Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Meiou Tokiya

Oldalak: 1 2 [3] 4 5 ... 7
31
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Jan. 28, 20:40:21 »
Aljas rút galád módon a nyavalyás ruhás szarvas lidércnek sikerült egyikünket megjelölnie. Hát milyen dolog ez, kérem? Hol marad így az ikeri szórakozás?! Vért kíván, hogy ily aljasul belerondítanak a játékomba, és egyébként is mi az már, hogy bántalmazzák a másik felem?! Majd adok én ennek a péesbossz szökevénynek!
- Hogy fordulnál fel menten, a futrinkázós mindenedet - mozdulok utána, mert aljasul sikerült kikerülnie a fatalitit. Láttam ám, hogy azért sikerült megkapnom, innen pedig már nem menekül, akkor sem, ha mód felett gyanús, és nem tetszik, amiért ennyire fura. Nem adok neki esélyt a menekülésre, a maszkját célzom be megint, majd amint a lény eltűnik - ez a folyamat mindig ezzel a tempóval zajlik, vagy csak benne dúl az adrenalin?! - ismét másik felem felé fordulok, hogy figyeljem mutatványát. A Kék Főnixet eltéve nézem tusája végső felvonását, majd vigyorogva odalépdelek ikremhez.
- Szeretnéd folytatni az afterpartyt az öcskösékkel, vagy jelenthetünk Taichou-channak? - érdeklődöm le vigyorogva, majd bólintok a válaszra. Úgy bizony, a fiatalságnak is teret kell hagyni, ciki lenne, ha képtelenek lennének megoldani a saját problémáikat, így hát Taichou-chanék és új barátjuk felé indulok. Azért odafigyelek a másik felemre, hogy ha kell, tudjam támogatni, bár szerintem egyelőre még semmi nem viselhette meg különösebben.
Az ismeretlen alak magyarázatait érdeklődve hallgatom. Az, hogy az idegenek elvitték a lidérceket és azokat, akiket elvileg ki kellene segítenünk, plusz mindez kombinálva a ruhás lidérccel, különösen nosztalgikus vészharangokat kongat meg a fejemben. Nem tetszik az érzés, egy olyan arcot idéz, akitől a mai napig kiráz a hideg.
- Taichou-chan, volt egy hívatlan vendégünk, aki lidérc létére ruhában jelent meg. Ez vajon normális? - tűnődök el hangosan, miközben dallamosan jelentem a pusztításunk mértékét. Sajnos megvizsgálni már nem tudja, mert nem hagytam belőle sokat, de a történtek után érthető módon nem is tehettem. - Biztos, hogy bízunk az útmutatásában, Taichou-chan? Lehet, hogy csak menekülni próbál, miután a támadása csúfos kudarcot vallott - emlegetem fel a parancs után, hogy újdonat idegenvezetőnk nem is olyan rég még szörnyecskéket dobott a nyakunkba.
- Are? Nem figyelsz a leckére és jegyzetet vársz, Setsuna-chan? - emelem ábrázatom elé a sebtében előkapott legyezőt, hogy leplezzem sunyi mosolyom, miközben ikrem rákontráz szavaimra. - Taichou-chan kiderítette, hogy kedvenc tudósaink csapdába sétáltak. Drága játszópajtásaitokat valószínűleg néhány fehér öltözetes egyén csődítette ide valamilyen porral, ha érdekel. Legközelebb figyelj jobban a műsorra - vigyorgok a legyező mögött bolondos kisöcsémre, csak hogy ellenőrizzem, biztosan jól van-e a korábbi küzdelmei után. Figyeltem ám, mit bénázott össze!

32
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Jan. 20, 23:17:25 »
Értem én, hogy a cél az volt, ami az eredmény lett, mégis olyan érzésem van, mintha túl könnyedén ment volna. Kezdene elhatalmasodni rajtam a paranoia? Azonnal ikremet kezdem keresni, akit meg is látok az Utsusemi által létrehozott klónt eltüntetni. Sóhajtva lépek mellé és lapogatom meg a vállát.
- Hova nézel? Itt vagyok – jelentem a nyilvánvalót, majd a válaszra elvigyorodom. Erre eddig nem is gondoltam, túlzottan lefoglalt a technika haszna. - Remek ötlet Otouto – bólogatok Shinobu-chan megtréfálására. Szegény gyerek még a felét sem kapta meg az igazi beavatásnak. Követem másik felem pillantását a többiek felé – Setsuna-chan megtépázott öltözetét látva szerintem az imént szereztem néhány ősz hajszálat. Na persze ezt nem most fogom ellenőrizni, hanem majd otthon egy megfelelő tükör előtt.
- Hát, észért biztos lusták voltak sorbaállni. A papírfecnik gazdijától futottak, ránk meg támadnának? Nem, Otouto, ezek a dögök még akkor is hátrányban lennének, ha csak egyikünk harcolna – csóválom a fejem a jelenségre, majd vállat vonva húzom elő hüvelyéből Ao Hououzát. Elvégre, ha már szomszédolunk, csináljuk rendesen! A Főnix is elégedetten duruzsol, ahogy ketté szaggathatja a lidérceket – kérdeznem sem kell, melyik oldal az enyém. A harmadik méltatlan ellenfélhez a háta mögé shunpozok, hogy kíméletesen onnan csaphassam le a maszkját.
- Persze, hogy nem, a háta mögött voltam – vigyorgok rá ikremre a közös erővel eltüntetett lény hűlt helyéről. Kellett a kis semmiségnek két Meiouval kekeckedni. Pedig a kettős látás igazán lehetett volna intő jel számára!
- Huh? - fordulok a mellettem elszelelő tükörképem után. A látványtól szerintem kapásból lett még néhány ősz hajszálam*! Ha így folytatom, néhány éven belül Nao-channal együtt fogok átlógni az emberekhez megfelleő színű festékért – ami egész biztosan nincs nekik, Hahauetól örökölt árnyalat ugyanis egyedi!
Ao Hououzát egyelőre visszacsúsztatom a helyére és ikrem eredménye láttán kérdés nélkül váltok shunpora, és ha már a közelben vagyok, elsütök egy klóntechnikát is, miközben elkapom a másik felem. Hátha összezavarja láncos bakkecskét annyi időre, míg elviszem a sérültet a veszélyzónából. Hirtelen kicsit jobban leköt végigmérni a következő ellenfelet, mint hogy komolyabban elidőzzek jelen helyzetünkön.
- Mondd, Otouto... Huh?! - meredek ikrem megjelölt arcára. Ezzel kezdeni kell valamit, mert oda a csere lehetősége! – Ha akarod nyugodtan megkarcolhatsz, de ez egy tükör nélkül nem fog menni. Viszont mióta hord hollow ruhát? - mutatok a gaz támadóra, miközben leteszem ikremet, hogy azért már mégse hozzon szégyent az osztagára. Bár a lidérc és a ruha most részletkérdés, ezért a rút szentségtörésért meglakol, akkor is, ha felettébb gyanús az egész lénye! - Lényegtelen, ez vért kíván!
Villámtánccal próbálom megkörnyékezni, hogy a sebtében előkapott Ao Hououza pengéjével ripityomra törhessem a maszkját, de legalább egy szarvval megrövidíthessem az előbbi műsorért! A többit majd kitalálom ha helyben leszünk.

*Értelemszerűen túldramatizálja, fiatal még az őszüléshez

(click to show/hide)

33
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Jan. 18, 00:17:54 »
Eiji-chan hajszínváltására elmosolyodom és vállon veregetem újdonat testvérünket. Szerintem mindenkinek ez a hajszín kellene, bár jobban belegondolva, jobb ez úgy, ha csak a családtagoknak van egyforma hajszíne – Taichou-chan családtag, Setsuna-chan és Shinobu-chan... nos, nekik majd kerítünk valami pro hajfestéket.
- Jahham, ilyen remek modorral csakis Oni-chan barátja lehet – erősítettem meg saját elgondolásomat az idegen reakcióit figyelve. Nem mondom, hogy nem kaptam kisebb sokkot, mikor meghallottam Shinobu-chan ugyanúgy bratyizni akar a látványra is életveszély figurával, mint Taichou-chan, mert bizony kaptam. Sebtében oldalra is néztem, biztos helyen legyen a gyerek, mert ha kedvenc démonbátyusom nem is, de Ane-san tutkóra lenyakaz, ha a kölyöknek baja esik. Taichou-chant kevésbé féltettem, tudom, hogy a kapitányok képesek vigyázni magukra, ha muszáj.
- Várj még – kaptam el ikertestvérem vállát, mielőtt valami meggondolatlan butaságot csinálna. Sajnos bizonyos körökben rám ragadt, előbb nézzük meg, mivel állunk szemben, mielőtt magunkra robbantjuk a fél kócerájt, vagy idő előtt robbanna a gyanús matéria. Erről ennyit. A papírból előbukkanó hölgyikére nem igazán számítottam.
- Kár, hogy házszámot tévesztett, mert mi már eladtuk a lelkünket másnak – csóváltam meg a fejem sajnálkozva, még legyezőmmel is jeleztem a borzalmat. Azért még bennem is van annyi, ne azonnal karddal menjek neki egy lánynak. Vagy csak túl sok időt töltöttem Yuko-channal. - Ehh, szerintem nem csak alváshiány. Másnap, én mondom, durva másnap – válaszoltam másik felemnek a megjelenő vörös rémre.
- Huh, miféle osztagmentalitás ez? De benne vagyok, ezen ne múljon – tettem el vigyorogva a legyezőt, már rá is készültem, hogy elővegyem a kardot. Volt némi kósza ötletem arról, hogyan is akarnék elbánni ezzel a kettőssel, és biztos voltam benne, ikrem ugyanarra gondol, amire én.
Vártam néhány pillanatot, hogy előzékenyen előre engedjem másik felemet, majd egy Utsusemivel lódultam előre. Az utókép elég elterelésnek tűnt ahhoz, hogy kellően közel kerülhessek a nyavalyás dobhoz. Shunpo közben már húztam is elő Ao Hououzát, hogy egy Agitowarival csaphassak le a zeneeszközre, és az se különösebben érdekelt, ha a kislányt is megkapja egy kicsit. Úgyis csak papír, nem? :| Amúgy sem tűnt jó bulinak, hogy sokáig szórakozzunk vele.

(click to show/hide)

34
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Jan. 14, 11:58:39 »
Oh, még kiegészítőt is kaptunk a szellemkedéshez. Igen hatásosat! Ha nem lett volna túl gyanús, minden bizonnyal elvigyorodom a kis trükkre, de ez most nem opció.
- Ayane-chan bokros teendőit intézi odahaza, és egyébként is hova képzelsz minket, hogy veszélybe sodornánk drága kislányunkat? - kapok a szívemhez Setsuna-chan kérdésére, bár másik felem reakciója számára minden bizonnyal árulkodó lehet. Gondolatban legyintek, párszor helyet cserélünk, és megint nem fogja tudni, ki kicsoda.
A mellénk lépő Rin-chan megjegyzésére azonnal testvéremre nézek, elvégre már jó ideje duplázódunk az osztagedzéseiken, de hát ezek szerint nem mindenki figyel.
– Imposztor! - bökök testvéremre, vele tökéletesen szinkronban. - A kérdés már csak az, melyikünk az igazi – folytatjuk a visszhang-játékot, mert hát ez úgy az igazi, ha kiélvezzük.
Az új helyszínre érve azért a játszadozás mellett körül is nézek, mert mégiscsak ciki lenne lerontani osztagaink jó hírnevét egy otromba hibával! Az egyik fáról különös talizmánt emelek magamhoz, hogy alaposabban megnézzem, mikor másik felem mellettem terem.
- Biztos pokrócot reggelizett – suttogok vissza a sebtében odaemelt legyező mögött. A kérdésen azonnal elgondolkodom, de ezt megzavarja az előugró hollow, mely hipp-hopp el is szalad. - Huh, azt hittem, te voltál, Otouto – követem az előbukkanó majd ugyanarra eltűnő lidérceket a tekintetemmel. Pedig egész lenyűgöző lenne, képesek lennénk csak úgy lidérceket idézni. Lenn egy-két ötletem, kire küldeném rá őket!
- Ejje, Taichou-chan, ez nem normális. A lidérc általában támad, nem fejvesztve menekül – csóválom a fejem a jelenségre. Az űzött vad szerű viselkedés nem éppen általános. - Ha együtt maradunk, megnézzük, mi elől a nagy pucolás? Ezek most aligha zavarnak sok vizet ^-^ – mutatok az elszelelt lidércek után, mert hát nem úgy nézett ki, bármelyik támadni óhajtana. Még idejében észlelem a lelépni készülő Eiji-chant, hogy fél kézzel elkapjam grabancát.
- Lassíts, Kyoudai*! Taichou-chan azt mondta, együtt megyünk, ne légy szívtelen, hogy itt hagysz minket ^-^ - kérem Eiji-chant kedvesen, mert hát kapitányunk arra kért, senki ne magánkodjon. Ikrem nagyon hamar meg is jelenik, hogy kisegítsen eme helyzetben. Csak bólogatni tudok szavaira. - Otromba dolog, én mondom, keressük fel a partyszervezőt! - természetesen a forrást, ami elől menekülnek.
Taichou-chan szerencsére hallgat a javaslatokra és arrafelé megyünk. Nem szívmelengető az útvonal, de ez még nem magyarázza a menekülést, csak amikor meglátom a vendéglátót. Azonnal meglegyezem magam párszor a legyezővel.
- Egy barátod, Oni-chan? Igazán szólhattál volna - nézek szemrehányón démonbátyusunk felé. Ikrem szavaira csak helyeslőn bólogatok. – Úgy-úgy.

*Kyoudai = testvér
A talizmánt eltette, csak nem írtam le.

