Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Hoshi Tomomi

Oldalak: [1] 2 3 4
1
Diáknegyed / Re:Yumisawa Játszótér
« Dátum: 2017. Máj. 09, 00:42:19 »
Mit felelhetett volna? A név furcsán ismerősen csengett, mintha milliónyi hang szólna egyszerre a fejében, és így hívnák, boldog pillanatokhoz láncolva. Mégis, ezúttal nem merülhetett el bennük, nem tehetett úgy, mintha mi sem történt volna, ennél mindannyian többet érdemeltek. Szívében régóta a kétely volt a leggyakoribb lakó, s most sem volt képes elűzni onnan. Tényleg készen állna?
- Én… azt hiszem felelhetek igennel. – Jelentette ki csendes zavarral.
Képtelen volt arra, hogy már most összetörje az örömöt, amit a viszontlátás jelentett a lány számára. Ha őszinte akart lenni magával, kíváncsi volt arra, milyen lesz majd az az érzés, mikor ismét találkozik valakivel, akit régóta nem látott. Hogyan is fogalmazhatná meg ezt az érzést? Meleg volt, puha, apró, amit meg kell őrizni, és óvni, remélve, hogy sose fakul meg. Először hívta valaki olyan a nevén, akit nem az utóbbi hónapokban ismert meg, egészen máshogy csengett, mintha egy másik személynek szólt volna, nem is neki.
Csak állt az ölelésben, mint akinek sose volt része ilyesmiben, és azon gondolkozott, joga van-e ehhez egyáltalán? Néhány másodpercig csak állt, majd kezeit Nozomi vállaira tette, amolyan tessék-lássék módon viszonozva az ölelést. Nem arról volt szó, hogy nem akarta, vagy zavarta volna a lány lelkesedése, egyszerűen még nemigen tudott alkalmazkodni a helyzethez. Már koránt sem volt biztos benne, eléggé megfontolta, hogy idejött…
- Sajnálom, fájdalmat okoztam? – Nyúlt előre, és ruhája ujjával megtörölte Nozomi szemeit, hangja aggódóan csengett.
Elgondolkodott, miként volna helyénvaló felelnie eme kérdésre, bár számtalanszor lejátszotta fejben ezt a jelenetet, valamiért sose így nézett ki. A végén egyedül állt a sötétben, és akiknek a képe olyan tisztán látszott, hátat fordítanak, és elsétálnak. Úgy érezte, most is így történhet, nem elég felkészült erre, bármennyiszer ismételte is el, hogy bárhogy alakuljon, úgy van elrendelve. Egy része szeretné, ha ez az eshetőség fent se állna.
- Tokióban voltam, csupán elvesztem kicsit az árnyak között. – Mosolyodott el némiképp szomorkásan, haját egyetlen mozdulattal túrta hátra az arcából. – Igazából senkinek se volna szabad tudnia, hogy itt vagyok, hogy én vagyok… Hosszú történet, annyi mindent szeretnék megmagyarázni, hogy tisztán láss! Azonban az elején kell kezdenem, hogy érthető legyen számodra is. – Mély levegőt vett, vajon hol is volt az eleje?
A következő kérdések kissé váratlanul érték, előre hajtotta fejét, hosszú tincsei elrejtették arcát. Haza… Hol van az, mit nevezhet annak? Az otthon nem helyhez, hanem emberekhez, érzésekhez kötődik, de benne minden annyira kusza még. Az emlékei haloványak, amik nem, azok pedig csak általánosságokat tartalmaznak, személyeket, hogy kik azok, egykoron mit jelenthettek. Miwa~san azt mondta, hogy ez minden bizonnyal csupán átmeneti, hinni akart neki, azonban az sem jelentene semmit, ha mindenre képes volna emlékezni. Képtelen magára ugyanúgy gondolni, mint amikor elhagyta ezt a várost, és az egyetemre ment.
- Nem, erről szó sincs… – Tiltakozóan rázta a fejét, az oka egészen más arra, hogy egyelőre még távol szeretne maradni tőlük. – Nozomi, Ryo mesélt arról, miket csináltunk a jövőben, hogy miként kerültem ide? – Képtelen volt az egykori becézést használni, úgy érezte, mintha azzal valami rosszat tenne, olyat, amihez nincs most meg a joga. – Mielőtt idekerültem volna, a rendszeralkotók elfogtak, de ez egy haditerv része volt, a lázadók szerették volna, ha ide küldenek engem, hogy némiképpen átírjam a jövőt. Gyanúsnak is kellett volna lennie, hogy olyan könnyen ment… – Sóhajtott, szerette volna minél egyszerűbben megmagyarázni, azonban úgy tűnt, ez teljességgel lehetetlen, a helyzet maga bonyolult volt, a szavak nem segíthettek ezen. – Azonban mindez előre el volt tervezve, a rendszeralkotók tudomást szereztek Ryo húgáról, és arról, hogy fel akarja ébreszteni, éppen ezért szerették volna már előre az ő oldalukra állítani, egy újraprogramozással, de elkéstek. A lány sose ébredt fel a rendszerből, tizenhat évesen meghalt.
Szomorúan csengett a hangja, hiszen sajnálta a történteket, annak ellenére, mik történtek a későbbiekben. Nem tehetett a haláláról, mégis átérezte, és megértette, hogy milyen melankolikus is úgy elhagyni a világot, hogy az ember igazán sose volt a része. Nem tapasztalt meg semmi valóságosat, csupán a virtuális valóság tarka, de műanyag világát.
- Amikor egy ember meghal, a lelke elhagyja a testét, ebben a valóságban a shinigamik ezután átküldik Soul Societybe, a jövőben azonban begyűjtik a rendszeralkotók. Nem történt ez másképpen akkor sem, mikor Ryo húga meghalt. Készítettek számára egy testet, felhasználva a rendszerben lévő Hoshik adatait és mintáit, genetikailag szinte a megszólalásig hasonlítót, majd belehelyezték a lelket. – Elhallgatott egy percre, várta, hogy a lány felfogja-e, mi az, amit mondani próbál neki. – Hoshi Tomomi 2908-ban meghalt, akit ugyan ebben az évben Hoshi Ryohei felébresztett, a hasonmás…
Hosszú ideig tartott neki is, míg megértette a történteket, amiket nem esett végül nehezére elhinni. A rendszeralkotók sosem játszottak tiszta lapokkal, és semmit sem tartottak tiszteletben, mért pont a holtakkal tennének így? Baljával megfogta a jobb könyökét, hogy visszatartsa a kitörni készülő indulatait, nem akart sírni, nem akart Nozomira kiabálni, pedig üvölteni lett volna kedve. Csak csendesen ült, mélyeket lélegezve, folytatnia kell a történetet, mert ez így még nem teljes.
- Hogy a terv tökéletes legyen, hagyták, hogy Tomomi lelke uralja az elkészült testet, de helyeztek bele egy úgynevezett alvó ügynököt, akinek egy bizonyos időben kellett visszavennie az irányítást, és ezzel együtt elvégeznie a feladatát. – Azt már nem volt képes hozzátenni, mi is lett volna ez, csak akkor mondja el, ha egyenesen rákérdez a másik. – Két dologgal nem számoltak: hogy a test genetikájából adódóan különleges képességgel fog rendelkezni, és ennek a természete hatással van a benne élő lelkekre, valamint, hogy az elkészített test már eleve rendelkezett lélekkel. Ennek a két dolognak, és Miwa~sannak köszönhetem, hogy most itt lehetek. – Észre sem vette, hogy könnyezni kezdett, ijedten kapott a szeméhez, pedig annyira nem akart sírni, megtörölte, és igyekezett mély levegőket véve megnyugodni. – Nem tehetem ki Ryot és Umit ilyesminek, míg nincs teljesen biztos válaszom arra, hogy ki vagyok… Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, téged se szerettelek volna, de szükségem van valakire, aki megnyugtatja őket. Nem akarom, hogy aggódjanak, és tovább szenvedjenek miattam. Még ha… még ha nem is vagyok igazán Tomomi, egy részem nem bírja elviselni a tudatot, hogy fájdalmat okozok nekik. – Képtelen volt megállítani a könnyeket, de ebben a pillanatban már nem számított.
Sok mindent nem mondott még el, fontos dolgokat, amiket meg akart osztani a lánnyal, hogy még jobban értse a helyzetét, de előtte meg kellett nyugodnia. Pulóverének ujjába törölte szemét, majd megütögette kicsit az arcát, hogy összeszedje magát. Ennek most nincs itt az ideje, nem tarthatja egész este fel Nozomit, aggódna érte, hogy későn ér haza.

2
Diáknegyed / Re:Yumisawa Játszótér
« Dátum: 2017. Máj. 02, 00:56:34 »
Hosszú léptekkel haladt végig a kanyargós utcákon, hosszú haját gondosan egy divatos, laza sapka takarta, szemeit pedig egy hatalmas napszemüveg. Magabiztosan haladt célja felé, előfordult, hogy megfordultak utána, vagy összesúgtak a háta mögött, de senkivel sem foglalkozott, egyenes háttal, könnyedén lépkedett. Az öltözéke könnyed volt, élénk színekkel, és mintákkal, jelezve, itt a tavasz, minden virágba borul.
Megállt az iskola épülete előtt, s néhány percig csak szótlanul bámulta, egy évvel ezelőtt, még ő maga is ide járt. Vagyis, vannak fel-felbukkanó képek, amik ezt mutatják, azonban nosztalgikusérzés nem járta át, csak bámulta a fehér falakat, és próbált valamilyen érzést párosítani hozzájuk. Maga sem értette, miért jött el ide, mit is akar igazából, ez így túl kockázatos. Egyelőre semmit sem szeretett volna elsietni, az utóbbi hónapokban annyi minden történt, hogy nehéz lenne egyszerre, mindenkinek elmagyaráznia. Mégis itt volt, mintha csak azt üzente volna a bent tartózkodóknak: nézzetek ide, és vegyetek észre!
Elfordította a tekintetét, és tovább indult, mintha semmi sem történt volna korábban. Fejben már számtalanszor lejátszotta, mit kell tennie, mit mondhat, és mit nem. Semmit nem tiltottak meg neki, azonban a helyzete különleges volt, bizonyos szempontból, így saját szabályokat hozott, hogy megvédje önmagát. Szeretett volna néhány dologgal tisztába jönni, ehhez pedig időre volt még szüksége. Mélyet sóhajtott, s megállt a játszótér mellett, ahol még jó pár gyermek boldog örömmel merült el a játékban. Igen, ez a hely tökéletes lesz.
Letelepedett egy padra, és elővette telefonját, hogy a délután hátralevő részét elüsse, amíg eljön a megfelelő idő. Nem lehetett benne teljesen bizonyos, jó napot választott ki, de ha nem, majd visszajön holnap, és holnap után, már semmit nem számít ez a néhány nap. Közben óvatosan körbenézett, lassan kezdett kiürülni a hely, az anyukák kézen fogták csemetéiket, és haza indultak, szürkületre járt az idő. Eltette a telefont, és felállva kémlelte az utcát, egy apró alakot keresve tekintetével. Biztos volt benne, hogy élénk hajzuhatagáról egyből megismeri, olyan éles volt még a kép róla.
Amikor megpillantotta, egy pillanatra megfeszült, majd el is engedett, most nem vétheti el, ezúttal gyorsnak, és szinte láthatatlannak kell lennie. Túl sok minden múlik rajta ahhoz, hogy félvállról vegye, a legutóbbi akciója nem sikerült túl jól, épp ezért most sokkal jobban fog figyelni. Megvárta, hogy a lány néhány lépéssel elhagyja a játszótér ajtaját, körül nézett, s mikor senkit sem látott a közelben, a szájára szorította a kezét, és behúzta az üres térre.
Apró termete miatt könnyedén mozdította arrébb a testét, mintha csak egy babát emelt volna meg, valószínűleg a meglepettség volt az oka, hogy eleinte nem is védekezett. Egyik karja a derekán fonódott keresztbe, míg a másikkal igyekezett megakadályozni, hogy ne kiabálhasson, nem szerette volna felhívni magukra a figyelmet. Érezte a szapora szívverését, mintha minden porcikája pánikolt volna, ezt nem akarta, viszont jobb ötlete nem volt. Igyekezett szorosan, és biztosan tartani, de egyáltalán nem okozni fájdalmat, nem ez volt a célja. A már némiképpen kapálózó lányt behúzta az egyik kis fa épületbe, amiben korábban a gyerekek játszottak, a nagy igyekezetben fejéről lecsúszott a sapka, így hosszú, fekete tincsei szerteszét repkedtek.
- Nozomi… én vagyok. – Suttogta csendesen, reménykedve benne, hogy a másik megismeri a hangját, és elengedheti. – Elveszem a kezem, és elengedlek, csak kérlek, ne kiabálj! – Mondta, és azzal lassan le is csúsztak kezei, némiképpen hátrébb is lépett tőle, nem akarta tényleg ennyire megijeszteni. – Sajnálom, nem küldhettem üzenetet, és féltem, hogy valaki meglát… – Hajolt meg felé bűnbánóan.
Aztán csak bámult rá, nem tudta, mit kellene mondania, ez most valóságos volt, nagyon is valóságos. Összekuszálódtak a gondolatai, képek bukkantak fel, halványan, rövid foszlányok voltak csupán. Képek egy boldog időszakból. Olyan jól kitalálta már korábban, mit fog mondani, hogyan közli a lehető legérthetőbben, amit szeretne, most mégis gombóc volt a torkában, és nem volt képes megszólalni. Kinézete nem változott túl sokat, egyedül a sötét haja, és talán valamivel soványabb, de belül… belül még minden kusza.
- Ne haragudj, hogy ilyen hirtelen bukkantam fel, de… szükségem van a segítségedre! – Ült le a bent kialakított kis fapadra, és felvette sapkáját a földről, bár a fejére nem húzta vissza. – Szívesen válaszolok a kérdéseidre, biztosan számtalan van, azonban szeretném, ha utána meghallgatnád a kérésem. Egyelőre nem beszélhetsz rólam Umi~jiinek, vagy Ryo~niinek. – Csendes határozottsággal jelentette ki mindezt, majd a másik szemébe nézett, készen arra, hogy valóban megválaszolja a felmerülő kérdéseket.

