Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Kimito Misa

Oldalak: [1] 2 3 ... 8
1
Valentin napi Nyereményjáték - 2019 / Re:PAPA~PAPARAZZI
« Dátum: 2019. Júl. 26, 18:14:52 »
Egy örökkévalósággal ezelőttről való kép:


2
Karakura / Re:Újraépíteni a múltat
« Dátum: 2019. Febr. 28, 14:28:58 »
Változatlanul egészen csapongó volt a hangulata, az egész lénye, mintha csak az őrlődésben megfeledkezett volna róla, ki is volt valójában. Talán elképzelni se igazán tudom, mit jelent évszázadokig újra, és újra meghalni, azonban nagyon jól ismertem a lelki szenvedés ezer virágát. Legyen ember, vagy lélek, szakítsa le bármelyiket, ha nincs mibe kapaszkodnia, elvész örökre. A gyötrelem megrágja, és kiköpi az embert, nem tehet ellene igazán semmit, azt hiszem.
Yukezo számára most én voltam az, akibe kapaszkodhat, és meglehet, hogy túl magabiztosnak, vagy fölényesnek hangzik azt mondani, hogy az egyetlen, de úgy tűnt, ez a helyzet. Ez meglephetett volna, azonban sose tűnt olyannak, aki másokkal szívesen osztja meg az érzéseit, bár ezt megértettem. Szeretett beszélni az elveiről, a gondolatairól, de hogy igazából mi játszódott le benne, azt megtartotta magának.
- Biztosan jól vagy? – Elbizonytalanított, hogy ennyire képtelen a saját magát követni, talán tényleg nem a legjobb ötlet, hogy most vágjunk ebbe bele.
A fülem mögé söpörtem a kósza tincseket, és igyekeztem megfejteni arckifejezéséből, mennyire lehet nagy a baj. Az, hogy a számtalan halál és veszteség megviselte, senki számára nem lehet meglepő, én sem csodálkoznék egy percig sem, viszont ha veszélyes önmagára és másokra, akkor nagyon gyorsan cselekednem kell. Talán nemesek voltunk, azonban ez a Negyvenhatoknak már nem jelent sok mindent, egyszerűen megfosztanak valakit a rangjától, ha úgy tetszik. Nem ragaszkodtam már túlságosan a származásomhoz, a neveltetésem jó részét igen hamar levedlettem raktárban töltött idő alatt, meglehet nem teljes mértékben, de jócskán. A rang az érinthetetlenség bizonyos fokát jelentette Seireiteiben, márpedig ha ezt elveszíti Yukezo, talán rosszabb vár rá, mint egy másik világ börtöne.
- Veszélynek? Szerinted mekkora veszély az ismeretlen? – Fontam össze karjaimat mellkasomon. – Úgy tehetsz, mintha mindenki gyámolítására és védelmére szorulnék, de ne feledd, hogy eddigi életem során is egyedül kellett boldogulnom.
Nem volt ez teljesen igaz, mindig megtaláltam, amire szükségem volt, hogy életben maradjak, hogy elérjem, amit elhatároztam. Sokszor mások segítségével, azonban nem gyengeség az, ha megfelelően választ az ember lánya, és feltalálja magát, ha valamit egyedül nem képes megcsinálni. Mindig is büszke voltam találékonyságomra, és arra, hogy nem szorultam igazán pátyolgatásra. A raktár szinte minden lakója volt a partnerem valamilyen edzés erejéig, számtalan kék-zöld foltot szereztem, de egyetlen egyszer se fordultam vissza.
- Rendben… – Feleltem, nem akartam újból előadni neki, hogy tudom, hogy nem ölne meg. Akkor se lenne rá képes, ha valóban teljes mértékben elveszítené az önuralmát, mert ő nem ilyen.
Azt hiszem, mindezt csak éreztem, nem tudhattam biztosan, elvégre mennyire ismerjük is egymást? Mégis a lelkem mélyén jól tudtam, hogy akinek gyerekként hittem, létezik valahol benne, és sose engedné, hogy bármi rossz történjen.
Bólintottam, bár szerettem volna tiltakozni, hogy semmi szükség ilyesmire, a magam részéről megvagyok mindenfajta örökség, és családi történelem nélkül. Félreértés ne essék, nem szégyelltem a származásom, azonban ami néhány éve annyit jelentett számomra, immár csak egy név volt, talán annyi sem.
Meglepett, ahogy megjelent előttem, épp ezért automatikusan teljesítettem, amit kért tőlem, és kifújtam a levegőt. Ismertem a képességét, egyszer már utaztam is vele, így amikor megéreztem magamon kezét, automatikusan belekapaszkodtam, mintha ez segítene felkészülni arra, ami egy ilyen ugrással járhat. Olyan érzés volt, mintha megpróbálnának kitépni a saját testemből, ezt lehetetlennek éreztem megszokni.
Nem zavart a sötét, még néhány másodpercig lehunyva tartottam szemem, hátha ezzel némileg csillapul hányingerem. A hangok furcsák voltak, azonban még mindig Yukezoba kapaszkodtam, éppen ezért egyáltalán ne rémisztett meg a dolog. Felnyitottam a szemem, és próbáltam befogadni, merre is lehetünk, bár nem tűnt éppenséggel ismerősnek. A lélekenergia furcsán keringett, és olybá tetszett, mintha jelenlétünkre éppen felébredne valami.
- Egész megleptél, azt hiszem. – Nyúltam előre, hogy megérintsem az egyik furcsa alakot, de végül inkább visszahúztam a kezem. 
A vizsgálatra érkező géprovarokra csak a számat húzom el, lehetnének akár pillangók is, kevésbé taszítóak. Érthetetlen volt számomra, miért van minderre szükség, és ahogy az egyik megvágott, odébb szökkentem a gyűrűjűkből. Szívem szerint egy erősebb kidouval háláltam volna meg a szemtelenséget, azonban visszafogtam magam, nem tudtam, mire is készül a bátyám, addig pedig jobb semmit sem tennem.
- És ha azt parancsolom nekik, hogy öljenek meg, te pedig azt, hogy engem öljenek meg, melyikünket követik? - Kezdett világossá válni, miért pont ide hozott. Az élőktől elzárt hely, ahol egy erős sereg a parancsaimat lesi… Ha ez korábban történik, arra gyanakodnék, hogy tesztelni próbál, de most egészen máshogy gondoltam. – Úgy véled, hogy ők képesek arra, hogy végezzenek a démonnal, ha nekem nem sikerülne? Szerinted a saját életemet választanám a tied helyett? – Nem voltam önfeláldozó, sem bolond, de ha őszinte szerettem volna lenni, igazán sose sikerült elhatároznom, hogy valóban megöljem. Egy ideig hittem, hogy ezt szeretném, de minden bizonnyal nagyot tévedtem.

3
8. osztag / Re:Az osztag kertje
« Dátum: 2019. Jan. 22, 23:01:32 »
Furcsa volt, hogy mellém ült, hogy itt volt mellettem. Nem rossz értelemben, lévén a magam részéről egyetlen pillanatig se nehezteltem rá. A mostani tudásommal belátom, hogy nem a legjobb döntést hoztam meg, azonban ezt képtelenség már semmissé tenni. És azt hiszem, nem is vágyom rá igazán. Minden bizonnyal bántaná, ha ezt kimondanám, azonban az, hogy sok mindennel egyedül kellett szembe néznem, sokkal erősebbé tett, és ez az, ami miatt így gondolom, nem pedig a kettőnk kapcsolata.
Az még mindig amolyan függő dolog volt. Vagyis ez sem egészen konkrét, ha jobban belegondoltam. Nehéz megfogalmazni, hogy mit is érzek, mit éreztem korábban, mert a közelében hol mérges vagyok, hol ideges, hol zavart, vagy éppen teljesen nyugodt. És ezek néha néhány perc alatt zajlanak le bennem, bár mostanra talán nem olyan intenzíven. Igen, kicsit mintha mindketten csillapodtunk volna, vagyis egyelőre úgy tetszik.
- Tényleg? – A földre szegeztem a tekintetem, ahogy elgondolkoztam válaszán. – Nekem úgy tűnt, hogy azért büszke voltál az elért eredményeidre. Végtére is hadnagynak lenni elismerés, különöse az első osztagban. – Szelíd mosollyal vizslattam tovább a talajt, mintha várnék tőle valamit. – Szerintem mindig kihoztad a helyzetekből a legtöbbet.
Sose feltételeztem, hogy egy hadnagy lustálkodna csupán azért, mert nem mozgósították bármelyik pillanatban, egész egyszerűen másképpen segítette a dolgok alakulását. Persze Kyousuke személyisége olyan volt, hogyha tehette volna, mindenhol ott lett volna. Sóhajtottam, ha csak arra gondoltam, hogy épp ebből adódott valószínűleg a sérülése is. Szerencséje, hogy túlélte, fel nem foghatom, hogy miért nem vigyáz jobban magára… a cigiről is leszokhatna.
- Még? Netán más terveid vannak? – Billentettem oldalra a fejem, kissé neheztelően nézve rá.
Mindig olyasmin járt a férfiak esze, amitől kitűnhetnek a tömegből, vagy veszélyes, vagy mindkettő. Masen is folyton összetörte magát, mintha csak kötelező lenne, és nem volna más megoldás. Mit felelhettem volna erre? Nemigen volt jogom beleszólni, bármennyire önveszélyesnek is találtam némely megmozdulását.
- Tényleg? – Kérdeztem vissza kissé tartózkodóan. – Biztos vagy ebben?
Szívesen vettem volna magam is szemügyre az állatot, elvégre már kiskorában is különösen aranyos volt, és ez bizonyosan szemernyit sem változott. Ettől függetlenül nem voltam biztos benne, hogy Kyousuke átgondolta ezt az invitálást, és nem csupán kicsúszott a száján, amint felrémlett előtte az állat. Kedves dolog volt tőle, azonban nem szerettem volna, ha a saját otthonában kellemetlenül érezné magát miattam.
- Igen. – Bólintottam, az érintése kissé meglepett, de nem volt kellemetlen. Hálása pillantottam felé, ha jobban belegondolok, talán csak Yukezoval beszéltem a szomorú esetről. – Tudod, nagyon sok mindent köszönhetek neki, és hatalmas űrt hagyott maga után. Azt hittem, hogy az apjuk mellett lesz a legjobb a gyerekeknek, azonban nem gondoltam volna, hogy mindezek után többé nem hallok felőlük. – Meglepett, hogy Seireiteibe hozta őket Kojiro~san, és az is, hogy semmiféle elérhetőséget nem adott, pedig tudta, hogy jó viszonyt ápoltam Maya~sannal, ahogy sokan a raktárból. – Nem hiszem, hogy az osztagban bárkivel is megosztotta volna, amit tervez… tudod, olyan magának való shinigami volt. De Yukezo majd segít, egész jó kapcsolatai vannak, és elszánt vagyok! – Szerettem volna lelkes lenni, azonban csak szomorúságot éreztem.
Hogy mit tervezek? Addig gondoltam ki mindent, hogy Seireiteibe eljussak, aztán pedig felkutathassam a gyerekeket. Hogy ezután mégis miként folytatódna a történet? Ez csak azon múlik, hogy sikerrel járok-e, és hogy ők mit szeretnének.
- Én… nem tudom… – Suttogtam, és észre se vettem, hogy kicsordultak a könnyeim. Az arcomhoz értem, hogy letöröljem, de olya erővel tört rám a sírás, mintha csak áttört volna egy gát, ami eddig egy bősz folyót tartott fogva. – Bocsánat… – Hüppögtem, és igyekeztem mély levegőket véve megnyugodni, azonban nemigen ment.
Annyi ideig kellett erősnek mutatnom magam, és annak is maradnom. Az emberek, és Yukezo miatt is, nem omolhattam össze, de azt hiszem ez éppen eddig tartott. Hogy miért pont Kyousuke előtt kellett ennek megtörténnie, az csak a sors kósza fintora lehetett, azonban szép lassan sikerült összeszednem magam. Nem tehettem úgy, mintha mi se történt volna, így inkább csak igyekeztem kerülni kutató tekintetét.
- Ez… nem így értettem. – Feleltem csendesen, kissé rekedtes hangon a sírástól. – Nekem nincs bajom a társaságoddal, egyszerűen csak nem szeretnék fájdalmat okozni, vagy kellemetlen helyzetbe hozni… – Sóhajtottam, és komolyan is gondoltam. Igazából csak zavarban voltam, hogy miként is kellene viselkednem vele, amin az iménti sírós jelenet szemernyit sem segített.

