Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Watanabe Yuusuke

Oldalak: [1] 2 3 ... 5
1
Fórum élet / Re:Március - havi stat
« Dátum: 2019. Ápr. 01, 11:06:01 »
Sziasztok! :3

Jöttem statolni :o

Kira Daisuke: 1 post

Watanabe Yuusuke: 9 post

Ezt ponty megvan 8)

Köszönöm

2
Küzdőterek / Re:Egy mester és egy tanítvány
« Dátum: 2019. Márc. 31, 15:18:21 »
Gondterhelt arccal ülök a hatalmas, fából készült dolgozóasztalom előtt, a kapitányi irodában. Eleve sem könnyű egy osztagot irányítania két embernek, hát még úgy, ha nincs hadnagy, legalábbis, jelenleg. Őszintén megmondva jobb így, mintha egy képzetlen zöldfülűt neveztek volna ki a tisztségre. Nem hazudok, a Gote 13-at megtizedelte a háború, és temérdek erős, jól képzett, jóravaló tiszt tűnt el, vagy halt meg a tisztogatások során. Olyan dolog ez, ami a háborúk vele járója, ám átélni, átvészelni nehéz. Nagyon. A képzett, tapasztalt, erős shinigamik tömegével hullottak, hisz Ők lettek először bevetve, hogy az első vonalban harcoljanak. Persze, hogy Ők lettek oda küldve elsőként, hisz semmit sem ért volna az egész, ha a gyengébb, tapasztalatlan shinigamik lennének lemészárolva százával. A veszteségek így is felfoghatatlanok voltak. Ez rányomta a bélyegét egész Soul Societyre. Bár a Jūbantai az egyik legösszetartóbb, legbarátibb, legcsaládiasabb osztag volt mind közül, még ránk is ránk nyomta szörnyű súlyát a háború. Persze itt nálunk bizakodnak. Hisz alakulhatott volna rosszabbul is, mégis, az osztag is megérezte a veszteségeket, de, az alatt a rövid idő alatt, mióta újra én regnálok az osztag élén észrevettem, hogy a negatív hangulat úgy.ahogy elkerüli ezt az osztagot, mintha a tisztek saját magukból merítenének erőt, s ez olyan védőburkot emel az osztag köré, amin nem tud át törni a reménytelenség, és gyász, komorság. Örülök neki, ennek ellenére a helyén kell kezelnem a dolgokat. Míg nem nevezik ki az új hadnagyom, temérdek dolgom van, kora reggeltől késő estig. Szívesebben lennék a Feleségemmel otthon, és tudom, hogy Ő is mindennél jobban vágyik arra, hogy Velem lehessen, de egyikünk sem nyafog, vagy panaszkodik. Tennünk kell a kötelességünket.
A kezemben tartott irat végére érve fáradtan, szemem behunyva dörzsölöm meg halántékom, hogy kicsit magamhoz térjek, majd felállok a dolgozóasztaltól, s a közeli kis polcon található vizes kancsó felé veszem az irányt, hogy felfrissítsem kicsit magam. Ekkor ordítozást hallok kintről, ami kicsit meglep. Nem maga a zaj, hisz itt, az osztagomban valami állandóan felrobban, kipukkan, vagy összedől, törik, szakad, attól függően, hogy miféle csínt követte el az adott tisztek. Komolyan, mintha a Jūnibantai lennénk, annyi durrogtatás van nálunk, mint a feltalálóknál...
Ettől függetlenül, ez most más. Zajnak zaj, de ordítozás, ami viszont nem sokszor fordul elő nálunk, többnyire jókedvű nevetést, kacagást, hahotázást hallani az osztag területén, így jobbnak érzem, ha megnézem, mi folyik itt, tekintve, hogy elég közel lehet, bár nem teljesen értem, hogy miről szól a az ordítozás, csak hangfoszlányok ütik meg a fülem, mert be van húzva a terasz ajtaja. AHogy elhúzom az ajtót, és arcom megcsapja a kellemes, nem túl hideg szél, és áztatni kezdenek az esőcseppek, meglátom, hogy mi történik. Abban a pillanatban, hogy meglátom a lentről elkeseredetten ordító Rei-t, egy pillanat alatt megértem az egész dolgot. Tény, hogy ígértem neki edzést, de legalábbis egy harcot, amit komolyan is gondoltam, de az elmúlt hetekben olyannyira el voltam foglalva, hogy semmire nem jutott időm, és bevallom, kicsit ki is ment a fejemből. Ő viszont egy fiatal Lány, szinte még gyerek, aki nem felejti el az ilyen dolgokat, ráadásul, tekintve a közelmúltban történt eseményeket, teljesen érthető a reakciója. Ez azonban nem magyarázza teljesen a viselkedését, amit ugyan nem ítélek el, pontosan tudom, hogy a düh, harag, elkeseredettség, és az ebből következő érzelmek nem segítik az embert. Sőt...
A teraszon két tisztem jelenik meg, kardjukat kivonva, hogy engem védelmezzenek az esetleges fenyegetés elől. Nevetségesnek tűnik, hisz  "csak" egy akadémista áll velem szemben, de nekik ez a kötelességük.
- Visszatérhettek a helyetekre, semmi gond. Megoldom. - szólok csendesen tisztjeimnek, akik eleget tesznek kérésemnek. Kecses ugrással érek földet nem sokkal Rei előtt, kapitányi haorim palásként hull hátamra az ugrást követően, s szigorú tekintetem a Lányra helyezem, nem szólok. Tűnődve figyelem a kezében tartott díszes kardot, ami szépnek szép, ám...célnak nem felel meg. Van egy tippem, hogy kitől kaphatta, ám ez nem több feltételezésnél. Igen, tudom, hogy szeretett mestere eltűnt, halottnak lett nyilvánítva, hisz kapitány volt, így még nagyobb a veszteség, viszont nyilvánvalóan a Gotei számára feleannyira sem nagy, mint Rei számára. Ettől függetlenül az érzelmek, amik most a Lányt vezérlik, nem helyesek.
Némán hallgatom végig monológját, aminek egy részét tudtam már, a többit pedig sejtettem, de most nem ez a lényeg. Egy akadémista nyilvánosan rátámadt egy kapitányra, amit pedig nem hagyhatok figyelmen kívül.
Mozdulatlanul figyelem, ahogy meggondolatlanul jön nekem, bármi terv, vagy taktika nélkül. Móresre kell tanítanom, akármennyire nem szeretném.
Nem hagyok neki esélyt sem arra, hogy egyeltalán közel kerüljön. Már az első támadását félbeszakítom, ahogy néhány méter van már csak köztünk, egész egyszerűen rámutatok, majd bármi mondandó nélkül egy kidout idézek meg, ami egyébként is magas szintű, ám kellő mennyiségű reaitsut engedek bele, hogy elérje a kívánt hatást. KIdouban elég magas szinte fejlesztettem a tudásom, bár még mindig van hova fejlődnöm, akárhogy is, jó ideje megy már a kántálás nélküli idézés. Az így megidézett kidou ugyan nem olyan erős, mintha végig mondanám az idéző szöveget, de...eléri a kellő hatást.
- Bakudou 61: Rukujyoukourou. - az idézés pillanatában jobb kézfejem, amivel a rám támadó Rei-re mutatok, sárgán felizzik, majd a következő pillanatban hat sárga fnyrúd fúródik az Akadémista testébe, teljesen mozdulatlanná téve Őt. Nagyon jól tudom, hogy gyenge kidoubol. Ami azt jelenti, hogy védekezni sem tud ellene kellőképpen. Egyébként is...felesleges lenne.
Lépek egyet előre. Majd még egyet. Lassan, szigorú, irgalmat nem ismerő tekintettel lépdelek a Lány felé, mint egy apa, aki leszidni készül rakoncátlankodó lányát.
Elé érve, egy hosszú pillanatig ránézek, majd felemelem jobb kezem, és egy hatalmas pofont csapok le arcának jobb felére, ami, erőmből kifolyólag talán még fel is szakítja a száját.
- Elég. - szólok ellentmondást nem tűrő hangon. - Elmondom mi lesz. Feloldom rólad a kidout, noha kedvem lenne hagyni, hogy napokig rajtad hagyjam itt, az osztagom közepén, hogy mindenki rajtad nevessen, és megtanuld a leckéd, de nem teszem. Nem szólsz egy szót sem. Csak követsz, s amíg szótlanul követsz, és elérünk oda, ahova megyünk, elgondolkozol kicsit. Csak remélni tudom, hogy vagy olyan érett, hogy tudd, hogy mit kell majd mondanod... -fejezem be mondandóm csendben, félreérthetetlenül utalva, hogy amint elérünk oda, ahova tartunk, elvárom, hogy bocsánatot kérjen. Igaza van bizonyos tekintetben, de csak végtelen jóindulatomon múlt, hogy nem lett az esetből komolyabb baj. Ha nem rólam lenne szó, már a féreg mélyén ücsörögne árulás miatt. Tudom, hogy mit érez, de így nem lehet, ahogy Ő csinálja.
További szó nélkül, csendben indulok el az edzőtermek felé. Nem mondtam, hogy nem fogok foglalkozni Vele, sőt, talán most nagyobb szüksége van rá, mint bármikor. Azonban én nem a Jūichibantai, a 11. osztag kapitánya, Aikawa Chiyo vagyok. Én a Jūbantai kapitánya, Watanabe Yuusuke vagyok. És ha azt akarja, hogy érdemben foglalkozzak vele, hozzám fog igazodni. Vagy eltakarodhat.

3
Soul Society / Re:Múlt és jövő. Új nemzedék a láthatáron?
« Dátum: 2019. Márc. 18, 15:01:59 »
Nincs nehezítés. A feltételeim és kívánalmaim egyértelműek. Ha egy ilyen egyszerű utasítást sem tud végrehajtani, ugyan mit akar a jövőben? Így nem lehet erősebb, legalábbis magától biztosan nem. Segítségre van szüksége, azt pedig nem kaphatja meg bárkitől. Jobban mondva, bárkitől megkaphatja, de olyan, aki igazán képes az ilyesmire, kevés van. Én talán egy vagyok közülük, ám az is lehet, hogy nem. Az eredmények eddig engem igazolnak. Nem egy hadnagy, vagy épp  kapitány került ki kezeim alól, s ez jelent valamit. De ne szaladjunk ennyire előre, semmi sem biztos még ,semmi sincs eldöntve. Ez csak el lehetőség, épp csak egy frissen felfedezett ígéret, semmi több. Sakés kancsómmal ugyan nem jutok messze, elég távolságra távolodom el, hogy Rei ne lásson, és elég jó vagyok reiatsu manipulációból ahhoz, hogy teljesen elrejtsem lélekenergiám, előle legalábbis biztosan, hisz maga mondta, hogy nem túl jó kidouból, az pedig azt jelenti, hogy a reiatsu manipulációja sem kimagasló, hisz a jó kidouhoz alapvető követelmény az, hogy jól tudd használni a reiatsudat. Másként nem megy. Elégedetten telepedek le egy néhány blokkal távolabb lévő magas épület tetőjén, s helyezem magam kényelembe. Innen rálátok az edzőtérre is, illetve elmélkedni, pihenni is tudok. Nem hiszem, hogy sokat fogok aludni ma éjszaka, tekintve, hogy hajnalban tervezek visszamenni a köröket futó Reihez, szóval addig is pihenek, amennyit tudok. Majd alszok másnap. Hozzászoktam már az éjszakázásokhoz. Mivel csészét nem hoztam magammal, jobb híján a kancsóból kortyolgatom az erős alkoholos italt, ami kellemesen marja végig torkomat, lefelé tartó útján. Hanyagul Rei fele pillantok, aki töretlenül futja a köröket odalent, s gondolataim lustán kiléte felől kezdenek kavarogni. Nem véletlen, hogy egy kép volt Nála a Feleségemről, és arról a másik Nőről. Nem lehet, hogy ez véletlen legyen. Kell valami kapocsnak lennie a résztvevők között. Nem mondhatnám, hogy idegesít, zavar ez a dolog, de jobb szeretem tisztázni az ilyen dolgokat, szóval előbb utóbb úgyis kiderül, vagy ki derítem, ilyen-olyan módon. Abban biztos vagyok, hogy ez egész Rei-el kezdődik, vagy Vele végződik. Ő a központi alak ebben a dologban, szóval először vele kell jobban megismerkednem, a bizalmába férkőznöm. De erre ráérünk még. Most egyelőre a kitartását tesztelem, semmi több. Ha velem akar edzeni, oda több kell puszta kitartásnál. Ez csak a beugró, hogy egyeltalán megnézzem, hogy alkalmas-e egyeltalán arra, hogy jelölt lehessen. Az, hogy ha ezt esetleg sikerrel veszi, nem jelenti azt, hogy tanítani is fogom, vagy több időt fogok beleölni a taníttatásába. Majd kiderül.
Akárhogy is, kitartónak tűnik. De vajon az is? Ha esetleg edzésre kerül a sor, bírni fogja? Nem hazudok, nem bánok kesztyűs kézzel a tanítványaimmal. Az, hogy lány, nem jelenti azt, hogy nem ütöm meg erősen, ha úgy találom helyénvalónak az edzés alatt. Ugyanolyan nehéz, ha ugyan nem keményebb edzést tartanék neki, mint másnak.
Az órák szép lassan telnek múlnak, s Rei még mindig lent rója a köröket, én pedig már egészen máson gondolkodtam az idő alatt, de ideje visszatérnem a térre Reihez. Lassan tápászkodok fel, s ugrok le a tetőről, ám mielőtt az Akadémistához visszatérnék, vissza adom a kifőzdébe a kancsót. Elvégre szeretnék még majd a jövőben is rament enni ott, nem szeretném, ha kitiltanának onnan ,vagy valami. Egyébként is, övék a kancsó.
A térre visszatérve elégedetten konstatálom, hogy nem kevesebb mint nyolcvan kört futott Rei. Nem rossz, nem rossz, de lehet, hogy legközelebb már százat kérek, vagy kétszázat. Mindig többet és többet, attól lesz erősebb valaki. Ha folyamatosan egy szintet hozunk, azzal nem jutunk előbbre. Mindig több kel!
Akárhogy így, mára ennyi elég. Neki is vissza kell térnie az akadémiára, és nekem is haza kell térnem. Mindenesetre a teszten átment, szóval fontolóra vehetem, hogy foglalkozok-e vele érdemlegesen. De nem most. Kicsit később. Még van egy-két dolog, amit el kell intéznem, mielőtt ilyen dolgokba bele tudnék vágni. Persze ezt is felfoghatom egy tesztként, a türelem tesztje. Ha elég türelmes, megkaphatja amire vágyik...ha nem, akkor marad gyenge.
Némiképp szigorú arckifejezéssel nézek a Lányra, aki nem nagyon vette komolyan dolgot, látszólag ennél többre volt képes.
- Nem tűnsz nagyon fáradtnak, vagy olyannak, aki nagyon komolyan vette volna a dolgot! Azt hiszed, ez vicc? Korántsem. Bele is halhatsz akár, ha akár csak egy pillanat erejéig nem koncentrálsz. Több komolyságot várok Tőled, ha azt akarod, hogy foglalkozzak Veled. Egyelőre megfeleltél. DE! Ez édeskevés. - mondom neki tanári hangon. Megint csak nem megbántási célból, bántóan, inkább komolyan, hogy figyeljen oda.
- Nagyon sok mindent kell elsajátítanod még, szinte sehol sem tartasz még. Mind a kitartást, és a türelmet magadévá kell tenned, bár talán a kitartásról elmondhatom, hogy nem lesz probléma. A hetekben keresni foglak. Addig gyakorolj annak megfelelően, amit mondtam. - ez nem teljesen igaz, mert nem mondta, hanem javasoltam csak neki pár dolgot, de azt hiszem elvárható, hogy ha azt akarja, hogy foglalkozzak vele, akkor úgy kell csinálnia a dolgokat, ahogy én mondtam. Akárhogy is, mára ennyi elég. Neki is vissza kell térnie az Akadémiára, pirkadat előtt, különben bajba kerül. Ez egy nemhivatalos találkozó volt, mindkettőnk részéről. Jobb titokban tartani egyelőre. - És egyelőre ne szólj senkinek erről. Maradjon Kettőnk titka. - teszem hozzá még utoljára, majd minden további nélkül hátat fordítok, és ott hagyom. Talán nem olyannak ismert meg így pár óra alatt, aki csak úgy ott hagy másokat, de tény, hogy jelen pillanatban sem Ő, sem pedig Én nem állunk még készen erre. De hamarosan...