3
Tokyo Media Center / Re:POPCORN Music Corporation (PMC)
« Dátum: 2016. Máj. 30, 23:19:14 »
Én is szívesen beölelgettem volna Nono~chant, hogy ne aggódjon, bármikor számíthat rám, de Umi~jii befoglalta az egész ölelhető részét. ^w^ Kérdésére bólogatok, hogy fel fognak, nem tettem bennük túl nagy kárt, szem előtt kellett tartanom, hogy emberek, ezért visszafogtam magam. :o De Nii~chan azt mondta, hogy a kétes férfiakat nem kel kímélni, és ők férfiak is voltak, és jó kétesek is! >w>
Mondjuk arra emlékeztem, hogy amikor először találkoztam Senpaijal, akkor is fel kellett másznom, mert ott strázsáltak az ajtóban. Pedig én csak bentot akartam hozni Umi~jiinek, nem pedig valami idegenként betolakodni. De rajtam nem fogtak ki ilyen ócska trükkel! ˘o˘ Igazából csoda, hogy eddig semmi rossz nem történt itt, ha ilyen gyenge a védelem, hogy egyetlen lány leszedi az őröket… szerintem nem is nekem kellene bocsánatot kérnem. :/ Mély sóhajjal álltam fel, és lépkedtem oda a lassan magukhoz térő biztonsági emberekhez. Láttam, ahogy az egyik némiképpen összerezzent, csak nem ijedt meg tőlem? Chh… :S
- Sajnálom... hogy a biztonsági szolgálatot legyőzte egy lány... :roll: - Néztem szánakozóan rájuk, tényleg sajnáltam őket, mert ezt nem könnyen mossák ám le magukról. De legközelebb kétszer meggondolják, hogy kergessék-e a húgomat! :x
A sűrű bocsánatkéréseket sem értettem, jó, lehet, hogy némiképpen túlreagáltam, viszont nem volt oktalan! Bárki ezt tette volna, ha képes rá, aki meglátja az ijedt Nono~chant. A furcsálló tekintetekkel sem tudtam mihez kezdeni, számomra ezek könnyedén végrehajtható mozdulatok voltak, még csak nem is ember feletti erőről volt szól. Eddig is megvillogtattam az ügyességem, főleg a reklámok kedvéért, szerintem annyira nem voltak ezek másmilyen mozdulatok. :o
 - Igen, bundás rákról! *w* - Szakadtam ki gondolataim közül. – Most? :o Az oyakodon! *o* - Mondtam áhítattal. – De inkább bundás rákot együnk, mert az is nagyon finom, és kár lenne kihagyni, mert nagyon finom, és van hozzá szezámmagos nyári saláta! >w< - Szerettem a salátát, nagyon fincsi volt, mint nagyjából minden, amit meg lehetett enni. :3
Szívesen lelkesedtem volna Umi~jiivel együtt az ötös miatt, mert tényleg ügyes volt, de ott lebegett Demothy~kun neve is. Már Nono~chan is csak Hopinak hívta, kénytelen leszek erről beszélni majd vele. >w> Nem lehetünk könnyelműek, akkor sem, ha Nii~chan jelenleg teljesen ellentétesen viselkedik, mint amit nekem tanított. Jobb félni, mint meghalni, ez az, amiben teljes mértékben bizonyos voltam, mindig.
- Menjünk az állatkertbe! *o* - Csillantak fel szemeim a felhívásra, mihez is lenne kedvünk. – Nono~chan és én még sose láttunk igazi-igazi állatokat, csak virtuálisakat, meg Neo~chant, aki nagyon cuki, de azt olvastam, hogy a nagy állatkertben vannak tigrisek, és leopárdok, meg hiúzok is! – Pattantam fel a székről lelkesen, szinte már pattogva. – Meg akarom simogatni őket, meg a krokodilokat! Muszáj megnéznem, hogy tényleg belefér-e egy felnőtt a szájukba! >w<
A biológia órán az emberi szaporodásról tanultunk, az állatokról semmit, pedig ez sokkalta jobban érdekelt. :o Azt betéve tudtam, hogy miként is lesz a kisbaba, a szülők kiválasztják a megörökítésre alkalmasnak ítélt géneket, azokat kivonják nekik, majd eldöntik, hogy inkubátoros, vagy méhes terhességet szeretnének-e. ^3^ Ez nem olyan nagy kunszt, minthogy vannak olyan állatok, akik bele tudna nyalni az orrukba! :o
A kirándulós ötlet is tetszett, bár annyira nem szerettem a tömegközlekedést, mert már a nevében is benne volt, tömeg. :S Mindenki egymáshoz simult, teljesen klausztrofób érzés volt, nem voltam hozzászokva, hogy ennyi sok ember van. Ahonnan én jöttem, kétszer meg kellett nézni, hogy egyáltalán vannak-e még emberek. :/
- Kimehetnénk a tengerpartra! – Ugrottam a levegőbe. – Már jó idő lesz, és ha fürödni nem is lehet, gyűjthetünk kagylókat! *o* - Mondtam lelkesen Nono~channak. – Elvihetjük Nii~chant is, és ő addig grillezhetne valami finomat, és törhetnénk össze görögdinnyét, mint abban az animében, amit tegnap este néztünk! :3
A filmekben mindig olyan szuper dolgokat csináltak, és jól szórakoztak, szóval biztosan mi is élveznénk ezeket. A tengerparton sem jártam még soha, mármint, hogy strandolni, de ahhoz még szerintem hideg lesz. Biztosan nagyon szép, mert mikor hajókáztunk Umi~jiivel, akkor is élveztem a hatalmas víz látványát. *w*
- Az én munkám könnyű, azt kell csinálnom, amit Naoto~shisho, Umi~jii, a rendező, vagy a hangmérnök mond! ^-^ - Válaszoltam egyszerűen, mert igazából csak ennyi volt az, amit ténylegesen csináltam. Bár így is nagyon élveztem minden munkát, mert mind más és más volt. – Úh, matek óra helyett menjünk! *o* Khm… mármint nagyon szívesen megyek én is át Umi~jiivel. ^o^””
Nem tehettem róla, nagyon untam magam a matek órákon, a legtöbb dolgot már réges-régen tudtam, de ezt meg senkinek nem mondhattam el. :/ Mondjuk a dolgozatoknál meg igyekeznem kellett, hogy ne legyen túl feltűnő a dolog, mert akkor még versenyekre küldenének. >w>
Umi~jii kérésére visszaültem, és a fejemre tettem a fülest, amin keresztül általában csak az utasítások jöttek. Felmutattam a hüvelykujjamat, majd a korábban kapott szöveget felmondtam fejből. Könnyű volt, már annyiszor elolvastam, hogy minden betűjére pontosan emlékeztem, ráadásul nem is volt olyan hosszú. :o
- Persze, készen állok! :3 – Vágtam elszánt arcot, tényleg nagyon élveztem ezeket a munkákat, az sem zavart volna, ha egésznap ezt kell csinálnunk. Vagyis, amiatt zavart volna, hogy így nem tudnánk Nono~channal tölteni a hátralevő időt, szóval mégiscsak sietni kellett. >w< - Csináljuk meg gyorsan, hogy minél több időnk maradjon a napból! *o* - Nagyon izgatott voltam, hogy el tudunk-e menni az állatkertbe, mert az nagyon jó lett volna.

4
Karakura / Re:Osztály vigyázz!
« Dátum: 2016. Márc. 31, 19:14:09 »

Az utolsó félév nagyon hosszúnak tűnt, pedig a tanárok már azzal rémisztgettek minket, hogy mindjárt itt vannak a felvételi vizsgák, húzzunk bele a tanulásba. Semmi kedvem nem volt az utóbbi napokban semmihez, jelenleg nem dolgoztam semmin, Ryo~nii minden percét Demothyval töltötte, amikor éppen nem dolgozott, Senpainak pedig órái voltak. Elterültem a tető hűvös kövén, így maradok örökre, és ezentúl nem csinálok semmit. :/
Igazából fogalmam sem volt róla, mi lehet a bajom, örültem a Nono~channal töltött időnek, annyi mindent szerettem volna megtanítani neki, Umi~jii sem volt olyan elfoglalt. Azt hiszem, hogy ez a nyugodt légkör, ez némileg megijesztett, mert valami rossz előjelének kellett lennie… Az egyetlen dolog, amiért bejártam az iskolába, hogy mivel Nono~chan új tanuló volt még, Umi~jii sokszor elhozott minket kocsival. Meg, mert persze élt még az az egyezségünk, hogy csak akkor dolgozhatom Naoto~shishouval, ha ez nem lesz hatással a tanulmányaimra. :roll:
Mielőtt végképp eluntam volna magam már a tanulás gondolatára is, megjelent Tarou~kun. Felültem lelkes érkezésére, valahogy a mai nap még nem tudtam benne osztozni, de mindig feldobott, szóval örültem, hogy a barátomnak mondhattam. Szememet eltakartam a vakító nap miatt, hogy lássam, mit tart a kezében. A telefon képernyője remegett, miközben nagyon hangosan nevetett benne egy másik sráccal, ahogy egy harmadik kínjában a földön fetreng. :o Nem mondom, hogy nincsenek furcsa dolgai, többek között élvezi, ahogy Nii~chan folyamatosan ütlegeli, ami egyrészt nem hátrány, mivel folyton velem van, másrészt azért elég furcsa szokás.
- Áh, most fényangyalt igyekeztem csinálni unalmamban. – Tápászkodtam fel lassú mozdulatokkal, majd leporoltam szoknyámat. – Szerintem aláírást kellene gyűjtenünk, hogy kezdődjön később az iskola, tegnap este még az új képeimet vágtam instára, teljesen kikészülök a kevés alvástól. – Húztam el a számat, majd újra szemügyre vettem a videót. – Lol, mi történt vele? Hangyát tettetek az alsójába? – Nevettem el magam, most, hogy már jobban láttam, mi is történik a videóban. – Lehetne belőle tök jó videót vágni zenével, meg minden! Küldd át, este megnézem, miként lehetne még jobban feldobni. Ebből igazi meme lesz, az tuti!
Az internet nagyon jó találmány volt, bár a rendszer egy korai elődje. Az emberek elérték egymást rajta, bár javarészt inkább olyan tartalmakat néztek meg, amik némileg boldogabbá tette őket. Naoto~shishou javaslatára készítettem rajongói oldalt is, meglepődtem, hogy mennyi embert érdekel csak az, hogy lefényképezem magam reggel iskolába jövet. :o Tarou~kun szerint ez természetes, hiszen a rokonom egy híresség, de jobb szerettem volna, ha inkább azért érdeklődnek irántam, mert én magam is érdekes vagyok. Gondolataimból a kérdése szakított ki.
- Nem kamu, Riku~nii tényleg az országba látogatott, mert most volt pár nap szünete, de ezt honnan tudod? :o – Pislogtam rá nagy szemekkel, ma akartam eldicsekedni vele, hogy milyen híres sportoló. TwT – Ő Umi~jii bátya, nem az én testvérem. ^-^ - Feleltem, aztán leesett, mire gondolt, hogy nem is a repülőtéri csekkolásra. – Áh, Nono~chan! Igen, ő a húgom. :3 Arról pedig nem tudok, hogy lenne még testvérem, de Nono~chan érkezése is meglepett, szóval bármi lehet. :o
Magam sem igazán tudtam volna mit kezdeni a helyzettel, ha mondjuk kiderül, hogy van egy harmadik testvérem is. Furcsa lett volna, bár így, hogy fiatalabb, kicsit könnyebb volt, mint Nii~channal. ^w^ De végig sem jutottam a gondolatok kavalkádján, már nyílt is a tető ajtó, viszont aki kijött rajta, nos, teljes mértékben ismeretlennek leledzett. o_O Valószínűleg napestig álltam volna, miközben őt figyelem, manapság kissé el voltam varázsolva, de szerencsére Tarou~kun gyorsan kivágott minket a slamasztikából. Vagyis ezt gondoltam, amíg mögöttünk be nem lépett a terembe. Nem is tudtam, hogy az osztályfőnökünk elment, azt hittem csak beteg. :/
- Tarou~kun, jól vagy? O_O – Néztem krétaporos arcára az orv szivacstámadás után. A fesztivál ötlete tetszett, és biztosan jó szórakozás lehet, de a többiek ötletén kívül mást nem tudtam volna hozzá tenni. – Szerintem lehet egyben kávézó és mézeskalácsot is süthetünk, bár lehet szerencsésebb lenne, ha mi díszítenénk azokat, nem a vendégek, mert gyerekek esetében minden csupa ragacs lenne. A jelmezek tekintetében tudok segíteni, a stúdióból biztosan elhozhatok én is néhány dolgot! ^w^ - Csatlakoztam az ötleteléshez. – Akár karácsonyi dalokat is énekelhetnénk, ha már mézeskalácsot adunk a vendégeknek. :3 – Végülis a zene nem rossz ötlet, és a kórusok olyan elbűvölőek. *o*

5
Karakura / Re:Sokadüki hadművelet!*o*
« Dátum: 2016. Febr. 27, 03:19:00 »
Kérdésére hirtelen nem is tudtam, mit kellene felelnem, mert, hogy nem az igazat, annyi bizonyos. Az egyetlen, aki tudta a jelenlévők közül, hogy valójában mit kell itt tennem, az Ryo~nii volt. Umi~jiinek nem mesélhettem el a teljes igazságot, összetört volna, s bár nem akartam hazudni, ez mégiscsak hasonló. Így Nozominak sem mondhattam el, hogy a jövő érdekében néha olyasmit is meg kell tennünk, ami nem tűnik elsőre helyesnek. Már rég nem gondolkoztam azon, igazságos-e, amit teszek, és valóban a bűnösöket büntetem-e, csak tettem, amit tennem kellett.
- Engem a rendszeralkotók küldtek vissza, azt hiszik, hogy nekik teszek meg dolgokat. – Ez a része mondjuk igaz volt a történetnek, és furcsa is, hogy eddig nem buktam le, senkit sem küldtek utánam, kivéve Ryo~niit. – Ryo~niit valamiért utánam küldték, bár ez a része még nem teljesen tiszta a dolgoknak.
Sok minden nem volt világos számomra, hogy ki miért is került egyszercsak ebbe az időbe. A bátyám chipjét felülírták, hogy engem próbáljon megölni, de ha úgy hitték, hogy elbuktam, nem csak egy valakit küldtek volna, tudnák, hogy nii~channak sem sikerült kiiktatnia. Éppen ezért nem bízhattam teljes mértékben Demothy~kunban, túl jó volt az időzítése… Elfintorodtam, ahogy meghallottam, hogy újdonsült húgom találkozni akar vele, nem tartottam túl jó ötletnek, az ő érdekében.

