Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Watanabe Yuusuke

Oldalak: [1] 2 3 4
1
Soul Society / Re:Múlt és jövő. Új nemzedék a láthatáron?
« Dátum: 2019. Febr. 19, 17:03:28 »
Na. Most, hogy a formaságokon, meg a bocsánatkéréseken túl vagyunk, foglalkozhatunk komolyabb dolgokkal. Nem szeretem, ha tiszteletlenek velem. Azt meg kifejezetten utálom, ha hülyének néznek. Persze ezzel mindenki így van, csak nem reagál rá ugyan úgy mindenki. Valahol megértem Rei kifakadását is. Bár sokat nem tudok róla, de abból, amit az utóbbi pár perc elszórt információ-morzsáiból kiderítettem az jön le, hogy nem volt könnyű előélete. Kinek volt? Soul Society lakosságának 90%-a nyomorgott lélekként, csak a kevés kiváltságosak, akik már itt születtek, és netalántán még módosabb, esetleg nemei származású család tagjai, jártak jól. Engem mondjuk személy szerint nem zavart. Elégedett voltam a kis szerény dolgaimmal annak idején, bár nem tartott túl sokáig, míg kiderült, hogy miért is vagyok olyan éhes. A többi már történelem. Ha már történelem...
- Száznégy éves vagyok, de nem annyinak nézek ki, ezt Te is beláthatod. Kifejezetten fiatalnak számítok a shinigamik között. Te jó, ha tizenötnek kinézel, mégis lehet, hogy vagy már vagy ötven. A shinigamiknál nem mérvadó a külső. Vannak hat-hétszáz éves shinigamik is, akik még fiatalabbnak látszanak, mint Én...vagy Te. - zárom le ezt a témát. Konkrétan egyébként nem zavar túlságosan, ha öregnek néz, de na. Sértő rám nézve a Tata..mármint, a büszkeségem sérti. Én se "Kölyök"-özöm le, pedig az...
Gondoltam, hogy sok téren tapasztalatlan még a Lány. Tetszik a tettrekészsége, és a bizonyítási vágya, de nem feltétlen jelent jót, ha csak ezen két jellemző alapján éli mindennapjait. Persze nem akarom megnevelni. Nem az én dolgom. Jogom sincs hozzá, azonban tanácsokat adhatok neki. Az már rajta múlik, hogy megfogadja-e őket, vagy sem.
- Unalmas vagy sem, nem az a dolgod, hogy unatkozz. És nem is azért, hogy erős ellenfelekkel mérd össze az erőd. Azért vagy ott, hogy az alapokat megtanuld. Utána már magadtól úgy képzed magad, ahogy szeretnéd. Persze akadémistaként is futhatsz extra köröket, de fontos, hogy az elméleten is odafigyelj. Ez egy olyan szamárlétra, amit mindannyiunknak meg kell mászni. - foglalom össze röviden és tömören az akadémiával kapcsolatos gondolataimat. Akadémistaként volt, hogy magam sem becsültem meg olyan szinten az iskolát, mint amennyire megérdemelte volna, ám így évtizedekkel később már saját tapasztalataimból mondhatom, hogy érdemes oda figyelni.
A sebeimet érintő téma azonban már kissé érzékenyebb dolgokra tapint. Nem szívesen beszélek róla, bár kétségtelenül segíthetek a fiatalabbaknak a saját hibáim okán, hogy ők ne essenek ugyanabba a szarvas hibákba, mint Én. Talán segíthet nekik tovább túlélni ezt az egyébként korántsem kellemes katonaéletet.
- Erős volt, de elpusztítottam. Amint láthatod, hagyott azért búcsúajándékot. - jegyzem meg kelletlenül a Lánynak. Egy pillanatra elnézek Rei felett, amint lelki szemeim előtt felrémlik az iszonyú Adjuchas, ami nem csak erős volt, de visszataszító is. Sosem fogom elfelejteni, az biztos, ezért magamban kicsit hálás vagyok, hogy másra terelődik a szó, nevezetesen a Tanítójára.
- Nem ismerem. Bizonyára az Én időm után lett Kapitány... - jegyzem meg elgondolkodva, észre sem véve, hogy kicsit elszóltam magam. Nem szívesen beszélek a múltamról, főleg olyanoknak nem, akik nem ismernek, hátha ellenszenvesnek találnak. Nem sűrűn fordul elő, hogy egy kapitány eltűnik, majd előkerül. Rendszerint az eltűntek úgy is maradnak, eltűnve, mert nem véletlenül tűnnek el. Mármint, tudni tudom, hogy jelenleg a 11. osztag kapitánya, de ennyi. Semmi többet nem tudok Róla. - ...de biztosan erős lehet. Bár kapitányi szinten szerintem már teljesen felesleges mérni, hogy ki az erősebb. Iszonyatosan erősek mindannyian. Alapjaiban tudnák megrengetni Soul Societyt. - mormolom elgondolkodva, s elég, ha csak néhány régebbi kapitány kollégámra gondolok. Hanae, Akane...Yuu-chan...mérhetetlenül erősek voltak egytől egyig. Sajnos van, hogy ez nem elég. Oly sokakat ismertem az idők alatt, és oly sokan vesztek már el...
A végén azért csak beadja a derekát, és beleegyezik a ramenbe. Gondoltam, hogy a hasával meg lehet fogni. Ki tudna ellent mondani egy jó ramennek? Egyébként sem hiszem, hogy el lennének kényeztetve az Akadémián. Kapnak rendszeresen enni, de nem hiszem, hogy minden nap rament szolgálnak fel a menzán.
Kezem zsebre dugva ballagok a közeli ramenes felé, gondolataimba mélyedve, míg Rei közvetlen mellettem aprózik. Sok olyan téma jött fel ebben a beszélgetésben, ami fájdalmas sebeket tépett fel a lelkemen. A legtöbb ismerősömmel azóta sem tudom, hogy pontosan mi történt, csak azt, hogy míg én itt vagyok, Ők már nincsenek. Lehet, még mindig itt lennének, ha nem tűntem volna el, hanem segítettem volna nekik...mélázásomból Rei hangja ránt vissza a jelenbe, meg az, hogy kis híján elhaladok a ramenes stand előtt. Még időben kapok észbe, és állok meg.
- Az, hogy vannak sebeim, pont azt jelenti, hogy gyenge vagyok. Ha nem lennének sebeim, akkor lennék erős, hisz nem lenne alkalma az ellenfeleimnek, hogy megvágjanak. Tapasztalt vagyok, erős nem... - mondom komoran. Ha erős lennék, nem kellett volna sem nekem, sem a családomnak, sem pedig senki másnak szenvednie miattam. Egy gyenge csődtömeg vagyok, semmi több.
- Lehet róla szó. - válaszolom az ajánlatára. - De figyelmeztetlek. Nem bánok kesztyűs kézzel senkivel. A puhányságból nem tanulsz, csak a kemény edzésből. - fejezem be a mondatot, miközben benyitok az étterem, inkább étkező helyiségbe, majd odamegyek a pulthoz, rendelek két rament, egy pohár teát Reinek, magamnak meg egy kancsó vizet, majd visszamegyek az asztalunkhoz, és helyet foglalok.

2
Soul Society / Re:Múlt és jövő. Új nemzedék a láthatáron?
« Dátum: 2019. Febr. 18, 15:45:45 »
Már az első pillanatban rájövök, hogy nem egy átlagos fiatalról van szó. Vagyis de, végül is mondhatjuk, hogy átlagos, ha ugyan átlagosnak lehet mondani a lázadó "meg nem értett tehetség" beállítottságú fiatalokat. Nem újdonság a gyerekekkel való kommunikáció számomra, hisz elvégre nekem is van egy Lányom, igaz Ő már kész érett Nő. Nincs ellenemre, ha egy kicsit alkalmazkodnom kell a Lány modorához, úgy veszem észre, hogy Ő akkor jön ki jól valakivel, ha a másik hozzá hasonlóan lazára veszi a viselkedését. Persze ettől még bizonyos dolgokat nem tűrök. Egyébként is. Attól még, hogy katonák vagyunk, nem kell begyöpösödött robotoknak lennünk, sőt. A legtöbb shinigami, akit ismerek, kifejezetten nyitott és normális..persze kivételek mindig akadnak.
- Kis növésű is vagy, meg az utat sem figyelted, mert a könyveddel voltál elfoglalva. Igaz én sem figyeltem oda. Felejtsük el. - mutatok rá, hogy a téma tulajdonképp nem ér annyit, hogy ezen vitatkozzunk. Mondom, nincs ellenemre a bolondozás, de ha hülyének próbálnak nézni, akkor azért megmagyarázom az illetőnek, hogy miért ne tegye. Azt az egyet nem bírom elviselni, ha hülyének próbálnak nézni.
Elismerem, nem kellett volna le "tökmagoznom", de hirtelen nm jutott eszembe semmi abban a pillanatban, és lássuk be...nem az az égimeszelő. Persze egy Lánynak nem is kell magasnak lennie. Az hogy alacsony növésű, egy különleges adottság, ami a saját malmára hajtja a vizet a jövőbeni harcai során. Fejlesztenie kell majd a  gyorsaságát, nem pedig az erejét.
- Hai-hai, nem vagy Tökmag. Egyezzünk meg. Én nem nevezlek Tökmagnak, Te meg nem nevezel Tatának. Ugyanis egyeltalán nem vagyok öreg, csak fehér a hajam. Te sem vagy Törpe, csak alacsony növésű. - válaszolok barátságosan, miközben magam elé tartom két kezem, amolyan védekezőleg, hogy ne haragudjon.
Kis Pukkancs. Lassan-lassan beletanulok, hogy kell vele bánni, bár igazából fogalmam sincs, hogy miért vesztegetem az időm Akadémistákkal, van elég bajom mostanában. Ha kapitány lennék, persze máshogy tekintenék Rá, bár ki tudja, mit hoz a jövő. Nem árt Bővíteni az ismeretségeket.
- Bocsánatot kérek, ha Te is... - teszem hozzá mellékesen. Én talán hibáztam, de Ő sem fogta vissza magát, ami azt illeti, már az eleje óta flegma, meg morgós. Ha ilyen a jelleme, azt persze nem tudom megváltoztatni, de na, Ő sem volt kedvesebb, mint Én, pedig én még csak nem is sértésnek szántam, csak úgy tűnt, mintha az lett volna.
- Ha egy könyvtárban el tudsz aludni, akkor bele sem merek gondolni, mit művelsz az akadémián egy-egy órán..:roll: - jegyzem meg cinikusan, karba tett kézzel, de persze nem gondolom komolyan. Való igaz, hogy az akadémián nem a legszórakoztatóbbak az órák, de nem is ez a célja az iskolának. Bár nekem kifejezetten tetszettek az ott felvett órák. Legalább valami célt adott az addigi céltalan, kaotikus életemnek Soul Societyben, ismét voltak céljaim, nem csak az utcákat róttam fogalmatlanul.  Szótlanul hallgatom végig, hagyom, hogy kicsit beszéljen, addig is igyekszem kiismerni. Mióta Seireitei-ben vagyok, megtanultam apró információkból is helyes következtetéseket levonni. Egy-egy elejtett utalás vagy ártalmatlannak szánt szó is sokat jelenthez, amiből megtudhat dolgokat az ember. A tény, hogy Inuzuriból származik Rei -időközben megtudom a nevét- elárulja, hogy nem volt könnyű élete már lélekként sem. Bár ez mindannyiunkra igaz. Nagyon kevés shinigami mondhatja el magáról, hogy jó élete volt az akadémista évei előtt. A legtöbben oda menekülnek a sanyarú sors elől, meg persze a sanyargató éhség elől is, ami megnövekedett reiatsujuk miatt gyötri őket.
- Szóval "Csak simán" Rei. Adtál okot rá, hogy leszidjalak? Nem. És adtál okot rá, hogy megdicsérjelek? Egyelőre azt sem. Mindkét dolog olyan, hogy ki kell érdemelni. Szóval nyugodj meg, nem vagyok a tanárod, sem pedig akárki, hogy lenézzelek, vagy leszidjalak. Miért tenném? Nem sok jó modorú Shinigamival találkozhattál eddig, legalábbis a viselkedésedből erre következtetek. - nyugtázom közben a nevét, miközben továbbra is karba tett kézzel nézek a Lánykára. - És igen. A sebhelyet egy harcban szereztem. És egyeltalán nem volt jó buli. Fiatal vagy még, természetes, hogy így állsz ehhez a dologhoz. Azonban engedj meg egy jó tanácsot, a saját érdekedben. - itt kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy jól értse, amit mondok, és lássa, hogy halálosan komolyan beszélek. -Ki se gyere így az akadémiáról, mert nem fogod sokáig húzni. Ha így állsz a harchoz, már halott is vagy. Ezeket a dolgokat komolyan kell venni, ha nem akarsz így járni... - mutatok az arcomon lévő sebhelyre, ami ugyan már gyógyul, de a negyedik osztag még nem tüntette el. Ráér. Fájni már nem fáj, viszont minden reggel fájdalmas emlékeztetőül szolgál, mikor a tükörbe nézek.
-Ezt nekem kéne kérdeznem tőled..- fortyanok fel hirtelen a kérdésre, mikor az ittlétem felől érdeklődik. - Shinigami tiszt vagyok, minden jogom megvan ahhoz, hogy ilyenkor itt legyek. Ellenben veled. Neked az akadémián kéne lenned, nem igaz? Nem rémlik, hogy tartanának ott éjszakai órákat. Egyébként, sétáltam, szolgálat után. Ennyit igazán megtehetek, nem igaz? - kérdezem Reitől, viszont szöget ütött a fejembe
- Óh, szóval egy Kapitány is edzett már. Az már valami! :o - És melyik kapitány edzett? - szólalok meg végül, tettetve, mintha olyan nagy dolog lenne. Mármint számomra nem nagy dolog, Rei számára hatalmas elismerés, ha egy Kapitány felfigyel rá, és saját kezűleg foglalkozik vele. Megjegyzem, hogy a tanítványaim nagy részéből kapitány, vagy hadnagy lett.
Érdekes kölyöknek tűnik, talán nem ártana egy kicsit többet megtudnom róla, ha már így össze hozott minket a sors. Értékes szövetséges lehet még a jövőben. Mindig gondolni kell az ilyenekre. Ráadásul, ha egy kivételen nagy tehetség, ami csiszolásra szorul, nos...lehet, hogy azon is tudunk segíteni, de korai még ilyeneket előtérbe helyezni.
- Ne ácsorogjunk itt az utca közepén. Neked amúgy sem kéne itt lenned. Együnk valamit. Van egy ramenes nem messze innen. Meghívlak. És szólits csak simán Yuu-nak. Vagy Sukének. - hívom meg Reit egy vacsorára. Éhes vagyok, dél óta nem ettem, és ki tudja, mikorra érek haza. Nem akarok éhen halni.
- Na mi lesz, jössz,  vagy sem...? - kérdezek vissza, miután elindulok, és egy lépés után hátrapillantok, hogy megnézzem, csatlakozik-e hozzám az Ifjonc, vagy sem.

