Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Meiou Tokiya

Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 7
46
Soul Society / Re:Prehistory
« Dátum: 2016. Jún. 23, 20:38:32 »
A ki kedvence kinek részt jelentőségteljes szemforgatás kíséretében inkább ráhagyom Hófehérkére. Úgyse veszi be senki ezt a figyelemelterelést arról, hogy nem arra válaszol, ami igazából a kérdés volt. De meg kell hagyni, elismerésre méltó, hogy még ennyire követni tudja a körülötte zajló eseményeket.
– Ha mégis unatkozni találnál, szórakozás terén ránk mindig számíthatsz ^-^ – biztosítom kedves Kaori-chant készségesen a szolgálatainkról. Garantáltan nem fogjuk hagyni, hogy unalomba fulladjon az élete, elvégre miféle rokonai lennénk, ha hagynánk, hogy teljes egyhangúságban teljenek a napjai?
A kínos és értelmetlen mentésre csak fáradtan legyintek egyet. Továbbra sem az a lényeg, mit tudott először és mit nem. Ha annyira érdekelnének az Amatsujik nevelési elvei, megkérdeztem volna Baa-chant vagy bárki más még élő rokont.
– Ej, Kaori-chan, összetöröd az unokaöcséid szívét. Hogy fogsz ezzel elszámolni Ane-san felé? – teszem egyik kezem színpadiasan a mellkasomra a kegyetlen szavak után, miszerint továbbra sem bízik meg bennünk. Pedig mi mindig ott voltunk mellette, ha másért nem, hát azért, hogy szórakoztassuk. Persze, a felét sem gondolom ennek komolyan, és pár pillanatnyi színjáték után ismét felveszem megértő mosolyom a leányzó felé, elvégre most épp az őt kiakasztó dolgokat teregeti ki számomra. Tud ő meglepetést okozni, még ha eddig nem is gondoltam volna.
A sírdogálását kommentár nélkül hagyva ölelem magamhoz. Nem nézek le rá, így is tökéletesen tudom, hogy még mindig távol áll a nyugodttól. Nem kell látnom, nem kell emlékeznem rá, hogy ilyen elesettnek is láttam. Erről a találkozásról úgysem fogunk beszélni senkinek. Több szempontból ártana a hírnevemnek, főleg, ha netalántán akkor is a saját nevemen emleget, amikor beszélne róla. Még szerencse, hogy ez nem fordulhat elő, ugyebár. :roll:
– Azért nem is tök egyedi eset, a mi fajtánk sokáig él, és a szerencsésebbek sokáig fiatalok is maradnak. Megesik. Engedd el, és ne csinálj úgy, mintha vörössel a homlokotokra lenne festve a korotok – reagálok a dünnyögésre a korkülönbséget illetően. Mégis ki a frászt érdekel? Aki nem ismeri mindkettejüket igen közelről, az úgysem fogja tudni. Nők korát meg jobb nem megkérdezni, mert háklisak lehetnek egy ilyen jellegű kérdésre. Ki tudja, miféle célzásnak képes venni némelyik fehérnép, ha a férfiember voltaképp csak ki akarja deríteni, mennyire gyerek az, akire szemet vetett? Aztán a következő, amit tudnánk, hogy ott a hölgyike tenyérlenyomata a képünkön. Tudod, mikor. :|
– Hát akkor nekem hogy ne kellett volna meglepődnöm? – fakadok ki a diszkréciós megjegyzésre, és egyik kezemet elemelem a lányról, hogy a képemet a tenyerembe temessem. Ez a lány egyáltalán nincs észnél. Titkolják a dolgot, de meg van lepődve, ha a rokonai ledöbbennek? Most akkor mi a szöszt akar? Legyek gondolatolvasó és tudjam minden kis titkát? Nem járna vele jól, azt garantálni tudom, mert én viszont igen. :roll:
– Nézd, a presztízsvesztést az elsővel már elintézte magának, ebben a tekintetben már nincs mit vesztenie. Te még csak nem is egy mezei fruska vagy, a családod nevét legalább ismerik errefelé. Mi a legrosszabb eshetőség? A gyerekeid nem örökölhetnek, nagy kaland, legalább nem lesznek politikai céltáblák – és nem kell végigcsinálniuk valami ostoba kiképzést, mint amivel Oyaji kínoz napi szenten, ha épp megtalál. -_-” Néha szívesen elcserélném az életem Otoutoval de úgy véglegesen. Akkor a sátánkígyó sem panaszkodhatna, hogy drága lánykája a rossz ikerbe szeretett bele, én meg szabadon élvezhetném az életet. Minden gond le lenne tudva. Csak az a bökkenő, hogy azért ezt én sem akarom igazán, a másik kettő meg még ennyire sem pártolja az ötletet. – Mi az, hogy lehet? – hökkenek meg, megjátszott felháborodással. – Bocs, hogy tőlem kell megtudnod, Kaori-chan, de egészen biztosan igazam van és nem csak részben – javítom ki a megjegyzését, bár ez a fajta beismerés ettől a nőszemélytől felér azzal, hogy térdre borult zsenialitásom előtt. Azért csak tudja szépen, mi is az a bizonyos helyzet, és hogy kikérem magamnak, ha igazam van vele szemben. Mondjuk az is igaz, hogy nekem mindig igazam van ellene. :roll:
A motyogós köszönetnyilvánításra csak elégedetten mosolygok. Jól esne kihúzni belőle még egyszer, picurkát hangosabban is, de ez most nem az a téma, aminél ezt el akarnám játszani. A végén még megismételtetné velem azt, amit úgyis csak egy alakváltásra képes illetéktelen mondott, vagy ő álmodta az egészet. :roll: Nem ér annyit a történet.
– Az Amatsuji ház edzőtermét Amatsujiként akkor használod, amikor akarod. Mitsuyuki-chant hagyd lógva – legyintek egyet az aggodalmon. Ha sokat akadékoskodna, Ane-sen úgyis elküldené melegebb éghajlatra, amennyire jóban tudtak lenni a múltban. Aztán ahogy Shirayuki-chan tovább viszi a pánikolását és szép lassan megértem a Mitsuyuki-chanhoz kapcsolódó problémát, nem tudom megállni, elnevetem magam. Halkan, mert még mindig túl közel van a leányzó, és továbbra sem kellene magamra vonnom a környező területeken kószáló lelkek figyelmét, de azért a leányzónak biztosan egyértelmű, hogy ezen most remekül szórakozom.
– Roppant jó vicc volt, főleg tőled, de nem lenne épp elegáns húzás – lapogatom meg a leányzó kobakját, miután végre sikerült visszanyernem az uralmat a rekeszizmom fölött. – Illene elmondanod neki még a beavatási ceremóniád előtt, hogy meggondoltad magad, közbejött az élet, neked ez nem megy, szeretnél visszalépni. Aztán már címezheted is neki a meghívót ^-^ – ha nem tudnám, hogy ezt Mitsuyuki-chan sosem hálálná meg nekem, akkor sem, ha tudná, mit tettem érte, már kezdeném rosszul érezni magam, hogy ennyire rendes és figyelmes vagyok ma mindenkivel. Mi vagyok én, a Jótündér? Nem, az már egyszer biztos. Majd Otoutoval úgyis gondoskodunk róla, hogy kedves Mitsuyuki-chan ne tudjon túl sokáig szomorkodni egy ilyen tehetség elvesztésétől.
– De ezek szerint már döntöttél, Kaori-chan – mosolygok a lányra a legangyalibb ábrázatommal. Jól van, most az egyszer lehetek számára én a Jótündér, csak vissza ne halljam soha. Tulajdonképpen szerintem már azelőtt eldöntötte, mit akar, hogy nekiállt volna velem beszélni, csak nem akarta beismerni. De ez már legyen az ő baja, így most már nyugodtan lehet hálás. Akkor is, ha erről a napról nem fogunk beszélni.