Umi~jii ölelésére felpillantottam rá, bizonyos mértékben igaza volt, a mostani emberek sok mindenen csodálkoznak, ami számomra természetes, de ez fordítva is így volt. A legfőbb feladatom a jövő megváltoztatása lenne, de közben el kell kerülnöm a feltűnést, mert, ha a rendszeralkotók látókörébe kerülök, nem leszek képes senkit sem megmenteni, vagy megvédeni. Megsimogattam az engem tartó karokat, hálás voltam Umi~jiinek azért, hogy ilyen szeretettel vett minket körül, sokkal könnyebb volt minden.
- Erre sem emlékszel? owO – Néztem rá nagy szemekkel, hiszen a jövőben, ha kevés is, de shinigamik még voltak. Valami akadályozhatta, hogy a biochipje rendesen működjön, és a biztonsági mentéseket visszatöltse, nem csoda, ha nem emlékezett semmire abból, ami az utóbbi időben történt vele. -  Majd szívesen belenéznék a fejedbe, ha már mindenhez nagyjából hozzá szoktál. :o – Mondtam, majd azonnal tovább is fűztem. – Nem úgy, mint korábban, hanem manuálisan, a chipeden keresztül, szerintem ott lehet valami gond, ha ilyesmik sincsenek meg a memóriádban. >w<
Voltak, akik évszázadokra képesek voltak emlékezni az újítások után, számtalan adatot őrzünk a fejünkben, nem csupán emlékeket, az ilyen kihagyások mindig valamiféle problémára utalhatnak. Ryo~niire viszont nem szívesen bíztam volna, a bizalmatlansága miatt elég durva, még inkább ráijeszteni pedig nem szerettem volna Nono~chanra. Ezt lehetetlen egyelőre megértetni a bátyámmal, de azt hiszem ő lesz a legnagyobb védelmezője, amint rájön, hogy minden igaz, amit mondott, amit ketten is megerősítettünk neki.
- Biztosan van, csak még nem emlékszel rá, ezért nem tudod használni. – Simogattam meg Nono~chan feje búbját. – Majd eszedbe jut, ne erőltesd! ^-^ - Mosolyogtam rá.
Mindenki képessége kicsit másképpen reagált az itteni dolgokra, a reishi sűrűségre, és arra, hogy számtalan egyén vett minket körbe. Talán csak inaktív még, vagy elfelejtette, hogyan kell aktiválni, de ez bizonyosan nem marad véglegesen így. Az elején nekem is nehezemre esett használnom a képességem, de most már megtanultam, hogy tartsam kordában, és miként kezeljem ebben a világban. Nem kell hozzá sok idő, és biztosan vele is így lesz, majd gyakorlunk kicsit, mint otthon, az mindig felébreszti a rejtett dolgokat. ^w^
- Valóban furcsák, rengeteg parancsot egyesével kell megadni nekik, nem elég csak gondolnod. :o – Magyaráztam tovább. – Ráadásul külön van telefon, zenelejátszó, kisebb és nagyobb gépek, mintha a mennyiség jelentene mindent. – Nevettem csendesen.
Örültem, hogy tetszenek neki a ruhák, tudtam hogyan érzi magát, összezavarodva, egy idegen világban, idegen időben, teljesen egyedül. Csak ránk számíthatott, ahogy én akkoriban Umi~jiire, mi egy család vagyunk, annál erősebb kötelék nincs a világon. Az ember számtalanszor leszülethet, élhet shinigamiként a halál után, vagy akár lidércként is, de a családtagjait sosem felejti el igazán, mindig a szívében maradnak.
- Hm… talán ez! – Mutattam a rózsaszínre, a másik kettő nagyon fakónak tűnt, a színek fontosak, főleg, mert a jövőben túlnyomórészt csak online használják őket. – Lehet egy fürdő sem ártana, attól biztosan jobban éreznéd magad, ráadásul itt nem csak egy félperces tisztító zuhany van, hanem rendes víz folyik a csapokból! *w* - Mondtam csillogó szemekkel, számomra mennyei volt, ahogy először kipróbálhattam a kádat, és nem kellett a víz mennyiségére figyelnem. – Szerintem a fiúk sem haragudnának, ha addig megmosakodnánk, amíg a főznek. :o – Én a helyükben bizonyosan nem volnék mérges. :roll:
A hirtelen hangulatváltás rám is hatással volt, de aztán igyekeztem mosolyogni, mert az biztosan neki is segít majd. A nagyobbak feladata az, hogy vigyázzanak, megóvják a kisebbeket, és vigaszt nyújtsanak, ahogy nekem Umi~jii és Ryo~nii a menedékem, úgy leszek az majd én is Nono~channak. *^* Előre nyúltam, hogy nyugtatólag a vállára tegyem a kezem, és igyekeztem megválaszolni minden kérdését.
- Ezen kár rágódnod, valószínűleg azzal áll kapcsolatban, hogy postás vagy, náluk folytonos a fejlesztés, és a memóriában történő elhelyezések, vagy kivételek. Az pedig nem csoda, hogy nem emlékszel ránk, mikor te születtél, mi már nem voltunk rendszer részei, sőt, talán már abban az idősíkban sem voltunk. – Közelebb vontam magamhoz, hogy megöleljem, nincs mitől tartania, a családunk része, éreztem, tudtam, láttam. – Senkinek nem okoztál csalódást, és teher sem vagy! Jól figyelj, tanítok neked valami nagyon fontosat. – Léptem fél lépést hátra, majd előre nyújtottam jobb kezem, és felemeltem a kisujjam. – A családnál nincs erősebb egység, a jóból és rosszból is kivesszük a részünket, és mindig egymás mellett leszünk, amíg világ a világ. Se gép, se isten, se ember nem állhat közénk! Mutasd te is az ujjad, így ni! – Kulcsoltam az övébe sajátomat, majd óvatosan megráztam. – A kisujjeskü egy szoros kötelék, mindenekfelett álló ígéret, ami megszeghetetlen. Szóval jól fontold meg, milyen kijelentést teszel, miközben használod! :o – Mondtam, majd megráztam még egyszer. – Megígérem, hogy melletted leszek, amikor csak szükséged lesz rám! ^-^ - Reméltem ez némiképpen segít majd neki megnyugodni. Utolsó kérdésénél igyekeztem nem felnevetni, elképzelhetetlen volt számomra, hogy Ryo~nii valóban ártani tudna neki. – Nii~chan felfogása kicsit lassú, de hidd el nekem, amint minden világos lesz számára is, azt kívánod, bár kevésbé lenne védelmező. :/ - Húztam el a számat.
Úgy kaptam fel a fejem, mintha rajtakaptak volna minket, miközben valami rosszban sántikálunk, pedig semmi ilyesmi nem történt. Ryo~niire pillantok, még mindig úgy tűnt, hogy Umi~jiinek sem sikerült meggyőznie, így csak szem forgatva kifújtam egy sóhajjal a levegőt, kevésbé lenne keményfejű, talán nem is Hoshi volna. :/
- Minden más került szóba, arra gondoltam, hogy megmutatom neki a fürdőt, biztosan jól esne neki, hogy megmosakodhat, mielőtt tiszta ruhákba bújik! ^-^ - Mondtam lelkesen, miközben viszonoztam Umi~jii ölelését. – De üres hassal nehéz is gondolkodni. :3
Az újabb könnyek már meg sem leptek, kedvesen megsimogattam Nono~chan hátát, majd a szekrényből előhalásztam egy cicás törülközőt, úgy éreztem ez lesz a megfelelő alkalom, hogy kimenekítsem. Mosolyogva nyitottam szét, hogy láthassa a mintáját, szerintem kifejezetten cuki volt. *o*
- Gyorsan lemosakszunk, aztán csatlakozunk hozzátok az étkezőben! Becsszó, sietünk! ^-^ - Húztam magammal a fürdőszobába, hogy Ryo~nii figyelő tekintetétől távol legyünk. – Ne félj, Nii~chan csak nagynak látszik, egyébként az első kávéja után visszaváltozik emberi lénnyé! – Próbáltam tovább nyugtatni. – Gyere, megmutatom, hogyan csinálhatsz habfürdőt sok-sok buborékkal! *w*

6
Tokyo Media Center / Re:POPCORN Music Corporation (PMC)
« Dátum: 2016. Jan. 31, 23:48:25 »
Nagyszerű napnak néztem elébe, szinte rózsaszín kis szívecskéken úsztam keresztül a reggeli rutin minden pontján. Még a fogamat is kétszer mostam meg figyelmetlenségemben, de csak az járt a fejemben, hogy a mai napon nem kell bent maradnom az iskolában. *o* Pontosan hallottam, hogy Umi~jii miket mondott Naoto~shishonak, és nekem is a tanulásról, meg az elsődleges dolgokról, lévén idén érettségizem, de a legtöbb dolgot már így is tudtam. Fizikából taníthatnám a tanárunkat! :|
Megkavartam a reggeli kakaót, majd szökdécselve visszavonultam a szobámba, hogy kiválasszam a ruhámat, amit a felvételen szeretnék majd viselni. Nem lehetett túl kihívó, de teljesen jellegtelen sem, valahol a kényes egyensúlyban leledzhetne! Hm… kíváncsi szemekkel méregettem a gardrób tartalmát, de egyetlen darab sem villódzott, hogy engem-engem. TwT Végül egy virágos ruhát választottam, rövid csizmával, és vastag legginggel, ennek tökéletesnek kell lennie. :3
Persze a nap ólomlábakon mászott addig is, míg végre szabadulhattam. >w> Tarou~kun sok-sok érdekességet mutatott a telefonján, már amelyik éppen épen maradt, ugyanis Nii~chan kidobta az egyiket a harmadik ablakáról, miután egy közös képet posztoltunk. owO Nem értettem, mit motyogott az orra alatt, de ilyet bizonyosan nem kellett volna tennie, azért az mégiscsak egy okos telefon volt! :o Aztán meghallgattam harmadszor is Tachibana~sensei előadását a fontos dolgokról, mint az egyetemválasztás, megfelelő felkészülés a végső vizsgákra, és ilyesmik. Mire végre elindulhattam a felvételre, az egész fejem zsongott.
- Umi~jii! *o* - Szinte rávetődtem, ahogy megláttam, végre nem kellett semmi mással foglalkoznom. Gyorsan nekiláttam az ebédnek, hogy minél előbb kezdhessük a felvételeket, ám közben eszembe jutott a táskámban lapuló papíros, amit előhalászva felmenőm elé toltam. – Ezt az iskolában kaptuk, meg kell jelölni, hogy merre szeretnénk tovább tanulni, de én… nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék egyetemre menni, szeretek veled, és Naoto~shishoval dolgozni! >////< - Mondtam zavartan.
Nem akartam abban a pillanatban eldönteni, hogy egyáltalán nem tanulok majd, senpai is egyetemista volt, ő jókat mesélt róla, de akkor is… talán a jövőben nincs lehetőség arra, hogy tanuljunk, de ettől még nem biztos, hogy az ember szeretne. Én csak… fogalmam sem volt róla, meddig leszek itt, vagy mit tartogat a következő nap, ezért az ilyesfajta előre tervezés létidegen volt tőlem.
A munkát nagyon élveztem, talán éppen ezért nevettük el annyiszor a felvételt. Már két napja megtanultam a teljes szöveget, jobban tudtam, mint a másnapi matek dolgozat tételeit, bár azt úgyis előhívhatom az emlékek közül. :roll: Éreztem Naoto~shisho pillantását a tarkómon, így felé pillantva egy bocsánatkérő mosolyt küldtem, de meg sem hatotta. T_T Umi~jii már többször megjegyezte, hogy kár ezzel próbálkoznom, azonban nem voltam képes feladni, bizonyosan meg lehet lágyítani valahogy a szívét! >w> A mostani munkám ért nem kaptam nagy fizetséget, de azt tanultam Naoto~shishotól, és Umi~jiitől is, hogy sokat kell dolgozni azért, hogy a szakmában elismertek legyünk.
Egyelőre csak élveztem azt, hogy velük együtt csinálhattam valami olyat, amihez értettem is. Ráadásul Nii~chan sem mondhatta meg, mit miként kellene, a saját döntéseimet hoztam meg! *o* Bár a legtöbbször elvállaltam mindent, amit rám bíztak, hiszen csak ugrálni kellett, vagy éppen némi szöveget felolvasni, abban pedig jó voltam. Azt mondták, hogy megfelelő alkatom van az ilyesféle munkákhoz, és talán fotózást is vállalnom kellene, de amikor meglátta a lehetséges ruhákat Umi~jii, nagyon mérges lett. :o
Végre túljutottunk azon a részen, amit hosszú percek óta próbáltunk felvenni, amikor kivágódott az ajtó. Reflexeim még mindig a jövőben járhattak, mert úgy működtek, mintha tudnák, bármikor rajtam üthetnek. Még himbálózott a helyén a füles, amikor már előre is ugrottam, Nono~chan mellett elszaladva, az őt üldöző első embert talppal hárítva. Csak ezután pislantottam fel, ahol még hárman álltak. Hallottam, hogy Naoto~shisho mond valamit, de a fülemben már a szívem dobogott hangosan, elmosolyodtam, és előre lendültem.
Tulajdonképpen csak elkaptam az elsőt, és pontosan a másodiknak érkezőhöz vágtam, ami után a döbbent harmadikat egyetlen rúgással a lehanyatlott négy mellé ültettem. Megigazgattam kicsit összegyűrt ruhámat, majd mint aki jól végezte dolgát, visszaszökdécseltem a többiek mellé. Nem értettem a felvételvezető, és Naoto~shiso döbbent arcát, én csak megfékeztem a gonoszokat, akik bántani akarták a húgomat! >w>
- Fagyit? *^* - Ennyit vettem csak ki Umi~jii mondandójából, majd megölelgettem Nono~chant. – Semmi gond, kiütöttem az összes rosszfiút! 8) – Húztam ki magam, már értem, miért szeret Nii~chan folyton megvédeni, tényleg jó érzés. :/ - Ha éhes vagy, kérj bundás rákot a büféből, naaaagyon finom! – Magyaráztam lelkesen, a munkánál sokkal fontosabb egy rokonunk biztonsága, nem igaz? ˘_˘