3
Soul Society / Re:Múlt és jövő. Új nemzedék a láthatáron?
« Dátum: 2019. Febr. 17, 16:52:49 »
Véget ért a szolgálatom a mai napra, végre! Igencsak untam magam már, bár megjegyzem, a jelenlegi beosztásom semmivel sem unalmasabb, mint anno kapitányként. Annyi, hogy nincs felelősség. Vagyis van, de kevesebb. Nem tagadom, felemelő egy kicsit lazítani, pihenni, de most már egyre inkább kezdem azt érezni, hogy tettre kész vagyok, tennem kell valamit. Érzem, hogy újra készen állok bizonyítani a legmagasabb szinteken, ennyi idő elég volt ahhoz, hogy rendbe szedjem magam úgy-ahogy. Innentől kezdve minden további "kényszer-pihenéssel" eltöltött idő csak kárt okoz számomra. Le kell magamat foglalnom valamivel. Ahhoz pedig küldetése, de legalábbis valami olyan dolog kell, amivel le tudom magam foglalni, ami eltereli a gondolataimat. Ha semmi sem csinálok, elkezdek agyalni a múlt történésein, folyamatosan kattog az agyam, egyre inkább magamba fordulok, és az nem használ.
Mivel az én szolgálatom valamivel hamarabb véget ér, mint Mitsukoé - Neki tovább kell ma bent maradnia, valamilyen Hachibantai-os ügy miatt-, úgy döntök, hogy nem indulok egyből haza, hanem sétálok kicsit, kiszellőztetem a fejem a késő-délután, kora-esti órákban, mikor egyébként is már kevesebb lélek lézeng az utcákon. Régen sem szerettem a nagy tömegeket, mostanában meg kifejezetten zavar, és kényelmetlen. Annyira kora este mondjuk nincs már, hisz a hold is magasan fent terpeszkedik már az égen, teljes pompájában, teliholdként. Jobb szeretem az éjszakákat, mint a nappalokat, noha azokkal sincs bajom, de valahogy nyugodtabb vagyok a hold látványától, mint a napétól.
Mélyen gondolataimba merülve baktatok utcáról utcára, fel sem tűnik, merre járok, csak jó hosszú idő után, mikor felpillantok ,és rájövök, hogy nem messze vagyok az Shin'o Akadémiától. Egyből megannyi - többnyire boldog- emlék jut eszembe azokról az időkről. Sikerült elsőre elvégeznem a "beugró" vizsgát, majd a kiírt terv szerint az akadémiát is. Szerettem az alma matert, s így visszagondolva, sokat köszönhetek nekik. Bár évek óta nem voltam az iskolában, annak idején, kapitány-koromban rendszeresen tettem látogatást az intézményben. Szerettem úgymond "válogatni" a tanoncok között, kiszűrni az erősebbeket, tehetségesebbeket, megnyerni magamnak a Jubantaiba. Nincs ezzel semmi probléma. Teljesen bevett szokás, szinte minden kapitány csinálja. Hiába vagyunk egy nagy hadsereg, kell az egészséges vetélkedés az osztagok között.
Zsebre dugott kézzel baktatok tovább előre, elgondolkodva nézek magam elé. Igazából nem is nézek az orrom elé, csak megyek előre, ám ekkor valamibe beleütközöm, minek következtében megtorpanok, majd egy tompa puffanást hallok, s mikor felnézek, látom, hogy egy gyerekforma illető ül előttem a földön, mert nekem jött, és fenékre esett. Vagy én mentem neki...mindenesetre olyan ismerős forma nekem, csak nem tudom hirtelen, hogy hova tegyem.
Szólni persze nincs időm, mert egyből mondani kezdi a magáét...
- Ne várd mindenkitől, hogy észrevegyen, ha egyszer ilyen kicsi vagy. Nyilván azért estél a földre, mert Te is annyira előre figyeltél, ugye? - kérdem vissza tőle egyszerűen. Nem kiabálok, nem idegeskedek. Minek? Csak egy fiatal Lány, semmi rosszat nem tett, semmivel nem különösebb, mint más. Egyébként sem vagyok az a fajta, aki család, vagy hovatartozás szerint nézi az embereket, és az, hogy egy akadémistával van dolgom, csak javít a helyzeten. Elvégre egyszer talán a nem is olyan távoli jövőben kollégák leszünk, Nekem pedig kötelességem segíteni nekik, ahogy tudok. Kifejezetten ismerősek voltak eddig a vonásai, ám most, hogy jobban megnéztem magamnak, rájövök, hogy kivel van dolgom.
- Te vagy a Tökmag a könyvtárból, a múltkorról...! :o - bökök rá meglepetten ujjammal a srácra...vagy lányra..kicsit fiús..simán el lehetne nézni fiúnak is, de a hangja alapján egy Lánnyal van dolgom. Mégpedig egy pukkancsabb fajtával. Látom, hogy becsukja a könyvet, amit eddig olvasott, és a hold fényében megpillantom, hogy milyen könyvről van szó. Egyértelműen nem kezdő Akadémistáknak, növendékeknek készült könnyű olvasmány, azt el tudom mondani, bár többet nem. Nem vagyok egy nagy könyvmoly, jobb szeretem a dolgokat első kézből, gyakorlatban elsajátítani.
Odanyújtom neki a kezem, segítségül, hogy könnyebben fel tudjon állni, amit remélem elfogad, bár ha nem, az sem nagy baj.
- Szóval igen, találkoztunk már, bár igen rövid, ám annál hevesebb találka volt. Elrohantál a könyvtárból, ahol aludtál. Tanulás helyett. - közlöm tényszerűen. Nincs itt semmi meglepetés, elmondtam mi történt, bár nem vádlóan. - Nem esett bajod? - teszem hozzá azért, biztos, ami biztos.
Gyorsan körülnézek, nem-e látott meg valaki minket, de szerencsére egy áldott lélek sincs a közelben, és nem is érzékelek reiatsut a közvetlen közelben.
- Akadémista vagy. Éjjel van. Mit keresel idekint? Kilógtál titokban, plusz elcsórtad azt a könyvet is, ugye? - kérdem még mindig fapofa-arccal, egyeltalán nem vádlóan. Én is ezt tettem volna a helyében, sőt, párszor én is jártam tilosban, be kell vallanom. - Nincs abban semmi. Nem mindent tanítanak az akadémián, csak az alapokat. - teszem hozzá, hogy tudatosítsam a Lányban, hogy nem vádlom, nem haragszom rá.
- A nevem Yuusuke. Watanabe Yuusuke. Kit benned kit tisztelhetek? - kérdem, majd türelmesen várok a válaszára.

4
Soul Society / Re:Megtört lelkek
« Dátum: 2019. Febr. 17, 15:36:04 »
Lassú, lapos pislogásokkal illetem a plafont. Nemrég ébredtem fel, és még nem tértem teljesen magamhoz. Olyan ez, mint mikor az ember épp csak elalszik, pihen egy órát, majd hirtelen fel kell ébrednie, és még fáradtabb, mint mikor lefeküdt. Nagyjából minden napom ilyen. A visszatérésem utáni első hetek maguk voltak a pokol ilyen szempontból. Azóta kicsit jobb, Szerelmemnek köszönhetően. Mellette kicsit megnyugszom, és jobban megy a pihenés. Olyan dolog ez, amit még a negyedik osztag sem tudott teljesen rendbe hozni. Vannak olyan sebek, amikhez nagyon hosszú idő kell, hogy meggyógyuljanak. Addig pedig maradok egy idegroncs, egy emberi maszlag, aki semmit nem tud segíteni a Szerelmének, akinek pedig szüksége lenne rá. Gyűlölöm magam emiatt. Le tudnám magam köpni emiatt. Ahelyett, hogy rendbe hoztam volna a dolgokat, csak még többet eresztettem a Családom nyakába. Nincs szánalmasabb egy magatehetetlen idegroncsnál. Persze igyekszem. Azóta sokat javultam, de még mindig van hova fejlődnöm. Az alvás viszont nem nagyon akar menni. Mitsu is tudja ezt. Tudym, hogy tudja. Előtte nincsenek titkaim...még ha lennének is, akkor is tudná őket. Nyitott könyv vagyok Neki. Tény, hog Nélküle nem menne. Csak Miatta és Nayoko miatt volt bennem elég erő ahhoz, hogy mindezt ennyivel megússzam. Az irántuk érzett szeretetem tette ezt, nem Én. De elég az önsajnálatból, ezzel nem segítek magamon. Elhatározás és magabiztosság kell, semmi más. Akkor minden sikerül...
Oldalra fordítom a fejem, és nyugtázom, hogy Egyetlenem már nincs mellettem az ágyban, pedig egészen kora van még. Ez nem vall Rá, tudom, hogy imád hatalmasakat aludni és hosszasan tivornyázni, szenvelegni az ágyban reggelente, nyilván valamelyest Ő is változott az elmúlt időszakban. Kicsit, mintha újra meg kéne ismernünk egymást.
Nayoko más tészta. Vele nehezebb dolgom lesz, mint az Édesanyjával...
A kintről hallható zajokból arra következtetek, hogy Mitsu a konyhában tevékenykedik. Először arra tippeltem, hogy zuhanyzik, de most már biztos vagyok benne, hogy a konyhában csinál valamit...remélem nem reggelit...:s xD
A világon mindennél jobban szeretem és szerelmes vagyok belé és imádom, lehoznám Neki a csillagokat az égről, a tűzbe tenném Érte a kezem, akármit megtennék Érte, de bármennyire is fáj belátnom, a főzés nem az erőssége. Így szerettem bele, és így fogom szeretni életem végéig! <3 Ezért lehet, hogy elviszem egy főző-tanfolyamra, mert nagyon lelkes, de az nem mindig elég, sajnos ...:S
Ettől függetlenül mindig megeszem, amit elém rak, és reménykedek, hogy nem kell utána egész álló nap a mellékhelyiségre rohangálnom, de mindeddig nem történt ilyesmi, szóval kijelenthetem, hogy Mitsu fejlődik! *w*
Úgy tűnik, hogy továbbra is nagyon össze vagyunk hangolva, ugyanis épp csak rá gondolok, és már hallom is, hogy közeledik a szobánk felé. Igyekszem boldog mosollyal fogadni, bár ez sajnos nem mindig sikerül, és ez nem az Ő hibája. Csak köszönni tudok Neki, amiért ennyi mindent megtesz értem, pedig minden joga meglenne hozzá, hogy magamra hagyjon.
- Jó reggelt, Drágám! *w* - köszönök vissza csillogó szemekkel, ahogy meglátom. Hiába, még ennyi év után is rajongok érte, ha csak meglátom, hevesebben ver a szívem. Egyszerűen gyönyörű, és csak hálás lehetek, amiért Ő a párom! *.* Ez csak fokozódik, mikor meglátom, hogy reggelit is hozott...
- Köszönöm, de igazán nem ellett volna fáradnod. Gyere ide, együk meg közösen! *w* - hívom magam mellé, majd kiszállok az ágyból, elveszem tőle a tálcán, egy kedves csókkal illetem, majd másik kezemmel a derekánál fogva az ágyhoz terelem, leültetem s az egyik pirítóst felé nyújtom, a másikat pedig elkezdem majszolni.
- Isteni reggelit készítettél, Drágám. Határozottan fejlődsz. ^w^ - dicsérem meg Mitsut. - Viszont alhatnál tovább is. Tudom, hogy morcos vagy, ha nem alszol eleget. Nem akarom, hogy morculj :S - jegyzem meg aggódva. - Minden rendben? Talán az osztagnál van valami baj?- kérdem egyetlenemtől két pirítós-rágás között.

