Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Ninomiya Mitsuko

Oldalak: [1] 2 3 4
1
8. osztag / Re:A kapitány irodája
« Dátum: 2019. Márc. 31, 22:54:19 »
A Hadnagy előlép
Háború van készülőben?
--------------------------------


Van egy olyan érzésem, hogy talán még meg fogom bánni, hogy nem vettem vissza Kaiya hadnagyi karszalagját, és trappoltam be a főkapitány irodájába, hogy ezt mégis hogy képzeli. Nyilván tényleg akadhatott rá nyomós indoka, azonban mégis úgy érzem, hogy legalább szólhatott volna döntéséről, így nem ért volna sokként az említett shinigami bejelentése. Úgy gondolom, hogy ennyit talán megérdemeltem volna, azonban már megtanulhattam volna, hogy a főkapitány olykor igen gyerekes tud lenni. Persze… én beszélek… Lehet, ha a helyében lettem volna, én is ugyan ezt teszem.
Figyelmesen hallgatom a magyarázatot, a mesét, amit előad, hogy miért is ennyire ügyetlen a kidouk terén. Úgy vélem nincs szükség arra, hogy ismét felelevenítsük a Yumevel közös küldetést, de nem szakítom meg, várom, hogy a lényegretérjen. Bevallom, lehet az én agyműködésemmel van némi probléma, de ha tisztában vagyok azzal, hogy valamilyen képességemmel gond van, azt még az előtt helyrehozatom, mielőtt még arra kerülne a sor, hogy okom lenne a használatra. Teszem azt, ha eltörik a zanpakutom valamilyen csoda folytán, nem fogok hadonászni egy törött zanpakutommal, csak mert van, és egykor tudtam használni. Előtte megjavíttatom a 12. osztagban. Számomra ez annyira egyértelmű, mint hogy reggel felkel a nap, de persze ez lehet csak én vagyok.
- Persze, természetesen engedélyezem a 12. osztagos látogatást, amennyiben erre szükség van. Szívesen beszélek a kapitánnyal, vagy akár a hadnaggyal is a problémáról, hogy minél hamarabb megoldást találhassunk, elvégre egy hadnagyról van szó. Minden bizonnyal szívesen fog segíteni. Legalábbis nagyon remélem.[/b] - válaszolom.
Ha heti egy-két napot emiatt kihagy, igazából az se fog különösebben zavarni, hiszen legalább addig is arra törekszik, hogy ismét formában legyen, és ne lövöldözzön kidoukat vaktában. Remélem mondjuk a 12. osztagban akad olyan eszköz is, amivel megtanítják célozni. Ha nem, akkor indítványozom, hogy csináljanak egy ilyen ketyerét, vagy nekem akár olyan is jó lenne, ami letiltja Kaiyánál a kidou használatot, amikor épp a közelben vagyok… :S
Na igen, a munkaállomása nem egy egyszerű téma. Az asztalt még mindig Mina dolgai lepik el, azonban mivel már nem hadnagy, így azt hiszem, nyugodtan el lehet dobozolni őket, így ha esetleg visszatérne, visszakaphatná őket. Azért kicsit hiányzik annak ellenére is, hogy részben azért tettem hadnagyommá, hogy Yuukennel kiszúrjak. Persze mint utólag kiderült, fogalma sem volt arról, hogy ki is az a Raimaru Minashaku… Jellemző… Egy felfújt hólyag, aki nem képes az orra hegyétől messzebb látni, ha más emberekről is szó van rajta kívül.
- Ott lesz az asztala, Aikyou-san. Kérném, ha lehet, semmit se dobjon ki róla azok közül, amire nem lesz szüksége, csupán dobozolja el őket. A dobozok elhelyezéséről majd én gondoskodom. - válaszolom, azonban az osztag jelentése kapcsán már nem biztos, hogy tudnék kedves megjegyzést intézni hozzá, így azt hiszem, nem is igazán erőlködöm: - Ami pedig az osztag jelképét jelenti… Igen, valóban a szabadelvűséget, örömöt szimbolizálja, így lenne még egy kérésem. Tisztában vagyok vele, hogy korábban az 1. osztagnál szolgált, itt azonban nincs szükség arra, hogy bárki is úgy viselkedjen, mintha folyamatosan citromot szopogatna. Szóval igazán hálás lennék, ha kicsit felszabadultabban érezné magát.
Senkinek nincs szüksége az osztagunkban egy fegyőrre, vagy egy szigorú tanárnénire, aki a rossz gyerekek körmére koppint egy vonalzóval. A 8. osztag mentalitása pont ebben tér a többiekétől. Szeretünk viccelődni, élvezni az életet, és annyit szórakozni, amennyit csak lehet. Ebbe valahogy Kaiya nem igazán passzol bele. Kicsit olyan érzésem van, mint amikor anno Kyouraku taichou mellett Nanao szolgált. Bár ami azt illeti, Kyouraku taichou mellé tényleg kellett valaki, aki olykor megnevelte, hiszen eléggé nagy szoknyapecér és naplopó hírében állt, de tény, hogy ha szükség volt rá, oda tette magát.
- Illetve lenne még egy javaslatom.... Mivel úgy tűnik, hogy sokat fogunk együtt dolgozni, ezért szeretném, ha elhagynánk ezt a magázódós és túl udvariaskodós formát, és átváltanánk valami közvetlenebbre. Valószínűleg könnyebb is lesz így kommunikálni. De csak ha nem probléma, mert engem, hogy őszinte legyek, általában frusztrál ez túlzott udvariaskodás… - vakarom meg kelletlenül a tarkóm.
És ami azt illeti, ez tényleg így van. Ha tehetem, és nem valamiféle hivatalos ügyben járok el, mindenkivel szeretek kedves, közvetlen és baráti hangot megütni, és ha már ennyire muszáj együtt dolgoznunk, valószínűleg Kaiyával is kénytelen leszek ezt megtenni. Bár hogy őszinte legyek, nem nagyon füllik hozzá a fogam...

2
Soul Society / Re:Megtört lelkek
« Dátum: 2019. Márc. 31, 22:11:04 »
Csendesen figyelem, ahogy befejezi a pirítósait. Szeretnék minden egyes percet kiélvezni, amit vele tölthetek. Rég volt már ilyen, így igencsak megbecsülöm ezeket a pillanatokat. Magamba szívom őket, és elhelyezem emléktáramba a többi kedves emlék közé, hogy ha valami szörnyűség folytán ismét elvesztem, legyen mihez nyúlnom, ha épp hiányzik.
Örülök, hogy a séta ötlete nem bizonyult butaságnak a részemről. Mindig is szerettem az én kis Jegesmackómmal céltalanul bóklászni, mert mindig úgy éreztem, hogy ezek a pillanatok a legboldogabbak számomra. Hogy együtt indulunk útnak, hogy együtt fedezünk fel, hogy együtt töltjük az időt. El sem tudom mondani, hogy mindez mennyire hiányzott, és mennyire várom, hogy újra átélhessem. Az viszont, hogy felvetettem, meséljen a vele történtekről, már nem tűnt olyan jó ötletnek. Mármint… minden bizonnyal használna bizonyos szempontból, de lehet másból rontana a helyzeten. Ennek ellenére viszont úgy érzem, hogy jogom van tudni, már csak abból a szempontból is, mert úgy gondolom, hogy így sokkal hatékonyabban tudnék neki segíteni a felépülésben. Most minden támogatásra szüksége van, és én igyekszek mindent megadni neki, amit csak képes vagyok.
Cseppet sem tetszik, hogy információs cserekereskedelmet bonyolítunk le ebből az egészből, elvégre én tényleg nem szeretném a problémáimmal traktálni, elég gondja van ezek nélkül is. Előbb a saját démonaival kellene megküzdenie, aztán jöhetnek az enyémek, ha már ennyire szeretné tudni, velem mik történtek, de azt hiszem, nincs választásom. Tudom, hogy Suke mennyire makacs, és ha nem megyek bele ebbe az egészbe, talán sose tudok meg semmit, és lehet, hogy még inkább elzárkózik, ezt pedig egyáltalán nem szeretném. Nem szeretnék falakat kettőnk között. Sőt, még csak pici kerítést sem, elvégre egy pár vagyunk, van egy közös gyermekünk, akinek jelenleg akad némi problémája az apjával, de majd megoldják. Megoldjuk. Közösen, mert egy család vagyunk.
- Azt hiszem, nincs más választásom… - válaszolom végül a felajánlásra bánatos mosollyal.
Hiányzott az érintése, a közelsége, így mikor könnyeimet igyekszik letörölni ujjaival, arcomon ugyan halvány, de boldog mosoly jelenik meg.
- Igen, az a lényeg, hogy újra itt vagy, velünk… a családoddal.
Mosolyom egyre inkább kiszélesedik. Bambán pillogok, mikor megragadja kezeim, és egyből húzna is sétálni. Pár pillanat kell csak, hogy ráeszméljek: mindkettőnk pizsamában szaladgál még most is. Kisebb nevetésben török ki, s mire végül sikerül ezt elnyomnom, ismertetem vele is a problémámat:
- Talán nem ártana inkább előbb átöltözni, ó, Nagy Utazó! - kuncogok továbbra is.
Lassan, de biztosan végül elkészülünk mindketten, nyilván rám kell picit többet várni, mint általában. Ilyenkor azért sajnálom Sukét, de meg kell értenie, hogy gyönyörű, göndör fürtjeimnek ára van, még pedig hogy igen hosszú ideig tart őket megnevelni. Nem járhatok mindig kócosan… :S
Indulásunkkor felém nyújtott karját széles mosollyal fogadom, és bele is karolok, szorosan hozzábújva, egy csókot nyomva arcára.
- Nem is tudom… olyan sok kérdésem van, amit feltennék, de valahogy nem tudok választani, melyik is legyen az első... - sóhajtok fel, majd inkább kérdésére válaszolva inkább azzal folytatom, hogy én magam milyen infókkal rendelkezem. - Azt tudom, hogy szörnyen rossz állapotban találtunk rád abban a raktárban, és hogy valószínűleg harcoltál valaki, vagy épp valakik ellen. Abban viszont nem vagyok teljesen biztos, hogy merre is jártál eddig, vagy hogy kivel harcolhattál és ki ejtett rajtad ilyen szörnyű sérüléseket. Persze azt be tudtuk mérni, hogy valószínűleg egy adjuchasról lehetett szó, illetve valamennyire a jelentést is átfutottam, ami rólad íródott, de szeretném tőled hallani a történetet. - szavaim egyre halkabbakká válnak, míg nem a végére szinte motyogássá válnak.
Az eset egy részéből valóban értesültem a különböző jegyzőkönyvekből, jelentésekből. De úgy gondolom, hogy talán akadnak olyan részletek, amiket ott nem fejtett ki, amikről nem szívesen beszélt, de lehet, hogy nekem, egy hozzá igen közel álló személyhez, aki segíteni akar, elmondaná. Kicsit rossz érzéssel tölt el ez az egész, hiszen már lassacskán sérülései is begyógyulnak, én meg csak feltépkedem őket azért, hogy lényegében saját kíváncsiságomat elégítsem ki. Persze ezzel lehet neki is segítek, hiszen… azért mégis, de valahol rosszul érzem magam emiatt az egész miatt. Tudom, hogy nem szívesen beszél róla, de úgy érzem, hogy azzal, hogy kifaggatom, segíthetek neki.
- Mi történt a küldetésen, amikor eltűntél? Mármint… azt hiszem, mindannyian sejtettük, hogy az lehetett az oka, hogy ott történt veled valami, és próbáltunk is keresni azon a környéken, ahol utoljára érzékelték a lélekenergiád, de semmi olyat nem találtunk, amiből elindulhattnunk volna, vagy akár csak egy halvány tippünk is lett volna, hogy hova tűntél. - kérdezem továbbra is magamhoz mérten halkan.
Karját az eddiginél kicsit erősebben megszorítom. Fogom, nehogy elszaladjon, vagy egyszercsak semmivé váljon, és kiderül, hogy mindez csak álom.
Bánt a lelkiismeret, hogy nem kerestük tovább, hogy feladtuk egy idő után, pedig arra az eshetőségre igazán gondolhattunk volna, hogy talán valamilyen módon átkeveredett Hueco Mundoba. Persze oda képtelenek vagyunk magunktól csak úgy átjárót nyitni, de mégis… valamilyen módon elindulhattunk volna a keresésére...