7
Lezárt küldetések / Re:Braindance
« Dátum: 2015. Dec. 22, 04:07:08 »
A fülemben zubogó vérem, és vadul verdeső szívemet hallottam visszhangozni, semmi más zaj nem vett körül. Szerettem volna elbújni, és kisírni magam az egyik sarokban, de nem tehettem meg, egyszerűen muszáj voltam azt tenni, amire kiképeztek. Talán a képességem volt az oka, talán az, hogy Ryo~niin kívül senkim sem marat, aki a múltamhoz kötne. Azt éreztem, hogy a mellkasomból egyszerűen kitépni készülnek a szívemet.
Jól esett, hogy Umi~jii nem kérdezett végül semmit, csak meghallgatott, nem hiszem, hogy összeszedetten tudtam volna bármire is válaszolni. Minden olyan gyors volt, az egyik pillanatban még arra készültem, hogy hazamegyek, és Umi~jiivel megnézek egy filmet vacsora közben, a következőben pedig az életemért kellett futnom. Ki érti az élet ilyesfajta fintorát? De nem szabadott ezen túl sokáig tépelődnöm sem, mert ha sokkal jobban belegondolok, akkor képtelen leszek bármit is tenni.
Kedves rokonomnak azt mondtam, hogy képtelen lennék arra, hogy ártsak neki, ami bizonyos szinten igaz, azonban abba is bele kell gondolnom, amit utazás előtt rám bíztak, amilyen feladatot kaptam. Nem Ryo~niitől, hanem az egész lázadást vezető tanácstól. Utáltam, hogy a sötétben várakozva azt kell mérlegelnem, talán nem lehetséges segíteni az egyetlen személyen, akit mindennél jobban szeretek. A legfájóbb az, hogy tisztában voltam vele, megteszek mindent, amit meg kell. Könnyek kúsztak végig az arcomon, én pedig egy néma mozdulattal letöröltem őket. Bármennyire elszánt is voltam, ez csak… csak és kizárólag a legvégső lehetőség, addig minden erőmmel azon leszek, hogy Nii~chan olyan legyen, mint egykor.
A kezemben egy reiatsu blokkoló bombát tartottam, ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy bevigyek egy találatot neki. A blokkoló gátolja a reiatsu áramlást nagyjából harminc másodpercre, ami annyit tesz, hogy ennyi ideig képtelen lesz használni a képességét. Természetesen én magam is, egészen a hatás lejártáig, azonban az a fél perc tökéletesen elég arra, hogy a kábító lövedékkel még pár percre kiüssem. A terv kockázatos volt, annyi mindennek kellett egyszerre sikerülnie, hogy már a gondolat is frusztrált, de nyugalomra intettem magam.
Mind a ketten profik voltunk, s mint olyanok, mindenre felkészültek, tudtam, bárhogyan is alakul, képes leszek reagálni rá. A mai napon egyszer már meglepett, de többször nem adhatok számára ilyen lehetőséget, mert akkor meghalok. Akkor pedig nem csak a feladatomat leszek képtelen kivitelezni, de bizonyosan Ryo~nii is belerokkanna, amint rájön, mit tett. Ez az, amit nem engedhetek, aminek nem szabadna megtörténnie. Úgy jöttem ide, hogy vállaltam azt, akár bele is halhatok abba, hogy megállítom a rendszeralkotókat, hogy senki sem tudja garantálni, mi lesz velem, ha egyszer megállítjuk őket. Az időutazás képlékeny tudomány még a jövőben is, a technikánk megvan hozzá, de a tudásunk, azt néha még nagyon kezdetlegesnek vélik.
És aztán felbukkant… nem láttam, csak megéreztem, mindig tudtam, ha ott van, azt hiszem ma is csak ezért vettem észre, csak akkor még nem értettem. Visszafojtottam a lélegzetem, és az alsó ajkamba haraptam, mert majdnem megint elsírtam magam. Ugyanolyan volt, mint mindig, semmit sem változott. Sokszor volt dühös, egyszerűen most felém is azt az arcát mutatta, amiről azt hitte, elrejtheti, amiről úgy vélte, nem is igazán tudok.
Megfeszítettem izmaimat, kezem a bombára fonódott, nem lehetek gyáva, miatta nem! Nem tehetem meg azt, hogy most elfutok, elbújok, és nem nézek vele szembe. Mert akkor cserbenhagynám, csak magamat menteném meg, őt hátrahagyva, ami fordítva sem történne meg sohasem. Ideje volt tennem valami olyat, amit tőle tanultam. Hallottam a lépcső felől szűrődő zajokat, és Nii~chan válaszát, valóban itt volt, nem tévedtem. Előbb szerettem volna cselekedni, minthogy Umi~jii leér, épp ezért kioldottam, és eldobtam a blokkolót.
Kettőt pattant a földön, fémes hangja visszhangzott a teremben, mintha a csendbe fájón belehasított volna, aztán tovább gurult. Csak pár másodperc volt, mégis óráknak tetszett, míg felvillant, és aki közvetlen arra nézett, azt talán másodpercekre el is vakította. Nem néztem oda, számolni kezdtem magamban a másodperceket, mennyi időm van még. Nagyjából az idő felénél járhattam, amikor fedezékem mögül először lila üstököm, majd fegyverem csöve is felrémlett, bár ez a félhomályban szinte teljes mértékben láthatatlan volt. A szemem elé táruló látvány azonban szinte megbénított. Ott állt a bátyám, teljes valójában, villogó szemekkel, valószínűleg magára volt a legmérgesebb, amiért belesétált egy ilyen csapdába, de volt ott még valaki.
Számomra teljesen ismeretlen volt a nő, sose láttam ez előtt, talán azután került hozzánk, hogy én már eljöttem, mert, ahogy észrevettem, Ryo~nii felismerte. Nem volt már túl sok időm, nem ragadhattam le a részleteknél, lőnöm kellett. Remegett a kezem, mintha valami kiscserkész lennék, és még sose tettem volna hasonlót, mintha nem ragadna vér a kezemhez. Holott most nem gyilkolni készültem, megmenteni akartam, mindennél jobban. Beszívtam a levegőt, és meghúztam a ravaszt.
A kábító lövedék némán indult útnak, csak egy apró fénynyalábnak tűnt, ami egyenesen Ryo~nii testén haladt át. Felpattantam, és kilőttem felé, az ismeretlen nő felé emelve a pisztolyt, de az már nem látszott, elmúlt a blokkoló hatása, valószínűleg éppen úgy vált kámforrá, ahogy érkezett. Kétségbe esetten fordultam körbe, mintha bármelyik pillanatban ismét felbukkanhatna, de nem történt semmi, csak az idő telt. Letettem a fegyvert bátyám ernyedt teste mellé, tudtam, hogy pár perc, és morcosabban tér magához, mint amilyen eddig volt, így gyors mozdulatokkal csattintottam rá egy blokkolót. Nem voltam túl jó reiatsu kezelésből, így kénytelen voltam a technikára támaszkodni egy lekötöző igézet helyett.
- Umi~jii, jól vagy? – Álltam fel, és a lépcső felé igyekeztem, még korábban hallottam a neszezést, talán komolyabban megsérült, ahogy sietett? – Minden rendben? – Léptem elé, majd szorosan magamhoz öleltem.
Egész testemben remegtem, holott még semmit nem csináltam, a nehezén túl sem voltunk, és Ryo~nii bármikor felébredhetett. Mély lélegzeteket vettem, és nagyon kellett igyekeznem, nehogy kicsorduljon egyetlen könnycseppem is. Beleégett szemembe a kép, ahogy tehetetlenül zuhan testvérem a földre, mintha csak meghalt volna. Tudtam, hogy nem eshetett baja, ellenőriztem a pulzusát, miközben felhelyeztem a blokkolót, de akkor is úgy tűnt, épp ezért szükségem volt pár másodpercre, hogy összeszedjem magam.
- Nem érzékelsz még valakit az épületben? – Engedtem el aztán hirtelen, ahogy eszembe ötlött az előbbi női alak. – Te láttad, ki volt az, aki az előbb itt volt?
Sokkal jobban kellett volna, hogy foglalkoztasson, de annyira Umi~jii és Ryo~nii járt a fejemben, hogy miután nem történt semmi, csak rájuk tudtam gondolni. Aggasztott, hogy ki lehet, mert bár nem tűnt rezesnek, tisztán láttam, hogy mechanikus végtagjai voltak. Ilyenekkel pedig közülünk nem sokan rendelkeztek, legtöbbször csak azután tűnt fel valakin ilyesmi, ha elfogták. Azután pedig kevesen térnek vissza önmagukként. Aztán fülemet megütötte a neszezés zaja, így visszasiettem a valószínűleg éppen ébredező bátyámhoz.
- Ne mozogj, még nem múlt el a hatása, ha hirtelen teszel bármit is, tutira kidobod a taccsot! - Mondtam morogva, ideges voltam, addig akartam túl esni a dolgokon, amíg nincs magánál, nem akartam megint azt hallani, hogy szerinte megöltem a húgát. – Miért jöttél le, Umi~jii? – Emeltem aztán felmenőnk felé kérdőn tekintetemet.
Nem akartam, hogy lássa ezt, hogy részese legyen az egész herece-hurcának, és aztán hibáztassa magát, mintha bántana bárkit is. Talán történt odafent valami? Ez egy elég elhagyatott hely volt, azért választották, hogy nyugodtan használhassak itt bármit, ne legyek feltűnő, ha kijárok a városból. Meglepett volna, ha valaki hirtelen erre tévedt volna, bár arra sem számítottam, hogy a kis akciónk Ryo~niin kívül mást is felfed majd.
- Még nem csináltam semmit, nem tudom, hogy mennyire lenne hatásos, meg akartam nézni, hogy pontosan mi történt vele. – Vallottam be töredelmesen. – Igazából a visszacsatolásának hatnia kellett volna, ezt a programot Ryo~nii írta a biochipjeinkre, mindenkinek futott, akit bármelyik csapatba felvettek. Lényegében olyan, mint a mostani gépeken a rendszer visszaállítása gomb, ha behatolást érzékel, pár óra múlva visszatölti az eredeti dolgokat. – Magyaráztam, mert így nekem is könnyebb volt gondolkodnom. – Emellett csinál szellemmásolatot a módosításokról, bár azt csak akkor tudjuk lekérni, ha valaki a rendszeralkotóktól képes visszatérni, így láthatjuk, hogy mit, és miként módosítottak. Ryo~niinek már régen tudatában kellene lennie, hogy mit tettek vele, de hogy ilyen maradt, az csak annyit jelenthet, valamiért nem működik nála a visszacsatolás.
Ez csak azért volt számomra nagyon furcsa, mert az enyém gond nélkül működött, miután elfogattam magam. Talán egy napot töltöttem tudatlanságban, vagy még annyit sem. Azt viszont nem feltételeztem, hogy olyan kevés ideje lenne itt, ahhoz, hogy rám találjon, muszáj volt némileg kutakodnia, aztán pedig meg kellett figyelnie, mikor vagyok egyedül. Ez viszont nem egy pár órás művelet, bármennyire is úgy tűnhet egyes filmekből.

(click to show/hide)