5
Küldetések Soul Societyben / Re:Foszlányok - Hasadó lelkek
« Dátum: 2019. Febr. 17, 14:11:19 »
Csendesen, mozdulatlanul ülök a konyhában, előttem a konyhaasztalon egy bögre kávé gőzölög. Direkt bivalyerősre csináltam, hogy kicsit magamhoz térítsen, hisz megint nem aludtam. Hónapok óta ez megy, jobb esetben két-három óra alvást egy rémálom követ, majd utána csendben való várakozás, míg fel nem kel a nap, és úgy teszek, mintha kipihentem volna magam, meg kedvesen mosolygok Kedvesemre. Rosszabb esetben egyeltalán nem alszok, csak mozdulatlanul, csendben fekszem Mitsuko mellett, és bámulom a plafont. Nem akarom ilyen dolgokkal traktálni, szüksége van a pihenésre, főleg, mert tudom, hogy milyen hisztis tud lenni, ha nem alszik eleget. Erre a gondolatra a hálószoba irányába pillantok egy pillanat erejéig, majd tekintetem a bögrémre szegezem. Még most sem tudom eldönteni, hogy jó ötlet volt-e ez az egész. Lehet, hogy több kárt okoztam, mint hasznot azzal, hogy visszajöttem. Lehet már rég túltette magát Mitsuko az egészen és beletörődött, elfelejtett, erre megjelenek, és felforgatom az életét. Újra. A Lányomról már nem is beszélve. Nehéz ügy, de megoldom. Sosem menekültem el a problémáim elől, mindig kiálltam eléjük, és megoldottam, egyedül, vagy segítséggel, lényegtelen.
Egy nagy sóhajtást követően lehúzom a maradék kávémat, majd csendben felállok az asztaltól, és botomat, zanpakutomat  magamhoz véve indulok el otthonról. Néhány perccel ezelőtt érkezett a sürgős pokollepke, de megengedtem magamnak fél perc mélázást. Fontosabb dolgok is vannak a küldetéseknél, és az ember magánélete kétségtelenül ebbe  kategóriába esik. Persze ettől még szinte azonnal reagáltam a hívó szóra, nem kevés töprengés mellett, hisz mostanában nem vagyok épp azon shinigamik között, akiket boldogan hívnak küldetésre...nyilvánvaló okok miatt. A keleti kapu nincs túl messze, ezért nem tart sokáig, míg odaérek, és cseppet sem meglepve veszem tudomásul, hogy nem elsőnek érkeztem oda. Szép számú társaság gyűlt itt össze a keleti kapunál, ám nem mondhatnám, hogy olyan sokmindenkit ismernék. Tőlem kicsit távolabb megpillantom Kaiya-sant, akit legutolsó -annyira nem teljesen baráti- találkozásunk óta nem láttam, így biccentek neki. Észreveszem a karján a hadnagyi rangjelzést, amit az eszembe vések. Megvannak az adottságai a hadnagyi ranghoz, csak kissé karót nyelt. Nem fog sok barátot szerezni magának, ha folytatja ezt a viselkedését, bár el kell ismernem, hogy a hadnagynak nem is az a feladata, hogy mindenkivel lepacsizzon, bár nem árt, ha egészséges viszonyt ápol mindenkivel, hisz gyakorlatilag ő az ütköző a kapitány és az osztag között. Majd egy későbbi időpontban, ha lesz rá alkalmam, gratulálok neki.
Továbblépek a másik csoport fele, mert megpillantom Seiun-sant, akit Kaiyához hasonlóan személyesen ismerek, csak barátibb a viszonyunk.
- Seiun-ojou, Örvendek a szerencsének! - hajolok meg mélyen, hosszú azúrkék színű hajtincseim előre lógnak a meghajlás közepette, miközben egyik kezemmel a botomra támaszkodok, másikat pedig a mellkasomon keresztbe teszem, a szívemre, a meghajlás közben.
- Hasonlóképp örvendek a szerencsének, Shihouin-dono. - hajolok meg a másik főnemes felé is, sőt, a másik Mizushima főnemes felé is bemutatok egy meghajlást, viszont Őt nem ismerem. Ennyi nemest egy helyen! Normális esetben ugyanúgy viselkednék velük, mint egy sima nem-nemes egyénnel, ám most úgy érzem, meg kell adni a tiszteletet. A jelenlévő kidoushuu hadnagyot nem ismerem sajnos, ám biztos vagyok benne, hogy nem kevésbé rátermett a feladatra, mint társaink. Nincs alkalmam jobban megfigyelni a jelenlévőket, mert ekkor a kirendelt első osztagos tiszt belekezd ismertetőjébe a küldetéssel kapcsolatban. Gyanúm, miszerint nem egy sima küldetésről van szó, nem alaptalan ,hisz akkor nem küldtek volna ennyi magas-rangú, erős shinigamit. Bár a jelenlévők közül Seiun-Ojouról tudom egyedül, hogy  nagyjából olyan erős, mint Én. Volt alkalmunk erőink letesztelésére legutóbbi közös küldetésünkön. Az sem segített abban, hogy jobban aludhassak.
Figyelmesen hallgatom végig a beszámolót, majd nézem meg tüzetesen a célpontok képeit, de sajnos egyiküket sem ismerem. Ettől függetlenül a parancs az parancs. Jobban örülnék, ha más lenne az eltűnésük hátterében, mint lázadás...az a téma kicsit kínos számomra, bizonyos közelmúltbéli események miatt. Rosszallóan ráncolom össze szemöldököm, mikor a a Kidoushuus kissrác kicsit sem odaillő modorral szólal meg, majd némán besorolok Seiun-san mellé, majd elindulok a megnyitott kapu fele.
- Közeli szálak fűzik a másik csoportban lévő Mizushima-Úrfihoz, Seiun-dono? - kérdem csendesen a Nőtől, miközben átlépünk mindketten a kapun.


(click to show/hide)