3
8. osztag / Re:A kapitány irodája
« Dátum: 2019. Márc. 27, 23:13:46 »
🍕 Kapitánynak jelentem! 🍕

Kérdőn pillantok a látogatóra, aki azt feltételezi, hogy én rendeltem pizzát, és még kuncsorogni is akar belőle. Hát a mai shinigami ifjoncokat nem nevelik tiszteletre? Csak így, benyit a kapitány irodájába, aztán holmi pizzákat keres...
- Sajnálom, de nem szeretem, ha étellel viccelődnek. Nálam ez igen komoly dolog, ezért elvárom, hogy legközelebb pótold az említett pizzát. Lehetőleg négy sajtos legyen, extra ruccolával. Ráadásként hozhatsz egy kis epres sajttortát is. Talán úgy elnézem a gyenge kifogásod. - oktatom ki a shinigamit, aki látszólag valamiért igencsak álmosnak tűnik. Szó, mi szó, én is szívesen aludnék egyet, és - mivel az ásítás állítólag ragadós -, jómagam is elnyomok egyet. Az utóbbi időben igen keveset sikerült aludnom, talán emiatt lehetek mostanság fáradékonyabb, és talán olykor kicsit nyűgösebb. Talán a legjobb példa erre az a nap, amikor Kaiya megjelent, hogy mától ő a kapitányom. Jó, mondjuk az a nap bárkit kihozott volna a sodrából…
Miközben a papírok között kutakodom, szavait nem igazán hallom, saját motyogásom és halk szitkozódásommal vagyok inkább elfoglalva, de heuréka, megtaláltam az épp jelen lévő shinigami félre tett papírjait, melynek első lapján az alábbi név szerepelt: Hirase Keisei.
- Hát innen, ni! - fordítom felé vékonyka aktáját, mely az évek múlásával egyre vastagabbá és vastagabbá fog válni. Legalábbis ebben reménykedik minden shinigami.
- Pedig minden bizonnyal az értesítőben, melyben szerepelt, hogy felvettünk az osztagba, beleírtuk, hogy várlak szeretettel egy elbeszélgetésre. - okítom ki ismét, azonban valamiért olyan érzésem támad, hogy Hirase-kun valójában teljesen tisztában van azzal, hogy neki itt jelenése lett volna korábban, és csak hárítani próbál, azonban még nem adom fel a reményt, hogy az előttem álló tiszt egy kedves, becsületes tiszt, aki semmiféleképpen nem hazudna felettesének. Elég csúnya dolog lenne, na meg azért vonna maga után következményeket is, mint például büntető munka, esetleg pár nap fogda, vagy talán mindkettő. Attól függ, hogy mennyire nagy hazugságon fogom a kis csirkefogót. Rajtam nem fog ki!
- Értem… Tehát a főkapitány elküldött hangyákat számolni. Igazán izgalmas tevékenység lehetett… - válaszolom kétkedve. Mégis ki az a madár, aki beveszi ezt a hangyás mesét? :| Még hogy a Soutaichou hangyákat számoltat valakivel… Maximum, ha ideges, elejt egy ilyen szellemes megjegyzést, azonban ennek az egésznek túlságosan is kamu szagava. Épp ezért, azt hiszem, hogy kicsit meg is kell büntetnem Hirase-kunt, elvégre a hazugság csúnya dolog, főleg ha ennyire bénán és átlátszón teszi a shinigami.
- Nagyon sajnálom, Hirase-kun, hogy ennyi viszontagságon kellett keresztül menned a hangyákkal, sajnos azonban nem tudok szemet hunyni afelett, hogy távozásodról az Emberek világába nem adtál hírt a kapitányodnak. Nyilván a Soutaichou fontosnak érezte ezt a feladatot Rád ruházza, de ettől függetlenül nem kerülheted meg közvetlen feletteseidet. Remélem megérted... - megyek bele játékba, és úgy teszek, mint aki teljesen bevette a hangyás sztorit. Sajnos jómagam azonban cseppet sem vagyok hangyás, így nem lehet egyszerűen palira venni, Hirase-kun pedig egy életre megemlegeti, hogy hazudott és “megkerülte felettesét”. Bár azon még gondolkodnom kell egy keveset, hogy kitaláljam méltó büntetését, de úgy vélem, hogy Kaiya valószínűleg szívesen segít majd kitalálni. Sőt, talán Kaiya lesz maga a büntetés, elvégre eléggé szigorúan igyekszik minden szabályt betartatni mindenkivel. Talán a vicces kedvű shinigaminknak még nagyobb büntetés lehet egy karót nyelt hadnaggyal együtt dolgozni.
- Ha már az evést emlegettük… Nincs kedved csatlakozni hozzám? Kicsit megéheztem a pizza és a kitünteséi ceremódiádat emlegetve, és azt hiszem még akad pár finom falat a teakonyhában. - ajánlok fel egy nem mindennapi meghívást, elvégre nem mondhatja el magáról minden tiszt, hogy a kapitánnyal eszik az irodában. Suke, illetve Nayo-chan persze kivétel, meg még talán egy-két shinigami, akikkel tényleg szoros kapcsolatot ápolok, de újonnan érkezőkre ez annyira nem igaz. Bár Hirase-kun nem is igazán mondható már újoncnak, elvégre egy ideje már itt rontja a levegőt a 8. osztagban.
- Nos mit szólsz hozzá? - kérdezem átlépve a szomszédos, apró konyhába.
A hűtőt kinyitva valóban volt benne néhány sütemény, és egy kevés sülttészta is, némi husival és garnélával szépen, gondosan, külön dobozokba helyezve. Kobaa-chan mindig le tud nyűgözni, ha a kaja gondos elcsomagolásáról van szó, de persze nem csak ezzel tud, hiszen még mindig csodásan főz. Talán ezért is lehet, hogy hosszú évek óta tőle rendelek minden ételt és süteményt. Persze be kell valljam, néha bűnbe esek, és az Emberek világából is hozatok párszor.

4
8. osztag / Re:A kapitány irodája
« Dátum: 2019. Márc. 14, 23:10:51 »
A Hadnagy előlép
Háború van készülőben?
--------------------------------

Kész, vége. Idegösszeomlást fogok kapni, de legalábbis a 4. osztag gyengélkedőjén fogok kikötni. Azt hittem, hogy Suke visszatértével kicsit kevesebb extrém esemény fog történni az életemben, de úgy érzem, hogy túlságosan is nagyot tévedtem. Most itt  állok a kapitányi irodában, velem szemben pedig az újdonsült, állítólagos hadnagyom, aki főkapitányi kinevezést lengetve az orrom előtt máris megfelelőnek érzi magát a pozícióra. Jó, nem biztos, hogy ő maga is annak érzi magát. Lehet nem, de akkor is elég idegesítő a helyzet. ...és azt hiszem, hogy ez még enyhe kifejezés rá…
Nagy levegőt vettem, és hosszan engedtem ki, miközben magamban elszámoltam tízig. Közben persze igyekeztem Kaiyára figyelni, aki épp egy kilométeres monológot igyekszik arról előadni, hogy megbízhatok benne, meg minden. Bízhatok abban, hogy legközelebb tényleg sikerül megölnie a kóbor kidoujával? Mert úgy érzem, hogy ez szinte garantált. Bár azt is gondolom, hogy ha már együtt kell dolgoznunk, kénytelen leszek valakit megkérni, hogy tartson neki pár edzést, vagy legalább tanítsa meg célozni, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Sőt, ha úgy adódik, még én is mutathatok neki egy-két trükköt, bár akadnak nálam jobbak is, akik jobban is tudnak magyarázni.
- Rendben... - fújom ki a megmaradt levegőt, s úgy látszik, hogy már kezdek megnyugodni. - Próbáljuk felnőttként kezelni a dolgokat, elvégre mindketten azok vagyunk.
A jelen helyzetben valószínűleg ez elég nevetségesnek tűnhet, hiszen én voltam az, aki Kaiya torkának ugrott. Talán kissé jogtalanul, hiszen valószínűleg nem ő tehet arról, hogy most ilyen helyzetbe kerültünk. Ugye…?
- Nem fogom elvenni az éppen most kapott hadnagyi rangját, és nem is fogom megkérni rá, hogy adja le. Valószínűleg nyomós indoka volt a főkapitánynak, hogy megadja, és nem hiszem, hogy én valaha is olyan helyzetben lehetnék, hogy ezzel ellent mondjak.
Belátom, valóban nem állhatok oda háborogni a főkapitány elé, mert valószínűleg rám erőltetné a döntését őt ismerve. Felháborodna, hogy megkérdőjelezem a józan ítélőképességét, vagy valami ilyesmi, és még a végén én lennék a rosszfiú. Vagyis… inkább lány, de ez most nem annyira lényeges.
Kissé megtörve rogyok az íróasztalomnál lévő székembe. Egyre inkább úgy érzem, hogy ez nem az én évem lesz, akármennyire is örömmel tölt el, hogy Egyetlenem visszatért. Valószínűleg nem fogadná túl jól, ha kiderülne, hogy a jelenlegi hadnagyom egyszer majdnem megölte az egyetlen kis feleségét. Egyébként is… hogy jut eszébe a főkapitánynak, hogy egy olyan tisztet emel hadnagyi pozícióba, aki egy ekkora baklövést követett el?! Én teljességgel megértem, ha gondjai vannak a kidoukkal, de akkor legalább ne használja.
- Aikyou-san… - kezdek bele elmerengve. - Kettő darab feltételem van. Ha valamelyiket nem tudja teljesíteni, akkor abban a pillanatban megyek a főkapitányhoz, és panaszt nyújtok be ön ellen, és természetesen új hadnagyot kérek. - megállok egy kis időre mondandómmal, és tekintetemmel elidőzök pár pillanatig új hadnagyomon. Enyhe grimaszba rándul arcom, de tovább folytatom gondolatmenetem: - Az egyik feltételem, hogy a férjem nem tudhatja meg, hogy mi történt azon a küldetésen. Öntől legalábbis semmiképp. Higgye el, hogy sokkal jobban jár, ha nem tudja meg, hogy majdnem megölte a feleségét, akihez annyira vissza akart térni. A másik feltételem pedig, igazából két részből áll, ami… mondhatjuk, hogy igazából opcionális. Az egyik lehetőség, hogy örökre elfelejti a kidou-kat, és igyekszik más területet erősíteni, mint például a hakudát, zanjutsut, vagy bármi mást. A másik pedig az, hogy külön edzést igényel kidou használatra, de akár a 4., vagy 12. osztagba is ellátogathat kivizsgálásra, vagy kutatásra, hogy miért is ennyire csapnivalóan használja a kidouit. Remélem érthetőek a feltételeim.
Tekintetemmel továbbra is Kaiyát figyelem, és reménykedem abban, hogy megfelelnek neki ezek a feltételek. Számomra fontos, hogy nem csak hogy a hadnagyomban, de a hadnagyom képességeiben is meg tudjak bízni, úgy pedig nem tudok, hogy bármelyik pillanatban tök random lepuffant egy küldetés során, mert képtelen célozni… :roll:

5
Soul Society / Re:Megtört lelkek
« Dátum: 2019. Márc. 10, 14:52:07 »
Az, hogy reggelit készítettem, valószínűleg meglepheti Sukét, elvégre sose voltam túl jó a főzőcskézésben, persze azért egy piritósban nincs semmi bonyolult. Azt még csukott szemmel is képes vagyok megcsinálni, a kicsit bonyolultabb dolgokkal ellentétben. Azokhoz már néha kell egy kis segítség, de még így is képes katasztrófálisan végződni a művelet, és ilyenkor általában úgy néz ki a konyha, mintha legalábbis egy igen durva összecsapás folyt volna le két igen erős ellenfél között. Bár ami azt illeti, ez teljesen igaz lenne, hiszen olyankor én és a konyha csapunk össze, hogy megvívhassuk élet-halál harcunkat. :s
Bambán pislogva hagyom, hogy elvegye a tálcát a kezemből, mert én magam szerettem volna leülni mellé, és elé helyezni, mert az olyan romcsi lett volna, de most szépen meghiúsította csodaszép tervem, a csók azonban némileg kárpótol, így pillanatnyi morcosságom és elégedetlenségem el is illan, szinte azonnal.
- Neked készítettem, szóval egyél csak nyugodtan, én már túl vagyok a reggelin - válaszolom kedvesen visszautasítva a felkínált pirítóst. Nem azért, mert tudom, hogy borzalmas lett, hanem inkább mert tudom, hogy neki most sokkal inkább szüksége van a kiegyensúlyozott táplálkozásra, mint nekem, és ezért be kell tartania a napi 5 étkezés szabályát, kezdve a reggelivel. ˇoˇ Erre mindenképp figyelünk, hogy újra erős és egészséges lehessen.
A dicséret, hogy főzés terén kezdek határozottan fejlődni, picit azért jól esik, de valljuk be, hogy azért mégis csak egy pirítósról van szó, amit még csak nem is én, hanem az időzített kenyérpirító készített. Lehet, hogy ezen a bókon inkább meg kéne kicsit sértődnöm, mert hát azért mégis… Olyat feltételezni, hogy még egy pirítóst se tudnék megcsinálni rendesen alap esetben, picit sértő, és fáj a lelkemnek. :sad:
Már vártam, hogy megjegyzést tegyen a koránkelésre, de igazából épkézláb magyarázatot nem tudok rá mondani. Vagyis tudnék, de az egy kicsit bonyolult lenne, és mivel azért picit hozzá és az újra feltűnéséhez is kapcsolódik, valószínűleg csak rosszul érezné magát miatta. Arról nem is beszélve, hogy az én gondjaim nélkül is bőven akad neki is, elvégre rengeteg mindenen ment keresztül. Igazán nem szeretném leterhelni mindazzal, amik velem történtek, vagy épp megtöltik a fejem. Az a fontos, hogy ő felépüljön, és újra a régi legyen, ami nyilván nem lesz egy egyszerű feladat. Sok dolgon mentünk keresztül, és sok dolgot helyre kell hoznunk.
- Izé… minden rendben, csak mostanában kicsit túl sok mindenen gondolkodom, és nem mindig sikerül jól aludnom, de ne is törődj velem. Te most sokkal fontosabb vagy. - válaszolom megnyugtatóan kérdésére.
Kicsit közelebb húzódva hozzá - már ha ez egyáltalán lehetséges - jobbommal kedvesen, gyengéden végig simítom arcát. Valahogy még mindig nem tudom elhinni, hogy ő az, és itt van újra velem. Kicsit olyan, mintha álmodnék. Szemeimbe a gondolattól könnyek szöknek, de igyekszem visszafogni magam, elvégre csak nem kéne ezért sírógörcsben kitörtni korán reggel. Na meg persze valószínűleg Sukének se lenne kellemes a dolog, hogy van elég gondja, és még engem is vigasztalgatni kell. :| Igyekszem magam megemberelni, és erőt venni magamon. Össze kell kaparnom magam, ha stabil, és biztos támasza szeretnék lenni az én egyetlen Jegesmacimnak. Most ha valakinek, neki igazán szüksége van rá. Semmi hasznomat nem venné, ha magamba zuhannék, és összetörnék, és csak velem kellene foglalkozni. Most ő az első, ő a legfontosabb és az, hogy rendbe hozzuk a családunkat. Valószínűleg Nayo-channak is el fog telni egy kis időbe, mire újra hozzászokik, és feldolgozza, hogy az apja visszatért. Neki se lehet egyszerű, hiszen egészen pici volt még, amikor eltűnt, és nem is igazán értette még akkor, hogy mi történt. Valószínűleg most is inkább Sukét hibáztatja az egész miatt, pedig én úgy gondolom, hogy ha rajta múlt volna, sokkal hamarabb is visszatért volna.
- Mi lenne, hogy ha reggeli után elmennénk egyet sétálni? ...és akkor lenne alkalmad mesélni bőven, hogy mik is történtek veled - ajánlom fel az első eszembe jutó programlehetőséget. - Muszáj kibeszélned azt a sok dolgot, ami bánt téged, különben felemészt, azt pedig nem szeretném. Nagy szeretlek, és szeretnék neked mindenben segíteni, amiben csak tudok... és… ha ehhez az kell, hogy végig hallgassam a sok szörnyűséget, ami téged ért, készen állok… mert… mindennél fontosabb vagy nekem, és nem akarlak újra elveszteni.
Szemeim ismét megtelnek könnyekkel, hiszen tényleg így van. Annak a gondolata, hogy ismét elveszíthetem, mindennél jobban fáj, hiszen… csak most kaptam vissza.
Sok dolog van, amit meg kell beszélnünk, és most nincs semmi, és senki ami, vagy aki megzavarhatna minket. Pláne, ha picit elbújunk a világ elől, és átbeszéljük a történeteket. Tényleg nagyon kíváncsi vagyok. Mindenre, ami vele történt, ami azt akadályozta, hogy hazatérhessen hozzánk.

6
8. osztag / Re:A kapitány irodája
« Dátum: 2019. Febr. 23, 10:52:39 »
🍕 Kapitánynak jelentem! 🍕


Székemben nyújtózkodva merengek el az elmúlt pár napról. Még mindig nem tettem magamat túl azon, hogy Kaiya-t választotta a főkapitány hadnagyomul. Igazán megkérdezhetett volna, hogy őt szeretném-e, vagy valaki mást, esetleg, hogy egyáltalán szeretnék-e bárkit is Mina helyére, elvégre akár még az is lehet, hogy valamikor visszatér. Szomorú lenne, ha csak úgy be kéne jelentenem, hogy még azt se várták meg, hogy kihűljön rendesen a hadnagyi széke. Sose fogom megérteni a soutaichou-t a hülyébbnél hülyébb megoldásai és ötletei miatt, de remélem, hogy a hadnagyi és kapitányi rangok kiosztását gondosan átgondolja, és nem csak úgy felelőtlenül dobálja szét random shinigamiknak. Bár ami azt illeti… belőlem is hadnagy lett valahogy… ._. Persze az is igaz, hogy az még igencsak akkor történt, amikor még más irányította a Gotei 13-at.
Fáradtan borulok az asztalra, miközben arra gondolok, hogy amúgy annyira nem is vészes, hogy lett új hadnagyom, elvégre rá tudom sózni a papírmunka egy részét, és hátha lesz egy újabb balek, akire a papírmunka felének egy részét is rá tudom. Néha azért ebből a szempontból hiányzik Shunsui, elvégre a büntetőmunkái során egész sokat segített. Csak le kellett ragasztani a száját, és a székhez kellett kötözni, de azt hiszem, megérte. Így igazából sokkal nyugodtabb volt a kapitányi irodai is, elvégre nem csüngött senki se a nyakamban, és nem kellett azt hallgatnom, hogy “Mutsi drága, tudom, hogy te is akarod! :hello:”. :|
Néha azért elgondolkodom rajta, hogy elmeséljem-e ezeket a dolgokat Sukének, de mindig arra jutok, hogy épp elég gondja van most is, nem terhelném le azokkal az idiótákkal, akik az alatt az idő alatt zaklattak, amíg ő nem volt velem. Ami azt illeti, én teljes mértékben hűséges voltam hozzá, mert mindig is abban reménykedtem, hogy hazatalál. Jó, nem mindig, az utóbbi 1-2 évben már azért kezdtem elveszíteni a reményt, és kezdtem beletörődni, hogy sose tér vissza hozzánk, de szerencsére nem így lett. Újra boldog család vagyunk. Vagy… legalábbis azok leszünk, amint rendeződnek a dolgok főleg Nayo-chan és Suke között.
Nagy és igen mély elmélkedésemből gyomorkorgásom ránt vissza a valóságba. Elgondolkodva rajta, nem is tudom, hogy mikor ettem utoljára. Mármint… sokat eszem és sokszor, de most kifejezetten régen ehettem, ha ennyire ellenkezik és ennyire kong az ürességtől. Nincs mit tenni, el kell indulnom beszerző körútra.
Épp állnék fel a székből, amikor valaki mindenféle előzetes bejelentkezés, vagy legalább kopogtatás nélkül nyit be az irodába. És mi van, ha épp olyat csinálok, amit nem akarok, hogy más is lásson? Lehet épp Top Secret dolgon dolgozom, és most meg kéne, hogy öljem a belépő akárkit, mert nem jelezte belépési szándékát.
- Pizza…? - pislogok kicsit értetlenül az ismerősnek tűnő shinigamira, majd lelkesen felpattanok székemből, hogy átvegyem azt. - Remek! Már épp az éhhalál szélén jártam!
Amint belép a shinigami a szobába, megtorpanok félúton, két lépés között. Tekintetem előbb kezére, majd arcára vándorol, majd ezt megismétlem még legalább párszázszor, amíg eljut a felismerés az agyamig. Nincs nála pizza. Átvágott. Egyébként is… ki rendelt volna innen pizzát? Honnan tudták volna, hogy épp kajára van szükségem? Hacsak épp nem Suke próbált volna nekem kedveskedni, de valószínűleg akkor sem épp pizzát küldetett volna.
- Ez mégis mit jelentsen? Hol van a pizza?! - kérdezem elégedetlenkedve. Nem szeretem, ha bárki is az evéssel, vagy az étellel viccelődik.
Az érkező arcát vizslatva egyre inkább úgy rémlik, hogy már láttam valahol, majd pár másodperces gondolkodás nélkül, eszembe jut: arcát egy papírlapon láttam, melyen részletesen tagolta, hogy ki is ő. Amolyan önéletrajzszerű, de mégsem az. Az újonnan érkező shinigamikról szoktunk egy ilyen papírost kapni, amit addig, amíg nem beszélek az érkezővel, félre teszek, hogy hamarabb megtaláljam, ha szükség van rá. ...és ami azt illeti, nem rémlik, hogy vele lett volna bármikor is beszélgetésem. Egy hasonló poénra biztos emlékeznék, és valami azt súgja, hogy ez a tiszt igencsak szeret viccelődni. Na nem baj, majd remélem wc pucolás közben is ilyen jól fogja magát érezni.
- Egy pillanat! Tudom ki vagy! - kiáltom el magam, majd lázasan elkezdek kutakodni az asztalomon, és a mellette lévő polcokon. Közben persze Kaiyát szidom, mert tuti biztos, hogy ő  pakolt el mindenfélét, pedig még csak most vált hadnaggyá. De ha nem, akkor is ő a hibás. :x
- Megvan! - mondom örömittasan. - Ha nem tévedek, te vagy Hirase Keisei. Nem kellett volna már korábban megjelenned nálam? - vonom fel szemöldököm, majd pillantásom a papírlapról az említett shinigamira vándorol.

7
Soul Society / Megtört lelkek
« Dátum: 2019. Febr. 11, 21:15:04 »
A konyhapult mellett ücsörögve szürcsölgetem reggeli kávémat. Odakint a nap épp felkelt, saját magamat pedig csak átkozni tudom, amiért ilyen korán már magamhoz tértem. Nem tehetek róla, nem megy mostanában az a sport, amiben annak idején akár aranyérmet is nyerhettem volna bármilyen versenyen. Túl sok minden van mostanában a fejemben ahhoz, hogy nyugodtan aludjak, így alkalmanként fel-felriadok egy-egy rémálomra, melyek témája legtöbbször Suke újbóli elvesztése, olykor egy kis munkahelyi szorongással vegyítve. Persze, még mindig jobban alszom, mint az én Jegesmackóm, aki alig pár órát tud effektív pihenéssel tölteni. Nem csoda, hiszen rengeteg mindenen mehetett keresztül az alatt a pár év alatt, amíg távol volt. Ami azt illeti, nem is igazán tudom pontosan a történteket, de abban biztos vagyok, hogy sok szörnyűség történhetett vele. A szívem is megszakad attól a gondolattól, hogy mindezt újból felszínre hozzám, de úgy érzem, azzal talán segíthetek, ha meghallgatom a történetét, és hagyom, hogy kibeszélje magából. Ketten könnyebben megküzdhetünk vele, mintha egymaga próbálkozna, és ami azt illeti, valószínűleg ő is kíváncsi lehet rá, hogy velünk mi történt az elmúlt 5 évben.
Gondterhelten sóhajtok egyet bögrém tartalmára meredve. A kérdések pedig egyre záporoznak. Miért kell mindennek ennyire komplikáltnak lennie? Miért nem lehet minden szép, és egyszerű? Miért nem lehetünk boldogok, és miért nem sétálhatunk önfeledten kacarászva újra a tengerparton?Miért történik velünk ennyi szörnyűség, és egyáltalán… miért tart ennyi ideig feldolgoznunk őket? Megelégelve, hogy nem kapok választ az egyébként elég ostoba és gyerekes kérdéseimre, nyugtalanul pattonok fel a székből, és nyújtózkodom egyet, átmozgatom kicsit a végtagjaim, melyek éjszaka elgémberedtek. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy kérdéseim teljesen hülyén hangzanak, és igazából értelmük sincs túlságosan, ráadásul mindegyikre ugyanaz lenne a válasz, de mit sem törődök vele. Néha nekem is belefér egy kis nyavalygás és önsajnálat.
A kávéfőzőhöz lépve elkészítek még két bögre kávét, és csinálok pár szelet pirítóst is Egyetlenemnek, csak hogy kész legyen, ha esetleg kikecmereg az ágyból. Most kivételesen sikerült kilopakodnom a szobából, amíg ő épp az egy-két órás szunyókálását töltötte, így ha szerencsém van, akár még ágyba is tudom vinni neki. Biztos örülne neki, elvégre az asszonykája készítette, és azért még egy pirítóst én is meg tudok csinálni. ˘o˘ A kész ételt és a kávét szépen elhelyeztem a tálcán, amit felkapva máris indultam a hálószoba felé. Óvatosan nyitok be ajtaján, nehogy megijesszem. Nem lenne vicces, ha csak úgy nekem rontana, és leforrázna a kávéval. Arról nem is beszélve, hogy kár lenne a finom pirítósokért. Persze még meg lehet majd őket úgy is enni, ha a földre esik, feltéve, ha nem a vajas oldalával, dehát… úgyis mindig arra esik.
- Jó reggel, hős Lovagom. Meghoztam a finom, és tápláló reggelit - köszöntöm kedvesen, széles mosollyal, kezemben a tálcával.