8
Karakura / Re:Sokadüki hadművelet!*o*
« Dátum: 2015. Nov. 14, 22:07:59 »
- Igen, Demo~kun hozzád hasonlóan postás a jövőben, elvileg. – Villantottam sokat mondó tekintetet Ryo~niire.
Nála bezzeg semmi ilyesféle intézkedéseket nem csapott, holott őt nem hagyta ellenőrizni. Bár ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben ne hívhatnánk vissza az emlékeit. Legalábbis korábban ezt szerette volna, és én is kíváncsi voltam, vajon mit titkolhat. Egy dolog, hogy a méretei miatt azt hiszi Ryo, hogy képes megvédeni magát, és egészen más, hogy szerintem pedig rá is vigyázni kell. :/
- Nono~chan… ne… - Nem bírtam beszélni, annyira nevetnem kellett a kijelentésén, hogy koszt szeretne enni. – Az itt sem ennivaló, egyszerűen az immunrendszerüket edzi, ha egy keveset fogyasztanak belőle, például, ha nem mossák meg a gyümölcsöket. – Kuncogtam, bár nem kinevetni akartam, csak nagyon vicces felvetés volt. – Itt nem rendelkeznek még nanobotokkal, nincs regeneráció és öngyógyítás. – Világítottam rá, hogy ez miért fontos számukra.
Szívesen Nono~chan és Nii~chan közé vetettem volna magam, de nem lett volna szerencsés döntés. Hagynom kell, hogy némileg kiélje gyanakvását, úgy hamarabb rájön, nincs igaza. Láthatóan hiába győzködtem, bár erőteljesen oldalba könyököltem, ahogy a grabancánál fogva emelte meg. Ilyet nem illik csinálni! Kicsit se fogtam vissza magam, megérdemelte! ˘o˘
- Ryo~nii! – Szóltam rá fenyegetően. – Ilyet nem csinálhatsz egy másik emberrel, főleg nem egy lánnyal! – Hívom fel rá a figyelmét, összehúzott szemekkel.
Faggatózását még megértem, de hogy testi fölényét használja megfélemlítésre, és csak úgy emelgessen másokat, na azt nem! ˘w˘ Lehet, hogy szerinte nem vagyok elég óvatos, de szerintem meg ő túl erőszakos! Erre varrjon gombot! >w> A káromkodását meg aztán végképp nem értettem, hiszen az azonosító is azt igazolta, amit a rendőrség óta magyaráztam neki, Nono~chan nem hazudik. ^3^
Majdnem félrenyeltem a levegőt, amikor Gabet srácnak titulálta. Szóval az egy dolog, hogy én sem voltam mai csirke, Nii~chan fele annyira sem, de Gabe… Gabe az apánk lehetett volna. Vagy inkább a furcsa nagybácsink, nem akarnék olyan apukát. :| Aztán kezdtem érteni, és szinte megfejeltem a falat, hogy már megint ellenőrzi. Nem elég, hogy én megnéztem, az azonosító sem, még ez is. ._. Néha azt gondolom, nem véletlen az a képessége, ami… elég keményfejű magától is. :roll:
- Nem, a családban mindenkinek van képessége, meg Demo~kunnak is, hiszen a jövőből jött. – Válaszoltam elgondolkozva. – Furcsálltam is először, hogy itt nem mindenki rendelkezik vele, sőt a shinigamikat sem mindenki látja! :o – Osztottam meg vele felfedezésem.
Lelkesedése meghatott, nem igaz, hogy Nii~chan ilyen makacs, elvégre teljesen egyértelmű, hogy a húgunk. Szegényen látszik, hogy mennyire tart Ryotól, pedig ha tudná, hogy amúgy kenyérre lehet kenni, és a legnagyobb ellensége egy bokáig érő kutya. :roll: Lehet fel is világosítom Nono~chant, akkor bizonyosan kevésbé félne! *o*
- Persze, hogy tényleg szabad, ezért ajánlottam fel! ^-^ - Mosolyogtam rá, majd Umi~jii felé pillantottam. – A reggeli a nap legfontosabb étkezése! :3 – Ismételtem el, amit a televízióban már számtalanszor hallottam. – Úh, én mentásat szeretnék! *o* - Válaszoltam lelkesen a joghurt felvetésére. – Reggel ment a reklámja, és olyan jó zene ment alatta, biztos finom! – Egyértelműen egy finom ételnek szokott jó reklámja lenni! ^w^
Nagyon örültem, hogy valóban a nővérének nevezett végre, ráadásul velem akart lenni egy szobában! 8) Mondjuk egyértelműen nem lehetett mással, egyedül ilyenkor nagyon félelmetes, én is Tsuna~channal aludtam az elején, mert Umi~jiit nem mertem zavarni. :S De az én húgomnak nem kell attól tartania, hogy a terhemre lenne! ˘o˘
- Tsuneo, Tsuna~chan, vagy Neo~chan, mindenki máshogy hívja. ^-^ - Mutattam a kutya felé, aki a neve emlegetésére felkapta a fejét, és felénk tartott, valószínűleg némi simogatás reményében, amiből mindig kijutott neki. :3 – Persze, de ezek elég kezdetlegesek, még manuális, nyomógombos a billentyűzet. :o – Mondtam, és szinte kirázott a hideg, nem szerettem a mostani gépeket, macerásak voltak. – Szerintem jók lesznek rád a rövidebb ruháim, neked még csak rövidek se lesznek!
Lelkesen kipakoltam a szekrényből minden darabot, amit érdemesnek tartottam, hogy esetleg felvehet. Mindegyik modern volt, Umi~jiivel kifosztottunk már jó pár boltot, és igyekeztem a szivárvány minden színéből válogatni, hiszen itt annyi különböző minta volt! *o* Szerettem a szoknyákat, és a nadrágokat is, mindenfélét, ami csak kényelmes, és cuki volt.
- Hm… neked melyik tetszik? Nyugodtan választhatsz, aztán veszünk neked is sajátokat, rengeteg jó bolt van, ahol még ennél is több ruha lóg, mindenféle ruhák! *3* - Korábban sose láttam ennyit, volt két garnitúra, egyszínű ruhánk, és ezzel befejeződött a történet, itt minden más volt. – Ha szeretnél kérdezni valamit négyszemközt, most nyugodtan megteheted, kettőnk között marad. – Mondtam halkan, hogy ne hallatszódjon ki véletlenül se semmi.

9
Lezárt küldetések / Re:Braindance
« Dátum: 2015. Nov. 08, 20:44:06 »
Csak az lebegett a szemem előtt, hogy egy pillanatra sem szabad felengednem, mert akkor mindennek vége. Umi~jii nem ismerte Ryo~niit, én viszont számtalanszor láttam akció közben, nem szerettem volna a másik oldalon lenni, mint legutóbb, pár órája. Valami csodával határos módon lehetett annyi lélekjelenlétem, hogy végül sikerüljön meglépnem előle, márt nem tudtam elképzelni. Felfogni sem volt időm, hogy mi lehet igaz abból, amit mondott, és mi az, amit csak az emlékeinek részévé tettek. Szerettem volna hinni, hogy a többiek is életben vannak, de ha Ryo~nii itt volt, kicsi az esély arra, hogy más megúszta volna.
Csupán abból indulhattam ki, hogy vezetőnként a legerősebbként tartották számon, éppen ezért, ha már őt sikerült átkódolniuk, a többiek sem menekülhettek el. Sírhatnékom támadt, hiszen a családomként szerettem őket, azok voltak, mind egy szálig! Cherry… anyám, nővérem, és a barátom volt egy személyben. Nem csodálom, hogy bátyám olyan elszánt, ha ő sem élte túl, ha senki sem élte túl… mit tehetnék? Egyáltalán mi az, amit tennem kellene?
Úgy tűnt, hogy Umi~jii is elég tanácstalan, bár ezt nem csodáltam, belepottyant az egész közepére, hiszen alig pár hete ismert meg. Sose akartam ennyire belekeverni, jobban örültem volna, ha csak a háttérben maradhat, én pedig tenném a dolgom, ahogy eddig bármikor máskor. Ehelyett életveszélyes helyzetbe kevertem, kiugrasztottam a kényelmes otthonából, és a biztonságát sem tudom teljes mértékben garantálni. Bárhogy nézzük, nem voltam elég előre látó, még, ha több csapdát is kombináltam, számítva arra, hogy egy idő után gyanússá válok, és valakit utánam küldenek, rá nem számítottam. Márpedig ellene vajmi keveset érek, nem fogják a lidércek, vagy néhány rendőr megállítani, ha egyszer elindult, addig megy, amíg a célját be nem teljesíti.
- Tudom, hogy sok számodra a hallott információ, én örülnék a legjobban, ha csak a felét kellene elmondanom, vagy még annyit sem, de értened kell őt… - Mondtam szomorú hangon. – Nem szeretném, ha haragudnál rá, mert olyat tesz, amit rossznak érzel, vagy vélsz. – Próbáltam tovább magyarázni, hiszen ő nem látta olyannak, mint én, nem tudja, hogy egyébként milyen kedves, megértő, és jó testvér. – Számára ez a jó, mert máshogy látja az emlékei manipulálása után a világot, és ha sikerül visszaállítanom, azt hiszem nálam is jobban fogja bánni ezt az egészet. – Szomorkásan mosolyodtam el.
Nii~chan olyan volt, mint valamiféle nagymacska, sosem szabadott elfelejteni, hogy a sajátjaival bármennyire simulékony, mégiscsak egy vadállat. Pontosan ekként is viselkedett, kijelölte a határokat, és jaj volt annak, aki megpróbálta átlépni azokat. Az évek alatt számtalan kihívója akadt, hiszen fiatalnak számított vezetőként, sokan próbálkoztak azzal, hogy átvehessék a helyét, de erről egészen gyorsan kénytelen voltak letenni. Ilyesféle férfias rivalizálásba nem igazán folytam bele, nem is engedte volna, hogy végig nézzem, de szükségtelen volt, tudtam, hogy esélyük sem lehet ellene. Az előző vezetőnk egyértelműen kinevezte, nem erőszakkal érte el a helyét, vagyis sokkal több volt benne, mint puszta fizikai fölény. Hiányoztak azok az idők, még, ha akkoriban egészen máshogy éltem meg.
- Köszönöm, bár nem egészen az enyém az érdem, én tulajdonképpen inkább csak supporter vagyok. :o – Válaszoltam a dicséretre, nem éppen erre számítottam. – Mármint úgy értem, hogy a legtöbbször a háttérből segítek, mert Ryo~nii nem különösebben szerette, ha a terepen dolgozom.
Valahogy úgy kezelt, mint egy hímes tojást, holott jól tudta, az eredményeim alapján képes vagyok megvédeni magam. A bevetések alkalmával külön kellett egyeztetnem vele, mintha csak valami kezdő lennék, holott előtte is jártam már kint, a rendszeralkotók, és rezesek között. Sokáig hittem azt, hogy ő is a képességem miatt óv, hiszen hatalmas kincs voltam a lázadók kezében, valami olyan fegyver, amivel nem érhettek fel semmilyen trükkel sem a rendszerfenntartók. Aztán gyorsan világossá vált előttem, hogy bármennyire is távol nőttünk fel egymástól, Ryo~nii mindenekelőtt a testvérem, és csak azután a társam. Furcsa volt, hisz idegennek számított, tulajdonképpen sose láttam előtte, a kapott információk miatt hittem el, hogy valóban a vérrokonom.
- Ryo~nii? – Néztem fel kíváncsian, hogy mit szeretne tudni, aztán lassan leesett. – Ryohei. ^-^ Így hívják a bátyámat, csak én sose hívom a teljes nevén, megszoktam már ezt a fajta becézést, ő is Momi~channak hívott… - Megremegett a hangom, de nem akartam sírni, most nem volt itt az ideje.
Néhány mélyebb levegőt vettem, hogy megnyugodjak, és visszafojtsam feltörni készülő érzelmeimet, elvégre profi volnék magam is. Nem tehetek másképpen, a testvérem érdeke az, hogy most képes legyek elvonatkoztatni attól, ki ő valójában. Ha ez sikerül, akkor talán megmenthetjük, magunkkal együtt, és ez számomra a legfontosabb, még, ha a küldetést veszélyeztetjük is vele. Elvégre, ha ő itt van, akkor már nincs semmi más odaát, amiért érdemes áldozatokat hoznom, miatta indultam el, vállaltam a kockázatokat, és reménykedtem benne, hogy majd eredménnyel jár, de így… mostanra minden kicsúszni látszik a kezemből, és ez elég rémisztő tud lenni.
- Nem szeretném, ha ténylegesen szemtől-szembe kerülnél vele, hiszen nem tudhatjuk, miként reagálna rád, hogyan élsz a tudatában. – Magyaráztam felvetésére. – Éppen ezért nem szükséges verekedned, a képességedet erősítjük meg vele, hogy stabil legyen, és ne csaphasson vissza. – Indítottam el a hatalmas gépet, amin kódsorok futottak végig, de egyébként teljesen némán üzemelt. – Igazából ez csak óvintézkedés, biztos, ami biztos alapon. >w<
A hatalmas gépnek nem volt külön beviteli panelje, mivel még a huszonnyolcadik század végéről származott, a képernyőn, és egy kivetített panelen lehetett megadni a kódolást, és parancsokat. Az újabb szerkezetek már közvetlenül az emberek chipjeire csatlakoztak, nem volt szükség beviteli panelre, onnan azonnal kiolvasták a kellő információkat. Tulajdonképpen csak a karperecek memóriájába akartam belépni, hogy ott néhány paramétert módosítsak, hogy a reiatsu stimulálást milyen szintre pumpálják. Minél mélyebb réteg volt beállítva, annál inkább a képességre hatott, és nem csupán a fizikai stimulációra koncentrált. Nem tartottam erről is kiselőadást, csupán pár villanás jelezte, hogy valamit csináltam, majd pedig a különös melegség, amit az ékszernek tűnő szerkezet sugárzott. Megnyugodtam, hogy ilyen könnyen sikerült átállítani, ha bonyolultabb lett volna, bizonyosan szét kellett volna szerelnem, hogy lássam, miből áll, az pedig időkiesés, amiből eleve nem álltunk túl jól.
- Most jók, csak arra figyelj, le ne vedd, csak akkor, ha feketén pulzálna, az azt jelenti, hogy túltöltődött, és berobbanhat. – Figyelmeztettem, miközben manuálisan is beállítottam neki egy alacsonyabb értéket. – Elvileg nem szabadna neki ilyen jelzést küldenie, de ez nem olyan régi prototípus, csak mostanában kezdtük komolyabban is tesztelni.
Még mindig ez volt a legjobb megoldás, hiszen így nem kellett közel merészkednie Ryo~niihez. Összeszorult a gyomrom, ha csak arra gondoltam, alig egy óra, és itt lesz, nekem pedig ki kell találnom valami használható tervet, amivel sakkban tarthatom. Hiába lett nagyobb a hatósugara a képességemnek, még mindig kellett volna a kontaktus ahhoz, hogy teljes mértékben vissza tudjam hívni az emlékeit, mert másképpen csak a félelmeit erősíteném fel. Akkor pedig nem volna olyan, aki képes lenne megállítani.
Egyszer használtam rajta - véletlen - dühömben a képességem, sose felejtem el azokat a képeket, képtelen vagyok. Olyan borzalmakat élt át, amit sokan el se tudnának viselni, hiszen egészen fiatalon esett ki a rendszerből, ráadásul nem valaki felébresztette, így azt se tudhatta, mi történik vele. Az összes érzését mélyen őriztem magamban, éppen ezért különösen szoros lett a köztünk lévő kötelék. Azóta még véletlenül sem próbálkoztam azzal, hogy ismerős, vagy rokon, barát fejébe, emlékeibe nézzek be, főleg nem Ryo~niiébe.
- Erről nincs tudomásom, de kockáztatni sem szeretnék… - Válaszoltam csendesen a kérdésre. – Nem tudhatjuk, hogy mi történik, ha szemtől szembe találod vele magad. – Nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg kárt tegyen benne, hiszen, ha bennem képes lett volna, mit csinálna Umi~jiivel, akit még sose látott? – Nagyon kockázatos volna, és nem tudom biztosra mondani, hogy képes lennék-e megvédeni tőle.
Egyetlen esélyünk volt, arra kell mindent feltennünk, de hogy ehhez Umi~jii életét is kockára tegyem. Ha ő nincs, mi sem születhetünk meg, így az akkora rést hozna létre, hogy valóban megszűnnénk létezni, nem csupán egy alternatív valóságot teremtenénk. Épp ezért a saját érdekünk is, hogy vigyázzunk rá, bár nem tudhattam, hogy ez mennyire él most Ryo~nii fejében, és mennyire veszi egyáltalán figyelembe. Kifújtam egy sóhaj kíséretében az addig benntartott levegőt.
Az egyetlen hely, ahol képes volnék felvenni vele a versenyt, az a pince, a számtalan gyakorló eszköz, és a szűk hely, amit ő nem is ismer, némileg lassítaná, talán egy időre védtelenné is képesek volnánk tenni. De oda lecsalni kockázatos, ráadásul, ha egyedül csinálnám, nem tudnék a háta mögé kerülni, máshogy pedig képtelen lennék használni a képességem. Újabbat sóhajtottam, miközben végigmértem Umi~jiit, szinte teljes mértékben megegyeztek méreteink.
- Jól van, azt hiszem nincs más választásom… - Némileg elgyötört arccal túrtam fel egy újabb dobozt. – Mivel az utolsó sanszunk az, hogy mögé kerüljek, ami szinte lehetetlen, így muszáj, hogy megkérjelek, segíts nekem. De szeretném, ha viselnél egy különleges védő felszerelést, ami legalább az átlagos fegyverektől megvéd.
Egy teljesen átlagos egyenruhát dobtam elé, ami fekete színével nem éppen divatos darab volt, viszont nekünk tökéletes volt a rejtőzéshez, és hogy se a vér, se a kosz ne látszódjon rajta. Ezt hordták a legtöbben a jövőben, maximum a szín változott, hiszen a különleges anyagon a legtöbb golyó, kés, vagy kardpenge nem hatolt át, bizonyos szintig a reiatsu alapú támadásoktól is védett, de ez csak segítség volt, nem valódi pajzs.
- Ha látod rajta, hogy nem lehet vele beszélni, szaladj le hozzám a pincébe, bármilyen rossz is a helyzet, megoldom. – Tettem vállaira kezem, és komolyan a szemeibe néztem. – Egyébként is azt szeretném, ha oda hívnád valamiképpen, de ne kockáztass, amint rosszul rezdül, szedd a lábad, ne nézz hátra, ő nem ismeri a feladás szót! – Öleltem át szorosan, majd mielőtt meggondoltam volna magam, egy kisebb, bénító lövedékkel felszerelt csúzlit vettem magamhoz. – Lemegyek, bármelyik pillanatban itt lehet. – Fordítottam hátat, és csak halkan jegyeztem meg. – Ne hagyd, hogy megtévesszen, veszélyes, akkor is, ha nyugodtnak tűnik. Nem éri meg reszkírozni, kihasználja az alkalmat, mert így képeztek ki minket. – Azzal leszaladtam a lépcsőn.
Már csak remélhettem, hogy Umi~jii megérzése esetlegesen működik, a képességét pontosan nem ismertem, talán ehhez kapcsolódik. Nekem csak annyit mondtak, ő az ősöm, ha segítség kell, hozzá fordulhatok, többet nem kellett tudnom. Most azonban arra kellett koncentrálnom, hogy megtaláljam a tökéletes helyet, ahol bevárhatom őt, és Ryo~niit. Semmi értelme nem lett volna az egésznek, ha nincs megfelelő rejtekhelyem, a sötét helyiségben azonban több mint elég hely volt erre.

