Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Ninomiya Mitsuko

Oldalak: [1] 2 3 4
1
Küldetések az Emberek Világában / Re:Lelkek cirkusza
« Dátum: 2018. Aug. 19, 02:37:17 »
Mióta Suke hazatért, igyekszem minden percet vele tölteni, azonban előfordult, hogy sokáig kell bent maradnom az irodában, vagy épp extrém korán kell felkelnem, amihez többnyire nincs sok kedvem, de amit muszáj, azt muszáj. Rengeteg feldolgozásra váró papírmunka van, amire rá kell nyomnom bélyegzőmet, vagy egyszerűen át kell futnom. Cseppet sem fűlik hozzá a fogam, azonban valakinek meg kell csinálnia, ráadásul az csak pozitív hatással lehet a Sukével való kapcsolatunkra, ha azt látja, hogy mennyire felelősségteljes kapitány vált belőlem. Ami… valljuk be, annyira nem igaz, elvégre rengeteg hibát követtem el ez alatt a pár év alatt. Bizonyos szempontból ez nem is akkora baj, hiszen ha nagyon közhellyel akarok élni, akkor csak annyit mondok: a hibákból tanul az ember. Bár esetünkben inkább shinigami, de a lényeg ugyanaz.
Pár órás munka után elégedetten pillantok az asztalom mellett tornyosuló, viszonylag rendezett iratkupacra. Valójában sose gondoltam volna, hogy Shunsui nélkül is ilyen jól tudok haladni. Valószínűleg az lehet az oka, hogy korán reggel még mindenki alszik, és nem nyitják rám percenként az ajtót, mert valaki megbotlott egy fűszálban, megvágta magát a saját zanpakutojával, vagy… nem tudom.
Kell pár pillanat, hogy észrevegyem az ablakomnál “toporgó” pokollepkét. Asztalomtól felpattanva, sietve indulok meg, hogy beengedhessem az apró lényt, és ujjamat nyújtva neki hagyom, hogy rá telepedjen. Számat elhúzva veszem tudomásul, hogy jelenésem van, mégpedig az 1. oszagnál. Pedig én ma azt terveztem, hogy közös programot szervezek életem értelmeivel, de a hülye Gotei 13-nak megint keresztbe kell húznia a számításaimat.
Zanpakutomat - mely eddig az íróasztalom melletti állványon foglalt helyet - magamhoz veszem, és elindulok az Ichibantai irányába, közben pedig azon gondolkodom, hogy mit is akarhat tőlem a főkapitány.
Megérkezvén azonban Masayoshi soutaichou-t sehol sem találom, helyette - minden bizonnyal - az 1. osztag egy tisztjével találom magam szemben. Valószínűleg mostanra a főkapitány már elfogyasztotta a délelőtti sake adagját, és békésen szunyókál valamelyik épület tetején, vagy a bárányfelhőket számolgatja, ami azt jelenti, hogy valószínűleg teljesen feleslegesen érkeztem. Mindettől függetlenül letelepszem az egyik székre, hátha valamilyen csoda folytán megérkezik. Persze az sem kizárt, hogy a jelenlévő tiszt fogja ismertetni a helyzetet.
Pár percnyi várakozás múlva lemondó sóhaj kíséretében, vágyakozó pillantással fordulok fordulok az ajtó felé, amikor megpillantom az épp érkező Aikyou Kaiyát. Még nem tudtam feldolgozni legutóbbi találkozásunkat, amiről úgy gondoltam jobb, ha nem teszek említést Sukének. Valószínűleg élve darabolná fel, ha tudná, hogy Kaiya nem is olyan rég annyira próbált segíteni, hogy egy célt tévesztett kidouja segítségével letaszított egy szakadékba. Ha nem lennék ennyire kedves és jófej, és az én osztagomban szolgálna, már rég valami igen sötét zárkában tengetné unalmas mindennapjait, mert rátámadt egy kapitányra.
- Aikyou-san... - biccentek felé üdvözlésként - Köszönöm, bár ami azt illeti, évek óta én vagyok a Hachibantai kapitánya, így kicsit megkésett a gratulációval.
Üdvözlöm talán némileg ridegre sikerülhetett, elvégre nem vagyok elragadtatva jelenlététől. Ha ő is itt van, minden bizonnyal egy újabb közös küldetésre kell mennünk, ahol ismét lehetőséget adnak neki, hogy elbaltázzon egy kidout. Bár reméljük, hogy azóta már célozni is megtanult.
- Azt hiszem… - kezdek bele mondandóba, majd végül úgy döntök, másként folytatom: - Le maradtam valamiről, Aikyou-san?
Fogalmam sincs, hogy miről motyorászik, azonban egy biztos. Ha valaki érthetetlen maszlagokat motyorászik, valószínűleg nem százas, és jobb, ha minél távolabb tartom magam tőle. Ki tudja, lehet valójában őrült, és szándékosan engem vett célba a kidoujával azon a küldetésen, és azt akarta, hogy elpatkoljak, hogy aztán a helyembe léphessen a 8. osztagban!
Gondolatmenetemből az újonnan érkező rángat ki, aki nem más, mint Mizushima Seiun. Mizushima-san üdvözlésünk után a tiszt és köztem foglal helyet, majd miután kérdőre vonja a tisztet, egyébként teljesen jogosan, az belekezd mondandójába.
A felém nyújtott fotókat átveszem, és máris nekilátok az átlapozásukhoz, miközben figyelmesen hallgatom feladatunk ismertetését, elvégre most már biztos vagyok benne, hogy épp egy küldetésre igyekeznek minket felkészíteni. És hogy miért próbálnak? Nos, ez igazán egyszerű... A kapott információmennyiség vajmi kevésnek bizonyul, ráadásul még csak kérdéseket sincs lehetőségünk feltenni, hiszen a tiszt, amit befejezi mondandóját, le is lép. Csak úgy, minden köszönés, vagy “Köszönjük, Ninomiya taichou, hogy ismét megmenti a világot” megjegyzés nélkül. Annak azonban örülök, hogy a fotók nálam maradtak, hátha még találok rajtuk bármit, ami hasznos lehet a számunkra.
- Én is nagyon örvendek, Mizushima-san. - viszonzom üdvözlését egy kedves mosoly kíséretében.
- Azt hiszem, indulhatunk is, ha készen állnak. - indulok el én is a korábbi tiszt után, válaszukat meg se várva. Némileg reménykedek benne, hogy talán még elcsípjük, és kihúzhatunk belőle pár hasznos infót.
Némi séta után meg is érkezünk a senkaimon-hoz, mely majd remélhetőleg a megfelelő helyen tesz ki bennünket.
- Nem ez lenne az első eset, hogy elhallgatnak valamilyen információt. Az, hogy én vezetem most önöket lehet simán óvintézkedés, de az is lehet, hogy tényleg valami sötét dologba nyúltunk most bele, amit nem szerettek volna részletezni. Vagy azért, mert NAGYON sötét, vagy azért, mert még ők se teljesen biztosak a dolgukban, vagy hogy mi is lehet ez. Minden esetre legyenek óvatosak. - válaszolom.
Ami azt illeti, én is gyanúsan kevésnek vélem azt a tudásbázist, amivel elindulunk. Semmit se tudunk arról, hogy milyen lélekenergiát érzékeltek a környékről, találtak-e bármi lenyomatot, sőt, eszközöket se igazán kaptunk. Persze elképzelhető, hogy talán a túloldalt akad némi segítségünk.
- Ó, és Aikyou-san... - fordulok vissza, mielőtt még átlépném a már megnyitott kaput - Ha lehet, kerüljön el a kidou-ival…
Sajnos a kapuból nem a cirkusz közvetlen közelében léptünk ki, de sebaj, megoldjuk, ügyesek vagyunk, ráadásul felnőtt nők. Várjunk… mindannyian nők vagyunk. Ez talán véletlen lenne, vagy ennek is van valami köze a küldetéshez?
- Azt javaslom keressünk egy megfelelően magas pontot, ahonnan körbe nézhetünk, hátha kiszúrjuk a cirkuszt. A levegőből könnyebben kiszúrhatjuk, míg az épületek között sokáig bóklászhatunk, időnk pedig sajnos nem sok van. Valószínűleg egy nagyobb szabad teret kell keresnünk, mint park, esetleg egy tisztás a közelben.
Sose szerettem a közvetlen utasításokat. Tény, hogy kapitány vagyok, azonban a tiszteknek szeretem megadni a lehetőséget arra, hogy kibontakozhassanak és javaslatokat tegyenek egy-egy probléma megoldására.
Ha javaslatom mindenkinek megfelel, felshunpozok a magasba, és szétnézek. Az csak rajtuk múlik, hogy szerenének-e követni valamilyen módon.
A levegő ebben a magasságban érezhetően frissebb, elvégre itt nem járkálnak autók, kellemes távolságban vagyunk tőle. Magával a várossal nincs problémám, de valahogy mégis békésebb idefent. Mélyet szippantok a levegőből, majd a várost és környékét fürkészve igyekszem megtalálni a cirkuszunkat.