Köszönöm a játékot :3

4
Karakura High School / Re:Termek
« Dátum: 2019. Márc. 18, 13:41:55 »

Még mindig meg tehetném, hogy egész egyszerűen nem veszek tudomást a szétvert tanterem ajtajában álló Leányzóról, sőt, igazából ezt kéne tennem, de nem érzem helyén valónak. A tény, hogy lát, azt jelenti, hogy egyfajta médium, erősebb lélekenergiával rendelkező ember, tehát ez azt jelenti, hogy ha shinigamikat talán eddig nem is, de hollowookat már biztos, hogy látott, és reményeim szerint tudja is, hogy mik azok, nem csak csúnya szörnyetegeknek képzeli őket. Kötelességemnek érzem, hogy maradjak egy kicsit, hogy legalább felvilágosítsam, bár nem lenne kötelező. Ilyenkor az a legelfogadottabb eljárás, hogy szépen lelépünk a tett helyszínéről, és ha nagy galibát okoztunk, majd a Gotei erre kiképzett különítményei megoldják a kialakult krízishelyzetet. Kár, hogy igazából pont az incidens után ért ide az Ember-Lány, mivel így nagyon megvédeni sem tudom magam, vagy bebizonyítani az igazam, hogy nem csak kedvtelésből vertem szét egy teljes tantermet, hanem néhány perccel ezelőtt itt még komoly élet-halál harc folyt. Akárhogy is, nyakig vagyok merülve a zavarosban épp, szóval meg kéne próbálni a lehető legjobb módon kijönni a helyzetből. De egyeltalán nem úgy, ahogy a Lány gondolja...csak nem gondolja, hogy majd egyedül fogom rendbe tenni ezt az egészet? Majd szépen kiküld a Seireitei egy speciális csapatot, akiknek ez a dolguk, azt el van intézve...
Már épp a nyelvemen van a csípős válasz, miszerint marhára hidegen hagy, hogy ki teszi rendbe a helyet, és fizeti k ia károkat, és a legkevésbé sem érdekel a diákok sorsa...igazából meg kéne köszönniük...
- Csak nem gondolod, hogy egyedül fogok itt rendet rakni? O.o - rosszul van ez össze rakva, vagy mi? Ez több órányi pakolgatás, meg rendrakás....- Hálásnak kéne lennetek. >.> Ha nem vagyok a környéken, ki tudja, hány ártatlan halt volna meg...>.> - morgom az orrom alatt, de nem ugrok ki az ablakon, pedig igencsak nagy a késztetés. Nem érek rá morális dolgokról vitatkozni kattant tinilányokkal...
Persze közben megpillantom a kaszalagját, amiből egyből levágom, hogy miért is ez a modor.
- Oh, ezer bocsánat, nem akartam megbántani, SENPAIIII~~~ - mosolygok tettetett negédességgel, miután rájövök, hogy a diákönkormányzat elnökével van dolgom. Az mán' valami! :o
Lassan megfordulok, s lelépek az ablakpárkányról a padlóra, egyenesen egy adag virágföldbe, ami egy széttört cserépből került oda, mikor széttörtem a hollow hátán. Persze megértem a Lánykát, elég kellemetlenül venné ki magát az ő szemszögéből, ha regnálása alatt ilyen történne az iskolában, és még a felelősöket sem találná meg. Elvégre elnök, vagy mi. Kicsit ciki lenne az igazgató előtt számot adni arról, hogy valaki, valahogy rommá vert egy tantermet, és Ő még csak a felelőst sem találta meg.
Ettől függetlenül biztos, hogy egyedül nem fogok itt takarítani, egyrészt, mert nem az én dolgom, másrészt, mert csak nem gondolja, hogy a Gotei egy kapitányát fogja itt ugráltatni...ez azért mégiscsak degradáló, még akkor is, ha nem feltétlen vagyok az a rigolyás szabálykövető, karót nyelt egyenruhakapitány.
Viszont, ha már így alakult, jobb lenne, ha felvenném a gigaimat, hogy elrejtsem a lélekenergiámat, mert az további hollowokat csalogathat ide, ami még több galibát okozna. Elég bajt okoznak így is, nem kell még több. Szóval kilépek a virágföld-kupacból, és szemrebbenés, vagy szégyenkezés, akármi nélkül, nemes egyszerűséggel "öltözök" át a pót-testembe, ezáltal elnyomva lélekenergiámat, hogy úgy tűnjek, mint egy teljesen átlagos ember. Az persze eszembe sem jut, hogy az előttem levő fiatal Lánynak valószínűleg halvány lila gőze sincs, hogy épp mit csinálok...
- Így-ni. - fejezem be elégedetten a procedúrát, immáron szinte teljesen emberként. Kék-fehér sportcipőt, kék farmert, illetve ugyancsak kék-fehér cipzáros, kapucnis pulcsit viselek ebben az alakomban, kék pólóval alatta, csak a teljesség kedvéért. 8)
- Egyébként a nevem Yuusuke. Akkor, segít, Senpai? - nézek rá kérdően, hogy ha már belerángatott ebbe, akkor elvárom, hogy valamennyit segítsen. Hisz az Ő érdeke is, hogy minél előbb rendet rakjunk, nem? Persze ettől még mindig itt hagyhatom, de egyelőre úgy döntök, hogy nem. Egyrészt, tényleg nem tartom etikusnak a történteket, noha továbbra sem az én gondom ez, másrészt pedig, az az igazság, hogy nem nagyon ismerem ki magam Karakurában, és fogalmam sincs, hogy merre kéne induljak, vagy hogy egyeltalán mit, és hol lehet venni, meg hogy úgy egyeltalán mit is vegyek a Feleségemnek. Ha másban nem is, talán ebben tud segíteni nekem a Lányka, hiszen Lány...Ők mindig tudják mi merre van...

5
Küldetések az Emberek Világában / Re:Vidámpark a város szélén
« Dátum: 2019. Márc. 17, 23:24:20 »
Kezd az este átcsapni lazulós iszogatásból valami egészen másba. Nem, mintha bajom lenne vele, de ma pont nem akartam ezt, inkább csak elmélkedni, gondolkodni, egymagamban. No persze nincs ellenemre a társaság, bár nem gondoltam volna, hogy egy osztagtársammal hoz majd össze a sors itt. Bár, hol futnánk össze, ha épp nem itt? Inkább az lepett meg, hogy az elmúlt rövid időszak gyűlölködő megpróbáltatásai után valaki normális hangnemben, egyenrangúként bánik és beszél velem, ami, bevallom, nem kicsit meglepett. Megszoktam már, hogy mindenki átnéz rajtam, vagy pedig gyűlölködve néz rám Feleségemen kívül, épp ezért lepett nem nem kicsit a srác viselkedése. Ha rá nézek, szinte magam látom. Úgy értem, már első ránézésre is van elég szar a zsebében. Annyi, mint nekem, vagy még annál is több. Valljuk be. Nyomorultak vagyunk mindketten, én legalábbis most mindenképp. És mi erre a legjobb gyógyír? A szeretet....francokat. Az ital. Na jó, egy kicsit mindkettő, de úgy érzem, hogy most a szeretetet az italtól kaphatom meg, ezért nem is vetem meg ma annyira. A szilvabor, bár nem erős annyira, mint a saké, valljuk be, ha eleget iszik az ember, ugyan úgy haza tudja vágni seperc alatt, akármennyire is jól bírja a piát. Pedig én bírom. Megszámolni sem tudom, hányszor ittuk le magunkat itt a sárgaföldig Yuu-channal, vagy akármelyik jó barátommal annak idején. Egyszer, minta talán ki is tiltottak volna minket az ivóból, persze nagy ívben szartunk rá, ugyan úgy visszajöttünk a következő alkalommal is, csak hogy megint széthányjuk a belünket is hajnalban. Kisebb vagyont ide hordtunk, nem tagadom, hogy az ivó azokban az időkben rekordbevételeket könyvelhetett el, bár ahogy nézem, most sincs okuk szomorkodni, szép számmal vannak vendégek. S ahogy alkalmi ivópartneremet nézem ,Őt sem kell félteni ilyen téren. Ez már derék.
- Felejtsük el. Bassza meg mindenki, aki másként gondolja. Akkor is nekem van igazam! - emelem poharam, miközben kiiszom tartalmát, s agyam elönti az alkohol bódító hatása, s értek egyet Kyousukével. Valószínűleg, sőt biztos, hogy az alkohol mondatja ezt velem, de nem érdekel. A tény, hogy enyhé forogni kezd a világ, azt mutatja, hogy az elmúlt öt évben elszoktam a piálástól. Teljes egészében. Máskor literszámra ittunk mindent, amihez hozzáfértünk, s akkor is épp hogy csak sikerült berúgnunk, most meg ennyi kis alkoholtól spicces lettem....hát ez van. A lúd legyen kövér akkor már! Arcomon félvigyorral el is fogadom a felajánlott sakés üveget, amit Kyousuke nyújt, majd kiöntöm a magam részét, s húzóra eltüntetem a pohárból.
- Hagyjuk ezt, kedves Kyousuke. Ha valaki ide jön, annak egy oka van csak. Felejteni. Én nem tagadom, felejteni akarok. Nincs is ezzel baj. Viszont úgy érzem, Neked is van mit.- kacsintok rá, miközben kitöltök egy újabb kört, Neki is, és magamnak is.
Szánalmasnak tűnik ez az egész, mégis, férfiaknál így működik. Mi nem zokogva hajlunk a csoki fagyis bödön fölé, hanem kiisszuk magunkból a sok szart. Egy kiadós hányás jobb, mint egy cifrafosás!
Most már ott tartok, hogy nem is nézem, hogy a velem szemben ülő Férfi iszik-e velem, vagy sem, inkább arra összpontosítok, hogy nagy műgonddal csurig töltsem a csészémet, de inkább arra jutok, hogy ott rohad meg az egész. Visszaöntöm a csészém tartalmát a sakés kancsóba, majd felemelem a köcsögöt, és úgy ahogy van, abból kezdem inni a sakét. Már most tudom, hogy hamarosan meg fogom bánni ezt a döntésem, de jelen pillanatban cseppet sem érdekel. Majd ott ér valahol a hajnal.
A megkezdett káromkodásra értetlenül nézek fel, s pár pillanatba bele telik, mire felfogom, hogy Ivópartnerem feje felett röpköd egy pokollepke. Csakhamar rájövök, hogy fölöttem is van egy, amit persze megpróbálok megsemmisíteni az üres sakés kancsó fenekével, de nem járok sikerrel. Ahogy a lepke leszáll az asztalra, ripityára töröm a kancsót, csak hogy ne kelljen meghallgatnom az üzenetet, de az átkozottja gyorsabb volt nálam, és nem hagyta magát. Rárepült az orrom hegyére, majd úgy adta át az üzenetét, majd pedig  távozott.
- Mocsadék! - kiáltok a lepke után, de nyilván hidegen hagyja.... De nem baj, találkozunk még...! Nem mondom, kiváló időzítés. Van benne valami ördögi. Nem mintha baj lenne, félrészegen még nem mentem küldetésre, épp itt az ideje. Kiveszek egy szálat Kyousuke cigis dobozából, majd követem, de csak miután rendeztem a számlát nagy "jaja"-zások közepette, mivel a csapos a lelkemre kötötte, hogy több kancsót nem tud a számlámra írni, legyek szíves türtőztetni magam legközelebb. Hát persze. Csak az ivónak köszönhetik még a rukongai agyagedény készítők, hogy van munkájuk, hagyjuk ezt.
- Jaja...Mehetünk! - jelentem ki magabiztosan, bár kavargó gyomrom és fejem nem teljesen ért velem egyet, ez most részletkérdés. Jólesőeket szippantok a Kyousukétől kapott ingyen cigitől, ami így még jobban esik, hogy ingyen van. Persze én is vissza kínálom majd a sajátomból, így fair.
Hamar odaérünk az eligazítás helyére, bár nem haladtunk gyorsan. Igazából lehet, hogy a bögyös szöszi órákat várt ránk, csak nekünk tűnt rövid időnek a megtett út, az ital miatt, most ez nem is számít igazán. Amint megkapom a magam kis borítékát, kinyitom, és el kezdem olvasni. Hát persze. Gondolhattam volna. Mehetünk Karakurába, csodálatos. Nincs mit tenni, ez van.
Hangos csuklások közepette nyúlok a képek után, hogy megnézzem őket. Elismerem, elég sok szart láttam már az elmúlt években, így sok újat nem tudnak mutatni a képek, bár a tény, hogy nem kicsit hazavágtam a gyomrom, el kell ismernem, hogy nem segít most rajtam. Amint meglátom az első képet, gyomrom tartalma megindul felfelé, majd gyönyörű sugarú ívben hányok bele a közeli bokorba, ami rögtön mellettem van. Van ez így...
Enyhén remegő kézfejjel törlöm meg a számat, majd, mintha mi sem történt volna, folytatom a képek vizslatását. Akárhogy is, mennünk kell, így jobb ötletem nem lévén, elindulok a nyugati kapu irányába. Sokat nem törődöm az eligazító tiszttel, bár azt meg kell mondani, hogy bájos teremtés, de családos ember vagyok, meghagyom Kyousukének.
Útközben azon töprengek, hogy vajon mi lehet ez az egész. Biztos vagyok benne, hogy hollowokkal, vagy arrancarokkal kapcsolatos ügy. inkább hollowok, azok szoktak brutális módon szétkapni mindent, amihez hozzájutnak. Az arrancarok ennél kifinomultabbak. Akárhogy is, a végére kell járnunk.