35
Lezárt küldetések / Re:Felmentő csapat
« Dátum: 2017. Jan. 08, 20:53:58 »
Már jól felkészülten várom másik felemet az osztagainkat elválasztó holdkapunál. Amint feltűnik a színen, meg is mutatom neki a palackot, amit Oyaji féltett kincsei közül nyúltam le a minap.
- Edzés után, természetesen! Jó munka után kell a lazítás 8) – igazítom meg a napszemüvegem, amit csak az imént vettem magamra. Szerencse, hogy ikremnél is ott a sajátja, így aztán kifogástalanul egyformán festünk. Tökéletes megalapozása lesz a napnak, nem is tudok mást tenni, mint egyetértőn bólogatni. Hamar munka ritkán jó, a jónak időt kell hagyni. A pokollepke kissé megtorpant, elhúzom a számat másik felem kommentárját hallva.
- Ejnye, Otouto, túl hamar feladod. Ha már így összeöltöztünk, menjünk együtt a kis szuvenírrel! - emelem meg a kis palackot, amit hamarjában el is rejtek öltözetem alá. Nem kell ennek szem előtt lennie.
A senkaimonhoz érve azonnal szemrevételezem a díszes társaságot. Még szerencse, mindenki mindig tiszteletét teszi osztagedzéseken. Setsuna-channak vidáman intek egyet, majd követem másik felemet a kis Amatsuji fiúcskához.
- Szörnyen éreznénk magunkat, ha nem ismerné utolsó szavainkat – tódítom ikertestvérem megjegyzésére. Igyekszem minél alaposabban odafigyelni az eligazításra, amihez persze megint köze van kedvenc tudós társaságomnak. Már előre érzem, ha a felszerelésüknek baja lesz, nekem kell állnom a cechet!
- Igazad lehet, Otouto, máshol legalább az ágak közt átfúvó szél ver némi zajt – suttogom vissza senkaimonon túl, miután képem elé emeltem a legyezőmet, nem lenne úgy vicces a szitu, ha az én arcomról szájról lehetne olvasni!
Árnyékként követem a másik felemet, elvégre úgy az igazi a duplázás, ha nem vagyunk egymástól túl távol. Bár a csapat két pontján is vicces lenne, ráérünk azt később kipróbálni.
- Ejnye, ez aztán szép kis summa lesz, ha kártérítést akarnak bevasalni rajtunk, Taichou-chan – húzom el a számat a rongálás mértékét látva. Szinte már látom is magam előtt a csekket, amit majd a tizenkettes kislány be kívánna nyújtani.

36
Soul Society / Re:Lehetetlen küldetés
« Dátum: 2017. Jan. 08, 19:17:30 »
Elhúzom a számat a nyekkenésre. Ki tanította ezt a gyereket, hogy még esni sem tud? Ha nem lenne itt eleve Heisuke-chan, megesküdnék rá, hogy a 12. osztagban nőtt fel. A tudósok között akadnak csak, akik ennyire nem tudnak minimálisan sem tompítani. :S
Elcsodálkozok a válaszra, majd a reakcióra. Azért ennyire nem kell pánikolni. Komolyan, ki tanította és milyen terrorban tartotta szerencsétlen srácot? Sóhajtva guggolok le hozzá, így még kínozni sem vicces, hogy ennyire szerencsétlen. Már-már sajnálom a gyereket. :/
– Minden oké, öcsi? – teszem a tenyerem a kobakjára. Remélem, nem csinált magának egy röpke agyrázkódást, mert nem szeretnék semmit sem takarítani a haorimból. :S A kormot bőven elég, akárhányszor látogatást teszek a 12. osztagnál. Nem is értem, Yuko-chan miért ilyen ellenséges mindig, mikor régen is annyit segítettem neki, és most is mindig rá szólok, ha fejjel lefelé akar összeszerelni valamit. Nem is értem. – Ha tényleg 2390-ből szöktél, mesélj csak, milyen ott az élet? ^-^ – roppant mód érdekelne, milyen mesével tud előrukkolni, legalább szórakoztathatom magam egy keveset. És addig is megbizonyosodom arról, hogy rendben van. Ha tud összefüggően beszélni, az már egy fél siker!
Elhúzom a számat a nyökögésre és beleborzolok a gyerek hajába.
– Megy ez jobban is, öcskös, főleg ha az öreglány küldött a papírokért – vigyorgok rá biztatóan, mert majdnem kizárt, a vénasszony szalajtotta volna a srácot. Leadtam a papírokat. Az összes határidőset! Azt is, aminek csak holnap van dátuma, úgyhogy még nem kereshetnek rajtunk semmit, de még kapitányi iratot sem! Csak picikét kellett kiegészíteni Nao-chan munkáját, szóval nem volt nagy meló. – Na így már mindjárt más ^-^ – kócolom össze Kirihitoha-chan haját ismét, majd elengedtem a srácot. Ha már vette a bátorságot és bemutatkozott. – De nem leszel azért nagy bajba, hogy így kiadtad magad? Tudod, Katsuo-chan az irodámban keresi Narnia titkait – magyarázom a fiúnak, merthogy alig tíz perce láttam Katsuo-chant besurranni az irodámba. Feltételezem, ismét a szekrényben próbál rájönni, hogyan is működik az átjáró Nao-chanhoz, ugyanis ezt mindeddig nem sikerült kifundálnia, és bizony roppant szórakoztató figyelni a próbálkozásait! Szegényem, remélem, nem gondolja komolyan, hogy most akar odamenni jelenteni?
– Hai-hai, Taichou-chan~! ^-^ – intek Nao-chan felé, miközben felállok, mert hát a bokorban tök hülyeség lenne lapulni, egy fia zöld nincs rajta, hogy takarjon. Meg aztán elég feltűnő jelenségek vagyunk. Nos, négyszáz évem alatt nem sikerült még annyira meglepni, mint Kirihitoha-channak, amikor bebújik a haorim mögé, de ezek szerint jobban fél picike Taichou-chanomtól, mint a saját kapitányától. Szegény, csak nem úgy járt, mint Sanju-chan a tizenkettesekkel?
– Szépek a hortenziák ma, Nao-chan! – jelentem lelkesen, aztán színpadiasan a homlokomhoz kapok. – Are? Lehetséges, hogy megfáztam ebben a hidegben? Hiszen hortenziák nem is nyílnak télvíz idején... – kissé meglegyezem magam a sakuramintás kiegészítővel, elvégre valahogy el kell terelni kapitányom figyelmét. Csodálkozva pillantok a bokor tövében felejtődött pajzsra.
– Nini, hisz ez tűnt hortenziának! – próbálom menteni a helyzetet, de hát Taichou-chan eszén nem lehet túljárni. – Számíthatsz rám, Taichou-chan! – már fel is kapta a pajzsot és el is szaladt vele. Volt Nao-chan, nincs Nao-chan. Persze, egyszerűbb volna elmondani neki, hogy a keresett személy a hadnagyi irodában garázdálkodik ismét, de akkor oda lenne a mai szórakozásom. :roll: Még integetek párat kapitányom távolodó alakja felé, majd a hátam mögött bujkálónak intézem kérdésem.
– Remélem, Katsuo-chan nem várja vissza azt a pajzsot, mert Nao-chan már vagy fél éve vadászik rá ^^” – azt hiszem, azóta nem látta, hogy augusztusban meglepték a 7. osztag kapitányát az ifjú Yoriko-channal. És bizony azóta is keresi, hogy behajította a másik osztagba...

37
7. osztag / Re:Kert/Park
« Dátum: 2017. Jan. 08, 18:25:01 »
Iratmumus vadászaton - Vendégszereplés

Unottan olvasgatom a vaskos Freud kötetet, amit Yuko-chan a minap a kezembe nyomott. Mintha valami olyasmit hadovált volna, neki ezt vizsgára tudnia kell a jövő hétre. Na mármost, két opció lehetséges: vagy visszaviszem neki, és akkor megnyúz, ha belekérdez és nem tudok semmit, vagy végignyálazom, és legalább némi ideám lesz arról, miről is zagyválnak benne, csak azért leszek megnyúzva, mert már a fél labort felforgatta a kötetért. Tömören: sehogy se jövök ki jól, de talán még akkor van a legtöbb esélyem, ha lehető legrövidebb idő alatt elolvasom ezt a vackot. Hogy lehet ennyi hülyeséget összehordani?! Jó, némelyik megállapításnak lehet alapja, ezt a nemesek között is látni, de azért akad benne jó pár humbug... Mondjuk állítólag Freud bácsi egy-két kitalációját mára már megcáfolták, de az még mindig nem egészen világos, miért foglalkozik Cicus ilyen áltudományokkal az utóbbi időben? Egyáltalán, ki érti a nőket?!
A kinti lármára már alig kapom fel a fejem. Mintha általánossá vált volna az égszakadás-földindulás az utóbbi időben. Bár megjegyzendő, hogy a mumusűző máglyát én felügyelem, amikor épp idebenn eszik a fene, nem pedig a tetőmön, de ez most mellékes. Nao-chan majd csak kideríti, mi robbant és hol támadtak ezúttal. Szerintem Yuko-channak még nem jutott el a tudatáig, hogy új kedvenc tankönyve nálam van és felesleges az osztagában keresgélnie. Olyan aranyos, amikor dühében hozzá vág valamit az emberhez, hogy vigye el jó messzire, aztán lövése sincs, hova tette. De pontosan ezért kellene végignyálaznom ezt a vacakot. Már túl vagyok a felén, szóval jól haladok! 8)
Mikor meghallom a motoszkálást a tetőmről, felnézek, abba az irányba, ahonnan a mozgást hallom és igyekszem követni. A tankönyvet leteszem az asztalra, lehetőleg úgy, még véletlen se tudjam rápakolni a paráimat, ha már egyszer az asztalra tenni a lábaimat sokkal kényelmesebb, mint normálisan ülni. Na szóval, amint a könyv biztonságban van az asztalon, oldalra nyúlok a vízipisztolyomért, arra az esetre, egy szerencsétlen mókus bele találna szédülni az iroda közepén lobogó örökmáglyába. Megjegyzem, épeszű mókus nem jönne az ablak közelébe, mivelhogy füst száll fel, amitől a primitív ösztönlényeknek félnie kellene. Egek, máris túl sok volt a pszichológia! De mivel nem mókus röppen be, hanem egy kéz nyúl be az ablakon, leteszem a vízicsúzlit. Kíváncsian figyelem, mit alkot, de azért gyorsan ellenőrzöm, kéznél van-e a porral oltó. Biztos ami ziher.
Érdeklődve követem végig a bezúgós és megkapaszkodós mutatványt. Eddig egészen jól veszi a bejutós vizsgafeladatot, a landolást viszont még gyakorolnia kéne. Az még egy kicsit túl tüzes, mondhatni égő. Azonnal lekapom a lábaim az asztalról, mert ehhez nem lesz elég az asztal mögül fújni, ha a gyerek egyszer elkezd rohangálni. És mit ad Buddha, mire felkapom a piros készüléket, Katsuo-chan már menekül is a lobogó haori elől. Jáj, gyerekem, téged se a 12. osztag nevelt, de nem baj, azért még nem szeretném, baja legyen a fiúnak. A haorinak szerintem már mindegy, de a gyereknek nem lenne baj, ha nem sülne ropogósra. Kissé habos az eredmény, de megesik, már odébb is rakhatom a tűzoltó készülékemet. Pont az ilyenek miatt tartjuk. 8) Azért a szőke üstököt meglátva már ott is vagyok a máglya mellett, segíthessem leszedni Háni-channal közösnek kinevezett lánykánkat.
– Micsoda megtiszteltetés, Katsuo-chan és Tündérhercegnő egyidejűleg látogat – hajolok meg kicsit a gyerekek előtt miközben a szívmelengető bemutatást hallgatom a 7. osztag ifjú kapitányától. Hjah, ha rajtam múlna, már Meiou lenne, de sajnálatos módon ezt jelenleg én nem tudom prezentálni. Érnek azok az érvek Oyaji mondókáinak megfogadása mellett. :S – Ugyan-ugyan, Katsuo-chan, még a végén zavarba hozol – emelem legyezőm az arcom elé, eltakarhassam a vigyoromat. Nem is értem, hova lett a vér szerinti apja, jóravaló kölyök ez, csak kicsit még csiszolatlan, de majd beérik.
– Oh, fájdalom, azok már Taichou-chan irodájában vannak – emelem a kezem homlokomhoz színpadiasan, mert hát én elmondanám, hogy mik az új tervek – ha vannak tervek, nem csak véletlenszerű hirtelen ötletek – csak hát nálam nincs éppen egy sem. – És sajnos Tündérkirálylánynak sem adhatnám oda, mivel Tenkai-chan elragadta őt köreinkből hadnagynak – tárom szét kezeimet sajnálkozva. Teljesen tehetetlen vagyok az ügyben, hiszen Taichou-chan kikötötte, haditerveket csak az osztag magas rangú tisztjei láthatják mindaddig, ameddig kivitelezésre nem kerülnek. Csak hát jelenleg nincs kivitelezés alatt semmi, amit megmutathatnék bárkinek is, hacsak a vaskos Freud kötet nem nevezhető annak, de jobban örülnék, ha ahhoz nem nyúlna senki. Így is fel leszek robbantva, amikor visszaszolgáltatom.
– És mi járatban vagytok Katsuo-channal, Pöttöm Királylány? ^-^ – érdeklődöm a szőkeségtől, ha már egyszer lányunknak fogadtuk a legutóbbi hadnagyokat tömörítő gyülekezésnél.