2
Küldetések Soul Societyben / Re:Floofyland
« Dátum: 2018. Aug. 19, 01:14:42 »
- Igazán örvendek, Sayuri-chan
Arcomról továbbra sem tűnik el a kedves mosoly. Az, hogy Sukétől kicsit megijed cseppet sem lep meg, elvégre férjem jelen állapotában még egy gyermek számára igencsak ijesztő látvány lehet. Sok minden történt vele, és ez meg is látszik rajta, a gyerekek pedig igen érzékenyek olyan dolgokra is, amikre mi, felnőttek annyira már nem.
Kissé meglepődve egyenesedem fel, mikor megkér: kövessük őt. Valószínűleg a dolog, amitől “meg kell mentenünk a világot”, nem egy egyszerű dolog, és inkább megmutatná, ahelyett, hogy elmesélné, hogy mi is a probléma, ami igazából annyira nem is baj. Így talán mi is egyszerűbben megértjük.
Sietve indulok meg Sayuri-chan után, nehogy még a végén elveszítsük a tömegben. Másként hogy segítenénk neki a világ megmentésében? ...ami minden bizonnyal egyfajta játék lehet, elvégre ennyi idősen a gyerekek még inkább csak azzal foglalkoznak. Persze nem lenne meglepő, ha mással is, hiszen a Gotei 13-ban is vannak igencsak fiatalnak látszó shinigamik, azonban erről a lánykáról nem tudnám elképzelni, hogy shinigami lenne. Arról nem is beszélve, hogy ha az lenne, valószínűleg futólag már találkoztunk volna. Bár… ki tudja… Én se ismerhetek mindenkit
- Sayuri-chan, lassíts kérlek! - kiáltok után kissé kétségbeesve, de azért továbbra is kitartóan próbálom magam elől elterelni az embereket.
Bár megfordul a fejemben, hogy elkiáltom magam, hogy “Lidérc!!!”, hátha mindenki fejvesztve kezd el menekülni a helyszínről, de megvan rá az esély, hogy halálra tipornak bennünket, miközben próbálunk kijutni a tömegből. Ráadásul itt van Sayuri-chan is, aki sokkal kisebb és törékenyebb, mint mi. Rá is gondolnunk kell. Azonban nem sokáig kell a tömeg miatt aggódnom, hiszen úgy tűnik, meg is érkezünk. De hova is? Látszólag egy sima, egyszerű, agyagból épült házhoz, melybe a hátsó ajtón beosonva jutunk be. De… miért kell osonnunk? Van bárki, aki kifigyelhet minket? Vagy ez már valamiféle játék része?
A leányzó máris mesélésbe kezd, amint biztonságba értünk. Igen élénk fantáziája van, meg kell vallani, hiszen valamiféle titkos… dimenzióról... ? Vagy miről mesél, amit felnőttek nem ismerhetnek. Nem is igazán értem, hogy miért minket szemelt ki magának Sayuri-chan, ha már felnőttek nem is tudhatnak erről a helyről. Bár ami azt illeti, sokak szerint igen gyerekes tudok lenni, szeretek játszani, és gyermeki kíváncsisággal tudom belevetni magam a dolgokba. Lehet, hogy Sayuri-chan valójában emiatt talált meg, és Suke valójában csak szükséges rossz, és én vagyok a gyerekek világának megmentője! ÉN VAGYOK A KIVÁLASZTOTT!!! Persze csak a játékban, mert nyilván nem létezik ez a világ.
- Szerintem csak egyedül érzi magát, és szüksége van játszótársakra. Nem lesz abból semmi rossz, ha belemegyünk a játékba. Egyébként is… neked igencsak kimaradt Nayo-chan gyerekkora. Sayuri-channal most bepótolhatod, vagy legalábbis kipróbálhatod, hogy miből maradtál ki. - válaszolom visszafogott hanggal vigyázva, hogy a Sayu-chan nehogy meghallja. Még a végén elkezd hadakozni, hogy márpedig valóban létezik ez a másik világ, amiről csak a gyerekek tudhatnak, és hogy tényleg naaaagy veszélyben van.
Véleményem azonban teljesen megváltozik, mikor meglátom, hogy az egyszerű krétával a lány egy szívárványszínű kört rajzol a padlóra, majd nem sokkal később a padló eltűnik, és egy… átjáró… veszi át a helyét… Értetlenül pillogok a padlón tátongó lyukra, mely pár pillanat múlva már kíváncsiságba csap át. Óvatosan hajolok a furcsa átjáró felé és pislogok bele. Látni azonban sajnos semmit látok sem látok a kavargó szivárványon kívül. Némileg kérdőn pillantok Sayuri-chanra, aki próbálja elmagyarázni nekünk a helyzetet, azonban némi nehézségbe ütközik. Szemei ismét könnyessé válnak, majd ahelyett, hogy befejezné mondandóját, egyszerűen fogja magát, és beleveti magát a lyukba.
Szívem hatalmasat dobban. Először azért, mert csak úgy belevetette magát az ismeretlenbe. Persze...csak számunkra az, de akkor is… Másodszor pedig azért, mert úgy érzem, korábbi elméletem valóban helytálló lehet. Mármint… hogy…  ...ÉN vagyok a kiválasztott, aki megmenti a csöppcségek csodálatos világát a pusztulástól!!! ÉN vagyok a megmentő, egy igazi hős, sőt ha az Emberek világában használatos elnevezést használjuk, IGAZI SZUPERHŐS VAGYOK!!!
Hátrálok néhány lépést, miközben próbálom átgondolni a helyzetünket. Sayuri-chan beleugrott a lyukba, nekünk pedig utána kéne ugranunk az ismeretlenbe, ami lehet akár csapda is. Persze az lehetetlen, elvégre egy ilyen drága kislány biztos nem csalna minket csapdába...
Az összes lehetséges negatív végkimenetelt elvetve veszek egy mély levegőt, és a lehető legnagyobb lendülettel indulok neki. Én vagyok a hős, meg kell mentenem a bajba jutott gyerekeket!
-Várj meg, Sayu-chan!!!
Suke kérdését meg se hallva, fejemben az előbbi gondolattal, nekifutásból ugrok fenékkel az átjáróba. Jöjjön, aminek jönni kell! Vajon… szuperhős ruhát is kapok, amikor kilyukadok a másik oldalon? Mondjuk nem szeretném kint hordani a bugyimat, szóval remélem valami igazán menő szerelést kapok!
Az átjárón átérve a levegőben találom magam. Zuhanok, mint egy zsák krumpli. Ijedten próbálok megállni a levegőben, mint ahogy azt már annyiszor tettem, azonban képtelen vagyok rá. Sőt, ami azt illeti, Kikai-al se tudok kapcsolatba lépni. Valószínűleg külön dimenzió, külön szabályokkal, vagyis ha nem tudok megállni a levegőben, és Kikai-t se tudom használni, akkor a lélekenergiámnak is annyi. De semmi gond! Elvégre szuperhős vagyok, és minden valamirevaló szuperhős tud repülni! Így biztos nekem is megy! Csak hinnem kell benne. … és hiszek is, amit igyeszek kimondott szavakkal is megerősíteni, így folyamatosan motyogom magam elé:
- Tudok repülni. Tudok repülni. Tudok repülni.
A távolban hallom ahogy Suke ijedten sikolt segítségért, én pedig igyekszem a lehető leginkább hinni abban, hogy tudok repülni, és ha már kellőképp sikerült magammal elhitetni, akkor máris drága férjecském segítségére sietek. Ha pedig nem… nos… ezzel inkább nem is akarok számolni...

3
Lustán heverészek az íróasztalomra borulva. A papírmunkával kéne foglalkoznom, de inkább amellett döntök, hogy majd holnap elintézem. Mióta Mina is elhagyta a hadnagyi pozíciót, újra a nyakamba borult minden feladat. Persze nem haragszom, cseppet sem, hiszen mindenkinek eljön az a pillanat az életében, amikor úgy dönt, hogy elege van, és inkább fogja magát és elvonul a világ elől. Én is megtehettem volna mindezt néhány évvel ezelőtt, amikor a lányom apja eltűnt és többet nem tért vissza. Összeszedhettem volna a dolgaimat, és elindulhattam volna a nagyvilágba, hátrahagyva mindent és mindenkit, hátrahagyva lányunkat, a szüleimet és a Gotei 13-at. Mégis… úgy döntöttem, hogy maradok. Még mindig él bennem a remény, hogy egyszer csak előkerül, hogy betoppan az ajtón, arcán széles mosollyal, hogy mindaz, amit hallottam akkor, nem igaz. Nem igaz, hogy nincs többé, eltűnt, meghalt, szétporladt, és újra részévé vált a körforgásnak.
Lomhán nyúlok az asztalomon álló közös fotó felé, ujjaimmal megérintve, végig simítva azt a pontot, ahol Őt látom. Gyengéden, kedvesen. Szavakba önteni se tudom, hogy még most is, mennyire hiányzik, hogy mennyire magamhoz akarom ölelni, hogy mennyire hiányoznak kedves szavai, az érintése, közelsége. Ez alatt a pár év alatt nem sikerült túltennem magam az eseményeken, az elvesztésén, de igazából nem is nagyon akartam. Nem akartam felejteni, nem akartam eltemetni, vagy tudomást sem venni a róla, elvégre a múltam - és egyben az én részem is, mint ahogy Nayokoé is. Inkább elfogadtam. Változtatni rajta már nem tudok.
Mélyet sóhajtva tápászkodom fel székemből, karomról próbálom a rátapad papírosokat a lehető legnagyobb óvatossággal lefejteni. Értékes papírok, jelentések ezek, melyeket tisztjeim adnak be megszabott időközönként. Habár még most sem igazán veszem komolyan munkám ezen részét, megbecsülöm a tisztek által beléjük fektetett energiát. Néhány éve még papír repülőt hajtogattam volna belőlük, most szépen felhalmozott papír kupacként magasodnak az asztalomon, amik csak arra várnak, hogy Shunsui ellássa őket bélyegzőmmel. Habár elég idegesítő egy alak, mégis úgy tűnik, hogy hasznomra válik az irodában. Számtalanszor kiérdemelte már a büntető munkát, de azt hiszem valahol azért élvezi, elvégre a társaságomban lehet, és még nem földeltem el a viselkedése miatt a kertben. Bár ami azt illeti, valószínűleg csak ártana a kerti növényeknek a benne lévő alkoholmennyiséggel....
Az ajtó felé indulva, mély levegőt véve próbálom kitisztítani a fejem, és jókedvet erőltetni magamra. Tisztjeim nem láthatnak összetörve, elvégre a vezetőjük vagyok, aki támaszuk a bajban, legyen az munkával, vagy magánélettel kapcsolatos. Muszáj azt mutatnom, hogy egy erős és stabil kapitány vagyok, akire bárhol, bármikor támaszkodhatnak, habár ez az utóbbi időben nem igazán sikerült úgy, ahogy szerettem volna.
Nagy lendülettel csapom ki irodám ajtaját, és szinte azonnal bele is botlok egyik tisztembe, aki ijedtében szinte azonnal ledermed küszöböm előtt. Test- és kéztartásából ítélve kopogni szeretett volna, de úgy tűnik, megelőztem.
- Katou-san - állapítom meg látogatóm kilétét, némileg meglepődve, fejem kicsit oldalra billentve.
Nem számítottam az érkezésére, így igencsak váratlanul ér a találkozás. Látszólag siethetett, hiszen elég erőteljesen liheg, kezével az ajtókeretbe kapaszkodik, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne.
- Mi történt? - kérdezem továbbra is meglepetten, majd az ajtóból arrébb lépve, beinvitálom: - Jöjjön be nyugodtan. Azt hiszem akad még egy kis epertea. Bár ahogy elnézem, talán egy kis bornak, vagy sake-nak jobban örülne.
Arcomon széles mosoly terül szét, elvégre tisztában vagyok vele, hogy osztagom tagjai sokszor nem vetik meg az alkoholt, ami talán nem is probléma. Engem legalábbis sose zavart. Tisztem azonban lassan, fáradtan rázza a fejét jelezve, hogy nem kíván élni a lehetőséggel. Helyette inkább mély levegőt vesz, majd belekezd mondandójába:
- Ninomiya taichou… a férje… úgy tűnik életben van…
Pár pillanatba bele telik amíg agyam feldolgozza az új információt, és a zihálás által megszakított mondatot egy teljes, összefüggő mondattá illeszti össze. Lábaim megrogynak, összeesni készülök, azonban még időben sikerül támaszt találnom az ajtókeret személyében. A férjem életben van. Vagyis nem halt meg. Mindvégig életben volt. Él, és én magára hagytam. Nem kerestem, nem kutattam elég kitartóan.
Könnycseppek gördülnek végig az arcomon, ahogy egyre tisztábban kirajzolódik előttem: cserben hagytam a férjemet. Egyszerűen feladtam, és eltemettem. Tudhattam volna, hogy él, hiszen semmi se maradt utána, egyszerűen csak... eltűnt…
- Hol van? - pillantok tisztemre, aki zavartan pislog rám. Látszólag fogalma sincs, hogy mit is kéne tennie ilyen helyzetben. Nem hibáztatom, valószínűleg eléggé kétségbeesett látványt nyújthatok, azonban kérdésemre nem felel.
- Azt kérdeztem… hol van? - kérdezem ismét egyre türelmetlenül.
A tiszt összerezzen, valószínűleg hallatszik hangomon, hogy egyre ingerültebb vagyok. Nem rá haragszom, nem is a Sukére, sokkal inkább saját magamra, amiért ennyire ostoba voltam, és ennyire könnyen hagytam az egészet. Nem harcoltam azért, akit szeretek.
Végig hallgatom a történetet, miszerint a lélekenergiáját vélte felfedezni a 12. osztag az Emberek világában, igen nagy mennyiségben, és ez csak egyet jelenthet. Harcol valakivel. Talán megvan az esély arra, hogy újra elveszíthetem most, hogy van lehetőségem visszakapni. Nem késlekedhetek. Visszasietek az irodába és magamhoz ragadom zanpakutomat. Remélhetőleg nem lesz rá szükség, azonban mégis biztosabb, ha nálam van. Sietve szedem össze Misa-chant, akit felügyeletemre bíztak, lévén most tért vissza a Gotei 13-hoz, és a 46-ok egyelőre szeretné szemmel tartani a vaizard lányt. Ki tudja, mit tervez, ha egyáltalán tervez valamit.
Egy pokollepke segítségével küldök üzenetet a főkapitányak. Abban csak reménykedhetek, hogy megbocsátja majd: nem személyesen jelentettem a férjem feltűnését, azonban valószínűleg már ő is értesült mindenről. A 12. osztag már szólhatott neki is, és készül csapatot küldeni érte, azonban mindenképp szeretnék én odaérni elsőként, és hazahozni. Nekem minden bizonnyal jobban örülne, és nem kezelném árulóként abban a pillanatban, ahogy meglátom.