6
11. osztag / Re:Edzőtermek
« Dátum: 2019. Márc. 16, 12:33:15 »
Hajime

Sietős léptekkel haladok hazafelé. Az imént irodámba menet elhaladtam egy hirdetés mellett, ami felkeltette az érdeklődésem. Nem elsősorban a témája miatt, hanem sokkal inkább, amiatt, Aki Kitette. Amiben Shuu érintve van, nem maradhatok le én sem! A tény, hogy elsősorban nőknek lett kiírva a hakuda edzés, nem nagyon fogott meg, vagyis, inkább átsiklottam rajta olvasás közben. Kit érdekel? Mindent meg lehet oldani. Így két legyet ütök egy csapásra, mert jól is fogom magam érezni, illetve edzek is kicsit. Hakuda-beli tudásom egyébként is finoman szólva megkérdőjelezhető. Valahogy sosem tartottam fontosnak, hogy magamévá tegyem ennek a harcstílusnak a tudását, ám kénytelen vagyok elismeri, hogy ha más nem, legalább alap szinten el kéne sajátítanom a dolgokat. Pusztán az, hogy valaki erős, nem jelenti azt, hogy jó hakudás, ha össze-vissza hadonászik, mint egy hülye. Egyébként is. Kicsit fel kell dobni a dolgokat. A háború után mindenki, egész Seireitei borús, depressziós hangulatban van. Érthető. Sokan vesztek oda, de azok még többen vannak, akik valakit elvesztettek, s most gyászolnak. Sötét időszak ez Soul Society életében, amit nem fogunk nehezen feledni. Igazából, úgy gondolom, hogy nem kell elfelejteni. Emlékezni kell rá. Ettől leszünk erősebbek. Ettől nem teljesen függetlenül, én is próbálom az osztagban is fenntartani a jókedvet. Szerencsére, mivel egy lelkes, összetartó nagy család vagyunk, talán egy picit könnyebb dolgom van, mivel a tisztek, tagok, mind a dolgok pozitív oldalát próbálják megfogni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a történtek nem nyomták rá a bélyegüket az osztagra. Nekem pedig kötelességem erősnek, magabiztosnak mutatni magam, s nem csak azért, mert kapitány vagyok, hanem egyébként is ilyen a hozzáállásom.
Akárhogy is, hazatérve egyből a hálószoba felé veszem az irányt. Kedvesem a saját osztagánál tartózkodik jelenleg, igazából nekem is ott kéne, de most nem érdekelnek ilyen dolgok. Kibír az osztag nélkülem néhány órácskát.
Ha női edzésről van szó, akkor nőként kell megjelenni, vagy legalábbis...és miből tűnik leginkább egyértelműnek, hogy valaki nő? Pontosan! Izgatottan nyitom ki Feleségem ruhásszekrényét, majd kezdek el turkálni a cuccai között. Kétségkívül meg fogok ezért halni, de csak este. Addig lehet egy jó délutánom. Pontosan tudom, hogy mit keresek, csak a kelleténél nehezebb megtalálni, mert nem nagyon szoktam turkálni Mitsu cuccai között, de végül sikerrel járok. Nos, ha valaki látta már a Hachibantai kapitányát, tudhatja, hogy mekkora adottságokkal rendelkezik. Enyhén remegő kezekkel emelem fel szerzeményem, s csodálom meg, mintha maga lenne a szent grál, jóllehet, inkább a szent grálok tartására szolgál a nem kis méretű melltartó. Így van. Ha nőnek akarsz tűnni, mellek kellenek. :S
Sokat nem kell gondolkodnom, hogy mi fogja ellátni a keblek helyettesítését, hisz a szobába menet megpillantottam két jókora sárgadinnyét a konyha asztalon. Célnak épp megfelelnek. 8)
A fehérnemű rendeltetésszerű helyére való kerülése kis idővel jár ugyan, és nem teljesen úgy sikeredik, ahogy tervezem, mert sehogy se tudok hátra nyúlni és bekapcsolni a csatokat (minek erre öt.....???) - az meg eszembe sem jut, hogy megfordítsam esetleg, és úgy csináljam...mi vagyok én, nő? - , szóval úgy döntök, hogy jó lesz az becsatolás nélkül, csak úgy, natúr. Persze egyenruhám alá veszem fel a melltartót, hisz úgy az igazi! Néhány perc múlva elégedetten állok meg a szobánkban található egész alakos tükör előtt, s szemlélem meg Sukehimét. 8) A két sárgadinnye ugyan kissé csálén áll, köszönhetően annak, hogy nem csatoltam be a melltartót, szóval az egyik kicsit lejjebb helyezkedik el, meg kicsit ferde is, de na...ha egyszer ekkorát, mit lehet tenni? Kétségtelen, bájos hölgy lennék, ha nőnek születtem volna, s ebbe a képbe az sem rondít bele, hogy nem kicsit vagyok borostás, tekintve, hogy lusta dög voltam már napok óta megborotválkozni. Fiús lány vagyok, no.  :oops:
Elégedett arccal lépek ki otthonunkból, s indulok e la 11. osztag felé, bár útközben nem kevés tiszt fordul meg utánam, amit betudok annak, hogy mű-mellem hatalmas méretét csodálták csak meg, nem pedig azt a nyilvánvaló tényt, hogy a hátamon ott villog a Jūbantai jele, illetve az, hogy pontosan tudják, hogy ki vagyok, csak azt nem értik, hogy miért teszem azt, amit. Igazából én sem.
Akárhogy is, hamar odaérek az edzés helyszínéül megjelölt teremhez, s jókedvűen lépek be rajta.
- Halloooooo! - köszöntök barátságosan, jó magas, sípoló, női hangra egészen biztosan nem hasonlító tónuson, minek a végébe bele is rekedek, és meg kell köszörülnöm a torkom. Körülnézve két egy ismerőst látok, az pedig Rei, illetve Shuu. Jókedvűen biccentek mindkettejüknek, Shuunak pedig kacsintok is, a vicc kedvéért, s azért, hogy ne legyek túl feltűnő helyen, inkább a terem vége felé oldalgok el. Nyilván nem egy jelenlévő rökönyödik meg azon, hogy a 10. osztag kapitánya hatalmas műmellekkel -amik igen csálén, ferdén állnak- jelenik meg egy nőknek tartott edzésen. Úgy érzem magam, mint egy tanórán, mikor két rosszcsont diák közül az egyik épp valami hülyeséget akar csinálni, és igazából meg is teszi, de nem érdekli, hiszen mókás. Hát, ha valamire most szükségünk, van, az a móka.