4
Karakura / Re:Újraépíteni a múltat
« Dátum: 2019. Jan. 19, 00:10:40 »
Megint úgy tűnt, mint aki gondolatban messze jár, bár ez talán jelen pillanatban érthető is volt. Olyasmikről beszéltünk, ami mindkettőnkben ezernyi emléket idézett fel, és minden bizonnyal hasonlóan elveszettnek, és a múltba révedőnek tetszem most én magam is.
Valószínűleg örök kérdés marad, és közöttünk fog lebegni a feltevés, mi lett volna ha… mi lett volna, ha Manazzo elől nem kell anyámnak elrejtenie? Mi lett volna, ha együtt növünk fel? Mi lett volna, ha normális családként élhetünk? Megannyi kérdés, és a válaszok a homályba vesznek, mert nem tehetjük meg, hogy a múltunkat megváltoztatjuk. Vagy egyáltalán volna értelme így tenni? Minden bizonnyal teljesen más személyekké válnánk, és nem vagyok benne bizonyos, hogy valóban szeretném ezt.
- Mire gondolsz? – Ocsúdtam fel gondolataimból, és ismét rápillantottam. – Minden valószínűséggel befejezzük a teánkat. – Kortyoltam bele ismét a csészébe, hogy egy kicsit elüssem a borús hangulatot.
Nem szerettem volna előhozakodni most azzal, amiért igazából érkeztem, némiképp még tudtam késleltetni. Most neki volt szüksége rám, vagyis úgy tűnt, hogy kapaszkodnia kell valakibe, és Nazo nem pont úgy festett, mint aki alkalmas erre. Természetesen ezen se lehetett csodálkozni, neki is megvolt a maga története, azonban ettől függetlenül sokat nem lendített Yukezo helyzetén.
- Nem szándékozom menni sehová. – Tettem a vállára a kezem.
Érezni véltem a ruha alatt, mintha fogyott volna, mióta utoljára találkoztunk. A hangjából sütő fájdalom szinte megtöltötte a szobát, és ott vibrált közöttünk. Mit mondhattam volna, ami vigaszt nyújthat a számára? A közvetlen családjából tulajdonképpen csupán Nazo és én maradtunk, mert Manazzot képtelen voltam beleszámolni ebbe. A feleségével csupán az esküvőjükön találkoztam, ott egészen kedvesnek tűnt, de hogy most hol lehet, arról fogalmam sem volt. Ez volt a legrosszabb az itt létemben, hogy igazán fogalmam se volt, hogy mi történik Seireiteiben.
- Nem kell egyedül lenned… Nazo, és én is itt vagyunk! – Szinte teljes egészében felé fordultam. – Szóval nyugodtan elmondhatod nekem, vagy csak ülhetünk itt csendben, igazából mindegy, ráérek. – Igyekeztem bátorítóan mosolyogni rá, de nem ment túl jól, ezúttal képtelen voltam felhúzni a mindenki felé mutatott maszkot, valahogy ez a helyzet más volt.
Számomra hatalmas segítség volt, hogy amikor az Emberek Világába érkeztem, szinte azonnal a segítségemre siettek, és mindenben támogattak. A kétségeimben egy pillanatig se voltam egyedül, és a kérdéseimre, ha nem is egyértelműen, de mindig volt valamiféle válasz, vagy útmutatás. Nem kellett a sötétben tapogatóznom, mert mellettem állt Maya~san, és Masen, meg a raktár minden lakója.
- Én nem félek. – Feleltem csendesen. – Nincs mitől tartanom, mert biztosan tudom, talán még nálad is jobban, hogy ennél sokkal erősebb vagy. Hogy a vihar nem sodor el, mert nem hagyod. – Magabiztosan beszéltem, de egészen halkan. – Manazzo nem tört meg, Seireitei nem mosott át, a benned rejlő kitartás hasonlatos az enyémhez, gondolom családi vonás…
Komolyan gondoltam a szavaimat, elvégre mindketten itt voltunk, távol a shinigamiktól, és a biológiai apánktól. Ha az élet citromot nyújt, Yukezo teát készít, én pedig egy hűvös mojitot.
Elbizonytalanodtam lelkesedését látván, igazán kiszámíthatatlan volt a hangulatának változása, és az se különösebben vonzott, hogy a korábban meg-megmutatkozó démonnal találjam szemben magam. Hogy mitől féltem? Ki tudja. Még mindig nem voltam teljesen bizonyos abban, hogy ez nem csupán a démon játéka, aki így próbál visszajutni az életbe. Yukezo erős, talán a testére fájt a foga, és szép lassan próbálja átvenni felette a hatalmat, nem tudhatom… és ez elbizonytalanít. Azonban nem szerettem volna cserbenhagyni, így bólintottam.
- Rendben van, mutasd meg nekem! – Álltam fel, bár kissé tétován. Szívem szerint bárhol szívesebben lettem volna ebben a pillanatban, de itt volt rám szükség…

5
Karakura / Re:Újraépíteni a múltat
« Dátum: 2018. Jún. 30, 22:35:40 »
Úgy tűnt, hogy lassan megnyugszik, de mégis még mindig olyan távolinak rémlett. Furcsa volt így látnom, de inkább a bennem kavargó érzések döbbentettek meg. Régóta nem haragudtam rá, azonban a viszonyunkat nem is testvéri szeretettel tudtam volna jellemezni, legalábbis eddig így hittem. A gyerekként tapasztalt érzéseim egészen másképpen tértek vissza, nem rajongás volt, csodálat, csupán az összetartozás érzete. Olyan kapcsolódás, amit régóta nem éreztem.
Sok barátra tettem szert az Emberek Világában töltött néhány év alatt, szorosabb, és lazább kapcsolatokra, voltam szerelmes. Azonban ezek nem pótolják a családot. Éppen ezért megértettem a veszteségét, és a fájdalmat, ami korábban eltöltötte. Valami ilyesfélét éreztem magam is, ha arra gondoltam, hogy teljes mértékben elemésztheti az a sötétség, ami belülről rágja. Most még talán nem érzi úgy, hogy ez nem ő maga, a sötétséget a részének tekinti, pedig ahogy mondtam, egy démon szavára adni kifejezetten buta hiba.
- Yukezo… nézz mélyen magadba! Biztosan állíthatod, hogy mindezek nem olyasmik, amiket ő maga hitetett el veled? – Tudtam, hogy erős, nem is kívántam ezt kétségbe vonni, azonban elfogadni sem akartam egyértelműen azt, ami neki látszólag ilyen könnyen ment.
Bizonyos szempontból érthető volt, hogy magának hitt, nem az én kétségeimet vette alapul, hiszen bizonyosan többet tudott nálam erről a valamiről. Viszont ha Manazzoval is tervei voltak, vagy éppenséggel vannak, úgy nem értem, miért nem gyötri több bizonytalanság és kérdés. Ha vissza akart térni, talán tényleg éppen vele sikerült, csak még nem elég erős, hogy elhagyja a testét, vagy a megfelelő időt várja. Amennyiben tényleg tér és idő ura, nehéz azt hinnem, nem volt minden pillanatra egy megfelelő terve, vagy nem látta előre, ami történni fog. Még, ha van is egy ilyen ellenfélnek gyengepontja, akkor is előfordulhat, hogy pont azt teszi valaki, amit ő szeretett volna. Sóhajtottam, talán csak rémeket látok, de jobb félni, mint megijedni…
Éreztem az érintését, meleg volt, nem olyan hűvös, mint korábban a bőre, mintha szép lassan visszatérne belé az élet. Ez némiképpen megnyugtatott, talán többet segítek, mint ártok neki. Nem szerettem volna régi sebeket feltépni, csupán fel kellett nyitnom a szemét, mert kezdett komolyan rossz irányba változni.
- Ne aggódj, előtte is mindig megtaláltam, hogy mivel biztosítsam a létezésemet. – Nem volt könnyű a gyerekkorom, de erről nem biztos, hogy most kell beszélnünk. Elmúltak azok az idők, én pedig megerősödtem általuk. – Azt viszont még én is elmondhatom neked, rövidke pályafutásomból okulva, inkább azokba kapaszkodj, akik fontosak, mintsem a sötétségbe. – Fontam össze karjaimat a mellkasomon.
Nem igazán értettem, miért kezdett ilyen magasröptű tanításokba, bár igyekeztem figyelni arra, amit mond, inkább hangzott valamiféle filozofálgatásnak, mint ténynek. A pillanatok hosszúsága egészen szubjektív, bár az óra mutatja a ténylegesen eltelt időt, de az érzeteket nem befolyásolja, ezt én magam is tudtam. Sőt, olyan technikák is léteznek, amik gyorsítják, vagy lassítják ezt, de hogy ebből mit szeretne kihozni, arról fogalmam sem volt.
- De az, hogy mi történt velünk, vagy mit szeretnénk a jövőben, meghatározza azt, hogy a jelenben mit cselekszünk. – Vetettem fel, miközben az egyre terjedő gyümölcslé tócsát néztem.
Számomra az élet nem csak a jelenek halmaza volt, és nem tudtam úgy tekinteni a megtörtént dolgokra, mintha azoknak semmi hatásuk nem lenne. A múltam meghatároz engem, és az adott pillanatokban hozott döntéseimet. Ha szerettem volna, a pohár után kaphattam volna, mert a korábbiak miatt már számítani lehetett arra, hogy valamit csinálni akar azzal is. Természetesen ezek tényleg csak kalkulációk, azonban tapasztalatokra épülnek, amiket mint a múlt biztosít minden ember, vagy shinigami számára.
Hátrahőköltem, ahogy hozzámért az ujja, majd megdörgöltem a helyét. Mégis mit szeretne most ezzel az egésszel? Mintha bármi is függne attól, hogy gondoltam-e valamire, bár tulajdonképpen minden pillanatban töprengek valamin szinte, mióta csak itt vagyok…
- Én nem akarom átalakítani a pillanatokat, azért akarok erős lenni, hogy a pillanatok engem ne alakítsanak át. – Feleltem csendesen. – Sosem gondoltam arra, hogy a bennem rejlő lidérc meghatároz engem. Befolyásolja a döntéseimet, fel kell mérnem, hogy mire vagyok képes, és mire nem, azonban jól mondtad, én én vagyok. – Bólintottam, felhúztam a térdem, és ráfektettem a fejem. – Szerintem nem mindegy, hogy ki viszi ki a szemetet. Szembe kell nézned azzal, ami vagy, akkor is, ha nem fog tetszeni, amit látsz, mert addig, amíg vak vagy, képtelen vagy új formát önteni. Amíg gyűlöltelek, addig mást is képtelen voltam szeretni. – A fülem mögé simítottam egy tincset. – A döntéseknek nem kell helyesnek, vagy helytelennek lenniük, legalábbis nem feltétlen, de oka mindennek van, Onii~san! Gondolhatod, hogy az elmúlt pillanatok nem számítanak a megéltekében, mert most elveszettnek érzed a múltadat, azonban ha tényleg így lenne, korábban megöltél volna, úgy ahogy az emberekkel tetted.
Nyugodtan ejtettem ki a szavakat. Ha nem számít a múlt, a vérség mit jelentene? Semmit, a megélt pillanatok, a közös felmenők semmissé válnak az elmúlással. Minden és mindenki kapcsolódik valamilyen időben és helyen, talán nem közvetlenül, csak közvetetten, de hatása lesz ránk. Már akkor összekapcsolódott a sorsunk, mikor még a szó jelentését sem ismertük. De hogy ez mit jelent, arra nincsenek válaszok, talán soha nem is lesznek, igazán.

