Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Miyake Diran

Oldalak: [1] 2 3
1
Karakura / Fura nap, fura találkozás
« Dátum: 2019. Márc. 20, 23:04:32 »
Tanácstalanul ácsorgok a járda közepén. Biztos, hogy erre kell menni, ekkorát nem tévedhetek, még ha ez nem is mondható éppen az én napomnak. Bár jobban belegondolva, az egész hetem pocséknak mondható. Rengeteg munka, kevés szórakozás, vagy ami akadt, az se mondható épp megfelelő minőségűnek. Valahogy most mindenki őrült módjára viselkedik. Talán a jó idő teszi, de az is lehet, hogy csak az én értékrendem teljesen különböző. Vagy mindkettő. Minden esetre most itt állok a város - mondhatni - kellős közepén, oldalamon a dolgozós táskámmal, tele mindenféle jóval. A lényeg megvan - gondoltam, mikor felkaptam a táskát az íróasztalomról. Valójában azonban a legfontosabb dolgokat hagytam otthon. A belépőkártyám és a telefonom. Az előbbi nélkül valószínűleg igen nehézkesen jutnék be a helyszínre, tekintve hogy nem engednek be random embereket csak úgy, az utcáról, bár valószínűleg a kollégák, akikkel együtt töltök olykor a nap 24 órájából 25-öt, valószínűleg felismernének és beengednének. Valószínűleg… Talán… Reméljük… Az utóbbi eszköz hiánya azonban sokkal fájóbb számomra több szempontból is. Egyrészt szükségem lenne valamire, ami elnavigál… a… hova is? Azt hiszem, valahol itt kell lennie, valószínűleg a legnagyobb tömeg irányában, és ami fontos, hogy emlékeim szerint egy könyvesboltot kell keresnem. Sőt, mi több, biztos, hogy azt kell keresnem, hiszen még egy zseniális poént is elsütöttem ezzel kapcsolatban a hadnagynak, aki sajnos nem igazán értékelte. Talán túl fekete a humorom számára. Vagy szimplán csak neki is borzalmasan rossz napja van, mint nekem. Szegény… szörnyen sajnálom. A másik problémám mindezzel kapcsolatosan,  hogy senkit se tudok értesíteni arról, hogy elcsesztem. Ami igazából akár pozitív eseményként is felfogható. Senki se fogja szegény Debil Dirant kinevetni, mert béna. Ez már máris egy igen pozitív dolog, legalábbis most, ebben a pillanatban mindenképp.
Épp elég szánalmas látványt nyújthatok. Diran, a Dicsőséges és Démoni egyszerre egy igen nyomorúságos, és - az egyszerű földi halandók szemével látva - nevettséges helyzetbe csöppent. Kellemetlen. Persze mondhatnám, hogy magamnak köszönhetem, és okolhatnám magam amiért ennyire szánalmas vagyok, de megvan rá a magyarázatom. Nekem mindig, mindenre van megfelelő magyarázatom, tekintve, hogy tegnap este épp a szemetet vittem ki, ami mondhatjuk, hogy kicsit hosszúra nyúlt, és nem is igazán úgy végződött, ahogy szerettem volna. Sőt, igazából sokkal rosszabbul.
Némi tanácstalan szenvedés és ácsorgás után végül döntésre jutok. Úgy néz ki, kénytelen leszek némi segítséget kérni valamelyik járókelőtől. Körbe pillantva megakad a tekintetem egy nagyjbáól tizenpár éves lányon, és felmerül bennem az ötlet, hogy talán ő tud nekem segíteni. Elképzelhető, hogy kicsit jobban ismeri a város ezen részét, elvégre fiatal, biztos sokat jár erre a barátnőivel, járják az üzleteket, meg ilyesmik és kiszúrta a könyvesboltot. Ezt szokták ebben a korban csinálni, nem…?
- Öhm… Szia! - lépek oda hozzá széles, barátságos mosollyal, némi segítségben reménykedve. - Ha jól gondolom, te tudsz majd nekem segíteni. Legalábbis remélem. Egy kisebb könyvesboltot keresek itt a környéken, sajnos se nevét, se a címét nem tudom, viszont nagyon fontos lenne, hogy elkeveredjek oda minél előbb. Nem tudod véletlenül, hogy merre találom?
Persze utólag belegondolva, kicsit ostobán hangzik, hogy ilyesmit kérdezek. Valószínűleg legalább 80 ilyen kisebb könyvesbolt van a környéken, de abba nem halok bele, ha megpróbálkozom az ostoba kérdésekkel is.