Próbálok magamra erőltetni némi nyugalmat, ahogy egyre közeledünk ahhoz a helyhez, ahonnan a lélekenergiát érezték. Aggódva pillantok Misa-chanra. Félek, hogy talán későn érkeztünk.
- Tartsd nyitva a szemed. - szólok kísérőmnek arra az esetre, ha netalántán valaki csak egy rossz tréfát akart volna űzni velünk. Ebben az esetben azonban az illető igencsak megemlegeti.
Lassú, óvatos léptekkel indulok el, hogy körbe nézhessünk a raktárban. Igyekszem a lehető legpontosabban bemérni kedvesem lélekenergiáját, azonban az igencsak gyengécske. Túl sokat időztünk.
A helyet végig pásztázva megpillantok valakit, egy szekrénynek dőlve. Lélekenergiája alapján sikerül megállapítanom ki is az, azonban szívem azonnal összeszorul látva a sérüléseit, melyek közül pár talán igen súlyosnak is bizonyulhat. Kész. Elkéstünk. Talán csak utolsó perceiben, pillanataiban lehetünk együtt, újra...
Sietve shunpozok hozzá, s letérdelek mellé. Kezemet óvatosan arcára helyezem.
- Nincs semmi baj… Minden rendben lesz… Itt vagyok, Jegesmackóm - suttogom kedvesen, el-elcsukló hangon. Vígasztalón simítom végig először haját, majd az arcát is. Szemeimbe hatalmas könnycseppek szöknek, azonban ennek ellenére széles, boldog mosoly jelenik meg arcomon. Boldog vagyok, hogy még épp időben érkeztünk. Sérülései egy részét talán nagyjából rendbe tudom tenni annyira, hogy szállítható állapotba kerüljön. Óvatosan próbálom elfektetni a földön, miközben kedves, megnyugtató szavakat suttogok neki.
Suke jelen pillanatban igen szörnyű látványt nyújt. Számomra legalábbis mindenképp. Nem így akartam viszont látni, nem ilyen állapotba, közel a teljes végkimerüléshez, közel ahhoz, hogy újra elveszítsem. Minden bizonnyal az elmúlt pár év nem csak testileg, de lelkileg is igencsak meggyötörték. Talán már nem ugyan az, akit megismerhettem, azonban elhatároztam, hogy mindenképp kitartok mellette, bármi is legyen az ára. Nem hagyhatom ismét magára… Nem árulhatom el ismét. Nem hagyhatom cserben.
Keikatsuval próbálom némileg rendbehozni sérüléseit, ám előbb - mivel lélekenergiáját igencsak felhasználta, azt kell valamennyire visszatöltenem a technika segítségével.
Reménykedve kérek Misa-chantól egy kis segítséget. Sajnos annak ellenére, hogy kapitány vagyok, és édesanyám a 4. osztagnál szolgál, nem ismerek túl sok gyógyító technikát. Talán Misa-chan okosabb, és ismer párat, amivel be tud segíteni. Ketten gyorsabban haladunk, és talán még a főkapitány által küldött egység előtt képesek leszünk befejezni a munkálatokat és lábra állítani Sukét, hogy hazavihessük, és otthon viselhessük gondját a továbbiakban. Persze minden bizonnyal már az sem lesz egyszerű feladat, hogy ismét velem lehessen, elvégre a 46-ok nagy valószínűséggel igyekeznek majd szemmel tartani, de ami azt illeti, azt hiszem Misa-chan mellett talán elbírok még egy személlyel, aki nem mellesleg a férjem is...

4
Küldetések Soul Societyben / Re:Floofyland
« Dátum: 2018. Máj. 19, 17:04:08 »
Kicsit idegesen szaladgálok a fürdőszoba és a háló között, mint akinek teljesen elment az esze. Igyekszem minél hamarabb elkészülni, hiszen Suke már vár rám a nappaliban. Ettől a gondolattól egy pillanatra megtántorodom a szoba közepén. Még most is kissé nehezen hiszem el, hogy ennyi idő után visszatért. Hogy újra velem van, hogy átölelhetem, hogy érezhetem a közelségét. Szemeimbe könnycseppek szöknek, ahogy vissza gondolok az elmúlt pár évre. Nehéz időszak volt mindkettőnk számára, s minden bizonnyal nem csak én, de ő is rengeteget változott ez alatt az idő alatt. Azt hiszem mondhatjuk, hogy ismét meg kell egymást ismernünk, ezért is hajlottam rá, hogy a mai napot egy naaagy sétával töltsük. Sok dolog van még, amit meg kell beszélnünk, sok történet van, amit el kell mesélnünk, elvégre hosszú ideig nem láthattuk egymást.
Merengésemből Kedvesem hangja ránt vissza, ijedtemben pedig ugrok egy picit. Nem azért, mert megijesztett volna, inkább csak attól, hogy ráeszméltem: Suke még mindig a szomszéd szobában várakozik, valószínűleg egyre türelmetlenül, én pedig csak állok a szoba közepén, bambulok ki a fejemből, és az egereket itatom a múlt eseményein gondolkodva, ami igencsak nagy hiba.
- Még 5 perc~ - kiáltom ki a szobából.
Ismételten megindulok a fürdő felé, szemeimet törölgetve, majd odaérve megragadom a sokadik hajkefém, és sietve próbálom hatalmas loboncom megfésülni, kevés sikerrel. Egy halk reccsenést hallok, majd a kezemben lévő hajkefe nyelére pillantok. Remek, egy újabb kefének inthetek könnyes búcsút. Némi szenvedés után kiműtöm hajamból a maradványokat, és előveszek egy újat a fürdőszobában lévő szekrénykéből. Mindig van pár extra hajkefém ilyen esetekre.
Pár pillanatig belebambulok a tükörbe, igazítgatom a hajam, a ruhám. Muszáj, hogy egyetlen szem Jegesmackómnak a legcsinibb formámat hozzam, majd mikor úgy vélem, hogy minden rendben, és minden a helyén van, széles mosollyal az arcomon szökdécselek ki Szerelmemhez.
- Köszönöm - válaszolom enyhén elpirulva, bókját hallva - Persze, indulhatunk
Kicsit összerezzenek, mikor megérzem kezének érintését sajátomon. Még mindig nem szoktam hozzá jelenlétéhez. Olykor azt hiszem, hogy csak saját képzeletem játszik velem, és valójában Suke nincs is velem. Szerencsére ennek ellenkezőjéről már meggyőztek, így nem kell befeküdnöm a 4. osztaghoz, de így is hihetetlennek érzem ezt az egészet...
Most azonban van lehetőségünk az együttlétre, így ki is használjuk azt. Bevallom, az utóbbi időben nem nagyon sétálgattam se Seireiteiben, se Rukongáiban, csupán az osztag kertjében ejtőztem, gondolataimba merülve, esetleg szundikálva, így most jó lesz ismét körbenézni Suke társaságában. Szívem szottya közelsége nyugalommal tölt, és ez csak fokozódik, mikor séta közben szorosan magához ölel. Megszámolni se tudom, hányszor vártam ezt a percet… hogy újra a közelében lehessek.
Rukongaiba érkezve - ha lehet - kissé még közelebb húzódom Kedvesemhez, hogy biztosan ne keveredjünk el egymás mellől. Nem akarom ismét elveszíteni most, hogy újra egymásra találtunk.
Sétánk közben egy táblát pillantunk meg, melyen egy “ócskás piac” felirat díszeleg. Habár én magam sose kedveltem az ilyen piacokat, Jegesmackóm lelkesedését látva nekem is megjön hozzá a kedvem, így széles mosollyal bólintok jelezve, hogy szerintem akár szét is nézhetünk, ha már a közelben járunk, és amúgy is bámészkodunk. Pár perces séta után meg is érkezünk, és kissé meglepetten konstatálom, hogy maga a piac jóval nagyobb, mint ahogy azt én elképzeltem. Eddig azt hittem, hogy az ócskás piacok picik és koszosak, meg ilyesmi, de ez… elég nagy volt, ráadásul sikerült szinte azonnal kiszúrni azt a területet, ahol a kisebb kajás bódék állnak, mindenféle jóval megpakolva. Miután sikerül beszereznünk egy kis sütit, boldogan kezdek neki a majszolásának és folytatom tovább a nézelődést Egyetlenem társaságában. Rengeteg a lélek a piacon, azonban valahogy mégsem zavar. Hosszú idő után azt hiszem először érzem úgy, hogy a dolgok kezdenek a jó irányba terelődni, hogy az életem rendeződik, és innentől kezdve most már tényleg minden szuper lesz. Elvégre a férjem visszatért hozzám, mondhatni a halálból, elvégre mindenki úgy gondolta, hogy meghalt, és sose fog visszatérni hozzánk. Ám most mégis itt van, velem, ezen a piacon, és közösen barangoljuk végig az egészet.
Egy játszó standhoz érkezve, Suke máris beleveti magát a pecázós vásári játékba. Lelkesen szurkolok neki, és valószínűleg ezért is lehet, hogy sikerül azt a halat kikapnia, amiért cserébe a legfelső sor nyereményei közül válogathat. Egyből sikerül kiszúrnom a plüss jegesmackót a sorban, amit meg is kapok, hiszen Kedvesem pont azt választja számomra. Csillogó szemekkel kapok utána, és természetesen Férjem után is, hogy egy kellemes, lágy csók kíséretében megköszönhessem neki. Hiába… ismer, és talán az ilyen dolgokban nem is igazán változtam. Ugyan úgy rajongok az eperért, evésért és a macikért, mint annak idején.
- Köszönöm~ - szorítom magamhoz a mackót, s párom kezét ismét megragadva rángatom tovább a tömegbe.
Sétánk során megannyi érdekes dolgot látunk, többek között artistákat. Hiába tudok én is tök csinin ugrabugrálni, ők valahogy mindig le tudtak nyűgözni, legfőképp a kecsességükkel, hogy milyen könnyedén és színpadiasan tudnak egy-egy mutatványt előadni. Persze tisztában vagyok vele, hogy ehhez rengeteg munka és kitartás szükséges, elvégre jómagam is rengeteget dolgozom azért, hogy jó legyek abban, amit csinálok. Az már más kérdés, hogy az utóbbi időben szemmel láthatóan pocsékul csinálok mindent, amit csak lehet, elvégre mindent ott szúrok el, ahol csak lehetséges. De most, hogy támaszom ismét velem van, minden más lesz, érzem.
Egy újabb bólintással, és egy csendes “rendben”-nel jelzem, hogy mehetünk tovább, de szemeimet nem sikerül levennem az össze-vissza ugráló artistákról, végül azonban mégiscsak sikerül. Kár volt, hiszen a következő állomásnál egy bohócot sikerül megpillantanom. Sose kedveltem őket. Mármint… a létezésüket elfogadom, azt is, hogy valaki számára vicces, ha valaki állandóan hülyét csinál magából és másokból, de én annyira nem tudok nevetni rajtuk. Valahogy úgy érzem, hogy a mások felé mutatott jókedvvel és vidámsággal valami mást akarnak elkendőzni.
- Menjünk vissza inkább az artistákhoz - suttogom, hogy más ne hallja, csak ő.
Nem áll szándékomban megbántani a bohócokat, ha egyáltalán hallják, amiről épp beszélünk, elvégre nekik ez valószínűleg fontos, és látszik, hogy élvezettel csinálják.
Kissé meglepődve pillantok le, mikor valami - vagyis inkább valaki - nekünk ütközik. Egy nagyjából tíz éves kislány az, aki könnyes szemmel kér tőlünk bocsánatot. Ruhám ujjában kotorászva húzok ki onnan egy zsebkendőt. Leguggolva a lánykához, egy széles, megnyugtató mosoly kíséretében átadom neki, hogy megtörölhesse vele szemeit.
- Igazán nincs semmi baj. Jól vagy, ugye? Nem esett semmi bajod? - kérdezem az állapotáért aggódva. Persze annyira nagyon kemények nem vagyunk, mint mondjuk egy beton fal, de azért még se lehet kellemes egy apróságnak, ha nekünk szalad.
Kérdésére helyeslően bólintok, majd hozzáteszem:
- Bizony, shinigamik vagyunk. Miben állhatunk állhatunk a rendelkezésedre, nagylány? - kérdezem kedvesen.
Nem ez az első eset, hogy valaki ennyire rácsodálkozik Rukongaiban, hogy shinigamik vagyunk, elvégre nem sokunknak szokása kijárni, és a környéken nézelődni. Sokán talán félhetnek is tőlünk, ami nem csoda, hiszen akad néhány igen őrül, és nagy szájú tiszt is, akik olykor nem bírnak magukkal... Meglepődve veszem észre, hogy a kislány óvatosan hátrálni kezd, miután megtudja, kik is vagyunk.
- Persze, elvégre… a világ megmentése a feladatunk, erre esküdtünk fel. - magyarázom neki, hiszen valóban így van. A világok közti egyensúly megtartása a feladatunk, és ez ha azt nézzük valóban azt jelenti, hogy szinte naponta mentjük meg a világot attól, hogy egymásba omoljanak a dimenziók és ezzel örökre megsemmisüljenek. Az persze meg se fordul a fejemben, hogy a leányzó talán másfajta megmentésre gondolhat, elvégre maximum 10 éves lehet. Ebben a korban egy gyereknek még a játékra és szórakozásra kell koncentrálnia.
- Pontosan mitől szeretnéd megmenteni a világot, kedvesem? - teszem fel végül a kérdést, mikor realizálóik bennem, hogy valójában neki kellene segítenünk a világmegmentősdiben. Bár korát elnézve elképzelhető, hogy valamiféle játékról lehet szó.