38
Soul Society / Re:Lehetetlen küldetés
« Dátum: 2017. Jan. 08, 13:04:18 »
Nem is igazán értem ezt a kisebb pánikhangulatot az osztagban, főleg Nao-chan részéről. Csak nem megrettent, hogy nem találta korán reggel a szekrényemben Katsuo-chant? De hát az utóbbi időben nem is szokott ott éjszakázni, mert nem meri egyedül hagyni a játékait az osztagban. Nem mintha Heisuke-chantól féltenie kellene bármit is, de hát ki vagyok én, hogy elrontsam az aknakeresős játékukat? Kifejezetten vicces, ahogy egyik a másik tervei után rohangászik, miközben azt se tudják, hol vannak éppen. Nem véletlen szoktam rábeszélni időnként Otoutot egy-egy cserére, ezt a szórakozást vétek lenne kihagyni!
– Hai-hai, Taichou-chan! ^-^ – tisztelgek gyorsan a kertben a kapott parancsra. Abból az irányból láttam a gyanús piros-kék-fehér foltot kavarni az elmúlt percekben, igazán meglepő, hogy kicsi kapitányom mindezt még nem vette észre. Végülis teljesen jogos, hogy Katsuo-chan egyik kémjétől tartson, akármilyen osztag száma virítson Heisuke-chan adatlapján, ő ízig-vérig Yuko-chan embere shinigamija, akár tetszik ez a jelenlegi kapitányának, akár nem. És hát megvan az az előnye, hogy hosszú-hosszú évtizedek óta az osztagban lakik, tehát a jelenléte még csak nem is gyanús! Ravasz húzás ez, annyi szent, de nem sok vizet zavar a kölyök, noha lassan időszerű lenne a körmükre nézni. Hm, szólnom kéne Otoutonak, ideje meglepnünk Jintarou-chant egy látogatással, elvégre olyan régen beszélgettünk egy igazán jót!
Na szóval ott tartottam, hogy a gyanús piros-kék-fehér folt a fáknál. Egy bokor aljában virít a pajzs, amit láttam már Nao-chan és Katsuo-chan képregényeiben, fölötte a fán pedig egy itt biztosan nem szolgáló kölyök. Nos, a pajzs máris egy kész corpus delicti, így hát lassú léptekkel megindulok a fa felé. Kínosan ügyelek rá, még véletlen se nézzek fölfelé, miközben megközelítem, a bokrok közé látványosan behajolok, mintha csak alattuk akarnék körülnézni. Aztán mély sóhajjal a fa törzsének dőlök, és előveszem legyezőmet, hogy kissé hűtsem magam, mintha olyan nagyon kimelegedtem volna ebben a nagy keresgélésben. Fárasztó munka mímelni, hogy komolyan kutakodni kell!
– Hm, vajon hol lehet? Merre tűnhetett? – csóválom a fejem tanácstalanul, a legyezővel takarva sunyi mosolyom. Vétek lenne nem szórakozni az illetéktelen behatolók idegeivel. – Hát akkor folytassuk... – tolom el magam egyik lábammal a fától, de épp csak annyira, egy jó erőset bele tudjak rúgni ugyanazzal a lendülettel. Ha a kölyök nem kapaszkodott eléggé, csak néznem kell a művem eredményét.
– Are? Miféle madárfióka esett ki a fészkéből? – hajolok közelebb megszemlélni a pajzshoz, araszoló, ránézésre Katsuo-channal egykorú gyereket. – Mondd csak, mikorról szöktél? Ez a szófordulat már legalább tíz éve nem divat, de az is megeshet, hogy húsz – legyezek párat a sakura mintás legyezővel, hogy jelezzem is, mennyire ide nem illő szöveg volt. Hiába, az én koromban már megesik, hogy összefolyik egy-két évtized. De az biztos, hogy ezt a kifejezést sem mostanában hallottam odaát. Néha egész félelmetes, milyen gyorsan változnak az emberek.
– Kíváncsian hallgatom a magyarázatot – bújtatom sunyi vigyoromat a legyező mögé. Érdekelne, milyen történettel áll elő a gyerek. Nekem már megvan a magam kis elmélete, de hiba lenne kihagyni, hogy elszórakozzak egy kicsit, ha már az alany önként kínálkozik. Nem is merném Meiounak neveni magam, ha ezt az égbekiáltóan hatalmas ballépést elkövetném!

39
Lezárt küldetések / Re:Monokróm
« Dátum: 2016. Szept. 30, 22:11:15 »
Tartottam attól, hogy Miyu-chan majd elküld, mert négyszemközt szeretne tárgyalni a Taichou-channal. Ezt nem vettem volna túl jó néven, de szerencsére emiatt nem kell aggódnom. Annál zavaróbb a tény, hogy a történetek ennyire ellentétesek. Mégis mi lehet az, amiről nekem nincs tudomásom, Kiscsillag? Már teljesen kezdem elveszíteni a fonalat Shimizu Miyuki és Shiroichi Anao személyei között. Roppant mód bosszantó, pláne az a része, hogy nem tudom, melyiküknek higgyek. Szívem szerint kapitányom védelmére kelnék, de a józan ész mégsem az ő igazát látszik alátámasztani. Életemben nem voltam még ilyen kellemetlen helyzetben, talán csak akkor, amikor el kellett magyaráznom, miért nem én találkoztam a menyasszonyommal és ha már itt tartunk, hova lett a hölgyemény... Azért az az eset legalább minimálisan szórakoztató volt számomra, ez a mostani nem különösebben. Miyu-chan érvei több megfigyelésemmel állnának összhangban, de Nao-chanról meg nem feltételezném, hogy hazudik. Szóváltásuk pedig olyasmi, amibe nem szólhatok bele, legfeljebb lelki támaszt nyújthatok a kapitányomnak. :/ Ezért még lesz egy beszélgetésem Oyajivel, más családok viszálykodásaiba ne szóljunk legközelebb bele! >.> Mondjuk ez sem éppen viszálykodás, de akkor meg ne engem küldjön, hanem intézze személyesen.
Túl sok az érdekesnek ható talány, amit nem értek. Sejtem én, hogy itt idegen vagyok, akinek hallania sem kellene, de ha rébuszokban beszélnek, akkor abból Taichou-chan sem fog érteni semmi. Oyaji ugyanezt csinálta odahaza. Kezd bosszantóvá válni ez a dolog. Ráadásul kapitányomon is elcsodálkozom, ez a kirohanás nem igazán rá vall.
- Oi, Taichou-chan... – szólalok meg, mikor úgy érzem, kezdené elvetni a sulykot. Ekkor veszem csak észre a könnyeket a szemében, melyek teljesen ellentétesek a viselkedésével. Kiscsillag, mi van veled? És mi a frászkarika ütött belém?! Miért tétovázom, hogy megfogjam annak a szegény kislánynak a kezét, akit eleve miattam rángattak ide? Ráadásul mire rászánnám magam a cselekvésre már késő, és ahelyett, hogy én tartanék vissza valakit, engem kapnak el. Döbbenten nézek vissza Miyu-chanra, majd sóhajtok a szavait hallva. Lehetek vele őszinte a tulajdon felettesem, mi több, barátom rovására?
- Épp azért van mellette a helyem, mert a hadnagya vagyok, Shimizu-san. A hadnagy dolga pedig az, hogy a kapitánya támasza legyen. Ne aggódj, megvédem őt. Ha kell önmagától is – a nő vállára teszem a kezem. Nem akarom vádolni semmivel, nem vagyok rá dühös és tudom, nem érdemelte ki az ellenszenvem semmivel. - Shimizu-san, nem áll szándékomban ítélkezni. Azok alapján, amit láttam, magam sem tudom, mit higgyek. Engedelmével – húzom vissza a kezem és hajolok meg a nő előtt, hogy jelezzem: most már én is távoznék. Biztos vagyok benne, hogy jó szándék vezérelte, de most pont nem kellett volna megállítania. Így nem fogom tudni beérni a kapitányt. :/
Legszívesebben shunpoval mennék Nao-chan után, de az öreg ki is vágna otthonról, ha egy másik nemes otthonában engedély nélkül száguldoznék. Pedig azt kellene tennem, tudom. Döbbenten nézek szembe a romokkal, amik a távozó után maradnak, a gyaloghintót pedig nem is értem. Komolyan azt hiszik, hogy majd kényelmesen eltötyörészek, miközben minden darabokra esik körülöttem? >.> Teszek rá, hogy az lenne az elvárás! Még egyszer visszanézek az épületek felé, bátorítást remélve. Na persze a nő, aki ezt az egészet kiváltotta még engem int óvatosságra. Aha... majd megülök egy helyben ezek után. Összeszorítom a kezeimet, majd shunpora váltva megyek a 10. osztagba. Bár remélhetőleg nem sokakkal fogok találkozni, ez az öltözet a frászt hozná az osztagra. -_-”
A díszruhában való rohangálásnál már csak az a bosszantóbb, hogy a Taichou-chan nincs sehol. Ez kegyetlen, ennyire nem akartam megfutamítani. Oyaji, ezért kegyetlenül visszavágok majd, ha egyszer biztonságban tudom Nao-chant. >.> Mert ez bizony az ő hibája, minek kellett ilyenekbe belekényszeríteni szegény kislányt?! Aggasztó, hogy még a tisztek sem tudnak semmit a kapitány hollétéről, és hogy még a cseresznyésben sem találom, pedig az az egyik kedvenc helye az osztagban. Hol lehetsz, Kiscsillag? Már épp készülnék nekilódulni, hogy a várost is a nyakamba veszem, mikor megérkezik az a kellemetlenség, akit otthonról uszítottak rám. Most már aztán elég lehetne mára! Némi morgással és egy kedves kis gyilkos pillantással veszem tudomásul a kapott üzenetet, majd az első erre járó tisztnek a lelkére kötöm, hogy azonnal küldjenek üzenetet, amint a kapitány visszatért. Pillanatnyilag az sem érdekel, ha felgyújtanak valamit és füstjelekkel kommunikálnak. :|
Öregem, utálok ezzel a hiányérzettel hazamenni, de az a szerencsétlen küldönc rosszabb, mint Shiki-chan, amikor épp piócát játszik. Az itthoniak kegyetlenek tudnak lenni, ha valamit akarnak, borzalmas társaság. Az egyetlen kivétel pedig gyanúsan vigyorogva jön velem szembe, amint a korábbi társaságom sikerül lerázni és beérek az előcsarnokba. Egy pillanatnyi hatásszünet kell, hogy rájöjjek, mire is gondol kedves ikeröcsém, már el is felejtettem micsoda műsort adtam Oyajinak. Elvigyorodom a gondolatra.
- Nem volt elég büntetés ez a nemesi szösz? Ha tudnátok, milyen családi drámán mentem keresztül... Ráadásul kedvenc Kichida-chanunk is velem akart piócát játszani =_=” – mesélem fásultan Otouto tájékoztatását hallva. A mókában kiveszi a részét, bezzeg a feladataimból ő sem kér. Épp ezért mondtam Oyajinak, hogy ha szól, biztosan nem cseréltünk volna ma helyet! … De hisz nem is cseréltünk, csak ezt ő nem tudja. Ohó, nem ér engem büntetni azért, mert képtelen átlátni a trükkjeimen! Ez vért kíván! - Van valami ötleted visszavágásra, Otouto? – kérdezem tőle suttogva, miközben elpillantok a válla fölött a díszkíséretre. Ez nem tetszik. Engem itt szabotálnak a szórakozásomban és még pihenni sem hagynak! - Mondd csak, miért is a mi hibánk, hogy 400 éve tudjuk játszani ezt a fogócskát vele? – teszem fel a költői kérdést, szemöldököm felvonva. A shinigami azt gondolná, a tulajdon apja azért ennyi évszázad alatt megtanulja, melyik fia melyik, akkor is ha ikrek.
- Hai-hai, majd kitalálok valamit... – legyintek párat ikeröcsém szabadkozására, hogy ennyi volt a segítség. Pedig ketten jóval gyorsabban végeznénk azzal, amit Oyaji ránk sózott. Állítom, még szereti is, hogy időnként átlépjük a szabályokat és lepasszolhatja nekünk a munkáját arra hivatkozva, hogy felelőtlenek vagyunk. -_-” Gondolataimból eszmélve döbbenten veszem kézbe a papírstócot, elvégre épp egy olyan osztagtól jövök, ahol a legfontosabb papírügyeket el kell marnom a tisztek elől, mielőtt origami lesz belőlük. - Are? Ha valóban szerelmes levél lenne, kezdenék gyanakodni, hogy kicserélték egy idegenre – vigyorgok végül távozó ikeröcsém után. - Nos, akkor... – kezdenék gondolkodni azon, hogyan oldhatnék kereket, de sajnálatos módon levegőt venni sincs időm, mielőtt nekem esnének a tanácsadók. Hirtelenjében jobb ötlet híján az egyik fülemhez a papírköteget emelem oda hangszigetelőnek, a másikat ujjammal fogom be. - Oi, Aniki ott fut, nem engem kell traktálnotok! – védekezem, amint engednek szóhoz jutni, és a pillanatnyi zavart kihasználva eltűzök a családfő irodája felé, ahol feltételezéseim szerint a munka vár.
És még Oyaji azt meri mondani, hogy felelőtlen vagyok! Ránézett már mostanában az asztalára? Annyira elhanyagolta a papírmunkáját, hogy a felének holnapra meg kell lennie... Remek. =_=” És ha mindez nem lenne elég, még a különböző panaszokat is hallgathatom és oldhatom meg úgy, lehetőleg ne sérüljenek sem a kapcsolataink, sem a család hírneve. Jobban szórakoztatni nem is tudnának olyankor, mikor legszívesebben a kapitányom keresésével tölteném az időmet. Aggasztó, hogy egyetlen pokollepke vagy üzenet sem érkezik, és még ott van az a nyamvadt papírmunka is! Nem tudnák a problémáikat cizelláltabban kifejteni? Ehh, már nagyon unom ezeket a társalgásokat...
Kifejezetten üdítő, amikor végre egyedül maradok a kitöltendőkkel és megírandókkal. Ha más nem, legalább a csend haladás az eddigi idegbajhoz képest, noha nem mondanám, örülök annak, ennyi minden maradt az utolsó pillanatra. Amikor kinézek az ablakon, kicsit meglep a látvány, ugyanis én úgy saccoltam, már rég hajnalodik. Vagy eltelt még egy nap, miközben feleslegesen körmöltem, vagy az idő csiga lassúsággal vánszorog. Őszintén? Nem tudom, melyiket díjaznám jobban.
- Én ezt nem bírom... – borulok az íróasztalra, mikor konstatálom, mekkora halommal végeztem már, és még mindig van kitölteni való dokumentum. Valaki öljön meg, ha a fejembe veszem, hogy engedek Oyajinek és átveszem a család vezetését! … Álljunk meg egy szóra! Most is én csinálok mindent, szóval nyugodt lélekkel eltörölhető lenne a titulusomból az a „leendő” szó. A korábbi kérésemet ezennel visszavontam. :|
- Hah? Honnan tudod, hogy én intéztem azt is, Hahaue? – nézek fel a belépő nőre, mielőtt elgondolkodnék egyáltalán az ő kérdésén. A gyomrom amúgy is hangos kordulással jelzi, hogy az általa hozatott vacsora nagyon is időszerű most már. Válaszára elmosolyodom, miközben hátradőlök egy kicsit. - Igaz, téged sosem tudtunk átverni – legalább egy valaki van a családban, aki bármikor kiáll amellett, hogy én és Otouto olyan ártatlanok vagyunk, mint két kisangyal. Mély levegőt veszek, miközben a maradék papírmunkát fixírozom, és követem a lapok útvonalát, amiket Hahaue felemel. Az elhangzó ajánlat nagyon is csábító... Gondolkodás közben az asztallapra könyökölök és kezemmel támasztom a burámat, miközben felnézek édesanyánkra. Őszintén szólva próbálok nem kiakadni azon, hogy ő is az öreg helyett dolgozik. - Nem szükséges. Ha más csinálja meg helyettem, sose tanulom meg. Ha már egyszer Oyaji az én nyakamba varrta, ne foghassa rád, ha valami nem felel meg az ízlésének – nem gondolnám, hogy Hahaue munkájára bármi kifogása lehetne. De nem fogom megadni az öregnek azt az örömöt, hogy megfutamodom egy kis munkától! >.> Bár ha még annyi lenne vissza, mint mikor elkezdtem, lehetséges, hogy menekülőre fognám. Ez a pár papiros már semmi!
- Hai-hai, majd ha végeztem, vacsorázom – akarnék visszatérni a munkához, de Hahaue arckifejezését látva inkább visszahúzom a kezem a papírtól és magam elé veszem a tálcát a vacsorával. Jobb a békesség, a végén még tőle is büntetést kapok. Azt pedig már nem viselem el mára!
Így is kis híján félrenyelek, mikor hallom a hírt Oyaji hazatértéről. Némiképp köhögve igyekszem magamhoz térni, hogy kérdőre vonjam Hahauet, miért nem mondta előbb, de megelőz a válasszal. Ehh, pedig most szívesen megmondtam volna neki a magamét más családok magánügyeibe bekeveréssel. >.> Erről jut eszembe...
- Korábbi kérdésedre válaszolva az egyezség összejött, Hahaue. Egy héten belül tájékoztatást kapunk a tanmenetről is. Ami az alku ránk eső felét illeti, nem díjazom, hogy Oyaji előzetes utánajárás nélkül küldte el velem Nao-chant arra a birtokra. Gyanús, hogy sikerült belekeverednünk egy kisebb családi cirkuszba. Amint tudom megpróbálom lerendezni Taichou-channal – legyintek egyet, mielőtt feleslegesen aggódnia kellene. Ha bármi ellenvetése lenne, megpróbálom megnyugtatni. Nagyfiú vagyok, tudom kezelni a katasztrófákat, amikbe a családom belesodor. Azért szokásaimat tekintve elég kínos, hogy a legtöbb fejfájást nem magamnak okozom, hanem a rokonaim teszik meg nekem ezeket a kis szívességeket. És még én vagyok a felelőtlen és a gyerekes... =_=” - Hagyd csak, Hahaue, mindjárt befejezem – mosolygok a nőre, ha ismét megpróbálná elvenni tőlem a hátralévő papírmunkát, és visszateszem a kiürült tálcát az asztalra. Már nincs sok vissza, és ha ezzel végeztem, az öreg egy ideig az adósom lesz. :|
Valamivel később – ami óráknak érződött! – végre kinyújtózhatok, és mehetek dolgomra, amerre csak akarok. Sokkal jobban elment ezzel az időm, mint én azt gondoltam, de talán végre lesz időm átrágni magam a Yuko-chantól kapott papírstócon is. Csak remélni merem, hogy nem a legújabb dokumentáció a vélt (vagy valós) sérelmeiről. A szobám felé menet még pont el tudom kapni mai egyik piócámat, hogy egy gyors tájékoztatást kérjek tőle a kóbor macskáinkról. Kicsit szíven üt, hogy se Otouto, se Taichou-chan nem ért még vissza, utóbbi mondjuk aggasztóbb. De ha már így elkaptam, nem mulasztom el utasításba adni, hogy hozzanak némi teát a szobámba. Yuko-chan mérges lenne rám, ha nem olvasnám el az irományát, amint időm van rá. Az pedig most éppenséggel akad. Ez a napom hosszabb már nem nagyon lehet.
A nevezett helyiségben meglep, ami az asztalomon vár. Mindenek előtt leteszem a szerelmetes levelet kedvenc harmadik tisztemtől, és magam elé emelem a sakés üveg melletti cetlit. Otouto figyelmességén elvigyorodom. Ettől egészen meghatódtam. Most már előbb megvárom a teámat – ez pár percen belül úgyis itt lesz – az alkoholt kibontani azután is ráérek. Ehhez a mennyiségű olvasmányhoz szükségem lesz rá. :| De inkább a napkeltéig tartó olvasás, mint Yuko-chan haragja... a végén még kiderül, hogy holnap déli fellebbezési határidővel nyakamba varrt egy komolyabb költséget, amit pedig nem engedhetek! Mindennek van egy határa.
A teámat már a bevezető olvasása közben elkortyolom, s a papírhalommal a kezemben megyek oda az egyik szekrényhez, hogy leemeljem róla a csészét, melyből a későbbiekben az alkoholt szándékozom elfogyasztani. A megfogalmazás, amiben Yuko-chan írni képes felemás érzésekkel tölt el: egyrészt kínosan emlékeztet délutáni-esti elfoglaltságomra, másrészt olyan olvasni a sorait, mintha itt állna mellettem és kiselőadást tartana. Ez a gondolat megmosolyogtat. Ha kiselőadásba kezd, mindig látványos unatkozást szoktam rendezni mellette, de minden szavát vissza tudnám idézni. Csupáncsak roppant aranyos, amikor kiborul, amiért – szerinte – nem figyelek rá. :roll:
Mikor sikerül visszaülnöm az asztalomhoz, lapozok a dokumentumban, majd kibontom a sakét, és töltök magamnak, hogy azt kortyolgatva tanulmányozzam a kapott iratot. Eddig is roppant figyelemreméltó olvasmány volt, nem gondoltam, hogy képes lesz ennyire lekötni. Pláne ebben az órában és alkohol mellett. A két lány akadémiai dokumentumai a legfurcsábbak – a képek alapján Miyu-channak kell igazat adnom, és úgy tűnik, Yuko-chan is efelé hajlik (mondjuk az a rész nem teljesen világos, miért nem figyelmeztetett egyik személyes látogatásom során erre a kis problémára a zanpakutouval, de ez most mellékes). Az elemzés egyébként meglehetősen hosszú, a végére már a többedik pohár sakémnál járok, és ami azt illeti, akadnak bekezdések, amiket kétszer-háromszor kell átolvasnom, mert a késői óra miatt már nehezebben fogom fel a tartalmát. Az elmélet roppant érdekes, és a szerzőt ismerve úgy sejtem, helytálló is. Már csak azért is, mert a különös viselkedést jómagam is túl sokszor tapasztaltam a minap. A paksaméta végére érve szemeimet letakarva dőlök hátra. Egy darabig nem akarok hivatalos iratot látni. Akkor sem, ha ezt az utolsót saját jószántamból olvastam el, és azért, mert érdekelt. Az utolsó csésze alkoholomat már oda se nézve emelem a számhoz. Aztán csak nézem a plafont. Nincs erőm elvánszorogni az ágyamig, túl fárasztó nap volt.
Nem bánnám, ha már vége lenne, de a riadó hangjára azonnal felpattanok, hogy amikor érkezik valaki, aki tájékoztat a helyzetről, ne félig fekve találjon. Nem kell sokáig várnom, szinte azonnal érkezik a pánikba esett szolgáló. Miért kell mindjárt így kiborulni? =_=”
- Csak semmi pánik! Miféle támadás? Kik az elkövetők? Információkat, gyorsan! – szólok rá a szinte hiperventilláló személyre. Közben felkapom az asztal mellé fektetett fegyvereimet. Az értetlenkedő válaszokat már a folyosókon hallgatom végig, miközben a wakizasim és Ao Hououzát az obimba tűzöm. A hangok alapján nincs időnk totojázásra, remélem, nem várta, hogy majd ácsorogva várom meg a teljes jelentést és adom ki az utasításokat. Hol van ilyenkor az a semmirekellő Setsuna-chan, ha? Emlékszem ám, hogy az apja pont abban az időben volt akadémiai tanár, ahonnan a korábban olvasott dokumentumok származnak. >.>
- Mi ez a felfordulás?! Mindenki a helyére, egy-kettő! Szégyent akartok hozni a Meiou névre, összeszedetlen banda?! – ugrok át egy korláton, egyenesen az udvarra, hogy átvegyem az irányítást, mikor látok egy épületrészt kidőlni. Ha tényleg ennyire „összeszedett” itt mindenki, azonnali hatállyal elküldöm őket edzésre Ane-sanhoz, hogy gatyába rázza őket. :| Ez így nem állapot. - És valaki igazán felvilágosíthatna, mi a jó élet folyik itt!