2
Karakura / Re:Ismerős árnyak
« Dátum: 2019. Márc. 16, 00:49:25 »
Kifogásom sajnos süket fülekre talál, pedig igazán igyekeztem valami igazán frappáns dolgot kitalálni, de... hát valljuk be, elég kevés kevés esélyem volt rá az éjszaka közepén, egy parkban. Bár eljátszhattam volna a “kertészt” is, aki épp lelkesen locsolja a környező fákat természetes locsolócsövével, de az valahogy nem passzolt volna hozzám. Nincs mit tenni, ráadásul kicsit olyan érzésem van, hogy bajban vagyok.
Kellemetlen helyzet, az már biztos. Valahogy kénytelen leszek kimenteni magam a belőle, és ami azt illeti, remélhetőleg lesz is rá alkalmam. Valószínűleg eléggé meglepő lehet majd a számára majd a pillanat, amikor felismer, ami igazából… csak még több kérdést vet majd fel. Még több igen kellemetlen kérdést. De ami azt illeti, nem csak rám vonatkozó kérdések tömkelege fog itt repkedni, mivel én is igencsak kíváncsi vagyok, hogy pontosan mit is keres itt Chouko-chan egy láthatóan ittas alakkal, egy parkban az éjszaka kellős közepén. Az meg pláne érdekel, hogy pontosan hogy is szabadult ki pityókás barátunk kezei közül.
- Áucs… Az minden bizonnyal fájna, és elképzelhető, hogy kellemetlen következményekkel járna mindkettőnk számára. - ...már ha egyáltalán tényleg fegyver van nála, és nem valami ostoba trükkel próbál palira venni. Mondjuk egy faággal. Az kicsit megalázó lenne, azt hiszem, de igazából egy egész hatásos dolog, ha az ember épp bajban van. Jómagam is eljátszottam már ezt a trükköt párszor, amikor épp rögtönöznöm kellett, persze sajnos nem mindig jött be.
Pár pillanatra úgy tűnik, mintha habozna. Talán felismert, és rájött, hogy nem jó ötlet kinyírni a kedves és igen Daliás Diran bácsit, aki menedéket adott, amikor szüksége volt rá? Csúnya dolog lenne, elvégre megosztottam vele a lakásom, az ételem, és igazából én vigyáztam rá. Rosszul esne, ha valóban az életemre törne. Mondhatnám azt is, hogy összetörne a kicsi szívem, de sajnos nekem olyanom nincs. Vagy ha mégis, valószínűleg kőből van. :S
Nevemet hallva apró mosolyra húzom számat. Bingó~ Most már úgy érzem, hogy az életem kicsit biztosabb útra terelődött, de még most se lehetünk biztosak abban, hogy megússzuk ezt az egészet, elvégre még valószínűleg igen sokáig fog tartani ez a kis bájcsevej.
- Igen…? - kérdezek vissza, vállam fölött óvatosan elpillantva, kezeimet továbbra is megemelve tartva.
Ahogy érzem, hogy a hátamhoz nyomott valami nyomása enyhül, majd teljesen elmúlik, végül pedig halk puffanással ér földet. Szemeimet lecsukva sóhajtok fel, hogy végre ezen is túl vagyunk, lelőni, vagy leszúrni már nem fog. Legalábbis reméljük. Óvatosan elkezdek megfordulni, miközben a kezemben lévő kést igyekszem úgy visszahelyezni az övemre erősített tokjába, hogy az ne legyen túlságosan feltűnő, és Chouko-chan ne tudja kiszúrni.
- Nahát! Chouko-chan! Micsoda meglepetés! - szólalok meg meglepetten, melyet természetesen igyekszek élethűen utánozni, lévén már tisztában voltam vele, hogy ki is próbál leszúrni, lelőni, vagy valami. A földre lepillantva azonban meghal bennem valami. Valóban egy faág volt, amit a hátamnak szegezett, hacsak nem olyan gyors, hogy egyből fel is kapja a “majdnem gyilkos eszközt”, és el is rakja azt.
- Kicsit azért én is megijedtem tőled - válaszolok, miközben lehajolok az említett faágért - Komolyan ezzel akartál végezni velem, Chouko-chan? Szerintem te ennél azért kicsit kreatívabb vagy… - rázom meg a fejem kicsit elégedetlenkedve, és még enyhe grimaszt is vágok hozzá, mintha csak tényleg azzal lenne gondom, hogy nem volt elég kreatív a megoldása. Ami azt illeti… picit tényleg zavar, elvégre mindig is úgy éreztem, hogy ebbe a lányba picivel azért több kreativitás szorult. Persze az azért picit jobban érdekel, hogy mit is keres itt, mint az, hogy miért nem gondolkodott kicsit tovább, hogy ijesztőbb megoldásra találjon, és amivel tényleg sikerült volna elérnie, hogy rám ijesszen. Na, az tényleg meglepő lett volna. Valószínűleg őt is jobban érdekli az, hogy én mit keresek most itt ilyenkor ilyen sötét szerelésben, és miért bujdosok a fák és bokrok között egy parkban. Úgy érzem sok dolog lesz, amit még meg kell beszélnünk, de most rajtam a sor, hogy kérdőre vonjam a leányzót, elvégre az ő itt tartózkodása sokkal inkább mondható rendellenesnek, mint az enyém. Szóval lassan ideje kipuhatolni:
- Nahát, most nézem csak! Nagyon csinos vagy, Chouko-chan! :o Csak nem randid van errefelé? Esetleg még mindig tart? - kérdezek rá - Ugye nem én zavartam meg? O.o - kérdezősködök tovább visszafojtott hangerővel, s némi megjátszott megbánással és kíváncsisággal, és csupán kedvességből, és mert aggódom, hogy esetleg nem a megfelelő férfit választja, hozzá teszem: - Bár ne haragudj, de a kedves udvarlótól eléggé furcsa hozzáállás, hogy egy ártatlan lányt küld körbe nézni, miközben ő ücsörög valahol. Nem valami lovagias… Akár bajod is eshet...
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy még csak véletlenül se randiról van szó, ezt azonban csak nem mondhatom neki ki kerek perec, elvégre egyből lebuknék, hogy picit meglestem őket, akkor pedig nekem kampec. Valószínűleg csak még kellemetlenebb helyzetbe sodornám magam, arról nem is beszélve, hogy jó lenne minél inkább elterelni rólam a beszélgetés témáját, hiszen semmi kedvem magyarázkodni arról, hogy mit keresek erre egy késsel az övemre csatolva, meg pár más egyéb érdekes dologgal a zsebemben. A végén kiderül, hogy annak idején nem is a lehető legbiztonságosabb helyre helyezte el a Kapitányság, hanem sikerült nekik az egyik legveszélyesebbet kiválasztani. Végülis, ha azt nézzük, ez teljesen jogos lenne, elvégre az emberek levadászása és feldarabolása nem éppen kedves hobbi. Más szemszögéből nézve legalábbis biztosan nem.

3
Karakura / Re:Hangok a fejekben
« Dátum: 2019. Febr. 14, 17:35:40 »
Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne kacagjak fel hangosan attól, ahogy fellelkesül az ukulele hallatán.
- Fogalmam sincs, hogy egy ukulele miért lehet nyomasztó… De ezzel most igencsak megleptél... - mondom még mindig kissé kacagva, azonban tényleg sikerült vele meglepnie. Mi lehet olyan nyomasztó egy ukulelében? Nem is érdekes, bár lehet, hogy hamarosan úgyis megtudom, elvégre ahogy eddig feltűnt, igencsak szeret csacsogni.
Mulattat, ahogy a csillogó vámpírokat említve felháborodik. Talán túl gonosz vagyok, hogy ilyesmiket hozok fel, de valamivel szórakoztatnom kell magamat, ha már a társaságomban lévő lányt nem szíjazhatom fel egy asztalra, hogy aztán késeim társaságában megmutassam neki, milyen gyönyörű is lehet az éjszaka. Ami azt illleti, úgy érzem, hogy meg is érdemelné a dolgot, én pedig valószínűleg igencsak jól érezném magam közben.
Mint ahogy az már eddig is kiderült, igen makacs lányról van szó, ami nem biztos, hogy kifizetődő a számára hosszútávon. Vagy ki tudja… Az, ha valaki kitartó, igencsak hasznosnak tud bizonyulni bizonyos helyzetekben. A mostani viszont úgy érzem, nem az. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő is érez velem kapcsolatban valamit, máskülönben nem csimpaszkodna rám.
- Azt hiszem, a festményemben lenne egy kis piros, narancssárga, citromsárga, talán egy kis sötétszürke is. Amolyan jellegzetes naplementés kép lenne, azt hiszem. - jegyzem meg elmosolyodva. Remélem elégedett a válasszal, bár ha igazán őszinte akarnék lenni, akkor valahogy teljesen más színeket használnék egy festmény megalkotásához. Bár jobban belegondolva, valahogy mindig is kellemesen megnyugtatónak éreztem a naplementéket.
A változtatást illető kérdésemre érkező visszakérdezésen nem igazán lepődöm meg, sőt igazából számítok is rá, van is egy megfelelő válaszom erre:
- Mindenkinek vannak dolgok az életében, amit meg szeretne változtatni - kacagok fel. - Ne haragudj, de nem igazán hiszem el, hogy neked ne lenne semmi, amit másként csinálnál.
Visszakérdezése igazából nem ér váratlanul.
- Azt hiszem, több időt töltenék a feleségemmel, és a gyerekeimmel… - pillantok rá gyűrűsujjamra, majd számat elhúzva, felsóhajtva hozzáteszem: - … és talán kevesebbszer kellene az irodámban felejtenem a gyűrűmet…
Kíváncsi vagyok, hogy az állítólagos feleség és gyerek emlegetésére mi is lesz a reakciója. Talán elveszti az érdeklődést irántam, vagy még inkább felcsigázza?