6
Karakura / Re:Újraépíteni a múltat
« Dátum: 2018. Jún. 02, 18:08:53 »
Végtelenségig nyúltak a másodpercek, mintha minden lelassult volna, s mi nem tehettünk ellene semmit, bár nem is biztos, hogy szerettem volna. Féltem, nagyon is féltem, bár nem tőle, hanem attól, hogy valami olyasmi történik, amit képtelen leszek megakadályozni. Ez nagyon is valós veszély volt, lévén ahhoz is gyenge voltam néha, hogy magamon uralkodjak, nem hogy másokkal felvegyem a harcot. Még se a menekülés választottam, nem tehettem meg.
Tudtam, hogy valahol odabent az a fiú van, akikről a festményeket láttam a nagyszüleink házában, és ez a fiú vár arra, hogy visszatérhessen. Nem lettem volna képes megválaszolni, hogy ezt miből gondolom, egyszerűen csak éreztem, hogy ugyanazon megy át, amin keresztülmentem én is. Önmagával kell megküzdenie, és perpillanat úgy tűnt, hogy vesztésre áll, mert nem hisz magában. De én tudom, hogy nem veszítheti el ezt a harcot, mert sokkal több múlik ezen, mintsem azt gondolná.
Nem értettem, hogy miről is beszél, általam teljes mértékben ismeretlen nyelv volt, amin megszólalt. Azonban úgy hangzott, mintha nagyon szenvedne, de ez melyik része? Nehéz lett volna megmondanom, viszont amikor megéreztem magamon a karjait, tudtam, hogy jól döntöttem. Talán nehéz most neki, és sok fájdalmat hordoz a lelkében, egyszerűen ez nem az a pillanat, amikor feladhatja.
- Miből gondolod, hogy megbízom benned? – Hagytam, hogy eltávolodjon tőlem, de továbbra is őt fürkésztem. – Engem nem szükséges megvédened… talán nem én vagyok a világ legerősebbje, azonban kiválóan ügyelek arra, hogy ne haljak meg.
Komolyan gondoltam, hogy nem szorulok istápolásra, némi segítségre talán, de megvédenie nem kell. Felnőtt vagyok, felelősséggel tartozom magamért, és ha meghalok, az azért lesz, mert nem voltam elég erős, hogy megoldjam a felmerülő problémát. Nyilvánvalóan Rei~channal kapcsolatban másként érez, ezt megértem, szülőnek lenni egészen más. Bizonyosan sose fogja úgy érezni, hogy nem az ő hibája volt, azonban túl kell jutnia ezen, lévén nem halhat meg vele együtt, így nem.
- A jó dolgok hamar szertefoszlanak, ezt elég korán megtanultam. – Feleltem csendesen.
Azt hiszem nyugodtan kijelenhetem, hogy egyikünk élete sem volt leányálom, bár az utóbbi időben velem kicsit kegyesebb volta  sors. Nem érezhetem át a fájdalmát, nem voltak gyermekeim, talán soha nem is lesznek, de megértettem, hogy milyen mélyen megsebezte a veszteség.
- Én nem így értettem! – A felém nyújtott kezére tettem sajátomat, de nem értem hozzá a láncokhoz. – Szerintem nem látod tisztán a dolgokat, mert a hullámzás közepén állsz, és onnan mindenfelé végtelennek tűnik a vihar.
Szívesen megforgattam volna a szemeimet az újabb illúziókat látván, de visszafogtam magam. Mindig úgy csinált, mintha ezek szükségesek lennének, s mintha változtatnának bármin is. A kijelentését nehezen hittem el, bár a magam kárából tudhatnám, hogy annyira nem lehetetlen, mondjuk nem tekintettem magam egynek Vele. Sóhajtottam, majd elhúztam kezem az arcom előtt, aminek hatására megjelent rajta a maszk, és az én íriszem is hasonló sárgás színt öltött, bár ez csak másodpercekig tartott. Szinte azonnal engedtem lehullani az egészet, nem lettem volna képes kordában tartani, csupán néhány pillanat az, ami biztonságos számomra.
- Nem csupán te vagy képes trükkökre, és nem csak neked létezik sötét oldalad. – Mondtam szomorkás mosollyal. – Amikor elfutottam Seireiteiből, azt hittem, hogy ez a megoldás, hogy nem lehetek ez a… valami, meg kell tőle szabadulnom, amilyen gyorsan csak lehet. Veled ellentétben még most sem hiszem, hogy a részem, ő… bennem van, de nem mi választottuk ezt. – Nem is tudtam volna megmondani, mikor és kivel beszéltem utoljára arról, ami bennem lakozik, még most se igazán tudtam elfogadni, inkább csak használtuk egymást, igen, ez a helyes megfogalmazás. – Viszont nálad ez a helyzet, Onii~san? Nem lehet, hogy becsapnak téged, és nem te váltál azzá, hanem elrejtőzött benned valami, vagy inkább valaki? Meg sem fordult a fejedben, hogy talán éppen az volt a célja, hogy te elhidd, meghalt, és leengedd a védelmed?
Sok mindenről hallottam, de az sokkal furcsábbnak tetszett, hogy valamiféle onival olvadt volna össze. Miért adta volna át neki az erejét, ha képes elpusztítani? A kínzás részét még értettem, de ha valóban az idő és tér ura volt, akkor igazából képtelenség lenne megölni. Szóval valamiben bizonyosan hazudott Yukezonak, csak az nem mindegy, hogy miben.
- Mért lenne ez így? Mert egy démon ezt mondta? Egy démon, aki kínozni akart? Miért adsz egyáltalán a szavára? – A szemeibe bámultam, muszáj lesz rábírnom, hogy ennél jobban harcoljon. – Mi van, ha mindenben hazudott, ha egy őszinte mondata sem volt? Szerintem nagyobb célja volt azzal, hogy a családunk több tagját is kiszemelte magának, és nem hiszem, hogy bármit is elárult volna neked. Én legalábbis bizonyosan nem tettem volna, botorság lenne bárkit beavatni. – Csak végig kell gondolnia, mennyi minden csúszhat félre, ha ostobán választjuk ki, kinek mit mondunk el. Leginkább senkinek semmit, már, ha valakinek nagy tervei vannak a világban.