40
Lezárt küldetések / Re:Monokróm
« Dátum: 2016. Szept. 30, 21:24:57 »
Az öreg igazán túlzásba viszi az aggódást, egyikünk sem olyan elesett, hogy ne vágná ki magát abból a helyzetből, amibe a másik helyett kényszerült. Arról nem is beszélve, hogy ha valóban szól, nincs az a fogadás, amivel ikeröcsémet ráveszem a helycserére... De várjunk, miért is gondolkodom én ezen? Hiszen nem Otouto megy valójában fogadásra, hanem én! Persze ez az a részlet, amiről Oyaji nem tud, és történetesen épp fáj neki, de legalább megtanulja, hogy jobban figyeljen a részletekre. Az már jobban aggaszt, hogy így vénségére már nem jár annyira utána egy üzletnek, mint én azt szeretném. Igencsak óvatlan lenne tőle, ha nagy mellénnyel belegyalogolt volna egy teljesíthetetlen részletbe, mert valamit nem olvasott el alaposan. Gyanús nekem ez az egész.
– Az tud lenni, valóban – bólintok rá kapitányom megjegyzésére az öltözettel kapcsolatosan. – Nem az én ötletem volt, ha ez vigasztal, Nao-chan. Azt kérték tőlünk, hogy te is legyél csinos, amikor velem tartasz – próbálom elmagyarázni neki a helyzetet. Sajnálatos módon nekem itt ugyanannyi hatalmam van, mint neki. Ha tehetném, én is egy egyszerű kimonoban és a haorimban mennék el a gyűlésre. Az lenne aztán a polgárpukkasztás! Oyaji nem is engedne haza egy évig, ha ezt el merném játszani. Bár nem mondom, hogy nem kacérkodtam ifjabb és ártatlanabb éveimben a gondolattal, de ennyire messzire azért még én sem mennék el. Mindenesetre megnyugtató, hogy Taichou-chanra valóban számíthatok titoktartás terén. Kár lenne, ha Otoutonak nem jutna a mai szórakozásból.
– Nem kísérleteznék vele. Ezekben a holmikban túl könnyű megbotlani, szétszakítani, aztán menekülhetsz a család elől, amiért a kényes göncnek baja lett – magyarázom kapitányomnak a shunpozás nehézségeit, amik persze most csak félig kifogások. Szívesen megpróbálnám, de ameddig az öreg látómezejében vagyok, ez nem tűnik épp ideális megoldásnak a közlekedésre. – Hm, nem ígérem, hogy használatban lévőt hozok, de csináltathatunk hasonlóan réteges holmikat edzés céljából – a helyzet az, hogy egy itthoni darab lenyúlásáért engem valószínűleg kicsinálnának, ha más nem, akkor Oyaji vagy Ane-san, de még Hahaue sem biztos, hogy jó néven venné a családi örökségek rongálását.
A Shimizuk fogadása még csak nem is lenne annyira borzalmas, mint előzetesen számítottam, ha régről ismert, roppant bosszantó vérszívó nem épp engem kívánna szórakoztatni mindennél jobban. Nao-chan közbeszólására elsőre csak pislogni tudok, végül elmosolyodom. Kedves tőle, hogy segíteni szeretne egy szócsatában, de nem biztos, hogy örülnék neki, ha a nemesek világa őt is beszippantaná. Taichou-chan jó úgy, ahogy van, és éppen ezért jobb, ha kimarad ezekből az ütközetekből. Szerencse, hogy a ház ura idejében közbeavatkozik, és a helyzetnek esélye sincs eldurvulni. Ezen a ponton kicsit sajnálom, hogy Kichida-chan részéről nem fajult tettlegességig a dolog, akkor minden okom meg lett volna elkenni a pimasz ábrázatát. Mikor távozóban még elkap, igyekszem olyan lesújtóan végigmérni, amennyire csak tudom. Yare-yare, az efféle alakok fenyegetései mindig annyira komolynak hangzanak, kár, hogy fabatkát sem érnek.
– Önnel is mindig öröm beszélgetni, Kichidayuu-kun, ám roppant sajnálatos, nem az esetem. Most ha megbocsát ^-^ – hajlok meg még távozóban minimálisan a modortalan kölyök előtt. Végtére is, nemesek között nem válaszolhatok neki azzal, hogy ha a családomhoz mer érni, személyesen tekerem ki a nyakát. Ez amúgy még mindig nem fedi a valóságot, mert az ilyen férgek számára válogatott kínzásaim vannak tervben. Nem mintha valaha is odáig juthatna, hogy árthatna a Meiou-háznak. Elvégre Ane-san remekül végzi a dolgát, így ameddig Hahaue él, minket is védelmez a Tsukimisou Shineitai – őket pedig lélek legyen a talpán, aki ki tudja játszani!
Taichou-channak meglapogatom a vállát naiv kis megjegyzésére korábbi kullancs jellegű társaságunk személyazonosságát illetően. Nincs ezen semmi meglepő, mi több, rettentően átlátszó az egész hajcihő, amit művelnek a családjával. Mindazonáltal ameddig engem és testvéreimet megkímélnek minden ostobaságuktól, nincs okom az útjukba állni. Azt majd Oyaji úgyis eldönti, hogyan álljunk hozzájuk, ha zavarni kezdik.
– Igen, Shimizu. Etikett oktatásával foglalkozó kisnemesi ház. Biztosan hallottál már róluk te is – igyekszem egy picit jobban megmagyarázni, kikhez is jöttünk. Bár nem csodálnám, ha kicsi kapitányom érdeklődését mindez egyáltalán nem kötné le, a faliképek valóban némiképp szórakoztatóbbnak tűnnek, noha én már több ilyet láttam, mint szerettem volna. Túl sokat fordulok meg olyan nemesi birtokokon, ahol nem szeretnék. Otthon sokkal egyszerűbb, nagy a választék fegyverekben, bármelyiknek a forgatását el lehet sajátítani – legalább egy ember a birtokon úgyis ért hozzá annyira, hogy tanítson. És ha valami nem úgy jön össze, még mindig gyorsan kereket lehet oldani, mert közel van a biztos menedék.
– Taichou-chan? – vonom fel a szemöldököm, mikor megállunk az egyik kép előtt. Hogy emlékezhet rá, hiszen most jár itt először... nem? Ráadásul a hozzá kapcsolódó történet, amit elmesél – és a nyom valóban ott van, én is látom. Ha ez igaz, kicsi kapitányom több titkot rejteget, mint azt gondoltam volna. Pedig előttem igazán nem kellene szégyellnie a mókázásokat, amiket véghez vitt, noha legjobb tudomásom szerint nem nemesi származású, és Keo-chan előtt nem volt senki, aki berángatta volna ebbe a világba. Akkor hogyan? Végül úgy döntök, nem teszem szóvá különös viselkedését, és aggodalmamat is igyekszem leplezni, miközben a lassan elhátráló lányt figyelem.
– Minden rendben, Nao-chan? Lassan mennünk kellene tovább – emlékeztetem, miért is vagyunk itt. Minél előbb túl vagyunk ezen a tárgyaláson, annál hamarabb szabadulhatunk innen. Mindketten. Ráadásul nem gondolnám, hogy ez a hely jó hatással van a kislányra, így már csak miatta is szeretnék a lehető leggyorsabban végezni. Taichou-chan vállára teszem a kezem és rámosolygok, hogy tudja, nem kell aggódnia. A hadnagya vagyok, még ha nem is ő nevezett ki, akkor is vigyázni fogok rá. Ez a dolgom, mellettem nem lenne szabad félnie. Ugyan megjegyzendő, hogy nemesként vagyok itt, nem pedig shinigamiként, a kapitányomat viszont akarata ellenére rángatták bele ebbe az egészbe. Ez a kis tényecske pedig felülírja számomra a nemesi elvárásokat.
Amikor belépünk a ház fejének fogadótermébe, igyekszem visszavenni ebből a fajta magatartástól, és úgy viselkedni, ahogy az etikett megköveteli. Nem szeretném, ha Miyu-chan félreértené a helyzetet, mert netalántán túlzottan is védelmezném Nao-chant a jelenlétében. Az egyáltalán nem tenne jót az üzletnek, vagy annak, hogy kiderítsem, mit is akar igazából a nagylelkű ajánlatáért cserébe.
– Kifogástalan a vendéglátás, Shimizu-san, mint mindig – habár a vendégeket az ő helyében legközelebb alaposabban megszűrném, de Oyaji kivágna otthonról, ha a szemtelenkedésemmel elrontanék egy jó üzletet. Ezt követő megjegyzésére viszont reflexből emelem az arcom elé a legyezőmet, mert félek, tátva maradt szám túlzott modortalanságot tükrözne. Hogy a lánya? Nao-chan? Lehetetlen, még csak nem is egyezik a családnevük!
Nehezemre esik megállni a közbeavatkozást, mikor Taichou-chan elüti a ház úrnőjének kezét. Nem tudom hibáztatni érte, bár a két hölgyemény mondanivalója élesen eltér. Mintha teljesen másról beszélnének. Mégis... Ha Nao-chan valóban ennek a háznak a lánya, az megmagyarázná a célzását a titkos átjáróra odalenn, vagy a faliképpel kapcsolatos emlékeit. Igazából nem is tűnik logikátlannak ez a felállás, azonban ez olyasmi, amit Miyu-chan előtt nem fogok felemlegetni. Majd otthon, vagyis a 10. osztag területén, és szigorúan magunk között. Nem fogok ellene érvelni egy ilyen kényes szituációban, amibe beleszólásom se kellene, hogy legyen. Egyáltalán, minek vagyok én még itt? Hiába aggódok szegény lányért, a Kichida-chanra vonatkozó megjegyzésére ismét visszahúzom arcom elé a legyezőt, hogy elrejtsem a mosolyomat. Ebben a házban igazán nem volna szerencsés, ha egy másik nemesi ház tagját nyíltan kinevetném.
– Biztosíthatom, hogy emiatt nincs szükség bocsánatkérésre, Shimizu-san – felelem a nőnek, miközben előveszem a névsort és átnyújtom neki. Elvégre nem nekem okozott kellemetlenséget ezzel az egésszel, hanem a kapitányomnak. A helyzet ismeretében viszont úgy kellene viselkednem, hogy az a családomnak és Taichou-channak is jó legyen. Egyáltalán nem könnyítik meg a helyzetemet. És még Oyaji azt meri a fejemhez vágni, hogy éretlen vagyok, és nem tudok megfelelően viselkedni! Hát kérdem én, a jelenlegi szituációban ki lenne képes tökéletesen helytállni?! Együttérzőn nézek kicsi kapitányomra, mikor megszólít, és megnyugtatásként szabad kezemet az ő kézfejére helyezem. – Csak néhány perc, Nao-chan, ígérem – felelek halkan, noha egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy be tudom váltani ezt az ígéretet. Nem tudom, elengedik-e innen most, hogy a ház asszonya úgy ítéli, benne megtalálta a halottnak hitt lányát. Ami azt illeti, nem tudom vádolni ezért a viselkedésért, óhatatlanul is másfél évszázados emlékeket kavar fel ez a helyzet. :/ Emlékeket, melyeket nem akartam és nem is akarok felidézni.
– Ez igazán figyelmes, Shimizu-san, Chichiue bizonyára nagyra értékeli majd ezt a gesztust ^-^ – vágom rá azonnal a listához fűzött megjegyzésre, amint túljutottam azon a fél másodpercnyi meglepetésemen, hogy a nő ismételten hozzám beszél. Ajánlatát hallva azonnal kapitányomra nézek, hogy vajon ő is arra gondol-e, amire én. Miután erről a sejtésemről meggyőződök, visszafordulok a nő felé. – Bocsásson meg a modortalanságomért, Shimizu-san. Kérdésem ugyan nincs, de Nao-chant nem szívesen hagynám most egyedül. Mint hadnagya, és mint a személy, aki ide hozta, kötelességemnek érzem, hogy e beszélgetés végéig mellette álljak.