4
Csevegő / Re:Játszanék
« Dátum: 2019. Febr. 11, 21:35:53 »
Halihó~

Egy igen kedves és csodálatos sorozatgyilkos vérnyomelemző úriember keresi játszópajtását. A játék mindenképp EV-ben történne, lévén a karakter ember, nincs túl sok keresni valója másfelé. :o
Ha érdekel a dolog, keress nyugodtan chat-en/pü-ben és megbeszéljük a részleteket. ;)

5
Archívum / Re:Népszámlálás - 2018/2019
« Dátum: 2018. Dec. 14, 20:52:23 »

6
Karakura / Re:Ismerős árnyak
« Dátum: 2018. Dec. 14, 20:46:52 »
Csodálatos az éjszaka. Jelenleg épp több szempontból is. Azonban ezek közül csak egy olyan dolog van, ami ebben a pillanatban igencsak izgatja a fantáziám. Újra eljött a napja egy kis kikapcsolódásnak, hogy végre űzhessem csodálatos és - számomra - igencsak megnyugtató hobbimat. Új barátomnak sajnos már nem biztos, hogy ennyire élvezetes lesz a kis játékunk, de én mindenképp jól fogok szórakozni.
Az erdőben álló elhagyatott kis vadászház már készen állt új pajtásom fogadására. Minden a helyén volt. Már egy ideje figyeltem ezt a viskót használom ahhoz, hogy kiélhessem benne végtelen kreativitásomat, sajnos azonban mindezt csak én láthatom. Milyen szép is lehetne, ha művészetemet más is ünnepelné, de sajnos, ha bárki megsejtené mit is csinálok az erdőben, minden bizonnyal abban a pillanatban csattanna egy-egy csinos kis karperec még csinosabb és formásabb csuklóimon. Azt is el tudnám képzelni, hogy az épp kiérkező rendőrtiszt már csak szándékosan is szorosabbra állítaná a bilincset, csak hogy ezzel is szenvedést okozzon a számomra. Milyen csúnya, és gonosz gondolat. Még hogy Diran csuklóinak bárki is ártani merjen! Hallatlan! Most azonban sokkal fontosabb dologgal kell foglalkoznom, hiszen fel kell szednem az új játszópajtásom...
Az autóban ücsörögve, úton célállomásom felé azon gondolkodom, milyen új dolgot próbálhatnánk ki közösen, ami elég szórakoztató lehetne mindkettőnk számára. Ami azt illeti, semmilyen új eszközt nem szereztem be mostanában, ami elég érdekes lehetne,  így továbbra is a meglévőekre kell hagyatkoznom, de biztos találunk valamit, ami megfelelhet. Sebaj. Mindig is a kreativitásomról voltam híres.
Kocsimat egy a parktól picit távolabb lévő parkolóban teszem le, és magamhoz véve a lónyugtatóval teli injekciós tűt, és a lélekbontót, elindulok a park felé. Igyekszem a fák takarásában haladni, nehogy bárki is észre vegyen. Persze mondhatja bárki is, hogy túlzottan is óvatos vagyok, elvégre egy parkban nem tobzódik a tömeg éjszaka, de még így is akadhat pár kóbor csöves, akiknek feltűnik, hogy: “Aha, te biztos az a Diran gyerek vagy, aki szeret rosszfiúkat kaszabolni” és sajnos igencsak kevés az esélye annak, hogy azzal folytatják “Köszönjük a kemény, és kitartó munkát, Dran! Hálásak vagyunk, hogy megtisztítod kicsi városunk! Te vagy a mi hősünk!”. Sokkal inkább egy csinos cellával, esetleg egy gumiszobával hálálnák meg kemény munkámat, elvégre mégiscsak egy életnagyságú szörnyeteg vagyok, aki hobbijaként embereket kínoz és darabol. Valljuk be, mindez nem kelt minden emberben túlzott mértékű szimpátiát.
Lopakodásom során megpillantok két alakot, akik a park sűrűje felé haladnak. Egy pillanatra megállok egy fa takarásában, és tekintetemmel követem őket, arra várva, hogy biztos legyek benne, elég távol vannak már. Egyikőjük azonban igencsak ismerősnek tűnik, így egy közelebbi árnyékot kihasználva belépek abba, s némileg egy hozzájuk közelebbiből kukucskálok ki. Pár pillanat múlva, amikor a lány arcát egy kevés holdfény megvilágítja, azonnal felismerem. Értetlenül húzódom vissza az árnyékba, hogy aztán visszatérjek ahhoz, amelyikből indultam. Erősen törnöm kell a fejem ahhoz, hogy rájöjjek: mit keres Chouko-chan éjnek évadján egy sötét, elszigetelt parkban, egy látszólag igencsak ittas úriemberrel, akinek minden bizonnyal csak egy dolgot akarhat. Chouko-chan nem tűnt részegnek egy cseppet sem, így még kevésbé értem a helyzetet. Minden bizonnyal nem szeretné igencsak kegyetlen és szörnyű módon eltenni lábalól az úriembert. Ugye? Hiszen olyan ártatlan… Én meg olyan naív, hogy képes lennék hősként a megmentésére sietni, és a férfi nyakába döfni késemet, csak hogy ezzel megvédhessek egy ártatlan és igencsak kedves lányt, azonban úgy tűnik, valaki próbál mindebben megakadályozni.
Meglepetésemben összerezzenek, ahogy a vélhetően fegyverszerű dolog a lapockáim közé nyomódik és a kezemet a benne lévő késsel kissé megemelem, eltartva őket magamtól. Ritka, ha valaki meg tud lepni, azonban ez most igencsak sikerült. Gratulálok. Ha nem lennék jelenleg egy lépésre a haláltól, újongva tapsolnám meg a kivitelezőt, aki - ha csak nem tévedek - Chouko-chan lesz. De mégis hogy szabadult ki a csúnya, gonosz szemlátomást igencsak szexéhes ragadozónk… várjunk csak…
- Követni? Téged? Ugyan… épp csak erre jártam. - válaszolom kedélyes hangon. Bár ami azt illeti, igen gyenge kifogásnak tűnhet úgy bárki számára. Senki se bóklászik csak úgy lónyugtatóval és előhúzott vadászkéssel csak úgy a város közepén, egy parkban. Hacsak nincs velük konkrét célja. Nekem márpedig akad, és hát… nem túl szép és barátságos, ha egy kislány szemszögéből nézzük.
Veszek egy mély levegőt, amitől kicsit még jobban belenyomódik a hátamba a fegyver. Nincs semmi okom pánikba esni. Vagyis ami azt illeti, lenne, ha nem lennék képes lefegyverezni egy kislányt. Bevallom, elég szomorú és szégyenletes dolog is lenne, ha mindezt nem tudnám megtenni, azonban most talán nem ezzel a tudásommal kéne felvágnom. Sokkal inkább talán meg kéne győznöm, hogy nem akar ő bántani engem, elvégre még mindig ott a lehetőség, hogy eltűnjek az árnyak között, mint ahogy aztán annyiszor megtettem.
- Megtennéd, hogy nem bököd azt az izét a bordáim közé? Kezd kicsit kényelmetlen lenni, és elkezdett viszketni az a pont, ahova épp nyomod. - Kérdezem kicsit talán nyafogós hangon, izegve-mozogva jelezve, hogy valóban nem túl kényelmes jelenlegi helyzetem.

