Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Miyake Diran

Oldalak: [1] 2 3
1
Fórum élet / Re:Népszámlálás - 2018/2019
« Dátum: 2018. Dec. 14, 20:52:23 »

2
Karakura / Re:Ismerős árnyak
« Dátum: 2018. Dec. 14, 20:46:52 »
Csodálatos az éjszaka. Jelenleg épp több szempontból is. Azonban ezek közül csak egy olyan dolog van, ami ebben a pillanatban igencsak izgatja a fantáziám. Újra eljött a napja egy kis kikapcsolódásnak, hogy végre űzhessem csodálatos és - számomra - igencsak megnyugtató hobbimat. Új barátomnak sajnos már nem biztos, hogy ennyire élvezetes lesz a kis játékunk, de én mindenképp jól fogok szórakozni.
Az erdőben álló elhagyatott kis vadászház már készen állt új pajtásom fogadására. Minden a helyén volt. Már egy ideje figyeltem ezt a viskót használom ahhoz, hogy kiélhessem benne végtelen kreativitásomat, sajnos azonban mindezt csak én láthatom. Milyen szép is lehetne, ha művészetemet más is ünnepelné, de sajnos, ha bárki megsejtené mit is csinálok az erdőben, minden bizonnyal abban a pillanatban csattanna egy-egy csinos kis karperec még csinosabb és formásabb csuklóimon. Azt is el tudnám képzelni, hogy az épp kiérkező rendőrtiszt már csak szándékosan is szorosabbra állítaná a bilincset, csak hogy ezzel is szenvedést okozzon a számomra. Milyen csúnya, és gonosz gondolat. Még hogy Diran csuklóinak bárki is ártani merjen! Hallatlan! Most azonban sokkal fontosabb dologgal kell foglalkoznom, hiszen fel kell szednem az új játszópajtásom...
Az autóban ücsörögve, úton célállomásom felé azon gondolkodom, milyen új dolgot próbálhatnánk ki közösen, ami elég szórakoztató lehetne mindkettőnk számára. Ami azt illeti, semmilyen új eszközt nem szereztem be mostanában, ami elég érdekes lehetne,  így továbbra is a meglévőekre kell hagyatkoznom, de biztos találunk valamit, ami megfelelhet. Sebaj. Mindig is a kreativitásomról voltam híres.
Kocsimat egy a parktól picit távolabb lévő parkolóban teszem le, és magamhoz véve a lónyugtatóval teli injekciós tűt, és a lélekbontót, elindulok a park felé. Igyekszem a fák takarásában haladni, nehogy bárki is észre vegyen. Persze mondhatja bárki is, hogy túlzottan is óvatos vagyok, elvégre egy parkban nem tobzódik a tömeg éjszaka, de még így is akadhat pár kóbor csöves, akiknek feltűnik, hogy: “Aha, te biztos az a Diran gyerek vagy, aki szeret rosszfiúkat kaszabolni” és sajnos igencsak kevés az esélye annak, hogy azzal folytatják “Köszönjük a kemény, és kitartó munkát, Dran! Hálásak vagyunk, hogy megtisztítod kicsi városunk! Te vagy a mi hősünk!”. Sokkal inkább egy csinos cellával, esetleg egy gumiszobával hálálnák meg kemény munkámat, elvégre mégiscsak egy életnagyságú szörnyeteg vagyok, aki hobbijaként embereket kínoz és darabol. Valljuk be, mindez nem kelt minden emberben túlzott mértékű szimpátiát.
Lopakodásom során megpillantok két alakot, akik a park sűrűje felé haladnak. Egy pillanatra megállok egy fa takarásában, és tekintetemmel követem őket, arra várva, hogy biztos legyek benne, elég távol vannak már. Egyikőjük azonban igencsak ismerősnek tűnik, így egy közelebbi árnyékot kihasználva belépek abba, s némileg egy hozzájuk közelebbiből kukucskálok ki. Pár pillanat múlva, amikor a lány arcát egy kevés holdfény megvilágítja, azonnal felismerem. Értetlenül húzódom vissza az árnyékba, hogy aztán visszatérjek ahhoz, amelyikből indultam. Erősen törnöm kell a fejem ahhoz, hogy rájöjjek: mit keres Chouko-chan éjnek évadján egy sötét, elszigetelt parkban, egy látszólag igencsak ittas úriemberrel, akinek minden bizonnyal csak egy dolgot akarhat. Chouko-chan nem tűnt részegnek egy cseppet sem, így még kevésbé értem a helyzetet. Minden bizonnyal nem szeretné igencsak kegyetlen és szörnyű módon eltenni lábalól az úriembert. Ugye? Hiszen olyan ártatlan… Én meg olyan naív, hogy képes lennék hősként a megmentésére sietni, és a férfi nyakába döfni késemet, csak hogy ezzel megvédhessek egy ártatlan és igencsak kedves lányt, azonban úgy tűnik, valaki próbál mindebben megakadályozni.
Meglepetésemben összerezzenek, ahogy a vélhetően fegyverszerű dolog a lapockáim közé nyomódik és a kezemet a benne lévő késsel kissé megemelem, eltartva őket magamtól. Ritka, ha valaki meg tud lepni, azonban ez most igencsak sikerült. Gratulálok. Ha nem lennék jelenleg egy lépésre a haláltól, újongva tapsolnám meg a kivitelezőt, aki - ha csak nem tévedek - Chouko-chan lesz. De mégis hogy szabadult ki a csúnya, gonosz szemlátomást igencsak szexéhes ragadozónk… várjunk csak…
- Követni? Téged? Ugyan… épp csak erre jártam. - válaszolom kedélyes hangon. Bár ami azt illeti, igen gyenge kifogásnak tűnhet úgy bárki számára. Senki se bóklászik csak úgy lónyugtatóval és előhúzott vadászkéssel csak úgy a város közepén, egy parkban. Hacsak nincs velük konkrét célja. Nekem márpedig akad, és hát… nem túl szép és barátságos, ha egy kislány szemszögéből nézzük.
Veszek egy mély levegőt, amitől kicsit még jobban belenyomódik a hátamba a fegyver. Nincs semmi okom pánikba esni. Vagyis ami azt illeti, lenne, ha nem lennék képes lefegyverezni egy kislányt. Bevallom, elég szomorú és szégyenletes dolog is lenne, ha mindezt nem tudnám megtenni, azonban most talán nem ezzel a tudásommal kéne felvágnom. Sokkal inkább talán meg kéne győznöm, hogy nem akar ő bántani engem, elvégre még mindig ott a lehetőség, hogy eltűnjek az árnyak között, mint ahogy aztán annyiszor megtettem.
- Megtennéd, hogy nem bököd azt az izét a bordáim közé? Kezd kicsit kényelmetlen lenni, és elkezdett viszketni az a pont, ahova épp nyomod. - Kérdezem kicsit talán nyafogós hangon, izegve-mozogva jelezve, hogy valóban nem túl kényelmes jelenlegi helyzetem.