7
8. osztag / Re:Az osztag kertje
« Dátum: 2018. Máj. 31, 21:31:39 »
Szívesen rászóltam volna a cigaretta miatt, bár Masen mellett megszoktam a füstöt, de ez akkor sem tett jót neki. Egyiküknek sem, csak túl macsók belátni. Nekem azonban nem volt jogom megmondani, mit is tehet, vagy mit nem, semmi beleszólásom az életébe. Az az idő is elmúlt, amikor hallgatott volna rám, már ha volt egyáltalán olyan időszak… ahogy így visszaemlékszem, nemigen.
- Sajnálom. – Őszintén csengett a hangom, mert komolyan gondoltam. – Te nem bánod?
Azt hittem, hogy szeretett hadnagy lenni, éppen ezért volt számomra fontos, hogy biztonságban legyen, ő is, és a Gotei Juusantaiban betöltött helye is. Bár már akkor is tudtam, hogy a rendszer épp annyira maga felé hajló kézzel rendelkezik, mint bármely Emberek Világa béli vállalat. A lelkek azt hiszik, hogy már nem emberek, de ugyanazokat a hibákat követik el, újra és újra. Az életben, és a halálban egyaránt nem számít semmi más, csak a vagyon, és hogy kiről mit gondolnak. Furcsa, hogy milyen sokáig számomra is ez jelentett mindent, aztán egy pillanat alatt minden megváltozott…
- Már jól vagy? – Óvatosan végig mértem, majd kissé vörösödve elkaptam a tekintetem, nem tesz jót ez nekem. :/
Még mindig éreztem, hogy vibrál a levegő, és ahogy régen, most sem volt egyértelmű, hogy ellentétes, vagy éppen vonzó ez. Bár javarészt a tapasztalatlanságomnak tulajdonítottam, hogy még mindig ilyen hatással van rám, Masen is gyakran zavarba hozott. Páran az étteremben is próbálkoztak, de az egészen hatástalan maradt, jó, Ayumu~sanon tudtam nevetni, ő igazán borzasztó módon csinálta.
Kijelentésére csak még vörösebb lettem, és olyan hirtelen néztem fel, mintha csak a világ legsokkolóbb hírét kaptam volna. Kicsit ezt is éreztem, de szerencsére éppen nem engem nézett. Szóval így állunk, ezentúl több időt fogunk eltölteni együtt, mint azt valaha gondoltam volna. Tisztában voltam vele, hogy bármennyire nagynak is tűnik Seireitei, összefogunk futni, de hogy ilyen gyorsan, és hogy egy osztagba kerüljünk... ez nagyon meglepő volt számomra.
- Engem is ide helyeztek… – Feleltem csendesen. – Ninomiya~taichou felügyel rám, és egy másik tisztre, amíg a 46-ok Tanácsa másképpen nem határoz.
Feleslegesnek tartottam ezt a kitételt, hiszen, ha olyan veszélyes volnék, pont kivárnám, hogy leteljen ez az idő, és azután cselekednék. De nem akartam ötleteket adni, örültem, hogy ilyen egyszerűen ment minden, hála Yukezonak, és a rangunknak. Hiába, ez a világ nem változik, a pénz és befolyás sokkal többet ér, mint a lelkek biztonsága, mert bár tőlem senkinek sem kellett tartania, ha más is ilyen könnyen visszahelyezhető, van okunk félni.
- Úh, tényleg rengeteget nőtt! *o* – Mondtam lelkesen, és a telefonért nyúltam, ám vissza is húztam a kezem, ahogy kicsit hozzáért a férfiéhoz. Mégis mit gondoltam? >w>
Összefontam az ujjaimat az ölemben, és pár percig csak csendesen ültem, nem tudtam nem így reagálni, pedig annyira szerettem volna. Normálisan beszélgetni, nem törődve a múlttal, csak élvezni a másik társaságát, és kicsit csipkelődni. Mint a régi barátok, bár mi sosem voltunk igazán barátok, de még bármi lehet. Vagyis… azt hiszem, képesnek kellene lennünk rá, már ha együtt akarunk dolgozni, akkor muszáj lesz.
- Meg kell találnom valakiket. – Feleltem komoly arccal, nagyon is őszintén. – Yukezo elérte, hogy visszajöhessek, még ha csak felügyelettel is, mert Maya~san gyerekeit idehozta az apjuk, miután Maya~san meghalt. – Szomorúan bámultam magam elé, még mindig nehéz volt elhinnem, hogy halott. – Meg kell őket találnom… nagyon rossz előérzetem van velük kapcsolatban. – Nem esett nehezemre megosztani a gondjaimat vele, azt hiszem a közöttünk lévő távolság tette sokkalta könnyebbé, és az, hogy sokat változtam, mióta nem találkoztunk. – Yukezo keze és pénze messzire elér, és nincs olyan bűn, amit ne lehetne pénzzel lemosni. – Gúnyosan elmosolyodtam, nem mintha bármit is elkövettem volna, csak ellenem követtek el dolgokat.
Olyan volt, mint valami furcsa, kifordított tündérmese, amiben a hercegnőt hibáztatják azért is, mert elrabolta a sárkány. Nevetséges volt, de az se lett volna jobb, ha itt maradok, és mindenféle kísérleteknek vetnek alá. Sok mindenről hall pletykákat a shinigami, főleg a tizenkettedik osztagról. És ha csak arra gondolok, hogy a lidérc felem miként került belém, kénytelen vagyok egy részét elhinni, hogy igaz lehet…
- Igen, jelentkeznem kell majd nála. ^w^ – Mosolyogtam kedvesen a férfira, igyekezve nem törődni semmivel. – Kyousuke… tudom, hogy nem tehetem semmissé a múltat, és nem is szeretném. Szerinted képesek leszünk együtt dolgozni? – Felkeltem, és vele szemben álltam meg, felpillantva, mélyen a szemébe nézve. Tudnom kellett a választ, mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, vagy kényelmetlenül érezni magam.

8
Karakura / Re:Újraépíteni a múltat
« Dátum: 2018. Máj. 30, 21:58:41 »
Féltem, hogy hangosan kattognak fejemben a fogaskerekek, ahogy igyekszem megfejteni, vagy legalább felfogni, mi is járhat a fejében. Bizonyosan azt tanácsolná most mindenki, hogy messzire kerüljem el azokat a kavalkádos foszlányokat, de nem tehettem. Szükségem volt a segítségére, és úgy tűnt, neki is kell az enyém, sőt, talán perpillanat ő volt az, akinek jobban kellettem, mint valaha. Mégis miként nyújtsam felé a kezem, ha azt se értem, mi ellen hadakozik, vagy minek adta meg magát?
Elkeserítő volt, ahogy igyekezett, de minden vonásából, az összes mozdulatából láttam, hogy megjátsza magát, hogy nagyon is küszködik. Mit kellene tennem? Sose ismertük egymást közelebbről, csak egy idegen vagyok számára, olyasvalaki, akihez vérrokonság fűzi, de neki ez mit jelent? A számomra fontos lelkekhez sosem kapcsolt vérség, vagy rokonság, a családomtól csak fájdalmat kaptam. Maya~san, Masen, és az ikrek… a számomra kedves személyek belecsöppentek az életembe, és olyan hirtelenséggel tépték ki őket, ami miatt megértettem bátyám fájdalmát. Átéreztem, de egyáltalán nem láttam át, mit is gondol igazából, főként, hogy mintha meg se hallotta volna kérdésemet.
- Sajnálom… – Annyi mindent kifejez ez az egyetlen szó, és mégis keveset mondd.
Sírhatnékom volt, ahogy Maya~sanra gondoltam, vagy arra, mennyire elsodródtak egymástól Yukezoval. Vajon mennyi mindenen változtatott volna, ha összeházasodnak? Sokat beszélgettünk, de ezt a témát mindig kerültem, nem éreztem úgy, hogy valóban közöm lenne hozzá. Rei~chan egy igazán eleven kislány volt, és jól kijött szinte mindenkivel, nehéz is volt elhinnem, hogy a mellettem ülő shinigami lenne az apja.
És megint kissé összezavarodtam, ahogy beszélni kezdett, valami egészen másról. Belial? Milyen együgyű név ez? :/ A kártya sem különösebben érdekelt, csak egyetlen izom rándult meg az arcomon, mikor Manazzo arca is felrémlett rajta, ő se volt szebb a másiknál. Kifújtam a levegőt, de még mindig úgy éreztem, mintha valaki ülne a mellkasomon, egyszerűen rossz érzés fogott el ezzel az egész történettel kapcsolatban.
- Szóval úgy hiszed, hogy sikerült? – Kérdeztem csendesen. – Azt hiszed megszabadultál tőle? – Tényleg ennyire vak volna az üggyel kapcsolatban? – Azt mondod, hogy meghajlítja a teret és időt, Lordnak szólítod… szerinted ez jelenti a halált? Yukezo… túl közel állsz hozzá, hogy tisztán lásd, ami az árnyékban rejtőzik.
Mintha csak a Pán Pétert nézném, csak nem a gyerekeknek szóló változatot, hanem azt, amiben az árnyék meg akarja ölni azt, akin rejtőzik. Talán úgy érzi, hogy ennek így kellett történnie, hogy volt egy pillanat, amiben képes volt fölé kerekedni, de mi van, ha nem? Ha csak egy újabb formája ez a kínzásnak, vagy erőt gyűjt. Megráztam a fejem, ha ennyi mindenkit hozhat valaki vissza az elmúlásból, mégis hogy gondolhatja Yukezo, hogy végzett vele?
Felpillantottam rá, de valami egészen más volt ott, valaki más… ezzel kellett nyugtatnom magam, mert szívem szerint felpattantam volna, és szaladásnak indulok. És miért nem tettem? Mert értelmetlen, nem futhatok el, nincs hova, semeddig se jutnék, és nem hagyhatom hátra. Gyerekként arra vágytam, hogy eljöjjön, hogy védjen meg, vigyen az igazi otthonomba, és legyen mindig mellettem, de ezt már nem teljesítheti. Én azonban megtehetem, hogy egyetlen pillanatig se kételkedjek abban, hogy vele kell lennem, és segítenem.
Megemeltem a kezem, ami úgy csattant hófehér bőrén, mintha csak erre készültem volna kezdetektől fogva, a pofon zaja betöltötte a csendes szobát. Nagyot nyeltem, de nem azért, mert féltem tőle, hanem, hogy visszatartsam az előtörni készülő kiabálást.
- Ne merj elbújni, és átadni a helyed! – Néztem mérgesen a sárgás íriszekbe, fele annyi élet sem volt ebben a tekintetben, mint amennyi kitartás a mi családunkba szorult. – Azt hiszed, hogy ez segít? Hogy valaki másnak kell lenned, mássá kell változnod? Ártatlanok vére tapad a kezedhez! – Emeltem fel hangomat, nem foglalkozva azzal, hogy felmérgesítem-e. – Nem az általad megölteké, azoké, akik azért fognak meghalni, mert te gyáva vagy legyőzni a kétségeidet, félelmeidet, és a benned élő sötétséget… - Megremegett a hangom, és sokkal halkabban folytattam, szinte suttogva. - Még értem kell jönnöd! Nem hagyhatsz ott… Onii~san! – Természetesebben jöttek a szavak a nyelvemre, mint azt valaha képzeltem volna, és egyáltalán nem csengett idegenül a megszólítás.
Előre nyúltam, hogy átöleljem. Nem érdekelt, hogy képes egyetlen mozdulattal végezni velem, mert nem teheti meg, most nem. A múltunkon már nem változtathatunk, de mind a ketten képesek lehetünk úgy formálni a jövőnket, ahogy akarjuk. Muszáj lesz.