7
Csevegő / Re:Játszanék
« Dátum: 2018. Aug. 30, 23:02:12 »
Uff~

Jó képű, imádni való, vicces, tökéletes cukorborsó sorozatgyilkos keresi újabb játszópajtását. (Akit most kivételesen nem ásna el. ^w^) Ha úgy érzed, hogy szeretnél megismerkedni vele, vagy szeretnél újabb játékot, sikolts egy pü-n keresztül, vagy keress meg Facé-n és megbeszéljük a részleteket. :3

8
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Jún. 10, 22:13:32 »
Kezdem úgy érezni magam, mintha valami posztapokaliptikus mozi sztárja lennék. Eléggé hízelgő, bár sose szerettem túlságosan a rivaldafényt. Óvatosan lépkedek abba az irányba, melyet Vulture jelölt ki számomra és Shinohara-san számára. Vajon miért pont őt jelölték meg társamul?
Megérkezve a következő helyszínre pár autó és egy ház fogad bennünket. Különösmód csak az ablakok vannak betörve, az ajtó pedig igencsak épnek tűnik. Gyanúsan épnek. Épp ezért először az autókat kutatom át Shinohara-san segítségével. A fehér járgány ablakán bekukkantva nem látok semmi furcsaságot, csupán egy kazettát a lejátszóban, így benyitok. Abban pillanatban az említett szalag becsusszan, és elkezd valami igazán régi zenét játszani. Nem törődve a zajjal, tovább kutakodom a kocsiban, és sikerül is találnom valamit. Egy cetlit, melyen egy ház látszik, rajta egy bejáratra mutató nyíllal, másik oldalán pedig egy kazettaszerű rajz. Számomra elég egyértelműnek tűnik, hogy erről a házról lehet szó, valamint a kazettáról, ami az ajtó kinyitásakor becsusszant a lejátszóba. Gyorsan leállítom a lejátszást, majd kiveszem a szalagot, melyen a “Fire” felirat áll. A további autókat átkutatva újabbakat találunk, melyeken szintén egy-egy szó áll.
Amint befejezzük a kutakodást, máris indulhatunk a ház felé, ahogy azt a cetli is jelzi. Az ajtón belépve szinte máris eltorlaszolódik minden kijárat. Csapdába kerültünk. Valahogy volt egy ilyen érzésem, elvégre az első feladat igen könnyűnek bizonyult, és eléggé egyértelmű utalást kaptunk arra, hogy be kell hatolnunk a házba.
- Úgy tűnik, tényleg jó ötlet volt eltenni a kazettákat - állapítom meg, a lejátszókra mutatva, amint sikerül kicsit körülnéznem a helységben.
Hiába… nekem, csak jó ötleteim vannak. Azonban nem sokkal ezután a szobában lévő tévé magától bekapcsol, és elindul rajta valami. Egy nekünk szánt kis szösszenet. Milyen kedves, hogy gondoltak ránk, és elmagyarázzák a játékszabályt. Sose jöttünk volna rá magunktól.
Segítségül egy amolyan rejtvényt is kapunk, amitől talán egyszerűbb lesz a feladat megoldása. Csupán 15 percünk van, így sietve teszem be az első kazettát az egyszerű lejátszóba, hogy meghallgathassuk, mit is tartalmaz.
- Gondolom, a dalok szövegének lehet köze a feladványhoz. Nem árt, ha végig hallgatjuk - pillantok Shinohara-sanra, bár úgy gondolom, hogy ez már neki is eszébe juthatott.
S láss csodát, valóban elhangzanak olyan mondatok a dalokban, melyeket a kazettán lévő szavakra és a rejtvényben szereplő mondatokra nyugodtan rá lehet húzni. Most már csak a sorrendet kell kitalálnunk. Bár be kell vallanom, sose volt ínyemre az ilyesfajta zene, sőt, ami azt illeti, zenét se igazán hallgatok...
Némi gondolkodás után úgy érzem meg is találtuk a megfelelőt. Reméljük. Bár ami azt illeti, az se zavarna különösebben, ha véletlenül ráeresztenénk a többiekre a szörnyeket. A lényeg, hogy én… vagyis... mi, mindenképp túléljük, de ha jól gondolom, ide nem tudnak olyan egyszerűen bejutni a szörnyek. Az egyetlen szerencséjük, hogy szeretem betartani a saját szabályaimat, ha már másét annyira nem feltétlenül. Arról nem is beszélve, hogy ha Vulture meghal, állítása szerint nekünk is annyi, így némi aggodalommal sorban elhelyezem a kazettákat a számukra megjelölt helyen, a következő sorrendben: World, Fire, Build, Maybe.
- Most pedig reménykedjük, hogy nem mi hozzuk el az apokalipszist - teszem hozzá, mikor beteszem az utolsó kazettát az utolsó lyukba.