3
Csevegő / Re:Játszanék
« Dátum: 2018. Aug. 30, 23:02:12 »
Uff~

Jó képű, imádni való, vicces, tökéletes cukorborsó sorozatgyilkos keresi újabb játszópajtását. (Akit most kivételesen nem ásna el. ^w^) Ha úgy érzed, hogy szeretnél megismerkedni vele, vagy szeretnél újabb játékot, sikolts egy pü-n keresztül, vagy keress meg Facé-n és megbeszéljük a részleteket. :3

4
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Jún. 10, 22:13:32 »
Kezdem úgy érezni magam, mintha valami posztapokaliptikus mozi sztárja lennék. Eléggé hízelgő, bár sose szerettem túlságosan a rivaldafényt. Óvatosan lépkedek abba az irányba, melyet Vulture jelölt ki számomra és Shinohara-san számára. Vajon miért pont őt jelölték meg társamul?
Megérkezve a következő helyszínre pár autó és egy ház fogad bennünket. Különösmód csak az ablakok vannak betörve, az ajtó pedig igencsak épnek tűnik. Gyanúsan épnek. Épp ezért először az autókat kutatom át Shinohara-san segítségével. A fehér járgány ablakán bekukkantva nem látok semmi furcsaságot, csupán egy kazettát a lejátszóban, így benyitok. Abban pillanatban az említett szalag becsusszan, és elkezd valami igazán régi zenét játszani. Nem törődve a zajjal, tovább kutakodom a kocsiban, és sikerül is találnom valamit. Egy cetlit, melyen egy ház látszik, rajta egy bejáratra mutató nyíllal, másik oldalán pedig egy kazettaszerű rajz. Számomra elég egyértelműnek tűnik, hogy erről a házról lehet szó, valamint a kazettáról, ami az ajtó kinyitásakor becsusszant a lejátszóba. Gyorsan leállítom a lejátszást, majd kiveszem a szalagot, melyen a “Fire” felirat áll. A további autókat átkutatva újabbakat találunk, melyeken szintén egy-egy szó áll.
Amint befejezzük a kutakodást, máris indulhatunk a ház felé, ahogy azt a cetli is jelzi. Az ajtón belépve szinte máris eltorlaszolódik minden kijárat. Csapdába kerültünk. Valahogy volt egy ilyen érzésem, elvégre az első feladat igen könnyűnek bizonyult, és eléggé egyértelmű utalást kaptunk arra, hogy be kell hatolnunk a házba.
- Úgy tűnik, tényleg jó ötlet volt eltenni a kazettákat - állapítom meg, a lejátszókra mutatva, amint sikerül kicsit körülnéznem a helységben.
Hiába… nekem, csak jó ötleteim vannak. Azonban nem sokkal ezután a szobában lévő tévé magától bekapcsol, és elindul rajta valami. Egy nekünk szánt kis szösszenet. Milyen kedves, hogy gondoltak ránk, és elmagyarázzák a játékszabályt. Sose jöttünk volna rá magunktól.
Segítségül egy amolyan rejtvényt is kapunk, amitől talán egyszerűbb lesz a feladat megoldása. Csupán 15 percünk van, így sietve teszem be az első kazettát az egyszerű lejátszóba, hogy meghallgathassuk, mit is tartalmaz.
- Gondolom, a dalok szövegének lehet köze a feladványhoz. Nem árt, ha végig hallgatjuk - pillantok Shinohara-sanra, bár úgy gondolom, hogy ez már neki is eszébe juthatott.
S láss csodát, valóban elhangzanak olyan mondatok a dalokban, melyeket a kazettán lévő szavakra és a rejtvényben szereplő mondatokra nyugodtan rá lehet húzni. Most már csak a sorrendet kell kitalálnunk. Bár be kell vallanom, sose volt ínyemre az ilyesfajta zene, sőt, ami azt illeti, zenét se igazán hallgatok...
Némi gondolkodás után úgy érzem meg is találtuk a megfelelőt. Reméljük. Bár ami azt illeti, az se zavarna különösebben, ha véletlenül ráeresztenénk a többiekre a szörnyeket. A lényeg, hogy én… vagyis... mi, mindenképp túléljük, de ha jól gondolom, ide nem tudnak olyan egyszerűen bejutni a szörnyek. Az egyetlen szerencséjük, hogy szeretem betartani a saját szabályaimat, ha már másét annyira nem feltétlenül. Arról nem is beszélve, hogy ha Vulture meghal, állítása szerint nekünk is annyi, így némi aggodalommal sorban elhelyezem a kazettákat a számukra megjelölt helyen, a következő sorrendben: World, Fire, Build, Maybe.
- Most pedig reménykedjük, hogy nem mi hozzuk el az apokalipszist - teszem hozzá, mikor beteszem az utolsó kazettát az utolsó lyukba.