5
5 évvel ezelőtt lezajlott események...

Egykedvűen teszek-veszek a kis otthonunkban, miközben Nayo-chan, egy szem lánykánk szorgosan segít a rend rakásban. Bár lehet csak azért, mert megígértem  neki, hogy ha elpakolja a játékait, és picit rendet rak a szobájában, akkor kaphat egy kis epres fagyit még így este, lefekvés előtt. Hiába, az eper imádatát tőlem örökölte, ezt nem tagadhatjuk. Most azonban sokkal fontosabb dolgok járnak a fejemben. Suke távolléte mindig aggállyal tölt el, főleg ha épp feladatokat teljesít. Az érkező pokollepkék valahogy sose hoznak túl sok jó hírt. Mondhatjuk, hogy már a nevük se túl barátságos. Most is csak azért érkezett egy, hogy elszakíthassa tőlem Szerelmemet. Jelen pillanatban - habár csodaszép lények - borzalmasan utálom a pokollepkéket. Sose tudhatom, hogy mikor jön el az a pillanat, hogy többé nem tér haza egy általuk hozott küldetés miatt. Fogalmam sincs, hogy mit tennék akkor, ha nem láthatnám többet. Talán mélyen magamba roskadnék, kizárnám a külvilágot, esetleg elvonulnék remetének a hegyekbe, Nayocchan-t pedig édesanyáméknál hagynám egy időre. Bár tény és való, hogy ilyesmikre még csak véletlenül se szabad gondolnom, mert bevonzom vele a rosszat, de mégse tudok megállást parancsolni a folyton cikázó gondolataimnak.
Kedvesen szólok oda a nagy lánykánknak, hogy lassan ideje lenne lefeküdnie. Jó gyerekhez híven erőteljes ellenállásba ütközöm, amint kimondom a lefekvés és alvás szavakat. Hiába, gyerekként senki se szeret aludni, felnőtt korára pedig megtanulja megbecsülni azt az időt, amit erre az igen fontos tevékenységre fordíthat. Sajnos most édesapjától nem tud elköszönni, de bízom benne, hogy azért hamarosan hazaér, hogy bepótolhassa, még ha addigra lányunk már mély álomba is zuhant. Én magam még képtelen lennék aludni, túlságosan aggódom érte. Egy ideig fel-alá járkálok a nappaliban azon gondolkodva, hogy vajon minden rendben van-e, és hogy talán lassan ideje lenne már összekapnom magam, mert kezdek túlságosan sokat aggódni. Így még a végén túl hamar megráncosodom, aztán Suke kiszeret belőlem, és elhagy. Én ezt nem akarom. Nagyon nem. Szinte látom magam előtt, ahogy elém áll, majd teljesen fapofával közli: “Ronda lettél, elhagylak”. Mikor már sikerül kisétálnom magamból a kilométerhiányomat, úgy döntök lezuhanyzom, hátha kicsit a forró víz helyre zökkent. Ha nem, hát megpróbálkozom a hideg vízzel, attól legalább biztosan felébredek, és kijózanodom picit, így ébren várhatom meg Egyetlenemet, kevésbé kusza gondolatokkal, azonban sajnos csalódnom kell. A zuhany alól kiszállva továbbra is azon gondolkodom, hogy vajon mikor ér már haza. Magamhoz ölelném és többet nem engedném sehova, még ha a kötelessége is szólítja. Engem is szokott, elvégre ugyan az a foglalkozásunk, de mégis...
Immár hálóingben, az ágy szélén gubbasztva pillantok az ágyunk melletti órára. Még nincs itthon. Mély levegőt véve, tárt karokkal dobom magam hátra az ágyban. Csak így, keresztben, miközben elmerengve bámulom a plafont. Utálok várni. Utálok aggódni. Azt pedig még inkább utálom, ha ezt a kettőt egy időben kell végeznem. Fárasztó, és csak még inkább úgy érzem, hogy el kezd húzni az ágy. Szinte magába szippant, és átölel, azonban ez az ölelés valahogy mégsem ugyan olyan, mint amilyen az én Jegesmackómé.
Halk neszezést hallok a bejárat felől, türelmetlenül ülök fel az ágyban. Megjött volna? Vagy valaki más érkezett? De akkor mégis kicsoda? Bambán, kissé álmatagon pislogok a szoba ajtaja felé, abban reménykedve, hogy talán egyetlenem érkezett meg, és valóban. Megnyugodva sóhajtok fel, mikor meglátom.
- Már aggódtam. Nagyon… - válaszolok csendesen. Nayocchan már az igazak álmát aludssza, szerencsére neki nem volt gondja az elalvással. - Nem mehetne helyetted valaki más? Nem akarom, hogy megint elmenj…
Habár tudom, hogy a válasz nemleges, mégis szinte muszájnak érzem, hogy feltegyem a kérdést. Ha őt hívták be, valószínűleg már eldöntötték, hogy márpedig neki kell mennie, ha törik, ha szakad, nincs mese. Érintése mindennél jobban esik és némileg meg is nyugtat, azonban mégis... borzalmasan érzem magam, hogy most itt hagy bennünket. Kezemet megnyugtatón, jelezve hogy semmi gond, kezére helyezem.
- Minden rendben lesz… ugye? - kérdezem keserédes mosollyal.
Persze tudom mi lesz a válasz, de akkor is… Csendesen bólintok, mikor jelzi: elköszön lányunktól is. Szomorú lesz, hogy nem köszönhetett el apjától, de így legalább nyugodtan aludhat ma éjszaka. Nem úgy, mint az anyja… Amíg Suke lányunktól búcsúzik, a tőle kapott rózsát vázába helyezem, hogy minél tovább szép maradhasson.
Visszatértekor óvatosan helyezem a vázát a kis asztalon, majd aggódva bújok hozzá. Tudom, hogy ez a feladata, a kötelessége, de… miért? Ki tudja, hogy érezhetem-e még karjai erős szorítását? Makacsul fúrom bele arcom mellkasába, és inkább annak dünnyögöm, mintsem neki:
- Légy nagyon, nagyon óvatos, és lehetőleg egyben gyere haza. Minél hamarabb. Ha másért nem is, hát Nayocchanért.
Érintését államon érezve engedek neki, hogy felemelje fejem, és búcsúzóul megcsókoljon. Egy kisebb könnycsepp gördül végig az arcomon, melyet próbálok elrejteni előle, vélhetően szerencsésen. Tisztában vagyok vele, hogy mivel járhat, ha egy kapitányt is berendelnek egy küldetés teljesítésére. Lehet, hogy sértetlenül hazaérkezik, de lehet, hogy többet sosem láthatom.
Aggódva intek neki búcsúzóul, mikor kilép az ajtón. Igyekszem összeszedni magam, igyekszem visszafogni magam. Félek ha nem próbálkoznék ezzel, utána szaladnék, és nem engedném, de tisztában vagyok a következményekkel, hogy mi történhetne, ha ezt megtenném. Parancs megszegése, árulás, miegymás, melyek akár halállal is büntethetőek. Kénytelen vagyok elviselni, hogy itt hagy bennünket feladata teljesítése érdekében. De úgyis visszatér hozzánk… ugye?
A napok egyre csak telnek, és én tűkön ülve várom, mikor térhet már haza Suke. Kötelességet teljesít, ezt én is tudom, azonban kicsit feleslegesnek érzem, hogy napokig állomásozzanak az Emberek világában, ráadásul ennyien. Sajnos azonban nem én hozom a döntéseket, nem utasíthatom a feljebbvalóimat, hogy ez az egész márpedig szerény személyem szerint ostobaság. Bevallom, talán az aggodalom is hozzátesz mindehhez. Mármint, hogy így vélekedek erről a feladatról. Türelmetlenül várom minden egyes nap, hogy jelentkezzen, hogy tudjam él, és jól van. Még ha némileg unatkozik is jelenleg, az a fontos, hogy életben legyen… Az a fontos, hogy tudjam, visszatér hozzám....
Egyik nap azonban váratlan üzenet érkezik hozzám, miközben békésen hajtogatok papír repülőket a jelentésekből. Valamivel le kell magam kötni, ha egyszer unatkozom… Ráadásul a kis hűtőm tartalma is kezd kiürülni, ami igencsak szomorú. Szólom kell Kobaa-channak, hogy lassan ideje lenne hoznia egy kevés süteményt, különben elfogyok, mire az én pici Jegesmackóm visszatérne. Az üzenet, melyet kapok azonban nem sejtet túl sok jót. A főkapitány hívat magához, melynek hallatán a gyomrom szinte pillanatok alatt görcsbe rándul és érzem… tudom, hogy Sukével történt valami.
A főkapitányi szoba elé érkezve mély levegőt veszek, és próbálok némi nyugalmat erőltetni magamra, azt kántálva, hogy biztos nem vele történt valami. Biztos minden rendben, és a főkapitány úr csak valami feladattal szeretne engem is megbízni, hogy elterelhessem a gondolataimat. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez nagyjából lehetetlen lenne, mindennek ellenére próbálom magam győzködni, hogy minden a legnagyobb rendben.
A soutaichou szavait hallgatva egyre inkább érzem, hogy nem… semmi sincs rendben. Egyáltalán. A legkevésbé sem. Szinte ledermedve hallgatom végig, ahogy elmagyarázza a helyzetet, és próbál együttérzőn részvétet nyilvánítani, melyből már szinte semmit se fogok fel. Habár holttest nincs, vagy eltűnt, mégis úgy kezeli, mintha biztosra venné, hogy már nincs életben. Hangja mintha hirtelen halk zümmögéssé halkulna. Csak az egyre hangosabban és erőteljesebben zakatoló szívverésem hallom, és érzem, hogy egyre inkább szétáramlik bennem a kétségbeesés. Lassacskán tudatosul bennem, hogy a Férjem, az egyetlen igazán fontos ember az életemben - természetesen a lányunkon kívül - nincs többé. Nyugalmat erőltetve magamra, megköszönöm a főkapitánynak, hogy ezt így, négy szemközt közölte velem, majd szinte robot módjára fordulok meg és indulok az iroda bejárata felé, majd az osztag kapuja felé. A kapun túl aztán végül a könnyek is megtalálják az újtukat, és megállíthatatlanul kezdenek végig csorognak az arcomon. A falnak támaszkodva próbálom összeszedni magam, de képtelen vagyok rá. Lábaim megrogynak, és egyre inkább csúszok le guggolásba, majd végül fenekem megtelepszik a hideg kövön. Cseppet sem érdekel most, hogy hogy akár fel is fázhatok. Az egészségemnél most sokkal nagyobbat vesztettem. Én legalábbis most így érzem. Magányosnak. Elhagyatottnak. Összetörtnek. Mintha lényem egy része tűnt volna el, hatalmas űrt hagyva maga után, amit semmi más nem lenne képes újra megtölteni.
Még mindig könnyeimmel küszködve tápászkodok fel a földről. Ruhám ujja már teljesen átázott a könnyektől, de mit sem törődve vele indulok el hazafelé, könnyektől elhomályosodott látással, bukdácsolva, azon gondolkodva, hogyan is közölhetném Nayocchannal, hogy édesapját többé nem láthajta...