9
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Máj. 28, 20:03:56 »
Azt hiszem, irtó nagy bajba sikerült keverednem, és az életem tovább bonyolódik abban a pillanatban, amikor realizálódik bennem, hogy talán tényleg ismerik minden kis titkunkat, többek közt az én igencsak féltve őrzött, nem reklámozott hobbimat. Kétféleképp is véget érhet ez az egész. Vagyis inkább három, de az utolsóra nem is nagyon akarok gondolni. Az egyik végén boldogan, mindenféle probléma nélkül, néhány kisebb-nagyobb horzsolással hazabandukolok a kis lakásomba, majd a kanapéra ülve elfogyasztok egy üveg jó, hideg sört. A második, hogy a küldetésünk végén csinos ezüst karperecek kattannak a csuklómon, és életem hátra lévő részét börtönben tölthetem arra készülve, hogy mikor döntenek úgy, hogy feleslegesen foglalom a helyet, és gyorsan eltesznek láb alól. A harmadik pedig… nos… az, hogy egy csinos kis hullazsákban hagyom el a létesítményt. Ez utóbbi lehetőség nem hangzik olyan jól, így inkább nem is gondolok rá.
Csendesen indulok el a többiekkel Miss Templom után, hogy végül egy helikopternél kössünk ki. Nyugodtan szállok fel az ablaktalan gépre, és foglalok helyet az egyik ülésen és abban a pillanatban egy kellemetlen és ismerős érzés kerít hatalmába. Tekintetem a pilótafülke felé irányul, és pár pillanat múlva meg is találom nyugtalanságom forrását. Ugyan az a nő áll velünk szemben, aki a nyakamba szúrta a tűt. Kissé meglepődve figyelem a közte, és a szőke katonának tűnő pasas közötti közjátékot. Kétség sem kizáró, hogy korábban már találkoztak, és talán történt valami kettejük között. Ez azonban nem rám tartozik. Legalábbis amíg nincsenek útban, és nem akadályozzák a túlélésemet.
Kifejezéstelen arccal figyelem a hallgatom Vulture ügynököt, ahogy előadja nekünk a kis feladatunkat. Igazán jól hangzik, de tényleg. Mint valami kellemes kis húsvéti mese. Attól persze némileg jól érzem magam, hogy nem én vagyok az egyetlen szörnyeteg a világon, de Vulture ügynök elmondásai alapján ők talán még rosszabbak, de azért gondoljuk végig egy picit. Ők csupán ösztönlények, akik azért ölnek, mert úgy érzik szükségesnek. És ott vagyok én, aki pusztán hobbiból, mert valami nem stimmel a fejében. Azt hiszem én nyertem. Bár azt hiszem, az rájuk is és rám is érthető, hogy nem kedveljük a fényt. Lényegében csodálatos képességeim semmit sem érnek, ha túl sok a fény. Kellemetlen… Hacsak nem lenne valami robbanó chip az agyamban, azt hiszem a kisujjamat sem mozdítanám a foglyokért, elvégre nincs hozzájuk közöm, és nem szeretek önjelölt szuperhőst játszani, aki golyók elől elugrálva, vagy magáról lepattintva őket megmenti a napot és a túszokat. A Sötét Igazságosztó, vagy valami hasonló név sokkal inkább illene rám, és inkább lennék valami antihős, mint  szuperhős. Sose szerettem kívül hordani az alsógatyám. Nem áll jól.
Magamhoz véve a régi és új cuccaimat, úgy döntök megszabadulok a zakómtól, és ingujjamat is feltűröm kissé, hogy kényelmesebb legyen a ruházatom, ha már Rambósat kell játszanunk. Felcsatolom karomra térképnek beállított eszközt is, hogy még csak véletlenül se tévedjek el, ám előtte leellenőrzöm a rajta lévő egyáltalán nem menő fedőnevem. Black. Nem túl kreatív. Lehetett volna Shadow, Szép fiú, vagy nem is tudom... Szerintem ha picit megerőltették volna az agyukat, biztos kitalálhattak volna valami olyat, ami igazán nagyot üt.

10
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Máj. 20, 22:49:39 »
- Nem újdonság? Ennyire gyakran rabolják el? - teszem fel a kérdést kíváncsian, és ami azt illeti, tényleg az is vagyok jelen pillanatban. Hogy lehet, hogy ezt egyszer sem jelentették be a rendőrségen, és mindannyiszor valahogy mégis megmenekült.
- Legutolsó emlék? - fordulok a fura katonának tűnő pasas felé - Épp egy tárgyalásról indultam haza, amikor egy csinos női úgy gondolta, hogy ideje a lábai elé omolnom, majd egy injekciós tű segítségével nyugtatót adott be. Itt tértem magamhoz - foglalom össze a történteket.
Ám alighogy sikerült befejeznem a mondatomat, máris padlót fogok. Na nem az eseményektől, sokkal inkább valami más miatt, aminek jelen pillanatban nem tudhatom az okát. Szánalmas nyálzógép módjára vergődöm, s látszólag a szoba többi “lakója” is becsatlakozik a mókába. Legalább nem csak én csinálok magamból bolondot, bár vélhetően nem szándékosan fetrengek a földön a nyálamat csorgatva.
Egy sötétbőrű nő, és néhány fegyveres érkezik a szobába, az éppen felemelkedő fal mögül és nekem átvillan az agyamon, hogy valóban… azt meg se néztük, hogy felfelé nyitható-e az ajtó, dehát ki a fene gondolhatta volna, hogy ilyen is lehetséges, és valójában egy garázsban vagyunk eldugva?
Kérdése után ismét kellemetlen helyzetbe kerülünk. Tényleg csak engem frusztrál a tény, hogy tőle függ, hogy értelmes emberi lényekként viselkedünk egyik pillanatban, majd hirtelen a másikban úgy rogyunk össze, mintha az összes csont eltűnt volna a testünkből?
A rohamszerű valami lassacskán ismét véget ér, én pedig maradék méltóságomat összekaparva igyekszem felállni, és letörölni arcomról zakóm ujjával a kifolyt nyálat. Az hagyján, hogy bezárnak egy szobába mindenféle ok nélkül néhány ismeretlennel, azt viszont nem tudom tétlenül tűrni, hogy holmi nyálas zöldséggé változtat valaki. Kusanagi-kun főnökének talán egy kicsit várnia kell. Valaki nagyon a sor elejére kívánkozik a kis listámon, és hát… ki vagyok én, hogy megállítsam ebben? Főleg, hogy ennyire igyekszik.
Monológját hallgatva nem tudok elsiklani afelett a kijelentés felett, hogy MINDENT tudnak rólunk. Vajon az a minden kiterjed szerény kis hobbimra is, vagy az talán már nem tartozik bele? Ha mégis, valóban kénytelen leszek még az említett Főnök úr előtt elintézni ezeket az embereket, és elérni, hogy leendő társaim számára ne tudódjon ki se különleges képességem, se pedig az, hogy olykor szeretek embereket trancsírozni csodálatos, holdvilágos estéken. A másik probléma, amin sikerül némileg fennakadnom, az az agyamban lévő nanochip ténye, melyet még csak ki se tudunk operálni. Kíváncsi lennék, miért kellett bármit is elhelyezni az én csodálatos és igen tökéletes agyamban?! Miért nem lehetett csak a többiekében? Az enyémet miért kellett bántani, és miért akarnak belőlem szörnyűséges zöldséget készíteni alkalomadtán.
- Nekem csak egy kérdésem akadna, Miss… - egy pillanatra elgondolkodom, milyen néven is mutatkozott be, majd mikor eszembe jut, folytatom:  - ...Templom, vagy Church, vagy ahogy jónak érzi. Mégis miféle ellenség lehet az, aminek legyőzésére egyszerű emberekre van szüksége? Mert szemmel láthatóan akad néhány igen jól felszerelt és kiképzett katonája, akik minden bizonnyal minden parancsát kiskutyaként követi, és valószínűleg sokkal tapasztaltabbak küldetések elvégzése terén, mint egy maréknyi civil, akik közül páran talán azt se tudják, melyik végét kell megfognia egy fegyvernek. Őszintén… ne vegye sértésnek, de nem hiszem, hogy a legjobb embereket gyűjtötte össze erre a feladatra, Asszonyom...