5
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Máj. 28, 20:03:56 »
Azt hiszem, irtó nagy bajba sikerült keverednem, és az életem tovább bonyolódik abban a pillanatban, amikor realizálódik bennem, hogy talán tényleg ismerik minden kis titkunkat, többek közt az én igencsak féltve őrzött, nem reklámozott hobbimat. Kétféleképp is véget érhet ez az egész. Vagyis inkább három, de az utolsóra nem is nagyon akarok gondolni. Az egyik végén boldogan, mindenféle probléma nélkül, néhány kisebb-nagyobb horzsolással hazabandukolok a kis lakásomba, majd a kanapéra ülve elfogyasztok egy üveg jó, hideg sört. A második, hogy a küldetésünk végén csinos ezüst karperecek kattannak a csuklómon, és életem hátra lévő részét börtönben tölthetem arra készülve, hogy mikor döntenek úgy, hogy feleslegesen foglalom a helyet, és gyorsan eltesznek láb alól. A harmadik pedig… nos… az, hogy egy csinos kis hullazsákban hagyom el a létesítményt. Ez utóbbi lehetőség nem hangzik olyan jól, így inkább nem is gondolok rá.
Csendesen indulok el a többiekkel Miss Templom után, hogy végül egy helikopternél kössünk ki. Nyugodtan szállok fel az ablaktalan gépre, és foglalok helyet az egyik ülésen és abban a pillanatban egy kellemetlen és ismerős érzés kerít hatalmába. Tekintetem a pilótafülke felé irányul, és pár pillanat múlva meg is találom nyugtalanságom forrását. Ugyan az a nő áll velünk szemben, aki a nyakamba szúrta a tűt. Kissé meglepődve figyelem a közte, és a szőke katonának tűnő pasas közötti közjátékot. Kétség sem kizáró, hogy korábban már találkoztak, és talán történt valami kettejük között. Ez azonban nem rám tartozik. Legalábbis amíg nincsenek útban, és nem akadályozzák a túlélésemet.
Kifejezéstelen arccal figyelem a hallgatom Vulture ügynököt, ahogy előadja nekünk a kis feladatunkat. Igazán jól hangzik, de tényleg. Mint valami kellemes kis húsvéti mese. Attól persze némileg jól érzem magam, hogy nem én vagyok az egyetlen szörnyeteg a világon, de Vulture ügynök elmondásai alapján ők talán még rosszabbak, de azért gondoljuk végig egy picit. Ők csupán ösztönlények, akik azért ölnek, mert úgy érzik szükségesnek. És ott vagyok én, aki pusztán hobbiból, mert valami nem stimmel a fejében. Azt hiszem én nyertem. Bár azt hiszem, az rájuk is és rám is érthető, hogy nem kedveljük a fényt. Lényegében csodálatos képességeim semmit sem érnek, ha túl sok a fény. Kellemetlen… Hacsak nem lenne valami robbanó chip az agyamban, azt hiszem a kisujjamat sem mozdítanám a foglyokért, elvégre nincs hozzájuk közöm, és nem szeretek önjelölt szuperhőst játszani, aki golyók elől elugrálva, vagy magáról lepattintva őket megmenti a napot és a túszokat. A Sötét Igazságosztó, vagy valami hasonló név sokkal inkább illene rám, és inkább lennék valami antihős, mint  szuperhős. Sose szerettem kívül hordani az alsógatyám. Nem áll jól.
Magamhoz véve a régi és új cuccaimat, úgy döntök megszabadulok a zakómtól, és ingujjamat is feltűröm kissé, hogy kényelmesebb legyen a ruházatom, ha már Rambósat kell játszanunk. Felcsatolom karomra térképnek beállított eszközt is, hogy még csak véletlenül se tévedjek el, ám előtte leellenőrzöm a rajta lévő egyáltalán nem menő fedőnevem. Black. Nem túl kreatív. Lehetett volna Shadow, Szép fiú, vagy nem is tudom... Szerintem ha picit megerőltették volna az agyukat, biztos kitalálhattak volna valami olyat, ami igazán nagyot üt.

6
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Máj. 20, 22:49:39 »
- Nem újdonság? Ennyire gyakran rabolják el? - teszem fel a kérdést kíváncsian, és ami azt illeti, tényleg az is vagyok jelen pillanatban. Hogy lehet, hogy ezt egyszer sem jelentették be a rendőrségen, és mindannyiszor valahogy mégis megmenekült.
- Legutolsó emlék? - fordulok a fura katonának tűnő pasas felé - Épp egy tárgyalásról indultam haza, amikor egy csinos női úgy gondolta, hogy ideje a lábai elé omolnom, majd egy injekciós tű segítségével nyugtatót adott be. Itt tértem magamhoz - foglalom össze a történteket.
Ám alighogy sikerült befejeznem a mondatomat, máris padlót fogok. Na nem az eseményektől, sokkal inkább valami más miatt, aminek jelen pillanatban nem tudhatom az okát. Szánalmas nyálzógép módjára vergődöm, s látszólag a szoba többi “lakója” is becsatlakozik a mókába. Legalább nem csak én csinálok magamból bolondot, bár vélhetően nem szándékosan fetrengek a földön a nyálamat csorgatva.
Egy sötétbőrű nő, és néhány fegyveres érkezik a szobába, az éppen felemelkedő fal mögül és nekem átvillan az agyamon, hogy valóban… azt meg se néztük, hogy felfelé nyitható-e az ajtó, dehát ki a fene gondolhatta volna, hogy ilyen is lehetséges, és valójában egy garázsban vagyunk eldugva?
Kérdése után ismét kellemetlen helyzetbe kerülünk. Tényleg csak engem frusztrál a tény, hogy tőle függ, hogy értelmes emberi lényekként viselkedünk egyik pillanatban, majd hirtelen a másikban úgy rogyunk össze, mintha az összes csont eltűnt volna a testünkből?
A rohamszerű valami lassacskán ismét véget ér, én pedig maradék méltóságomat összekaparva igyekszem felállni, és letörölni arcomról zakóm ujjával a kifolyt nyálat. Az hagyján, hogy bezárnak egy szobába mindenféle ok nélkül néhány ismeretlennel, azt viszont nem tudom tétlenül tűrni, hogy holmi nyálas zöldséggé változtat valaki. Kusanagi-kun főnökének talán egy kicsit várnia kell. Valaki nagyon a sor elejére kívánkozik a kis listámon, és hát… ki vagyok én, hogy megállítsam ebben? Főleg, hogy ennyire igyekszik.
Monológját hallgatva nem tudok elsiklani afelett a kijelentés felett, hogy MINDENT tudnak rólunk. Vajon az a minden kiterjed szerény kis hobbimra is, vagy az talán már nem tartozik bele? Ha mégis, valóban kénytelen leszek még az említett Főnök úr előtt elintézni ezeket az embereket, és elérni, hogy leendő társaim számára ne tudódjon ki se különleges képességem, se pedig az, hogy olykor szeretek embereket trancsírozni csodálatos, holdvilágos estéken. A másik probléma, amin sikerül némileg fennakadnom, az az agyamban lévő nanochip ténye, melyet még csak ki se tudunk operálni. Kíváncsi lennék, miért kellett bármit is elhelyezni az én csodálatos és igen tökéletes agyamban?! Miért nem lehetett csak a többiekében? Az enyémet miért kellett bántani, és miért akarnak belőlem szörnyűséges zöldséget készíteni alkalomadtán.
- Nekem csak egy kérdésem akadna, Miss… - egy pillanatra elgondolkodom, milyen néven is mutatkozott be, majd mikor eszembe jut, folytatom:  - ...Templom, vagy Church, vagy ahogy jónak érzi. Mégis miféle ellenség lehet az, aminek legyőzésére egyszerű emberekre van szüksége? Mert szemmel láthatóan akad néhány igen jól felszerelt és kiképzett katonája, akik minden bizonnyal minden parancsát kiskutyaként követi, és valószínűleg sokkal tapasztaltabbak küldetések elvégzése terén, mint egy maréknyi civil, akik közül páran talán azt se tudják, melyik végét kell megfognia egy fegyvernek. Őszintén… ne vegye sértésnek, de nem hiszem, hogy a legjobb embereket gyűjtötte össze erre a feladatra, Asszonyom...