6
Pályázatok / Re:Watanabe Yuusuke
« Dátum: 2019. Febr. 15, 12:10:00 »
Jūbantai kapitányi pályázat



Hűvös hegyi szellő ringatja meg hajtincseimet, miközben lélekszakadva, ám eltökélten futok célom felé. Elrabolták Tőlem a legdrágább Kincsem, és nekem kutya kötelességem visszaszerezni! A semmiből érkezett a galád! Pihenőidőnket töltöttük Drága Egyetlenemmel, kvázi aludtunk éjjel, mikor arra ébredtem, hogy hirtelen feltámad  szél, és hatalmas szárnyak suhogásának közeledtét véltem felismerni, ahogy egyre közelebb és közelebb ér otthonunkhoz, majd az ismeretlen lény egy hatalmas reccsenés kíséretében letépi a tetőt, és dühös morgások, sziszegések közepette elragadja mellőlem a békésen alvó drága Feleségemet! Nem tudom miért, milyen indíttatásból csinálta ezt, de vissza fogom szerezni az én egyetlen Mitsum! :o Rohanok árkon-bokron, piaci áruson, öreg nénjén, utca végében pisáló részeg shinigamin keresztül, hogy ne veszítsem szem elől az égen, nem messze előttem repülő szörnyeteget, akinek karmai között életem Asszonya várja, hogy megmentsék! Már magam sem tudom, mióta loholok seireitei utcáin, mikor egy éles kanyar után, mintha csak egy másik dimenzióba léptem volna át, egy hatalmas mezőn találom magam, a távolban magas, hófödte hegycsúcsokkal körülvéve. A hirtelen váltás felett még csak-csak napirendre térnék, elvégre megannyi furcsa dolgot láttam már, ez is csak egy lett volna a sok közül...De miért vagyok harmad-akkora, mint egyébként? Legalábbis, furán kicsinek tűnök, meg a karjaim, tenyereim, meg mindenem is kisebb, mint az átlag. Néhány méterre tőlem megpillantok a földön egy pocsolyát, odalépek, belenézek, és amit látok, attól a szívem is megáll szinte. Azzal mondjuk tisztában volta meddig is, hogy kivételesen rendkívül jóképű és sármos vagyok (8)) és nem is ezzel van a probléma, DE MI A FRANC. MIÉRT NÉZEK KI ÍGY? Miért van ekkora fejem, és mi ez a pufi arc és miért nézek ki úgy, mint egy cuki öt éves? O.o Döbbentem tapogatom magam, hogy mégis mi ez, miért lettem egy törpe chihuahua, ám sokáig töprengeni nem tudok, mert ekkor egy sikítás, majd egy dühödt, diadalittas, ám igencsak vékonyka üvöltés üti meg a fülem. Igaz is! Elfelejtettem, hogy miért jöttem! Felkapom fejem, és a hang irányába nézek és akkor meglátom azt, amitől a vérem is kihűl egy pillanat alatt. Egy hatalmas száz-tornyú vár, aminek a legfelső tornyának erkélyén az én drága egyetlen Hercegnőm (hercegnői ruhában természetesen) dől neki az erkély falának, és engem figyel, miközben a hatalmas sárkány, akiben a saját Zanpakutuom szellemét, Aokit vélem felfedezni, a torony tetején gubbaszt, és továbbra is diadalittas mini-üvöltéseket ereszt meg, meg körülbelül húsz centis lángcsóvákat, amik jelenlegi állapotomban igencsak félelmetesesnek hatnak!
- Óh, én bátor Jegesmackó-Lovagom! T-T Ments meg ettől a galád szörnyetegtől! TwT - kiáltja Mitsu szürreálisan vékonyka hangon, ami olyan, mintha a jelenlévő három szereplő mindegyike héliumot szívott volna.
- Ha! Egyet se félj, Királynőm! *o* Levágom a galád bestiát, és megmentelek! *w* - kiáltom vissza bátran, majd magam elé tartom sárkányölő kardom, ami kb háromszor olyan nagy, mint én, és fogalmam sincs, hol volt eddig.
Aoki, a galád, dühödt mini-üvöltéssel lódul meg felém a kastélytoronyból és én is megindulok egy diadalittas - ám koránt sem kellően férfias- üvöltéssel a szörnyeteg felé, hogy egy hatalmas csapással levágjam a fejét. Mindent mozdulatot mintha lassítva látnék, az utolsó kép, ami szemeim elé tárul, az Aoki kitárt pofája, amint felém közelít, illetve hogy oldalról beúszik a kardom hegye, ami a sárkány nyaka felé irányul, majd...képszakadás.
Artikulátlan üvöltés hagyja el a torkom, amit csak azért merek megereszteni, mert tudom, hogy egyedül vagyok otthon. Ha Feleségem is jelen lenne, egész biztosan vissza fognám magam, de így nem kell így tennem. Az ébresztő óra, amit természetesen én felejtettem el beállítani, darabokban pattan vissza a szemközti falról, miután dühömben hozzávágom.
Mióta vissza tértem, soha egyetlen alkalommal nem sikerült elaludnom...igazából aludnom sem sikerült sokat azóta, erre pont most, pont ma...no mindegy, már nincs mit tenni.
Sietve pattanok ki az ágyból, majd kapkodom magamra a shinigami egyenruhám és nyúlok a kapitányi haori felé, ám a mozdulatot félbeszakítom, mielőtt hozzáérnék a kapitányi rangot jelző ruhához. Furcsa ez az egész. Régen napi rendszerességgel kaptam magamra, teljesen nyugodtan, hisz kapitány voltam. Voltam. Ez megváltozott. Idegennek tűnik számomra ez az egész. Rendben van ez így? Biztos, hogy jó döntés született? Nem lett volna egyszerűbb hagyni, hogy elsüllyedjek a feledésbe...? Szemöldököm összevonom, és magam korholva húzom el a számat, majd egy határozott mozdulattal felemelem a haorit a szék támlájáról, ahova oda volt készítve, majd magamra öltöm, és kilépek a lakás ajtaján, s az irányt az osztagom felé veszem.
Osztagom. Tényleg az enyém? Egykor az volt. Aztán megváltoztak a dolgok. Persze miattam. Az én hibám az egész. Őket pedig ott hagytam. Cserben hagytam őket, a második családomat, pedig számítottak rám. Megbocsájtották vajon? Vagy ettől kezdve gyűlölködő pillantásokat kell elviselnem végig, és a parancsokat, kéréseket csak tessék-lássék módjára csinálják meg, hajtják végre csak és kizárólag azért, mert a rangnak engedelmeskednek, nem pedig az Embernek? Ilyen, és efféle gondolatok követik egymást fejemben, miközben ráérősen ballagok az osztag felé. Sietnem kéne pedig, de a bennem felmerülő kérdések, kétségek, sőt, félelmek lassításra, majdhogynem megállásra késztetnek. A reggeli álmomat már teljesen el is felejtettem, pedig az sem volt semmi.
Végül is, mit tudok tenni, nem igaz? Ez van. Csak reménykedni tudok, hogy a srácok nem neheztelnek annyira, és talán idővel visszafognak. Én lennék a legboldogabb, ha még Anao lenne az osztag kapitánya, hisz a tanítványom...de kényszer helyzet kényszermegoldást követel, így, mint ilyen témában már tapasztalatot szerzett személy, kapóra jöttem.
Kisvártatva feltűnik előttem a már olyan jól ismert, és annyira szeretett kapu, rajta a jól ismert jelképpel. A nárcisz a misztikumot, és egoizmust hivatott jelképezni az osztagnál, ám ez már az Én regnálásom alatti időben sem volt jellemző az osztagra, és Anao vezényletével pedig még messzebb került a szimbólum jelentésétől, s ez így van rendjén. Amíg én vagyok a kapitány, egy rendes, normális, családias, jókedvű, de erős osztag lesz a tizedik, csakúgy, mint az előző Kapitány alatt. Talán egy kissé szigorítok majd az edzésterveken, meg beosztásokon, de ennyi. Nagy változást nem tervezek, hisz ami eddig jól működött, ezután is jól fog.
Áthaladok a kapu alatt, majd megpillantok két tisztet, akik egymással beszélgetnek, ám amint megpillantanak, abbahagyják a sustorgást, és tisztelegnek nekem, arcukon gyanúsan ördögi vigyorral. Összevonom a szemöldököm, Anao alatt híresen elkanászodott az osztag, ám remélem azért velem tisztelettel fognak bánni. Pár perc után odaérek a főépület ajtajához, hiszen először a saját irodámat szeretném meglátogatni.
A helyiséghez érve megpróbálok benyitni, majd belépni az ajtón, ám meglepődve látom, hogy az ajtó zárva, fejmagasságban pedig egy kis cetli van felragasztva, amin ez áll: "A kulcsot megtalálja az ebédlőben, Taichou! ,,l,,".
Igen, a kézjel is ott van. Halántékomon az egyik ér vészesen megremeg, ahogy az üzenet végére érek, majd immáron gyorsabb tempóra kapcsolva indulok tovább a folyosón, az étkezők felé, magamban füstölögve.
~ Na várjatok csak...arcátlan kis...
- Ah Taichou! Újra itt! Üdvözlöm! - a hang egy fiatal sráctól jön, aki az egyik tisztem lehet, és a kezét nyújtja felém üdvözlésképpen. Jobban megnézve, emlékszem is rá régről, kifejezetten tehetséges fiú. Haragom gyorsan elfelejtem, majd odanyújtom a kezem...csatt. Férfiasnak nem nevezhető kiáltás hagyja el a torkom, mikor elér a sokk, ugyanis abban a pillanatban, hogy megfogom a kezét, megráz valami. Levegő után kapkodva nézek a srácra, aki gonoszul elvigyorodik, s már tisztán látom, hogy a tenyerében egy apró kis szerkezet van, ami nyilván az én kisütésemre szolgált. A srác nagy vigyorgás kíséretében elrohan, majd a folyosó végén jobbra fordul.
Több se kellett, elég volt ennyi! ANAO! MIT MŰVELTÉL ITT?! Mindenki megbolondult?
Rohanni kezdek a tiszt után, hogy jól megleckéztessem. Csak várj, örök életed végéig wc-t fogsz pucolni, ha utolérlek!
Hamar odaérek a folyosó végére, és egy csúszással beveszem a kanyart, miközben a srác önfeledt kacagása cseng a fülemben. Amit viszont nem veszek észre, hogy valaki "véletlenül" egy banánhéjat felejtett a padlón, amire olyan szép pontosan lépek rá, ahogy az meg van írva. Lábam alól kicsúszik a talaj, ahogy össze borulok, mint egy zsák krumpli, esés közben sikerül még a falat is megfejelnem, de úgy, hogy be is reped.
Nagy nyögések közepette tornázom fel magam legalább ülő helyzetbe, és vakarom meg a fejem búbját, ami csak úgy lüktet az ütéstől. Természetesen a tisztnek már nyoma sincs, gondolom az ebédlőbe futott. Igazából teljesen mindegy, hova futott, meg fogom találni. És akkor neki is fájni fog!
Nagy nehezen feltápászkodok, majd folytatom az utam, de ezúttal óvatosabban, minden kanyart, aprólékosan átvizsgálva, nehogy még valamibe belelépjek. Az ebédlőbe egy kis téren keresztül vezet az út. Szerencsére probléma nélkül érek át egyik végéből a másikra, az azonban feltűnt, hogy sehol senki. Mintha az egész osztag eltűnt volna. Kisérteties csend honol mindenhol. Úgy tűnik, ennyi volt a meglepetésekből, jóideje nem történt semmi, szóval remélem csak egy csintalan tiszt bohókázása volt az egész. Kinyitom az ebédlő ajtaját, ami egy kis térbe vezet, ahonnan még egy ajtó nyílik magára az ebédlő helyiségre, majd belépnék rajta, ám valamiben elakadok. Befóliázták a bejáratot. :| Próbálok kikecmeregni a ragadós fóliából, ami félig meddig sikerül is, egyik kezemet sikerül kiszabadítanom, és páros lábbal ugrálva igyekszem a következő ajtó felé. Most már teljesen mindegy, tiszta ideg vagyok, csak érjek oda az ebédlőbe, kicsinálok mindent és mindenkit, azt is megbánják, hogy az osztaghoz csatlakoztak! Belépek, pontosabban beesek az ajtón, ami befelé nyílik, és abban a pillanatban egy vödör víz hull rám az ajtó tetejéről, teljesen aláztatva mindenem. Kész. Ennyi. Eddig bírtam. Már épp kezdeném elordítani magam, mikor meglátom, hogy (első ránézésre) az egész osztag, minden tag ott vár az ebédlőben, hasukat fogják a nevetéstől, van, aki még sír is, úgy potyognak a könnyei. Hirtelen síri csend lesz a teremben, egy szót sem szólok, inkább, valószínűleg azért, mert semmi kedves nem jönne ki a számon jelenleg. A terem végében, a nagy asztalnál, ahol mindig helyet szoktam foglalni, áll a fiatal tiszt, aki kezet fogott velem a kapitányi iroda előtt, arcán sugárzó mosollyal, az asztalon pedig egy szépen díszített ünnepi torta van.
- Anao-kapitány, és előtte a Taichou is arra tanított minket, hogy mindig tartsunk össze, és alkossunk egy nagy családot, mindig legyen jó kedvünk, és sose adjuk fel! Egy családtagot csak szeretettel lehet köszönteni, és mi így is tettünk. Üdv köztünk újra, Kapitány! - tárja szét a kezeit, majd a teremben mindenki odasereglik körém, sokan megölelnek, kezet fognak velem, mindenki körbevesz, mindenki örül, valaki még egy törölközőt is kanyarít a nyakamba, csak hogy legalább a fejem meg tudjam törölni, s miközben ezt teszem, csak arra tudok gondolni, hogy hogyan is tudtam haragudni ezekre a tisztekre, hisz Ők a második családom, akikért bármit megtennék! Még ajándékot is kapok, egy könyvet, amiben az osztagról készült fotók találhatók meg. Sok az én időmből származik, megint más képek pedig az előttem, illetve utánam történő dolgokat foglalja össze. Arcomon meleg mosollyal nézem végig a képeket, majd köszönöm meg mindenkinek a "köszöntőt", majd a srác megszólal a hátam mögött.
- Reméljük azért nem vittük túlzásba a dolgokat, és nem haragszik ránk a Taichou..!
Nem válaszolok egyből, de arcomon ugyanolyan ördögi vigyor terül el, mint amilyet Ő villantott rám a folyosón nemrég.
- Óh, én nem haragszom. Úgy hallottam, hogy a Hachibantaiban krónikus takarító-személyzet hiány van.... - jegyzem meg gonoszul, majd leülök a tisztjeim közé, hogy ha már egyszer itt vagyok, megkóstoljam a tortát...ami, amint leülök az asztalhoz, és elkezdem szeletekre vágni, a képembe robban...

7
Küldetések / Re:Foszlányok
« Dátum: 2019. Febr. 12, 06:26:26 »
*jelentkezik*

8
Fórum élet / Re:Népszámlálás - 2018/2019
« Dátum: 2019. Jan. 15, 23:43:06 »
Sziasztok! :)

Watanabe Yuusuke

Kira Daisuke

9
Óváros / Re:Geloof kastély
« Dátum: 2018. Szept. 15, 11:45:14 »