11
Lezárt küldetések / Re:Hadművelet neve: X
« Dátum: 2018. Máj. 12, 23:33:11 »
Számtalanszor jártam már tárgyaláson, de valahogy mindig megtudnak egyes érzelmi kitörések lepni, lévén nekem nem igazán szokott lenni olyan. Érzelmeim se nagyon vannak, pusztán megjátszom őket, mintha egy nagyon unalmas film igazán zseniális színésze lennék. Mert valljuk be, ha valakinek, nekem tényleg jól megy az embernek tettetés.
Most épp egy gyilkosság tárgyalásán ücsörgöm. Csendesen, az emberek reakcióját figyelve. Természetesen nem én ülök a vádlottak padján. Én ügyelek a rendrakásra, és hogy soha, semmi nyomot ne hagyjak magam után, vagy épp egykori barátaim után. Az igen kellemetlen következményekkel járna. Jelenleg egy bizonyos Takashi Kusanagi nevű úriember tárgyalásán ülök, amire mint szakértők hívtak meg, hogy tanúskodjak. Igazán furcsa ügy az övé, hiszen semmi konkrét bizonyíték nem utal arra, hogy ő ölte volna meg a feleségét, Mei Kusanagit. Csupán csak egy részleges ujjlenyomatot találtunk a késen, amivel állítólag kiontotta felesége életét. Vagyis… valaki kiontotta, ez teljesen biztos, de az már kétséges, hogy valóban Kusanagi-kun volt-e a tettes.
Némi ürüggyel ugyan, de sikerül a vádlott közelébe férkőznöm, csupán el kellett hitetnem az őrökkel, hogy elkevertük a laborban a mintákat, így kénytelen vagyok újakat beszerezni, ezalatt volt lehetőségem feltenni egy pár kérdést az úriembernek. Mint beszélgetésünk során kiderült, a feleségével minden rendben ment, oka nem volt rá, hogy végezzen vele. Ezt már eddig is tudtuk, azonban furcsának találtam pár dolgot. Például hogy a főnöke sokkal kedvesebb volt Kusanagi-kun feleségével, és mindent elkövetett, hogy távol is tartsa tőle férjét. Talán nem ártana, ha a tárgyalás után meglátogatnám a lakását és kicsit körül néznék, hátha találok valami furcsaságot. Ha jól gondolom, nagy valószínűséggel fogok is, így máris ki van jelölve a következő kis pajtásom, akivel majd csodás perceket tölthetünk együtt egy igen tiszta, fóliázott szobában, pár igencsak csinos késsel. Már most beleborzongok a gondolattól, hogy hamarosan újra itt lesz Az az este…
Miután végzünk az új minták beszerzésével, és a beszélgetésével, inkább elhagyom a terepet, elvégre már nincs rám szükség, és dolgom pedig akad bőven. Például be kell törnöm egy vádlott főnökének az otthonába. Ezen ábrándozva sétálok ki a tárgyalóból, majd indulok el a folyosón egyenesen a kijárat miatt, azonban hirtelen valami igen kellemetlen érzésem támad. Mintha valaki figyelne, így úti célomul inkább a bejárat közelében lévő büfét választom, ahol rendelek is magamnak egy kávét. Mielőtt azonban megfordulok várakozást mímelve, valaki megkocogtatja a vállam, és egyszerre végig szalad a gerincem mentén valami igazán kellemetlen, hideg borzongás. Nem sejtek sok jót, azonban mégis megfordulok. Egy pillanatra megpillantok egy szőke nőt, aki úgy néz ki, mintha valami sci-fiből lépett volta ki, majd egy apró, igen ismerős szúrást érzek meg a nyakamon. Injekció, valószínűleg valami igen erős nyugtató. Kellemetlen, hogy épp a saját módszeremmel hatástalanítanak…
Tompa, de annál kellemetlenebb fejfájással térek magamhoz. Kissé erőlködve ülök fel, majd nézek körbe a szobában. Egyszerű, üres, fehér szoba. Egyfajta tiszta szoba, mintha valami rendeltetése lenne. Látszólag nincs puha anyaggal kibélelve, így legalább már abban biztos lehetek, hogy nem egy diliház gumiszobájában ücsörgök. Néhány még homályos alakot is megpillantok, így már az is biztos, hogy nem vagyok egyedül. Hacsak nem a képzeletem játszik velem. Mondjuk a halucináció egy teljesen újkeletű dolog lenne a már egyébként is érdekes mentális állapotom mellett. Lassan az alakok is kitisztulnak, és sikerül furcsábbnál furcsábbakat felfedeznem, köztük Shinohara Jurou-t is, illetve néhány igen fura embert is, akik közül egy lány épp most tette újra láthatóvá a már elfogyasztott reggelijét. Kellemetlen, de az étel gondolatától azt hiszem, hogy kissé meg is éheztem, most azonban fontosabb dolgom van, így inkább fogom magam, és  jobban megvizsgálom a szobát. Látszólag se ablakok, se ajtó, se egy rés, csupán négy kamera a szoba négy sarkában. Igencsak furcsa, hiszen valahogy be kellett minket juttatniuk a szobába, hacsak nem teleportáltak minket be valahogy, de valljuk be, ez nem biztos, hogy annyira reális. Lévén nem igazán van dolgom, nekiállok körbenézni, hátha találok valamiféle kijáratot, vagy kijáratra utaló jelet, azonban se egy rejtett ajtót, de még csak egy apró lyukat, vagy rést nem sikerül kiszúrnom a falban, így némileg máris nagyszerű magyarázatnak tűnik, hogy egyszerűen csak ide teleportáltak bennünket. Szemmel láthatóan azonban mindent elvettek tőlünk a ruháinkon kívül, így még csak segítséget sem tudunk hívni. Tiszta mázli, hogy nem kell nudipartit csapnunk. Még a végén igen kellemetlenül érezném magam.
Letörve sétálok oda a már korábban kiszúrt Shinoharahoz, elvégre mégse csinálhatok úgy, mintha észre se vettem volna:
- Gyanítom nem önszántából keveredett ide… - jegyzem meg aggódó sóhaj kíséretében egyfajta üdvözlésként.