10
Lakások, házak / Re:Hopi és Ryo lakása
« Dátum: 2015. Okt. 23, 09:19:41 »
Hugica a láthatáron!!!

- Honnan is tudhatnád, ha egyszer álcázott? :/ - Húztam el a számat, igazán képes volt néha olyan butaságokat mondani, mint más nekifutásból.
Összehúzott szemekkel méregettem a másik jövevényt, akkor sem volt szimpatikus, és csak azért, mert Nii~chant képes volt átverni, engem nem biztos. Velem ellentétben a szemének hitt, én viszont a képességemnek, és csakis annak! Főleg, ha láthatóan a jövőből érkezett valakiről van szó! ˘o˘ Talán már elfelejtette, hogy őt is képesek voltak másodpercek alatt átprogramozni, egy ilyen tökmaghoz talán még ennyi sem kell. >w>
- Leellenőrizhetem, ugye? ^.^ - Villantottam nem túl kedves mosolyt, Ryo~nii tudta, hogy miről van szó, és talán ha meglettek volna az emlékei, Demothy~kun is sejthetné, nagy hírnevünk volt Nii~channal. 8) - Igyekszem nem nyáladzó óriásbébit csinálni belőle, de nem ígérek semmit. :3 - Ropogtattam meg ujjaimat, mintha csak valami komoly műtétre készülnék.
Arra már csak morrantam egyet, hogy még a csomag sem volt nála... Mégis milyen szállító az ilyen, Ryo~nii? -.-" És ez egy kicsit sem volt neked gyanús? ._. Hangosan inkább ki se mondtam a kérdéseimet, az ilyesmi egyértelműen nem kellene, hogy hihető legyen! A legkönnyebb belesétálni úgy egy csapdába, hogy: Gyere, kövess, és megmutatom mit hoztam! *.* Mint valami jövőből érkezett cukros droid. :/ De persze kinek kellene jobban vigyáznia magára? :roll:
- Ha lenne nálam olvasó, meg is tenném, hidd el! Fele annyira sem vagy meggyőző, mint gondolod! >w> - Vágtam durcás arcot, nem értettem, hogy miért hisz neki feltétel nélkül Ryo~nii.
A felém nyújtott kéz miatt ingerenciát éreztem, hogy tényleg ellenőrizzem az elhangzott dolgokat. Shilah nem egy névtelen kis csoport vezető volt, maguk is nagyon eredményesnek számítottak, ha biztos üzenetátadást akart valaki, bizonyosan tőlük kért embert. Már, ha volt akkora befolyása, hogy kapjon is. :roll: Nehéz volt elképzelni, hogy ezek egyike lenne az előttem álló srác.
Kérdésére csak sokat tudóan mosolyodtam el, hát hogy ne tudnám? ^.^ Összefontam mellkasomon karjaimat, és felvont szemöldökkel Ryo~niire pillantottam, de mivel ő elfogadta a manót, és ha esetleg tévedne, úgyis kiiktatom, mire kettőt pisloghatna, így nem gondoltam, hogy titkolóznom kellene. Bár abban se lehettem biztos, hogy nem egyből továbbít infókat, de ha így is van, azzal sem érnek semmit. A képességem csak az életemmel vehetik el, azt pedig nem adom könnyen. :3
- Hogyan? Én könnyedén hozzáférek mindahhoz, ami egy emberben megbújik, akkor is, ha ő maga már nem képes semmire emlékezni. - Húztam ki magam büszkén, elvégre nem egy olyan helyzet adódott már, amikor ennek az adottságnak a segítségével többek életét mentettem meg. - El tudok merülni az emlékekben, és visszahívni azokat, akkor is, ha felülírták, vagy azt gondolták, hogy véglegesen törölték. Épp ezért tudom megállapítani bárkiről, ha alvó ügynök, vagy rendszeralkotó van a testében... - Jelentettem ki csendesen, épp ezért akartam őt is ellenőrizni, előttem semmi sem maradhatott titokban. Ha időbe, és rengeteg energiába is telt, ha rejtegetett valaki valamit, én arra rátaláltam.
Sosem volt könnyű feladat, mindig annyi emlék bukkant elő, egyre mélyebbről és mélyebbről, és az a sok érzés, ami párosult hozzájuk. Az elején nem voltak zavaróak, csak képek voltak, amiket lassan megfejtettünk, de egy idő után annyit erősödött a képességem, hogy nem csak láttam, át is éltem a dolgokat. Szerencsére mentálisan is fejlődtem annyit, hogy egy rendszert dolgozzak ki a folyamatra, különben félő volt, hogy teljesen belefulladok mások emlékeibe.
- Minden lényeges információ megmarad az emberben, akár egy merevlemezen, hiába törlik, és formázzák újra, ha valaki elég ügyes, vissza tud sok mindent állítani. Én pedig nem egyszerűen ügyes vagyok, erre születtem. :roll: - Nem volt dicsekvés, ezért lehettem most is itt, egyszerűen a képességem volt a kulcsa. - Szóval igen, bármikor képes vagyok visszahozni őket. ^w^
Kijelentésére félrebillentettem fejem, nem jutott az eszembe semmi, amit adni tudna cserébe. Ez számomra is jó, leellenőrizhetem, amit mond, és nyugodt lehetnék, hogy a bátyám biztonságban van. Az mellékes, hogy neki is hasznára van, mert visszaemlékezhet arra, honnan jött, ki volt ez előtt. :/
- Jól van, bár fogalmam sincs, mit kérhetnék, hiszen jelenleg a bátyámnál vagy kénytelen lakni, ruháid csak amiben jöttél, képzelem akkor mid lehet. :roll: - Öltöttem rá nyelvet, nincs még béke, nehogy azt higgye! ˘o˘
Kijelentésére, miszerint fogalma sincs, milyen a mérete, és a színekkel sincs tisztában, csak egy mélyet sóhajtottam. Umi~jiivel könnyebb volt, ő sorra pakolta elém a szebbnél szebb ruhákat, ráadásul a méretem is egyből eltalálta. Mondjuk lehet azért, mert a mellkasunkat leszámítva, hasonló alkatúak voltunk. ^w^
- Rendben, akkor maradjuk az egyszerűség kedvéért a pasztelles nadrágoknál, és a színes, mintás felsőknél, így ha találomra veszed ki a szekrényből, akkor sem nyúlhatsz mellé! :o - Találtam fel magam, majd egyből egy nagyobb kupac nadrágot adtam a kezébe, különböző hosszúságúakat, és más-más anyagokból készülteket. - Ebből válaszd ki azt, ami kényelmes, ezután tovább haladhatunk. - Amint elment próbálni, átpártoltam a pólók közé, és választottam néhány színesebb darabot, amin egyszerű minták voltak. Ezekkel nem lehet különösebb problémája, nem olyan alkatnak tűnt, aki inget hordana, így csak egy-két atlétát csaptam hozzá, majd oda mentem, ahol Ryo~nii szobrozott. - Ha nem boldogulsz valamelyik felvételénél, szólj nyugodtan, segítek! :o - Kiáltottam be kintről, nekem is segített először Umi~jii, nem szégyen ez! ^-^

11
Meglepett, hogy egyből elfogadta a véleményemet, máskor hosszú percekig kellett mindenkivel vitatkoznom, ha mást mondtam, mint amit kitaláltak. Senpai-jal úgy tűnt, hogy egészen más a helyzet. Nem csupán formaságból kéri ki a véleményem, és ez különösen jól esett, elvégre felnőtt vagyok, tudom mit akarok, és mit teszek.
Kérdésére kénytelen voltam hangosan felnevetni, ez túl vicces volt! :3 Mintha egy újszülöttet próbáltam volna meg tanítani, hogyan is kell viselkedni, mit kell tenni. Érdekesnek találtam, de nem akartam visszaélni a naivitásával, és olyasmire rávenni, amit igazából nem szeretne, az nem volna szép dolog! :o Biztos voltam benne, hogy fordított esetben ő sem tenné meg, főleg, amilyen őszinte és nyílt. Azt hiszem hasonlóan láthat engem is Ryo~nii, pedig senpaihoz képest nem számítok hiszékenynek. :/
- Nem pont így értettem! ^w^ - Igyekeztem abbahagyni a nevetést, mert már kezdett fájni a hasam. - Inkább arra gondoltam, hogy lehetnél kezdeményezőbb is, olvasva a jelekből, hogy ki nyitott egy beszélgetésre, és ki nem.
Szinte egyből látszik, ha valaki társaságra vágyik, ahogy az is, ha inkább egyedül maradna. Persze voltak bonyolultabb esetek, amikor elutasító valaki, annak ellenére is, hogy semmi másra nem vágyik jobban, minthogy foglalkozzanak vele. De azt hiszem nem volna jó egyből a mély vízbe dobnom őt. Ha az osztálytársai mind művészek, a hasonló érdeklődési kör kiváló alapot nyújthatna némi beszélgetésre.
- Mivel itt még sosem tapasztaltam ilyesmit, ezért nincs összehasonlítási alapom. >///< - Indokoltam meg egyszerűen a korábbi válaszom. - És te? Mármint, hogy udvarolsz-e valakinek, vagy udvaroltál, vagy udvaroltak... érted. >////> - Zavarodtam magam is bele az egész mondandóba, és inkább a kezemet bámultam az ölemben, buta kérdéseket teszek fel. T///T
Kérdésére nem tudtam, mit kellene felelnem, nem is nagyon értettem. Aztán rájöttem, hogy összekeverte az érzést az érzékeléssel, és azt hiszi, hogy elektronikus zavarra gondoltam. Mélyet sóhajtottam, és azon kezdtem el törni a fejem, vajon hogyan írhatnám körbe, amit mondani szerettem volna. Kénytelen voltam reakcióját ismét megmosolyogni, de valahogy még így sem múlt el az arcomat megszínező pír.
- Nem ilyesféle zavarra gondoltam, senpai! - Csóváltam meg a fejem, és visszaadtam a vizesüveget. - Érzelmileg kuszálódnak össze bennem a dolgok, nem fizikailag. - Szinte már csak suttogtam a végét, olyan zavarba ejtő, mintha szerelmet vallanék neki! O////O - Szóval nem veled van a gond, csak ilyenkor a gondolatok is másmilyenek, és nem lehet őket olyan könnyen kifejezni, nekem se nagyon megy. >///< - Motyogtam, ez olyan ciki. >w>
Elvettem a jegyet, és csak reméltem, hogy ebből érti, tényleg nem ő tehet róla. Vagyis bizonyos mértékben de, viszont nem saját hibájából csinálja, tehát nem hibáztathatom érte. >w<
- Szerintem ez úgyis elhúzódik még... - Álltam fel szintén, a megjegyzést már szinte csak magamnak téve.
Engedelmesen követtem senpait, egyértelműen jobban tudta nálam, hogy mit hogyan kell csinálni, így én is akként tettem. Kedves volt a személyzet, valószínűleg látták rajtam, hogy először csinálom, ezért néhol meg is mutatták, mire gondolnak. Jól átvizsgálnak mindent, így egész biztonságosnak tűnik a dolog. ^-^
- Ilyen géppel nem repültem még, elég régi típusúak. :o - Válaszoltam, odahaza már-már kőkorinak minősültek volna, bár az új típusúakkal se repültem kettőnél többször, nem szorultam rá. - Nem félek a magasságtól, a repüléstől pedig botorság lenne, a zuhanástól megalapozott tartani, de a statisztikák szerint az igen ritka! - Utána olvastam, mielőtt elindultam volna, így tudtam egy-két dolgot, talán még lenyűgöznöm is sikerülhet! 8)
Amikor végre felértünk a gépre, és mosolyogva kacsintott a stewardess, miközben a helyünkhöz kísért minket, megint elpirultam. Megint eszembe jutott, hogy talán senpai szülei is azt feltételezik, hogy együtt vagyunk... Bár a korábbi beszélgetés után azt hiszem, hogy senpai egészen másképpen kezeli az ilyesféle dolgokat, nem hétköznapi módon. Magam sem tudom, hogy miért, de ettől kissé szomorú lettem.
- Senpai, te szeretnél saját családot? - Tettem fel az ártatlan kérdést, miután elpakoltuk a kézi poggyászokat, és elfoglaltuk a helyünket. - Mármint úgy értem, hogy feleséget, meg gyerekeket... >////< - Érintettem össze magam előtt mutatóujjaimat, újabban ezt is átvettem Umi~jiitől, bár szinte azonnal abba is hagytam, ahogy felfigyeltem rá.