8
Küldetések az Emberek Világában / Re:Lelkek cirkusza
« Dátum: 2019. Febr. 07, 15:47:19 »
Habár érthető volt Kaiya gondolatmenete, miszerint betegeskedése nem engedte, hogy gratuláljon a kinevezésemhez, azonban mégis úgy gondolom, hogy már kicsit lekésett róla. Mondjuk úgy közel egy évtizeddel. Mindettől függetlenül úgy határozok, hogy a továbbiakkal nem foglalkozom a kérdéssel, és inkább a küldetésre, és a közös munkánkra koncentrálok.
Kaia magyarázkodását hallgatva állkapcsom összeszorul egy pillanatra, mikor meghallom Yume nevét. Úgy érzem, hogy talán nem egy küldetés lenne a legmegfelelőbb, ha az akkor történteket felelevenítenénk, és megvitatnánk. Véleményem szerint csak rossz szerencsét hozna, és elterelné figyelmünket a fontosabb eseményekről.
- Nagyon örülök Aikyou-san, hogy mindez nosztalgiával tölti el, azonban ennek nem itt, és nem most van az ideje. Egyszer szívesen beszélgetek önnel az akkori eseményekről, de ez nem most lesz. Fontosabb dolgunk van. - zárom rövidre a sztorizgatást.
Mizushima-santól örömmel elfogadom a felajánlott cukorkát, és természetesen a legepresebbnek tűnőt választom közülük. Az kicsit örömmel tölt el, hogy van más is rajtam kívül, aki kedveli az édességet, és még hord is magával. Annak idején, amikor még Aiko-chan kicsi volt, én is gyakran hordtam magammal különféle cukorkákat, hogy legyen mivel tömnöm kicsi húgomat, ha épp elegem van belőle. Mára azonban már mindketten kinőttünk ebből.
Megérkezvén az emberek világába azonnal munkához is látunk. Meglepetésemre Kaiyának sikerül legelsőként kiszúrnia, amit keresünk. Talán mégse annyira szerencsétlen, mint ahogy azt korábban a kidouzásából leszűrtem. Minden esetre őrszemnek valószínűleg megfelelhet a későbbiekben.
A cirkusz igen nagynak és színesnek tűnik. Jómagam sose kedveltem különösebben, talán pont a bohócok miatt, akiktől valamiért folyton kiráz a hideg, ha csak megpillantom őket. Nem szimpatikusak, ráadásul sose tudtam megérteni, hogyan képes valaki egész napos nevettetésre, ha jómaga a legkevésbé sem boldog. Mindig úgy gondoltam, hogy az ilyen emberekkel valami probléma lehet. Mindezektől függetlenül azonban meglepően jól mutatott a cirkuszi sátor, és a megannyi lufi körülötte. Még nekem is kicsit jobb kedvem lett tőle attól függetlenül, hogy nem rajongok érte.
Óvatosan érkezek le a földre Mizushima-san közelébe.
- Nem a cirkuszi előadást jöttünk megnézni, Aikyou-san. Abban viszont úgy érzem valóban biztosak lehetünk, hogy fel vannak ránk készülve és tartogatnak nekünk meglepetéseket - válaszolom csendesen.
Az utat a cirkuszig sétálva tesszük meg, hátha így sikerül több információt elcsípnünk a járókelők beszélgetésiből. Úgy tűnik, igen nagy látványosságnak számítanak, hiszen az utcákon a szokásosnál is nagyobb a tömeg, és jószerivel a csapból is ők folynak. Plakátok és reklámok mindenhol, még a tévékből is ők szólnak, mintha legalábbis nem lenne más téma jelenleg a városban. Már ez egyedül kicsit gyanús, bár lehet csak én reagálom túl a dolgot. Azt hiszem az emberi világban normálisnak számít, hogy ennyire reklámozzanak dolgokat.
Szépen lassan mi magunk is megérkezünk a cirkusz közelébe, ahol megtorpanok egy pillanatra. Ki kell találnunk valamit, hogy véletlenül se vegyenek minket észre, elvégre nem tudhatjuk, hogy mennyi lélekenergiája van ellenfelünknek, és mennyi az esélye annak, hogy kiszúrhat bennünket.
- Mielőtt belépnénk a cirkusz területére, lenne valami - kezdek bele. - Nem ismerjük az ellenfelet, nem tudhatjuk mire képesek, ezért a lehető leginkább meg kell lapulnunk, azonban mégis a lehető legtöbb információt kell összeszednünk, hogy minél hamarabb elébe menjünk a következő emberrablásnak, ezért a következőt gondoltam ki. Mizushima-san és Aikyou-san, kérem nézzenek körbe a cirkusz körül. Nagyobb terület, ketten valószínűleg könnyebben kiszúrják a rendellenességeket. Jómagam a cirkuszi sátrat fogom ellenőrizni.
Úgy érzem, hogy ez egy megfelelő taktika lehet, hiszen így rövidebb idő alatt, nagyobb területet is át tudunk vizsgálni, illetve azt is kiszúrhatom, ha a műsor ideje alatt elragadnak valakit a nézők közül.
- Nem ismerem a kidou képességeiket, de remélem, hogy tudják alkalmazni a Meimei kamen nevű technikát, mellyel elrejthetik jelenlétüket, hogy biztosra mehessünk. Nem tudjuk, hogy milyen képességeik vannak az ellenfélnek, így mindenre fel kell készülnünk. Azonban szeretném önöket megkérni, hogy a technika hatása alatt is igyekezzenek fedezékben haladni. - fejezem be az eligazítást.
Várakozón pillantok a két shinigamira, hátha van bármiféle hozzáfűzni valójuk, észrevételük, esetleg alternatív behatolási javaslatuk.
- Aikyou-san, kérem igyekezzen a lehető legjobban összpontosítani a kidoura, hogy semmi se süljön el balul. Illetve természetesen kövesse Mizushima-san parancsait, ha úgy kívánja a helyzet. Értesítsenek, ha bármi furcsaságot találnak, vagy ha bajba kerülnek.

9
8. osztag / Re:A kapitány irodája
« Dátum: 2019. Febr. 06, 15:06:32 »
A Hadnagy előlép
Háború van készülőben?
--------------------------------

Annyi minden történt az utóbbi időszakban, hogy kifejezetten jól esik visszazuhanni a munka monotonitásába. Még mindig próbálom feldolgozni mindazt, ami történt, és igyekszem felkészülni a jövőbeli eseményekre is, melyeket - habár nem tudok előre megjósolni -, mégis a jelen helyzetből adódóan egy-egy elem egész könnyen kikövetkeztethetőek. Azt azonban, hogy családom képes lesz-e mindebből újra eggyé és egésszé válni, sajnos képtelen vagyok megjósolni. Habár Nayo-chan egy nagyon okos, és értelmes nagy lánnyá cseperedett, sajnos neki se volt túl egyszerű az élet, elvégre rég nem látott apja visszatért. Ez mindannyiunkra hatalmas hatással volt, és ami azt illeti, én magam se tértem még magamhoz teljesen, de ami biztos, hogy hosszú út áll még előttünk.
Minden erőmmel igyekszem a kezemben tartott jelentésre koncentrálni, és felfogni minden egyes betűjét. Mióta Mina eltűnt, nekem kell foglalkoznom ezek átnézésével és pecsételésével is. Macera, de valahogy mégis megnyugtató. Egyfajta szokássá vált ez az utóbbi időben. Furcsa az én számból hallva, elvégre mindenki lustának és nem törődömnek tart, de azt hiszem, hogy jelenleg a munka az életem egyik legfixebb pontja.
Érzem, hogy szemeim szépen lassan kezdik feladni a küzdelmet az olvasással szemben. A kezemben lévő papírokat óvatosan az asztalra helyezem, hogy megmaszírozhassam szemhéllyam, s út közben egy ásítást is sikerül elnyomnom. Úgy érzem, lassan ideje lenne egy jó meleg teát innom, hátha némileg magamhoz térek tőle. Álmosan nem lehet hatékonyan dolgozni, és most ez lenne a célom, bármilyen meglepő részemről.
A kis konyhához lépve leemelek egy tiszta bögrét a polcról, majd teletöltöm a teás kannában lévő sötét itallal. A konyhapultnak dőlve szürcsölök bele, s szinte azonnal érzem annak jótékony hatását. Szinte érzem, ahogy minden egyes porcikámba - kivéve persze szemeimet - új erő költözik. Ismét elnyomok egy halk ásítást, és megfordul fejemben, hogy ma talán időben elvonulok aludni, hogy másnap frissebb lehessek. Persze Sukével is kell foglalkoznom, elvégre most rengeteg gondoskodásra és odafigyelésre van szüksége. Mindemellett persze rengeteg megbeszélni valónk is akad. Többek között igencsak érdekelne, hogy mit művelt ilyen hosszú ideig tőlünk távol.
Gondolataimból halk kopogtatás rángat vissza a valóságba. Vajon ki kereshet ilyenkor?
- Szabad. - válaszolok a kopogtatónak.
Úgy tűnik, egy tisztem érkezett látogatóba, vagy legalábbis valaki mást kísért be. Az ajtón belépő nőt szinte azonnal felismerem annak ellenére is, hogy igencsak fáradt vagyok.
- Köszönöm, hogy bekísérte Aikyou-sant. - bólintok a tiszt felé, hogy most már távozhat.
Már épp kérdeznék rá, hogy mégis mit keres itt egy 9. osztagos tiszt, hiszen Shiratori-san-nal már jó ideje nem beszéltünk, és leginkább akkor is arról folyt a beszélgetés, hogy mennyire nem kedveljük Shihouin Yuukent. Ebben az egyben viszont igen erősen egyetértettünk, azonban szerencsénkre a drága Shihouin taichou már nem erősbíti a Gotei 13 kapitányi körét. Hogy eltűnt, elszökött, vagy belehalt a csatározásokba, nem tudjuk, de egy ideje senki se hallott felőle.
- Minek köszönhetem a látogatást? - kérdezem nyugodtan.
Kimérten kortyolok bele ismét a kezemben tartott bögre tartalmába, miközben le sem veszem a tekintetem Aikyou-sanról, aki épp valamiféle teljesen abszurd bemutatkozást tol nekem. Mondandója végeztével a meglepettségtől szinte azonnal, spriccelve köpöm ki a még le nem nyelt, számban lévő teát.
Hadnagy? Mégis miféle beteg tréfát űz velem?! Tisztában van azzal, hogy ezért akár be is zárathatom?!
- Alap esetben nincs problémám a viccelődéssel, jómagam is szívesen viccelődöm, de ez még annak is durva. Mégis, miből gondolja, hogy jóvá hagyom ezt a teljesen nevetséges dolgot?! Az én hadnagyom Raimaru Minashaku, aki jelenleg házon kívül tartózkodik, és minden bizonnyal hamarosan visszatér - válaszolom, majd hozzáteszem: - Bár ami azt illeti, már itt kéne lennie és bőszen pecsételgetnie kéne a jelentéseket Shunsui-jal egyetemben. Ettől függetlenül nem értem, hogy mégis ki hatalmazta fel azzal, hogy magát a Hachibantai hadnagyának vallja. Tisztában van vele, hogy emiatt akár le is csukhatom?!
Jómagam is hallom, hogy hangom egyre erőteljesebben, és hisztérikusabban cseng az iroda csöndjében. De mégis… mégis hogy képzeli, hogy öncélúan hadnaggyá választja magát?! Majd megpillantom a feltartott papírlapot. Bögrémet fújtatva csapom le az asztalra, amitől a benne lévő tea egy része az asztallapon köt ki. Nem törődve vele, dühtől fújtatva trappolok a shinigami felé, hogy aztán kezéből kikapva a papírlapot, mohón olvasni kezdjem azt. Többször is átolvasom az ismerős írással megírt szöveget, monológja pedig halk blablává tompul, mely egyszerű háttérzajjá válik, miközben agyam próbálja feldolgozni az olvasottakat. Az imént előttem lengetett papíron valóban az áll: Aikyou Kaiya, a mai naptól kezdve a 8. osztag hadnagya. A papírlapon szereplő aláírás pedig csak ráerősít a szörnyű tényre, miszerint őt kapom Mina helyett. Nem kértem új hadnagyot, és nem is gondoltam azt, hogy Mina ne térne vissza. Nem értem, hogy a Soutaichou miféle gonosz tréfát űz velem, de cseppet sem örülök vele. Mindenképp meg kell ezt vele beszélnem a későbbiekben, és jobb belátásra kell térítenem.
Nagyot sóhajtva próbálok nyugalmat erőltetni magamra, miközben hátat fordítva a shinigaminak az asztalomhoz trappolok.
- Tegyük fel… de csak TEGYÜK FEL, hogy elfogadom ezt a maszlagot, ami ezen a papíron áll, és beletörődöm, hogy új hadnagyom van - fordulok ismét felé. - Mi a garancia, hogy valóban megfelelően fogja betölteni a hadnagyi pozíciót, és nem tévednek el újabb kidoui?! A hadnagynak többek között az is feladata, hogy megvédje kapitányát, ha arra szükség van. Mi a garancia, hogy erre Ön, Aikyou-san, képes. Mert mint láttuk, jelenleg egy egyszerű kidou használata is problémás a számára.