12
Küldetések / Re: ÁKD - Általános Küldetés Diskurzus
« Dátum: 2018. Ápr. 29, 13:39:43 »
Hali

Ha még beleférek, én is jelentkeznék a küldire.
Azonosító: Agent

13
Karakura / Re:Hangok a fejekben
« Dátum: 2018. Ápr. 23, 22:12:08 »
Úgy tűnik nem lövök túlságosan mellé, mikor az általa választott színből igyekszem megfejteni, hogy ki is ő valójában. Valóban valami igen hatalmas titkot rejtegethet. Talán egy elásott hullát a kertben? Vagy kettőt? Netalán többet? Igencsak fondorlatos lánynak tűnik, így azt, hogy akár egy nagyobb dologról van szó, könnyen el tudom képzelni. Talán egy hozzám hasonlóról van szó? Vagy valami másfajta titok, amit ennyire őrizget?
- Ezt egyelőre még nem tudhatom, elvégre nem tudok gondolatokban olvasni. Hidd el, ha tudnék, igencsak megkönnyítené a munkám. - nevetek fel erőtlenül.
Valóban, ha tudnék gondolatot olvasni, nem kellene annyi kutatómunkát végeznem, egyszerűen csak kinyerném a szükséges információkat játszópajtásaim fejéből, hogy valóban elkövették-e azokat a bűnöket, amiket.. Hova lenne így a vadászat igazi izgalma? Az egyre erősebbé váló késztetés, hogy egy csinos kis asztalhoz kötözzem őket? Valószínűleg nem lenne az igazi…
Úgy érzem nagyon nem akar tágítani ettől a hangszeres témától, így hát kimondom az első nevetséges hangszert, ami az eszembe jut.
- Hát jó… azt hiszem ukulele szívesen lennék. Az egész viccesen hangzik. - merengek el egy fél pillanatra, majd hozzáteszem: - Igen, az ukulele tökéletes hangszer lenne…
Persze természetesen hozzám valami sokkal grandiózusabb hangszer illene, elvégre egy csöppnyi ukulele nem tudná átadni mindazt, ami én vagyok. Én, a Csodálatos Diran, a tökéletesség mintaképe, aki bárkit képes apró, csinos kis darabokra vagdosni, amennyiben az megérdemli. Jó, akadhatnak kivételek is, de csupán csak akkor, ha azok a kivételek az utamba kerülnek, és azok se feltétlen végzik úgy, ahogy a kedves pajtásaim. Ők akár egészben is maradhatnak...
- Érdekes történet. Már csak a csillogó vámpírok hiányoznak belőle. - jegyzem meg a kis vérfarkasos sztorira némi gúnyos felhanggal. Ha tudná, hogy valóban mellette lépdel a farkas, talán nem osztaná meg ennyire nyíltan a kis ötletét. Vagy ki tudja… lehet többet tud, mint gondolnám, és valóban a kettőnk kis sétájáról beszél. Ebben az esetben talán már épp eleget tud, hogy összerakja a képet. Azt, amiből kiderül, ki is vagyok. Hogy éjszakánként nem csupán csak a frissítő, folyóparti séták miatt hagyom el kuckómat.
- Színek nélkül valószínűleg elég üres lenne a világunk, elvégre elég sok mindent tudnak tükrözni. Csak így, a semmiből nem hiszem, hogy megmondhatnánk, hogy egy általam készített festmény milyen színekből állna. Úgy gondolom az aktuális lelkiállapotomtól, kedvemtől függne. - jegyzem meg.
Nem gondolom, hogy számára kielégítő választ adtam, de hogy őszinte legyek, nem túlságosan zavar, sőt. Miközben próbál megfejteni, én is igyekszem őt, s remélhetőleg nekem még épp előtte sikerült megtudnom a féltett kis titkait. Annyit már megtudtam, hogy egy igen makacs lányról van szó, aki szereti irányítani a dolgok alakulását.
- Erről most eszembe jutott valami… - kezdek bele. - Ha tehetnéd, mit változtatnál meg az életedben? Lehet az valami apró, vagy akár egy nagyobb dolog is. - teszem fel a kérdést abban a reményben, hátha elkotyog valami használható információt. Persze ha nem, az se gond, elvégre bármikor egybe tudok olvadni az árnyakkal, és képes vagyok kikémlelni minden mozdulatát, ha ez alatt az egy este alatt nem jövök rá a kis titkára. Időm, mint a tenger...