12
Karakura / Re:Sokadüki hadművelet!*o*
« Dátum: 2015. Okt. 23, 03:38:22 »
Megnyugtató volt Ryo~niihez bújni, úgy mint gyerekkoromban, az ébredés után, a rossz álmoktól menekülve. Senki másom nem volt akkoriban, az életem egyetlen pillanattal hasadt darabokra, és egyedül rá számíthattam, még, ha a kezdetek kezdetén ő maga is idegennek tetszett. Szerettem azokat az estéket, amiket hármasban tölthettünk el, mint egy igazi család, olyan emlékek voltak, amikbe kapaszkodhattam az ilyen pillanatokban.
Mindig is rettegtem attól, hogy egyszer túl sok emléket veszek át valakitől, és akkor én is csak egy leszek a kavalkádban, megszűnve valós önmagamnak lenni. Személyiségünket nagyban alakítják az átélt események, a múltunk, és amikor ilyen mélyre belelátok, elöntenek az érzelmeik, mert minden emlékhez kapcsolódik valami. Abban sem lehetek biztos, hogy jelenleg nem azért vagyok olyan, amilyen, amiket korábban láttam másokból. Minden valószínűséggel másképpen viselkednék, ha másképpen éltem volna, vagy más személyeket kell "megnéznem", de ezek olyasmik, amiken kár rágódnom egyelőre.
- Nekem is hiányzik... - Suttogtam halkan, még csak bele se kellett látnom, hogy tudjam, kire gondol.
Sírhatnékom támadt, ha eszembe jutottak a többiek, mindenkit szerettem, a második családom voltam Ryo~nii mellett. Nem akartam elhinni, hogy meghaltak, de kénytelen voltam rájönni, ilyesmiben nem volna képes hazudni a bátyám, akkor sem, ha az agyát teljesen lenullázzák. A halállal sosem. Egyedüli vigaszom az maradt, ha megmentjük a jövőt, amikor megváltoztatjuk azt, az ő sorsuk is megváltozik, és egy sokkal szebb helyen élnek majd.
A kocsiban sem távolodtam el Ryo~niitől, bár sokkal jobban éreztem magam, és a fejem sem kavargott annyira. Jól esett, hogy végre hazafelé tartunk, ott biztonságban éreztem magam, és kicsit pihenni is tudtam. Egy pillanatnyi fennakadást sem okozott számomra, hogy családtaggént kezeljem Nono~chant, bár azt hiszem ehhez nagyban hozzájárult az, hogy végig tudtam követni az életének sarkalatos pontjait. Valószínűleg Ryo~nii is jobb belátásra térne, ha láthatná őket, de ez a jelen technológiával lehetetlen, itt nincsenek különleges átjátszók, amikhez csatlakozhatnék. Mély sóhajjal fújtam ki a levegőt, néha hiányoztak azok a kellékek, amik a jövőt megkönnyítették a számunkra, még, ha azok miatt kerültünk is sokszor bajba.
- Ryo~nii... nem lehet, hogy egy titkosítás miatt nem emlékszik Nono~chan semmire? - Pillantottam fel kábán idősebb testvéremre. - Ha ez a helyzet, akkor természetes, hogy az alap emlékeit is elfelejtette, mert azokkal fedték le a titkosítani kívánt információkat. :o - Vetettem fel.
Nem lett volna egyedüli eset, a postásokat sok olyasminek tették ki, amit egyszerű emberek képtelenek lettek volna elviselni. Számtalan emléküket törölték ki, kapcsolataikat szakították meg, sőt, valakiket "újra írtak". Embertelennek tűnhetnek ezek mások szemében, de ha a jövőt akarjuk megmenteni, olyan eszközökhöz is nyúlnunk kell, amik miatt talán majd elítélnek minket. Akik információkat szállítanak, pontosan tudják, mire vállalkoznak, nem véletlen, hogy mentálisan erősnek kell lenniük ahhoz, hogy bírják a megpróbáltatásokat.
Ahogy Nono~chanra néztem, valahogy nehezemre esett elhinnem, hogy valóban egy ilyen veszélyes dologgal indult útnak. Bár Demothy~kunnál is kiderült a végén, hogy igazat mond, és róla se feltételeztem volna. Azt viszont azóta se tudom, hogy átadta-e Ryo~niinek az üzenetet, erről egyáltalán nem beszéltek...
Lassú léptekkel mentem Umi~jii mögött a lakás bejáratáig, a hálásan köszönő Tsuna~chant pedig egy hatalmas öleléssel vontam magamhoz. Olyan jó puha! *o*
- Igen, egy kis meleg kakaó jól esne! ^w^ - Válaszoltam hálás mosollyal Umi~jiinek, csak felnézve az állat simogatásából.
A kutya dögönyözéséből óvatosan álltam fel, és lepillantottam Nono~chanra. Furcsa volt, hogy ezúttal nem felfelé kell tekintenem, mint Ryo~nii esetében, de ez talán természetesnek mondható, hiszen fiatalabb nálam.
- Fizikailag nem fáj, ez a különleges adottságom, képes vagyok az emberek érzelmeit és múltját feltárni. - Válaszoltam csendesen, majd előre nyúlva megsimogattam a fejét. - Nagyon aranyos vagy, de másképpen nem is tehetnék, mindent láttam, és éreztem, amit te is, tudom, hogy milyen volt. Legalább ilyen nehezen ébredtem magam is, és hosszú évekig álmodtam anyáékkal, még ha azok az élmények csak a rendszerben, és az agyunkban léteztek. - Nem lesz könnyebb elszakadni a családunktól, akikkel időt töltöttünk együtt, akkor sem, ha rájövünk, hogy a nagy része csupán hazugság. - Hívj nyugodtan nee~channak, elvégre a húgom vagy, akkor is, ha a fafejű bátyámnak hosszú idő lesz ezt feldolgozni. ^-^ - Öleltem meg, a családom része, ami immár egyre nagyobb, és nagyobb lett.
Umi~jii érkezésére Nono~chan mellé telepedtem, hogy ne legyen mellette hely, Ryo~nii úgyis csak piszkálná! >w> Magamhoz vettem a langyos bögrés, és elégedett sóhajjal kortyoltam néhányat.
- Megkóstolod? :3 Fincsi! - Nyújtottam húgom felé a poharat, a víz azért mégiscsak víz, nem valami finom. ˘w˘ - Egyértelműen meg tudom erősíteni, hogy anya és apa lánya, láttam, ahogy nevelik, megismertem nem csak őket, de a házunkat, és a többi rokonunkat is. Emellett az ébredéséről is vannak egyértelmű emlékei. - Feleltem, Ryo~niire néztem, tudtam, hogy ő az egyetlen, aki még gyanakszik. A felvetett kérdésre elmosolyodtam, Umi~jii még mindig nem igazán tudta, miről van itt szó. ­- Azt is meg tudom állapítani, hogy van-e benne rendszeralkotó, vagy esetlegesen manipulálták-e az emlékeit. A képességemen eddig egyetlen kém sem jutott át, a rátám 100%-os, igaz, Ryo~nii? ^w^ - Néztem kihívóan rá.
Az egyik oka ez volt annak, hogy engedélyezték neki a felébresztésem. A képességem egyszerűen lehetetlenné tette, hogy bárki is beszivárogjon közénk, ha én ellenőriztem. Az emlékeket nem csupán az agy, de a sejtek, mozdulatok, az egész test megőrzi, én pedig bárhonnan előhívom őket, akárhányszor törik ki, bármilyen mélyre temetik, csak idő kérdése.
- Együnk tamagoyakit, és onigirit, meg halat! *o* - Mondtam lelkesen, miközben fel is álltam. - Mi főzés előtt átöltözünk Nono~channal, és megmutatom neki a szobám. Ugye velem alhat, igaz, Umi~jii? *3* - Úgyis akkora volt az az ágy, Tsuna~channal együtt is volt még benne hely. - Nincs ellenvetés, Nii~san, Neo~chan majd vigyáz ránk! :roll: - Húztam kézen fogva magammal Nono~chant, a fiúk addig csak készítsék elő a hozzávalókat! ^w^

13
Lezárt küldetések / Re:Az igazgyöngy
« Dátum: 2015. Szept. 19, 08:47:43 »
Megjegyzést sem tettem arra, hogy az ismeretlen férfi, aki már érkezésekor több volt, mint gyanús, olyan bugyuta felvetésekben reménykedett még mindig, hogy álmodunk. Szerettem volna némiképpen lekötni, de már egyetlen egy nagyobbacska bőrönd sem volt a közelben, ami némiképpen megfékezte volna az eszmefuttatásban. Umi~jiinek megbocsátható tévedés volt, hiszen Hayashi~san vezette félre!
Aztán már csak azon kaptuk magunkat, kezd egyre furcsább lenni a helyzet, és tetszésemet semennyire nem nyerte el az, ami történt. Umi~jiit sikerült megóvnom a látványtól, de ez nem jelentette azt, hogy a dolgok meg vannak oldva. Akartam válaszolni, vagy valami nyugtatót mondani neki, de semmi olyat nem tudtam, amit hasonló helyzetben én is elhittem volna. Hiába a nyugtatás, vagy az ígéret, ki tudja azt bizonyosan megtartani? :o Egyikünknek sem ment volna, bár nem állt szándékomban feladni, viszont a megadás se nagyon szerepelt a terveim között.
Egyetlen csapattagunkról tudtam, hogy mire képes, Chizuki~sanról, rá számíthattam korábban is, ha harcra kerül a sor, remekül kiegészítjük egymást. A többiekről viszont fogalmam sem volt, talán csak holtteherként cipeljük őket magunkkal, bár az bizonyos, nem véletlen, hogy mi voltunk itt, és nem mások.
Elgondolkoztató véletlen is lehetne, de négyen szinte az eddigi idő egészét együtt töltöttük, a nullával egyenlő az esélye annak, hogy ne valami szabály szerint válogassanak össze minket. Viszont ha így van, mi lehetett az a tényező, ami számított? Már abból ki tudtam indulni, ha kedvenc ősömet, és magamat vettem alapul. Nyilván nem az állóképesség, vagy a fizikai erő miatt, és szellemi teszteket sem nagyon végezhettek rajtunk, arra időközben rájöhettünk volna. Nem a kor és a nem volt mérvadó, és nem is a megegyező reiatsu kisugárzás, mert Chizuki~sané, és az ismeretlen nőé is különbözött a mienktől.
Sokáig viszont ezen sem elmélkedhettem, mert úgy tűnt, végre valamiféle együttműködést is mutatnak a csúf békák. Nagyon remélem, hogy nem ilyenekről volt szó a régi mesékben, mert fix, hogy ezekhez hasonlókkal sose csókolózna egyetlen ép elméjű lány sem! :S Kattintottam is egy gyors képet a telefonommal, hogy majd megmutassam Tarou~kunnak, milyen ronda lények rontották el a nyaralásomat. TwT Biztos vagyok benne, hogy legyen ő is bármilyen elszánt, egy ilyen békalánnyal nem csókolózna, még, ha királynő is. :/
Megfogtam Umi~jii kezét, aki nagy beleéléssel előadott arról, mit kellene tennünk. Egyikünknek sem ezzel volt problémája, hiszen azt elmondhattam a többiekről is, hogy érdeklődtek az utasok és a személyzet sorsa iránt, inkább csak aggódtunk. Chizuki~san, és én is. Mélyet sóhajtottam, valószínűleg egészen másképpen cselekednék, ha nem volna most mellettem, még az ember tömegek is csak járulékos veszteségnek számítanak, hogyha a fegyver, amiért küldenek minket, veszélyesen nagy erővel bír. De ezt nem mondhattam így neki, szinte bizonyos volt, teljesen összetörne, nem csak az információ, a tény is sokkoló lehet, hogy tőlem hall ilyesmit.
Pedig nem tűnt lehetetlennek, hogy csupán kihasználnak minket, aztán nem tartják be szavukat. Vagy ha be is tartják, senki sem tudja, mire képes a gömb, amit keresnünk kell, csak azt, hogy a vizek felett uralkodnak vele. Az sem biztos, hogy korábban a birtokukban volt, éppen ezért kifejezetten óvatosan kell eljárnunk, nem engedhetjük meg magunknak a nemtörődömség luxusát.
- Ne szabadkozz, együtt kell maradnunk, ez most fontos. - Körbenéztem a többieken. - Patt helyzetben vagyunk, azt javaslom, hogy mindenki maradjon éber, és sose legyen rest a háta mögé nézni! - Ezután lehalkítottam hangomat, hogy csak a körülöttem állók hallják. - Megtesszük, amit kérnek, esély pedig bármikor adódhat, akkor majd kitaláljuk a továbbiakat.
Határozottan csengett hangom, ilyen pillanatokban muszáj volt, hogy valaki kezébe vegye az irányítást, különben káoszba fulladhatnak a dolgok. Szerencse, hogy Ryo~nii mellett számtalan alkalommal láttam, hogyan kell bánni másokkal, ha éles helyzetről van szó. Sosem szabad a célt szem elől téveszteni, de figyelni kell mindenkire, hiszen csak akkora nyomásnak tudunk ellenállni, mint a leggyengébb ember. Mindig a gyenge szemnél szakad el a lánc...
- Umi~jii, szeretném, ha mellettem maradnál, amíg ennek vége nincs. :3 - Húzgáltam meg séta közben kicsit a kezét, hogy rám figyeljen. - Rossz előérzetem van ezzel az egésszel kapcsolatban... - Nem zavart, ha félelemnek titulálta szavaimat, a lényeg az volt, hogy ne nagyon mozduljon mellőlem.
Kérdésére inkább nem válaszoltam, bár a magam részéről kiválóan elboldogultam fegyver nélkül is, Chizuki~san nem tudta képességeit teljes mértékben kihasználni. Abban sem voltam biztos, hogy a jelenlévők némelyike képes lehet-e még fegyverforgatásra, de így szinte biztos, hogy semmi hasznukat nem vennénk. Mélyet sóhajtottam, bár a sámán némi reménysugárral kecsegtetett.
Bizonyosan nem gondolták át, amikor a sámán öccsét adták mellén kísérőnek, mert így már két cserealapunk is lesz. Amennyiben valami nem tetszik, elég túszul ejtenünk, és máris könnyebben értjük majd egymást. ^.^ A magam részéről nem fogok sírni a bájcsevegés után, a felét úgyis elengedték a kopoltyújuk mellett. >w>
Ólom súlyként nehezedett rám az a negatív hangulat, amiben az emberek ücsörögtek. Még elzárt képességgel is többet érzékeltem, mint a legtöbben, de nem szerettem volna aggodalmat okozni, így igyekeztem minél természetesebben lépdelni. Halántékomra szorítottam a kezem, hogy könnyebb legyen koncentrálni, ez azonban nem akadályozta meg azt, hogy a kavargó kétségbeesés, bánat és félelem ne nyomja a mellkasom. Valószínűleg a nagy tömeg volt az oka, de képtelen voltam elkülöníteni a dolgokat, csak egy hatalmas, sötét, pulzáló érzelemhalmaz volt, amin keresztül kellett vágnom.
Megálltam Umi~jii mellett, de nem hajoltam le, féltem, ha hozzá is érek valakihez, végleg elveszek a zűrzavarban. Bármennyire sajnáltam őket, itt nem tudtunk segíteni, csak ha tovább megyünk, és akkor is kétséges. Senkit se akartam lelombozni, fő a tenni akarás, és a cél, de nekem fontosabbak voltak ők, mint egy nagy csoport idegen... Az emberiség megmentéséért voltam itt, viszont az mindig áldozatokkal járt, meg sem lepődnék, ha most sem történne másképpen.
Tekintetem végighordoztam az elénk jövőn, hogy felmérjem, kivel is lehet dolgunk. Az biztos, lebecsülni nem szabad az ellenséget, biztos van egy-két trükk a tarsolyában, különben nem küldték volna elénk. Bár amit tálcán kínált, az minden volt, csak gusztusos nem. Előrenyújtott mutatóujjal böködtem meg párszor, visszaharap-e, de nem tett semmit. Megvártam azért, még valaki belekóstol, mondjuk Hayashi~san, érte annyira nem kár, élt már vagy hatvan évet úgyis. :roll: Ha semmi jelét nem mutatta mérgezésnek, csukott szemmel, rágás nélkül nyeltem le az akár szivacsnak is elmenő valamit. Remélem használ, és nem csak szívatásból etették meg velem. :|