9
Küldetések az Emberek Világában / Naminohana
« Dátum: 2018. Máj. 01, 18:24:38 »
Hosszú hajamba kapott a kora tavaszi szél hűvöse, és ez emlékeztetett arra, mennyit változtam az utóbbi időben, s mintha most mindezt semmissé tettem volna azzal, hogy ott vagyok, ahonnan indultam. Mély levegőt vettem, a fülem mögé söpörtem a kósza tincset, lehunyt szemmel próbáltam nyugtatni magam, hogy nincs semmi baj, ez csupán egy átlagos nap lesz, átlagos feladatokkal. Sose gondoltam volna, hogy ekkorát is tévedhetek egy dologgal kapcsolatban, ám akkor, mikor reggel elhagytam a Tamachi birtokot, és könnyű léptekkel a nyolcadik osztag felé vettem az irányt, még nem sejthettem, hogy ez a nap akár az utolsó is lehet rövidke életemben.
Úgy indult, mint az elmúlt hét bármelyik reggele. Felkeltem, összekészülődtem, majd elsétáltam az osztaghoz, és igyekeztem felmérni, Kyousuke merre lehet, hogy a lehető legkevesebbet érintkezzünk. Szívem szerint osztagot is váltottam volna, de nem tudtam, melyik kapitány vállalna akkora terhet, hogy folyamatosan felügyelet alatt tartson, amire természetesen nem szorultam rá, azonban ez a Negyvenhatok tanácsát szemernyire sem érdekelte.
Nem nehezteltem a férfira, teljesen jogos volt a haragja irányomba, egy percig sem kételkedtem afelől, hogy képtelen elfelejteni a közöttünk történteket. Azonban nem volt más választása, nekem még ennyi sem, egyetlen esélyem maradt, amivel igyekeztem élni, legfőképp azért, hogy megtaláljam Maya~san gyermekeit. Az ikrekért képes lettem volna bármire, és a legkevesebb az volt, hogy elviseltem a férfi megjegyzéseit, vagy villámló tekintetét.
Általános tevékenységnek számított, hogy az osztag körüli teendőket elláttam, már, ami a takarítást, és hasonlókat illeti. A negyedik osztag sok mindent megcsinált, azonban a körleteket, folyosókat, edzőtermeket, és a kertet is nekünk kellett rendben tartanunk, így nem maradhattam ki én sem ezen feladatokból. Régebben kézbe se vettem volna a seprűt, nem, hogy használjam azt, azonban ezek az idők Karakurában végérvényesen elmúltak. Masen mellett igazán rutinos lettem a takarításban, és egyáltalán nem zavart, hogy ilyesmit kell csinálnom, egészen kikapcsolt.
Talán ez volt az oka annak, hogy egy pillanatig észre sem vettem az apró, fekete pillangót, ami felém igyekezett. Az utóbbi években nem láttam egyet sem, így egészen meglepett az ismerős bizsergés, ami a hatalmába kerített, mikor meghallottam, hogy küldetésre küldenek. Volt egy rövid momentum, a másodperc tört része, amikor átfutott testemen az izgatottság, hogy valami shinigamihoz illőt tehetek végre, de ezt igen gyorsan megmételyezte a kétség. Hiszen felügyelet nélkül az otthonomat sem hagyhattam el, nem hogy más tisztekkel együtt lássak el feladatokat, ez egészen furcsa döntés a Gotei Juusantaitól.
Ennél már csak az lepett meg jobban, hogy Watanabe~san várakozott az első osztagnál ott, ahová engem is hívtak. Nem is küldetés lenne, hanem valami egészen más? Visszavonják az engedélyt, hogy továbbra is nagyjából szabadon közlekedjünk Seireiteiben? Kissé talán aggodalmasan nézhettem a férfira, de aztán igyekeztem erőt venni magamon, és egy bátortalan mosolyt is megengedtem felé, majd meghajolva köszöntem neki.
- Watanabe~san… Önnek mondtak bármit is, miért kell ide jönnie? – Feszített belülről a kétely, és a tudatlanság ezt egyáltalán nem gyengítette. Yukezo talán elért valamit a Negyvenhatoknál, de az ő kedvük olyan szeszélyes, mint a tavaszi időjárás. – Kicsit ideges vagyok, azt hittem, hogy hónapokig fognak figyelni minket. – Magyaráztam zavartan, majd magam köré fontam karjaimat, mielőtt hosszasan a hajam birizgálásába fogtam volna, mióta ismét megnövesztettem, folyton ezt csináltam, ha gondolkoztam, vagy várakoztam.
Aztán feltűnt egy alak, de egyáltalán nem olyan, mint akire számítottam, azt hittem, hogy az első osztag egy tisztje lesz majd, aki eligazít minket. Ehelyett azonban egy második osztagos jelent meg, szinte egész testét elfedte az egyenruha, csak a szemei látszottak ki, ezüstösnek látszódtak, és kifejezetten unottnak. Ez engem viszont egy cseppet sem nyugtatott meg, amikor először megláttam, a szívem is kihagyott egy pillanatra, hiszen nem sok jóra számíthat, akiért a niibantai, vagy az omnitsukidou érkezik.
Szerettem volna elszaladni, olyan messzire, hogy sose találjanak meg. Egyszer sikerült már, mért ne menne még egyszer? Biztos vagyok benne, hogy Masen mögött elbújhatnék, és a Gotei Juusantai nem árthatna nekem. De vissza kellett fognom magam, túlságosan is belelendültem a gondolataimba, hiszen azt sem tudtam még, miért érkezik a tiszt.
- Még, hogy én felvigyázzak két dezertőrre, akiknek úgy tartja kedve, hogy visszatérjenek, nevetséges… – Jól hallható volt a motyogása, mintha nem is akarná titkolni, csupán úgy intézné, mintha véletlen hallottuk volna meg. Szégyenletes, hogy ilyen gyerekes dologgal próbálkozik, ha igazi férfi, mondja ki a véleményét, ha nem, akkor pedig tartsa meg magának. – Ragyou Kaname vagyok, a második osztag tisztje, velem kell jönnötök az Emberek Világába, ahol néhány lidércet kell elintéznetek, nekem pedig nyakon csípnem valakit, ez számotokra nem érdekes. – Szinte csak felbüfögte a szavakat, le se lassított, mikor mellénk ért, elsétált mellettünk, a senkaimon felé.
Kifújtam az addig benntartott levegőt, és elindultam utána, bizonyos voltam benne, hogy több információt nem fog az orrunkra kötni. Watanabe~sanra pillantottam, de nem igazán tudtam eldönteni, mit vétettünk a másik tiszt ellen, egyikünk sem azért volt távol, mert úgy tartotta úri kedve. Mindegy is talán, valószínűleg hasonlóan reagáltam volna néhány évvel ezelőtt én magam is, nem vethetem a szemére, hogy kedvetlen velünk kapcsolatban.
Olyan gyorsan átértünk a dangaion, hogy időm sem maradt a gondolataimba mélyedni, és máris az Emberek Világában találtuk magunkat, számomra egészen ismerős volt a terep. A hatalmas gyárépületek, a szürkeség, fémes csövek, és füst között akár meg is pillanthattam volna azt a raktárt, amely eddig az otthonomul szolgált. De nem kalandozhattam el, kezem a zanpakutoum markolatán pihent, készen arra, hogy a parancsnak megfelelően végezzek a felbukkanó lidércekkel, viszont egyetlen egyet sem érzékeltem.
- Ragyou~san… – Kezdtem volna bele, de még a mondatot se tudtam befejezni, azonnal lepisszegett.
- Cssst! Hallgass! – Mordult rám, hátra se pillantva. – Csak csináljátok, amit Seireiteiben mondtam, amikor jön egy lidérc, ti megölitek, nem nagy cucc. És meg se forduljon a fejetekben, hogy megléptek, előlem úgy se tudnátok, és felhatalmazásom van, hogy abban a pillanatban végezzek veletek. – Itt mintha a nevetést igyekezett volna egészen gyatrán visszafogni. – Szóval elég, ha csak azt látom, hogy rossz irányba tértek ki egy támadás elől, azt dezertálásnak veszem, és azon nyomban végzek veletek. Nem hagyok időt… – Ironikusnak is nevezhettem volna, hogy eme félmondatnál egy hatalmas dárda hasított keresztül a testén, azonban abban a pillanatban nem volt lehetőség ezt kielemezni.
A testem magától mozdult, a sok edzés bizony megtette a hatását, semmivel sem törődve megragadtam Watanabe~san egyenruháját, és berántottam egy épület mögé. Csak miután úgy tűnt, hogy megfelelő fedezéket sikerült találni, tértem magamhoz, és eszméltem rá, mi is történt valójában. A második osztag tisztjét, aki azért jött velünk, hogy szemmel tartson minket, megölték. Mégis ezek után, hogy mehetnénk vissza Seireiteibe?
Összeszorítottam ajkaimat, mielőtt tehetetlenségem egy hangos üvöltésben kitört volna belőlem. Miért nem érzékelem, ki lehetett az, aki megtámadott minket, és mégis hogyan lehetséges az, hogy egyetlen csapással végzett azzal a tiszttel? Csak úgy cikáztak fejemben a gondolatok, valószínűleg kívülről is látszott, hogy képtelen vagyok válaszolni rájuk, kétségbeesettnek látszódhattam, a szemem ide-oda cikázott, mintha csak valamit olvasna a levegőben.
- Ugyan, Neko~chankák, gyertek elő! Cicc~cicc! – Az édelgő hangtól felállt a tarkómon is a szőr, mintha csak kínozni akarnának vele. – Legyetek jók, és gyertek szépen ide, hozzám! – Egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy azon nyomban végez velünk, ahogy ránk talál, de a hangja visszhangzott a számtalan épület és cső között, lehetetlen lett volna megmondani, hogy merről jön.
- Mégis… mit kellene tennünk, Watanabe~san? – Valahogy elveszettebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor, mintha a félelem feszítené a hasfalam, majd szép lassan felfelé kúszna a torkomba, egyre szűkítve azt.
Behunytam a szemem, és igyekeztem csak a légzésemre koncentrálni, mintha ezzel képes lennék megnyugtatni magam. Azonban nem tehettem mást, ha elveszítem a kontrollt, képtelen leszek visszafojtani őt, és nagyobb bajba kerülhetünk, mint amekkorában vagyunk.
- Hát itt bujkáltok, Neko~chankák! De jó, hogy megvagytok! – A hang úgy kúszott végig a hátamon, mint egy undorító rovar.
Hirtelen néztem fel, és velünk szemben a falon állt a hang gazdája, egy apró termetű, kisiskolásnak tűnő lány. Nem érzékeltem felőle semmi különöset, és ez rémisztőbb volt, mintha mindkettőnknél erősebb volna, csak remélni mertem, hogy Watanabe~sannak van valami ötlete, mert nekem semmi se jutott eddig eszembe.
- Ki… ki vagy te? – Kérdeztem remegő hangon, rá se ismertem magamra. Mégis mi az, amivel képes egy kislány ilyen velejéig hatoló félelmet kelteni bennem, pusztán azzal, hogy beszél? Nem tudtam… erre sem ismertem a választ.

