy semmit sem tudok a hátteréről, csupán érdeklődöm, beszélgetek.
Ami pedig a kis akadémistát illeti, megjegyeztem magamnak az alakját, és nem mulasztom majd el alkalomadtán felkeresni. Régen, kapitányként is rendszeresen látogattam az akadémiát, figyeltem a tanulókat, esetleges potenciális jelölteket majd az osztagnak, sokszor meg is akadt a szemem egy-egy "jelöltön", volt, hogy valaki azért jött az osztaghoz, mert személyesen is foglalkoztam vele kicsit. Nem szokványos dolog persze, de van, hogy egy-egy kapitány meglátogatja az akadémiát. Én is ezek közé tartoztam, tartozom. Egy - egy tanuló fejlődésére elképesztő hatást gyakorol, ha kicsit a pártfogásába veszi valaki.
- Az, hogy szabadidejében mit olvas, és valójában  milyen szinten áll a felkészülése, nem jelent semmit. Ettől még ígéretesnek tűnik. Kívánom neki, hogy legyen erős, de egy pillanatig se legyen nagyképű, vagy elbizakodott, mert azzal a saját sírját ássa meg. - mondom elgondolkodva, miközben azt a pontot nézem, ahol utoljára látható volt a fiatal tanonc. Sokan esnek abba a hibába, hogy elbízzák magukat. Ő ne legyen olyan. - Talán meglátogatom...kíváncsi vagyok rá, hogy mit tud. - mondom tűnődve, majd gondolataimat visszakormányzom a jelenbe, és visszafordulok Kaiya-san felé, és a hollowok felől kérdezem. Ez egy érdekes téma. A legtöbb shigiami csak kaszabolja őket, meg sem próbál a dolgok mögé látni. Félreértés ne essék, ugyan úgy elintézem őket én is, de az elmúlt öt év alatt alkalmam nyílt kicsit tanulmányozni őket, s így már kicsit más szögből látom a dolgokat velük kapcsolatban.
- Azért érdekelnek a hollowok, mert az elmúlt öt évet köztük töltöttem... - jegyzem meg keserűen mosolyogva, nemes egyszerűséggel. Kár terelni a témát, nagyon sokan tudják a dolgot, egyébként sem olyan, amit szégyelleni kéne. Hogy különös-e? Persze hogy az. Nem minden nap ragad egy shinigami Hueco Mundoban, s tér vissza onnan évek múltán. Persze erre is volt már példa, ahogy hallottam. Mindenesetre nyíltan beszélek a dologról. Egyébként sem tartom olyan dolognak, amit el kéne hallgatni, ellenkezőleg. Nagyon sokan tanulhatnak belőle. Bár mindent persze nem osztok meg, a történetet teljes egészében csak nagyon kevesen hallották, és ők sem azért, mert nekik annyira el akartam volna mondani, hanem mert muszáj volt. Egyedül Mitsukonak mondtam el magamtól mindent, még a Lányomnak sem.
- Tudja...valamilyen szinten megértem Őket. - kezdek bele elgondolkozva a hollowokkal kapcsolatban. - Ha kicsit belegondol, nem pusztán azért ölnek, mert kegyetlenek. Jó persze, tagadhatatlan hogy vadak, ösztönlények, de ha kicsit belegondol, pont az ösztönök miatt ilyenek. Nézzük meg közelebbről a hierarchiájukat. Náluk a gyengébbet megeszik, az erős tovább él, hogy még erősebb legyen, a gyengébb pedig a részévé válik, mert nem volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze. azért ölnek, mert ölniük kell. Kényszerből. Erősebbé kell válniuk, különben elpusztulnak, s mikor elég erősnek mondhatják magukat, akkor sem lehetnek biztonságban. Örökös harc az életük. Nincs más választásuk. Megértem őket. Megértem, hogy miért teszik azt, amit. Ettől függetlenül a dolgom ugyan úgy az, hogy megtisztítsam a lelküket, így visszatérítve őket a körforgásba. Alapvetően ilyen szempontból nem sokban különböznek Tőlünk. Gondoljon bele Kaiya-san. Mi is erősebbé akarunk válni. Nekünk is okunk van rá, nekik is. Örökös körforgás ez, ami sosem fog véget érni. - fejezem be monológomat, majd várakozva nézek az előttem ülő shinigamira. Egyetért velem? Nem érdekel különösebben, viszont abban, amint elmondtam, hiszek. Másnak nem feltétlenül kell hinnie, osztania a nézeteimet, csupán elmondtam. Ettől még ugyan úgy elpusztítok egyet, ha elém kerül, de már nem vakon, feltétel nélkül utálom őket,  hanem valamilyen szinten megértem, mit miért tesznek.

Oldalak: [1] 2 3 4