7
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Máj. 12, 23:33:11 »
Számtalanszor jártam már tárgyaláson, de valahogy mindig megtudnak egyes érzelmi kitörések lepni, lévén nekem nem igazán szokott lenni olyan. Érzelmeim se nagyon vannak, pusztán megjátszom őket, mintha egy nagyon unalmas film igazán zseniális színésze lennék. Mert valljuk be, ha valakinek, nekem tényleg jól megy az embernek tettetés.
Most épp egy gyilkosság tárgyalásán ücsörgöm. Csendesen, az emberek reakcióját figyelve. Természetesen nem én ülök a vádlottak padján. Én ügyelek a rendrakásra, és hogy soha, semmi nyomot ne hagyjak magam után, vagy épp egykori barátaim után. Az igen kellemetlen következményekkel járna. Jelenleg egy bizonyos Takashi Kusanagi nevű úriember tárgyalásán ülök, amire mint szakértők hívtak meg, hogy tanúskodjak. Igazán furcsa ügy az övé, hiszen semmi konkrét bizonyíték nem utal arra, hogy ő ölte volna meg a feleségét, Mei Kusanagit. Csupán csak egy részleges ujjlenyomatot találtunk a késen, amivel állítólag kiontotta felesége életét. Vagyis… valaki kiontotta, ez teljesen biztos, de az már kétséges, hogy valóban Kusanagi-kun volt-e a tettes.
Némi ürüggyel ugyan, de sikerül a vádlott közelébe férkőznöm, csupán el kellett hitetnem az őrökkel, hogy elkevertük a laborban a mintákat, így kénytelen vagyok újakat beszerezni, ezalatt volt lehetőségem feltenni egy pár kérdést az úriembernek. Mint beszélgetésünk során kiderült, a feleségével minden rendben ment, oka nem volt rá, hogy végezzen vele. Ezt már eddig is tudtuk, azonban furcsának találtam pár dolgot. Például hogy a főnöke sokkal kedvesebb volt Kusanagi-kun feleségével, és mindent elkövetett, hogy távol is tartsa tőle férjét. Talán nem ártana, ha a tárgyalás után meglátogatnám a lakását és kicsit körül néznék, hátha találok valami furcsaságot. Ha jól gondolom, nagy valószínűséggel fogok is, így máris ki van jelölve a következő kis pajtásom, akivel majd csodás perceket tölthetünk együtt egy igen tiszta, fóliázott szobában, pár igencsak csinos késsel. Már most beleborzongok a gondolattól, hogy hamarosan újra itt lesz Az az este…
Miután végzünk az új minták beszerzésével, és a beszélgetésével, inkább elhagyom a terepet, elvégre már nincs rám szükség, és dolgom pedig akad bőven. Például be kell törnöm egy vádlott főnökének az otthonába. Ezen ábrándozva sétálok ki a tárgyalóból, majd indulok el a folyosón egyenesen a kijárat miatt, azonban hirtelen valami igen kellemetlen érzésem támad. Mintha valaki figyelne, így úti célomul inkább a bejárat közelében lévő büfét választom, ahol rendelek is magamnak egy kávét. Mielőtt azonban megfordulok várakozást mímelve, valaki megkocogtatja a vállam, és egyszerre végig szalad a gerincem mentén valami igazán kellemetlen, hideg borzongás. Nem sejtek sok jót, azonban mégis megfordulok. Egy pillanatra megpillantok egy szőke nőt, aki úgy néz ki, mintha valami sci-fiből lépett volta ki, majd egy apró, igen ismerős szúrást érzek meg a nyakamon. Injekció, valószínűleg valami igen erős nyugtató. Kellemetlen, hogy épp a saját módszeremmel hatástalanítanak…
Tompa, de annál kellemetlenebb fejfájással térek magamhoz. Kissé erőlködve ülök fel, majd nézek körbe a szobában. Egyszerű, üres, fehér szoba. Egyfajta tiszta szoba, mintha valami rendeltetése lenne. Látszólag nincs puha anyaggal kibélelve, így legalább már abban biztos lehetek, hogy nem egy diliház gumiszobájában ücsörgök. Néhány még homályos alakot is megpillantok, így már az is biztos, hogy nem vagyok egyedül. Hacsak nem a képzeletem játszik velem. Mondjuk a halucináció egy teljesen újkeletű dolog lenne a már egyébként is érdekes mentális állapotom mellett. Lassan az alakok is kitisztulnak, és sikerül furcsábbnál furcsábbakat felfedeznem, köztük Shinohara Jurou-t is, illetve néhány igen fura embert is, akik közül egy lány épp most tette újra láthatóvá a már elfogyasztott reggelijét. Kellemetlen, de az étel gondolatától azt hiszem, hogy kissé meg is éheztem, most azonban fontosabb dolgom van, így inkább fogom magam, és  jobban megvizsgálom a szobát. Látszólag se ablakok, se ajtó, se egy rés, csupán négy kamera a szoba négy sarkában. Igencsak furcsa, hiszen valahogy be kellett minket juttatniuk a szobába, hacsak nem teleportáltak minket be valahogy, de valljuk be, ez nem biztos, hogy annyira reális. Lévén nem igazán van dolgom, nekiállok körbenézni, hátha találok valamiféle kijáratot, vagy kijáratra utaló jelet, azonban se egy rejtett ajtót, de még csak egy apró lyukat, vagy rést nem sikerül kiszúrnom a falban, így némileg máris nagyszerű magyarázatnak tűnik, hogy egyszerűen csak ide teleportáltak bennünket. Szemmel láthatóan azonban mindent elvettek tőlünk a ruháinkon kívül, így még csak segítséget sem tudunk hívni. Tiszta mázli, hogy nem kell nudipartit csapnunk. Még a végén igen kellemetlenül érezném magam.
Letörve sétálok oda a már korábban kiszúrt Shinoharahoz, elvégre mégse csinálhatok úgy, mintha észre se vettem volna:
- Gyanítom nem önszántából keveredett ide… - jegyzem meg aggódó sóhaj kíséretében egyfajta üdvözlésként.