10
Karakura / Re:Újraépíteni a múltat
« Dátum: 2018. Ápr. 18, 22:46:41 »
Nem nézett ki valami jól, és ez immáron nem töltött el örömmel. Volt egy időszak, amikor azt kívántam neki, hogy érezze azt a kínt, amit nekem át kellett élnem, hogy szenvedjen, azonban igazságtalan voltam vele. Mélyet sóhajtottam, kissé kényelmetlenül éreztem magam jelen helyzetben, fogalmam sem volt, mit kellene igazából tennem. Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy mennyi mindenen megy keresztül, azonban egyáltalán nem tetszett, amilyen hatással van rá ez.
Egyértelműen látszott, hogy ismételten emberekkel került összetűzésbe, és ha ez egyszer kitudódik, hiába a Daitenshi, a főnemesi család, egyszerűen elítélik. Nincs mit szépíteni, olyasmit tesz ezen a világon, amire nincs mentsége, bár annyira valószínűleg nem érdekli egyelőre a Gotei Juusantait, különben már régen figyelmeztették volna. Abban nem is reménykedtem, hogy erről senki sem tud, a lelkek tömeges átküldése elég gyorsan lebuktatja a shinigamit…
- Igen, szerintem sem ártana… – Néztem félre, átkarolva magam.
Mégis mivé lett? Már a visszatértekor furcsa volt, Seireiteiben, az Emberek Világában, de most. Most valami nagyon megváltozott. Megkönnyebbülve követtem unokabátyám a konyhába, előkészítve a teázáshoz a dolgokat. Szavaira kissé összevontam szemöldököm, számomra mindig is ilyen volt Yukezo, némileg szétszórt, s szemei mintha egy másik valóságot kémleltek volna. Így ismertem meg, az egykori shinigamiról csak hallottam, sose találkoztunk.
- Nem lehetek elnéző, valakinek muszáj visszarántania a valóságba, mielőtt végérvényesen elveszik. – Nehéz volt elhinnem, hogy ez valóban az én számat hagyta el.
Talán mindkettőnknek jót tett volna, ha nem halogatjuk eddig az újabb találkozót, azonban fel sem merült bennem, hogy ennyire mélyre süllyedhet. Gondolnom kellett volna rá, számtalan jelét mutatta, hogy talán fizikailag erős, azonban túlságosan is képes elveszni az időben és a valóságból kicsúszni. Elbújik a kis kalapjában, remélve, hogy a számára kedvezőtlen dolgok így nem találják meg, azonban ez nem így történik, sosem így történik…
- Semmi gond, majd együtt kitaláljuk, gondolom nem olyan nagy horderejű a dolog. – Ültem le, amerre mutatott, és hagytam, hogy befejezze a teákat. – Igen, köszönöm. ^.^ – Tettem némi cukrot a teába, majd gondosan elkevergettem. – Mondd… Rei~channal történtek miatt vagy ilyen állapotban? – Csendesen kérdeztem, nem szerettem volna feltépni a friss sebeket, de jobb volt tisztán látni a dolgokat, és nem kerülgetni a forró kását.
Némán kortyoltam bele a meleg italba, és jól esett a kissé édes, mégis kellően fűszeres íze, szükség is volt rá, ha az előttünk álló hosszú beszélgetésre gondoltam. Merthogy ezt nem ússzuk meg egy párperces dialógussal, abban is bizonyos voltam. Már régóta nem volt célom, hogy ártsak neki, nem is ezért kérdeztem rá, csupán tudni akartam, mi is történik most benne, vele, körülötte. Egyáltalán nem tetszett, amit eddig tapasztaltam, nagyon nem.
Ahogy azonban felemlegette apánkat, megállt a csésze a kezemben, de nem néztem rá, a sötéten fodrozódó teát figyeltem néhány másodpercig, majd lehunytam a szemem. Az apám számomra halott volt, még ha élt is. Miatta nem nőhettem fel boldog családban, miatta halt meg anya, és valószínűleg Yukezonak sem volt éppen felhőtlen gyermekkora neki köszönhetően. Rossz szülő volt, és bűnös lélek, a Gotei Juusantai szemében viszont jó shinigami. Chh… nevetséges. Mély levegőt vettem, mielőtt válaszoltam volna a testvéremnek.
- Baj, ha nem igazán foglalkoztat, hogy Tamachi Manazzo él-e vagy halott? Nem része a családomnak, sőt… még csak ismerősnek se nevezném. – Felpillantottam rá, láttam rajta, hogy vár valamit, valami zsigerből jövő reakciót, de már nem voltam az a bakfis, aki pár éve maga ölte volna meg Manazzot. – Egyébként nem te végeztél vele?
A pletyka szárnyra kapott már akkor, és abban az időben könnyedén hittem benne, hogy a hatalomért bármire képes lenne a férfi. Manapság inkább az apánk személyiségének tulajdonítanám a történteket, és meglepő módon nemigen éreznék sajnálatot az egykori nemes iránt. Mondjuk miért is kellene? Magának köszönheti, hogy semmi sem maradt abból, amit olyan makacsul elérni igyekezett, egyedül magának.

11
8. osztag / Re:Az osztag kertje
« Dátum: 2018. Márc. 21, 23:47:18 »
Hosszúnak tűntek a napok, amíg a tárgyalások folytak, a Negyvenhatok veszélyesnek véltek, de nemességem sok kapaszkodót adott Yukezo kezébe. Az pedig, hogy ő egy főnemes nevét viselte, csak még inkább súlyt adott szavainak. Persze a nemesekből álló tanács szívesen kipenderítette volna, érezhető volt az érveiken, még sem tehették meg, hogy egy nagy, befolyásos családot haragítanak magukra. Talán a Tamachi név már nem jelentett annyit, mint egykor, mikor független nemesek voltunk, a Kagami klánt azonban kár lett volna alábecsülniük.
Végül kénytelenek voltak engedni, s bár magamon éreztem kitüntetett figyelmét néhány shinigaminak, ettől függetlenül szabadon jöhettem-mehettem. Valószínűleg Shihouin Yuuken kérését teljesítették, amikor nem helyeztek vissza régi osztagomba, helyette a nyolcadikban kellett jelentkeznem szolgálatra. Némiképpen értettem a családfő hozzáállását, akkor se különösebben bízott bennem, amikor egyszerű tiszt voltam, hát még most.
Seireitei utcái mit sem változtak, pedig évek teltek el, mióta nem jártam itt, az osztagok között. Mintha még a random fel-felbukkanó arcok is ugyan azok lettek volna, csak én változtam, olyan sokat, s még sem eleget. Már nem tartottam attól, hogy tökéletesnek látnak-e, épp ezért nem izgultam amiatt sem, hogy egy új kapitányt kellene megszoknom. Ninomiya~taichou nem a legszigorúbb kapitányok írében állt, de ha csak pletykákra hagyatkoznék, nagyon elkényelmesedett lennék, és az hiba volna a részemről. Nem nyaralni, vagy edzeni érkeztem, célom volt, és azt mindenképpen teljesíteni kívántam.
Kojiro~sanról nem kaptam lényegi információt, és ezzel nem szerettem volna Shihouin~donot zavarni, bárdolatlanság lett volna részemről, Yukezo pedig… nos, tőle kérdezni sem lett volna a legcélszerűbb. Kénytelen leszek visszatérni a hatodik osztaghoz, hogy többet megtudjak. A gyerekek talán már egészen nagyok, vajon emlékezni fognak egyáltalán rám?
Sose hittem, hogy jó anya lehetnék, hiszen nem volt olyan példa előttem, amit követhettem volna, így abban sem voltam biztos, egyáltalán szeretnék-e gyereket. Az ikreket azonban nagyon szerettem, bármikor szívesen segítettem Maya~sannak, Éppen ezért elég rosszul érintett, hogy Seireiteibe hozták őket, bár érthető volt, de rossz.
Mélyet sóhajtottam, és az osztag kertje felé vettem az irányt, legalább egy kicsit kifújhatom magam, mielőtt találkozom a kapitánnyal. Egy pillanatra azonban teljesen ledermedtem, már korábban is éreztem, hogy a közelben van, de azt is tudtam, hogy az első osztagban kellene lennie, mégis miért tart akkor erre? Egy pillanatig megfordult a fejemben az is, hogy sarkon fordulok, vagy az első bokorba ugrom előle, még se tettem. Csak álltam ott, és képtelen voltam levenni a közeledő alakról a szemem. Milyen rég is volt, hogy utoljára láttam? Nagyon… nagyon régen.
Mintha még magasabb lett volna, mint az emlékeimben, vagy csak nem olyan éles már a kép? Nem tudom… Arra emlékszem, hogy nagyon megbántottam, igen, az arckifejezése is arról árulkodik, hogy ez még mindig elevenen élhet benne. Pedig nem akartam semmi rosszat, csupán megvédeni őt, és a Gotei Juusantaiban betöltött pozícióját. Bár ezt bizonyosan nem fogadta volna el, így a vége inkább sértegetésekből, és kiabálásból állt, ami valószínűleg mély sebeket hagyott benne. Azonban inkább ez, mintsem, hogy árulásért kivégezzék.
- Szia… – A fülem mögé simítottam egy kósza tincset, a közöttünk lévő távolság egyre nagyobbnak tűnt, ha nem is fizikailag, de lelkileg mindenképp. – Úgy tűnik. – Összefontam magam előtt a karjaimat, hasonlóan mint ő, majd végül leengedtem őket. – Mit keresel itt? Nem az első osztagban kellene lenned? – Nem akartam számon kérő lenni, de a közelében mindig úgy éreztem, hogy a legjobb védekezés a támadás.
Végül csak sóhajtottam, és leültem az egyik közelben álló padra, majd mutattam, üljön le ő is. Talán képesek leszünk pár percig kibírni, hogy ne menjünk ölre. A lábamat figyeltem, nem akartam az arcát fürkészni, az olyan lett volna, mintha kutatnék benne, de ezúttal nem szerettem volna többet belelátni, ez csak egy véletlen.
- Gure hogy van? – Emlékeztem, hogy korábban ez kölyökmacskát fogadott be, hozzám képest sokkal jobbnak bizonyulhatott a gondozásban. – Gondolom mostmár egészen nagy. ^w^