10
Küldetések az Emberek Világában / Re:Lelkek cirkusza
« Dátum: 2018. Aug. 19, 02:37:17 »
Mióta Suke hazatért, igyekszem minden percet vele tölteni, azonban előfordult, hogy sokáig kell bent maradnom az irodában, vagy épp extrém korán kell felkelnem, amihez többnyire nincs sok kedvem, de amit muszáj, azt muszáj. Rengeteg feldolgozásra váró papírmunka van, amire rá kell nyomnom bélyegzőmet, vagy egyszerűen át kell futnom. Cseppet sem fűlik hozzá a fogam, azonban valakinek meg kell csinálnia, ráadásul az csak pozitív hatással lehet a Sukével való kapcsolatunkra, ha azt látja, hogy mennyire felelősségteljes kapitány vált belőlem. Ami… valljuk be, annyira nem igaz, elvégre rengeteg hibát követtem el ez alatt a pár év alatt. Bizonyos szempontból ez nem is akkora baj, hiszen ha nagyon közhellyel akarok élni, akkor csak annyit mondok: a hibákból tanul az ember. Bár esetünkben inkább shinigami, de a lényeg ugyanaz.
Pár órás munka után elégedetten pillantok az asztalom mellett tornyosuló, viszonylag rendezett iratkupacra. Valójában sose gondoltam volna, hogy Shunsui nélkül is ilyen jól tudok haladni. Valószínűleg az lehet az oka, hogy korán reggel még mindenki alszik, és nem nyitják rám percenként az ajtót, mert valaki megbotlott egy fűszálban, megvágta magát a saját zanpakutojával, vagy… nem tudom.
Kell pár pillanat, hogy észrevegyem az ablakomnál “toporgó” pokollepkét. Asztalomtól felpattanva, sietve indulok meg, hogy beengedhessem az apró lényt, és ujjamat nyújtva neki hagyom, hogy rá telepedjen. Számat elhúzva veszem tudomásul, hogy jelenésem van, mégpedig az 1. oszagnál. Pedig én ma azt terveztem, hogy közös programot szervezek életem értelmeivel, de a hülye Gotei 13-nak megint keresztbe kell húznia a számításaimat.
Zanpakutomat - mely eddig az íróasztalom melletti állványon foglalt helyet - magamhoz veszem, és elindulok az Ichibantai irányába, közben pedig azon gondolkodom, hogy mit is akarhat tőlem a főkapitány.
Megérkezvén azonban Masayoshi soutaichou-t sehol sem találom, helyette - minden bizonnyal - az 1. osztag egy tisztjével találom magam szemben. Valószínűleg mostanra a főkapitány már elfogyasztotta a délelőtti sake adagját, és békésen szunyókál valamelyik épület tetején, vagy a bárányfelhőket számolgatja, ami azt jelenti, hogy valószínűleg teljesen feleslegesen érkeztem. Mindettől függetlenül letelepszem az egyik székre, hátha valamilyen csoda folytán megérkezik. Persze az sem kizárt, hogy a jelenlévő tiszt fogja ismertetni a helyzetet.
Pár percnyi várakozás múlva lemondó sóhaj kíséretében, vágyakozó pillantással fordulok fordulok az ajtó felé, amikor megpillantom az épp érkező Aikyou Kaiyát. Még nem tudtam feldolgozni legutóbbi találkozásunkat, amiről úgy gondoltam jobb, ha nem teszek említést Sukének. Valószínűleg élve darabolná fel, ha tudná, hogy Kaiya nem is olyan rég annyira próbált segíteni, hogy egy célt tévesztett kidouja segítségével letaszított egy szakadékba. Ha nem lennék ennyire kedves és jófej, és az én osztagomban szolgálna, már rég valami igen sötét zárkában tengetné unalmas mindennapjait, mert rátámadt egy kapitányra.
- Aikyou-san... - biccentek felé üdvözlésként - Köszönöm, bár ami azt illeti, évek óta én vagyok a Hachibantai kapitánya, így kicsit megkésett a gratulációval.
Üdvözlöm talán némileg ridegre sikerülhetett, elvégre nem vagyok elragadtatva jelenlététől. Ha ő is itt van, minden bizonnyal egy újabb közös küldetésre kell mennünk, ahol ismét lehetőséget adnak neki, hogy elbaltázzon egy kidout. Bár reméljük, hogy azóta már célozni is megtanult.
- Azt hiszem… - kezdek bele mondandóba, majd végül úgy döntök, másként folytatom: - Le maradtam valamiről, Aikyou-san?
Fogalmam sincs, hogy miről motyorászik, azonban egy biztos. Ha valaki érthetetlen maszlagokat motyorászik, valószínűleg nem százas, és jobb, ha minél távolabb tartom magam tőle. Ki tudja, lehet valójában őrült, és szándékosan engem vett célba a kidoujával azon a küldetésen, és azt akarta, hogy elpatkoljak, hogy aztán a helyembe léphessen a 8. osztagban!
Gondolatmenetemből az újonnan érkező rángat ki, aki nem más, mint Mizushima Seiun. Mizushima-san üdvözlésünk után a tiszt és köztem foglal helyet, majd miután kérdőre vonja a tisztet, egyébként teljesen jogosan, az belekezd mondandójába.
A felém nyújtott fotókat átveszem, és máris nekilátok az átlapozásukhoz, miközben figyelmesen hallgatom feladatunk ismertetését, elvégre most már biztos vagyok benne, hogy épp egy küldetésre igyekeznek minket felkészíteni. És hogy miért próbálnak? Nos, ez igazán egyszerű... A kapott információmennyiség vajmi kevésnek bizonyul, ráadásul még csak kérdéseket sincs lehetőségünk feltenni, hiszen a tiszt, amit befejezi mondandóját, le is lép. Csak úgy, minden köszönés, vagy “Köszönjük, Ninomiya taichou, hogy ismét megmenti a világot” megjegyzés nélkül. Annak azonban örülök, hogy a fotók nálam maradtak, hátha még találok rajtuk bármit, ami hasznos lehet a számunkra.
- Én is nagyon örvendek, Mizushima-san. - viszonzom üdvözlését egy kedves mosoly kíséretében.
- Azt hiszem, indulhatunk is, ha készen állnak. - indulok el én is a korábbi tiszt után, válaszukat meg se várva. Némileg reménykedek benne, hogy talán még elcsípjük, és kihúzhatunk belőle pár hasznos infót.
Némi séta után meg is érkezünk a senkaimon-hoz, mely majd remélhetőleg a megfelelő helyen tesz ki bennünket.
- Nem ez lenne az első eset, hogy elhallgatnak valamilyen információt. Az, hogy én vezetem most önöket lehet simán óvintézkedés, de az is lehet, hogy tényleg valami sötét dologba nyúltunk most bele, amit nem szerettek volna részletezni. Vagy azért, mert NAGYON sötét, vagy azért, mert még ők se teljesen biztosak a dolgukban, vagy hogy mi is lehet ez. Minden esetre legyenek óvatosak. - válaszolom.
Ami azt illeti, én is gyanúsan kevésnek vélem azt a tudásbázist, amivel elindulunk. Semmit se tudunk arról, hogy milyen lélekenergiát érzékeltek a környékről, találtak-e bármi lenyomatot, sőt, eszközöket se igazán kaptunk. Persze elképzelhető, hogy talán a túloldalt akad némi segítségünk.
- Ó, és Aikyou-san... - fordulok vissza, mielőtt még átlépném a már megnyitott kaput - Ha lehet, kerüljön el a kidou-ival…
Sajnos a kapuból nem a cirkusz közvetlen közelében léptünk ki, de sebaj, megoldjuk, ügyesek vagyunk, ráadásul felnőtt nők. Várjunk… mindannyian nők vagyunk. Ez talán véletlen lenne, vagy ennek is van valami köze a küldetéshez?
- Azt javaslom keressünk egy megfelelően magas pontot, ahonnan körbe nézhetünk, hátha kiszúrjuk a cirkuszt. A levegőből könnyebben kiszúrhatjuk, míg az épületek között sokáig bóklászhatunk, időnk pedig sajnos nem sok van. Valószínűleg egy nagyobb szabad teret kell keresnünk, mint park, esetleg egy tisztás a közelben.
Sose szerettem a közvetlen utasításokat. Tény, hogy kapitány vagyok, azonban a tiszteknek szeretem megadni a lehetőséget arra, hogy kibontakozhassanak és javaslatokat tegyenek egy-egy probléma megoldására.
Ha javaslatom mindenkinek megfelel, felshunpozok a magasba, és szétnézek. Az csak rajtuk múlik, hogy szerenének-e követni valamilyen módon.
A levegő ebben a magasságban érezhetően frissebb, elvégre itt nem járkálnak autók, kellemes távolságban vagyunk tőle. Magával a várossal nincs problémám, de valahogy mégis békésebb idefent. Mélyet szippantok a levegőből, majd a várost és környékét fürkészve igyekszem megtalálni a cirkuszunkat.

11
Küldetések Soul Societyben / Re:Floofyland
« Dátum: 2018. Aug. 19, 01:14:42 »
- Igazán örvendek, Sayuri-chan
Arcomról továbbra sem tűnik el a kedves mosoly. Az, hogy Sukétől kicsit megijed cseppet sem lep meg, elvégre férjem jelen állapotában még egy gyermek számára igencsak ijesztő látvány lehet. Sok minden történt vele, és ez meg is látszik rajta, a gyerekek pedig igen érzékenyek olyan dolgokra is, amikre mi, felnőttek annyira már nem.
Kissé meglepődve egyenesedem fel, mikor megkér: kövessük őt. Valószínűleg a dolog, amitől “meg kell mentenünk a világot”, nem egy egyszerű dolog, és inkább megmutatná, ahelyett, hogy elmesélné, hogy mi is a probléma, ami igazából annyira nem is baj. Így talán mi is egyszerűbben megértjük.
Sietve indulok meg Sayuri-chan után, nehogy még a végén elveszítsük a tömegben. Másként hogy segítenénk neki a világ megmentésében? ...ami minden bizonnyal egyfajta játék lehet, elvégre ennyi idősen a gyerekek még inkább csak azzal foglalkoznak. Persze nem lenne meglepő, ha mással is, hiszen a Gotei 13-ban is vannak igencsak fiatalnak látszó shinigamik, azonban erről a lánykáról nem tudnám elképzelni, hogy shinigami lenne. Arról nem is beszélve, hogy ha az lenne, valószínűleg futólag már találkoztunk volna. Bár… ki tudja… Én se ismerhetek mindenkit
- Sayuri-chan, lassíts kérlek! - kiáltok után kissé kétségbeesve, de azért továbbra is kitartóan próbálom magam elől elterelni az embereket.
Bár megfordul a fejemben, hogy elkiáltom magam, hogy “Lidérc!!!”, hátha mindenki fejvesztve kezd el menekülni a helyszínről, de megvan rá az esély, hogy halálra tipornak bennünket, miközben próbálunk kijutni a tömegből. Ráadásul itt van Sayuri-chan is, aki sokkal kisebb és törékenyebb, mint mi. Rá is gondolnunk kell. Azonban nem sokáig kell a tömeg miatt aggódnom, hiszen úgy tűnik, meg is érkezünk. De hova is? Látszólag egy sima, egyszerű, agyagból épült házhoz, melybe a hátsó ajtón beosonva jutunk be. De… miért kell osonnunk? Van bárki, aki kifigyelhet minket? Vagy ez már valamiféle játék része?
A leányzó máris mesélésbe kezd, amint biztonságba értünk. Igen élénk fantáziája van, meg kell vallani, hiszen valamiféle titkos… dimenzióról... ? Vagy miről mesél, amit felnőttek nem ismerhetnek. Nem is igazán értem, hogy miért minket szemelt ki magának Sayuri-chan, ha már felnőttek nem is tudhatnak erről a helyről. Bár ami azt illeti, sokak szerint igen gyerekes tudok lenni, szeretek játszani, és gyermeki kíváncsisággal tudom belevetni magam a dolgokba. Lehet, hogy Sayuri-chan valójában emiatt talált meg, és Suke valójában csak szükséges rossz, és én vagyok a gyerekek világának megmentője! ÉN VAGYOK A KIVÁLASZTOTT!!! Persze csak a játékban, mert nyilván nem létezik ez a világ.
- Szerintem csak egyedül érzi magát, és szüksége van játszótársakra. Nem lesz abból semmi rossz, ha belemegyünk a játékba. Egyébként is… neked igencsak kimaradt Nayo-chan gyerekkora. Sayuri-channal most bepótolhatod, vagy legalábbis kipróbálhatod, hogy miből maradtál ki. - válaszolom visszafogott hanggal vigyázva, hogy a Sayu-chan nehogy meghallja. Még a végén elkezd hadakozni, hogy márpedig valóban létezik ez a másik világ, amiről csak a gyerekek tudhatnak, és hogy tényleg naaaagy veszélyben van.
Véleményem azonban teljesen megváltozik, mikor meglátom, hogy az egyszerű krétával a lány egy szívárványszínű kört rajzol a padlóra, majd nem sokkal később a padló eltűnik, és egy… átjáró… veszi át a helyét… Értetlenül pillogok a padlón tátongó lyukra, mely pár pillanat múlva már kíváncsiságba csap át. Óvatosan hajolok a furcsa átjáró felé és pislogok bele. Látni azonban sajnos semmit látok sem látok a kavargó szivárványon kívül. Némileg kérdőn pillantok Sayuri-chanra, aki próbálja elmagyarázni nekünk a helyzetet, azonban némi nehézségbe ütközik. Szemei ismét könnyessé válnak, majd ahelyett, hogy befejezné mondandóját, egyszerűen fogja magát, és beleveti magát a lyukba.
Szívem hatalmasat dobban. Először azért, mert csak úgy belevetette magát az ismeretlenbe. Persze...csak számunkra az, de akkor is… Másodszor pedig azért, mert úgy érzem, korábbi elméletem valóban helytálló lehet. Mármint… hogy…  ...ÉN vagyok a kiválasztott, aki megmenti a csöppcségek csodálatos világát a pusztulástól!!! ÉN vagyok a megmentő, egy igazi hős, sőt ha az Emberek világában használatos elnevezést használjuk, IGAZI SZUPERHŐS VAGYOK!!!
Hátrálok néhány lépést, miközben próbálom átgondolni a helyzetünket. Sayuri-chan beleugrott a lyukba, nekünk pedig utána kéne ugranunk az ismeretlenbe, ami lehet akár csapda is. Persze az lehetetlen, elvégre egy ilyen drága kislány biztos nem csalna minket csapdába...
Az összes lehetséges negatív végkimenetelt elvetve veszek egy mély levegőt, és a lehető legnagyobb lendülettel indulok neki. Én vagyok a hős, meg kell mentenem a bajba jutott gyerekeket!
-Várj meg, Sayu-chan!!!
Suke kérdését meg se hallva, fejemben az előbbi gondolattal, nekifutásból ugrok fenékkel az átjáróba. Jöjjön, aminek jönni kell! Vajon… szuperhős ruhát is kapok, amikor kilyukadok a másik oldalon? Mondjuk nem szeretném kint hordani a bugyimat, szóval remélem valami igazán menő szerelést kapok!
Az átjárón átérve a levegőben találom magam. Zuhanok, mint egy zsák krumpli. Ijedten próbálok megállni a levegőben, mint ahogy azt már annyiszor tettem, azonban képtelen vagyok rá. Sőt, ami azt illeti, Kikai-al se tudok kapcsolatba lépni. Valószínűleg külön dimenzió, külön szabályokkal, vagyis ha nem tudok megállni a levegőben, és Kikai-t se tudom használni, akkor a lélekenergiámnak is annyi. De semmi gond! Elvégre szuperhős vagyok, és minden valamirevaló szuperhős tud repülni! Így biztos nekem is megy! Csak hinnem kell benne. … és hiszek is, amit igyeszek kimondott szavakkal is megerősíteni, így folyamatosan motyogom magam elé:
- Tudok repülni. Tudok repülni. Tudok repülni.
A távolban hallom ahogy Suke ijedten sikolt segítségért, én pedig igyekszem a lehető leginkább hinni abban, hogy tudok repülni, és ha már kellőképp sikerült magammal elhitetni, akkor máris drága férjecském segítségére sietek. Ha pedig nem… nos… ezzel inkább nem is akarok számolni...