Válaszra várva, mintegy mellékcselekvésként emelem számhoz a karomba ntartott cigerettát, majd szívok bele egy méylet, csak hogy pár pillanat múlva orromon fújjam ki a nikotinos füstöt. AZ igazat megvallva mostanában kicsit túlzásba viszem a dohányzást, de ezt a történtek számlájára írom. Mondanám, hogy azért csinálom, mert ettől megnyugszom kicsit, de ez nem igaz. Ugyanolyan ideges...nem ideges, inkább feszült vagyok. Bármire képes vagyok kardot rántani, ami kicsit is meglep. Erről nagyon sürgősen le kell szoknom, mert baj lehet belőle. Már el is fogyott a dohány, s egyből rágyújtok egy következőre. Túlzottan nem érdekel, hogy mások mit gondoltak erről, inkább magam miatt hagynám abba, és a családom miatt. Kész csoda, hogy a Feleségem nem tud még erről. Magam sem tudom hogyan tudtam titokban tartani ennyi időn át, pedig már évtizedek óta bagózok suttyomban. Ami pedig a Lányt illeti, nos igen. Kötelességem megkérdezni, hogy nem esett-e valami baja, hisz ez -is- a dolgom. Bár nem hiszem, hogy tudnék rajta segíteni, ha bármilyen reiatsuval kapcsolatos sérülése lenne...nem vagyok jó gyógyító, egészen pontosan pocsék vagyok.
- Csak nézted a történteket... -ismétlem utána, mindegy tényként kezelve, beletörődve. Így utólag már kár okoskodni, vagy kioktatni. Az igazat megvallva nem hinném, hogy különösebben érdekelné egészen addig, míg egyszer csak nem érezné a saját tarkóján egy az előbbihez hasonló ocsmányság leheletét. Sajnos sokan nem veszik komolyan az óva intő szavakat. Kár.
Elismerem, talán kicsit sok kérdést tettem fel elsőre, de megszoktam, hogy általában én vagyok vezető pozícióban, és ha kérdezek, válaszolnak rá. Ez sosem fog belőlem kikopni, sőt, nem is szándékozom hagyni, hogy kikopjon, elvégre nem titkolt szándékom, hogy egyszer majd újra egy osztagot irányítsak. Azonban erre még nem vagyok felkészülve, és előtte lenne még egy intézetlen számlám Valakivel...Már épp bocsánatot kérnék az viselkedésemért, mikor aztán észbe kap a leányzó, és válaszol. Meg kell hagyni, kivételes memóriája van, főleg, mivel mindent megjegyzett, és egy kérdést sem felejtett el. Ritkán találkozni intelligens, okos emberrel. Hülyéből van elég.
Csendben hallgatom végig Ayamét -merthogy közben a neve is kiderült- anélkül, hogy félbeszakítanám. Egy-egy válaszán eltűnődök, megint máson pedig inkább elkomorodok, gondolkodóba esek.
Egy apró szemrándulással siklok el csupán az ittléte felőli magyarázat fölött. Nincs semmi közöm hozzá, az Ő élete, az Ő dolga. Nekem csak addig terjed a kötelességem, hogy megvédjem az életét a hollowoktól, akik fel akarják falni a lelkét. Az, hogy egyébként mit csinál, az Ő dolga.Fordított esetben engem is zavarna, ha bele akarnának szólni a magánjellegű dolgaimba.
- Egy ismerősöd mesélt róluk... - szólalok meg a lányt idézve elgondolkozva. Ember-Lánykánk igen diplomatikusan tud fogalmazni. Már-már túlságosan diplomatikusan is. Az, hogy mit keres egy ilyen helyen éjnek idején, az Ő dolga, de az, hogy tud rólunk és a világban történő körforgásról, már nem olyan dolog, ami felett el lehet csak úgy siklani. - Ti emberek érdekesek vagytok. Megszállottan kutattok olyan dolgok után, amik a veszteteket okozhatják. Szinte már kívánjátok a problémákat, mondhatni...ám vannak olyan dolgok, amik jobb, ha örökre feledésbe merülnek. A zavartságod pedig azt hiszem, hogy érthető.- jegyzem meg kissé élesebb felhangon. Nem gúnyolódok, ezt tényként közlöm. Más összetenné a kezét, ha sosem tudna meg ilyen dolgokat. A tény, hogy egy állítólagos barátjától hallott a hollowokról, egy dologra enged következtetni. Időközben a második szál cigaretta is elfogy, a csikket pedig nemtörődöm módon pöckölöm a sötét bokrok közé. Nem feltétlen rossz dolog, ha kicsit mesélek úgy nagy általánosságban a Lánynak a dolgokról. Inkább Tőlem tudja meg, semmint hamis információk birtokába jusson, amiből később baj lehet.
- Ám, legyen. - egyezek bele végül, és egy bólintással nyugtázom a Lány kíváncsiságát. - Bizonyos dolgokról nem beszélhetek, de nagy általánosságban összefoglalhatom Neked a dolgokat. - nézek mélyen a Lány szemébe, majd rögtön el is vigyorodok. - Kössünk egyezséget. Én mesélem kicsit a fajtámról, cserébe te ugyanezt teszed, és válaszolsz az én kérdéseimre. Évek óta nem voltam már az Emberek Világában, és kicsit lemaradtam...elkél egy kis korrepetálás. - adom elő ötletem kacsintva, majd türelmesen várom, hogy mire kíváncsi. Nyilván én is többet fogok elmondani, ha Ő is beleegyezik abba, amit kén kértem tőle. Bár első kérdése nem ér teljesen váratlanul, akaratlanul is elmosolyodok. Tényleg. Mi is az a shinigami? Mi is vagyok Én valójában? Csak egy hülye, fehér hajú srác, semmi több. Válaszolok a kérdéseire, de nem így, és nem itt. Unalmas már ez a hely, és egyébként is egy kis séta nem árt, így intek Ayaménak, hogy kövessen, majd elindulok a tópart irányába, közben pedig Összeszedem, és rendezem a gondolataimat.
- Mi, Shinigamik, vagy Halálistenek vagyunk a lelket őrzői ezen a világon. Legfőbb feladatunk a lélekvándorlás körforgásának, és a természet ilyen irányú egyensúlyának fenntartása. Ebbe beletartozik az elhunyt emberek lelkeinek átjuttatása a másvilágra, amit Soul Societynek hívunk, illetve az élő, hozzád hasonló emberek védelme, valamint a hollowok lelkének megtisztítása.- kezdek bele mondókámba, miközben karjaimmal gesztikulálok a lánynak. Illetlen dolog lett volna úgy fogalmaznom, hogy "a még élő emberek" védelmezése, de ez az igazság, bármilyen komoran vagy kegyetlenül hangzik is.
- Bár a munka java részét mi végezzük, akadnak mások is, akik olykor segédkeznek ebben. Jóllehet, Ők inkább saját maguk védelme érdekében, semmint a lelkek védelme miatt. Gondolok itt a Fullbringerekre, vagy épp a Quincykre. - fűzöm tovább a szót, majd kissé elhúzom a számat, mikor a Quincykhez érek, érthető okokból. Időnként vetek egy-egy oldalpillantást a Leányzóra, aki elszántan igyekszik mindig csak az egyik oldalát mutatni, mintha takargatna valamit. Semmi közöm hozzá, megértem, ha bizalmatlan, de úgy hiszem, hogy kicsit változtatni kéne ezen, főleg úgy, hogy olyan dolgokról mesélek, amikhez normális esetben semmi köze nem lenne.
- A tény, hogy látsz, azt jelenti, hogy jóval magasabb lélekenergiával rendelkezel, mint a többi ember. Normális esetben nem hogy látnod nem kellene, de hallanod sem pedig semmiféle módon érzékelned sem lenne szabad. Van, hogy egy-egy ember hall minket, érez, de nem lát. Mondhatjuk, hogy különleges vagy. - jegyzem meg mosolyogva Ayamére pillantva. - Azonban különlegességed egyben veszélyt is hordoz számodra. A magasabb szintű lélekenergiád miatt nem csak minket látsz, hanem a hollowokat is. Viszont a hollowok is éreznek Téged, és a lelkedre pályáznak. Szinte vonzod őket, akaratodon kívül. Veszélyben vagy Ayame, nem hazudok. Talán nem most, nem holnap, de előbb utóbb eljön érted egy lidérc, hogy felfalja a lelked. Résen kell lenned. - fejezem be hosszú monológom. Igazság szerint kicsit kiszáradt a szám a sok beszédtől. Nem szoktam ennyit pofázni, csak ha iszok. Viszont most nem fogyasztottam semmi olyat, ami alkoholt tartalmazna. Némi gondolkodás után egyenruhám belső zsebéből előhúzom a kis üvegcsémet, amiben a gyógyteám van, és kortyolok belőle egy keveset, hogy megnedvesítsem kiszáradt torkom.
- Persze vannak lehetőségek. Az imént említetted, hogy egy ismerősöd mesélt rólunk. Ha ez igaz, akkor Ő is rendelkezik valamiféle erővel a tudásán felül. Van valamiféle különleges képességed, Ayame-chan? - kérdem tőle, miközben elteszem az üvegcsémet vissza a helyére. Meg kell tudnia védeni magát. Ez egy ritka, különleges alkalom, mikor beszélgethetek egy emberrel. Fontos, hogy tudja, mivel áll szemben, és tudjon védekezni, reagálni. Még ha nem is tud megölni magától egy lidércet, elegendő időt nyerhet magának, hogy kitartson addig, míg megérkezik egy shinigami.

10
Soul Society / Re:Eszmecsere
« Dátum: 2018. Szept. 13, 13:33:16 »
Egyetértően bólintok Yume hősi tettével kapcsolatban. Igen, hős volt. Kár tagadni, megmentette társai életét és feláldozta saját magát. Van hogy ez elkerülhetetlen, és a nemes cselekedeteket el kell ismerni és annak megfelelően tiszteletben tartani. Bár velem is ez történt volna. Máshogy vette volna ki magát az egész dolog, ha sikerül legalább egyet megmentenem a csapat tagjai közül, akiket öt éve mellém osztottak be, és egyenként lettek lemészárolva Karakura sötét sikátoraiban. Sajnos nem tudom meg nem történtté tenni az esetet, bosszút azonban állhatok értük. És magamért. Yuke szerint a Daitenshi nem áll bosszút. A szervezet nem azért segít, hogy bosszúvágyamat kiélhessem. Igaza van. De én ki fogom. És jól fog esni. És nevetni fogok, miközben megtörténik.
De kár ezen rágódni. Az a szörnyeteg meg fogja kapni, ami jár, addig pedig nem kell mást tennem, mint türelemmel lennem, és edzenem, hogy újra régi erőmben lehessek, mikor megmérkőzök majd vele.
Kaiya-san egészségével kapcsolatos válaszára csak némán bólintok. Tudom, hogy semmi közöm nincs hozzá, és nem is akarom megmondani, hogy mit tegyen, csupán nagy kár, és veszteség lenne Seireiti számára, ha egy ilyen remek shinigami odaveszne egy ilyen "malőr" miatt, mint az előzőhöz hasonló kisebb rosszullét.
Kellenek a jól képzett, remek shinigamik Seireiteinek, különben lemaradunk, és a végén mi leszünk azok, akiket elsöpörnek. Folyamatosan fejlődnünk kell, nincs megállás, nincs végpont, mindig van hova tovább, csak ki kell tolni a limiteket, mindig egy kicsivel kijjebb. Ezért is akadt meg a figyelmem azon a fiatal Akadémista-Lányon. Van egy modora, meg kell hagyni, ám mivel nem ismerem a hátterét, és a történetét, nem fogom azt mondani, hogy csak simán neveletlen. Ezernyi oka lehet annak, hogy ilyen.
- Igen. - ismerem be végül, még mielőtt téved következtetéseket kezdene el Kaiya levonni. - Kapitányi regnálásom idejében rendszeresen látogatásokat tettem az akadémián, minek eredményeképpen nem egy remek, kiemelkedően tehetséges shinigami csatlakozott az én osztagomhoz. Távol álljon tőlem, hogy az Akadémia Oktatóit fitymáljam, vagy lenézzem, csupán úgy vélem, ha van valaki, akiben a többieknél lényegesebben több potenciál rejtőzik, meg kell ragadni az alkalmat, és kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Mint mondtam, mindenkinek érdeke, hogy minél jobb, minél erősebb shinigamikkal bővüljön a Seireitei.
Persze lehet, hogy más már megelőzött, és tanítványává fogadta a Kiscsajt, ám ez egyeltalán nem zavar. Nem jelent semmit. A modora meg aztán tényleg olyan, amilyen. Nem mindenki tud felette napirendre térni, majd kiderül, hogy hogyan sikerül.
 Jó lesett végre egy kissé talán szkeptikus, idealista shinigamival beszélgetni, aki nem csak árulónak néz, vagy hibbantnak titulál, hanem meghallgat, és noha nem egyezik meg mindenben a véleményünk, sőt valójában kevés dologban, de eszmét tudtunk cserélni. Biztos vagyok benne, hogy amikről beszélgettünk, hatni fognak Kaiya-sanra valamilyen módon, és abban is biztos vagyok, hogy az Ő szavai is hatni fognak rám bizonyos mértékig.
- Elegen vizsgáltak már meg, semmi bajom, csupán néhány rossz emlék és rémálom maradt a történet után, ami meg érthető.. - jegyzem meg mosolyogva, majd legyintek egyet, miközben haladunk kifelé a könyvtárból, mintha semmiség lenne az egész. ~ És bosszúvágy.. jegyzem meg magamban, kissé talán túl elkomorodva is. Nem haragszom, de nem felejtek.
- Ne aggódjon Kaiya-san. A gyűlöletemet és a lelki sebeimet egy személynek tartogatom, és csak neki. A családom nem fogja észrevenni ezekt a dolgokat. Ahogy Ön is mondta, eleget szenvedtek már... - jegyzem meg színlelt jókedvvel, mosolyogva Talán igaza van, talán nem. Mindenesetre ez egy lezáratlan dolog köztem és közte.. Nincs semmi bajom, de nem nyugszom, míg meg nem ölöm azt a valamit. Nem csak magam miatt..illetve de..ez egyszer csak magam miatt. Felesleges nagyzolni azzal, hogy jobb hely lesz a világ anélkül a szörnyeteg nélkül, pusztulnia kell, mert amíg egy ilyen abomináció járkál a világon, nem lehet béka. Nem, ez az én dolgom és az Övé.
Míg ki nem érünk a könyvtár felé, végig ezen agyalok. Igazából teszek rá, hogy jogos vagy sem, igazam van-e vagy sem. Eldöntöttem, hogy mit fogok csinálni, és kész. Ennyi. Utolsó kérdésemre viszont Kaiya-san hasonlóképp kérdéssel válaszol, majd elválnak útjaink. Hosszasan, elgondolkozva nézek a Nőre. Érdekes egy személyt ismertem meg ma itt, a könyvtárban. Azt nem mondom, hogy mindenben egyet értek vele, de volt abban igazság, amit mondott. Ugyanez igaz az én mondandómra is.
- Én már feltettem magamnak, és csak egy válasz van rá... - felelek csendesen, magam elé nézve, miközben az ellentétes irányba fordulok, és elindulok hazafelé, a nyolcadik osztaghoz. Nem Kaiya-sannak válaszoltam, sokkal inkább magamnak. Nem kell Neki, meg úgy általában senkinek sem egyetértenie velem. Erősíteni, bátorítani sem kell senkinek. Egy dolgot kell tenniük, hagyni, hogy tegyem, amit kell.