8
Küldetések / Re: ÁKD - Általános Küldetés Diskurzus
« Dátum: 2018. Ápr. 29, 13:39:43 »
Hali

Ha még beleférek, én is jelentkeznék a küldire.
Azonosító: Agent

9
Karakura / Re:Hangok a fejekben
« Dátum: 2018. Ápr. 23, 22:12:08 »
Úgy tűnik nem lövök túlságosan mellé, mikor az általa választott színből igyekszem megfejteni, hogy ki is ő valójában. Valóban valami igen hatalmas titkot rejtegethet. Talán egy elásott hullát a kertben? Vagy kettőt? Netalán többet? Igencsak fondorlatos lánynak tűnik, így azt, hogy akár egy nagyobb dologról van szó, könnyen el tudom képzelni. Talán egy hozzám hasonlóról van szó? Vagy valami másfajta titok, amit ennyire őrizget?
- Ezt egyelőre még nem tudhatom, elvégre nem tudok gondolatokban olvasni. Hidd el, ha tudnék, igencsak megkönnyítené a munkám. - nevetek fel erőtlenül.
Valóban, ha tudnék gondolatot olvasni, nem kellene annyi kutatómunkát végeznem, egyszerűen csak kinyerném a szükséges információkat játszópajtásaim fejéből, hogy valóban elkövették-e azokat a bűnöket, amiket.. Hova lenne így a vadászat igazi izgalma? Az egyre erősebbé váló késztetés, hogy egy csinos kis asztalhoz kötözzem őket? Valószínűleg nem lenne az igazi…
Úgy érzem nagyon nem akar tágítani ettől a hangszeres témától, így hát kimondom az első nevetséges hangszert, ami az eszembe jut.
- Hát jó… azt hiszem ukulele szívesen lennék. Az egész viccesen hangzik. - merengek el egy fél pillanatra, majd hozzáteszem: - Igen, az ukulele tökéletes hangszer lenne…
Persze természetesen hozzám valami sokkal grandiózusabb hangszer illene, elvégre egy csöppnyi ukulele nem tudná átadni mindazt, ami én vagyok. Én, a Csodálatos Diran, a tökéletesség mintaképe, aki bárkit képes apró, csinos kis darabokra vagdosni, amennyiben az megérdemli. Jó, akadhatnak kivételek is, de csupán csak akkor, ha azok a kivételek az utamba kerülnek, és azok se feltétlen végzik úgy, ahogy a kedves pajtásaim. Ők akár egészben is maradhatnak...
- Érdekes történet. Már csak a csillogó vámpírok hiányoznak belőle. - jegyzem meg a kis vérfarkasos sztorira némi gúnyos felhanggal. Ha tudná, hogy valóban mellette lépdel a farkas, talán nem osztaná meg ennyire nyíltan a kis ötletét. Vagy ki tudja… lehet többet tud, mint gondolnám, és valóban a kettőnk kis sétájáról beszél. Ebben az esetben talán már épp eleget tud, hogy összerakja a képet. Azt, amiből kiderül, ki is vagyok. Hogy éjszakánként nem csupán csak a frissítő, folyóparti séták miatt hagyom el kuckómat.
- Színek nélkül valószínűleg elég üres lenne a világunk, elvégre elég sok mindent tudnak tükrözni. Csak így, a semmiből nem hiszem, hogy megmondhatnánk, hogy egy általam készített festmény milyen színekből állna. Úgy gondolom az aktuális lelkiállapotomtól, kedvemtől függne. - jegyzem meg.
Nem gondolom, hogy számára kielégítő választ adtam, de hogy őszinte legyek, nem túlságosan zavar, sőt. Miközben próbál megfejteni, én is igyekszem őt, s remélhetőleg nekem még épp előtte sikerült megtudnom a féltett kis titkait. Annyit már megtudtam, hogy egy igen makacs lányról van szó, aki szereti irányítani a dolgok alakulását.
- Erről most eszembe jutott valami… - kezdek bele. - Ha tehetnéd, mit változtatnál meg az életedben? Lehet az valami apró, vagy akár egy nagyobb dolog is. - teszem fel a kérdést abban a reményben, hátha elkotyog valami használható információt. Persze ha nem, az se gond, elvégre bármikor egybe tudok olvadni az árnyakkal, és képes vagyok kikémlelni minden mozdulatát, ha ez alatt az egy este alatt nem jövök rá a kis titkára. Időm, mint a tenger...

10
Karakura / Re:Hangok a fejekben
« Dátum: 2018. Ápr. 16, 23:19:19 »
Úgy néz ki a lány személyében egy igen érdekes embert sikerült felfedeznem. Talán mégis érdemes lenne a figyelmemre?
- Érdekes választás. A lila titokzatos, misztikus és fenséges is egyszerre. Ha nagyon bele akarnánk mélyedni a színek jelentésébe és pszichológiájába, elég sok minden kiderülhetne rólad. Például - ami egyébként mindenki által ismert -, hogy igen nagy művészi tehetség és kreativitás lakozik benned, azonban igencsak rejtélyes vagy. A rejtélyek pedig arra valók, hogy megfejtsük őket. - válaszolom rámosolyogva.
Valóban meg kell bizonyosodnom róla, hogy érdemes foglalkoznom a lánnyal és valóban olyan súlyos titkokat rejt, mint amilyenekre én gondolok. Persze ettől még mindig ugyan úgy gyerek, és nem szeretek gyerekeket bántani. Megpróbálhatnám akár jó irányba is terelni, mint ahogy a madárak a fiókáikat, és akkor nem kéne az asztalomon végeznie. Szomorú lenne. Az viszont szemmel látható, hogy szívesen és igen ügyesen csikar ki más emberekből számukra értékes információkat. Már csak az a kérdés, hogy ezekkel mégis mihez kezd.
- Sajnálom, mindig is a tudomány embere voltam, sose érdekelt igazán a spirituális téma. - vonom meg a vállam.
… és ez valóban így van. Sose hittem abban, hogy van egy felsőbb hatalom, aki majd eltörli minden bűnünket, ha meggyónjuk vétkeinket. Mint ahogy abban sem, hogy mindenkinek előre meg van írva előre a sorsa.
A múltbeli események tesznek minket azzá, akik vagyunk, legyen az rossz, vagy jó. Persze nem mindegy, hogy kivé - vagy esetemben épp mivé válunk. Számomra elég szerencsétlenül alakult a múlt, azonban azt hiszem mégis hálás lehetek a történtekért bizonyos szempontból. Na meg… megváltoztatni úgysem tudom, így inkább elfogadom.
Egy újabb kis csapdát vélek felfedezni monológjában, azonban ahelyett, hogy most kitérnék, inkább szépen belesétálok, mindenképp óvatosan, hogy rólam minél kevesebbet, ám én minél többet tudhassak meg róla. Megpróbálom elnyerni a bizalmát azzal, hogy igyekszem őszintének tűnni. Eddig mindig bejött, ha próbáltam összeismerkedni a kis barátaimmal, s talán nála is beválik. Vajon mennyire lehet igaz a megérzésem?
- Egy útvesztőből igen nehéz kitalálni, ha valaki nem ismeri a megfelelő útvonalat, vagy nincs valaki, aki a segítségére lehet és ismeri az utat. Hogy őszinte legyek nem tudom, hogy miért épp ilyenkor kezdtél el sétálni a folyóparton, de ha én a helyedben lennék, engem igencsak megihletne a hold kellemes fénye, ahogy megtöri az ég sötétjét. Kicsit olyan, mintha minden rosszban lenne valami apró jó is, ami a fényével - még ha nem is teljesen - de elűzi a sötétséget. Talán épp ezt keresed. Vagy a víz felszínen fodrozódó fényes hold tükröződését. Őszintén, nem tudhatom. - kezdek bele én is - ... és hogy a hangok mit suttognak? Nos, ha lennének hangok, valószínűleg nem itt lennék, hanem egy csinos gumifalú szobában ücsörögnék egy kényszerzubbonyban. - nevetek fel erőtlenül. - De ha lennének, valószínűleg azt suttognák, hogy sose hibázzak abban, amit csinálok. Mondhatjuk, hogy bizonyos szempontból maximalistának számítok.
Fejezem be végül a válaszadást. Remélem kielégítőnek találja mindazt, amit elmondtam. S ha mégsem, előttünk áll az egész éjszaka, hogy úgy mondjam.
- Ha már itt tartunk… Neked miféléket duruzsolnának a hangok? Persze csak akkor, ha valóban léteznének?