41
Lezárt küldetések / Re:Monokróm
« Dátum: 2016. Szept. 30, 21:05:29 »
Nao-chan gondolatmenetében szerintem valahol elvesztettem a fonalat, mert még mindig nem világos számomra, ki küldhette volna ide, ráadásul pokollepkével.
– Úgy érted, zöldségkatapultot? – kérdezek vissza már egy kicsit lelkesebben, bár meglehet, a szolgálók előtt viselkednem kéne, és nem beszállni a gyerekes játékokba. Pedig azok sokkal viccesebbek, mint a nemesi gyűlések, amikre épp kidekorálnak. Már ha ezt a sok réteget dekorálásnak lehet nevezni.
Oyaji kiakadását látva jobb is, hogy elhátráltam a lehetséges büntetés elől, bár nem értem, mit van úgy kiakadva. Mindig ott vagyok az általa kijelölt nemesi gyűléseken, legalábbis amit kötelezőnek ítélt.
– Hát ha előbb szólsz, nem mostanra időzítjük a szerepcserét... :roll: – persze ehhez hozzá tartozik, hogy akkor valószínűleg már két napja azon bosszankodnék, minek kell mennem és hova, így meg csak egy reggelem ment rá a dologra. Meg valószínűleg elgondolkodtunk volna a csere-opción is... Akkor is az ő sara, hogy nem előrelátó. A szokásos szentbeszéd közben a névsort igyekszem böngészni. Szinte érzem, ahogy szíven ütnek a szavai viselkedésünkkel kapcsolatban, hiszen a látszat ellenére én elsajátítottam mindig, amire épp oktatni igyekezett. Az egy teljesen másik kérdés, hogy amikor nem vagyok rákényszerítve, nem akaródzik alkalmazni őket. Sokkal kevésbé vicces, ha azt teszem amit mondanak, mint amikor a magam feje után megyek – és ezt egyelőre meg is tehetem. – Ugyan-ugyan, Oyaji, még pár száz évig velünk leszel, szóval minek sietni? :roll: – válaszolok végül, ártatlan képet vágva a dologhoz. A végén még a szívbajt hoznám rá, ha éppen most fedném fel, hogy az átverés valójában az, hogy én én vagyok. Meg akkor Otoutot is megfosztanám egy igencsak kellemes tréfától, most is legyezőmmel kell takarnom az arcomat, hogy Oyaji ne vegye észre a visszafojtott nevetésem tombolásai közepette.
– Azt én is értem, hogy nekünk mindez roppant előnyös, és hiba lett volna visszautasítani. A másik fél hasznát nem látom, és ez az, ami aggaszt – jegyzem meg szinte magamban morfondírozva. Nagyon nem díjaznám, ha valami rejtett apróbetűs rész lenne az, amibe sikerül belebotlanom tárgyalás közben. – Yare-yare, még te magad sem jöttél volna rá, hogy nem Aniki vagyok, ha nem mondom, Oyaji :roll: – kapok a szívemhez Otoutotól eltanult módon és gesztikulációval, hogy még hitelesebb legyen a színjáték. Még ha így is volna, soha senki nem jött még rá az átverésre. Leszámítva akkor egyszer a Kidoushuu kapitányát, de ott nem kommunikálnom kellett volna, hanem démonmágiát bemutatni, az pedig nem számít. :| Aljas trükk volt, amivel csőbe húztak! Otouto ugyanígy belebukott volna, ha shunpo technikát kell alkalmaznia a terepen.
– Meg lehet szokni, Taichou-chan ^-^ – mivel a hétköznapi egyenruhám fölött is mindig van egy plusz réteg, engem már nem zavar ez a hagymaszerű viselet. Természetesen nem a szagára gondolok, az egy virágoskertnek is díszére válna, hanem a megannyi rétegre, ami ilyenkor rajtam van. – Mert Hahaue tudja, hogy mi igazából földre szállt angyalok vagyunk – felelek Oyaji megrovó kifakadására. Tudtam én, hogy gyanús, amiért nem vagyunk rajta, de biztosan égő lett volna felírnia a fiait, akiknek elméletileg ő maga már a fejébe verte az illemet. Ez így is van, de kihagyhatatlan műsort csapni, amikor feldobják a magaslabdát. És Oyaji mindig feldobja, vagy ha nem ő, akkor az aktuális tárgyaló partnere!
Nao-channak címzett megjegyzésére a csodálkozás az én arcomra is kiül. Nem egészen értem, miről van szó, mondhatni semennyire. Nagy hirtelen nem is tudok mit reagálni arra a rácsodálkozásra a Taichou-chan részéről, hogy Hahaue él és virul. Miért ne lenne így? O.o Mindenesetre a kifakadásra és a hirtelen visszaváltásra kapitányom részéről, csak pislogok egyikükről a másikukra. Miről maradtam én le?! Főleg azon vagyok fennakadva, hogy mindezek után Nao-chan ennyire természetesen beszél és kér bocsánatot az öregtől. Oi-oi, valami nincs egészen rendben a kapitányommal az utóbbi időben, és ez bizony egyre csak furcsább lesz.
– El tudunk, de valamiért nem engednek. Te érted ezt? – nézek tanácstalanul kapitányomra, legyezőm rejtekéből. Még szerencse, hogy a névsort tartalmazó papiros már nálam van, mert tartok tőle, Oyaji kezdi elveszteni a türelmét a szellemeskedésemet illetően. Pedig roppant szórakoztató vagyok, ezt Otouto is bármikor megerősítheti! – A viselet arra kell, hogy nemesnek tűnj te is, Taichou-chan ^-^ – magyarázom az öltözet miértjét, bár szegény lány eléggé úgy néz ki ezzel, mint egy porcelánbaba. És aki ehhez nincs hozzászokva, azt nagyon tudja feszélyezni a dolog! Osen-chant úgy is feszélyezte, hogy ebben nőtt fel, és a húga sem arról híres, hogy az otthoni kimonoiban hesszelne össze-vissza.
Az öreget elnézve mindenesetre jobb is már indulni. Nao-chan ártatlan kérdéseitől szerintem lassan teljesen kikészül. Kár, hogy Otouto ezt nem láthatja! Biztosan nagyszerűen szórakozna ő is a műsoron.
– Are? Semmit nem szokásunk feleslegesen csinálni, Oyaji – jegyzem meg teljesen ártatlanul, mielőtt beszállnék a gyaloghintóba. Ezt igyekszem minél gyorsabban kivitelezni, nehogy a végén meggondolja magát a tasli kapcsán. Láttam én, hogy legszívesebben adott volna egyet, csak szerencsére nem voltam kézközelben.
– Sajnos azt csak akkor, ha végeztünk a jelenésünkkel, Nao-chan :/ – válaszolok őszinte részvéttel Taichou-channak. Látom rajta, hogy nagyon kellemetlen neki ez a viselet, de sajnos ebben az ügyben nekem is meg van kötve a kezem. Az írásos szerződés betartása az én érdekem is, főleg mert nem magamat képviselem, hanem a családomat. És Oni-chan famíliáját, bár előbb harapom le a nyelvem, mint hogy kimondjam, neki is szívességet teszek. >.> Az viszont meglep, hogy a korábbiak után Nao-chan rögtön a saját nevemen szólít, pláne azok után, amennyiszer Oyaji Otoutonak hívott. Amint sikerül magamhoz térni meglepetésemből, azonnal visszatér a vigyor a képemre. Lám-lám, akadt még valaki, aki meg tud különböztetni bennünket. – Csak egy kis tréfa, Nao-chan, amiért ezekbe a göncökbe kényszerített az öreg. De maradjon köztünk, nehogy Otoutonak ne jusson a mókából ;) – kacsintok rá Taichou-chanra, hiszen ő biztosan partner lesz majd ebben a kérdésben.
– Még eltart egy ideig, de ott leszünk hamar. Shunpozás pedig sajnos ezekben az öltözetekben kivitelezhetetlen – tárom szét karjaim lemondóan, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha villámlépéssel szeretném megközelíteni a Shimizu birtokot, azonnal odalenne ez a remek kis mulatság, amit ikeröcsémnek előkészítettem odahaza. Ezt persze Nao-channak nem kell tudnia, éppen elég, hogy családon belül is annyian tudják, amennyien.
Érkezésünk után magam is kinyújtóztatom tagjaimat, persze csak kulturált keretek között, nehogy túlzottan feltűnő lehessen. A kapitány reakciójára felvonom a szemöldököm, és vállára teszem a kezem.
– Jól vagy, Nao-chan? – megértem én, hogy leterhelő ez az egész, meg kötelező, de nem szeretném, ha teljesen rosszul lenne. A szolgáló jelenlétét ezután az elvártaknak megfelelően fogadom, és kérésére bólintok. Természetesen követjük a fogadóterem felé. – Nem tolvaj, ez csak a helyi szokás ^-^ – válaszolok Taichou-chan kérdésére, nehogy tudatlan maradjon. Minden nemesi háznak megvannak a maga tradíciói, amit a szolgálóktól is megkövetelnek. Mi sem természetesebb, mint hogy ezeket nem kérdőjelezzük meg.
Amint belépünk, egy mély sóhajtással veszem tudomásul, hogy ismét erőt kell vennem magamon, és nemesként viselkedni, ahogy azt az illem megkívánja. Így hát bármennyire is bűntudatom van Nao-chan miatt, a hozzám közeledőket én is üdvözlöm, és udvariasan eltársalgok velük. Noha mindezt igyekszem rövidre fogni, a kötelező köröket ettől még le kell futni. Tudom, hogy ez egy külsős számára cseppet sem szórakoztató, épp ezért próbálok hamar túl lenni rajta, hogy Taichou-channal is tudjak foglalkozni egy keveset.
– Hát ez egy remek kérdés, Nao-chan. Nem véletlen tesszük Otoutoval mindig felejthetetlenné az összejöveteleket, ahol megjelenünk ;) – avatom be kedvenc kapitányom egy újabb titokba. Remélem, ez kárpótolja azért, hogy ilyen helyekre kell jönnie, akarata ellenére. Cseppet sem bánom, hogy nem Ane-san egy beosztottja jött velem, akkor esélyem sem lenne semmiféle szórakozásra. – Persze, hogy szabad, azért van. Vegyél, amennyi jól esik ^-^ – kezemmel még mutatom is, hogy szívesen elkísérem odáig, nehogy egyedül kelljen maradnia. A következő megjegyzésre finoman szólva is ledöbbenek. – Hogy micsoda? Itt van olyan? – mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, vagy elfeledkezett volna korábbi mondandójáról, visszakanyarodtunk a süti-témához. Pár pislogás után csak bólintok, és odakísérem mai társaságomat a süteményekhez, hogy kiszolgálhassa magát. Néha olyan érzésem van, mintha még mindig újonc lenne az 5. osztagban, nem pedig a kapitányom. Ez kellemesen nosztalgikus gondolat, melyet egy roppantul irritáló hang zavar meg.
– Nahát, minő kellemes meglepetés! – fordulok az idegeimen citerázó hullámhossz tulajdonosa felé, miközben legyezőmet arcom elé emelem, hogy méltóképp köszönthessem. – Roppant sajnálatos, de fivéremnek az osztagában betöltött magas rangú pozíciója nem engedte meg, hogy a mai nap elkísérjen. Igen kellemetlen, hogy nincs alkalma velem lenni a sótlan események megszínesítésére ^-^ – válaszolok a tőlem telhető legudvariasabb stílusban, holott legszívesebben föld körüli pályára állítanám a modortalan megjegyzéseiért. Ám ekkora társaság előtt ezt nem volna ildomos, és bár Oyaji nem igazán értékeli, azért én igyekszem ügyelni a családunk hírnevére. A kapitányom felé intézett tekintetét megjegyzem magamnak, bár egyelőre nem kommentálom. Nem tetszik nekem, ahogyan rá nézett, és biztos vagyok benne, hogy nem hagynám őket kettesben egy sötét sikátorban. Bár... Nao-chan minden bizonnyal ízekre szedné, ha valami csúnya dologgal próbálkozna, szóval nem szükséges ennyire aggódnom.
Azt nem egészen értem, miért kellene megosztanom vele a családom jelenlétének okait, főleg a kérdést követően elhangzó inzultáció után. Ha valakitől információt akarsz megtudni, oktondiság sértegetni, ezt minden magára valamit is adó nemes tudja.
– Vajon mi lehet egy nemesi látogatás oka, ha nem az üzlet, tudatlan barátom? Etika órára pedig köszönöm, nem óhajtom befizetni. Bár roppant kedves öntől, hogy megérdeklődte, de úgy vélem, ha szolgálóik közül ennyiek képzését finanszírozzák, akkor az ön modorának csiszolása sem okozhat gondot saját pénztárcából ^-^ – reagálom le kedves mosollyal iménti szavait. Kichida-chan pontosan azok közé a személyek közé tartozik, akik csak úgy ontják magukból az ehhez hasonló magas labdákat, vétek lett volna nem visszapasszolni az ő térfelére. Az már más kérdés, hogy megnézném, honnan van minderre pénzük, de nincs túl sok kedvem ezzel az alakkal többet érintkezni, mint amit feltétlenül szükséges. Szerencsére már érkezik is a felmentő sereg, így nem is kell sokáig elviselnem.
– Yare-yare, de hiszen én jeleztem neki, hogy beszélhet, Kichidayuu-kun – természetesen csak egy bólintással és gesztusaimmal, de ettől még megadtam az engedélyt a szolgálónak a beszédre. Megint egy más kérdés, hogy akkor is ezt mondtam volna, ha ilyesmiről szó sincs, csak hogy a kellemetlen szúnyogcsípés még kínosabb helyzetbe kerüljön, mint eddig. Magának köszönheti, ő vágja maga alatt a fát. :roll: – Köszönjük a közbenjárását, Shimizu-san ^-^ – jelzem a ház egyik vezetőjének, hogy hálás vagyok, amiért az ügy megoldására sietett, mielőtt Kichida-channak alkalma lett volna belevágnia egy kellemetlen vitába.
– Mert ugyanaz, csak a név változott, bár megjegyzem, nem túl kreatívan – adom meg az egyszerű választ Nao-channak a kullancs kilétét illetően, már a ház úrnőjéhez vezető úton. A Ren-chant illető megjegyzésre csak bólintok, valóban eléggé hasonlít a Juubantai korábbi hadnagyára, de az ő esetében nem merném csak így rávágni, hogy rokonok lennének. – Shimizu Miyu-san a Shimizu-ház jelenlegi feje. Üzleti ügyben találkozunk vele, külön kérése volt, hogy te kísérj a tárgyalásra. Szóval számítok rád, Taichou-chan ^-^ – és persze, ha bármi olyasmi lenne készülőben, ami nem nyeri el egyikünk tetszését sem, akkor vigyázni fogok rá. Elvégre hadnagyként az a dolgom, hogy kisegítsem a kapitányt a szorult helyzetéből, és védjem a hátát, ha úgy adódna.