12
Lustán heverészek az íróasztalomra borulva. A papírmunkával kéne foglalkoznom, de inkább amellett döntök, hogy majd holnap elintézem. Mióta Mina is elhagyta a hadnagyi pozíciót, újra a nyakamba borult minden feladat. Persze nem haragszom, cseppet sem, hiszen mindenkinek eljön az a pillanat az életében, amikor úgy dönt, hogy elege van, és inkább fogja magát és elvonul a világ elől. Én is megtehettem volna mindezt néhány évvel ezelőtt, amikor a lányom apja eltűnt és többet nem tért vissza. Összeszedhettem volna a dolgaimat, és elindulhattam volna a nagyvilágba, hátrahagyva mindent és mindenkit, hátrahagyva lányunkat, a szüleimet és a Gotei 13-at. Mégis… úgy döntöttem, hogy maradok. Még mindig él bennem a remény, hogy egyszer csak előkerül, hogy betoppan az ajtón, arcán széles mosollyal, hogy mindaz, amit hallottam akkor, nem igaz. Nem igaz, hogy nincs többé, eltűnt, meghalt, szétporladt, és újra részévé vált a körforgásnak.
Lomhán nyúlok az asztalomon álló közös fotó felé, ujjaimmal megérintve, végig simítva azt a pontot, ahol Őt látom. Gyengéden, kedvesen. Szavakba önteni se tudom, hogy még most is, mennyire hiányzik, hogy mennyire magamhoz akarom ölelni, hogy mennyire hiányoznak kedves szavai, az érintése, közelsége. Ez alatt a pár év alatt nem sikerült túltennem magam az eseményeken, az elvesztésén, de igazából nem is nagyon akartam. Nem akartam felejteni, nem akartam eltemetni, vagy tudomást sem venni a róla, elvégre a múltam - és egyben az én részem is, mint ahogy Nayokoé is. Inkább elfogadtam. Változtatni rajta már nem tudok.
Mélyet sóhajtva tápászkodom fel székemből, karomról próbálom a rátapad papírosokat a lehető legnagyobb óvatossággal lefejteni. Értékes papírok, jelentések ezek, melyeket tisztjeim adnak be megszabott időközönként. Habár még most sem igazán veszem komolyan munkám ezen részét, megbecsülöm a tisztek által beléjük fektetett energiát. Néhány éve még papír repülőt hajtogattam volna belőlük, most szépen felhalmozott papír kupacként magasodnak az asztalomon, amik csak arra várnak, hogy Shunsui ellássa őket bélyegzőmmel. Habár elég idegesítő egy alak, mégis úgy tűnik, hogy hasznomra válik az irodában. Számtalanszor kiérdemelte már a büntető munkát, de azt hiszem valahol azért élvezi, elvégre a társaságomban lehet, és még nem földeltem el a viselkedése miatt a kertben. Bár ami azt illeti, valószínűleg csak ártana a kerti növényeknek a benne lévő alkoholmennyiséggel....
Az ajtó felé indulva, mély levegőt véve próbálom kitisztítani a fejem, és jókedvet erőltetni magamra. Tisztjeim nem láthatnak összetörve, elvégre a vezetőjük vagyok, aki támaszuk a bajban, legyen az munkával, vagy magánélettel kapcsolatos. Muszáj azt mutatnom, hogy egy erős és stabil kapitány vagyok, akire bárhol, bármikor támaszkodhatnak, habár ez az utóbbi időben nem igazán sikerült úgy, ahogy szerettem volna.
Nagy lendülettel csapom ki irodám ajtaját, és szinte azonnal bele is botlok egyik tisztembe, aki ijedtében szinte azonnal ledermed küszöböm előtt. Test- és kéztartásából ítélve kopogni szeretett volna, de úgy tűnik, megelőztem.
- Katou-san - állapítom meg látogatóm kilétét, némileg meglepődve, fejem kicsit oldalra billentve.
Nem számítottam az érkezésére, így igencsak váratlanul ér a találkozás. Látszólag siethetett, hiszen elég erőteljesen liheg, kezével az ajtókeretbe kapaszkodik, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne.
- Mi történt? - kérdezem továbbra is meglepetten, majd az ajtóból arrébb lépve, beinvitálom: - Jöjjön be nyugodtan. Azt hiszem akad még egy kis epertea. Bár ahogy elnézem, talán egy kis bornak, vagy sake-nak jobban örülne.
Arcomon széles mosoly terül szét, elvégre tisztában vagyok vele, hogy osztagom tagjai sokszor nem vetik meg az alkoholt, ami talán nem is probléma. Engem legalábbis sose zavart. Tisztem azonban lassan, fáradtan rázza a fejét jelezve, hogy nem kíván élni a lehetőséggel. Helyette inkább mély levegőt vesz, majd belekezd mondandójába:
- Ninomiya taichou… a férje… úgy tűnik életben van…
Pár pillanatba bele telik amíg agyam feldolgozza az új információt, és a zihálás által megszakított mondatot egy teljes, összefüggő mondattá illeszti össze. Lábaim megrogynak, összeesni készülök, azonban még időben sikerül támaszt találnom az ajtókeret személyében. A férjem életben van. Vagyis nem halt meg. Mindvégig életben volt. Él, és én magára hagytam. Nem kerestem, nem kutattam elég kitartóan.
Könnycseppek gördülnek végig az arcomon, ahogy egyre tisztábban kirajzolódik előttem: cserben hagytam a férjemet. Egyszerűen feladtam, és eltemettem. Tudhattam volna, hogy él, hiszen semmi se maradt utána, egyszerűen csak... eltűnt…
- Hol van? - pillantok tisztemre, aki zavartan pislog rám. Látszólag fogalma sincs, hogy mit is kéne tennie ilyen helyzetben. Nem hibáztatom, valószínűleg eléggé kétségbeesett látványt nyújthatok, azonban kérdésemre nem felel.
- Azt kérdeztem… hol van? - kérdezem ismét egyre türelmetlenül.
A tiszt összerezzen, valószínűleg hallatszik hangomon, hogy egyre ingerültebb vagyok. Nem rá haragszom, nem is a Sukére, sokkal inkább saját magamra, amiért ennyire ostoba voltam, és ennyire könnyen hagytam az egészet. Nem harcoltam azért, akit szeretek.
Végig hallgatom a történetet, miszerint a lélekenergiáját vélte felfedezni a 12. osztag az Emberek világában, igen nagy mennyiségben, és ez csak egyet jelenthet. Harcol valakivel. Talán megvan az esély arra, hogy újra elveszíthetem most, hogy van lehetőségem visszakapni. Nem késlekedhetek. Visszasietek az irodába és magamhoz ragadom zanpakutomat. Remélhetőleg nem lesz rá szükség, azonban mégis biztosabb, ha nálam van. Sietve szedem össze Misa-chant, akit felügyeletemre bíztak, lévén most tért vissza a Gotei 13-hoz, és a 46-ok egyelőre szeretné szemmel tartani a vaizard lányt. Ki tudja, mit tervez, ha egyáltalán tervez valamit.
Egy pokollepke segítségével küldök üzenetet a főkapitányak. Abban csak reménykedhetek, hogy megbocsátja majd: nem személyesen jelentettem a férjem feltűnését, azonban valószínűleg már ő is értesült mindenről. A 12. osztag már szólhatott neki is, és készül csapatot küldeni érte, azonban mindenképp szeretnék én odaérni elsőként, és hazahozni. Nekem minden bizonnyal jobban örülne, és nem kezelném árulóként abban a pillanatban, ahogy meglátom.

Próbálok magamra erőltetni némi nyugalmat, ahogy egyre közeledünk ahhoz a helyhez, ahonnan a lélekenergiát érezték. Aggódva pillantok Misa-chanra. Félek, hogy talán későn érkeztünk.
- Tartsd nyitva a szemed. - szólok kísérőmnek arra az esetre, ha netalántán valaki csak egy rossz tréfát akart volna űzni velünk. Ebben az esetben azonban az illető igencsak megemlegeti.
Lassú, óvatos léptekkel indulok el, hogy körbe nézhessünk a raktárban. Igyekszem a lehető legpontosabban bemérni kedvesem lélekenergiáját, azonban az igencsak gyengécske. Túl sokat időztünk.
A helyet végig pásztázva megpillantok valakit, egy szekrénynek dőlve. Lélekenergiája alapján sikerül megállapítanom ki is az, azonban szívem azonnal összeszorul látva a sérüléseit, melyek közül pár talán igen súlyosnak is bizonyulhat. Kész. Elkéstünk. Talán csak utolsó perceiben, pillanataiban lehetünk együtt, újra...
Sietve shunpozok hozzá, s letérdelek mellé. Kezemet óvatosan arcára helyezem.
- Nincs semmi baj… Minden rendben lesz… Itt vagyok, Jegesmackóm - suttogom kedvesen, el-elcsukló hangon. Vígasztalón simítom végig először haját, majd az arcát is. Szemeimbe hatalmas könnycseppek szöknek, azonban ennek ellenére széles, boldog mosoly jelenik meg arcomon. Boldog vagyok, hogy még épp időben érkeztünk. Sérülései egy részét talán nagyjából rendbe tudom tenni annyira, hogy szállítható állapotba kerüljön. Óvatosan próbálom elfektetni a földön, miközben kedves, megnyugtató szavakat suttogok neki.
Suke jelen pillanatban igen szörnyű látványt nyújt. Számomra legalábbis mindenképp. Nem így akartam viszont látni, nem ilyen állapotba, közel a teljes végkimerüléshez, közel ahhoz, hogy újra elveszítsem. Minden bizonnyal az elmúlt pár év nem csak testileg, de lelkileg is igencsak meggyötörték. Talán már nem ugyan az, akit megismerhettem, azonban elhatároztam, hogy mindenképp kitartok mellette, bármi is legyen az ára. Nem hagyhatom ismét magára… Nem árulhatom el ismét. Nem hagyhatom cserben.
Keikatsuval próbálom némileg rendbehozni sérüléseit, ám előbb - mivel lélekenergiáját igencsak felhasználta, azt kell valamennyire visszatöltenem a technika segítségével.
Reménykedve kérek Misa-chantól egy kis segítséget. Sajnos annak ellenére, hogy kapitány vagyok, és édesanyám a 4. osztagnál szolgál, nem ismerek túl sok gyógyító technikát. Talán Misa-chan okosabb, és ismer párat, amivel be tud segíteni. Ketten gyorsabban haladunk, és talán még a főkapitány által küldött egység előtt képesek leszünk befejezni a munkálatokat és lábra állítani Sukét, hogy hazavihessük, és otthon viselhessük gondját a továbbiakban. Persze minden bizonnyal már az sem lesz egyszerű feladat, hogy ismét velem lehessen, elvégre a 46-ok nagy valószínűséggel igyekeznek majd szemmel tartani, de ami azt illeti, azt hiszem Misa-chan mellett talán elbírok még egy személlyel, aki nem mellesleg a férjem is...