47
Soul Society / Re:Prehistory
« Dátum: 2016. Jún. 06, 09:57:41 »
– Hát nem is bízol kedvenc unokaöcséidben? Ez szomorú, Kaori-chan, nagyon szomorú – csóválom meg a fejem a válaszára, megjátszott csalódottsággal. Persze, tudom én, hogy nem épp velünk akar beszélni a nyomoráról, és igazából kimondottan mulatságos, ahogy lerázni próbál. A hibát ott követte el, amikor meglátott és nem elszelelt, hanem megzavart. :roll:
– Ugyan-ugyan, ennyire amatőrnek képzelsz minket? Ha arra vársz, hogy belebukjunk valamibe, örökké fogsz élni, szóval nincs miért aggódnunk – mosolygok rá ártatlanul, és vele ellentétben én tényleg tudok angyalian mosolyogni, nem csak vicsorogni. Még mindig nem megy neki az érzelmeinek elrejtése, az arca olyan, mint egy nyitott könyv. Kezdek aggódni a testőri karrierjéért, nem jó az, ha a védelmezett látja rajta, mikor húzta fel. Elevenen felfalják majd.
A kis összetörés utáni ücsörgésben azért akadnak dolgok, amikre nem számítok. Példának okáért kezdjük mindjárt azzal, hogy hajlandó egy kicsit megnyílni és beszélgetni velem a gondjairól. Nos, ez egy meglehetősen új és váratlan helyzet, amit azt hiszem, akkor sem reklámoznék, ha nem ígértem volna meg, hogy köztünk marad minden. És ezt az ígéretet egyre inkább az egész találkozásra is kezdem vonatkoztatni. Tai bá' nevét hallani pedig végképp felteszi a torta habjára azt a bizonyos cseresznyét. Épp, mikor már azt hittem, Hófehérke nem tud semmi újjal és meglepővel szolgálni. Ezzel alaposan mellélőttem, és sajnos ezt ez egyszer ő is tökéletesen láthatta. Nem a legbüszkébb pillanatom, de segít, hogy elismétli a bácsikám nevét. Tulajdonképpen feleslegesen, de ez a jele annak, hogy kivételesen hajlandóak vagyunk őszintén beszélgetni és körbejárni egy témát.
– Valóban, bár én nem épp erre gondoltam – mosolygok a lányra a kis példája után. Legalább nekem illene nyugodtnak maradnom. Ha felkapom a vizet, azzal csak visszamenekül a hisztihez, abból pedig egyetlen kör is bőven sok volt.
Azért bevallom őszintén, amit most a fejéhez vágtam kis beszédemben, annak a felét sem merném elsuttogni sem Youko-ane előtt. Csak annak örülök, hogy erről az egészről Hófehérke még kevésbé lesz hajlandó beszélni a jövőben, mint én, így nem túl valószínű, hogy Ane-san bármit is visszahallana idézetként. Ha meg igen, akkor nem kell aggódnom a tűkerülgetős edzésem miatt, mert egészen biztosan tűpárnát csinál belőlem. Vagy Otoutoból, attól függ, Kaori-chan milyen nevet emlegetne.
– Hát igen, tudom, hogy rémálomba illő, ha nem szívjuk a véred, de ezt nem kell mindenki tudomására hozni ^-^ – jegyzem meg kis mutatványa után, miután túlteszem magam a tényen, hogy a leányzó aggódott az egészségemért. Tudok én kedves is lenni, ha akarok, csak minek, ha egyszer sokkal viccesebb nem annak lenni? :roll:
Azért nehezemre esik nyugton maradni a hirtelen panaszáradattól és kérdésrohamtól, amit a nyakamba zúdít, mert ez lenne az a pont, ahol hátra kéne hőkölnöm tőle. Arról már nem is beszélve, amikor tökéletesen kiül az arcára, hogy mindjárt elsírja magát. Megint. Nem tudom, miért fogja vissza magát, így csak hüppögni tud, és a végére a felét sem fogom érteni annak, amit magyaráz. Itt egyelőre nem tartunk, de látom és hallom, hogy egyre nehezebb neki megtartani a saját kis pajzsát, a hisztérikus hangvételt inkább már meg sem említem. Mikor végre levegőt vesz és egy kisebb szünetet tart, közelebb húzódok hozzá és magamhoz húzom, hogy a karjaim közé zárjam. Nem fogok odanézni, egy ölelésbe nem hal bele és nyugodtan sírhat. Hogy ezt megkönnyítsem neki, államat a feje búbjára teszem – elvégre neki is tudnia kell, hogy így aztán egyáltalán nem fogom látni, sír-e vagy megnyugszik.