11
Soul Society / Re:Szívszilánkok
« Dátum: 2018. Szept. 13, 12:36:56 »
Gyorsan túljutunk a cigaretta témán. Reméltem, hogy a Nő azt fogja mondani, amit hallani szeretnék, és lám, nem kellett csalódnom. Nem szeretem, ha korlátok közé szorítanak, így is nehezen tudom megállni Kedvesem jelenlétében, hogy ne gyújtsak rá. Magam sem tudom, hogy miért rejtegetem előtte, hisz mindig és mindenkor megértő volt Velem, meg Neki is vannak hülyeségei, amiket én nézek el, szóval lehetséges, hogy hamarosan megejtem a dolgot. Nekem csak annyi kellett, hogy Azumi-san hallgat a dologról, és nem szól senkinek. Az aláírás hamisításról meg annyit, hogy annak idején igen kevés hivatalos dokumentumot írtam alá saját kezűleg, jóllehet mindegyiken ott volt az aláírásom. Vera, a hadnagyom, kiválóan megoldotta a rá bízott feladatokat...néha napján talán egy kicsit túl kiválóan is. Ennek fényében kacsintva bólintok az egyezségre. Ő sem szól, én sem, mindenki boldog.
A zanpakutuokról meg csak annyit, hogy szerintem szinte az összes meg van róla győződve, hogy Ő a legszebb. Nincs ez máshogy a sajátommal sem, bár Ő nem veri nagy dobra. Úgy van vele, hogy nem az a dolga, hogy szép legyen, hanem hogy fegyver...de ettől függetlenül még gőgös és hihetetlenül öntelt tud lenni, ha olyanja van. Egy ponton megint meg kell állnom. Igencsak kritikus szemléletű vagyok a zanpakutuokat illetően. A sajátomét is beleértve.
- Azumi-san. Nem a zanpakutuojának kell uralkodni önmagán, hanem Önnek rajta, vagy saját magán. Igaz, hogy a lelke része, de ne feledje, Ön forgatja azt a kardot, nem pedig fordítva. Tudnunk kell, hogy hol a határ.- szólalok meg puszta jó tanácsból. Volt már rá példa, hogy egy shinigami hagyta, hogy a fejére nőjön a lélekölője. Mondanom sem kell, hogy nem szép dolog sült ki belőle. Én sem engedek Aokinak, ha úgy van, és többet akar. Megértem, hogy idősebb, tapasztaltabb nálam, de nem.  A helyén kell kezelni a dolgokat, a bankaiom pedig más, ott megengedem Aokinak, hogy bizonyos mértékig használja a testem, de az egy teljesen más dolog, és szint.
- Legalább figyel Önre. Ez dicséretre méltó. - bólintok elismerően, mikor a kombinált támadásokról kezdünk el beszélgetni. Kissé elkomorodva jelenik meg lelki szemeim előtt a jelent, mikor Hueco Mundo kies sivatagában, egy eldugott kis barlangban kinyitottam a szemem, és Zanpakutom gondoskodó, kissé aggódó tekintetével találtam magam szembe. Ha Ő nem segít rajtam akkor, akkor már nem lennék. örök hálával adózom Neki emiatt.
Gondolataimat azonban vissza kell terelnem a jelenbe, hiszen most Azumi-sannal beszélgetek, nem pedig Aokival..aki itt sincs egyébként sem. Összevont szemöldökkel tekintek a Nőre, nem nagyon tetszik, amit hallok. persze az Ő dolga, de én személy szerint ellenzem.
- Minek szabatná át magát, ha egyszer ilyennek lett teremtve? Így használja az adottságait. Nem kell semmin sem változtatni, nincs Önnel semmi probléma. Sőt, ha belegondol, figyelembe véve testének ezen "kondícióját", előnyére is válhat még az a kéz. Kifejleszthet saját, ehhez igazodó harc stílust, hisz ha harc közben fegyverforgató kezet vált, másfajta stílusban harcolhat karja hossza miatt. Ne átoknak tekintse ezt, hanem egy előnynek, amit felhasználhat ellenfelei ellen, Azumi-san. - mutatok rá karjára, miközben beszélek. Persze az Ő dolga, de én nem tenném a helyében.
- Ne folyton a hibát lássa magában. Ön úgy jó, ahogy van...most viszont jobb lesz, ha Magára hagyom. Hamarosan kezdődik egy vizsgálatom, és időben ott szeretnék lenni. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. További kellemes napot és gyors gyógyulást kívánok! -  szólok, és megejtek egy félmosolyt a Nőre, miközben ellépek mellette, és magára hagyom a gondolataival.

Ezután a kis beszélgetés után jó pár napig nem találkoztam Azumi-sannal. Nekem is megvoltak a dolgaim, és bizonyára neki is. Bár nem jártam túl sokszor a társalgó felé, mikor arra vitt utam, nem láttam a Nőt a megszokott foteljában. Lehetséges, hogy gyógyultnak nyilvánították, és kiengedték, ha ez lenen a helyzet, nagyon örülök neki. Viszont ha még itt van, a negyedik osztagnál, az azt jelenti, hogy talán magától is ki mert húzódni az unalmas és szürke társalgó helyiségéből a szabadba. Ez megint csak jó hír, hisz azt jelenti, hogy jó ütemben halad a rehabilitációja. Jómagam már nem vagyok itt sokáig, hamarosan kiengednek, lassan már nem lesz indok és ok, amit ki tudnak találni annak érdekében, hogy itt tartsanak. Egyébként is, egy idő után magam unnám meg az itt létet, és egész egyszerűen lelépnék. Jobb dolgom is van, mint itt poshadni, például a családom.
Azóta már visszakaptam Zanpakutuom is, így Aoki immáron az én bal oldalamon helyezkedik el, nem egy dohos raktárban a többi fegyver között. Mivel Azumi-san is bemutatta nekem Tengeri-gyöngyét, úgy illik, hogy én is megtegyem ezt, így feltett szándékom megtalálni a Nőt és beszélni vele, mielőtt kiengednek a negyedik osztagtól. Utam egyenesen átvezet a már unásig ismer társalgón, majd a kert irányába fordulok, reményeim szerint ott találom a Nőt.
Nem kell csalódnom, hisz néhány percnyi séta után valóban rátalálok Azumira, aki egy hatalmas fa hűs árnyékában üldögél. Már messziről intek neki, remélem észrevesz, majd mikor odaérek, enyhe fejhajtással üdvözlöm.
- Szép napot Azumi-san, hogy tetszik lenni? ^-^ - Látom leszokott arról a barátságtalan fotelről ott a társalgóban. - szólalok meg barátságosan, miközben leülök mellé a fűbe.

12
Küzdőterek / Re:Fullbringer? Az meg mi? O.o
« Dátum: 2018. Szept. 08, 16:22:47 »
Nos igen, bár korábban a Quincykről beszéltem, hogy nekik is dolguk úgymond, hogy tisztán tartsák az emberek világát, és nekünk shinigamiknak amolyan "természetes ellenségeink" mégsem mondanám azt, hogy feleslegesek. A világ körforgása úgy jó, ahogy most van. Ahhoz pedig elengedhetetlenek a quincyk is, legyenek bármennyire is utálatosak és ellenségesek. Rukongaiban sem feltétlenül van elég hely minden egyes lélek számára, és azok a goromba íjászok és munkásságuk pont arra elég, hogy fenntartsa a törékeny egyensúlyt..legalábbis mostanában. Nem mindig volt ez így.
Karen-san megjegyzésére szomorúan mosolyodok el, majd a tőlem telhető legnagyobb tapintattal igyekszem válaszolni.
- Lássuk be Karen-san, nem tudunk minden embert megvédeni. Ez profánnak, egyenesen kegyetlennek tűnhet, de sajnos így van. Ezért tartom szükséges rossznak a quincyket is. Kellenek ahhoz, hogy "kiegészítsék" a dolgokat. És az Önök fajtája is. Egyedül nem tudunk mindenkit megmenteni. - jegyzem meg. Ez az igazság sajnos, tűnjön bármilyen lehangolónak, vagy kegyetlennek is. - És nem. A szükségesnél nem szeretem jobban a Quincykett. Jóllehet kényszerű békét kell fenntartanom velük. - húzom el a szám, és szólalok meg kelletlenül, amint a téma a Quincyket érinti. Nem vagyok oda értük, kicsit sem. Csak azért fogom vissza magam és mutatok némiképp békésebb hozzá állást irányukba, mert kénytelen vagyok a Daitenshi maitt. Szabályaink és Kódexünk miatt egyenlő félnek kell Őket tekintenem, társaknak, sőt, mi több, testvéreimnek. Jóllehet hasznosak és nem egyszer voltak már segítségemre - és én is az övékre - a testvériség égisze alatt végrehajtott küldetéseinkben, hazudnék ha azt mondanám, hogy szövetségesként tekintek rájuk.
- Nem ismeri a Daitenshit? Kár. Pedig hasznát vehetnénk az Ön erejének és képességeinek. Persze gondolom az anyaság mellett nem fér bele. Nem éppen a kifejezetten "békefenntartó" szervezet vagyunk. - jegyzem meg komoran, visszagondolva az elmúlt időszakra.Célunk az emberiség védelme, és a világ védelmezése mindennemű gonosz ellen, legyen az akármilyen erős is, mi kiállunk kellene, és legyőzzük. Emiatt persze nálunk elég magas a sérülés, illetve halálozási arány...nem anyukáknak való dolog ez, jóllehet magam is szülő vagyok.
Amint a fajtájának "természete" és kislánya kerül szóba, tűnődve nézek a társaság irányába, ahol a gyermeke is tartózkodik éppen. Érzem, még távolról is, hogy nem teljesen ugyanolyan a lélekenergiája, mint Édesanyjának. Bizonyára valamiféle "hibrid" lehet ilyen szempontból, ha az Anyukáját tekintjük tiszta vérűnek a Fullbringerség szempontjából. Ez persze nem számít semmit, így csak bólintok.
Nem ér teljesen váratlanul, hogy elfogadja a kihívásomat, noha kicsit ezért izgatott vagyok. Nem tudom mire számítsak. Az már az elején világossá vált számomra, hogy Karen-san nem az az ijedős típus, sőt, igazán veszélyes is lehet, persze engem sem szabad félvállról venni. Képességek szempontjából nem tartom magam túl erősnek, inkább okosnak, és gyorsnak. Ez a két képesség sokszor sokkal nagyobb hasznodra lehet a harc közben, semmint a brutális erő. Kijelentésére azonban elmosolyodok. Ha a képességemet akarja látni, egészen pontosan a képességeimet, az nem lesz egyszerű..nem adom könnyen magam, mint ahogy Ő sem. Egyikünk sem kifejezetten a szavak embere, legalábbis úgy tűnik. Némán, tűnődve nézek Karen-san után, miközben eltávolodik a sebtében kinevezett harcmezőről, majd figyelmem a talajra irányítom, amiből egy fölém tornyosuló, leginkább földből és sziklákból álló teremtmény tűnik fel, egy hatalmas tüskés fegyverre la kezében. Elégedett morranással roppantom ki nyakam, majd rántom elő Lélekölőm a sayájából. Nem tudom, mire képes a lény, ám egyelőre jó távol maradni tőle. Felépítését, és fegyverét tekintve inkább nézek ki belőle brutális, pusztító erőt, semmint emberfeletti reflexeket és gyorsaságot. Úgy döntök, hogy előre maradok a meglehetősen puritán, sima fegyveres harcnál, és a gyorsaságomnál, reflexeimnél. Semmi szükség nincs kidoukra vagy bármiféle más, reiatsut használó képesség használatára, főleg úgy, hogy még csak nem is magával Karen-sannal kell harcolnom, hanem egy általa megidézett...valamivel. Tartalékolnom kell az erőmet, főleg úgy, hogy rajtam van Seireiti pecsétje. A lény aztán lassan, halk morranások közepette indul meg felém, és emeli támadásra hatalmas - még nálam is nagyobb - fegyverét. Szemeim összehúzva koncentrálok, hogy elkaphassam az utolsó pillanatot, mikor még épp el tudok ugrani a pusztító csapás elől, ami hatalmas krátert hagy azon a ponton, ahol egy pillanattal előbb még álldogáltam. Ha lekésem az időpontot, most szét lennék lapítva a szörnyű fegyver alatt. Ugrás közben előrántom Lélekölőm, támadásra kész, de egyelőre kivárok. A bestia elégedetlen morgással rántja ki fegyverét földből, majd indul meg felém újra. Mozgását látva beigazolódik gyanúm, hogy inkább a pusztító erő jellemző rá, semmint a gyors, kecses mozdulatok. Kétségkívül erős, de lassú. Szám gonosz félmosolyra húzódik, ahogy felsejlik elmémben a már kész terv, majd egy ugrással támadásba lendülök. Már a levegőben vagyok, miközben hátam mögé emelem Lélekölőm, hogy egy hatalmas, lendületes csapással* kettévágom a bestiát- ami ennek  hatására darabokban hullik a földre- , bár miközben ez megtörténik, érzem, hogy ha kevesebb erőt fektettem volna a támadásba, egész egyszerűen elakadt, beragadt volna a lény testébe a Zanpakutom, annyira erős volt a védelme.
Mikor Karen-san visszatér, én már a Lény darabjai között álldogálok továbbra is kivont Katanámmal, és érdeklődve nézek a Nőre. Nem mondom, hogy gyenge volt az imént megidézett Lény, sőt, nagyon is erős, ám több kell ahhoz, hogy egy olyan shinigamit ártalmatlanná tegyen, aki még használja is az eszét, nem csak vagdalózik.
- Egyébként ez mi volt? - kérdezem a Nőtől, Aoki hegyével rábökve a földön heverő föld-és sikla darabokra. Előfordul, hogy egy shinigami inkább idézett lényeg segítségével harcol, de ritka az ilyen. Magam sem tudok semmi hasonlót megidézni. - És mi a helyzet az Ön bemelegítésével? Igazából..mindegy is.. - jegyzem meg rövid gondolkodás után, majd támadásba lendülök, ezúttal egy shunpoval. Már nem a föld-bestia ellen harcolok, nem szükséges akkora mértékben visszafognom magam. Emellett, gyenge támadásokkal nincs értelme tesztelni egy ellenfél erejét, noha ügyelek rá, hogy ne irányítsak indokolatlanul sok reiatsut a támadásaimba.
Amint villámtáncom végére érek, már a Nő előtt vagyok, támadó állásba, és hasonló módon a mellettem lévő másik négy klón-Suke is**. Szándékosan "hagytam" magam a sor legszélére. Ha ötünk közül pont középen maradok, az túl könnyű lett volna. Kíváncsi vagyok, hogy meg tudja-e állapítani, hogy melyikünk az igazi, vagy hogy egyeltalán mit reagál. Ha nem elég gyors, vagy szemfüles, akkor a neki balról érkező vágás csúnyán megvághatja az arcát.