12
Karakura / Re:Újraépíteni a múltat
« Dátum: 2018. Márc. 21, 17:09:42 »
Mély levegőt vettem, mielőtt kissé reszkető kézzel megnyomtam a kaputelefon gombját. Az idegen hang némiképpen megnyugtatott, talán időközben elköltözött volna? Ebben azonban nem lehettem bizonyos, egyszer azt mondta, jöhetek, ha baj van, azóta viszont megházasodott, bizonyosan nem tölt annyi időt az Emberek Világában. Fojtott hangon mutatkoztam be, és meglepett, hogy szinte azon nyomban be is engedtek ennek hatására. Szóval mégiscsak szokott erre járni, értem…
Még nem voltam benne teljesen bizonyos, hogy jól teszem-e, hogy ide jövök, azonban azt tudtam, nem bujkálhatok tovább az emberek között, mindenfajta terv nélkül. A többieket megértettem a raktárban, szinte mindegyiküket elárulta a Gotei, és nem szívesen tértek volna, vissza, pedig bármikor megtehették volna. Nekem azonban mennem kellett, mert voltak ott, akik számítottak rám. Miután Maya~san meghalt, azt hittem, hogy Kojiro~san majd vissza-visszajön, vagy legalább jelentkezik, hogy mi van az ikrekkel, de ez egészen mostanáig nem történt meg. Aggódtam, nagyon is tudtam, mennyi szörnyűségre képesek a vérrokonok, ha arról van szó, és Kojiro~sant nem különösebben ismertem, így nem is bíztam benne teljes mértékben.
Nyugalomra intettem magam, tisztában voltam vele, hogy Yukezoval a kapcsolatom egészen furcsa, legtöbbször kicsit sem emlékeztet arra, hogy testvérek lennénk, de valamennyit mindkettőnknek jelent a vérség. Kissé meglepett a velem szemben álló alak, amikor feltárult a lakás ajtaja. Bár sosem találkoztunk, tudtam, kivel is állok szemben, így meghajoltam felé, majd besétáltam mellette. Fogalmam sem volt róla, hogy Yukezo lakásában tölti a száműzetését, bár jobban belegondolva, egészen logikusnak hatott a dolog.
- Yukezot keresem… Itt van most? – Nemleges válaszra számítottam, de megnyugtatott, bárhol is legyen, a mobilját neki fel fogja venni. Bólintottam, majd a kedves invitálásra leültem a nappaliban.
Csupán néhány pillanat telhetett el, midőn meg is jelent a bátyám… nos, nem éppen úgy, mint akit skatulyából húztak ki. Felálltam, és végig pillantottam rajta, nem, egyáltalán nem úgy festett, mint, aki üzleti tárgyalásokkal volt elfoglalva az elmúlt percekben. Sóhajtottam, korábban már többször kifejtettem a véleményem arról, mit gondolok önbíráskodó életviteléről, érveim azonban süket fülekre találtak. A fülem mögé söpörtem az utóbbi időben egyre hosszabbra hagyott hajamat.
- Ennél szívélyesebb fogadásra számítottam, kedves bátyám… – Forgattam szemeimet, ha mások tartottak is tőle, a magam részéről nem voltam hajlandó adni alá a lovat, hogy bolondot játszon. – Azt mondták az étteremben, hogy kerestél, és fontos dolgokról szeretnél velem beszélni, ezért gondoltam felkereslek. – Apró hazugság volt, de nem kérhettem szívességet, annak nagy árat szabna, amit vagy nem akarok, vagy nem tudok megfizetni. Ellenben, ha úgy gondolja, hogy mindig is az ő ötlete volt a dolog, akkor én leszek ezúttal kedvező alkupozícióban. – Szóval… mi lenne az? Gondolom valami személyes, vagy shinigami dolog, különben elmondod az alkalmazottaimnak.
Úgy éreztem, szinte forr, pezseg a vérem, mintha ez hiányzott volna eddig is a mindennapjaimból. Tamachi voltam, a zsigereimben hordoztam, hogy mindig többre és többre vágyjak, aztán pedig meg is szerezzem magamnak, amit akarok. Igen, épp ezért olyan törékeny a családunk, azt hiszem. Egymás ellen éppen olyan jól játszunk, és szórakozunk ezen, ahogyan bárki mással. Vajon miért? Nehéz volna ezt megválaszolnom, de a jó ügy érdekében teszem, ezzel vigasztaltam magam.
- Főzzünk esetleg egy teát? ^w^ – Mosolyogtam rá kedvesen. – És nem… a kalapodból nem kérek semmit. :S Inkább megcsinálom mind kettőnkét, ha megmutatod, merre van a konyha. :o – Sok mindenre hajlandó voltam azért, hogy újra Seireiteiben lehessek, de mindenre azért nem.

13
Karakura / Re:Hangtalanul
« Dátum: 2017. Máj. 31, 01:55:55 »
Csak a szememet forgattam, valahogy mindig oda lyukadtunk ki, mennyire tapasztalatlan is vagyok, de mit tehetnék, igaz… Bár szerintem egészen elfogadható, hogy zavar az ilyesféle beszéd, ha semmi ehhez hasonlóról sincs szó! Nem vagyok egy végzetasszonya, aki könnyedén beszélne efféle dolgokról, nem is próbálkozom vele, ha nem muszáj.
Kérdésére kicsit meglepetten néztem rá, most komolyan erről szeretne értekezni? Sóhajtottam, és a hajamba túrva próbáltam összerendezni a gondolataimat, mégis mit kellene felelnem. Komolyan vegyem? Vagy megint csak szórakozik velem, mert a nap még csak most kezdődött, és senkit sem haragított még magára? Mindent ugyanazzal a kihívó arckifejezéssel mond, így lehetetlen egyértelműen kivenni, mi járhat a fejében.
- Én… úgy gondolom, hogy bizonyos körülmények között ez a téma egyáltalán nem obszcén, de a megfogalmazásod közönséges volt. – Válaszoltam végül komolyan, amennyire sikerült. – Például barátok, vagy szeretők között lehet teljesen átlagos beszédtéma, de bizonyosan nem ilyen formában.
A következő kérdésnél már biztos voltam benne, hogy csupán a türelmem teszi próbára, éles tekintettel néztem fel rá. Felnőtt nő vagyok, bármennyire is fiatalnak nézek ki, jó pár évtized van mögöttem! Szívesen bokán rúgtam volna dühömben, de továbbra is fékeztem magam, nem lett volna jó tovább tetézni a bajt.
- Gólya? Azt hittem, hogy jön a méhecske… – Feleltem gúnyosan, bármennyire szerettem volna, nem hagyhattam szó nélkül, ajánlatára cinikusan nevettem fel. – Kérlek, ha te megmutatod, én is megmutatom az enyémet, mint az oviban. Nem vagyok öt éves, mindennel tisztában vagyok, csak nem ez a kedvenc beszédtémám. >///> – Fordítottam el róla a tekintetem, kissé elvörösödve.
Nem éreztem úgy, hogy megnyertem volna a csatát, a saját arcom árult el, minő irónia. Sóhajtva vettem el előle a turmixot, mert igazából tisztában voltam vele, hogy édességből csak azt a furcsa gyerekeknek készül joghurtot volt képes megenni, de azért reménykedtem. Plusz sült csirke ízben nem volt ebből a vacakból, és Seireiteiből nem vállalnak étel házhoz szállítást, vagy ha igen, azt se igen tudná megrágni. Nemes egyszerűséggel kimostam a bögréből, mielőtt belekövült volna, ezzel is azt éreztem, hogy legalább csinálok valamit.
- A por a szekrényben van, némi tejjel kell felönteni, ha enni szeretnél belőle. – Magyaráztam közben, ügyet se vetve az újabb trágár kifejezésre, már megszoktam. Ráadásul volt igazság benne, bele se gondoltam, hogy ennyi tejes mizéria mit művelhet a gyomrában.
Az kicsit meglepett, hogy nem szedhet semmilyen gyógyszert, nem gondoltam volna, hogy ilyen hétköznapi dolog kifoghat rajta, mint az allergia. Bár biztosan megkönnyítené a dolgát, ha tudna néhány gyógyító, esetleg fájdalomcsökkentő kidout, azzal legalább aludni képes volna. Elgondolkozva tettem a helyére a bögrét.
- Szerinted egy kidouval képes lennél aludni? Úgy értem, hogy gyógyító kidouval, nem lekötözésre, vagy ilyesmire! – Tettem hozzá, még élénken élt emlékezetemben első találkozásunk, és az akkori adok-kapok. Így utólag visszagondolva vicces az egész szituáció, de akkor nem nevettem annyira. – Talán még emlékszem olyanra, amivel lehet stabilizálni, és nem fájna annyira.
Próba szerencse, rontani nemigen tudok rajta, főleg, ha Hachigen~san látta el, nála többet nem sokan tudnak a kidoukról. Mivel nem a negyedik osztagban szolgáltam, nem volt túl nagy rutinom a gyógyításban, a kötelező órákon részt vettem, és nagyjából ennyi. Bár már az is meglepett, hogy hagyta valakinek, hogy ellássa, amolyan nagy macsónak képzeltem el, akit maximum a halála után látogathat orvos.
Megjegyzésére kénytelen voltam elmosolyodni, valóban, legtöbbször csak akkor voltam képes egyáltalán megérinteni, ha hagyta magát. De őszintén szólva, bármennyire képes volt másodpercek alatt felmérgesíteni, sose akartam igazán ártani neki. Azt hiszem, az elején nagyon utáltam, mert megtestesített mindent, amit taszítónak gondoltam egy személyben, azonban szép lassan változtam az itt létem alatt, és már inkább megértem, mintsem irtózom tőle. Ami igen fura érzés, de kevésbé furcsa, mint ahogy először gondoltam.
A hosszú monológra már el is engedtem, igazán a lényegre tapintott, mert még mindig képtelen voltam azzal zöld ágra vergődni, hogy az velem van. Annyira szerettem volna, ha egy teljesen másik személy lenne, akinek semmi köze hozzám, de mégis fel-felfedeztem a közös pontokat. Ez pedig nagyon ijesztő volt, mert fél életemben másra sem törekedtem, csak hogy mindent irányítsak magam körül, most pedig képtelen voltam önmagam egy részét megzabolázni. Mintha csak újra és újra kudarcot vallanék, hiába is igyekszem.
Meglepően jól esett, hogy nekem támaszkodott, így nem is mozdultam, nehogy lecsússzon a székről. A fülem mögé simítottam néhány kósza tincset, miközben a válaszon gondolkoztam. Főként azon, miként fejezzem ki magam, hogy minél világosabb, és egyértelműbb legyen.
- Talán meg fog lepni, de soha, egyetlen pillanatig sem hezitáltam, ha ölnöm kellett, vagy ha azt láttam, hogy valaki meghal mellettem. Az élet velejárója, hogy vagyunk, aztán már nem, legalábbis így hittem, amíg a Gotei Juusantaiban szolgáltam. – Feleltem őszintén. – Nem voltak igazi kapcsolataim, senkihez sem kerültem közel, és senkinek nem engedtem, hogy közel kerüljön hozzám. Így az osztagtársaim halála semmit se jelentett, de akkor, ott az iskolában, rádöbbentem, hogy veszélybe sodortalak, anélkül, hogy igazán átgondoltam volna a helyzetet. – A korábbi beszélgetéseinkhez képest nagyon komoly volt a téma, kissé meg is lepett, hogy ilyesmire is képesek vagyunk. – Sok mindenkit elveszítettem, és talán butaság, hogy magamat hibáztatom, de még nem tudtam máshogy szemlélni a dolgokat… valamiért abban a pillanatban úgy tűnt, elég, ha a közelemben vagy, és máris meghalhatsz.
Így utólagosan butaságnak hangozhat, de akkor, ott úgy éreztem, a világ is véget érhet miattam. Igaza volt, túlkombinálom a dolgokat, azonban vele ellentétben képtelen voltam ösztönből cselekedni, Nem foglalkozni a következményekkel, és nem belelátni mindenfélét a dolgokba.
A felszólításra felocsúdtam, és arcom ismét vöröses színt öltött, kezdtem úgy érezni, direkt csinálja. Bár ezúttal nem tudtam rá igazán haragudni, mert szükség volt már a témaváltásra. Mondjuk nem feltétlen ebbe az irányba tereltem volna, ha rajtam múlik.
- Mert egyébként illegális? – Vetettem oda, miközben követtem a szobába, majd rájöttem, mit is mondtam, így igyekeztem gyorsan helyesbíteni. – Mármint, nem mintha ilyesmire vágynék, de egyébként sem ütközik akadályba… vagyis, de, az akarásba! – Habogtam össze-vissza, mint aki azt se tudja, épp merre van. Inkább kinyitottam a szekrényt, és kivettem pár random ruhadarabot. – Ezek jók lesznek? – Nem mertem ránézni, tuti éppen rajtam röhögött.