13
Küldetések Soul Societyben / Re:Floofyland
« Dátum: 2018. Máj. 19, 17:04:08 »
Kicsit idegesen szaladgálok a fürdőszoba és a háló között, mint akinek teljesen elment az esze. Igyekszem minél hamarabb elkészülni, hiszen Suke már vár rám a nappaliban. Ettől a gondolattól egy pillanatra megtántorodom a szoba közepén. Még most is kissé nehezen hiszem el, hogy ennyi idő után visszatért. Hogy újra velem van, hogy átölelhetem, hogy érezhetem a közelségét. Szemeimbe könnycseppek szöknek, ahogy vissza gondolok az elmúlt pár évre. Nehéz időszak volt mindkettőnk számára, s minden bizonnyal nem csak én, de ő is rengeteget változott ez alatt az idő alatt. Azt hiszem mondhatjuk, hogy ismét meg kell egymást ismernünk, ezért is hajlottam rá, hogy a mai napot egy naaagy sétával töltsük. Sok dolog van még, amit meg kell beszélnünk, sok történet van, amit el kell mesélnünk, elvégre hosszú ideig nem láthattuk egymást.
Merengésemből Kedvesem hangja ránt vissza, ijedtemben pedig ugrok egy picit. Nem azért, mert megijesztett volna, inkább csak attól, hogy ráeszméltem: Suke még mindig a szomszéd szobában várakozik, valószínűleg egyre türelmetlenül, én pedig csak állok a szoba közepén, bambulok ki a fejemből, és az egereket itatom a múlt eseményein gondolkodva, ami igencsak nagy hiba.
- Még 5 perc~ - kiáltom ki a szobából.
Ismételten megindulok a fürdő felé, szemeimet törölgetve, majd odaérve megragadom a sokadik hajkefém, és sietve próbálom hatalmas loboncom megfésülni, kevés sikerrel. Egy halk reccsenést hallok, majd a kezemben lévő hajkefe nyelére pillantok. Remek, egy újabb kefének inthetek könnyes búcsút. Némi szenvedés után kiműtöm hajamból a maradványokat, és előveszek egy újat a fürdőszobában lévő szekrénykéből. Mindig van pár extra hajkefém ilyen esetekre.
Pár pillanatig belebambulok a tükörbe, igazítgatom a hajam, a ruhám. Muszáj, hogy egyetlen szem Jegesmackómnak a legcsinibb formámat hozzam, majd mikor úgy vélem, hogy minden rendben, és minden a helyén van, széles mosollyal az arcomon szökdécselek ki Szerelmemhez.
- Köszönöm - válaszolom enyhén elpirulva, bókját hallva - Persze, indulhatunk
Kicsit összerezzenek, mikor megérzem kezének érintését sajátomon. Még mindig nem szoktam hozzá jelenlétéhez. Olykor azt hiszem, hogy csak saját képzeletem játszik velem, és valójában Suke nincs is velem. Szerencsére ennek ellenkezőjéről már meggyőztek, így nem kell befeküdnöm a 4. osztaghoz, de így is hihetetlennek érzem ezt az egészet...
Most azonban van lehetőségünk az együttlétre, így ki is használjuk azt. Bevallom, az utóbbi időben nem nagyon sétálgattam se Seireiteiben, se Rukongáiban, csupán az osztag kertjében ejtőztem, gondolataimba merülve, esetleg szundikálva, így most jó lesz ismét körbenézni Suke társaságában. Szívem szottya közelsége nyugalommal tölt, és ez csak fokozódik, mikor séta közben szorosan magához ölel. Megszámolni se tudom, hányszor vártam ezt a percet… hogy újra a közelében lehessek.
Rukongaiba érkezve - ha lehet - kissé még közelebb húzódom Kedvesemhez, hogy biztosan ne keveredjünk el egymás mellől. Nem akarom ismét elveszíteni most, hogy újra egymásra találtunk.
Sétánk közben egy táblát pillantunk meg, melyen egy “ócskás piac” felirat díszeleg. Habár én magam sose kedveltem az ilyen piacokat, Jegesmackóm lelkesedését látva nekem is megjön hozzá a kedvem, így széles mosollyal bólintok jelezve, hogy szerintem akár szét is nézhetünk, ha már a közelben járunk, és amúgy is bámészkodunk. Pár perces séta után meg is érkezünk, és kissé meglepetten konstatálom, hogy maga a piac jóval nagyobb, mint ahogy azt én elképzeltem. Eddig azt hittem, hogy az ócskás piacok picik és koszosak, meg ilyesmi, de ez… elég nagy volt, ráadásul sikerült szinte azonnal kiszúrni azt a területet, ahol a kisebb kajás bódék állnak, mindenféle jóval megpakolva. Miután sikerül beszereznünk egy kis sütit, boldogan kezdek neki a majszolásának és folytatom tovább a nézelődést Egyetlenem társaságában. Rengeteg a lélek a piacon, azonban valahogy mégsem zavar. Hosszú idő után azt hiszem először érzem úgy, hogy a dolgok kezdenek a jó irányba terelődni, hogy az életem rendeződik, és innentől kezdve most már tényleg minden szuper lesz. Elvégre a férjem visszatért hozzám, mondhatni a halálból, elvégre mindenki úgy gondolta, hogy meghalt, és sose fog visszatérni hozzánk. Ám most mégis itt van, velem, ezen a piacon, és közösen barangoljuk végig az egészet.
Egy játszó standhoz érkezve, Suke máris beleveti magát a pecázós vásári játékba. Lelkesen szurkolok neki, és valószínűleg ezért is lehet, hogy sikerül azt a halat kikapnia, amiért cserébe a legfelső sor nyereményei közül válogathat. Egyből sikerül kiszúrnom a plüss jegesmackót a sorban, amit meg is kapok, hiszen Kedvesem pont azt választja számomra. Csillogó szemekkel kapok utána, és természetesen Férjem után is, hogy egy kellemes, lágy csók kíséretében megköszönhessem neki. Hiába… ismer, és talán az ilyen dolgokban nem is igazán változtam. Ugyan úgy rajongok az eperért, evésért és a macikért, mint annak idején.
- Köszönöm~ - szorítom magamhoz a mackót, s párom kezét ismét megragadva rángatom tovább a tömegbe.
Sétánk során megannyi érdekes dolgot látunk, többek között artistákat. Hiába tudok én is tök csinin ugrabugrálni, ők valahogy mindig le tudtak nyűgözni, legfőképp a kecsességükkel, hogy milyen könnyedén és színpadiasan tudnak egy-egy mutatványt előadni. Persze tisztában vagyok vele, hogy ehhez rengeteg munka és kitartás szükséges, elvégre jómagam is rengeteget dolgozom azért, hogy jó legyek abban, amit csinálok. Az már más kérdés, hogy az utóbbi időben szemmel láthatóan pocsékul csinálok mindent, amit csak lehet, elvégre mindent ott szúrok el, ahol csak lehetséges. De most, hogy támaszom ismét velem van, minden más lesz, érzem.
Egy újabb bólintással, és egy csendes “rendben”-nel jelzem, hogy mehetünk tovább, de szemeimet nem sikerül levennem az össze-vissza ugráló artistákról, végül azonban mégiscsak sikerül. Kár volt, hiszen a következő állomásnál egy bohócot sikerül megpillantanom. Sose kedveltem őket. Mármint… a létezésüket elfogadom, azt is, hogy valaki számára vicces, ha valaki állandóan hülyét csinál magából és másokból, de én annyira nem tudok nevetni rajtuk. Valahogy úgy érzem, hogy a mások felé mutatott jókedvvel és vidámsággal valami mást akarnak elkendőzni.
- Menjünk vissza inkább az artistákhoz - suttogom, hogy más ne hallja, csak ő.
Nem áll szándékomban megbántani a bohócokat, ha egyáltalán hallják, amiről épp beszélünk, elvégre nekik ez valószínűleg fontos, és látszik, hogy élvezettel csinálják.
Kissé meglepődve pillantok le, mikor valami - vagyis inkább valaki - nekünk ütközik. Egy nagyjából tíz éves kislány az, aki könnyes szemmel kér tőlünk bocsánatot. Ruhám ujjában kotorászva húzok ki onnan egy zsebkendőt. Leguggolva a lánykához, egy széles, megnyugtató mosoly kíséretében átadom neki, hogy megtörölhesse vele szemeit.
- Igazán nincs semmi baj. Jól vagy, ugye? Nem esett semmi bajod? - kérdezem az állapotáért aggódva. Persze annyira nagyon kemények nem vagyunk, mint mondjuk egy beton fal, de azért még se lehet kellemes egy apróságnak, ha nekünk szalad.
Kérdésére helyeslően bólintok, majd hozzáteszem:
- Bizony, shinigamik vagyunk. Miben állhatunk állhatunk a rendelkezésedre, nagylány? - kérdezem kedvesen.
Nem ez az első eset, hogy valaki ennyire rácsodálkozik Rukongaiban, hogy shinigamik vagyunk, elvégre nem sokunknak szokása kijárni, és a környéken nézelődni. Sokán talán félhetnek is tőlünk, ami nem csoda, hiszen akad néhány igen őrül, és nagy szájú tiszt is, akik olykor nem bírnak magukkal... Meglepődve veszem észre, hogy a kislány óvatosan hátrálni kezd, miután megtudja, kik is vagyunk.
- Persze, elvégre… a világ megmentése a feladatunk, erre esküdtünk fel. - magyarázom neki, hiszen valóban így van. A világok közti egyensúly megtartása a feladatunk, és ez ha azt nézzük valóban azt jelenti, hogy szinte naponta mentjük meg a világot attól, hogy egymásba omoljanak a dimenziók és ezzel örökre megsemmisüljenek. Az persze meg se fordul a fejemben, hogy a leányzó talán másfajta megmentésre gondolhat, elvégre maximum 10 éves lehet. Ebben a korban egy gyereknek még a játékra és szórakozásra kell koncentrálnia.
- Pontosan mitől szeretnéd megmenteni a világot, kedvesem? - teszem fel végül a kérdést, mikor realizálóik bennem, hogy valójában neki kellene segítenünk a világmegmentősdiben. Bár korát elnézve elképzelhető, hogy valamiféle játékról lehet szó.

14
5 évvel ezelőtt lezajlott események...