7
Karakura High School / Re:Termek
« Dátum: 2019. Márc. 12, 19:32:48 »
Gyönyörű szép ívben repül át az egyik szék a terem egyik végéből a másikba, majd törik ripityára a hollow csontszerű maszkján, mire a szörnyeteg dühösen felordít. Épp itt, Karakura kellős közepén, ráadásul egy iskolában kellett harcra kelnem a holow-al, bár nyilvánvalóan akkor sem harcoltunk volna máshol, ha szépen megkérem ezt az ösztönállatot. Alapvetően nem is emiatt érkeztem az Emberek Világába, hanem hogy vegyek valami szépen Kedvesemnek, akinek az utóbbi időben nagyon sokmindent köszönhetek. Többek között azt, hogy sötét napjaim után bátorított, törődött felem, ápolt, foglalkozott velem, s mellettem állt mindvégig, minek meglett a gyümölcse, hiszen néhány hét óta már nem csak egy rang nélküli tiszt voltam a nyolcadik osztagban Mitsuko felügyelete alatt, hanem újra ki lettem Kapitánynak. Persze ez sokkal inkább a kialakult sötét, háborús helyzet miatt következett be, semmint amiatt, mert én annyira rászolgáltam volna. Szükséghelyzet nyilván szükségmegoldást követelt, s én, mint ex-kapitány, pont kapóra jöttem a 46-ok tanácsának,hogy kitöltsék az egyik helyet a sok közül. Nem tagadom. Sok tiszt, hadnagy, még kapitány is eltűnt a nagy tisztogatások közepette, ami a háború alatt történt. Volt, aki csak nyomtalanul eltűnt, és sosem került elő, másokat holtan találtak, megint mások csak simán összeroppantak a súly és a megterhelés, az állandó háborúskodás, és stressz miatt. Háború van, kétségtelenül, ha tetszik, ha nem. Ezért is, még inkább hálás lehettem Feleségemnek, amiért kitartott mellettem, és az a legkevesebb, hogy ezután még jobban elkényeztetem, és a tenyeremen hordozom, elhalmozom minden jóval, amivel csak lehet. Sok mindent vásároltam neki, ám Soul Societyben nincsenek olyan szép, és kreatív dolgok, mint az emberek világában, így intéztem magamnak egy napra egy kis kilépőt, hogy beszerezhessem a szükséges dolgokat. Már csak az volt a gond, hogy fogalmam sincs, hogy hol kéne kezdenem, és egyeltalán mit vegyek. Akkor éreztem meg a hollow jelenlétét, és minden bizonnyal az is az enyém, mikor átértem a városba, s épp felvettem volna gigaimat. Nem volt mit tennem, kötelességemnek eleget téve el kellett indulnom, hogy megtisztítsam a hollow lelkét, s csak ezután jöhetett a bevásárlás. Ekkor, itt, egy középiskola területén találtam rá a szörnyetegre, amint, minden bizonnyal ártatlan, és gyanútlan ember gyerekek lelkére fájt a foga. Sikerült becsalnom egy terembe egy kis lélekenergia bontás segítségével, hisz azért egy kapitány szintű shinigami lélekenergiája bizonyosan nyálcsorgatóbb falat, mint egy átlagemberé.
Akárhogy is. Nem várt nehézségek adódtak. A hollow jóval erősebb volt, mint számítottam, s a tanterem kis mérete miatt nem tudtam kellő módon használni zanpakutuom, így jobbára ökölharcot vívok a szörnyeteggel, amiben meg nem vagyok túl jó. Azt meghagyom a tizenegyedik osztagnak..:S Shikait sem akartam bontani, hisz a senkaimon pecsét miatt erőm szinte töredékére csökkent, és egyébként sem volt alkalmas a környezet a shikai használatára.
A szörny persze nem vette észre, hogy amint eldobom a széket, nekiiramodok én is, és abban a pillanatban, amint csattan a fején az ülő alkalmatosság, teljes erőből beletérdelek a maszkjába, ami még így erősen hiányos hakuda és közelharci tudással is minden bizonnyal kellően fáj neki. Arra nem számítok, hogy elkezd hadonászni hatalmas mancsaival, így én is kapok egyet az arcomba, minek következtében visszarepülök a terem másik végébe, hátammal eltalálva a tanári asztalt, s ripityára törve azt. gyorsan feltápászkodok, nincs időm heverészni, majd letörlöm szám széléről a vért. Kezd már nagyon elegem lenni, bár úgy néz ki a szörnyetegnek is, mert megindul felém, és én is felé, s látszólag mindketten egy utolsó támadásra teszünk fel mindent. Mivel a terem közepén helyezkedem el, lehetőségem nyílik katanám használatára, amit villámgyors mozdulattal rántok elő a hollow felé ugrás közben, s vágom ketté a lidércet egyetlen suhintással. Oda sem nézek, tudom, hogy nyertem, hisz hallom, ahogy az ocsmányság elporlad, lelke megtisztul. Egy gonddal kevesebb.
A hirtelen beállt csöndben csengnek füleim, s körülnézve látom, hogy a terembe majdan belépők joggal feltételezhetik, hogy egy kisebb háború ment végbe a helyiségben. Mindenfelé papírok, néhány széttört bútor, székek, asztalok, szekrények felborulva, virágcserepek széttörve. Csoda, hogy egy ablak vagy ajtó sem ment tönkre. Elég nagy felfordulást okoztam, de nem volt mit tenni. Tettem, amit kellett. takarítani azonban nincs időm, és kedvem, sem, illetve nem is az én dolgom, majd az illetékesek elintézik, így jobb, ha csendben, angolosan távozom a tett színhelyéről, mert nem létezik, hogy nem hallotta meg senki a dübörgést. Noha már jóval tanítás után járt az idő, biztos lézengett még itt egy-két diák, délutáni klubok meg egyéb elfoglaltságok miatt.
Odalépek az ablakhoz, majd kinyitom, és felguggolok rá, hogy egy ugrással tűnjek el a második emeleti tanterem, illetve az iskola környékéről, ám ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, s egy emberlány lép be rajta, s nem, nem káprázik a szemem, egyenesen rám néz, mintha látna. Nyilván képtelenség lenne, ha nem tudnám, hogy léteznek különleges, egyfajta médiumnak mondható emberek, akik látják nem csak a hollowokat, de a shinigamikat is. Pechemre pont egy ilyenbe futottam bele. Kínos. :|
- Öm....jó napot..? ^-^ - Nézek rá továbbra is az ablakban guggolva ugrásra készen. Gondolom...? Ugyan mit lehetne ilyenkor mondani....? Leginkább semmit.

8
Soul Society / Re:Múlt és jövő. Új nemzedék a láthatáron?
« Dátum: 2019. Márc. 11, 17:03:50 »
Egy éjszakai séta közben találkozok egy addig teljesen ismeretlen akadémistával, aki nyilván kilógott az iskola területéről, majd nála találok egy felettébb gyanúsnak mondható technikákat tartalmazó könyvet, illetve egy képet a Feleségemről, és egy ismeretlen másik Nőről. Az eset finoman szólva is gyanús, és különös, de minimum furcsa. Bár mostanra már meg nyugodtam, és kezdeti meglepettségemen felülkerekedett kíváncsiságom, magamban eldöntöttem, hogy ennek az esetnek és ezeknek a dolgoknak utána fogok majd járni, és kiderítem, hogy mi ez az egész. Kell, hogy legyen valami kapocs ezek között a személyek között, és a könyvben említett Kuroji család és Mitsuko között, és tudnom kell, főleg azért, mert a Párom is érintett a dolgokban. Bár most már ködös, és zavaros az egész, elegendő nyomozás után biztos vagyok benne, hogy kiderül az igazság, de legalább valamennyi rálátásom lesz az esetre.
Kortyolok egy kicsit az előttem lévő sakés csészéből, miközben a könyvet lapozom, és Reit hallgatom. Egyre inkább azt érzem, hogy érdekes, különleges személy, holott szinte semmit nem tudok róla. Van benne potenciál, s talán épp a sors akarta úgy, hogy összehozza velem ezen az estén. Persze ez nem jelent semmit. Az is lehet, hogy nem több egy túlontúl magabiztos suhancnál csupán, ám lehet, hogy épp az ellenkezője. Nos, rövidesen kiderül, nem igaz?
- Ha elég kitartó vagy, shinigami leszel, ne aggódj. - mondom nyugtatólag. - Ha egyszer bekerülsz az akadémiára, onnan már nem nehéz. Csak kitartás, és szorgalom kell, Benned mindkettő megvan. - teszem hozzá előbbi mondandómhoz, s visszamosolygok a Lányra, aki ugyanezt tette az előbb, majd érdeklődve hallgatom tovább beszámolóját. Egy biztos. Sok minden történt vele is, pedig gyanítom, hogy a dolgok felszínét is épp, hogy csak karcolgatja a vele kapcsolatos tudásom. A tény, hogy találkozott már Mitsuval, és az, hogy van Róla egy kép a könyvében, talán nem mondhat sokat, de úgy érzem, valahol legbelül, hogy a valóság több, mint aminek most látszik. Rei hirtelen kiejti a kezéből a pálcikákat, én pedig némán figyelem az arcát. azt egyből látom, hogy olyas valamit lát, amit senki más, talán egy emlék, akármi, mindenesetre az tisztán látszik, hogy valami történt. Kell, hogy legyen valami, ami összeköti hármukat. Ennek gondolatára aztán egy ötlettől vezérelve szólalok meg hirtelen.
- Figyelj csak... - kezdek bele, majd kiiszom a csészém alján lévő keserű alkoholt, ami végigkaparja torkomat, majd egyenruhám másik, jobb oldali belső zsebébe nyúlok kezemmel, s onnan előhalászok egy képet, bár egyelőre nem mutatom meg, magam felé tartom, hogy ne lássa Rei. - Nézd csak. Ő Mitsu, az vagyok Én, Ő pedig Nayoko, a lányunk. Persze itt még csecsemő volt. Azóta már felnőtt, gyönyörű Nő lett belőle, s végzett shinigami. A kidoushuuban szolgál, talán már hallottál az osztagról. - jegyzem meg neki, miközben egyenként rábökök a képen szereplőkre, és mutatom be őket. - Mi lenne, ha egy rövid időre képet cserélnénk? Odaadom Neked az enyémet, használhatod addig a sajátod helyett, mint könyvjelző. Csak néhány napig, hétig van rá szükségem, míg megmutatom a Feleségemnek, hátha tud valamit a képen látható Nőről, ha már egyszer vele fotózkodott. Utána vissza adom, becsszó. - teszem jobb kezem a szívemre mintegy ígéretként. - Ha nem, úgyis megtalálsz a Hachibantainál, és szétrúghatod a seggem miatta, jó? - teszem hozzá viccesen, ám eszem ágában sincs átvágni a Lányt, hisz mi okom lenne rá? Csak többet szeretnék tudni erről az egészről, ennyi. Ha odaadja a képet, úgy én is átnyújtom a sajátomat, az övét pedig gondosan, vigyázva ugyanabba a belső zsebembe rakom, amelyikből a saját családomat mutató képet vettem ki az előbb, gondosan ügyelve rá, nehogy meggyűrődjön, vagy baja legyen.
Visszatérve a technikákra és a fejlődésére, korai lenne kijelenteni, hogy foglalkozni fogok-e vele olyan szinten, mint Anno Verával, vagy a többi tiszttel, akiket személyesen tanítottam, előbb látnom kell, hogy mi van benne. Ha nem több, mint szájalás, akkor kár energiát pazarolnom erre. Ide több kell .Látnom kell. Látni akarom,. Az elhatározást, és a kitartást. Nálam csak így lehet, mert ha valaki nem elég kitartó, az nem elég jó ahhoz, hogy magam foglalkozzam vele. Persze hamar ki fog derülni, hogy meg van-e az illetőben a kellő kitartás, türelem, és akarat, hogy végigcsinálja a dolgokat. Válaszát hallva elégedetten bólintok, majd felpattanok az asztaltól, odalépek a pulthoz, rendezem a számlát, néhány szót beszélek a pultossal, majd visszasétálok az asztalunkhoz, felkapom a kancsó sakét, illetve a csészét, és Rei-re pillantok.
- Mire vársz még? Nem arról volt szó, hogy harcot akarsz? Ha harcolni akarsz, előbb mutasd meg, hogy elég kitartó, türelmes, és elkötelezett vagy-e. Akkor, és csak akkor vagyok hajlandó foglalkozni veled, ha megvan a kellő kurázsi Benned. Gyerünk. - mondom neki, bár ezúttal inkább utasítom, s hangnemem is egészen komoly hangnemet üt meg. Eddig beszélgettünk, csevegtünk, most azonban másról van szó. Ahhoz, hogy tiszteljem, és ismerősömként, barátomként, hovatovább, esetleg tanítványomként tekintsek Rá, mutatnia kell valamit. Eddig annyit tett le az asztalra, hogy megzabált két tálnyi rament. Ez ide kevés.
Intek neki, hogy kövessen, bár azt azért megvárom, míg össze szedi a cuccait, ám ezután komoly arccal hagyom el a kis kifőzdét, s indulok el a holdfényes éjszakában arra, amerről jöttünk. Tudom, hogy nem messze innen van egy tér, ami jó ötszáz * ötszáz méter széles és hosszú, felvonulásokhoz, ünnepségekhez szokták használni, bár manapság ebből alig van, így maga a tér is kihasználatlan jelenleg, és nem is őrzik...miért őriznék? Csak egy tér. Ott nyugodtan lehetünk. Lépteimet sietősre veszem, nem különösebben érdekel, hogy rei tud-e lépést tartani a cuccai súlya alatt, vagy sem. Ha már itt megbukik, egyébként sem méltó arra, hogy figyelmem rá fordítsam.
Odaérve semmi mást nem találni a téren, csak a hold fényét, ami szépen bevilágítja a teret. Odalépek a szélhez, s megvárom, míg rei is csatlakozik hozzám.
- Állításod szerint kitartó vagy. De valóban így van? Bizonyítsd be! - mondom neki utasítóan, de inkább úgy, mint egy tanár a diákjának. Nem bántóan. Nem megbántani akarom. Ki akarom hozni belőle a maximumot, hogy lássam, mire képes. - Nem sokkal múlt éjfél. Hajnalban visszajövök. Számold a köröket. - mondom neki, amiből egyértelmű lehet, hogy mit is akarok. Egész egyszerűen azt, hogy fussa körbe a teret annyiszor, amennyiszer csak tudja, amíg bírja, amíg ki nem köpi a tüdejét, és még ha el is jutna arra  pontra, hogy előbb kifullad, minthogy én néhány óra múlva visszajövök, látni akarom, hogy van e benne annyi spiritusz, hogy végigcsinálja, amit mondtam, vagy pedig feladja, abbahagyja, és orrát lógatva vert sereg módjára kullog haza annak tudatban, hogy nem felelt meg. Ez egyrészt kiváló alkalom arra, hogy legalább azt lássam, hogy mennyire kitartó, vagy mennyire bírja a terhelést, és egy kiindulási pontot ad, hogy képet alkothassak, hogy hol tart, és merre kell tovább haladnia. Hisz, ha egy ilyen egyszerű, ámbár egy átlagos akadémistának egyébként eléggé megterhelő feladatba belebukik, akkor nem méltó arra, hogy foglalkozzak Vele. Persze addig én sem leszek tétlen...van egy két dolog, amit el kell intéznem. Fogom a kancsó sakét, s magammal viszem, s szó nélkül ott hagyom Rei-t, aki vagy elkezd fuitni, és amíg vissza nem térek, be sem fejezi, vagy elbukik.