14
Belváros / Re:Gulliver Étterem
« Dátum: 2017. Márc. 12, 08:18:47 »

Hogy mit is vártam tőle a hírre? Ki tudja… Koránt sem lehetett tudni, mikor mi jár a fejében, és őszintén, talán jobb is volt ez így. A magam részéről ezt gyorsan megtanultam, hiszen “szoros” vérségi kötelékünkhöz képest alig pár alkalommal találkoztunk. Legutóbb az esküvőjén, de akkor nem velem volt elfoglalva, ugye…
- Gondolom meg akarod keresni, ezért jöttél ide. - Válaszoltam egyszerűen.
Mindig olyan nyakatekerten fogalmazott, mintha rá kellene vezetnie egyértelmű válaszokra. Ahelyett, hogy csak kimondaná, amit gondol, vagy akar. Nem hittem volna, hogy valaha hiányolom Masen stílusát, de nála legalább mindig tisztázva voltak a dolgok, ha akart valamit, megmondta, és kész. Megértem, hogy bonyolult volt most az élete, de ettől még nem tudom kiolvasni a gondolatait. Bár nem is próbáltam olyan nagyon.
- Sajnos nem tudom pontosan, hol is lehet most… - Az ikreket magával vitte Kojiro~san, azt se tudtam, látjuk-e még őket valaha.
Némiképpen megértettem Yukezot… szülő, és a legjobbat akarja a gyermekének, azonban olyan, mintha haragudna Maya~sanra. Pedig tudhatná, nem szándékosan halt meg, vagy sodorta magát veszélybe. Éppen ellenkezőleg, azon igyekezett, hogy a lányával is jó kapcsolatot alakítson ki, főleg, miután megszülettek az ikrek. Számára a legfontosabb mindig is a család volt, és ez nem változott, míg ismertem.
- Nem okolhatod a saját haláláért… ismerted, éppen neked kellene a legjobban tudnod, hogy mennyire igyekezett megbékíteni a lányát. - Mondtam csendesen. A vak is látta, hogy imádta a gyerekeit, nem vádolhatja azzal, hogy elhanyagolta volna őket, vagy felelőtlen lett volna. - Hiába ígér bármit is az ember, van, amibe nincs beleszólása.
A halált, mint olyat nem megbocsátani kell, hanem elfogadni. Az ikrek még fel sem fogják, de Rei~chan már idősebb, tudja, mit jelent az édesanyja áldozata. Az már csak rajta múlik, hogy miként kezeli. Nekem nem volt szoros kapcsolatom a szüleimmel, a halál hírük azonban fájdalmas volt, főleg anyámé.
- Szerintem elég idős, hogy felfogja, mi történt. Nem hiszem, hogy haragudna Maya~sanra azért, ami történt vele. - Válaszoltam egyszerűen.
Nem hiszem, hogy újdonság lenne számára valamelyik szülőjének elvesztése. Yukezo is gyakran tűnik el, bármennyire állítja, hogy mégis életben van. Valóban, bár azt se felejthetjük el, hogy többször veszett el, mint a zoknijaim párjai a nagymosásban.
- Kojiro~san elvitte az ikreket Seireiteibe, hogy felnevelje őket, csak ennyit tudok. Nincs túl sok összeköttetésem a Goteijel, mint tudod… ^o^” - Igazítottam meg a hajam zavartan.
A következő kérdését nem tudtam hová tenni. Nagy szemekkel pislogtam, mintha egyértelmű lenne a kérdés, amit fel szeretnék tenni. Mégis mire gondolt ezzel? Bennem egészen eddig úgy élt a történet, hogy apánk elől rejtettek el, és csak egy apró velejárója volt a titoknak, hogy Yukezo se tudott rólam. Fel se merült bennem, hogy az akkoriban gyermek bátyám elől rejtenének el. Ugyan miért tennének ilyet? Nem árthatott volna nekem, ahogy én se voltam rá veszélyes. Legalábbis tudtommal.
- Én azt hittem az apád elől rejtettek el. - Vontam fel szemöldökömet. - Te talán másképpen tudod? - Kérdeztem rá egyenesen.
Nincs miért óvatoskodnunk egymással, már nincs. Sok mindent elengedtem vele kapcsolatban, könnyebb így. Már nem hiszek a tökéletes családban, ahogy őt se próbálom magas elvárásoknak megfeleltetni. A rokonait nem válogathatja meg az ember, ugyebár.
Kérésére csak bólintottam, nem vitatkoztam vele, nem tiltakoztam a kirándulás ellen sem. Nincs értelme, úgyis azt tesz, amit akar, Tamachi… :roll: Megmutattam a takarítószeres raktárat, azt zárásig úgy se nagyon használják, hiszen van egy kisebb is közvetlenül a konyha mellett. Már rá se kérdeztem, ezúttal mi történt vele, legutóbb démonként tért vissza, talán most visszaváltoztatták.
A zárás gyors volt, és precíz, mint a legtöbbször. Sóhajtottam, majd megkerestem Yukezot, jobb ezen minél hamarabb túlesni, mint a fog húzáson. Jó, annyira talán nem szörnyű, de nem szerettem halasztgatni.
- Mehetünk. - Indultam utána a kocsihoz, igazából legutóbb is az ő kocsijában ültem. - Önutálat, önsanyargatás? Egyik se jellemző rám, régebben is csak a világra haragudtam, nem önmagamra. :/ - Húztam el a számat, fogalmam se volt, mire gondolhat. - Vegyünk. :o Élőt, vagy vágottat szeretnél? - Bár a legtöbb virágboltban kapni mind a kettőt, így előkaptam a telefonomat, hogy megnézzem, melyik bolt van még ilyenkor is nyitva. Talán szerencséje lesz… :roll: - Kevés éjjel-nappali virágos van, de ez úgy néz ki, hogy nyitva lesz. - Mutattam felé a kijelzőn a címet, vagy ha nem figyelt, felolvastam neki.

15
Karakura / Re:Hangtalanul
« Dátum: 2017. Márc. 12, 06:38:18 »
Visszavonom… a felolvasó programmal együtt teljesen Masenes volt, azt hiszem már magamtól hallottam oda  a hangsúlyokat, amit a gép nem tudott odaolvasni. Megjegyzésére szerintem a fülem hegyéig elvörösödtem, hiszen az én fejemben meg se fordult, hogy akár valami ilyesmi is történhet odabent. >//////> Sőt, akár mással is lehetett volna, ami furcsán zavart, nem csak zavarba ejtő volt.
Szívem szerint megmondtam volna neki a magamét, hogy mit és hová tegyen, de vissza kellett fognom magam, ez nem az a pillanat. Jelen helyzetben el kell viselnem minden morgását, lévén jogosan ideges. Valószínűleg nem kis fájdalmai vannak, ezt én okoztam, tehát nem háboroghatok emiatt. Mondjuk az egyszínű gépies hang kissé viccessé tette a dolgot, még, ha csak lassan is ocsúdtam rá, nem olyan vészesek ezek.
Inkább menekülés volt, és visszavonulás, amit útmutatás címén műveltem, magamnak bevallhattam volna, de akkor egy személynek el kellene ismernem, és már az is bőven sok. Mit művelek egyáltalán itt korán reggel Masennel? >////> Legutóbb, mikor ilyen “békésen” reggelizésbe fogtunk, egy adag joghurt landolt az arcomon, csak remélni mertem, ezúttal ilyesmi nem történik.
- Fúj, ne legyél közönséges… >////< - Húztam el a számat, olyan könnyedén beszélt az ilyen dolgokról, mintha semmit nem jelentene.
Számomra ez egyáltalán nem ment, talán ezért talált többször fogást rajtam, mint azt szeretném bevallani. :/ Bár a válaszaim így is megvoltak… legtöbbször. :roll: Mélyet sóhajtottam, ahogy arrébb tolta a turmixot, pedig jó lenne, ha meginná, az legalább reishiből volt. Jó, nem a legszebb látvány, de ízre nem volt rossz, előkóstoltam, hogy biztos megfelelően kevertem-e ki. :o
- Ne finnyáskodj, ez reishiből van, segíti a gyógyulást! - Toltam vissza a bögrét, nem kisiskolás már, hogy itt játszadozzunk egymással. >w> - Vanília íze van, nem vészes. - Jelentettem ki, nem nagy dolog egy bögrényit meginni belőle, főként, hogy nincs is rossz íze.
Kérdésére felvontam a szemöldökömet, azt hittem szed fájdalomcsillapítót, vagy valamit. Ha nem alszik, akkor abból nagyobb baj is lehet! >w< Tudtam, hogy el kellene menni a negyedik osztaghoz, vagy legalább valami gyógyítót elkapni Seireiteiből, már rég letudtuk volna ezt a dolgot. Egyesek után képes volt még senkaimont is nyitni, épp ezért a sérülését, és az abból való gyógyulást is komolyabban vehetné.
- Háton? :/ - Vetettem fel, pedig szívem szerint csendben maradtam volna, hiszen megfogadtam, hogy nem fogok feleselni, vagy vitatkozni, egyáltalán belemenni az ilyesmibe. - Nem kellene megnézetni valakivel, ha ennyire rossz? - Kérdeztem halkan, de ki volna oly bátor, hogy ilyenkor ellássa?
Igazából nagyon nem tudtam volna mit tanácsolni, hasonló helyzetbe se igen voltam, korábban elkerültek a bajok. Talán csak akkor nem, mikor Yuuken~donoval volt egy kisebb kalandozásunk Rukongaiban. Mondjuk azt is könnyen megúsztam, ahhoz képest, hogy akár meg is halhattam volna. Néhány karcolás volt az, semmi helyrehozhatatlan.
Az érintésre összerándultam, talán valóban csendesebb vagyok, mint szoktam, de eddig ennek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. Bántott, hogy ilyen állapotban van, és nem akartam vitatkozni. Ezt így még se köthettem az orrára, az egészen furcsa beszélgetés volna, még akkor is, ha tulajdonképpen a telefonjával, és nem vele folytatnám. >////> A noszogatására viszont felelnem kellett, nem tehettem úgy, mintha észre se vettem volna, szerintem életében nem volt még ilyen kedves velem. :/
- Én… csak bűntudatom van még mindig a történtek miatt. >////< - Sütöttem le tekintetem, majd némiképpen összeszedve bátorságomat, közelebb álltam, csak nem kapok már ki. - Tudom, már többször is elmondtad, hogy nem kérsz belőle, épp ezért igyekszem csendben maradni, csupán… - Nemes egyszerűséggel hátulról átöleltem, így nem látta, hogy ez még nekem is zavarba ejtő volt. >////> - Örülök, hogy te voltál ott. - Suttogtam.
Reméltem, hogy azért nem érti félre, mert nem azért örültem, mert megsérült. >w< Inkább féltem attól, mással mi történhetett volna. Meg kell tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket, nem siethet örökké a segítségemre… >///<

Oldalak: [1] 2 3 ... 8