11
Karakura / Re:Hangok a fejekben
« Dátum: 2018. Ápr. 10, 23:48:35 »
Csak nem szállunk le a szín témáról. Nem tetszésemet jelezve mélyet sóhajtva válaszolok végül:
- A piros szín sok mindent jelenthet, és ebből a sok mindenből egész sokkal találkoztam a gyerekkorom alatt.
Talán ennyi elég lesz a számára. A többit a képzeletére bízom, ami felteszem igen élénk lehet, ha már egyszer zeneszerző is. Lassacskán kezdem úgy érezni, hogy kezd kicsúszni a talpam alól a talaj. Vagy legalábbis mintha egy hatalmas mocsárban próbálnék kapálózni, mint valami bolond, aki azt hiszi, hogy minél inkább vergődik, annál nagyobb az esélye. Nos, nem így van. Úgy érzem minél inkább ki akarok szállni ebből a kielemzős pszichológiai mókuskerékből, annál inkább ránt befelé.
- Kezd kicsit unalmas lenni, hogy mindig én válaszolgatok az ilyesfajta kérdésekre - kezdek bele. - Te milyen színnel tudnád jellemezni a gyerekkorod. Vagyis mondhatjuk, hogy a jelenlegi életed.
Itt az ideje, hogy a kezembe vegyem a beszélgetés irányítását. Sajnos egy gyakorlott ember ezekből a kérdésekből is sokmindent le tud szűrni. Bár tény, hogy abból is, hogy megpróbálom magamhoz ragadni a beszélgetés irányítását, de ezt akár annak is be lehet tudni, hogy zavarban vagyok, ha engem faggatnak. Csak egy paranoiás ember gondol egyből arra, hogy talán rejtegetni próbálok valamit. Ami, valljuk be igencsak lehetséges.
Az újabb hangszeres kérdése felett inkább próbálok elsiklani, ha a kikerülése nem sikerült, és inkább egyből a következőre ugrok, amire igazából biológiai szempontból egész egyszerű a válasz:
- Az emberi test elég nagy részét teszi ki a víz. Persze ahogy öregszünk, ez a víz tartalom csökken, azonban mégis fontos része az életünknek. Legjobb esetben is nagyjából 4-5 napot képes egy átlag felnőtt kibírni víz nélküli, mielőtt belehalna. És ezzel igencsak pozitív voltam. Aztán ott vannak a vízi élőlények, akik még ennyit sem.
Igencsak úgy érzem, hogy szükség volt erre az igen frappáns kis poénra a válaszom végén, elvégre elég bután néznének ki szerencsétlen halak, ahogy egy kiszáradt tóban vergődnek az életükért. Egyértelműen teljesen feleslegesen. Minden esetre elengedek egy igen kedves, és természetesen tökéletes műmosolyt jelezve, hogy jómagam igen szórakoztatónak tartom ezt a kis viccet.
Az én tekintetem is a folyóra téved, pontosabban inkább arra, ahogy a csodálatos, játékos és ingen csintalan Hold fénye vetül rá. Szinte hallom a halk suttogását, ahogy könnyed mókázásra invitál, azonban a mai nem az az este. Pláne nem egy kislány társaságában, bár van egy olyan gyanúm, hogy nem szörnyedne el különösebben pár gondosan eltávolított testrésztől. Sőt…
- Szép esténk van… - jegyzem meg - Bár azt hiszem, nem sokat segítek az ihlet gyűjtéshez. Ha jól rémlik emiatt keveredtél errefelé ilyen későn. Vagy pontosan miféle… ihletet keresel?
Szemem sarkából a lányra pillantok, aki mellettem lépdel, majd megállok. Szeretném látni, ahogy válaszol a feltett kérdésre. Bármilyen meglepő, kíváncsi vagyok. Igen kérem, tapsoljunk meg, hiszen képes vagyok emberi érzelem kimutatására. Hurrá.