9
Soul Society / Re:Megtört lelkek
« Dátum: 2019. Márc. 11, 15:46:14 »
Csendesen beletörődöm, hogy magamnak kell egyedül elfogyasztanom a pirítóst, pedig szívesen megosztottam volna Egyetlenemmel. Valószínűleg az egyetlen ember a világon, Akivel bármit megosztanék. Bármit. Nayo-chan is ezen emberek között van, hisz a lényom, de...az Édesanyjával olyan kötelék alakult ki közöttünk, ami mindennél erősebb. Főleg így, ezek után, ami történt. Azóta már többször visszagondoltam a dolgokra, s el kell ismernem, csoda, hogy még életben vagyok. Belegondolva, nagyon kevesen élték volna ezt túl, s akármennyire is agyaltam róla egy ideig, kénytelen vagyok elismerni, hogy csak és kizárólag a szeretteim miatt éltem túl, és tértem vissza. Nem magamtól. Ők, az Ő szeretetük, és a tudat, hogy várnak haza. Emiatt éltem túl, nem magam miatt. Miattuk.
Mosolyogva dicsérem Kedvesem, ám utólag bele gondolva, inkább sértőnek hangozhatott, hisz egy pirítóst megcsinálni nem egy nehéz feladat, de...mit mondjak, ha egyszer ez az igazság? Sosem értett nagyon a főzéshez, és nem is ezért szerettem bele. Ha élete végéig sem fog megtanulni, engem az sem érdekel, mert így szerettem belé, s ezen semmi sem fog változtatni az idők végezetéig.
- Nem az a lényeg, hogy mit készítettél, hanem hogy szíved, lelked, beletetted, és a legnagyobb gondoskodással készítetted Nekem. Köszönöm. >.<  - teszem hozzá kedvesen mosolyogva, s adok egy puszit az arcára köszönetképpen. Utólag bele gondolva, sosem voltam olyan jó, vagy mintaférj, mint amit megérdemelt volna. Ezek után még inkább azon leszek, hogy boldoggá tegyem, s ha lehet, fokozzam irántam érzett szeretetét..megérdemli..eleged szenvedett. Én is.
Valószínűleg ezért sem alszik olyan jól. Tudom, hogy nem alszik jól, hisz én még Nála is kevesebbet alszom. Az elmúlt öt évben jobbára ennyit, vagy még kevesebbet pihentem, mint most, szinte hozzá szokott a szervezetem, hogy csak a minimális alvás mennyiséget teljesítem. Viszont Ő, akiről köztudott, hogy imád lustálkodni, ez, amennyit alszik, nagyon kevés. Tudom, hogy Neki sem könnyű, és igen, még új neki ez az egész, hogy visszajöttem. Néha belegondolok,  hogy talán jobb lett volna, ha elő sem kerülök, csak szép csendben meghalok ott Hueco Mundoban, s szép lassan elfelejt majd mindenki, ám belegondolva ez sem lett volna megoldás, ez csak gyávaság, semmi több. Én pedig nem vagyok gyáva.
- Már nem kell aggódnod a holnapok miatt, vagy hogy hogyan tovább. Itt vagyok. - szólok csendesen, miután kivégzem az egyik szelet pirítóst, s nekikezdenék a következőnek. - Eleget aggódtál. Vigyázok Rád...Rátok. - Nayo-chan gondolatára azonban kicsit összeszorul a szívem. Nem ért teljesen váratlanul a reakciója, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj. Persze...kellett egy indok, amivel megmagyarázta magának eltűnésemet, de, soha, ismétlem soha még csak meg sem fordulna a fejemben egyikőjüket sem hátrahagyni jó ok nélkül. Azt hiszem egy falkányi Adjuchas illetve egy ismeretlen, iszonyatosan erős Arrancar, ami majdnem megölt, elég nyomós indok. De tény. Eltűntem, és senki sem számított rá, hogy valaha is elő kerülök.
Kedves kis simogatására oldalra döntöm a fejem, neki Mitsu homlokának, s behunyom a szemem. Éveken át szinte szomjaztam Szerelmem látványát, hiányoltam ölelését, érintését, közelségét. Úgy érzetem, hogy Nélküle semmi és senki vagyok, nem több egy robotnál, ami céltalanul működik, ketyeg gép módjára, életcél nélkül.
- Most már minden rendben lesz. Együtt képesek leszünk rendbe hozni a dolgokat. Együtt bármire képesek vagyunk. - szólok csendesen. Most már tényleg csak egy valami kell ahhoz, hogy ismét minden visszalendüljön a régi kerékvágásba. Idő. Semmi más, csak idő. öt évet nem lehet meg nem történtté tenni. Jóval több idő kell ahhoz, mint öt év, hogy ezt rendbe tegye. De nem sietünk. időnk, mint a tenger, s ha valamire rájöttem ez idő alatt, az az, hogy ezek után még keményebb leszek és erősebb, hogy megvédjem kicsiny kis családom, és hogy boldoggá tegyem Őket. Csak ez számít, semmi más.
A séta gondolatára mosolyogva bólintok. Kedvem is lenne hozzá, úgy meg pláne, hogy Szerelmem is velem tart. Jobban bele gondolva, nem is igen megyünk semerre, csak szolgálatba, utána meg haza. Nem volt időnk normálisan kikapcsolódni és ellazulni közösen, kettesben.
Viszont a másik témának annyira már nem örülök, s arcomról gyorsan eltűnik az imént ott lévő mosoly. Számítottam rá, hogy előbb utóbb feljön ez a téma, ugyan a dolgok nagy részét tudja Mitsu, hisz ott volt a tárgyaláson is, s biztos vagyok benne, hogy a jelentéseket is elolvasta ezzel kapcsolatban...tény, hogy csak a dolgok nagy részét tudja. Nem mindent. Nem szívesen mesélek erről, hisz hiába mondom el akár ezerszer is, attól nem lesz jobb. Erre nincs gyógyír. Erre nincs megoldás. Ez végig ott fog rejtőzni mélyen lelkem legmélyén, s nem lehet meg nem történté tenni. Ez egy átok, ami egyben áldásként is értelmezhető, hisz ezáltal ezen keresztül egyben erősebb is lehet, erőt meríthetek belőle. Bár Yuke szerint nem jó, ha ilyen dolgokból merítek erőt. Nem bosszút kell állni, hanem igazságot tenni.
- Legyen hát. - bólintok komor arccal, miután lenyeltem a másik szelet pirítós maradékát. - Ha te is mesélsz. Fogalmam sincs róla, hogy mi történt Veled, Veletek az elmúlt időszakban. Legalábbis a részleteket nem tudom. Mesélek, ha Te is. - ajánlom fel az egyezséget, miközben ujjammal letörlöm Drágám arcáról a könnycseppeket. Milyen gyönyörű, még ilyenkor is, mikor sír...újra és újra hálát adhatok mindennek a világon, amiért Ő a Feleségem. Nem feleségem. A Párom.
- Ne itasd az egereket. Szomorú, erőszakos és véres történet, de ha optimistán, a dolgok derűsebbik oldaláról közelítjük meg, már annyira nem is, hisz visszatértem, nem? - mosolygok Mitsura bátorítóan, majd gyengéden megfogom a kezét, s húzom magam után sétálni, persze előtte nyilván jobb lenne, ha magamra kapnék pár cuccot. Akármennyire is igyekszem a dolgokat a szebbik, világosabbik feléről nézni, attól még továbbra is egy szomorú, megterhelő dolog ez. Mindkettőnknek.
Miután mindketten készen állunk, odalépek az ajtóhoz, s előre engedem Kedvesem, majd odanyújtom a karom, hogy karoljon bele, s elindulok az egyik irányba. Teljesen mindegy, hogy merre sétálunk, mindaddig, míg Vele vagyok. Akár a világ végére is elmennék Vele, Érte.
- Mire vagy kíváncsi?  Mi az amit tudsz, és mi az, amit nem? - kérdem menet közben, Kedvesemre pillantva.

10
Soul Society / Re:Múlt és jövő. Új nemzedék a láthatáron?
« Dátum: 2019. Márc. 03, 23:13:23 »
Jól esett az étel, és a víz is, amivel leöblítettem, de lassan úgy érzem, valami erősebb kéne. Rápillantok Rei-re, s gondolkodóba esem. Nem gyerek már, noha a viselkedése inkább arra hajaz, látott elég mocskot már szerintem eddigi élete során, egy szál cigitől nem lesz baja, szóval míg Ő a második adag rament fogyassza, én előkotrok egy szál bagót egyenruhám belső zsebéből, majd halk pöffentések kíséretében meggyújtom azt. Máris jobban érzem magam, ahogy a nikotinnal dúsított cigarettafüst tüdőmbe jut, s át járja azt. Nem mondanám magam cigaretta függőnek, sokkal inkább alkalomadtán gyújtok rá, vagy pedig mikor nagyon stresszes vagyok. Utóbbi pontot figyelembe véve elég sokszor nyílt alkalmam mostanában dohányozni, de ez most nem számít. A Lány szavai szöveg ütöttek a fejembe. Ó, idővel szembe fogok nézni a saját démonommal, és meg is ölöm. Édes a bosszú...azt szokták mondani, ha a bosszú vezérel, az sosem szül jó dolgokat, ám mégis, valahogy azt érzem, hogy a bosszúvágy hajt leginkább a múltbeli események miatt. Előbb utóbb számolni fogok azzal a dologgal..vagy ő Velem. Akárhogy is, egyelőre mindenki foglalkozzon a saját dolgával.
Most egyelőre a Rei által olvasott könyv érdekel, és az, hogy milyen dolgokról olvashatott benne. Az persze nem okoz különösebb meglepetést, hogy a könyv technikákat tartalmaz. Arra hamar rájöttem, hogy Reit talán még a gyomránál is jobban érdeklik a különböző harci technikák, vagy, hogy úgy mondjam, maga a harc. Persze ez ettől még édeskevés. Sok shinigamit érdekel a harc, de csak kevés tette magáévá az ahhoz szükséges dolgokat, hogy magas szinten művelje azt. Legtöbbjük megmarad egy alap szinten, és beszürkül a társai közé, s csak keveseknek adatik meg, hogy magasra jussanak a ranglétrán...mindenesetre azt kifejezetten tetszik, hogy talán hallgat rám a Kiscsaj, s megfogadja egy-két tanácsomat. Neki akarok jót, hogy túlélje..minél tovább.
- Igen...Zanpakutukonak hívják, vagy Lélekölőnek, ha úgy jobban tetszik. Bár a Tied még nem teljes értékű, hisz akadémista vagy. Inkább Asauchi..bár annál meg erősebb. Mondanám, hogy az Asuchi meg a Zanpakuto közötti hibrid átmenet, mert míg nem bont valaki shikait, nem számít teljes értékű Zanpakutuonak. Lényeg a lényeg, dolgozz rajta, hogy minél nagyobb összhangban legyetek....és már miért ne tudnám elolvasni a könyvet? Na, hadd nézzem! - zárom mondandóm, majd odanyúlok a könyvért, és a kezembe veszem.
Először nem a könyvjelző által jelölt résznél nyitom ki, hanem az elejétől kezdve kezdem lapozni egyesével. Az rögtön feltűnik, hogy shinigami technikák páratlan tárházát rejti az olvasmány. Zanjutsu, hakuda, kidou, egyszóval minden harcművészeti stílussal kapcsolatban találhatóak benne technikák.
- Nem ismerem. - rázom meg a fejem a szerző nevének hallatán, majd a pillanatnyi szünetet kihasználva, szippantok egy mélyet a cigarettámból. - Nyilván kivételes shinigami lehetett. - sok ilyen van. Az a baj, hogy hiába kivételesek, ha már nem élnek, semmivel sem tehetségesebbek másoknál. Számomra az, ha valaki tehetséges, vagy különleges, azt jelenti, hogy még mindig él. Hisz a tehetségének és különlegességének köszönhetően évszázadokon át nem talált legyőzőre. Ez teszi különlegessé.
- Azt látom, hogy minden harcstílusból hordoz magában technikákat, bár jobban megnézve korántsem a hagyományos, shinigamiknak kitalált dolgok ezek. Úgy értem, nem az átlagos halálisteneknek szánt technikák. Erősebbeknek szánták ezeket a dolgokat. - vakarom meg államat, majd oda lapozok a könyvjelzős részhez, majd nyúlnék az asztalon lévő hamutartó felé, hogy felemeljem a cigarettámat, ám félúton megáll a kezem, ahogy megpillantom a képet. Azon két Nő látható. Az egyiket nem ismerem. Fekete hajú, sosem láttam, viszont a másikat annál inkább...
- Honnan ismered a Feleségem? - kérdezem nem kissé elképedve a kép láttán, amin Mitsuko pózol mosolyogva. Nem emlékszem, hogy említette volna, hogy ismeri Reit, vagy akárki mást, pedig nekem mindent elmond...legalábbis őszintén remélem. - Ő a Feleségem...a Hachibantai-kapitánya... - mutatok a képen látható vörös hajú szépségre. A tény, hogy Szerelmem és egy eddig ismeretlen nő képe megjelenik egy akadémista könyvében, ami egyébként hogy is mondjam, nem teljesen tűnik tiszta eredetű műnek, nos, felkavaró. Persze az is lehet, hogy teljesen véletlenül került hozzá valahonnan a kép, s Ő tényleg csak könyvjelzőnek használja, de ez legalább annyi kérdést felvet, mint amennyit megválaszol. No mindegy, erre még visszatérek. Nem szeretem az ilyen véletleneket. Gyanús. Ettől függetlenül kicsit fel lettem zaklatva, az pedig megoldást követel, így intek a pult felé, majd miután az egyik kiszolgáló megékezik, rendelek magamnak egy kancsó sakét.
- Akárhogy is. Ahogy nézem, meg hallak, eddig jobbára hakuda alapú technikákat tanultál. Mi a helyzet a Zanjutsuval, a Shunpoval, és a Kidoukkal? - kérdem a Lánytól, mert kíváncsi vagyok, hogy viszonyul ezekhez, közben pedig töltök magamnak az alkoholból, s egy csészényit le is gurítok a torkomon. - Tudod, ha különleges akarsz lenni, nem elég csak egy dologhoz értened, Rei. Mindenben jónak kell lenned. Én is ezért járok hakuda edzésekre. El kell ismernem, hogy abban nem vagyok olyan jó. - mondom kissé megnyugodva, bár még mindig azimént történek hatása alatt.