42
Lezárt küldetések / Re:Monokróm
« Dátum: 2016. Szept. 30, 20:30:32 »
Ki nem állhatom, mikor az ikeröcsémmel töltött kellemes esti italozás után hajnalban ébreszt valamelyik szolgáló. Nem mintha nem keltem volna fel amúgy is a közeljövőben, hogy szolgálatra jelentkezzek kapitányom oldalán, csak nem éppen úgy képzeltem a felkelést, hogy valami nemesi szösz miatt még Oyajinál is lesz egy jelenésem. A rend kedvéért szolgálati egyenruhámban indulok a megszokott helyre, még a hadnagyi karszalagot is felteszem, csak hogy némi bűntudata lehessen, amiért fontos teendőimtől vonja meg az időmet. >.> Nem mintha Nao-chan mellett annyira meg kellene erőltetnem magam, de mindeddig kínosan ügyeltem, hogy a határidős papírok időben az 1. osztagosoknál legyenek, nehogy holmi ellenőrzéssel megzavarják a kapitányt a mumusűzésben.
Azért még ásítok egyet, mielőtt elhúzom az ajtót és belépek az öreg irodájába. Sosem értettem, minek ilyen korán kezdeni a napot... Ő már legalább két órája dolgozik, és akkor még sötétnek kellett lennie ebben az évszakban! A szolgálókról szinte csak akkor veszek tudomást, mikor távoznak. Az viszont meglep, hogy Oyaji máris belevág a közepébe és nem kertel, ilyenkor általában szokott lenni még egy bevezetés is... Mi a manó?
– Nem kéne esetleg az üzletet is ismernem, hogy megfelelően jelen lehessek? – vonom fel szemöldököm a szűkszavú ismertetőre, mely még annyi információt sem tartalmazott, mint egy 12. osztagos felvilágosítás kiküldetések előtt. Habár rossz hasonlat, azok tartalmaznak információt, méghozzá rengeteget! Amiből sok a fölösleges, mint általában a nemesi vackokkal kapcsolatban is, de nem ez a lényeg. Ha sok az infó, legalább van miből elfelejtenem és még akkor is kábé tudom, miről van szó. Ha nincs miből elfelejteni, az bajos lesz így... Felfigyelek viszont még egy igencsak fontos hiányra.
– Hol a másik felem? :| – természetesen Otoutora gondolok, ez oly mértékben alapismeret, hogy nem is vagyok hajlandó megmagyarázni szóhasználatomat. – Akkor... Imouto? Miért kínzod szegény lányt? – hördülök szinte azonnal, ám a tagadó válasz ezúttal teljesen tanácstalanul hagy. Kezdek élni a gyanúperrel, hogy az öreg tanult tőlünk szórakozás terén, és első kezdő, igencsak rossz tréfájának esek épp áldozatul. Nem értem, miért én vagyok az alany, köztudott, hogy a trükköket olyanokon kell kezdeni, akik nem számítanak rá, nem pedig azon, aki maga is profi a szakmában. :| Merem remélni, hogy nem az ábrándjaiban dédelgetett menyével óhajt küldeni vagy összeismertetni, mert annak a játéknak legutóbb is csúnya vége lett.
– Az remek lenne, mert eddig semmit nem mondtál :roll: – erre nem mulasztom el emlékeztetni. Nagy kár, hogy nem élvezhetem sokáig a fejet, amit vág, mert máris többen vesznek körül, mint szeretném. Ráadásul egyikük képtelen befogni a sushilesőjét, aminek hála igen hamar feladom az ellenkezést, miszerint én magam is meg tudok csinálni egyet-mást, inkább a meditatív semmittevést választom. Nincs is jobb, mint délelőtt még aludni, amit élveznék is, ha nem nyitott szemmel kellene űznöm az elfoglaltságot. Az előkészületek már mennek rutinból is, oda se kell figyelnem, mikor mit mondanak, azt ebben a félig alvó állapotban is tökéletesen meg tudom tenni.
Röpke szendergésemből ismerős hang ébreszt fel, pedig biztosan tudom, hogy még lenne néhány percem! De várjunk csak...
– Are? Taichou-chan? – pislogok értetlenül az előttem állóra, elvégre nem emlékszem, hogy vendégül látnánk ma, vagy én idehívtam volna. Milyen pokollepke és térkép? Heh? Miért kér tulajdonképpen bocsánatot, mikor nem késett sehonnan? Legalábbis olyan helyről nem, amiről én tudok, vagy nekem fontos lenne... – Lassíts, Nao-chan, kezdd az elejéről, kérlek. Milyen pokollepke? Én sms-t szoktam küldeni – fel is mutatnám a lélekmobilt, csak épp nincs nálam, mert ebbe a nemesi göncbe nem tudom kényelmesen elrakni. Egyébként is, mióta Yuko-chan kiakadt, hogy elpakolom a mobiljait, azóta becsületesen használom is az okosmobilt, amit legutóbb adott. Egy rossz szava sem lehet rám, az összes applikációját rekordidő alatt megtanultam kezelni, nehogy a végén még megsértődjön. Azóta nem is értem, minek használunk még pokollepkéket.
– Sosem jössz rosszkor, Taichou-chan, csak nem számítottam rád – közben azért odébb hessegetek egy képem előtt okvetlenkedő kacsót. Nincs semmi bajom azzal, ha a szolgálók végzik a dolgukat, de azért szeretem látni azt, akivel épp beszélgetek. – Nem-nem, beteg sem vagyok, bár ahogy vesszük. Látod, mibe kényszerítettek – adom elő az áldozatot, bár ami azt illeti, kevéssé kellett kényszeríteniük, kinőttem már abból a korból. Meg gyorsabban végzünk, ha nem akadékoskodok az összes előkészületi elemnél, ami egy fogadást jellemez. Bár van egy olyan érzésem, hogy szegény szolgálók munkája ismét kárba vész, amiért ikeröcsém odaadó támogatása nélkül valószínűleg nyitott szemmel fogom végigaludni az egészet. :roll: – Hm-hm, a diófa... Majd meglátom, mit tehetek az ügyben, rendben? – ennél jobbat sajnos pillanatnyilag nem tudok tenni az ügyben, bár az őszintén érdekelne, honnan szedte, hogy én pokollepkével iderendeltem. Annyira nem lehettem kómás reggel!
Oyaji belépője azonban megmagyarázza a helyzetet. Sejthettem volna! Elsőre mondjuk nem tiszta, miért hívta ide a kapitányom, mivel épp nem esek áldozatul nyilvános kínzásnak, aztán a folytatásra köpni-nyelni nem tudok. :O.O: Ezt azért mondhatta volna, tök fölösleges ez az egész színjáték. Bocsánatkérőn nézek az elvonszolt Taichou-chan után. Sajnos nekem itt – még – nincs hatalmam. Miután a szolgálók velem végeztek, előveszem a nemesi kimonoból a sakura mintás legyezőt, hogy kicsit hűtsem a kedélyeket.
– Yare-yare... Ez nem volt szép, Oyaji. A kapitány-hadnagy kapcsolattal visszaélni olyan, mintha én és Aniki indokolatlanul kihasználnánk, hogy teljesen egyformán nézünk ki... :roll: – emelem arcom elé az eszközt, miközben átveszem az öregtől a papirost a tárgyalás részleteiről, és elővigyázatosságból hátrálok egy lépést. Természetesen én én vagyok, és nem Otouto, de sosem tudott minket megkülönböztetni, és már csak az arckifejezése miatt is megérte ezt elsütni. Remélem, nem másik felemen lesz leverve ez a kis tréfa, és ő is veszi majd a lapot, ha hazaér, mert nagy kár lenne, ha ezt az ábrázatot nem lenne esélye személyesen is látni!
Az alku és a névsor láttán kíváncsi leszek, mi lehet a fizetség részünkről. Olvasás közben azért követem az öregem a szomszéd szobába, bár szívem szerint Taichou-chant is kimenteném a nyúzásból. Én már csak tudom, hogy az előkészületek kellemetlenek tudnak lenni. A névsor böngészése közben azonban inkább a nevezettek iránt érzek sajnálatot. Szegény párák, némelyeknek valóban nem ártana tanulnia némi illemet, bár ezek alapján csak annak örülök, hogy mi magunk nem kerültünk a listára. Mivel elsőre nem találom, mit is kérnek a Shimizuk cserébe, visszavezetem a tekintetem a tekercs legelejére. Azonnal felvonom a szemöldököm ennek az üzletnek a láttán.
– Milyen perverziói vannak Miyu-channak, hogy Taichou-chant akarja kiöltöztetve? Aniki hadnagyi kötelezettségeit magamra vállalva feladatomnak érzem megmenteni Nao-chant az efféle leányvásároktól >.> – más kérdés, hogy kis híján elszóltam magam, de most már csak azért is fenntartom ezt a nem tervezett színjátékot, hogy az öreget megleckéztessem vele egy kicsit. Mert én ugyan sehova nem viszem a kapitányom, ahol nem tudom, hogy biztonságban is lesz. Az kéne még, hogy mindenféle perverzek kezére kerüljön! – Viccet félretéve, mi haszna van ebből az alkuból? – teszem fel a kérdést az olvasás végén, miközben végre összecsukom a legyezőt egy határozott mozdulattal. Azt tökéletesen értem, nekünk ez miért éri meg, de Miyu-chan csak terheket vállal magára. Ennyire nem kellhet neki egy kislány komolyabb ok nélkül!
– Ugyan, Taichou-chan, nagyon jól áll neked ez a viselet ^-^ – próbálom azonnal nyugtatni a belépő Nao-chant, aztán persze az öreg felé fordulok, miközben ismét kinyitom és arcom elé emelem a legyezőt. – Ejnye, Oyaji, még csak be sem mutatkoztál? Lehet, hogy neked is rajta kellene lenned a listánkon? – emelem meg a tekercset a másik kezemmel, hogy egyértelmű legyen, miről is beszélek. Közben igyekszem takarni sunyi mosolyom, és tartani az ütéstávolságot, elvégre én most Otouto vagyok, így pedig nem shunpozhatok egy esetleges megtorlás elől. :roll: Nao-channal mondjuk talán mégsem fogom halálba unni ezt a mítinget.