12
Karakura / Re:Hangok a fejekben
« Dátum: 2018. Márc. 15, 19:15:29 »
Csak nem akarja elengedni a gyerekkor témát… Egy pár pillanatra gondolkodást mímelek, majd végül megadom a választ:
- Azt hiszem...  a piros tudná a leginkább jelemezni … - ...mint ahogy a jelenlegi életemet is, elvégre sorozatgyilkos és vérelemző lennék. Azt azonban, hogy miért is ezt a színt említettem, nem kell tudnia. Valójában a piros bármilyen meglepő, egész sok dologhoz köthető. Szerelem, vér, szenvedély, ilyesmik. Szóval sok sikert a gyerekkorom hátterének kibogozásához. Remélem ezzel sikerül eltántorítanom a téma további bolygatásától. Ha mégsem, akkor egy igencsak szomorú pandamaci leszek, ő pedig elképzelhető, hogy egy lefóliázott asztalon végzi, lekötözve, hiszen szemmel láthatóan valami nem stimmel vele.
- Hidd el, sokféle szörnyeteget láttam az évek során, de egyiknek se volt bája.
Ezzel valójában tényleg egyetértek. Annak nincs bája, ha valakinek olyan életet kell élnie, mint nekem, és folyton érzi a késztetést, hogy valakibe bele kell mártania a kését. Tiszta mázli, hogy vannak bizonyos szabályaim, amiket szeretek betartani. Másként már rég a börtönben ülnék, vagy a játszópajtikhoz hasonlóan a föld alatt hevernék. Akárhogy nézem, egyik se lenne túl örömteli, hiába vagyok pozitív személyiség.
Egy pillanatra elgondolkodom a kérdésén. Valóban… mire való a zene? Önkifejezésre, feszültség levezetésre… mire? Valójában biztos élvezet lehet püfölni az billentyűket a zongorán, és ebből kiadni magunkból az összes mély érzésünket. Kár, hogy nekem egy sincs. Bár az se biztos, hogy ilyen módon fejezném ki. Őszintén szólva… most is kifejezek valamit a hobbim során, bár látni senki se láthatja rajtam kívül. Milyen szomorú.
- Szerintem az önkifejezés egy módja, mint ahogy a művészetek nagy része. - válaszolom. Azt hiszem tényleg így is érzem. Mármint, a művész tényleg ki akar valamit fejezni a művészetével, másként nem csinálná. Bár tény, hogy olykor igen furák a művészek, és egyesek képesek akár az öncsonkolásig is eljutni. Ez mondjuk elég érdekesen hangzik, talán egy ilyen egyszer megnéznék.
- Fogalmam sincs, hogy egy magadfajta lány, miért választja a zenét. Ezért kérdeztem. - válaszolom, miközben tovább lépkedem mellette. A következő kérdése viszont ugyancsask meglep. Mégis ki gondolkodik azon, hogy milyen hangszer lenne? Tömény ostobaságnak tartom, bár szinte biztos, hogy van valamiféle mögöttes jelentése. Péládul ha az ukulelét választod, akkor egy szeletett pancser vagy, de ha a zongorát, akkor egy igen kifinomult művészlélek, aki frakkban jár még a sarkiboltba is.
- Nem szoktam magam hangszerként elképzelni. - válaszolom tömören jelezve, hogy inkább hanyagoljuk a témát. Mondjuk belegondolva elég csinos kis bendzsó lennék, de akár bármilyen más hangszernek igen tökéletes lennék, valljuk be.

13
Óváros / Re:Karakura Town-i temető
« Dátum: 2018. Márc. 11, 17:10:34 »
- Talán elfelejtkezett róla, vagy más dolga akadt.
Valóban fogalmam sincs, hogy miért is nincs itt az üzemeltető. De tényleg. Becsszó. Kivételesen nem hazudok. Az azonban teljesen biztos, hogy én egy ujjal se nyúltam hozzá, elvégre legjobb értesüléseim szerint sem szolgált rá a halálra.
Láthatóan a fedél alá vonulással kapcsolatban feltett kérdése inkább kijelentésnek bizonyul, hiszen már indul is a ravatalozó felé, de cseppet sem zavar. Én se szívesen áznék tovább ebben a kellemetlen időjárásban, ráadásul úgy tűnik, még csak véletlenül se akar elállni az eső. Csendesen indulok meg Shinohara után, hogy aztán a ravatalozó előtt állapodjak meg mellette. Némileg örülök, hogy nem kell tovább áznom, bár ha rajtam múlna a fázást is kihagynám. Ez azonban a jelen pillanatban nem adatik meg. De hát… semmi sem lehet tökéletes, maximum a munkám, amire még sose volt panasz.
Az ügy, ami miatt ilyen időben idemerészkedik, valóban nagyon fontos lehet, vagy csak szimplán a munkája egyben a hobbijai is és bármilyen időben képes űzni. Akárcsak én. Persze… kicsit más értelemben, de minden esetre meglepő, hogy van valaki, akiben sikerül némi hasonlóságot felfedeznem, és nem egy elmebeteg sorozatgyilkos. Persze azt magam is tudom, hogy nincs hozzám fogható, és kivételesen egyedi példány vagyok, ettől függetlenül mégis üdítő a tudat, hogy legalább ebben nem vagyok egyedül.
- Takamura Yoshi? - kérdezek vissza elgondolkodva, hátha ezzel nyerek egy kis időt.
A neve egyérteműen ismerős, hiszen én intéztem a nyomok elemzését, ráadásul némileg utána is néztem a dolgoknak szabadidőmben. Azt, hogy még életemben nem hallottam erről a névről, nyilván azért mégse mondhatom, elvégre köze van egy halálesethez, vagyis a rendőrségnek is foglalkoznia kellett vele. Arról nem is beszélve, hogy én ajánlottam fel a segítséget, így már kénytelen vagyok valamiféle apró információ morzsát elédobni.
Az, hogy az áldozat egy rokona nem fogott padlót a temetés alatt igencsak felkelti a kíváncsiságom. Ami azt illeti, valóban igen nagy tehetség kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen eseményen ne mutasson érzelmet, pláne ha rokonról van szó. Azonban az is lehet, hogy pont a tehetség hiányzik belőle, hogy bármiféle érzelmet is mutasson egy hozzátartozója temetésén.
- Sajnos nem jártam a temetés alatt a közelben, viszont találkoztam az aktájával. Gondolja, hogy a rokon végzett vele? - kíváncsiskodom.
Elvégre ha neki lehet, akkor nekem is. Talán mondhat néhány olyan információt, ami akár számomra is hasznos lehet és folytathatunk némi információcserét. Persze ügyelnem kell, hogy semmi olyat ne áruljak el, ami esetleg túlságosan egyszerűvé teszi a dolgát. Hamarosan úgy is itt lesz az ideje, hogy egy újabb játszópajtás után nézzek, és még csak véletlenül se szeretném, hogy valaki más kapja el helyettem. Kénytelen leszek rossz irányba terelni annyira, amennyire csak tudom. Már igencsak kezd hiányozni az érzés, hogy valakibe belemárthassam a késem. Az eszköz, amit a fura kalapos fickótól kaptam, igencsak hasznosnak bizonyult az eddigiek alapján.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de nem találtunk túl sok nyomot a helyszínen, ráadásul még ennél is kevesebbet tudtunk meg belőlük. Akitől csak lehetett, ujjlenyomatot és mintát vettünk, hátha találunk valamiféle egyezést, de zsákutcába jutottunk. Innentől kezdve megvan kötve a kezünk, hacsak nem találunk valami újat.
Bevallom, kissé zavar, hogy le kell törnöm a lelkesedését. Végre találtam valakit, aki legalább akkora lendülettel veti bele magát a nyomozásokba, mint én, és csalódást kell okoznom neki. Szomorú, de sajnos nincs mit tenni. Muszáj rossz irányba terelnem, nem kerülhet az utamba, máskülönben kénytelen leszek olyat tenni vele, ami cseppet sem lenne az ínyemre. Nekem kell előbb megtalálnom a tettest, és minél előbb ki kell osztanom számára a megfelelő büntetést, hogy aztán valamelyik nem olyan rég kiásott sírgödör alján végezhesse.
- Egyébként érdekes, hogy ennyire érdeklődik az ügy iránt. Mi az, ami ennyire felkeltette az érdeklődését? Mármint úgy értem, hogy rengeteg más, eddig megoldatlan ügyünk van. Miért pont ezt választotta? - próbálok puhatolózni, hátha sikerül belőle kicsikarnom valamit, bármit, akármit. Ha már véletlenül elszólja magát valamiről, ami esetleg hasznos lehet a számomra, már jól járok. Egyelőre még én is sötétben tapogatózom.