14
Karakura / Re:Hangok a fejekben
« Dátum: 2018. Ápr. 16, 23:19:19 »
Úgy néz ki a lány személyében egy igen érdekes embert sikerült felfedeznem. Talán mégis érdemes lenne a figyelmemre?
- Érdekes választás. A lila titokzatos, misztikus és fenséges is egyszerre. Ha nagyon bele akarnánk mélyedni a színek jelentésébe és pszichológiájába, elég sok minden kiderülhetne rólad. Például - ami egyébként mindenki által ismert -, hogy igen nagy művészi tehetség és kreativitás lakozik benned, azonban igencsak rejtélyes vagy. A rejtélyek pedig arra valók, hogy megfejtsük őket. - válaszolom rámosolyogva.
Valóban meg kell bizonyosodnom róla, hogy érdemes foglalkoznom a lánnyal és valóban olyan súlyos titkokat rejt, mint amilyenekre én gondolok. Persze ettől még mindig ugyan úgy gyerek, és nem szeretek gyerekeket bántani. Megpróbálhatnám akár jó irányba is terelni, mint ahogy a madárak a fiókáikat, és akkor nem kéne az asztalomon végeznie. Szomorú lenne. Az viszont szemmel látható, hogy szívesen és igen ügyesen csikar ki más emberekből számukra értékes információkat. Már csak az a kérdés, hogy ezekkel mégis mihez kezd.
- Sajnálom, mindig is a tudomány embere voltam, sose érdekelt igazán a spirituális téma. - vonom meg a vállam.
… és ez valóban így van. Sose hittem abban, hogy van egy felsőbb hatalom, aki majd eltörli minden bűnünket, ha meggyónjuk vétkeinket. Mint ahogy abban sem, hogy mindenkinek előre meg van írva előre a sorsa.
A múltbeli események tesznek minket azzá, akik vagyunk, legyen az rossz, vagy jó. Persze nem mindegy, hogy kivé - vagy esetemben épp mivé válunk. Számomra elég szerencsétlenül alakult a múlt, azonban azt hiszem mégis hálás lehetek a történtekért bizonyos szempontból. Na meg… megváltoztatni úgysem tudom, így inkább elfogadom.
Egy újabb kis csapdát vélek felfedezni monológjában, azonban ahelyett, hogy most kitérnék, inkább szépen belesétálok, mindenképp óvatosan, hogy rólam minél kevesebbet, ám én minél többet tudhassak meg róla. Megpróbálom elnyerni a bizalmát azzal, hogy igyekszem őszintének tűnni. Eddig mindig bejött, ha próbáltam összeismerkedni a kis barátaimmal, s talán nála is beválik. Vajon mennyire lehet igaz a megérzésem?
- Egy útvesztőből igen nehéz kitalálni, ha valaki nem ismeri a megfelelő útvonalat, vagy nincs valaki, aki a segítségére lehet és ismeri az utat. Hogy őszinte legyek nem tudom, hogy miért épp ilyenkor kezdtél el sétálni a folyóparton, de ha én a helyedben lennék, engem igencsak megihletne a hold kellemes fénye, ahogy megtöri az ég sötétjét. Kicsit olyan, mintha minden rosszban lenne valami apró jó is, ami a fényével - még ha nem is teljesen - de elűzi a sötétséget. Talán épp ezt keresed. Vagy a víz felszínen fodrozódó fényes hold tükröződését. Őszintén, nem tudhatom. - kezdek bele én is - ... és hogy a hangok mit suttognak? Nos, ha lennének hangok, valószínűleg nem itt lennék, hanem egy csinos gumifalú szobában ücsörögnék egy kényszerzubbonyban. - nevetek fel erőtlenül. - De ha lennének, valószínűleg azt suttognák, hogy sose hibázzak abban, amit csinálok. Mondhatjuk, hogy bizonyos szempontból maximalistának számítok.
Fejezem be végül a válaszadást. Remélem kielégítőnek találja mindazt, amit elmondtam. S ha mégsem, előttünk áll az egész éjszaka, hogy úgy mondjam.
- Ha már itt tartunk… Neked miféléket duruzsolnának a hangok? Persze csak akkor, ha valóban léteznének?

15
Karakura / Re:Hangok a fejekben
« Dátum: 2018. Ápr. 10, 23:48:35 »
Csak nem szállunk le a szín témáról. Nem tetszésemet jelezve mélyet sóhajtva válaszolok végül:
- A piros szín sok mindent jelenthet, és ebből a sok mindenből egész sokkal találkoztam a gyerekkorom alatt.
Talán ennyi elég lesz a számára. A többit a képzeletére bízom, ami felteszem igen élénk lehet, ha már egyszer zeneszerző is. Lassacskán kezdem úgy érezni, hogy kezd kicsúszni a talpam alól a talaj. Vagy legalábbis mintha egy hatalmas mocsárban próbálnék kapálózni, mint valami bolond, aki azt hiszi, hogy minél inkább vergődik, annál nagyobb az esélye. Nos, nem így van. Úgy érzem minél inkább ki akarok szállni ebből a kielemzős pszichológiai mókuskerékből, annál inkább ránt befelé.
- Kezd kicsit unalmas lenni, hogy mindig én válaszolgatok az ilyesfajta kérdésekre - kezdek bele. - Te milyen színnel tudnád jellemezni a gyerekkorod. Vagyis mondhatjuk, hogy a jelenlegi életed.
Itt az ideje, hogy a kezembe vegyem a beszélgetés irányítását. Sajnos egy gyakorlott ember ezekből a kérdésekből is sokmindent le tud szűrni. Bár tény, hogy abból is, hogy megpróbálom magamhoz ragadni a beszélgetés irányítását, de ezt akár annak is be lehet tudni, hogy zavarban vagyok, ha engem faggatnak. Csak egy paranoiás ember gondol egyből arra, hogy talán rejtegetni próbálok valamit. Ami, valljuk be igencsak lehetséges.
Az újabb hangszeres kérdése felett inkább próbálok elsiklani, ha a kikerülése nem sikerült, és inkább egyből a következőre ugrok, amire igazából biológiai szempontból egész egyszerű a válasz:
- Az emberi test elég nagy részét teszi ki a víz. Persze ahogy öregszünk, ez a víz tartalom csökken, azonban mégis fontos része az életünknek. Legjobb esetben is nagyjából 4-5 napot képes egy átlag felnőtt kibírni víz nélküli, mielőtt belehalna. És ezzel igencsak pozitív voltam. Aztán ott vannak a vízi élőlények, akik még ennyit sem.
Igencsak úgy érzem, hogy szükség volt erre az igen frappáns kis poénra a válaszom végén, elvégre elég bután néznének ki szerencsétlen halak, ahogy egy kiszáradt tóban vergődnek az életükért. Egyértelműen teljesen feleslegesen. Minden esetre elengedek egy igen kedves, és természetesen tökéletes műmosolyt jelezve, hogy jómagam igen szórakoztatónak tartom ezt a kis viccet.
Az én tekintetem is a folyóra téved, pontosabban inkább arra, ahogy a csodálatos, játékos és ingen csintalan Hold fénye vetül rá. Szinte hallom a halk suttogását, ahogy könnyed mókázásra invitál, azonban a mai nem az az este. Pláne nem egy kislány társaságában, bár van egy olyan gyanúm, hogy nem szörnyedne el különösebben pár gondosan eltávolított testrésztől. Sőt…
- Szép esténk van… - jegyzem meg - Bár azt hiszem, nem sokat segítek az ihlet gyűjtéshez. Ha jól rémlik emiatt keveredtél errefelé ilyen későn. Vagy pontosan miféle… ihletet keresel?
Szemem sarkából a lányra pillantok, aki mellettem lépdel, majd megállok. Szeretném látni, ahogy válaszol a feltett kérdésre. Bármilyen meglepő, kíváncsi vagyok. Igen kérem, tapsoljunk meg, hiszen képes vagyok emberi érzelem kimutatására. Hurrá.

Oldalak: [1] 2 3