11
Soul Society / Re:Múlt és jövő. Új nemzedék a láthatáron?
« Dátum: 2019. Febr. 27, 22:02:52 »
Tényleg nagyon fiatal, és tapasztalatlan mér Rei. Nem mondom, hogy ez baj, hisz minden zöldfülű, shinigami-tanonc, vagy kezdő halálisten ilyen. Az a baj inkább, hogy mi, tapasztaltabbak hiába mondjuk sokszor, hogy nyugi, vegyél vissza, vedd lazábbra, meg hasonlók, nem hallgatnak ránk. Ez a fiatalság áldása, és egyben átka is. Nagyon ritka az, ha egy akadémista, vagy frissen végzett shinigami nem ilyen. Emiatt viszont nagyon sokukat éri utol a vég igen hamar. Túl sokszor láttam ezt ahhoz, hogy azt mondjam, hogy "áh, most biztosan nem lesz így". Legtöbbjük tettre készen jön ki az akadémiáról. Égnek a vágytól, hogy megmutassák, vannak olyan ügyesek, mint a veteránok, hogy ne nézzék le őket, vagy hogy talán elismerjék őket. Megértem persze ezt is. A shinigamik túlnyomó része arrogáns. Nem veszik észre a saját korlátaikat, és mikor ez bekövetkezik ,már túl késő, máris újra részeivé válnak az örök körforgásnak, s befejezik túlvilági shinigami életük. Nagyon sok akadémistával is így van ez. "Hol vannak a hollowok?! Hadd kapjam el őket! Majd most megmutatom, hogy jobb vagyok bárkinél!"...ilyen és ehhez hasonló szövegekkel jönnek ki az iskolapadból. Észre sem veszik, s már a saját vérükben fetrengenek az anyjuk után sírva, miközben szép lassan kiszökik belőlük az élet. Ez nem jó. Igyekszem egy ideje már pont ellenkezően tanítani a hozzám került shinigamikat. Illetve a múltban eszerint jártam el. Ha újra kapitány lennék, ugyan így járnák el, sőt, még jobban, ugyanis a saját káromon tanultam meg, hogy hogy mennek a dolgok. Ezek miatt a dolgok miatt igyekszem Rei-be is némi érzéket verni ezzel kapcsolatban, ám minél inkább próbálom, annál inkább lázba jön. Úgy tűnik, hogy nem fog addig változtatni ezen hozzáállásán addig, míg meg nem tapasztalja a saját bőrén. Ám legyen.
No mindegy, egyelőre nem szóltam egy szót sem, csak hagytam, hogy, míg a ramenes felé haladunk, mondja magáét, s szótlanul hallgattam. Úgy néz ki, hogy két témával lehet hosszabb ideig lekötni a figyelmét. A kajával, és a harccal. Legalábbis egyelőre.
- Idefigyelj. Attól, hogy erősebb vagy az akadémista társaidnál, még nem kell őket félvállról venni. Ha tudod, hogy egyiknél-másiknál erősebb vagy, akkor ne két mozdulatból győzd le őket, hanem mondjuk tizenkettőből. Ha tudod, hogy gyengébb az ellenfeled, remek alkalom nyílik ara, hogy kipróbálj új dolgokat. Gyakorolj ellenük új mozdulatokat. Más taktikákat. Így állj hozzá az akadémisták elleni harchoz. Mondjuk ha zanjutsu használatával játszi könnyedséggel kerekedsz felül rajtuk, akkor legközelebb használj csak hakudát. Vagy kidout. Bőven van még hova fejlődnöd. Az ilyen alkalmakat meg kell ragadni. - magyarázom türelmesen.
- Én az ilyen dolgokban nem nagyon hiszek, de ettől te még tehetsz így... és most ne a velem foglalkozzunk, van jobb dolgunk is. Például enni..de köszönöm, hogy próbálsz felvidítani. Kedves vagy. ^-^- jegyzem meg a tenyerére pillantva, mikor feljön a téma, majd gyors le is zárom a rám irányult figyelmet, s belépünk az étterembe. Nem szeretek magamról beszélni, főleg nem másnak, meg egyébként is. A bizalom egy olyan luxus, amit ebben a világban igen nehéz elnyerni. Legalábbis az én bizalmam. Ha persze sikerül, akkor teljesen más a dolog, de nyilván ezzel mindenki így van. Mindannyian próbáljuk megvédeni azt a keveset, amit magunkénak tudhatunk.
Nem egy luxus hely, de nem is azért jöttünk ide, hanem hogy csillapítsuk éhségünket. Nyilván nem első osztályú a feltálalt étel, mégis jól esik, mert jó ideje annak már, hogy ettem szolgálat közben.
- Mindig van hova fejlődnünk Rei. Ha valaki legyőz, pont azt jelenti, hogy gyenge vagy hozzá képest, tehát van még hova fejlődnöd. - jegyzem meg csendesen, két falat között, miután én is jóétvágyat kívántam a Lánynak.
- Csak sétáltam. Hosszú volt a szolgálat, és mivel a Feleségem még tovább marad bent az irodájában, gondoltam, kiszellőztetem a fejem kicsit! Akkor futottam össze Veled. :o Tényleg nincs semmi bajom! :o - mondom őszintén. Viccen kívül, most nem volt oka annak, hogy csatangoltam, csak jól esett. Néha jól jön egy kis séta, egyedül magányosan...olyankor születnek a nagy ötletek.
- Hát legyen. De több nincs, mert kirókázod utána. - adom be derekam, mikor Rei még egy adag rament kér, s felállok az asztaltól, rendelek még egyet, de csak Neki. Én jól laktam. Vagyis, ha jól nem is, de elég volt. Még otthon is fogok enni Misuval biztosan. Mindig éhes, ha hazaér. Vagyis, jobban mondva, mindig éhes..egész nap.
Miután megkapom Rei adagját, visszasétálok az asztalhoz, majd átnyújtom neki.
- Csatára... ^-^ - szólok viccesen, majd csendben figyelem, ahogy eltűnik a tál ramen Rei gyomrában.
- Mondd csak, miket tanított eddig a Mestered? Mutasd azt a könyvet. - kérdem tőle, miközben rámutatok a batyujában lévő kötetre. Kíváncsi vagyok, illetve jómagam is érdekel a könyv, bár sok újat nem tud mutatni valószínűleg, sosem lehet tudni. Meg nem árt, ha tudom, hogy milyen fajta és féle mozdulatokat nézegetett a Lány, ha már egyszer annyira meg akar Velem mérkőzni. Nyilván nem vérre-menő küzdelem lenne de na, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem látom benne a potenciált. Ritkán tűnik ki valaki ennyire kirívóan a többi akadémista közül, s ha ilyennel találkozik az ember, muszáj jobban megvizsgálni, mert lehet, hogy egy igazi drágakövet talál a sok sima kavics között.

12
Küldetések Soul Societyben / Re:Foszlányok - Hasadó lelkek
« Dátum: 2019. Febr. 27, 13:52:40 »
Szép lassan mindenki odaér az eligazítás helyszínére, akinek oda kell. Nem mondhatnám, hogy ismerem mindegyikőjüket, sőt, ami azt illeti, azok közül, akik az én csoportomban vannak, csak és kizárólag Siun-sant ismerem személyesen. Shihouin-donoról, és a többi nemesről ugyanezt sajnos nem tudom elmondani, csak a házukat ismertem meg, emiatt köszöntöttem őket méltóképpen. Gyanúsan sok a nemesi származású shinigami az utóbbi időben a Seireiteiben. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz dolog-e. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy mindenáron tunkolni kellene a nemesi családoknak az embereket a haderőbe...nem mindenki alkalmas erre a feladatra, főleg akkor, ha egy alapvetően főnemesi családból származó egyénből alacsonyabb rangú shinigami lesz. Számomra ez a kettő valahogy összeférhetetlen.
Akárhogy is, átlépek a kapun Seiun-ojou mellett, akitől rokonsága felől érdeklődök.
- Igen, mind a ketten a bátyáim. Hogy van mostanában, Yuusuke? - érkezik a válasz a nemesasszonytól. Meglepve konstatálom, hogy nem csak az egyikük a rokona, hanem mindkettejüket közeli rokonság fűzi a Nőhöz. Persze utólag belegondolva már csak a nevük miatt is gondolhattam volna, hogy rokonságban állnak, hiszen Mizushima mind, ám hazudnék ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg azon, hogy Seiun a legkisebb közölük. Érettebbnek tűnik. Sokkal inkább tűntek távolabbi rokonoknak, unoka-öccsnek, esetleg nagybátyónak.
- Népes egy család, mondhatom! :o - szólok meglepetten, amivel remélem nem sértem meg. Akárhogy is, egyelőre szótlanul haladok csoportunk vezetője mellett, botom alja halk koppanásokkal jelzi utamat. Félreértések elkerülése véget, nem azért van nálam bot, mert annyira öreg lennék, hanem mert mindig nálam van. Státuszszimbólum. Legalábbis annak tekintem. - Köszönöm kérdését, jól vagyok. Jobban mondva, egyre jobban. Remélem Önnel is minden rendben! ^-^ - válaszolok, de többet nem fűzök hozzá. Biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy mire gondolok.
Közben a hátunk mögött haladók máris "közelebb" ismeretségbe kerültek egymással, hogy úgy mondjam. Mint két gyerek, de legalábbis az egyik biztosan, ha csak a megjelenését nézem. Mindenesetre egyelőre nem szólok bele a dolgaikba, egyrészt, mert felnőtt shinigamik mindketten, másrészt, meg mert nem az én dolgom, harmadrész pedig azért, mert a jelenlegi rangokat tekintve én vagyok a legalul azon a bizonyos létrán..tekintve, hogy szinte szinte kivétel nélkül hadnagy, illetve kapitány, ha meg egyik sem, akkor főnemes. Csodálatos. Ettől még az egyik legerősebb vagyok a jelenlévő tíz shinigami közül. Akárhogy is, fejem méltóságteljesen szegem fel, és nézek előre, ahogy haladunk a kapun keresztül, majd megérkezünk a másik oldalra, ahol a népes társaság két csoportra oszlik. Nem is baj. Ha nagyobb tömegben mozgunk, csak támadási felületet jelent, két csoportra osztva pedig hatékonyabban kutathatunk, nagyobb felületet lefedve ezáltal.
Javasolnám, hogy mindenki legyen résen, ám feleslegesnek tartom. Mindenki tisztában van az előttünk elterülő környék veszélyességéről. Nem kirándulni jöttünk, hanem egy fontos küldetésen vagyunk. Az viszont felettébb különös, hogy egyetlen lelket sem látni errefelé. Külterület vagy sem, szép számmal élnek itt lelkek, mondhatni nyüzsögni szoktak, viszont most mintha egy kísértetfaluban járnánk, sehol senki. Az, hogy a lakóházak legtöbbje kopott, félig-meddig, vagy akár teljesen összedőlt, nem lep meg. Rukongainak ezen peremvidékei már úgymond "háború sújtotta övezet"-nek számítanak, a lelkek hiánya azonban tagadhatatlanul aggaszt. Összehúzott szemekkel koncentrálok, tapogatom le a közvetlen környéket, illetve távolabb is, de semmi. Azért is egészen abnormális a dolog, mert mintha csak a mindennapi teendőik elvégzése közben tűntek volna el.
- Ez különös. Nem érzek lélekenergiát sem a közvetlen közelben, sem pedig messzebb... - fordulok Siun-san felé, s foglalom össze röviden az eredményeket, miközben elhaladok egy piaci árus portékái mellett, csak épp árus és vevő nélkül, egyeltalán sehol senki.
Ekkor egy hangra leszek figyelmes a hátam mögül, mire kezem zanpakutom markolatára helyezem, és gyorsan megfordulva mérem fel a helyzetet. Egy kisfiú jelent meg a semmiből, és Junko-san kezét fogta meg. Elképedve figyelem a jelenetet, és nem azért, mert egy kisfiú jött oda hozzánk, hanem azért, mert egy olyan kisfiú jött oda hozzánk, akiben egyeltalán nem érzek lélekenergiát. Mintha a semmiből jelent volna meg, és nem is létezne. Mintha csak egy puszta képet látnánk, pedig a kisfiú itt van, igencsak élethűen méghozzá.
- Ennek egyeltalán nem lett volna szabad megtörténnie... - foglalom össze röviden és tömören a véleményem, s nem kicsit vagyok meglepve, sőt, a meglepettséghez most már egy egészen más érzet is társul. A döbbenet. A gondolat, illetve tény, hogy egy látszólag ártalmatlan kisfiú anélkül jelenik egy olyan csoport közepén, amit kapitányok, ex-kapitányok, és hadnagyok alkotnak, ráadásul egyikük sem érzékelte előre, nos ez riasztó. Ismerős érzés kerít hatalmába, hirtelen megjelennek előttem az öt évvel előtt lejátszódó események. Akkor is minden simán indult, és most is....kelletlenül megrázom a fejem, hogy kitisztítsam belőle az ártó gondolatokat. Küldetésen vagy Suke, szedd össze magad. Szánalmas féreg módjára reszketsz! Így nem leszel erősebb...!
Nyugalmat erőltetek magamra, miközben megszólal Seiun-san lélektelefonja, és reményeim szerint valami információra bukkant a másik csapat. Most veszem csak észre, hogy a mögöttem lévő két Férfi, illetve a srác, meg a férfi továbbra is inkább egymást marják, semmint a küldetéssel foglalkoznának, de jelenleg kisebb problémám is nagyobb ennél.
- Junko-san. Legyen óvatos. Nem tudhatjuk, hogy mivel van dolgunk.  - szólalok meg halkan, bárt azért érthetően a hadnagy irányába. Mivel egy fiatal fiúról van szó, nem léphetünk fel ellenséges szándékkal...mivel egy lélekenergiával nem rendelkező furcsa fiúról van szó, már azért fontolóra lehet ezt venni. Mindenesetre, kiterjesztem érzékeimet, hogy és átpásztázom a közvetlen közelünkbe eső környezetet, hátha csak hibáztam az előbb, és valóban érezni lélekenergia-foszlányt a közelben, akármennyire is kicsi legyen, de ismét csalódnom kell. Akárhogy is, egyelőre nem lépek. A többiek le vannak foglalva a jelenettel, és senki sem néz a hátunk mögé. Jobb, ha résen van az ember, így ugyan ott maradok, ahol eddig voltam, bal kezemben lévő botomat kissé magam elé rakom, illetve továbbra is rajta tartom Aoki markolatán a kezem, s így pásztázom a környéket, úgymond őrt állva.