Egykedvűen teszek-veszek a kis otthonunkban, miközben Nayo-chan, egy szem lánykánk szorgosan segít a rend rakásban. Bár lehet csak azért, mert megígértem  neki, hogy ha elpakolja a játékait, és picit rendet rak a szobájában, akkor kaphat egy kis epres fagyit még így este, lefekvés előtt. Hiába, az eper imádatát tőlem örökölte, ezt nem tagadhatjuk. Most azonban sokkal fontosabb dolgok járnak a fejemben. Suke távolléte mindig aggállyal tölt el, főleg ha épp feladatokat teljesít. Az érkező pokollepkék valahogy sose hoznak túl sok jó hírt. Mondhatjuk, hogy már a nevük se túl barátságos. Most is csak azért érkezett egy, hogy elszakíthassa tőlem Szerelmemet. Jelen pillanatban - habár csodaszép lények - borzalmasan utálom a pokollepkéket. Sose tudhatom, hogy mikor jön el az a pillanat, hogy többé nem tér haza egy általuk hozott küldetés miatt. Fogalmam sincs, hogy mit tennék akkor, ha nem láthatnám többet. Talán mélyen magamba roskadnék, kizárnám a külvilágot, esetleg elvonulnék remetének a hegyekbe, Nayocchan-t pedig édesanyáméknál hagynám egy időre. Bár tény és való, hogy ilyesmikre még csak véletlenül se szabad gondolnom, mert bevonzom vele a rosszat, de mégse tudok megállást parancsolni a folyton cikázó gondolataimnak.
Kedvesen szólok oda a nagy lánykánknak, hogy lassan ideje lenne lefeküdnie. Jó gyerekhez híven erőteljes ellenállásba ütközöm, amint kimondom a lefekvés és alvás szavakat. Hiába, gyerekként senki se szeret aludni, felnőtt korára pedig megtanulja megbecsülni azt az időt, amit erre az igen fontos tevékenységre fordíthat. Sajnos most édesapjától nem tud elköszönni, de bízom benne, hogy azért hamarosan hazaér, hogy bepótolhassa, még ha addigra lányunk már mély álomba is zuhant. Én magam még képtelen lennék aludni, túlságosan aggódom érte. Egy ideig fel-alá járkálok a nappaliban azon gondolkodva, hogy vajon minden rendben van-e, és hogy talán lassan ideje lenne már összekapnom magam, mert kezdek túlságosan sokat aggódni. Így még a végén túl hamar megráncosodom, aztán Suke kiszeret belőlem, és elhagy. Én ezt nem akarom. Nagyon nem. Szinte látom magam előtt, ahogy elém áll, majd teljesen fapofával közli: “Ronda lettél, elhagylak”. Mikor már sikerül kisétálnom magamból a kilométerhiányomat, úgy döntök lezuhanyzom, hátha kicsit a forró víz helyre zökkent. Ha nem, hát megpróbálkozom a hideg vízzel, attól legalább biztosan felébredek, és kijózanodom picit, így ébren várhatom meg Egyetlenemet, kevésbé kusza gondolatokkal, azonban sajnos csalódnom kell. A zuhany alól kiszállva továbbra is azon gondolkodom, hogy vajon mikor ér már haza. Magamhoz ölelném és többet nem engedném sehova, még ha a kötelessége is szólítja. Engem is szokott, elvégre ugyan az a foglalkozásunk, de mégis...
Immár hálóingben, az ágy szélén gubbasztva pillantok az ágyunk melletti órára. Még nincs itthon. Mély levegőt véve, tárt karokkal dobom magam hátra az ágyban. Csak így, keresztben, miközben elmerengve bámulom a plafont. Utálok várni. Utálok aggódni. Azt pedig még inkább utálom, ha ezt a kettőt egy időben kell végeznem. Fárasztó, és csak még inkább úgy érzem, hogy el kezd húzni az ágy. Szinte magába szippant, és átölel, azonban ez az ölelés valahogy mégsem ugyan olyan, mint amilyen az én Jegesmackómé.
Halk neszezést hallok a bejárat felől, türelmetlenül ülök fel az ágyban. Megjött volna? Vagy valaki más érkezett? De akkor mégis kicsoda? Bambán, kissé álmatagon pislogok a szoba ajtaja felé, abban reménykedve, hogy talán egyetlenem érkezett meg, és valóban. Megnyugodva sóhajtok fel, mikor meglátom.
- Már aggódtam. Nagyon… - válaszolok csendesen. Nayocchan már az igazak álmát aludssza, szerencsére neki nem volt gondja az elalvással. - Nem mehetne helyetted valaki más? Nem akarom, hogy megint elmenj…
Habár tudom, hogy a válasz nemleges, mégis szinte muszájnak érzem, hogy feltegyem a kérdést. Ha őt hívták be, valószínűleg már eldöntötték, hogy márpedig neki kell mennie, ha törik, ha szakad, nincs mese. Érintése mindennél jobban esik és némileg meg is nyugtat, azonban mégis... borzalmasan érzem magam, hogy most itt hagy bennünket. Kezemet megnyugtatón, jelezve hogy semmi gond, kezére helyezem.
- Minden rendben lesz… ugye? - kérdezem keserédes mosollyal.
Persze tudom mi lesz a válasz, de akkor is… Csendesen bólintok, mikor jelzi: elköszön lányunktól is. Szomorú lesz, hogy nem köszönhetett el apjától, de így legalább nyugodtan aludhat ma éjszaka. Nem úgy, mint az anyja… Amíg Suke lányunktól búcsúzik, a tőle kapott rózsát vázába helyezem, hogy minél tovább szép maradhasson.
Visszatértekor óvatosan helyezem a vázát a kis asztalon, majd aggódva bújok hozzá. Tudom, hogy ez a feladata, a kötelessége, de… miért? Ki tudja, hogy érezhetem-e még karjai erős szorítását? Makacsul fúrom bele arcom mellkasába, és inkább annak dünnyögöm, mintsem neki:
- Légy nagyon, nagyon óvatos, és lehetőleg egyben gyere haza. Minél hamarabb. Ha másért nem is, hát Nayocchanért.
Érintését államon érezve engedek neki, hogy felemelje fejem, és búcsúzóul megcsókoljon. Egy kisebb könnycsepp gördül végig az arcomon, melyet próbálok elrejteni előle, vélhetően szerencsésen. Tisztában vagyok vele, hogy mivel járhat, ha egy kapitányt is berendelnek egy küldetés teljesítésére. Lehet, hogy sértetlenül hazaérkezik, de lehet, hogy többet sosem láthatom.
Aggódva intek neki búcsúzóul, mikor kilép az ajtón. Igyekszem összeszedni magam, igyekszem visszafogni magam. Félek ha nem próbálkoznék ezzel, utána szaladnék, és nem engedném, de tisztában vagyok a következményekkel, hogy mi történhetne, ha ezt megtenném. Parancs megszegése, árulás, miegymás, melyek akár halállal is büntethetőek. Kénytelen vagyok elviselni, hogy itt hagy bennünket feladata teljesítése érdekében. De úgyis visszatér hozzánk… ugye?
A napok egyre csak telnek, és én tűkön ülve várom, mikor térhet már haza Suke. Kötelességet teljesít, ezt én is tudom, azonban kicsit feleslegesnek érzem, hogy napokig állomásozzanak az Emberek világában, ráadásul ennyien. Sajnos azonban nem én hozom a döntéseket, nem utasíthatom a feljebbvalóimat, hogy ez az egész márpedig szerény személyem szerint ostobaság. Bevallom, talán az aggodalom is hozzátesz mindehhez. Mármint, hogy így vélekedek erről a feladatról. Türelmetlenül várom minden egyes nap, hogy jelentkezzen, hogy tudjam él, és jól van. Még ha némileg unatkozik is jelenleg, az a fontos, hogy életben legyen… Az a fontos, hogy tudjam, visszatér hozzám....
Egyik nap azonban váratlan üzenet érkezik hozzám, miközben békésen hajtogatok papír repülőket a jelentésekből. Valamivel le kell magam kötni, ha egyszer unatkozom… Ráadásul a kis hűtőm tartalma is kezd kiürülni, ami igencsak szomorú. Szólom kell Kobaa-channak, hogy lassan ideje lenne hoznia egy kevés süteményt, különben elfogyok, mire az én pici Jegesmackóm visszatérne. Az üzenet, melyet kapok azonban nem sejtet túl sok jót. A főkapitány hívat magához, melynek hallatán a gyomrom szinte pillanatok alatt görcsbe rándul és érzem… tudom, hogy Sukével történt valami.
A főkapitányi szoba elé érkezve mély levegőt veszek, és próbálok némi nyugalmat erőltetni magamra, azt kántálva, hogy biztos nem vele történt valami. Biztos minden rendben, és a főkapitány úr csak valami feladattal szeretne engem is megbízni, hogy elterelhessem a gondolataimat. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez nagyjából lehetetlen lenne, mindennek ellenére próbálom magam győzködni, hogy minden a legnagyobb rendben.
A soutaichou szavait hallgatva egyre inkább érzem, hogy nem… semmi sincs rendben. Egyáltalán. A legkevésbé sem. Szinte ledermedve hallgatom végig, ahogy elmagyarázza a helyzetet, és próbál együttérzőn részvétet nyilvánítani, melyből már szinte semmit se fogok fel. Habár holttest nincs, vagy eltűnt, mégis úgy kezeli, mintha biztosra venné, hogy már nincs életben. Hangja mintha hirtelen halk zümmögéssé halkulna. Csak az egyre hangosabban és erőteljesebben zakatoló szívverésem hallom, és érzem, hogy egyre inkább szétáramlik bennem a kétségbeesés. Lassacskán tudatosul bennem, hogy a Férjem, az egyetlen igazán fontos ember az életemben - természetesen a lányunkon kívül - nincs többé. Nyugalmat erőltetve magamra, megköszönöm a főkapitánynak, hogy ezt így, négy szemközt közölte velem, majd szinte robot módjára fordulok meg és indulok az iroda bejárata felé, majd az osztag kapuja felé. A kapun túl aztán végül a könnyek is megtalálják az újtukat, és megállíthatatlanul kezdenek végig csorognak az arcomon. A falnak támaszkodva próbálom összeszedni magam, de képtelen vagyok rá. Lábaim megrogynak, és egyre inkább csúszok le guggolásba, majd végül fenekem megtelepszik a hideg kövön. Cseppet sem érdekel most, hogy hogy akár fel is fázhatok. Az egészségemnél most sokkal nagyobbat vesztettem. Én legalábbis most így érzem. Magányosnak. Elhagyatottnak. Összetörtnek. Mintha lényem egy része tűnt volna el, hatalmas űrt hagyva maga után, amit semmi más nem lenne képes újra megtölteni.
Még mindig könnyeimmel küszködve tápászkodok fel a földről. Ruhám ujja már teljesen átázott a könnyektől, de mit sem törődve vele indulok el hazafelé, könnyektől elhomályosodott látással, bukdácsolva, azon gondolkodva, hogyan is közölhetném Nayocchannal, hogy édesapját többé nem láthajta...

15
Soul Society / Re:Régi/Új ismerős egyenesen a múltból...
« Dátum: 2016. Nov. 18, 18:02:11 »
Idejét se tudom már, hogy mikor jártam utoljára az Akadémián, de úgy érzem, most már igencsak időszerű lenne benézni. Na nem azért, mert annyira hiányozna, sokkal inkább az érdekel, hogy milyenek a tanulók, és kiket kérhetek egyenesen magamhoz a 8. osztagba. Ritka, ha tényleg találok valakit, akinél azt szeretném, hogy mellettem szolgáljon, és többnyire a vak szerencsére bízom a dolgot, most azonban már úgy gondoltam, hogy igencsak ideje lenne már a dolognak. Na meg ki tudja… lehet találok valakit, aki minden elvárásomon felül teljesít, vagy csak egyszerűen szimpatikus lesz, vagy magamra emlékeztet, vagy nem is tudom…
Jeleztem az Akadémia felé, hogy szeretnék látogatást tenni náluk, és az egyik zanjutsu órát jelöltem meg. Számomra tökéletes időpontban van az adott óra, habár sajnos kissé későn sikerül csak elindulnom rá, ugyanis akadt még pár elintézendő dolgom. Az oktatónak minden bizonnyal korábban már szóltak az érkezésemről, és remélem, hogy nem fogja a jelenlétem zavarni, vagy nem okoz számára kellemetlenséget.
Megérkezve azonnal a gyakorlótér felé veszem az irányt, és nagyjából ezzel egy időben megrohamoztak az emlékek is. Sose szerettem az iskolai éveimet… Túl sokat vártak el tőlem, és ehhez mérten túlságosan gyengén teljesítettem. Ezen a téren talán a húgom, Aiko volt aki beteljesítette szüleim régi vágyát, elvégre ő igencsak fiatalon vált shinigamivá, és most a 13. osztag szolgálatában áll. Lassacskán a múlton töprengve megérkezem a gyakorlótérhez, ahova  a gyerekek után lépek be. A tanárhoz lépve váltok vele pár szót, és elnézést is kérek a zavarás ért. Sajnos tisztán látszik rajta, hogy habár szóltak neki, hogy jelen leszek, mégis kissé zavarban van, ami végső soron érthető is, hiszen nem mindennapi esemény, ha egy kapitány ellátogat egy órára. A falhoz lépve fordulok szembe a nebulókkal, így a jócskán előttem álló oktató épp háttal áll nekem. Hangja továbbra is zavartan cseng, és talán az egyik tanuló felé intézett szavai is agresszívebbre sikerül, mint ahogy az először szerette volna. Némán és kíváncsian figyelem az eseményeket, magamba szívva a látottakat, hallottakat.
A tekintetem hirtelen megakad az egyik tanítványon, aki igencsak hasonlít valakire, akit régen, még hadnagy koromban ismertem meg. A gondolatot, hogy talán közük lehet egymáshoz szinte egy pillanat alatt elhessegettem, azonban tekintetemet sehogy se tudtam róla levenni. Hatalmas lendülettel és tömény agresszióval próbálja ellenfelét legyűrni. Kissé csalódott vagyok, azt hiszem… Első sorban nem is a diákokban csalódtam, hanem az oktatóban, aki ennyire nem tudja fegyelmezni a tanítványait. Némán figyelem tovább az eseményeket, s mikor látom, hogy az oktató szétválasztja őket, lemondó sóhajjal indulok meg a kijárat felé.
A folyosóra lépve a falnak dőlve, karomat és lábamat keresztbe téve merülök el a gondolataimban. Hallom, ahogy a Rei nevű lányt lehordja tanárja, és kizavarja a teremből. Valami nagyon azt súgja, hogy muszáj vele pár szót váltanom, s talán ha elmagyarázok neki egy-két dolgot, akkor talán képes lesz megemberelni magát.
- Rei - szólítom meg, mikor kilép a teremből. - Válthatnék veled néhány szót? - teszem fel a kérdést abban reménykedve, hogy talán nem veszi sértésnek, hogy egy kis beszélgetésre invitálom. Arról nem is beszélve, hogy muszáj megtudnom valamit, ami már az első pillanattól kezdve motoszkál a fejemben.

Oldalak: [1] 2 3 4