6
Soul Society / Re:Régi/Új ismerős egyenesen a múltból...
« Dátum: 2016. Nov. 18, 18:02:11 »
Idejét se tudom már, hogy mikor jártam utoljára az Akadémián, de úgy érzem, most már igencsak időszerű lenne benézni. Na nem azért, mert annyira hiányozna, sokkal inkább az érdekel, hogy milyenek a tanulók, és kiket kérhetek egyenesen magamhoz a 8. osztagba. Ritka, ha tényleg találok valakit, akinél azt szeretném, hogy mellettem szolgáljon, és többnyire a vak szerencsére bízom a dolgot, most azonban már úgy gondoltam, hogy igencsak ideje lenne már a dolognak. Na meg ki tudja… lehet találok valakit, aki minden elvárásomon felül teljesít, vagy csak egyszerűen szimpatikus lesz, vagy magamra emlékeztet, vagy nem is tudom…
Jeleztem az Akadémia felé, hogy szeretnék látogatást tenni náluk, és az egyik zanjutsu órát jelöltem meg. Számomra tökéletes időpontban van az adott óra, habár sajnos kissé későn sikerül csak elindulnom rá, ugyanis akadt még pár elintézendő dolgom. Az oktatónak minden bizonnyal korábban már szóltak az érkezésemről, és remélem, hogy nem fogja a jelenlétem zavarni, vagy nem okoz számára kellemetlenséget.
Megérkezve azonnal a gyakorlótér felé veszem az irányt, és nagyjából ezzel egy időben megrohamoztak az emlékek is. Sose szerettem az iskolai éveimet… Túl sokat vártak el tőlem, és ehhez mérten túlságosan gyengén teljesítettem. Ezen a téren talán a húgom, Aiko volt aki beteljesítette szüleim régi vágyát, elvégre ő igencsak fiatalon vált shinigamivá, és most a 13. osztag szolgálatában áll. Lassacskán a múlton töprengve megérkezem a gyakorlótérhez, ahova  a gyerekek után lépek be. A tanárhoz lépve váltok vele pár szót, és elnézést is kérek a zavarás ért. Sajnos tisztán látszik rajta, hogy habár szóltak neki, hogy jelen leszek, mégis kissé zavarban van, ami végső soron érthető is, hiszen nem mindennapi esemény, ha egy kapitány ellátogat egy órára. A falhoz lépve fordulok szembe a nebulókkal, így a jócskán előttem álló oktató épp háttal áll nekem. Hangja továbbra is zavartan cseng, és talán az egyik tanuló felé intézett szavai is agresszívebbre sikerül, mint ahogy az először szerette volna. Némán és kíváncsian figyelem az eseményeket, magamba szívva a látottakat, hallottakat.
A tekintetem hirtelen megakad az egyik tanítványon, aki igencsak hasonlít valakire, akit régen, még hadnagy koromban ismertem meg. A gondolatot, hogy talán közük lehet egymáshoz szinte egy pillanat alatt elhessegettem, azonban tekintetemet sehogy se tudtam róla levenni. Hatalmas lendülettel és tömény agresszióval próbálja ellenfelét legyűrni. Kissé csalódott vagyok, azt hiszem… Első sorban nem is a diákokban csalódtam, hanem az oktatóban, aki ennyire nem tudja fegyelmezni a tanítványait. Némán figyelem tovább az eseményeket, s mikor látom, hogy az oktató szétválasztja őket, lemondó sóhajjal indulok meg a kijárat felé.
A folyosóra lépve a falnak dőlve, karomat és lábamat keresztbe téve merülök el a gondolataimban. Hallom, ahogy a Rei nevű lányt lehordja tanárja, és kizavarja a teremből. Valami nagyon azt súgja, hogy muszáj vele pár szót váltanom, s talán ha elmagyarázok neki egy-két dolgot, akkor talán képes lesz megemberelni magát.
- Rei - szólítom meg, mikor kilép a teremből. - Válthatnék veled néhány szót? - teszem fel a kérdést abban reménykedve, hogy talán nem veszi sértésnek, hogy egy kis beszélgetésre invitálom. Arról nem is beszélve, hogy muszáj megtudnom valamit, ami már az első pillanattól kezdve motoszkál a fejemben.

7
8. osztag / Re:Az osztag kertje
« Dátum: 2016. Nov. 18, 17:28:56 »
//Köszönetnyilvánítás//

Kissé feleslegesnek érzem, hogy Fukui taichou új irodát rendez be magának, hiszen ha jól tudom, annyira nem szokás a kapitányok körében, hogy csiki-csukiznak pozíciójukkal. Legalábbis annyira nem volt az eddigiek során jellemző ez a fajta viselkedés, bár tény, hogy az utóbbi időkben rengeteg furcsaság történt ami a kapitányokat és hadnagyokat illeti. Válaszára halványan elmosolyodom, és talán bennem is felmerül pár pillanatra a lehetőség, hogy egykori kapitányom visszatér.
Sierashi Yuusuke nevét hallva egy pillanatra kirázott a hideg, melyet próbáltam az új kapitány előtt leplezni, és remélem sikerült is. Nem elég, hogy annak idején úgy távozott, ahogy és keresztül döfött zanpakutojával menekülése közben, de férjem elvesztését is neki köszönhetem, amit talán sose leszek képes megbocsátani neki. Bele se merek gondolni, hogy miféle egyéb szörnyűséget tehetett a múltban, és fog tenni a jövőben…
Az elágazáshoz érkezve bólintok, hogy az általa kiszemelt útvonal számomra is megfelel.
- Azt hiszem értem… Hogy őszinte legyek, nekem már sikerül jó pár hadnagyot elfogyasztanom, mióta kapitány vagyok. Sajnos nem tudom, hogy mi lehet az oka, hogy meglepően sokan fordultak meg nálam. Abban reménykedem, hogy talán az új hadnagyom sokáig velem marad, és együtt vezethetjük az osztagot. Sajnos egyedül nagyon nehezen viselem ezt a rengeteg papírmunkát…
Hogy őszinte legyek kíváncsi vagyok, hogy mennyi papírmunkát hagyott hátra Akane… Fogadni mernék, hogy nem vitte túlzásba az utolsó napjaiban sem a munkát, és egy egész nagy halommal hátra hagyott. Azt hiszem… kissé sajnálom is miatta Fukui taichout… ._.
- Értem~ - mosolyodom el kissé csalódottan. Úgy gondoltam, talán a segédkezés közben lesz alkalmunk kicsit jobban összebarátkozni, megismerkedni, meg minden, de ezek szerint mégse… Kíváncsi vagyok, hogy ez a fajta lelkesedése meddig fog kitartani. Persze nem rosszból, csak… kíváncsi vagyok.
- És… mik a tervei? Úgy értem, most végig látogatja az összes kapitányt? Esetleg van valaki, akit már meglátogatott? Úgy értem… rajtam kívül. - teszem fel a kérdéseimet gyors egymás utánban. Valóban érdekel, sőt, azt hiszem az is érdekel, hogy mit gondol a többi kapitányról, ha esetleg már összefutott előttem bármelyikkel is, bár azt hiszem, az valahogy jól esne, ha én lennék az első, akit meglátogatott. Így talán kicsit fontosnak is érezném magam, na meg azért mégiscsak a tisztem volt, még hadnagy koromban. *>*

8
8. osztag / Re:Az osztag kertje
« Dátum: 2016. Nov. 18, 16:50:12 »
[ B e a v a t á s ]