14
Karakura / Re:Sokadüki hadművelet!*o*
« Dátum: 2015. Aug. 20, 22:43:50 »
Szerettem volna szólni Umi~jiinek, hogy rosszul gondolja, hiszen Nono~chan nem a közvetlen leszármazottja, hanem csak az ük-ük-ük-ükunokája. Vagyis, valahogy így kell lennie, ha a mi testvérünk, amiben immár nem kételkedhettem, elvégre mindent láttam. Kicsit nosztalgikus, és egyben nagyon fájdalmas volt viszont látnom szüleim arcát, ahogy hasonló szeretettel veszik körbe, ahogy régen engem is. Nem irigyeltem tőle, nekem is megvolt a magam ideje, és úgy láttam, ő maga sem élte meg túl jól az ébresztést, bár az nagyon furcsa, hogyan tudták eltitkolni a rendszeralkotók előttünk a létezését. Nem csoda, hogy Ryo~nii nem hitt neki, hiszen az én születésemről azonnal hallott, és amint lehetett, meg is keresett, éppen ezért gondolhatja azt, ha lett volna még valaki, akkor arról tudna.
Láttam, ahogy felém közeledik Umi~jii, és emeltem volna karjaimat, hogy tiltakozzam, bár nem mintha az ölellés ellen lett volna kivetnivalóm, de tudtam, mindenkinél jobban tudtam, mivel is jár. Esélyem sem volt, nem menekülhettem előle, csak lehunytam a szemem, de nem tudtam, hogy a képek olyan erővel bukkannak fel, hogy szinte elsodornak.
Azzal tisztában voltam, valószínűleg nem kedvenc rokonom élete a legkönnyebb a családban, bár nem mintha nekünk be kellett volna mutatni, mi is az a szenvedés. Azonban az egyre sűrűsödő emlékek legtöbbje tele volt bánattal, szomorúsággal, könnyekkel és fájdalommal. Láttam a szülei arcát, ahogy az apja haraggal beszél, kiabál, szinte éreztem, ahogy a szavai milyen mélyeket sebeznek, és azt, hogy az anyja elgyötört arcának látványa milyen mélyre taszítja.
Éreztem, amit akkor átélt, és egyáltalán nem tetszett, fájdalmasan szorította össze mellkasomat az elégedettlenség, amit önmagával szemben érzett. Sose értettem igazán, miért nem tetszik neki, amit a tükörben lát, de ez egyáltalán nem tetszett, amit éreztem, olyan volt, mintha már nem is lennék képes magamra nézni, közben pedig nap mint nap muszáj vagyok látni. Aztán némi megnyugvást jelentett, hogy Riku~nii nevető arca bukkant fel, és örömteli pillanatok sokaságán úszhattam keresztül. Ezt használtam ki, hogy kibontakozzam Umi~jii kezei közül, és hátra lépve pihegtem másodperceken keresztül.
Igyekeztem összeszedni magam, inaktiváltam a képességem, lehunyt szemmel magam elé emeltem a kezem, ne próbáljon meg utánam nyúlni, muszáj kicsit pihennem. Magam köré fontam karjaimat, és hosszan, mélyeket lélegeztem, ezzel lassan elzárva kedves felmenőm emlékeit, és érzéseit a szívem legmélyére. Sokkal nehezebb volt, mint Nono~channál, mert túl hosszú időt töltöttem az emlékei között, ráadásul nem is célirányosan kerestem, csak rám özönlöttek. Korábban nem volt ilyen nehéz, de az utóbbi időben sokat erősödtek képességeim, egyre körülményesebb volt visszafognom magam, és elzárva tartani.
- Jól vagyok! - Nyitottam fel szemem, és kissé kábán igyekeztem rámosolyogni, hogy ne aggódjon miattam. - Ryo~nii... - Nyújtottam felé kezem, hogy vegyen fel, ő mindig értette a célzást, úgy éreztem, hogy most biztosan nem tudnék a saját lábamon kimenni, ráadásul így egy kicsit lefoglalom, hogy ne Nono~channal foglalkozzon.
A bátyám vállába fúrtam a fejem, és belekapaszkodva igyekeztem a valóságnál maradni, némileg rendezni gondolataimat és érzéseimet, hogy ne csak a nagy kuszaság kavarogjon benne. Már nem csak az számított, hogy előkerült egy új rokonunk, hanem, hogy miként beszéljek majd Umi~jiinek arról, ami pár perce történt. Nem titkoltam a képességemet, de azt hiszem, hogy ez számára is kicsit sokkoló lehetett.
- Ryo~nii! - Suttogtam halkan a fülébe, miközben a kocsi felé tartottunk. - Tudod, hogy a képességemmel képes vagyok megállapítani, hogy közülük való-e, szóval bízz bennem, ha benne nem is tudsz még. Demothy~kunban sem kételkedtél, pedig őt le se ellenőrizhettem. - Emlékeztettem rá, hogy nem ez az első, hogy valaki utánunk jön. - Nozomi ugyanolyan lázadó, mint mi, láttam az ébredését, nem volt kellemes...
Nem vártam, hogy egyből hinni fog nekem, régóta ismertem, tudtam milyen keményfejű, akárcsak én, azt hiszem a makacsság Hoshi örökség. Örültem, hogy mellettem van, miatta bírtam ilyen sokáig, és ez most sem volt másképpen, de már Nono~channak is szüksége lesz ránk. Végre nem én leszek a legkisebb! *o*

15
Egyéb helyszínek / Re:Családi látogatás - újzélandi kirándulás
« Dátum: 2015. Júl. 24, 19:16:44 »
Figyeltem, hogy vajon mennyire tetszik neki, amit hall, de úgy tűnt, hogy nincs vele különösebb gondja, bár furcsa, hogy ezen kicsit is izgultam. Végülis ez csak zene, emiatt biztosan nem haragudna, mármint, ha olyasmit hallgatnék, amit ő nem kedvel, elvégre senki nem kényszeríti arra, hogy ő is hallgassa. ^-^
- Persze, egy géppel könnyedén átmozgathatod a lejátszómról a számokat! – Emeltem felé mosolyogva a szerkezetet. – Nem tudom, sose voltam művész. :o De nem hiszem, hogy kényszerítened kellene magad olyasmire, ami nem nyeri el a tetszésed. Szóval nem azt mondom, hogy ne pillants bele mindenbe, viszont szerintem csak azt tartsd meg, amit szeretsz. :3 Ettől lesz igazán a te stílusod a végére!
Legalábbis nekem úgy tűnt abból, ahogy Umi~jiit láttam dolgozni, és ő művész volt. Mert mióta egyszer segítettem neki, Naoto~shisho néha megkeresett engem is, de nekem csak ugrálni kellett eddig, meg egyszer mosolyogni, ahhoz viszont semmi szükség nincs elmerülésre, vagy, hogyan is mondják. :o Én egyszerűen csak megcsináltam, amit mondtak, vagy kértek tőlem. ^w^
- Igen, teljes mértékben! – Nyugtattam meg, elvégre tényleg normális az, ha az ember hangulata időről-időre megváltozik, nem lehetünk mindig ugyanolyanok, még, ha sokan örülnének is neki. – Pont ez a jó abban, ha valaki sok mindent tapasztal, mert aztán sokkal könnyebben fejezi ki magát, vagy ért meg másokat. Ha voltál már szomorú, képes vagy átérezni más valaki bánatát. :o – Magyaráztam tovább.
Talán a későbbiekben a képességemről is képes leszek vele beszélni, bár ezt nem sok mindenkivel osztottam meg eddig, túlontúl sok felelősség nyugodott a vállamon. Szerettem, hozzám tartozott, de közben tisztában voltam vele, hogy olyasmiket látok a segítségével, amiket valószínűleg nem osztanának meg velem egyéb esetben. Ez persze nem számít, ha ellenségről van szó, viszont minél jobban felerősödik a képességem, annál nehezebb bánnom vele, és megválogatnom azt, kin is használom…
- Tudod, mindenki másként érzékeli, mi az elviselhetetlen, ez teljesen szubjektív… például, ha nem szereted, hogy megölelnek, neked ez a kedves gesztus is idegesítő lehet. – Próbáltam valahogy kifejezni azt, nem biztos, hogy az a legjobb, ha egyetlen emberre bízza ezt. – Szívesen segítek, de azt hiszem, a legjobb úgyis az lesz, ha majd többektől is kapsz visszajelzést. ^-^ - Mosolyogtam fel rá.
Kijelentésétől még inkább zavarba jöttem, de az azutáni kiigazításnál már rájöttem, hogy valószínűleg csak félre értettem. Kifújtam a kissé bent rekedt levegőt, majd zavartan megigazítottam hajamat, hogy addig is összeszedjem magam egy megfelelő válaszhoz.
- Nem szeretnélek kitúrni az ágyadból, elvégre az mégicsak az otthonod… - Emeltem tiltakozva kezemet. – Én elalszom egy futonon is. ^w^
Otthon is azon aludtunk, már akinek legalább ennyi jutott. Szerencsésnek mondhattuk magunkat Ryo~niivel, elég jó szállásunk volt, ráadásul közel a támaszpont centrumához, hogy mindig indulásra készek legyünk.
Felvetésére kicsit elgondolkodtam, valóban sok mindenkivel tartottam kapcsolatot, de ez a mai világban nem jelentett gondot. Azt, hogy miként szerez az ember barátokat, nem igazán tudtam, velem a legtöbb dolog mindig csak úgy megtörtént, aztán sodródtam az eseményekkel.
- Nem, szeretek beszélgetni, és másokkal időt tölteni! ^-^ - Feleltem lelkesen. – Úgy, ahogy veled találkoztam… csak úgy beléjük botlom, és beszélgetek velük, azt hiszem, ennyi az egész. :o
Aztán csak visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást, de valahogy megint másként történt, mint amire számítottam.  Magamban nevethetnékem támadt, de valahogy csak a zavar maradt meg, mintha csak egy csomó pillangó repkedett volna a gyomromban, és nem akarnának egy percig sem egy helyben maradni.
- Gondolom… - Leheltem némiképpen rekedtes hangon, és kicsit megrezdültem felém nyúló keze hűvös érintésétől. – Jól vagyok, csak kissé zavarba jöttem. ^////^ - Fogadtam el a vizet, legalább csinálok addig is valamit, és kortyoltam néhányat.
Aztán visszanyújtottam a vizet, és igyekeztem visszanyerni eredeti arcszínem. Ritkán történt velem ilyesmi, általában inkább én váltottam ki hasonló érzést másokból, nagyon feszélyező volt most a másik oldalon lenni, mintha csak nem lettem volna önmagam.
- Tenni? Ez nem olyasmi, amit így elmulaszt az ember, nem betegség, vagy ilyesmi… nehéz kifejeznem, hogyan is mondjam… kicsit összezavarodom, amikor a közeledben vagyok. >////< - Talán nem ez volt a legjobb megfogalmazás, de ha nem érti, úgyis rá fog kérdezni, ennyire ismertem már. Hogy arra miként fogok így válaszolni, az más kérdés. >w<

Oldalak: [1] 2 3 4