13
Óváros / Re:Geloof kastély
« Dátum: 2019. Febr. 23, 15:41:55 »

Igen, egy kicsit stresszes az életem mostanában. Jobban mondva, mostanában különösképp. Egy magamfajta katonának sosem lehet teljesen nyugodt élete, csak enyhíthet, javíthat rajta. Persze egy család nagyon sokat segíthet ezen, s nekem van is...csupán idő kérdése, és reményeim szerint az életem ismét visszatér a megszokott kerékvágásba. Addig viszont marad az emelet számú dohány, illetve az egyenruhám belső zsebében tárolt butykos üveg, és annak tartalma. Remélem Ayame nem gondol rólam rosszat, és képzel bele olyan dolgokat ebbe, amik nem léteznek. Nem egy rossz piás vagyok, vagy valami még rosszabb, az üvegben nyugtató tea-főzet van, és nyilvánvaló, hogy miért iszom belőle időről-időre. Persze a Lánynak nem, de...ahogy neki vannak titkai, úgy Nekem is. Pár perce ismerem csupán, s alapjáraton nem vagyok bizalmatlan típus, de ilyen bensőbb magán jellegű dolgokat egyelőre nem akarnék megosztani Vele, épp úgy, mint Ő sem Velem. Ez így korrekt. Könnyed beszélgetést folytatunk csupán, nem pedig bizalmi tárgyalást folytatunk. Emellett, biztos vagyok benne, hogy Neki legalább annyi "takargatnivalója" van, mint Nekem. Így van. Egy könnyed kis beszélgetés a Lánnyal nekem is segít kicsit könnyebben venni a dolgokat. Munka közben nem árt egy kicsit lazítani, mert az állandó strázsálásban begyöpösödik az ember. Jobb, ha én mesélek neki a lelkek világáról, és figyelmeztetem erre-arra, semmint valami zavaros információhoz jusson másoktól, akik meg köszönő viszonyban sincsenek Soul Societyvel. Így kicsit nyugodtabb leszek, mert azáltal, hogy Ayamének is mesélek néhány dologról, talán több emberhez jut el az információ, és ha emiatt akár csak egy ember lelke is megmenekül attól, hogy egy hollow eleméssze, már megérte. Így kicsit felfrissítem én is a berozsdásodott memóriámat. Nem sűrűn kell elméleti oktatást tartanom ilyen dolgokról, hisz a legtöbb  - igazából az összes - tiszt úgy érkezik az osztaghoz, hogy ezeket már mind tudja, tehát lényegében sok újat nem kell nekik mondanom.
Elgondolkodva hallgatom végig a Lány válaszát, inkább magyarázatát a kíváncsiságát illetően. Elismerem. emberként én is kíváncsi voltam, azóta azonban eltelt majdnem nyolcvan év, és igen, megváltoztam. Értékelem most már a nyugalmat, és nem nagyon vagyok kíváncsi az új dolgokra. Addig jobb nekem, míg nem ütöm bele az orrom mindenbe...tovább élek. Ettől függetlenül így van. Ölbe tett kézzel várnám a dolgokat, és még meg is innék egy csésze sakét közben. Mint mondtam, már más vagyok.
- Mi az a katasztrófaturista? :o - kérdezek vissza önkénytelenül is, mikor meghallom az ismeretlen szót. A turista szót ismerem, de...ezt hogy kell elképzelni? Mikor még emberként e világot jártam, nem voltak ilyenek. Vagy voltak, de nem tudtam róla....ez úgy hangzik, mintha..nem is tudom...annak örülnének páran, hogy katasztrófákat látnak? De nem, az nem lehet. Senki sem lehet ilyen hülye...
Tessék. Máris feljött egy olyan dolog, ami új az emberek világával kapcsolatban. És ez csak egy. Nagyon le vagyok maradva. Talán a Lány tud segíteni, hogy egy kicsit behozzam a lemaradást. Bár mióta shinigami vagyok, nem kedvelem túlzottan ez emberek világát, nem oda tartozom, de...nem akarok ősembernek tűnni a sok ember között.
Aztán elkezdek beszélni. Jeleztem is Ayemének, hogy mindenről nem beszélhetek. Ezzel ő is tisztában van, de szeretem az embereket figyelmeztetni erre-arra. Valószínűleg így is többet fog hallani, mint eddig bárki előtte. Shinigamival nagyon-nagyon ritkán fut össze egy átlagember, mondhatni soha. Egy volt kapitánnyal, akinek még több rálátása volt a dolgokra, pedig szinte soha. Tanulságos lecke lesz ez Neki. Nekem is.
Kifejezetten jól esik séta közben beszélni, legalábbis jobb, mintha kukán állnánk egy helyben. Jobb, ha eltávolodunk a harc színhelyéről, mert gyakran megesik, hogy a harc során felszabaduló lélekenergia még több hollow-ot csal oda. Nem jelentene probléma az ezekkel való számolás, ám a Lányt nem szívesen sodrom veszélybe, főleg úgy, hogy arra esküdtem fel, hogy Őt, és a hozzá hasonlókat megvédem.
- Ez egy több száz éves konfliktus, ami a mai napig nem került megoldásra. Illetve... - kezdek bele a magyarázatba. Noha most már az elmúlt idők hatására némiképp elfogadóbb vagyok a quincykkel, továbbra is ellenségnek számítanak, hisz nem hagytak fel a tevékenységükkel. A mi dolgunk a lelket egyensúlyát fenntartani a világon, nem pedig az övék. Nem értettek a szép szóból...a többi már történelem. - A quincyk olyan emberek, úgymond médiumok, akik érzik a hollowok lélekenergiáját, és azért edzették, edzik magukat, hogy saját kezűleg intézzék el azt, ami nem az Ő dolguk. - foglalom össze nagyon röviden, és nagyon tömören a dolgokat. - Az imént említettem, hogy feladatunk a lélekvándorlás egészséges mértékű fenntartása. Láthattad, hogy az előbb megtisztítottam egy hollowot, majd elvégeztem a másik lelken a lélektemetést. Vagy...nem tudom, mennyit láttál belőle. Nos, a quincyk több száz éve ebbe kontárkodtak bele, ami konfliktushoz vezetett... - fejezem be mondandóm. Nem mondok többet, maximum ha kérdez. Egyrészt a teljes igazságot magam sem ismerem, másrészt, nem a legszebb és legboldogabb dolgok ezek. Vérrel jártak a konfliktusok..sok vérrel.
- A fullbringerek pedig ugyancsak magasabb, különleges lélekenergiával rendelkező halandók, akik a dolgok, tárgyak ..hogy is mondjam, talán a lelkét...esszenciáját manipulálják. Lélekenergiájukat tekintve sokkal inkább hasonlítanak egy hollowhoz, mint máshoz. - foglalom össze, illetve próbálom meg összefoglalni mindazt, amit a Fullbringerekről tudok. Eddig összesen egy fullbringerrel volt dolgom, mert viszonylag kevesen vannak, viszont az az egy egy kifejezetten erős példány volt. Majdnem velem egyerős, ha ugyan nem erősebb.
Képességeire vonatkozó kérdésemre nemleges válasz érkezik. Legalább érzékelni tudja a hollowokat, ez is valami. Már félsiker, ha gyorsan el tud pucolni, ha lidérc tűnik fel a közelben.
- Ez így van. Én már meghaltam. Nagyjából hetvenöt évvel ezelőtt. - bólintok, majd számolom össze az éveket, bár nagy valószínűséggel nem tökéletesen. Ennyi minden után már össze folynak az évek, és teljesen máshogy éli meg az ember az idő múlását. A kérdés nem mondanám, hogy kellemetlen. Tényként közlöm. Noha akkor sokk-ként éltem meg, azóta már másként látom a dolgokat. Van családom, akiket mindennél jobban szeretek, szóval úgy gondolok emberi életemre, mint egyfajta "előtörténet" - És nem teljesen igaz, Ayame-chan. Ugyan nagyon sok shinigami halt meg emberként előző életben, akadnak olyanok, nem is kevesen, akik már lélekként születtek a Lelkek Világába. Például a Feleségem is. Ő már eleve lelkek gyermekeként született a Soul Societybe. Kettőnknek van egy Lánya, Ő is már lélekként fogant meg, tehát soha nem volt "élő" ember. - mutatok rá a dolgokra. Elég kuszának tűnik ez így elsőre, de okos Lánynak tűnik a tőlem kicsit lemaradva sétáló Lányka. Össze tudja rakni a dolgokat, majd helyes következtetést von le belőlük. Lassan a kastély telkének a szélére érünk, s a kastélyfalakon túl megpillantom az utcai lámpák fényét. Ekkro jövök rá, hogy farkas éhes vagyok. Egyébként is sokat eszem, de mikor harcolok, és energiát, reiatsut használok, hamar megéhezem...jó lenne harapni valamit.
- Éhes vagyok...:S - jelentem be nemes egyszerűséggel. - Nem lehet itt valahol enni...?