Talán a Hanával való ivást nem is volt annyira jó ötlet felhozni… Számomra is akad egy-két érdekes pillanat, amikor közösen próbáltunk lealjasodni Kenpachi ivójában, meg úgy egyébként is. Fel nem foghatom, hogy bírja még mindig a mája az iramot… :|  Valahogy Minát is megértem, hogy miért nem akar a hadnaggyal közös esetükről bővebben beszámolni, főleg az új kapitánya előtt, elvégre csak most nevezték ki hadnagynak. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem oszthat meg velem bármit, csak azért nem árt, ha én is szépen lassan adagolom neki, hogy én is kicsit más vagyok, mint amilyennek amúgy mutatom magam kapitányként. Akadnak nekem is érdekes, és kellemetlen történeteim bőven, amiket talán nem biztos, hogy megosztanék mással, vagy ha bárki is felemlegeti, depizve vonulok be az egyik sarokba gomolyfelhőket növesztgetni…
Valamiért meg tudom érteni Mina bizalmatlanságát azzal kapcsolatban, hogy miért is őt választottam hadnagyomul. Lehet, hogy találhattam volna erősebbet, vagy épp okosabbat, de én sose ezek alapján választottam magam mellé társat, elvégre attól, hogy valaki erős, vagy okos még nem feltétlenül lesz tiszta szívű, bátor és becsületes. Őszintén szólva amellett, hogy Mina Yuuken tisztje volt, ezeket is sikerült meglátnom, bár őszintén szólva ezt csak a kérelmezésem benyújtása után. Bevallom, hogy elsősorban azért őt választottam hadnagyomul, hogy ezzel is bosszanthassam az idegesítő nemest, azonban ezt valahogy képtelen lennék bevallani az újdonsült hadnagyomnak. Szégyellem, hogy ez alapján választottam magam mellé hadnagyot, viszont úgy érzem, nem fog számomra csalódást okozni, hiszen meg van benne az, ami vérbeli 8. osztagossá teszi. *>*
- Bonyolult lenne elmagyarázni az okot, hogy mi is tenne téged alkalmassá, hogy a hadnagyom légy, de azt hiszem, hogy erre idővel te is rá fogsz jönni. A lényeg, hogy bízz az ítélő képességemben, és saját magadban. ^w^ - próbálom megnyugtatni. Tisztában vagyok vele, hogy most mennyi kétely kavaroghat a fejében, és hogy mennyi minden miatt aggódhat. Emlékszem, én se voltam sokkal különb, amikor megnyertem magamnak a kapitányi rangot. Arról nem is beszélve, hogy Sierashi Yuusuke távozása után minden a nyakamba zúdult a papírmunkától kezdve a tisztek depresszióján keresztül minden. Mai napig nem értem, hogy is tudtuk azt a korszakot…
- Extra fekhely? - kérdezek vissza kissé meglepődve. - Azt hiszem nincs akadálya, de… pontosan miért is van szükséged egy 30x30-as méretű extra puha fekhelyre? - teszem fel további kérdéseimet kicsit gyanakodva. Persze tényleg fogalmam sincs, hogy mi miatt lehet erre szüksége, de az, hogy most rákérdeztem remélhetőleg nem nagy probléma. Ha elmagyarázza, kíváncsian hallgatom, azonban ha inkább nem mesélne róla… hát így jártam… viszont ha már felajánlottam neki, hogy kérhet valamit hadnagyként, akkor azt hiszem tényleg teljesítenem kell.
Tudom, kissé nehéz kérdéssel bombáztam meg azzal kapcsolatosan, hogy mik is a céljai, azonban szerintem fontos, hogy célokat tűzzünk ki magunk elé. Hiába áll előttünk egy elég hosszú és veszélyes élet, kellenek az álmok, hogy azokat teljesíteni tudjuk, és legyen értelme annak, hogy egyáltalán vagyunk. Hogy őszinte legyek, szerintem nekem is szükségem lenne jó pár percre, órára, esetleg napra, hogy átgondoljam ezt az egészet, de remélhetőleg meditáció közben Kikaijal könnyedén meg tudnánk fejteni. Jelen pillanatban azt hiszem számomra az a cél, hogy jobb kapitánnyá váljak, akire felnézhetnek tisztjei.
- Mindenkinek vannak rossz döntései, vagy követnek el butaságokat, elvégre ez a részünk. Ne azzal foglalkozz,  hogy a hibáidat le mosd magadról, hiszen az már a részed, hanem inkább azzal, hogy úgy fogadd el magad, ahogy vagy. Ez sokkal, de sokkal fontosabb. Ne mások véleményével foglalkozz, hiszen ők nem ismerhetnek annyira, mint te saját magadat. Úgy gondolom, hogy amíg te, saját elhatározásból - és nem pedig külső kényszerből, mert másnak nem tetszik amit mondasz, vagy csinálsz - arra a következtetésre jutsz, hogy meg kell változnod, addig teljesen rendben van, hogy szeretnél változni. Viszont ha másért változnál, az már probléma. - válaszolom.
Én is rengetegszer estem bele ebbe a hibába, amivel olykor nagy fájdalmat tudtam okozni saját magam számára. Emésztettem magam a múlton és azon, hogy mik történtek. Persze… azt hiszem ez még most is megvan, hiszen most ugyan úgy emésztem magam a Lux-szal vívott csata miatt is, azonban akkor és ott én döntöttem úgy, hogy változni szeretnék, mert egy kapitány nem lehet felelőtlen és forrófejű…
Az éhséget említve nekem is sikerül rájönnöm, hogy már igencsak rég óta nem ettem. Valószínűleg tényleg jó ötlet lenne elmenni valahova harapni valamit, vagy akárcsak betérni a kapitányi irodába, hogy megmutogassam neki a helyet, és hogy kifosszuk a kapitányi hűtőt. :3 Ezen ötlettől vezérelve mutatom számára az irányt. Már kíváncsi vagyok, milyen arcot fog vágni, ha meglátja a minden jóval megrakott hűtőszekrényünket. *w* Bár az igaz, hogy a nagy része sütemény és más egyéb hasonló finomság. *>*

9
8. osztag / Re:A kapitány irodája
« Dátum: 2016. Nov. 18, 16:44:02 »
[ B e m u t a t k o z á s ]

Már érzem, hogy nem lesz egy egyszerű dolog rávenni Airit, hogy megismerkedjen az amúgy szintén Gotei 13-ban szolgáló rokonával, de úgy érzem, hogy ezt semmiféleképpen nem szabad csak úgy annyiban hagyni, elvégre ez egy igen hatalmas előrelépés lenne a számára is. Legalábbis abból a szempontból, hogy közelebb kerül a családjához, ami valljuk be, elég fontos dolog. Ha például Nayo-chant csak úgy véletlenül elveszíteném, és évek múltán ismét rátalálnék, hihetetlenül nagyon boldog lennék, elvégre a lányomról van szó… Szerintem nem szabad csak úgy, pusztán a félelem érzet miatt annyiban hagyni ezt az egészet.
- Ne beszélj butaságokat… Valóban nagy lépés lenne ez mindkettőtök számára, de én úgy érzem, hogy egyáltalán nem szégyellne, vagy nehezményezné, hogy olyan vagy, amilyen, elvégre a rokona vagy. Viszont ha mégis megtörténne, akkor valószínűleg meg se érdemel téged, és még neked kéne őt szégyellni. ^w^
Igyekszem Airit a megfelelő irányba terelni, és bátorítani, elvégre sok olyan dolog van, amihez szükséges a megfelelő mennyiségű bátorság. Persze nem annyi, ami már inkább vakmerőségnek mondható…
- Természetesen szívesen segítek akár neked, vagy akár bármelyik másik tisztemnek is. Számomra fontos az örömötök és bánatotok egyaránt. - mosolygok rá kedvesen. Remélem, hogy korábbi ballépésem ami a pofont illeti elfelejtődik szép lassan. Mindkettőnk számára kellemetlen helyzet volt, sőt, számára igen fájdalmas is, ha jól gondolom. Elvégre azért mégiscsak egy csattanós pofont kapott tőlem. Persze… az is igaz, hogy azért, mert kissé megijedtem, hogy valami baja lett, és elájult, meg ilyenek. ^^”
Airi felajánlása igencsak felvillanyozott, s bár Sukével kapcsolatos gondolataimat nehezen tudtam háttérbe szorítani, igyekeztem ismét mosolyogni. Nem akartam, hogy a tisztjeim miattam is aggódjanak, elvégre inkább nekem kéne aggódnom miattuk, hiszen én vagyok a kapitány, ami igencsak hatalmas felelősséggel jár. Már-már akkorával, hogy magam is meglepődöm azon, hogy egyáltalán hogy vagyok képes ezt elviselni. Talán a tisztjeim törődése lehet az oka, és hogy sosem érzem azt, hogy egyedül lennék.
- Ó, azt nagyon megköszönném, ha néha-néha hoznál egy kevés finomságot. - mondom csillogó szemekkel. Ha valamivel, a kaja és édesség említésével bármikor fel lehet kelteni az érdeklődésem, és boldoggá lehet tenni. *>*
- Airi-san, te már most is igen értékes tagja vagy a Hachibantainak. - válaszolom neki teljesen komolyan. Nálunk nincs olyan tiszt, aki haszontalan lenne. Még Shunsuira is azt mondom, hogy magához mérten olykor egész hasznos tud lenni, persze annak örülnék, ha nem csüngne folyton a nyakamon. :|
- Most viszont sajnos el kell, hogy köszönjek. Ha esetleg sikerül elhatároznod magad a találkozást illetően szólj nyugodtan. Még azt is eldöntheted, hogy idehívassam a rokonod, vagy pedig te szeretnéd őt meglátogatni - kezdek bele a szomorú búcsúba. - Remélem majd még meglátogatsz, és tudunk együtt epres sütit enni, és beszélgetni. *w* És… még egyszer elnézést kérek amiatt a pofon miatt… - mondom kicsit bűnbánón.