43
Lezárt küldetések / Re:Vadászat hadnagy módra
« Dátum: 2016. Aug. 29, 14:58:11 »
Azt fenemód tudnám értékelni, ha a tomboló nyárban nem kellene Oyaji vezényszavai miatt már hajnalok hajnalán kiugranom az ágyból, merthogy neki segítségre lenne szüksége a dokumentációival. Én kértem, hogy hagyjon mindent az utolsó pillanatra? Nem. Lenne helyette határidős papírmunkám az osztagban, amit nem ártana Nao-chan helyett is megcsinálnom? Lenne. Nem értem, mit nem lehet felfogni ezen az összefüggésen. Ráadásul ma még hűvös is van korán, mi meg a melegre való tekintettel igen sokáig beszélgettünk az este Otoutoval. Szerintem ez azért a büntetés, hogy nem hívtuk meg Oyajit az edzőmeccsünkre. Biztos vagyok benne. Csak azt nem vágom, miért én vagyok az egyetlen szenvedő alany.
Unottan pillantok fel a bereppenő pokollepkére. Meg mernék esküdni rá, ez is csak egy indok lesz az öregnek, még több papírt sózzon rám a tetemes halomból. Nem kicsit döbbenek meg, mikor a pillangó engem áll neki piszkálni, ugyan hallgassam már meg az üzenetet. Azonnal felpattanok nyújtózni egyet, majd sajnálkozok egy kört Oyajinek amiért nem tudok tovább segítségére lenni, de engem bizony hív a kötelesség.
Azért elsőre nem az első osztag felé indulok, hanem a tizedikbe, hogy megkérjem Hime-chant tartsa meg ma a zanjutsu edzést az osztagban, mert Nao-chan biztosan megint el fogja bliccelni. Vagy irányítsa át a tiszteket a szomszédba, Chiyo-chan biztosan örülne nekik. ^-^
Már éppen indulnék tovább, mikor meghallom az ismerős kis csilingelést. Azonnal körülnézek, merre találom Hime-chan nagyobbik kislányát, és türelmesen megvárom, hogy Pöttöm Panna felbukkanjon előttem. Picit közelebb is araszolok, ne kelljen olyan sokat ugrándoznia.
– Hogy vagy, Natsuki-chan? ^-^ – érdeklődöm Törpikétől, majd magyarázatát hallgatva leguggolok hozzá, mégse kelljen ennyire felfelé nézelődnie. – És mit mondott a mumus pillangó, Natsuki-chan? Neked is az első osztagba kell menned? Pattanj fel, elviszlek – ajánlom a csöppségnek, mert már legutóbbi kalandunk során is jobbnak láttam, vigyázni a leányzóra. Minden gond nélkül veszem nyakamba a lánykát, és miközben felállok, már pötyögöm is az sms-t Momo-channak, várjon meg a szállásánál és el ne induljon nélkülem. Már éppen indulnék is, hogy összeszedjük a másik leányzót – feltételezem, ha már két hadnagyot hívtak, akkor ő sem maradt le Masa-jii listájáról – mikor kedves kis útitársam kifejezi aggályát a cicája miatt. Nem egészen értem, mi a fontossága az állatkának, de ez persze nem akadályozhat abban, hogy a gyereknek kényelmes legyen.
– Ha Cica fontos, visszamegyünk érte, csak mutasd az utat ^-^ – kérem Natsuki-chant az útbaigazításra, és némi shunpozással pillanatok alatt ott is vagyunk az útitársért. Egyenes háttal guggolok le érte és adom fel a leányzónak, majd baktatok tovább az osztagszállások felé. Inkább nem szaladok még egyszer, hátha a másik hadnagy lánykának kell némi idő, hogy elkészüljön. Az ajtó elé érve bekopogtatok és türelmesen megvárom, hogy valaki kinyissa. Már meg sem lepődök a gyereken, első pár alkalommal még furcsálltam a dolgot, aztán annyiban maradtam, büszke vagyok rájuk.
– Yo, Shouta-chan! Momo-channak szólnál, hogy megjöttünk érte? ^-^ – intek vidám mosollyal a tisztemnek. Eszem ágában sincs siettetni, remélem, könnyen össze tudja szedni nekünk a leányzót. – Sajnos csak annyira, mint neked Katsuo-chan, Natsuki-chan. Nem minden vörös hajú shinigami vérrokon, de ettől még szeretem őket ^-^ – magyarázom kedvesen, miközben várakozunk egykori tisztemre. Az ismét nyíló ajtóra vezetem a pillantásomat, a nyúzott, nagyobbik kislányra. Elmosolyodom a látványon – valahogy erről a kettőről nem tudok semmi rosszat feltételezni.
– Jó reggelt, Csipkerózsika – vigyorgok kedvenc egykori tisztemre, és helyeslően bólogatok, miközben a pokollepkékről mondja a magáét. Ami azt illeti, engem megmentett a kis jószág, roppantul untam magam éppen, amikor elrebbent értem, így jelenleg akármivel is rukkolt elő a vén simlis, biztosan jobban fogok szórakozni, mint odahaza az íratok töltögetésével. Szándékomban állna megvárni, hogy a lányok kiörömködjék magukat egymásnak – vagy magukhoz térjenek a félálomból :roll: - aztán indulnánk is tovább, ám ekkor ismerős becenév visszhangzása karistol végig a gerincemen. Lassú robotmozgással fordulok a hang irányába, de szerencsére kár a gőzért. Elvégre, amint megakad a szemem a segélykérőn, azonnal vigyorra húzom a számat. Ez roppant izgalmasnak ígérkezik. – Nézzük meg, mit csinál Háni drága ennyire távol a gyűléstől – indítványozom kis csapatomnak, és igyekszem megnyugtatni Natsuki-chant, nem kell tartania semmitől, Hana-channak csak nagy a szája, de nem harap nagyot, ha nőnemű az illető.
Odaérve csak még inkább érzem a késztetést arra, hangos hahotában törjek ki a látványon, nagy pech, hogy a Kuchiki-ház királynője megelőzi ezt a szándékomat. Ennek hiányában csak vigyorral a képemen kapom elő az osztagnak járó lélekmobilt és kérem meg Hana-chant ugyan pózoljon már nekem egy képhez (csak így szolidan, szorult helyzetében). A műremeket azonnal át is küldöm Otoutonak arra kérve, röhögjön egy jót helyettem is.
– Nem mondom, hogy nem üdítő a látvány, Háni drága, de próbáltad már azt, hogy kifújsz a tüdődből minden levegőt és úgy araszolsz kijjebb? – érdeklődöm csak úgy mellékesen, hiszen ebből a beragadásból én máshogy nem tudnám kirángatni. Legalábbis anélkül nem, hogy Pöttöm Pannát veszélyeztetném, azért meg Hime-chan nyelne le keresztben. Nem mintha ezt nem tudva megtenném, eleve azért vettem fel, hogy vigyázzak rá. Ezért aztán igyekszem annyira lejjebb ereszkedni, Hana-chan meg tudja simizni a leányzót, és kedves baráti gesztusa mellett is azon vagyok, véletlen se huppanhasson hanyatt a kölyök.
– Majd ha nem kell sietnünk, iszunk egyet erre a nagy izgalomra, rendben? – kacsintok a nőre, elvégre Masa-jii közelébe vétek elindulni jóféle alkohol nélkül, abból már odahaza sikeresen feltankoltam. Hime-chan meg gondoskodott róla, Natsuki-channak is legyen nálam minden jó, még valami ragtapaszt is emlegetett, ami a kis elsősegély-táskában volt. Ennek tudatában Háni drága családos megjegyzése különösképp szíven ütő, már-már kezdem úgy érezni, tényleg a saját porontyommal készülök menni valahova, ha más nem, egy Masa-jii féle teadélutánra.
– Apuci pici hercegnői még maradhatnának kicsit azok. Nem kell azonnal férjhez reppenni – adom elő a színházi műdrámát könnyes atyai szemekkel, miközben az asszonynak kinevezett Hana-chanra pillantok a nagy faggatózásai kellős de közepén. – Natsuki-chan még sokáig velünk lesz, és sosem hagyna el minket véglegesen, nem igaz? ^-^ – érdeklődöm a nyakamban utazó kicsi leánykától. Remélem, nem zavarja meg túlzottan a játék, és árul be minket Hime-channak azzal a címszóval, hogy ellopjuk őt hazulról. Ez azért nem áll szándékunkban, de bármit akarjon Masa-jii a nyakunkba varrni, őt bizony meg fogjuk védeni minden veszedelemtől. Akárcsak nagyobbik kislányommá kinevezett Momo-chant, mert milyen dolog lenne, ha nem. Jót kuncogok azon, a lányok mennyire komolyan veszik kis játékunkat. Vétek lenne ezek után abbahagyni és megfosztani őket egy remek szórakozástól! – Ejnye, anyjuk, hát ez milyen igaz! Mikor legyen az esküvő? – fordulok Háni drága felé nagyobbik lánykánk teljesen jogos megjegyzése után. Ugyan eszemben sincs még nősülni, de a játék kedvéért miért ne mennénk bele az efféle szóváltásokba és ígéretekbe.
Masa-jii fogadótermében aztán újonnan szerzett kis családom körében várom, megérkezzen mindenki, akinek jobb dolga is lenne, mint az öregnél tenni jelentést. Esküszöm, ha a zoknijainak a színét óhajtja firtatni, nekem lövésem sincs ki tette és azt se tudtam, hogy rózsaszínek nem fehérek! És ugyanez vonatkozik a törölközőire és alsógatyáira is!
– Yo, Ichirouta-chan! – köszönök rá a 12. osztag betoppanó hadnagyára, elvégre elég sokat boldogítom a szomszédokat, hogy segíthessek a bűbájos kis sansekijüknek. – Hogy van Yuko-chan? Nagyon szomorú, hogy az utóbbi pár hétben csak ritkán tudtam átnézni? ^-^ – sajnos akadt pár dolgom odahaza, például Katsuo-chant meggyőzni, hogy kiköltözhet a szekrényemből, amit valamiért szimpatikusnak ítélt az ott tartózkodásra. Remélem, nem fogják megölni egymást Nao-channal vagy komoly kárt tenni magukban és a berendezésben, ameddig távol vagyok! – Seiun-chan! Majd valamikor szívesen, ha Oyaji elereszt a papírjai mellől – ölelgetem meg kicsi unokahúgom, majd engedem is, hogy szaladjon tovább. Legyezőmet előkapva, annak rejtekéből intek egyet Oni-channak is, legyen csak tisztában azzal, hogy én is itt vagyok és figyelek, na meg ki nem hagynám a komolytalan pillanatokban a boldogítását akár Otouto helyett is. Kár lenne, ha unatkozna szegény, és belefásulna a munkájába így vénségére!
– Közel jársz, Momo-chan, unokatestvérek, ami majdnem ugyanaz ^-^ – magyarázom nagylánykámnak a rokonaimmal kapcsolatos kérdésre. Mikor Hana-chan közelebb hajol, ismét magam elé emelem a legyezőmet, nehogy mindenki lássa a sunyi kis mosolyt, ami megjelenik az ábrázatomon az ötletét hallgatva. – Gyümölcslevet, természetesen, Hime-chantól rengeteget kaptunk ^-^ – egészítem ki gyermekeim anyjának javaslatát, elvégre az ivászatból kár lenne kihagyni a gyerekeket, de alkoholt egyikük kezébe sem vagyok hajlandó adni. Mindketten kicsik még hozzá, főleg Natsuki-chan de Momo-channak sem mernék adni a sakéból.
– Zseni vagy, Háni drágám, de ez nem újdonság ^-^ – paskolom meg a nőszemély vállát, ezzel is véleményezve az ötletét. Magam sem találhattam volna ki sem szebbet, sem jobbat. Közben megsimogatom Momo-chan kobakját, ő bizonyára még nem hallott Minashaku-chan egy-egy tettéről küldetésekben, nekem viszont volt alkalmam hallani ezt-azt innen-onnan. Fontosak a jó kapcsolatok, ugyebár.
Masa-jii kiselőadásának végét hallva, vagyis amikor kinevezi a vezetőt, még inkább arcom elé kell emelnem a legyezőmet, nehogy elnevessem magam, mert azért aztán kapok a fejemre a mellettem álló főnemes nőszemélytől. Nincs kedvem egy esetleges monoklit magyarázni odahaza. A nevezett reakcióját elnézve már legszívesebben combomat csapkodva röhögnék, de hadnagyok és a főkapitány előtt vagyunk, így csak diszkréten vigyorgok a legyező rejtekében, majd amint erőt veszek magamon, összecsukom a rejtőkelléket és rámosolygok mai napra kinevezett hitvesemre.
– Gondjaidra bízom magam, Drágám ^-^ – bármit kapok ezért a megjegyzésért, tutira megérte. Most már csak egy darabban kell eljutni odáig, ahol felmotyózhatunk az úticsomaggal, amit Masa-jiitől kapunk a kis piknikünkhoz. Hát nem kedves tőle? Mondjuk biztos vagyok benne, hogy a Hime-chantól kapott csomagok hasznosabbak lesznek, ha ellátmányról van szó, de remélhetőleg egy-két csomagban akad néhány használható holmi is. Az egyik hátizsákot segítek feladni Natsuki-channak, majd megkérem, hogy kapaszkodjon egy kicsit, ameddig felveszem a nekem kiosztottat. – Te meg akarsz ölni, anyjuk? – nézek háborogva Háni drágára mikor visszafog az átjáró felé menet a baljós ígéret után. Ha nekem kell megírnom a jelentéseinket, majd véletlen összekeverem a tábortűzbe dobandó papírokkal. Sosem fogják rám bizonyítani, hogy szánt szándékkal tettem.
Az átjáró cseppet sem kellemes, remélem, a nyakamban ülő Pöttöm Panna nem fog megfázni tőle, mert a valódi mamája kinyír engem, ha a gyereknek baja esik. Igyekszem minél gyorsabban átvágni ezen a nyavalyás átjárón, nehogy a kelleténél tovább kelljen a gyereknek itt időznie.
– Tyű, Masa-jii tényleg piknikezni küldött minket. Valaki nézze meg, hogy kockás pokrócot is adott-e a csomagokban – jegyzem meg a tájat szemlélve, miközben várom Hana-chan utasításait a folytatással kapcsolatban. Hiszen ő a főnök, hagyni kell kibontakozni a karszalagos különítmény élén. – Mondd csak, Natsuki-chan, neked mi az erősséged azokból, amiket Háni anyu felsorolt? ^-^ – érdeklődöm le nyakamban ülő szemem fényétől, és mikor meghallom, hogy a szuperkúlos lélekenergiaérzékeléses társaságba tartozik, könnyes búcsú vételére készülök fel lelkiekben. – Akkor most egy kicsit odaadlak Háni maminak, rendben? Itt leszek előttetek és vigyázok rátok a kardos különítménnyel – ígérem a lánykának, miközben leveszem a nyakamból és Hana-chan mellé terelem. – Vigyázz kisebbik szemünk fényére, Drágám, engem előre szólít a kötelesség, de ígérem, hogy nem megyek messzire – mikor a könnyes csoportosztással megvagyunk, beszállingózok eléjük, a szöszke hadnagy és Seiun-chan mögé. Bár előbbinél kicsit elcsodálkozom a pályatévesztésen. Úgy tudom, egykori yonbantaiosként és jelenlegi kidous hadnagyként inkább a mágiázásra kellett volna ráfeküdnie, de hát akadnak még meglepetések a világban.
– Én támogatom ügyes és okos nagylányaink ötleteit, Háni. Ha más nem, akkor megtudjuk, merrefelé csavargunk és látták-e az erre áttévedőket – adom le a drótot hátrafordulva, hiszen nem másztam én olyannyira messzire, ne halljam, amit lyánykáim sutyorognak mögöttem.
– Nem kell aggódni, Ichirouta-chan, vigyázunk rád is, a dobozodra is és egymásra is, nem lesz ebből semmiféle probléma – emelem az aggódó 12. osztagos felé feltartott hüvelykujjam. Egy bolyban megyünk, nem kilométerekre egymástól, nem lesz annyira feltűnő a sok kidous között, hogy ő rajta van a 100 pontos célkereszt a különleges dobozkájával.