14
Karakura / Re:Hangok a fejekben
« Dátum: 2018. Márc. 11, 15:47:50 »
Kezd egyre kevésbé tetszeni az irány, amerre a beszélgetésünk tart.
- Valóban, a gyerekkor igen… meghatározó az ember számára. Az enyém mondhatni egész színes volt.
Valójában nem hazudok, habár csak képletesen értem. A vér vörössége, és a rajtam és testvéremen elterülő zúzódások tényleg igen színes képet festhettek, de persze minderről nem kell tudnia.
- Az igencsak szomorú, ha valakinek nincs büszkesége, elvégre még a legnagyobb szörnyetegeknek akad… Persze feltételezem te nem vagy az - villantom rá legtökéletesebb műmosolyomat. Büszkeségem nekem is akad, akárcsak az említett szörnyetegeknek, hiszen én is afféle lennék. Igencsak kellemetlenül tud érinteni, ha a számomra fontos dolgokról tiszteletlenül beszélnek. Vegyük például a hobbimat. Bár igaz, hogy senki se éri meg, hogy akár csak egy szót is ejtsen róla.
Kezdem egyre kellemetlenebbnek érezni a beszélgetést. Mintha ő akarna irányítani. Nem csak a beszélgetést, de engem is. Talán nem is olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja magát? Elképzelhető, hogy utána kéne néznem az adatbázisban?
Őszintén szólva nem kéne rajta meglepődnöm, elvégre én is egy báránybőrbe bújt csúnya, gonosz farkas lennék, aki prédára les.
Hogy olyan lenne a munkám, mint a zene? Nos, valójában akár ezt is mondhatjuk, bár én a látványra mondanám, hogy alkalmanként egy igencsak szépen megkomponált mű kerekedne ki a kisebb-nagyobb vércseppekből, vagy épp tócsákból. Azonban szemmel láthatóan még csak némi fintor se fut át a lány arcán, ami csak még inkább gyanússá teszi a számomra. Hozzám hasonlóan őt is hidegen hagynák az efféle dolgok? Ha valóban így van, tényleg rá kéne keresnem, hogy ki is ez a lány, habár gyerekeket sose bántottam, és talán még jó irányba terelhető lenne.
Talán ha vele tartok, ki tudok belőle némi infót szedni.
- Rólam azt hiszem már elég szó esett. Mi a helyzet veled? - jelzem neki, hogy hajlandó vagyok vele tartani, majd ha elindul, mellé szegődöm a sétában. - Úgy veszem észre, hogy még igencsak gyerek vagy, ehhez képest már állításod szerint híres vagy. A szüleid erőltették, vagy te gondoltad úgy, hogy erre a pályára lépsz?

15
Óváros / Re:Karakura Town-i temető
« Dátum: 2018. Jan. 28, 13:11:50 »
Valóban… a holtak olykor tényleg elég beszédesek tudnak lenni. Persze csak akkor, ha hagyják nekik, ami természetesen nem lenne túl okos döntés a részemről. Igyekszem a lehető legkörültekintőbb lenni a hobbimat illetően. A játszópajtásaimat szépen, gondosan letakarítom, hogy még csak véletlenül se maradjon rám utaló jel, nyom, bizonyíték, bármi. A lelkek miatt pedig nem feltétlenül aggódnék, hiszen úgy tudom csak kevés ember számára adatott meg, hogy láthassák őket, vagy beszélhessenek velük. Szerencsére én is megkaptam ezt az adományt, ami igencsak hasznosnak szokott bizonyulni kutatómunkáim során. Egy-kettőnek már szívességet is tettem azzal, hogy a gyilkosukat el tettem láb alól. Vélhetően nem fognak bemártani, ám ha mégis, van erre is egy nagyon jó megoldásom, habár elképzelhető, hogy lesz, aki nem fog örülni neki.
- Javaslom inkább azokkal a testekkel csacsogjon, amik még nincsenek a föld alatt. Ők talán többet mondhatnak - válaszolom az elmerengő kérdésére végül.
Bevallom, kicsit reménykedem benne, hogy még nem találkozott a Dr. Csont című sorozattal, máskülönben akár a csontokból is megpróbálhatna olvasni,, mint valami nagyon menő sámán. Az viszont elég kellemetlen lenne. És nem valószínű, hogy csak nekem.
Az etikai kódex emlegetését hallva kicsit el mosolyodom. Nekem is van egy úgymond etikai kódexem, amit igyekszem lépésről lépésre betartani. Eddig szerencsére egész jól sikerült, viszont ugyan ez nem feltétlen mondható el a szemben álló férfiről - már ha jók az értesüléseim. Pedig a szabályok igencsak fontosak, legalábbis számomra mindenképp.
Óvatosnak kell lennem, ha nem akarok egy koloncot a nyakamba kapni személyében.
- Én az üzemeltető helyében most a puha, meleg ágyamban szuszognék az éjszaka közepén és jó messzire elkerülném ezt a helyet. Vagy legalábbis nem mozdulnék ki ebben az időjárásban. Talán próbálja meg holnap nap közben, hátha itt találja - javaslom.
Kissé furcsának találom, hogy épp az éjszaka közepén szeretne bájcsevegni az üzemeltetővel. Talán valami rosszban sántikál?  Ha igen, arról lehet, hogy nem árt, ha én is tudok. Talán valami számomra is hasznos dolog körül  szimatol.
- Milyen ügy lehet az, ami miatt rászánta magát, hogy ilyen időben a temetőben sétáljon, nyakig sárban?
Valóban érdekel, főként azért, mert talán pont itt talált valamit, ami felkelthette az érdeklődését. Valljuk be, nem lenne egyikünknek se túl jó, ha errefelé szaglászna, és valljuk be, neki igencsak káros lenne az egészségére nézve. Sose kedveltem a rajongókat és mindig is próbáltam magam távol tartani őket magamtól.
- Esetleg én tudok segíteni valamiben? - teszem fel a kérdést. - Egész sokat járok errefelé. Tudja… a testvéremhez.
Végül is valóban egész sokat járok ide, bár nem feltétlenül a tesóm miatt, sokkal inkább a csinos kis csomagok elrejtése miatt. Ezt viszont másnak nem kell tudnia. Lehet, hogy némileg kellemetlen helyzetbe is hozna.

Oldalak: [1] 2 3