10
8. osztag / Re:Az osztag kertje
« Dátum: 2016. Aug. 17, 22:12:27 »
//Köszönetnyilvánítás//

Fukui taichou kérdését először nem is értem, hiszen én csak bele akartam vetni magam a falevelek közé, majd pár pillanat múlva leesett… Valószínűleg azt gondolja, hogy én igazából nagyon is figyelek arra, hogy a tisztjeim, valamint az alkalmazottak hogyan is végzik a munkát. Igazából cseppet se zavarna a dolog, ha továbbra is ezt feltételezné rólam, így legalább lenne valaki, aki megfelelőnek talál a kapitánykodásra. *w*
- Hehehe… - kapok zavartan a tarkómhoz - Néha nem árt, ha szemmel tartom a ténykedésüket, nehogy ellustuljanak.
Nagyon remélem, hogy beveszi, de igazából ha nem, az se gond, legalább nem kell színészkednem. Bár… Jobban belegondolva talán tisztában is van azzal, hogy milyen vagyok, elvégre ha nem csal az emlékezetem túlságosan, a hadnagya is voltam még pár évvel ezelőtt, amikor az 5. osztagban szolgáltam. Azok voltak a régi szép idők… Kicsit azt hiszem hiányzik is a folytonos kötözködés egykori kapitányommal…
Sose gondoltam bele, hogy Akane egyszer majd lemond tisztségéről, ráadásul ilyen hirtelen. Azt hiszem, még most se fogtam fel igazán, így nem csak az új kapitánynak kell hozzászoknia, hogy mostantól ő áll az osztag élén, hanem nekem is, hiszen így most már nincs kinek húznom az agyát. Bár akár még Fukui taichouval is köthetek szoros barátságot. Remélem…
- Én úgy érzem, nem kell attól tartania, hogy Akiyamat taichou vissszakövetelné egykori helyét. - mondom barátságos mosollyal, miközben útnak indulunk a kertben.
Kérdésén elgondolkodom egy pillanatra, és hogy őszinte legyek, túl sok jó nem jut eszembe a kapitánnyá válásom idejéről.
- Nem volt olyan vészes… Igazából nagyon gondolkodni se tudtam rajta, hogy kapitány lettem, annyi volt a teendőm. Szerencsére a hadnagyom sokat segített, hogy belerázódjak a dolgokba. Muszáj volt minél előbb, hiszen az előző kapitány nem kis felfordulást okozott a távozásával...
Sierashi Yuusuke távozásakor eléggé felfordult a 8. osztag. Érthető, hiszen a tisztek csalódtak egykori kapitányukban, aki úgy távozott ahogy. Számomra is elég kellemetlen emlék, már csak azért is, mert én is azok között voltam, akik megpróbálták megállítani. Fájdalmas emlék… Szó szerint…
- Egy biztos… kevesebb papír munkám volt, mint most önnek. - jegyzem meg széles mosollyal.
Tény, hogy nem volt egyszerű dolgom, de legalább a hadnagyom elvégezte a papír munkákat, és rendben is tartotta őket. Akanénak már egy jó ideje nem volt hadnagya, ha nem csal az emlékezetem, így gondolom nem lehetett egyszerű dolga.
- Ha esetleg úgy gondolja, szívesen besegítek akár a berendezkedésnél, de még a papírok átnézésével is, legalább így többet megtudhatunk egymásról, és akár szoros barátságot is köthetnek osztagaink.
Örültem volna, ha az 5. osztagot magam mellett tudhatnám, már csak azért is, mert mégiscsak az egyik volt osztagomról van szó, ráadásul itt szolgáltam a legtöbb időt.

11
Lezárt küldetések / Re:A rejtekajtó - MAGÁNKÜLDETÉS
« Dátum: 2016. Aug. 17, 20:53:43 »
A szobában Kitetsu megjegyzésétől kissé megfagyott a levegő, s én magam is ijedten pillantottam felé. Talán nem épp a legjobb ötlet kioktatni azt a személyt, akitől jelenleg az életünk függ. Fogalmunk sincs, hogy mennyire lehet erős, vagy épp miféle szövetségesei vannak akár odakint, akár a házon belül. Mindettől függetlenül teljesen egyetértek tisztemmel. Engem is érdekelne, hogy mégis kikkel van dolgunk és mégis mit tettek pontosan Miyagawával és a lányával.
- Igazán mókás tisztjei vannak, Ninomiya kapitány. - nevet fel megtörve a kellemetlen csendet - Teljesen igazuk van, hogy ledorgálnak tiszteletlenségem miatt. Azonban még nem szeretném felfedni kilétemet. Így sokkal izgalmasabb a játék. Idővel majd mindent megtudnak. Türelem
Mondandója végén csak a kuncogást hallani, mintha valóban csak valamiféle játékként fogná fel ezt az egészet, amit igencsak élvez. Eléggé beteges elmére vall az ilyesféle hozzáállás. Be kell vallanom, hogy engem annyira nem mulattat ez az egész cirkusz, sőt... Sose tudtam megérteni az olyan embereket, akik játékként tekintenek egy-egy olyan tervükre, mellyel sok más embernek fájdalmat okoznak. Mégis mi jó nekik abban, hogy rosszat tesznek másokkal, kihasználnak és felhasználnak embereket a céljaik érdekében…? Értem én, hogy bármit megtennének céljaik érdekében, de megéri elveszteni az emberségüket érte? Megéri keresztül gázolni bárkin, akár a szeretteinken is? Érzem, ahogy gyomrom szépen bukfencet vet ezektől a gondolatoktól, s szívem szerint az egyik sarokban ki is pakolnám annak tartalmát, de gondolnom kell arra, hogy miféle helyzetben is vagyunk jelenleg.
- És hogy az első kérdésre válaszoljak… Iwamotonak határozottan megmondtam, hogy csak akkor beszéljen Ninomiyával, ha senki más nincs a társaságában. - hangja szinte pillanatok alatt váltott jókedvűről bosszúsra - Erre az ostoba kölyökre semmi feladatot nem lehet rábízni… - méltatlankodik, miközben én megszeppenve pislogok az árnyalak felé.
- Mi köze ehhez az egésznek Iwamotonak? Azt nem mondja, hogy őt is kelepcébe csalta, akárcsak Miyagawát! - fakadok ki.
Mégis mi a fene történik? Egyre kevésbé értem ezt az egészet, és igencsak kezd felhúzni ezzel a furcsa viselkedéssel. Ha Miyagawa a kezükre játszott, elég ostoba vagyok, hogy csak így bevettem ezt az egész… Vagy csak ennyire megbízom az embereimben...
- Ó… Iwamoto kisasszonyt nem kellett kelepcébe csalnom. Elég volt csupán annyit mondanom, hogy sokat nyerhet azzal, ha segít nekem idecsalni Önt. Miyagawa és a családja pedig igen nagyszerű csalinak bizonyult. - száját baljóslatúan széles vigyorra húzta.
Megdermedve álltam magam elé nézve. Mégis mi lehet annyira fontos, hogy ennyire szükségét érezzék az idecsalásomat… hogy lehettek annyira kétségbe esettek, hogy Miyagawát is belekeverték… a családjáról nem is beszélve…? Sose gondoltam volna, hogy Iwamoto képes lenne ilyen aljasságra… Ez után az egész után úgy érzem, kárpótolnom kell majd valamivel tisztemet és családját is. A gondolatok szinte egymást érték a fejemben, és egyszerűen kezdtem úgy érezni, hogy képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkodni. Próbáltam valami tervet kitalálni, azonban egyelőre semmi épkézláb ötletem nem volt. Valószínűleg a túl sok új információ miatt. Nagyszerű… képes vagyok ilyen helyzetben is leblokkolni… Őszintén szólva kissé sajnálom Kitetsut így belegondolva, hogy magammal rángattam, de neki se árt egy kis friss levegő, és kaland. Legalábbis nagyon… nagyon remélem, hogy nem árt. Ha valami történne vele a saját hülyeségem miatt, azt nem tudnám megbocsátani magamnak. Már így is emészt a bűntudat, hogy legutóbb is miattam sérült meg...

12
8. osztag / Re:A kapitány irodája
« Dátum: 2016. Febr. 26, 16:57:29 »
[ B e m u t a t k o z á s ]

Őszintén mondom, kissé sajnáltam szegény Airi-chant, már csak a hatalmas pofon miatt is, amit a nagy pánikolás közepette leosztottam neki. Kicsit kellemetlenül is érzem magam a dolog miatt, de senki se mondhatja, hogy nem tette volna ugyan ezt a helyemben. Úgy tűnik, hogy az eper sikeres békeajándéknak bizonyul, hiszen Airi-chan máris megkóstolta, s remélhetőleg a későbbiek folyamán többet is eszik belőle, és az aggodalma elszáll, a morcosságával együtt. *>* Nem örülnék neki, ha ez az apró malőr csúnya foltot hagyna ismerkedésünkön. Azon igyekezve, hogy megbékítsem, még a nem régiben megismert Urufut is felhoztam, akivel sajnos ugyancsak nem indult túlságosan is felhőtlenül a kapcsolatunk. Kissé meg is lepődök rajta, amikor kijelenti; nem hiszi, hogy meglátogatja régóta keresett rokonait.
- Ejnye, Airi-chan… Sosem tudhatod, hogy mi lesz a reakciója. Lehet, hogy örülni  fog neked, és még jól is jársz a helyzettel. Sőt, lehet hogy tudja, hogy létezel, és ő maga is téged keres. Azzal, hogy odaállsz elé, és bemutatkozol, semmi rosszat nem teszel - mondom bátorítón. Persze teljességgel megértem, hogy fél a reakciótól és magától a helyzettől is, azonban ha egész életünket csak a félelem irányítja, bevonzhatjuk a rossz dolgokat, sőt, akár a nagyszerű lehetőségeket is elkerülhetjük jó messzire, amennyire csak tudjuk, vagy még annál is jobban. Az életünk során - habár elég hosszúnak mondható shinigamiként - csupán pár alkalommal jelenik meg számunkra az igazi lehetőség, amit muszáj megragadni, ha haladni is szeretnénk valahova, és nem csak egy helyben toporogni. Talán ez most épp egy olyan lehetőség lehet Airi-chan számára, és még ha ő bizonytalan is, én minden erőmmel támogatni fogom.
- Mi lenne, ha én is veled tartanék? Úgy értem az Urufut meglátogatni - teszem hozzá bátorítólag, hátha sikerül rábeszélnem a dologra.
A következő kérdésemre kapott válaszon nem lepődöm meg, valószínűleg ugyan így tennék én is. A másik ember fejéhez vágnám az összes sérelmet, amit elszenvedtem miatta, azonban nem tagadhatom le, hogy örülnék annak, ha egy régen látott szerettem visszatérne, és elém állna.
Mindig is úgy gondoltam, hogy az a legjobb, ha őszinték vagyunk egymással, és elmondjuk a másiknak, hogy mit is érzünk vele, és a helyzettel kapcsolatban. Persze ez nem mindig kivitelezhető, sőt sokszor nem, hiszen úgy érezzük, hogy a hely nem alkalmas, vagy épp az időpont, vagy nem úgy fejeznénk ki magunkat, ahogy azt kéne.
- Elképzelhető, hogy ők is hasonlóképp reagálnának, de…  - ülök le mellé, és ragadom meg mind a két kezét. - Az efféle kockázatokat vállani kell. Szívesen segítek, és állok melletted a nehéz pillanatokban, ha szükséged van rá.  Csupán szólnod kell, és én melletted vagyok. Számomra fontosak a tisztjeim, hiszen egy csapat vagyunk.
Azt hiszem, ha Suke egyszer visszatérne nekem is szükségem lenne egy támaszra, akinek a segítségével ismét szembe nézhetek vele, hogy elküldjem melegebb éghajlatra. Persze hiányzik, de azt hiszem, sose tudnám elfelejteni mindazt, amit velem tett, és amin keresztül mentem, de nem tudnék anélkül létezni, hogy ne beszéljek vele akár egy szót is, vagy ne vágnám az arcába, hogy mennyire elszúrta a lányunk és az én életemet. Mindenképp azt akarnám, hogy tudja, ő se tökéletes, és az ő lelkén szárad minden könnycseppünk.