14
Soul Society / Re:Múlt és jövő. Új nemzedék a láthatáron?
« Dátum: 2019. Febr. 19, 17:03:28 »
Na. Most, hogy a formaságokon, meg a bocsánatkéréseken túl vagyunk, foglalkozhatunk komolyabb dolgokkal. Nem szeretem, ha tiszteletlenek velem. Azt meg kifejezetten utálom, ha hülyének néznek. Persze ezzel mindenki így van, csak nem reagál rá ugyan úgy mindenki. Valahol megértem Rei kifakadását is. Bár sokat nem tudok róla, de abból, amit az utóbbi pár perc elszórt információ-morzsáiból kiderítettem az jön le, hogy nem volt könnyű előélete. Kinek volt? Soul Society lakosságának 90%-a nyomorgott lélekként, csak a kevés kiváltságosak, akik már itt születtek, és netalántán még módosabb, esetleg nemei származású család tagjai, jártak jól. Engem mondjuk személy szerint nem zavart. Elégedett voltam a kis szerény dolgaimmal annak idején, bár nem tartott túl sokáig, míg kiderült, hogy miért is vagyok olyan éhes. A többi már történelem. Ha már történelem...
- Száznégy éves vagyok, de nem annyinak nézek ki, ezt Te is beláthatod. Kifejezetten fiatalnak számítok a shinigamik között. Te jó, ha tizenötnek kinézel, mégis lehet, hogy vagy már vagy ötven. A shinigamiknál nem mérvadó a külső. Vannak hat-hétszáz éves shinigamik is, akik még fiatalabbnak látszanak, mint Én...vagy Te. - zárom le ezt a témát. Konkrétan egyébként nem zavar túlságosan, ha öregnek néz, de na. Sértő rám nézve a Tata..mármint, a büszkeségem sérti. Én se "Kölyök"-özöm le, pedig az...
Gondoltam, hogy sok téren tapasztalatlan még a Lány. Tetszik a tettrekészsége, és a bizonyítási vágya, de nem feltétlen jelent jót, ha csak ezen két jellemző alapján éli mindennapjait. Persze nem akarom megnevelni. Nem az én dolgom. Jogom sincs hozzá, azonban tanácsokat adhatok neki. Az már rajta múlik, hogy megfogadja-e őket, vagy sem.
- Unalmas vagy sem, nem az a dolgod, hogy unatkozz. És nem is azért, hogy erős ellenfelekkel mérd össze az erőd. Azért vagy ott, hogy az alapokat megtanuld. Utána már magadtól úgy képzed magad, ahogy szeretnéd. Persze akadémistaként is futhatsz extra köröket, de fontos, hogy az elméleten is odafigyelj. Ez egy olyan szamárlétra, amit mindannyiunknak meg kell mászni. - foglalom össze röviden és tömören az akadémiával kapcsolatos gondolataimat. Akadémistaként volt, hogy magam sem becsültem meg olyan szinten az iskolát, mint amennyire megérdemelte volna, ám így évtizedekkel később már saját tapasztalataimból mondhatom, hogy érdemes oda figyelni.
A sebeimet érintő téma azonban már kissé érzékenyebb dolgokra tapint. Nem szívesen beszélek róla, bár kétségtelenül segíthetek a fiatalabbaknak a saját hibáim okán, hogy ők ne essenek ugyanabba a szarvas hibákba, mint Én. Talán segíthet nekik tovább túlélni ezt az egyébként korántsem kellemes katonaéletet.
- Erős volt, de elpusztítottam. Amint láthatod, hagyott azért búcsúajándékot. - jegyzem meg kelletlenül a Lánynak. Egy pillanatra elnézek Rei felett, amint lelki szemeim előtt felrémlik az iszonyú Adjuchas, ami nem csak erős volt, de visszataszító is. Sosem fogom elfelejteni, az biztos, ezért magamban kicsit hálás vagyok, hogy másra terelődik a szó, nevezetesen a Tanítójára.
- Nem ismerem. Bizonyára az Én időm után lett Kapitány... - jegyzem meg elgondolkodva, észre sem véve, hogy kicsit elszóltam magam. Nem szívesen beszélek a múltamról, főleg olyanoknak nem, akik nem ismernek, hátha ellenszenvesnek találnak. Nem sűrűn fordul elő, hogy egy kapitány eltűnik, majd előkerül. Rendszerint az eltűntek úgy is maradnak, eltűnve, mert nem véletlenül tűnnek el. Mármint, tudni tudom, hogy jelenleg a 11. osztag kapitánya, de ennyi. Semmi többet nem tudok Róla. - ...de biztosan erős lehet. Bár kapitányi szinten szerintem már teljesen felesleges mérni, hogy ki az erősebb. Iszonyatosan erősek mindannyian. Alapjaiban tudnák megrengetni Soul Societyt. - mormolom elgondolkodva, s elég, ha csak néhány régebbi kapitány kollégámra gondolok. Hanae, Akane...Yuu-chan...mérhetetlenül erősek voltak egytől egyig. Sajnos van, hogy ez nem elég. Oly sokakat ismertem az idők alatt, és oly sokan vesztek már el...
A végén azért csak beadja a derekát, és beleegyezik a ramenbe. Gondoltam, hogy a hasával meg lehet fogni. Ki tudna ellent mondani egy jó ramennek? Egyébként sem hiszem, hogy el lennének kényeztetve az Akadémián. Kapnak rendszeresen enni, de nem hiszem, hogy minden nap rament szolgálnak fel a menzán.
Kezem zsebre dugva ballagok a közeli ramenes felé, gondolataimba mélyedve, míg Rei közvetlen mellettem aprózik. Sok olyan téma jött fel ebben a beszélgetésben, ami fájdalmas sebeket tépett fel a lelkemen. A legtöbb ismerősömmel azóta sem tudom, hogy pontosan mi történt, csak azt, hogy míg én itt vagyok, Ők már nincsenek. Lehet, még mindig itt lennének, ha nem tűntem volna el, hanem segítettem volna nekik...mélázásomból Rei hangja ránt vissza a jelenbe, meg az, hogy kis híján elhaladok a ramenes stand előtt. Még időben kapok észbe, és állok meg.
- Az, hogy vannak sebeim, pont azt jelenti, hogy gyenge vagyok. Ha nem lennének sebeim, akkor lennék erős, hisz nem lenne alkalma az ellenfeleimnek, hogy megvágjanak. Tapasztalt vagyok, erős nem... - mondom komoran. Ha erős lennék, nem kellett volna sem nekem, sem a családomnak, sem pedig senki másnak szenvednie miattam. Egy gyenge csődtömeg vagyok, semmi több.
- Lehet róla szó. - válaszolom az ajánlatára. - De figyelmeztetlek. Nem bánok kesztyűs kézzel senkivel. A puhányságból nem tanulsz, csak a kemény edzésből. - fejezem be a mondatot, miközben benyitok az étterem, inkább étkező helyiségbe, majd odamegyek a pulthoz, rendelek két rament, egy pohár teát Reinek, magamnak meg egy kancsó vizet, majd visszamegyek az asztalunkhoz, és helyet foglalok.

15
Soul Society / Re:Múlt és jövő. Új nemzedék a láthatáron?
« Dátum: 2019. Febr. 18, 15:45:45 »
Már az első pillanatban rájövök, hogy nem egy átlagos fiatalról van szó. Vagyis de, végül is mondhatjuk, hogy átlagos, ha ugyan átlagosnak lehet mondani a lázadó "meg nem értett tehetség" beállítottságú fiatalokat. Nem újdonság a gyerekekkel való kommunikáció számomra, hisz elvégre nekem is van egy Lányom, igaz Ő már kész érett Nő. Nincs ellenemre, ha egy kicsit alkalmazkodnom kell a Lány modorához, úgy veszem észre, hogy Ő akkor jön ki jól valakivel, ha a másik hozzá hasonlóan lazára veszi a viselkedését. Persze ettől még bizonyos dolgokat nem tűrök. Egyébként is. Attól még, hogy katonák vagyunk, nem kell begyöpösödött robotoknak lennünk, sőt. A legtöbb shinigami, akit ismerek, kifejezetten nyitott és normális..persze kivételek mindig akadnak.
- Kis növésű is vagy, meg az utat sem figyelted, mert a könyveddel voltál elfoglalva. Igaz én sem figyeltem oda. Felejtsük el. - mutatok rá, hogy a téma tulajdonképp nem ér annyit, hogy ezen vitatkozzunk. Mondom, nincs ellenemre a bolondozás, de ha hülyének próbálnak nézni, akkor azért megmagyarázom az illetőnek, hogy miért ne tegye. Azt az egyet nem bírom elviselni, ha hülyének próbálnak nézni.
Elismerem, nem kellett volna le "tökmagoznom", de hirtelen nm jutott eszembe semmi abban a pillanatban, és lássuk be...nem az az égimeszelő. Persze egy Lánynak nem is kell magasnak lennie. Az hogy alacsony növésű, egy különleges adottság, ami a saját malmára hajtja a vizet a jövőbeni harcai során. Fejlesztenie kell majd a  gyorsaságát, nem pedig az erejét.
- Hai-hai, nem vagy Tökmag. Egyezzünk meg. Én nem nevezlek Tökmagnak, Te meg nem nevezel Tatának. Ugyanis egyeltalán nem vagyok öreg, csak fehér a hajam. Te sem vagy Törpe, csak alacsony növésű. - válaszolok barátságosan, miközben magam elé tartom két kezem, amolyan védekezőleg, hogy ne haragudjon.
Kis Pukkancs. Lassan-lassan beletanulok, hogy kell vele bánni, bár igazából fogalmam sincs, hogy miért vesztegetem az időm Akadémistákkal, van elég bajom mostanában. Ha kapitány lennék, persze máshogy tekintenék Rá, bár ki tudja, mit hoz a jövő. Nem árt Bővíteni az ismeretségeket.
- Bocsánatot kérek, ha Te is... - teszem hozzá mellékesen. Én talán hibáztam, de Ő sem fogta vissza magát, ami azt illeti, már az eleje óta flegma, meg morgós. Ha ilyen a jelleme, azt persze nem tudom megváltoztatni, de na, Ő sem volt kedvesebb, mint Én, pedig én még csak nem is sértésnek szántam, csak úgy tűnt, mintha az lett volna.
- Ha egy könyvtárban el tudsz aludni, akkor bele sem merek gondolni, mit művelsz az akadémián egy-egy órán..:roll: - jegyzem meg cinikusan, karba tett kézzel, de persze nem gondolom komolyan. Való igaz, hogy az akadémián nem a legszórakoztatóbbak az órák, de nem is ez a célja az iskolának. Bár nekem kifejezetten tetszettek az ott felvett órák. Legalább valami célt adott az addigi céltalan, kaotikus életemnek Soul Societyben, ismét voltak céljaim, nem csak az utcákat róttam fogalmatlanul.  Szótlanul hallgatom végig, hagyom, hogy kicsit beszéljen, addig is igyekszem kiismerni. Mióta Seireitei-ben vagyok, megtanultam apró információkból is helyes következtetéseket levonni. Egy-egy elejtett utalás vagy ártalmatlannak szánt szó is sokat jelenthez, amiből megtudhat dolgokat az ember. A tény, hogy Inuzuriból származik Rei -időközben megtudom a nevét- elárulja, hogy nem volt könnyű élete már lélekként sem. Bár ez mindannyiunkra igaz. Nagyon kevés shinigami mondhatja el magáról, hogy jó élete volt az akadémista évei előtt. A legtöbben oda menekülnek a sanyarú sors elől, meg persze a sanyargató éhség elől is, ami megnövekedett reiatsujuk miatt gyötri őket.
- Szóval "Csak simán" Rei. Adtál okot rá, hogy leszidjalak? Nem. És adtál okot rá, hogy megdicsérjelek? Egyelőre azt sem. Mindkét dolog olyan, hogy ki kell érdemelni. Szóval nyugodj meg, nem vagyok a tanárod, sem pedig akárki, hogy lenézzelek, vagy leszidjalak. Miért tenném? Nem sok jó modorú Shinigamival találkozhattál eddig, legalábbis a viselkedésedből erre következtetek. - nyugtázom közben a nevét, miközben továbbra is karba tett kézzel nézek a Lánykára. - És igen. A sebhelyet egy harcban szereztem. És egyeltalán nem volt jó buli. Fiatal vagy még, természetes, hogy így állsz ehhez a dologhoz. Azonban engedj meg egy jó tanácsot, a saját érdekedben. - itt kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy jól értse, amit mondok, és lássa, hogy halálosan komolyan beszélek. -Ki se gyere így az akadémiáról, mert nem fogod sokáig húzni. Ha így állsz a harchoz, már halott is vagy. Ezeket a dolgokat komolyan kell venni, ha nem akarsz így járni... - mutatok az arcomon lévő sebhelyre, ami ugyan már gyógyul, de a negyedik osztag még nem tüntette el. Ráér. Fájni már nem fáj, viszont minden reggel fájdalmas emlékeztetőül szolgál, mikor a tükörbe nézek.
-Ezt nekem kéne kérdeznem tőled..- fortyanok fel hirtelen a kérdésre, mikor az ittlétem felől érdeklődik. - Shinigami tiszt vagyok, minden jogom megvan ahhoz, hogy ilyenkor itt legyek. Ellenben veled. Neked az akadémián kéne lenned, nem igaz? Nem rémlik, hogy tartanának ott éjszakai órákat. Egyébként, sétáltam, szolgálat után. Ennyit igazán megtehetek, nem igaz? - kérdezem Reitől, viszont szöget ütött a fejembe
- Óh, szóval egy Kapitány is edzett már. Az már valami! :o - És melyik kapitány edzett? - szólalok meg végül, tettetve, mintha olyan nagy dolog lenne. Mármint számomra nem nagy dolog, Rei számára hatalmas elismerés, ha egy Kapitány felfigyel rá, és saját kezűleg foglalkozik vele. Megjegyzem, hogy a tanítványaim nagy részéből kapitány, vagy hadnagy lett.
Érdekes kölyöknek tűnik, talán nem ártana egy kicsit többet megtudnom róla, ha már így össze hozott minket a sors. Értékes szövetséges lehet még a jövőben. Mindig gondolni kell az ilyenekre. Ráadásul, ha egy kivételen nagy tehetség, ami csiszolásra szorul, nos...lehet, hogy azon is tudunk segíteni, de korai még ilyeneket előtérbe helyezni.
- Ne ácsorogjunk itt az utca közepén. Neked amúgy sem kéne itt lenned. Együnk valamit. Van egy ramenes nem messze innen. Meghívlak. És szólits csak simán Yuu-nak. Vagy Sukének. - hívom meg Reit egy vacsorára. Éhes vagyok, dél óta nem ettem, és ki tudja, mikorra érek haza. Nem akarok éhen halni.
- Na mi lesz, jössz,  vagy sem...? - kérdezek vissza, miután elindulok, és egy lépés után hátrapillantok, hogy megnézzem, csatlakozik-e hozzám az Ifjonc, vagy sem.

Oldalak: [1] 2 3 ... 5