(click to show/hide)



13
Óváros / Re:Geloof kastély
« Dátum: 2018. Szept. 08, 14:49:09 »

Bal kezem mozdulatlanul lógatom magam mellet, míg jobbal lassú, jóleső szippantással juttatok el egy adag nikotingőzt a tüdőm aljára. Harcok után jólesik a "gyógycigi", főleg a nyertes harcok után. Megszámolni sem tudom, mennyin vagyok már túl, de mindegyik után rágyújtottam egy szál cigarettára, már időtlen idők óta. Egészen pontosan azóta, mióta Yuu-chan rászoktatott, de ez most lényegtelen. Nagyjából nyolcvan éve már, hogy meghaltam é és átkerültem a Seireiteibe, és úgy hetvenöt éve vagyok "főállású" shinigami. Ez halálisten mércével ugyan nem számíthat túl soknak, mégis tisztes kornak tartom, ugyanis nagy részünk nem nagyon él túl sokáig. Persze vannak nálam jóval öregebbek, több száz évesek is, és azt is tudom, hogy az év és életkor nem minden, de tagadhatatlan, nálunk nem átlagos a hosszú élet. Tűnődve figyelem a kastély alatt elterülő, a holdfény által gyönyörűen körbevilágított tó nyugodt, alvó vizét. A felszín meg-megremeg néha, ahogy egy kisebb hal feljön levegőért, vagy csak a felszínhez közel úszik el, de egyébként minden csendes, és nyugodt, épp, ahogy annak egyébként lennie kéne Karakurában. Ehhez képest sosincs így. Minden nap, minden éjszaka történik valami, csak az átlagemberek nem tudnak róla. Így van ez rendjén, ez a dolgunk, azonban néha kicsit túlzásnak érzem, hogy minden egyes embert meg kell védenünk. Nem értékesebb az Ő életük semmivel az enyémnél, és nekem is megvan a magam élete és családja. Persze-persze, katonaság, ilyenek, törvények, parancsok, bla bla, de akkor is...Ritkán élvezhetem ilyen módon a város szépségét, meg kell ragadni minden alkalmat. Bal karomat hirtelen felemelem, és ruhám belső zsebéből egy apró butykos üveget veszek elő, majd iszok belőle egy keveset. Nem, nem alkohol van benne, jóllehet igen sok shinigami ahhoz az italhoz fordul segítségért, ha túl stresszes a munka. Márpedig túl stresszes. Nem, ebben gyógytea van, aminek nyugtató hatása van az idegrendszerre. Még nem sikerült teljes mértékben rendbe szednem magam, bár erről senki sem tud. Gyógyultnak vagyok nyilvánítva, csupán kicsit feszült vagyok még, és úgy döntöttem, hogy felesleges gyógyszerekkel tömnöm magam, inkább a hagyományos, és természetes dolgok után nyúlok. Az elmúlt öt év még mindig kísért, és valószínűleg egész hátralévő életemben fog, azonban nem mindegy, hogy hogyan. Én döntöm el, hogy túllépek-e rajta, vagy hagyom magam elnyelni általa. Tudom persze, hogy akkor tudom majd teljes egészében a hátam mögött hagyni a dolgot, ha majd a szívébe mártom Aokit annak, - erre a gondolatra szeretett léleölőm és társam markolatára helyezem a kezem -  aki elintézett, de egyelőre nem tartok ott. Idővel...
Gondolataim annyira elkalandoznak, hogy észre se veszem az illetőt, aki időközben észrevétlenül mögém lopózik, majd megszólít. Nem mondom, hogy nem csinálok be egy röpke pillanat elejéig, mikor megpördülök, és meglátom a fiatal lányt szemben velem. Meglepetésemben még a félig elszívott cigaretta is kiesik a számból, illetve ösztön-és reflex szerűen Zanpakutomat előrántom sayájából, védekezésre kész. Az egész egy röpke pillanat műve csupán, még szerencse, hogy az imént ittam egy kis teát, ha nem tettem volna, lehet másként reagálok. Szerencsére villámgyors helyzetfelismerő képességemnek köszönhetően gyorsan felmérem a helyzetet, miszerint valószínűleg egy teljesen ártalmatlan átlagember ütközött belém, bár teljesen átlagos nem lehet, hiszen akkor nem látna, csupán elsétálna mellettem anélkül, hogy észrevenne. A tény, hogy mégis lát, beszél hozzám, és a hollowot is látta, arra enged következtetni, hogy minimum egy különleges képességgekkel rendelkező ember, akinek már volt dolga hollowokkal. Vagy pedig Quincy. Mivel sem Quincy keresztet nem látok rajta, sem pedig a jellegzetes reiatsut nem érzem, amit akkor szokás, ha Quincyvel találkozik az ember, az első verziónál maradok. Lassan helyezem vissza Aokit tokjába, ügyelve arra, hogy még véletlenül se tűnjek ellenségesnek. Ha ártani akart volna, már rég túl lenne rajta, sőt, igazából ha meg akart volna ölni, szó nélkül tehette volna meg. Halk sóhajjal nyugtatom magam le végleg, kis híján elfajult a helyzet, amit viszont nem engedhetek meg magamnak semmilyen körülmények között sem.
Kérdésére felvonom az egyik szemöldököm. Ha lenen bajom, valószínűleg nem itt cigarettáznék elmélkedve a tóparton, de most gyorsan napirendre térek a kérdés fölött, hisz az ember-lány nem tudhatja, hogy mi a helyzet. Csupán csak aggódik, vagy túl kíváncsi.
- Jól vagyok, nincs semmi bajom. - szólalok meg végül, miután megköszörülöm a torkom, hogy valami normális hangot adjon ki magából az iménti röpke szívroham után.
- Neked nem esett bajod? - kérdezek vissza, miközben gyorsan végigmérem a Leányzót. Csinosnak épp csinos, így elsőre kissé talán visszahúzódó, egyenesen mintha kissé bizalmatlan lenne, de ki nem viselkedne így, ha előtte ölnek meg valamit, majd egy másik nővel..nos...nem tudom látott-e már lélektemetést, de ha nem, az esemény határozottan a minimum "furcsa, különös" besorolást kapná így első látásra.
- Segíthetek valamiben? Talán vagy egy másik lidérc a környéken, vagy láttál bármi furcsát? Egyeltalán mit keresel itt éjnek évadján? Valami gond van? Tőlem nem kell Tartanod, nem jelentek veszélyt Rád nézve - kérdem némiképp kedvesen, és nyugodtan a Lánytól, hátha segítségre van szüksége. - Az előbb lidércnek hívtad a szörnyet, igen helyesen. Volt már dolgod velük? Honnan ismered őket? Esetleg tudsz még egynek, vagy többnek a létezéséről itt, a közelben? - kérdezem Tőle, mivel ha tud bármiről, ami esetleg veszélyt jelenthet a környékre, vagy saját magára, jó lenne, ha tudatná. Az a dolgom, hogy tisztán tartsam ezt a környéket. Legalábbis addig, míg a kiküldetésem szól. - Yuusukének hívnak egyébként. Shinigami vagyok..halálisten, ha úgy tetszik. Benned kit tisztelhetek, Ember-Lány? - mutatkozok be mintegy mellékesen, és érdeklődök az Ő kiléte felől. Jobb híján, előkotrok egy újabb cigarettát a zsebemben található dohányos-dobozból, majd az ember-lány felé nyújtom, hátha Ő is kér egy szállal, de hamar rájövök, hogy az én általam szívott termékkel Ő nem tudna kezdeni sok mindent. Nos, nem baj, a szándék a fontos. Tűnődve mérem végig újra a Nőt, aki így első ránézésre jobbára diáknak, egyetemista tanulónak tűnik.
- Feszültnek tűnik... - jegyzem meg mintegy mellékesen. Olyan, mintha maga sem tudná, hogy menekülne e, vagy maradna..vagy csak azért van áll még mindig előttem, mert fegyverrel vagyok, és nem mer lépni. Gondolom felkavarták az előzőleg látott dolgok, de ez van, ilyen az élet. Ha ettől felzaklatta magát, valószínűleg először látott ilyet...imádkozok azért, hogy először, és egyben utoljára legyen része ilyesmiben...