13
Lezárt küldetések / Re:A rejtekajtó - MAGÁNKÜLDETÉS
« Dátum: 2016. Febr. 26, 16:23:08 »
Ez alatt a néhány év alatt, mióta kapitány vagyok meg se fordult a fejemben, hogy esetleg alkalmatlan lennék erre a pozícióra. Mindig teljesen magától értetődőnek vettem a dolgokat, és éltem vígan a kis életemet. Azonban rá kell jönnöm, hogy korántsem vagyok olyan érett, és felelősség teljes, mint amire mindig is gondoltam. Több okot is mondhatnék arra, hogy miért érzem ezt, és miért változott meg a gondolkodás módom etéren. Talán az is benne lehet, hogy elhagyott Suke, és magamra maradtam a lányunkkal, elvégre ez is elég nagy hatással volt rám. A régi én már rég elkezdett volna hisztizni a Kitetsu által mondottak miatt, most azonban inkább igyekszem tudomásul venni, megrágni, végig gondolni, hogy mi minden van abban, amit mond. Elképzelhető, hogy jócskán tapasztaltabb nálam.
- Kövessetek. - mondja, majd hátat fordítva nekünk, elindul, nyomában a kígyóval, és természetesen velünk.
Nem tudom eldönteni, hogy ennyire bízik a képességeiben, vagy egyszerűen csak bolond, hogy csak így, egyszerűen hátat fordít az ellenfeleinek. Simán hátba támadhatnánk, azonban felmerül bennem, hogy talán azért nem zavartatja magát különösebben, mert úgy gondolja, hogy egy shinigami csak nem támadja hátba, mert van benne annyi tartás. Mázlija van, hogy velünk van dolga. Ha egy 11.  osztagos társaságában érkeztem volna, minden bizonnyal már rég nem élne, ami talán számunkra is balszerencsés dolog lenne, hiszen így tovább tartana a nyomozás.
- Kitetsu… Fogalmam sincs, hogy mi fog történni, ezért kérem, legyen résen - mondom tisztemnek. - Bár az eddigiekből ítélve nincs szükség, hogy emlékeztessem ilyenekre - mosolyodok el egy pillanatra.
Már közel egy órája sétálunk, mikor egy kisebb, rozoga házikóhoz érkezünk. Az ajtó előtt két férfi ácsingózik. Látszólag őrök lehetnek. A kérdés már csak az, hogy kit, vagy épp mit őrizhetnek. Az egyik magas, nyúlánk testalkatú, haja vörös színű, míg társa egy ugyancsak magas, ám jóval vaskossabb személy, akinek feketébe hajló barnás fürtjei vannak. Egyikük se áraszt valami barátságos aurát magából, így kissé kellemetlenül sétálok át közöttük, mikor a kígyós gyerkőc az ajtó mellé lépve mutatja nekünk az utat.
Egy biccentéssel köszönöm meg az udvariasságot, majd belépek a házba abban a reményben, hogy talán nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy természetes fényt láthattam, és érezhettem bőrömön a kellemes napsütést. Reményeim szerint Kitetsu is követ, s amint ő is belép, az ajtó becsukódik mögöttünk. Szükség van pár percre, hogy a szobában lévő félhomályhoz hosszá szokjon a szemem. Furcsa, azonban nem meglepő, hiszen az összes ablak elé valamiféle ruhadarabot, vagy textíliát teríthettek, hogy beárnyékolhassák a helységet. A kérdés már csak az, hogy miért is volt erre szükség. Igyekszem a lehető leggyorsabban és legpontosabban felmérni a helyet, azonban semmi érdekeset nem látok a szemben lévő falnál üldögélő alakon kívül.
- Üdvözöllek benneteket. Jól tudom, miért… pontosabban inkább kiért jöttetek, azonban előtte beszéljünk meg pár dolgot. Legyetek szívesek foglaljatok helyet - Mutat a mellette lévő egyszerű székek irányába. Hangja ahhoz képest, hogy miféle dologról van szó furcsán nyugodtnak, és kedvesnek hat, s mintha kissé ismerős is lenne. Talán túlságosan elbízza magát, vagy csak alapból túl nagy az arca, nem tudom, viszont igencsak bosszant. Kelletlenül azonban, de elfogadom a kínált helyet, és leülök mellé. Nem helyezem magam különösebben kényelembe, készen állok rá, hogy bármelyik pillanatban történhet valami, ami miatt azonnal talpra kell ugranom.
- Nagyon örülök, hogy ennyire tud mindent. Én viszont sajnos még csak azt sem tudom, hogy ki maga… - kezdek bele, s próbálom kifürkészni tekintetét, azonban ebben a fél árnyékban, még csak a szemét se sikerül megtalálnom, már csak azért se, mert pont a szoba legsötétebb részében ücsörög. Tutibiztos, hogy rejteget valamit, de én rá fogok jönni!

(click to show/hide)

14
8. osztag / Re:Az osztag kertje
« Dátum: 2015. Nov. 22, 10:07:42 »
//Köszönetnyilvánítás//

Helyzetem még most is változatlan. Hegyekben állnak a papírok az irodában, ráadásul Shunsui büntető munkája is lejárt, amit csak ő sajnál igazán. Én személy szerint örülök, ha jó ideig nem látom… ._. Elképzelhető, hogy ez a büntető munka nem is volt igazán büntetés számára, helyette inkább én szenvedtem, ami valahogy nagyon nincs rendjén. Nem értem, hogy annak a pasasnak mi baja, de tényleg...
Az aláírásokat megunva pattanok fel az íróasztal mögül, és indulok meg az ajtó irányába. Persze először egy csinos narancssárga sálat tekerek a nyakam köré, hiszen már jócskán hűvös van odakint, megfázni pedig igazán nem kéne. A kapitányi iroda ajtaján kilépve, majd bezárva azt, el is indulok osztagom kertje felé, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Nem is tudom mikor sétáltam utoljára egy jót az osztag kertjében. Talán legutoljára akkor, amikor Minával beszéltem kinevezése után. Azóta már majdhogynem mindegyik fa megadta magát az ősznek, és lehullajtotta leveleit. Pedig milyen szépek voltak… *w* Szerencsére viszont a kertészek kitűnően végzik munkájukat, és minden egyes levelet összegereblyéznek egy kupacba, hogy aztán majd jó alaposan bevethessem magam és széthányjam az egészet. Elképzelhető, hogy gyerekes viselkedés, de inkább maradok gyerekes, minthogy begyöpösödött nagyi legyek ilyen fiatalon. Alighogy az egyik nagy kupac levélhez lépek, valaki megszólít a hátam mögött, és én enyhén összerezzenek a meglepettségtől. Lassan hátra fordulok, s ekkor pillantom meg Fukui taicou-t, aki nem is olyan régen lett kapitány, ráadásul volt szerencsém jelen lenni a kinevezésénél. Persze sajnálom, hogy egykori kapitányom lemondott csak úgy, ráadásul még csak nem is szólt róla, amiért persze morcos vagyok, és elvárom, hogy majd valamikor ki is engeszteljen. >.>
- Üdvözlöm, Fukui taichou! Örülök, hogy látom. Kötelességemnek éreztem, hogy jelen legyek a vizsgáján, elvégre mégiscsak az egykori osztagomról van szó. Muszáj volt, hogy megbizonyosodjam az alkalmasságáról. - válaszoltam széles mosollyal.
Persze 5. osztagbeli időszakom alatt már sikerült párszor összefutnom vele, hiszen mindketten ennek az osztagnak a tagjai voltunk. Csupán annyi volt a különbség, hogy én hadnagy voltam, ő pedig egy tiszt volt. Mindig örülök, ha valakit kineveznek, de persze mindig fontos, hogy arra alkalmas is legyen a kijelölt személy.
- Van kedve egyet sétálni? - ajánlom fel a lehetőséget.
Ritkán jár erre más kapitány, és jó lenne egyet beszélgetni. Persze tisztekkel rendszeresen szoktam, de azért egy kapitánnyal mégiscsak másabb, hiszen megérti a papírmunkával kapcsolatos problémákat, a rendetlen tisztekről nem is beszélve. Viszont ez a beszélgetés most annyiban tér el, hogy Fukui taichou csak nem olyan régen lett kinevezve, így igyekszem nem elvenni a kedvét a kapitányoskodástól.
- Hogy telnek napjai most, hogy kapitány lett? - kezdek bele a társalgásba, mert azért síri csöndben sétálni nem olyan izgi… :o

15
8. osztag / Re:A kapitány irodája
« Dátum: 2015. Nov. 22, 09:39:04 »
[ B e m u t a t k o z á s]

Bevallom, kicsit rosszul érzem magam amiért fel kellett pofoznom legújabb tisztemet, de tényleg azt hittem, hogy elájult, vagy valami ilyesmi. :sad: Igyekszem majd minél több eperrel kiengesztelni. Nálam működni szokott, és remélhetőleg Airi-san is van olyan eperfan, mint én, és könnyen meg lehet békíteni egy kis eperrel. Épp ezért elé is helyezek egy nagy tállal, hátha majd vesz belőle. *w* Persze majd én is eszegetek belőle, hiszen nem tudnám megállni, de na…
- Öhm… azt hiszem Yashuhiro a neve, és itt tartózkodik Seireitei egyik osztagában. Ha jól tudom, akkor a 3. osztagnál szolgál. Az egyik küldetésem során találkoztam vele. - válaszolom gyorsan. Úgy tűnik Airi-sannak nagyon fontos információ lehet most ez, főleg hogy amúgy keresi is a családját, remélhetőleg most ezzel sikerül kicsit megbékítenem, és nem lesz rám ennyire morcos amiért lekevertem neki egy hatalmas pofont. Bevallom én is mérges lennék magamra egy hasonló helyzetben…
- Ha gondolod, látogasd meg a 3. osztagot, és keresd fel a rokonodat. Valószínűleg elég sok megbeszélni valótok van. - bátorítom.
Nem kétlem, hogy Kagami taichou szívesen segítene egy család egyesítésében. Abban mindig van valami varázslatos dolog, ha két régen látott családtag egymás nyakába borulva üdvözli egymást újra. *w* Ezen gondolatmeneten haladva sikerült el is érkeznem egykori férjem emlékéhez, s szinte abban a pillanatban el is komorulok. Belegondolva fogalmam sincs, hogy mégis hogyan üdvözölném ismét, ha egyszercsak beállítaná… Lehet, hogy zokogva a nyakába borulnék, de az is lehet, hogy ráereszteném az elmúlt évek összes felgyülemlett feszültségét…
- Airi-san! :o - mondom kicsit hangosabban a normálistól nem is törődve azzal, hogy esetleg megijesztem. - Együk a süteményt, hiszen nagyon finom *>*
Az újabb tál epres süteményt elétolva bíztatom az evésre. Természetesen nem áll szándékomban felhízlalni, vagy ilyesmi, csak hát szeretném, hogy otthon érezze magát. Én is magamhoz veszek még egy sütit, és nyugalmat erőltetve magamra majszolgatom azt. Muszáj valahogy elterelni a gondolataimat, és egyelőre ez tűnik a legeslegegyszerűbb dolognak. Az evéstől mindig sikerül megnyugodnom, és mivel szerencsés vagyok, így csak a mellem gyarapszik. 8)
- Mondd csak… Te hogy reagálnál arra, ha mondjuk találkoznál rég nem látott rokonaiddal? - teszem fel a kérdést.
Bár jobban belegondolva ha valóban pici korában lett elszakítva a családjától, akkor valószínűleg nem a viszontlátás öröme lenne a fő téma, hanem inkább egymás megismerése. Furcsa lehet ez a helyzet… Valószínűleg azt a családod, amiben felnevelkedett jelenleg jobban a családjának tekintheti, mint a valódit. Vagy nem is tudom, hogy ez hogyan szokott működni...

Oldalak: [1] 2 3 4