*Hime-chantól kapott felszerelés: üdítő, süti, uzsonna, sebtapasz (cicás)

44
Soul Society / Re:Prehistory
« Dátum: 2016. Aug. 14, 16:42:24 »
– Fáj, hogy ezt mondod, Kaori-chan – jegyzem meg minden világfájdalommal a képemen. Azért ennyire még ő sem lehet kegyetlen, Ane-san és a saját szülei sem erre tanították. Nem értem, mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot. Teljesen igazságtalan velem.
– És akik számítanak, azokat pontosan ugyanannyira fogja foglalkoztatni mint engem – vágom rá kapásból az értelmetlen problémázásra. Valami családi betegség lehet ebben a generációban, hogy az Amatsuji lányok a náluk jóval idősebbekhez vonzódnak, de hát istenem... Nagy kaland, ha nekik így a jó, én nem állok az útjukba. Meg aztán az embereknél ennél cifrább történeteket is hallani, de hát ők jóval gyorsabban is öregszenek mint mi... Mármint 60 évesen egy shinigami még hol öreg? Ők meg akkor már erősen kezdenek Yama-jiire hasonlítani. Pedig nálunk az még szinte gyerek. Szóval minden csak nézőpont kérdése, és tök felesleges ilyeneken hisztizni.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de nem ráérsz még ezen gondolkodni? – dörzsölöm meg a tarkómat, amikor a kelleténél jobban belemegyünk a majdani gyerek témába. Tudom, hogy az unokatesóim lesznek, ha gyerekei születnek Tai-bá'tól – azt most nem számolom ki, hagyadfokúak – de az még messze van. Egyelőre hivatalosan igent sem mondott a lánykérésre. – Az biztos, hogy örökölni nem örökölhetnek, szóval senkinek nem éri majd meg támadni őket. És mellesleg, nem hiszem, hogy Tai-bá' hibaként könyvelné el az előző feleségét vagy akár téged, Kaori-chan – simogatom meg a buksiját egy kimondottan lágy mosollyal a képemen. Kezdek ellágyulni, ez nem jó. Most kéne előállnom valamivel, hogy tudja, nem vagyok a tündérkeresztapja vagy tündibündi unokaöcsije, vagy mifene, mert ezt a mait hallgathatnám életem végéig, ha nem lenne neki sokkal kínosabb a szóváltásunk nagy része. :/
– Kevésbé kreatív válaszod nem volt? – húzom el a szám Shirayuki-chan ostoba válaszára. Ennél valami frappánsabbat vártam volna tőle. Pontosabban még tőle is. A testőr-nevelés kiöli a gyerekekből a fantáziát, ez most már egészen biztos. Oyaji is tutira emiatt annyira karótnyelt és akad fenn minden – szerintem teljesen ártalmatlan és ötletes – csínyünkön, amit elkövetünk odahaza. Vagy a szolgálatban. Vaaaagy a rokoni családok tagjaival szemben. Komolyan, nem értem, miért kell annyira kiakadni pár aprócska tréfától.
– Örülök, hogy már tisztán látod, Kaori-chan ^-^ – lapogatom meg a kobakját vidáman a bizonytalan kijelentésre. Bár a reakcióiból és mondandójából teljesen egyértelmű volt, mi az amit akar. Csak próbálta magát lebeszélni. Szerintem. Voltaképpen még aranyos is, hogy ennyire kiöntötte nekem a kis lelkét minden egyes félelméről és bizonytalanságáról. Egy másik helyzetben biztosan felhívnám erre az apróságra a figyelmét, már csak az arckifejezéséért is. Roppant vicces látvány lenne.
– Hogy? – kérdezek vissza értetlenül Hófehérke érdeklődésére. Szép lassan aztán leesik, mire is gondolhatott a mai beszélgetésünkből. – Hát Anikire és Osen-chanra természetesen – válaszolom aztán angyali mosollyal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tulajdonképpen nekem az is volt, már az elejétől fogva, és pindurkát sem értettem, mire a nagy kiakadása. Így utólag már sejtem, miből vont le rossz következtetéseket. Nagy kár, hogy ez a félreértés is a mi kis titkunk kell, hogy maradjon és ugyanúgy el kell felejtenünk, mint minden támadási felületet, amit ma adott...
A következő hadarásra köpni-nyelni nem tudok. Hem? :O.O: Most tényleg elhangzott, amit hallani véltem, vagy csak képzeltem az egészet. Ráadásul mire eljutnék odáig, hogy megcsípjem magam, nem álmodom-e, már a karjaim közt van a leányzó, ismét. Az eszem még le van maradva valahol a korábbi szavak értelmezésénél, miközben viszonzom az ölelését és megsimogatom a hátát.
– Legközelebb kisebb vagyonodba fog kerülni, tudod a hallgatás nem ingyenes buli – igyekszem elütni a helyzet zavaróan életidegen voltát. Azt persze nem kell tudnia, hogy nem kérnék pénzt ilyesmiért, mégiscsak rokonok vagyunk, vagy mi a jó fene. A csípős válasz vagy reakció elmaradására viszont nem számítok és icipicit feljebb ültetem a leányzót, hogy lássam, minden rendben van-e. A légzése egyenletes, az arckifejezése pedig magát Buddhát is megszégyenítené a nyugalmával. Kissé el is kuncogom magam az egészen, de csak halkan, nem akarom felébreszteni. – Te is megtetted volna értem, ha valamiért egyedül találsz, hasonlóan tanácstalanul – suttogom alig hallhatóan, ahogy eltűrök egy arcába lógó hajtincset, hogy az se zavarja az álmát. Erre úgysem fog emlékezni, vagy betudja az álom részének. Vagy rémálomnak, nem tudom, minek értékeli majd utólag, hogy tőlem várt megerősítést. :roll:
Viszont így sem maradhatunk örökre. Nekem is jobb, ha egyedül vagyok, mert úgy könnyebb eltűnni az illetéktelenek elől – akkor is, ha épp halálosan unatkozom –, és neki is jobb, ha nem itt alussza át a napot. Így hát óvatosan ölbe veszem és feltápászkodok vele, hogy villámgyorsan hazavigyem. Természetesen úgy értem, hogy Ane-sanhoz haza. Ott legalább gondját viselik és tudni fogja, hol van, ha felébred. Az Amatsuji házhoz érve a teraszon rakom le a leányzót, hogy ha rosszabbra fordulna az időjárás, akkor se ázzon meg. Még hangtalanul be is osonok, hogy távozásom előtt betakarhassam valamivel. Világért se szeretném, hogy kedvenc nagynéném miattam fázzon meg.
– Szép álmokat, Holdsugár – adok még egy utolsó csókot a homlokára, mielőtt villámtánccal eltűznék vissza a fák közé, ahol nem lelhet meg senki. Ezt a kis történetet pedig hármunkon kívül sosem fogja megismerni senki.

// Nagyon köszönöm a játékot, nagyon szerettem *w*//

45
Archivált küldetések / Re:Vadászat hadnagy módra
« Dátum: 2016. Júl. 15, 17:07:01 »
Kutya legyek, ha hagyom Seiun-chant egyedül menni. 8)

Vadászat hadnagy módra

Oldalak: 1 2 [3] 4 5 ... 7