14
Küzdőterek / Re:Fullbringer? Az meg mi? O.o
« Dátum: 2018. Aug. 31, 17:19:53 »
Természetes a kettőnk részéről mutatott bizalmatlanság, amit a másik irányába mutatunk. Megértem az Nő hozzám való állását, elvégre Én somfordáltam mögé, és hagytam, hogy elintézze a hollowot. Bár azt túlzás állítani, hogy hagytam, hiszen mikor odaértem a helyszínre, gyakorlatilag már csak a végjátékot láttam, ám így is eleget tudtam nézelődni ahhoz, hogy tudjam: a Nő erős,és rendkívül fejlett a lélekenergia-manipuláló képessége. Már-már vetekszik az enyémmel, sőt, merem állítani, hogy talán felül is kerekedik rajta. Ha ellenem van, ez probléma, nem kicsi. A válaszától függően alakul majd ennek a beszélgetésnek a végkimenetele.
Tenyerem Aoki markolatán tartom továbbra is, ám nem húzom elő sayájából. Illetlenség lenne egyből ajtóstul rontani a házba, ám őszintén szólva, nem hinném, hogy veszélyt jelentene rám nézve a nő mindaddig, míg én nem teszem meg az első lépést. Nem tűnik ellenségesnek velem szemben, ám valószínűleg ugyanazon járatja az agyát, mint én. Hogy veszélyt jelentek-e számára.
- Épp a végére értem ide. Akkor már mindegy volt. Remekül elboldogult magától is, ahogy láttam, Karen-san. - hajtok előtte fejet udvariasan. Ha intelligensen el lehet beszélgetni valakivel, felesleges provokálni. Egyébként sem vagyok az a provokatív típus, csak ha feltétlenül szükséges, vagy úgy hozza egy harc, de egyébként kerülöm. Aki másnak az érzelmeire alapozva harcol, az gyáva. - És ne feledje. Nem csak az én dolgom. Léteznek Quincyk is. Legyenek bármennyire is szánalmasak, nekik is ez a dolguk. Lényegében. Valamint, aki ilyen könnyedén el tud bánni egy lidérccel, nem szorul az én védelmemre. - teszem hozzá, kissé megvetően beszélek, mikor a Quincyket megemlítem. Aki Quincyvel volt dolgom, nem sokat segített azon, hogy enyhítse az irántuk érzett utálatomat. A Daitenshiben persze kénytelen voltam ideiglenesen fegyverszünetet kötni velük, hisz Ők is érintettek voltak a testvériségben, mégis, hazudnék ha azt mondanám, hogy kedvelem Őket.
- Ooh? Fullbringer? Nem ismerős a név. Nem emlékszem a fajtájára, pedig elég sok helyen megfordultam már az évek során. Még a Daitenshi adatbázisában sem emlékszem, hogy találtam volna Önről és "fajtájáról" említést. Igaz az régen volt. -  válaszolok. Való igaz, teljesen újkeletű nekem ez a megnezezés. Magyarázatát hallva - ha igaz, amit állít - leginkább egy amolyan hibridnek mondanám. Nem hollow, de nem is igazán ember. Nem szokványos dolog, az biztos, ám elhamarkodott volna csak emiatt elítélnem, vagy téves következtetést levonnom, hisz megannyi "faj" található az Emberek Világában rajtunk, shinigamikon kívül. Ha mi létezünk, minden esélye megvan annak, hogy több különleges képességgel rendelkező faj is létezik. Nem zárja ki az egyik a másikat, hisz mennyi quicy, különleges képességű ember, bounto, vagy akármi más létezik rajtunk kívül még...
Miközben rágyújt a cigarettára, amit egyébként mozdulatlanul, reakció nélkül nézek végig, kicsit jobban szemügyre veszem a velem szemben álló Nőt. Eltérő színű szemei, bár kétségkívül gyönyörűek, egyben furák is kicsit. Én mondjuk jobb, ha meg sem szólalok a hófehér hajammal... A tény, hogy gyermekkel tartózkodott itt, arra enged következtetni, hogy igaza van. Láttam, hogy intett egy kislánynak, aki erre tovább haladt az ismerőseivel. Semmi okom nincs rá, hogy ne higgyek neki, azonban bolond lennék, ha csak úgy beadnám a derekam.
- Szóval fullbringer. - szólalok meg növekvő izgalommal. - Tegyük fel, hogy hiszek Önnek, Karen-san. Ettől még sajnos nem hallottam Önökről, pedig elhiheti, nem vagyok már újonc. A gyermeke is az? - nem tudom mennyire ismeri a shinigamik társadalmát, vagy mennyit tud rólunk, így most nem is megyek bele a részletekbe. Az elmúlt öt év számlájára írom, hogy nem tudok a Fullbringerekről, viszont ez egy kiváló alkalom arra, hogy közelebbről megismerjem ezt a fajt. Nem tudom, hogy milyen típusú támadásokat használnak, gyanítom, hogy nem mindegyikük ugyanolyan természetűt, de abból amit láttam, az nyilvánvaló, hogy veszélyes.
- Kössünk egyességet. - szólalok meg enyhe mosollyal az arcomon, miközben a nő a semmiből egy doboz cigarettát idéz meg, és gyújt rá. - Én elhiszem, hogy amit mondd, igaz, de cserébe mutassa meg, hogy mire képes. A tapasztalat akkor a legjobb, ha első kézből teszel szert rá. Küzdjön meg velem Karen-san. Itt és most. Tudni szeretném, hogy mire képes egy Fullbringer. - nyújtom ki bal tenyerem az ég felé, barátságosan beszélve. Ha nem fogadja el, ettől függetlenül is megtámadom, csak akkor már lehet, hogy nem fogom vissza magam. Bár így előfordulhat, hogy a teljes erőm latba kell vetnem, és még úgy is kellemetlen meglepetés ér. Felkeltette az érdeklődésem a nő, van benne valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, misztikus. A tény, hogy mennyire határozott, imponáló, őszintén szólva. Nos, hamarosan kiderül, mennyire misztikus. Míg várok a válaszára, magam is előteremtek egy doboz bagót, igaz én a két szép kezemmel, mert nem vagyok olyanokra képes, mint a Nő. Én másban vagyok jó.
- Nehéz egy ilyen világban gyermeket nevelni...- szólalok meg elgondolkodva, miközben a nő válaszára várok, és  a távolodó kis csoportosulás után nézek, akik között ott lehet a Nő gyermeke is valószínűleg.  Nem elég, hogy az ember ki van téve a bűnözés, korrupció, az emberi gonoszságnak minden nap, még egyéb más ocsmánysággal is szembe kell néznie. Kicsit nyomasztó ez a világ számomra, persze a sajátom sem jobb, csak másabb. Mindenesetre remélem, hogy elfogadja az ajánlatomat, ha másért nem is, hát a gyermeke érdekében. Nem jelentek veszélyt rá, vagy a családjára, csupán gondolom, hogy mindent megtenne azért Karen-san is, hogy megvédje bármitől a szeretteit.

15
Soul Society / Re:Eszmecsere
« Dátum: 2018. Aug. 31, 15:29:08 »
Nekem is van, vagyis jobban mondva volt olyan ismerősöm, barátom, hovatovább testvérem, aki kivételesen tehetséges volt, sőt, merem állítani, túlnőtt a Gotei 13 legjaván. Yuu-channak kevés párja akadt, szinte mindünknél tehetségesebb és erősebb volt, de mégis, a barátsága sokkal többet jelentett az esetleges tanításainál. Sajnos nem lehettem ott, mikor bekövetkezett halála, így utólag kellett megtudnom mindent, ami még fájóbbá tette az egészet. Yuke megmutatta testét, ami bár ugyanolyannak tűnt, és ugyan olyan is volt, mint emlékeimben, jelenleg egy teljesen más lény uralta, és már semmi sem maradt régi barátomból a porhüvelyén kívül. Kaiyának Yume hasonló lehetett, mint nekem Yuu-chan. Elvesztése pedig ugyan úgy érzékenyen érinthette, mint Engem. Hovatovább, romba döntötte lelki világát jó hosszú időre. Lelki szemeim előtt felsejlik egy pillanatra Barátom magabiztosan vigyorgó képe, majd szerte is foszlik abban a pillanatban. Mindig magabiztos volt, tudta, hogy mit akar. Én nem vagyok és soha nem is leszek olyan sziklaszilárd személyiség, mint Ő, noha rendre igyekeztem a nyomába érni.
- Értem. Sokan azt mondanák, hogy "Úgy halt meg, ahogy mindig is szeretett volna, harc közben". Ez hatalmas baromság. Senki sem akar meghalni, főleg nem harc közben. De nemes cselekedete sosem merül feledésbe. Hőstettet hajtott végre. - szólalok meg érzelmes hangon, tisztelettel adózva a szóban forgó shinigami előtt.
Testi kondíciójával kapcsolatban csak bólintok, és tudomásul veszem a dolgot. Nincs jogom ahhoz, hogy megmondjam Neki, mit tegyen. Úgy tűnik, tisztában van a korlátaival. Én mindössze csak aggályaimat fejeztem ki aziránt, hogy esetleg egy rossz időpontban beköszönő roham esetleg életeket követelhet. Ha Kaiya-san úgy érzi, hogy képes így ellátni feladatait, szíve joga ehhez.
- Ne feledje Kaiya-san. Az egészsége mindennél fontosabb. Semmi, ismétlem semmi nem ér annyit, hogy túlhajszolja magát. Itt most a munkájára gondolok, természetesen. Nem a családjára, vagy bármi hasonlóra. - zárom le a témát, és hagyom annyiban. Tényleg Ő tudja. Az sem teljesen igaz, hogy nem ér ennyit a szolgálat. Ha parancsot kapsz, nincs mit tenni, engedelmeskedni, bár én azt hozzátenném ehhez, hogy nem feltétlen teljesíteném a parancsot teljes egészében, ha a saját életem múlna rajta. Megoldanám, hogy túléljem.
Eddig egyenes háttal ültem ugyan, és figyelmemet Kaiya-sannak szenteltem, de a kis akadémista közjátéka után változtattam ezen a pozíción. A kezdeti nehézkes kommunikáció után valamennyire beindult a kémia kettőnk "beszélőkéje" között, kicsit oldódott a hangulat. Érdeklődve hallgatom a Nő monológját, jobb kezemmel államat támasztva, miközben kissé hanyagul oldalra dőlök, hátam pedig a szék támlájának támasztom.
- Gyanítom, ezt fogom Tenni. Eszem ágában sincs bántani a kis taknyost. Csak kíváncsi vagyok rá. - jegyzem meg csevegő hangon a Lányra gondolva. Abban sem vagyok biztos, hogy egyeltalán lány volt, olyan fiús kinézete volt, és nagyjából úgy is viselkedett. Egy fiúsabb lányról lehet szó, bár ezzel nincs baj. Ha csak fele annyira ügyes és lelkes, mint amennyire állítják róla, akkor az csak egy valamit jelenthet. Valaki a szárnyai alá vette, és segíti fejlődését. Az akadémia nem nagyon engedheti meg magának, hogy minden egyes tanonccal külön-külön, személyesen is foglalkozzon. Persze vannak ritka, elszigetelt esetek, úgy vélem itt most többről van szó. A Vele való találkozás érdekes kihívásnak ígérkezik.
A hollowokkal kapcsolatos téma kezdeténél azonban kényelmetlenül fészkelődni kezdek a széken. Igazán beszerezhetnének jobb, kényelmesebb ülőalkalmatosságokat ezeknél az olcsó vacakoknál. Megfájdul tőlük az ember háta! Mindenesetre most valóban egy olyan témát érintünk, ami felé az utóbbi időben élénk érdeklődést mutatok, nem véletlen. Végig halltagom a Nőt, majd izgatottan dőlök előre a széken, jobb kezemet az asztalon pihentetve, míg ballal beszéd közben gesztikulálok.
- Igen-igen. Igaza van. Teljesen. Mégis. Pont ettől lesz érdekes, nem? Rendszerint, amelyiknek van Öntudata, az már tényleg intelligensebb, és nevezhetjük kegyetlen, rideg, egyenesen gonosz lénynek. Hisz teljesen tisztában van azzal, amit tesz. Viszont azokat a példányokat, amelyeknek nincs öntudatuk, csak az ösztön vezérli. Nem akarnak meghalni. Nem akarják, hogy elfogyasszák őket. Élni akarnak. Engem ez érintett meg inkább, mikor figyeltem őket.- fejezem be monológom. Tudom, hogy sokan hülyének tartanak azért, mert behatóbban tanulmányozom egy ideje a lidérceket, de ahhoz, hogy megtaláljam ,és elpusztítsam azt, ami engem elintézett, meg kell ismernem őket. Ehhez pedig az alapoktól kell kezdenem.
- Persze ettől még a végeredmény ugyanaz. Megtisztítjuk a lelküket a végén, és ide küldjük őket, Soul Societybe. - legyintek hanyagul bal karommal. Ezután közbeszólás nélkül, némán hallgatom végig Kayia-sant. Nagyon sok mindenben igaza van, mégis, érzem, hogy kettőnk között hatalmas különbségek vannak. Így van ez rendjén, nincs két tökéletesen ugyanolyan shinigami. Még az ikreknél sem.
- Régen én is hasonlóan vélekedtem Önhöz. Mégis. Nem gondolja, hogy ha másért nem, hát azért kell minél nagyobb hatalmat a magunkénak tudnunk, hogy közvetlenül hathassunk saját sorsunkra? Nem feltétlen a fizaikai hatalomra gondolok, hogy minél erősebbek legyünk. A beosztásra, rangra. Minél magasabban vagy, annál kevesebben dönthetnek sorsod belőle. Volt kapitányként elmondhatom, hogy még az a rang sem elég teljesen ahhoz, hogy sorsom ne pecsételődjön meg egy balul elsült küldetés közben. Élő példa vagyok rá... - jegyzem meg komoran, majd folytatom a beszédet. - Magam sem álmodok másról, minthogy épségben, biztonságban felnevelhessem a Lányom, és boldogan élhessek a Családommal, azonban semmi sem biztosítja ezt. Hisz bármikor elhívhatnak egy olyan küldetésre, ami az életembe kerül..sőt, került is. Nézzen rám. Csupán árnyéka vagyok önmagamnak, nem több egy lelki idegroncsnál. Ettől akarom megóvni a családom. Persze, ha úgy adódna, a poklot is megjárnám, ha róluk van szó. De talán az összes shinigami család nevében beszélhetek ha azt mondom, hogy ezt az ilyen eseteket el kellene kerülni. - mutatok magamra, persze már mindegy. Ami történt, megtörtént. Rendbe fogok jönni, mert rendbe kell jönnöm, tudom magamról. Csupán tehetetlen dühöt érzek, mert a történtek elkerülhetőek lettek volna, ha a Gotei körültekintőbben jár el. Nem tette. Vajon hányan vesztek oda azalatt az idő alatt, míg távol voltam. Találgatni sem merek. Időközben odalép az asztalunkhoz egy könyvtári munkatárs, és szépen, udvariasan, ám határozottan megkér minket, hogy ha végeztünk itt tennivalónkkal, távozzunk, mert másnak is kell a hely. Udvariasan köszönöm meg a lehetőséget, majd állok fel az asztaltól, és indulok meg kifelé, reményeim szerint Kaiya-san is velem tart, ha már Őt is kitessékelték a könyvtárból. Míg ki nem érünk a szabadba, nem szólok semmit, ám az épület előtt megállok, és eddigi Beszélgető-partneremre nézek.
- Ön tán nem fél attól, amit az előbb mondtam, Kaiya-san? - szegezem Neki a kérdést, ám biztos vagyok benne, hogy de Ő is fél. Nincs azzal baj, ha erősnek próbálunk látszani. Régen én is ilyen voltam. De az rég volt...

Oldalak: [1] 2 3 4