– Három lánykérés, hah? Nem vagytok ti ketten Ane-san és Aniki rokonai? – gondolkodom hangosan, miközben még mindig a korábbi kérdésáradatot próbálom visszapörgetni magamban, hogy mindenre válaszolhassak neki. – Nem számoltam ki, mert nem érdekel. Téged sem kéne. Soul Society nemesei, és shinigamijai vagyunk, kit érdekel a korkülönbség? Meglepett, persze, mert egyikőtökről sem tudtam, hogy akadna bárki a képben, akit szeret. Mindenki más pedig lényegtelen, a közvélemény szintén. Hadd emlékeztesselek, Tai bá' már házasodott rangon alul, másodszorra kit lepne meg? Ha meg már háromszor megkért, akkor ő alaposan átgondolta és nem érdekli mások véleménye. Arról nem is beszélve, hogy a földműves és kisnemes között is akad pár fokozat a társadalmi ranglétrán, példának okáért a teljes Gotei Juusantai. Már azok, akik nem részei a nemességnek. Te ráadásul testőrcsalád lánya vagy, komoly kiképzést kaptál, tehát messze többet érsz, mint bármely másik kisnemes – halkan beszélek hozzá, hiszen itt van közel, nem kell a fél világnak hallania. Pláne nem Otoutonak és Osen-channak, mert azért az a lány is sokat ér, szinte már húgomnak fogadtam, ciki lenne, ha félreértenék a mostani szavaim. Nem foglalkozhatok egyszerre két hölgyemény lelki világával, most sajnos a vérrokon leköti minden aggodalmam.
– Ezt hogy érted, kedves Kaori-chan? Youko-ane hozzáment Anikihez. Tény, hogy csak hetedszerre mondott igent, de annál meglepőbbet aligha produkálhatsz. Hidd el, ő lenne az utolsó, aki ítélkezik feletted. Akira-chant úgy ismered, mint aki megszólna? Ha aggódsz, kérdezd csak meg nyugodtan, de biztosra veszem, hogy csak annyit kérdezne, boldog leszel-e mellette. Oyaji pedig szintén Mizushima-lányt vett el. Kihagytam valakit? – nos igen, magunkról nem beszéltem, de mi nem is Baa-chan örökségét követjük, hanem amit Oyaji próbálna a fejünkbe verni. Nos, a fegyverforgatás ránk is ragadt, azt kimondottan szeretjük. Sóhajtok ezekre a gondolatokra. Ha ebből valamit visszahallok, le fogom tagadni és valami alakváltásra képes kémre fogom az egészet. – Elárulok egy titkot, Kaori-chan, rendben? A rokonunk vagy. Lehet, hogy piszkálódunk, de mi is boldognak akarunk látni. Csak magunkból tudok kiindulni, de biztos vagyok benne, hogy a többiek ugyanígy éreznek – és ha ezt valaha felemlegeted, lesz ne mulass, Hófehérke. ^-^ Mert akkor garantáltan te leszel a kedvenc célpontom, beláthatatlan ideig. Én nem felejtek.
Az utolsó, elkeseredett kérdéseket hallva megsimogatom a leányzó hátát. Nem gondoltam volna, hogy valaha így kell vigasztalgatnom. Nekünk sem igazán sikerült még kiakasztanunk, így sosem volt arra szükség, hogy saját hibából ott legyünk mellette, ameddig megnyugszik és visszatérhet minden a normális kerékvágásba. Most is saját magát kergette bele ebbe az egészbe, az meg az én pechem, hogy a szórakozásomnak lőttek, és őt sem hagyhatom magára. Nem is merném ebben az állapotban.
– Amit korábban is mondtál, Kaori-chan. Ezzel keltél, ezzel feküdtél másfél évszázadon át. Ez az anyai örökséged, és annak a hagyománynak és neveltetésnek kell búcsút mondanod, ami még hozzá köt. De az idők változnak, és már eljártak a régi hagyományok fölött. És egy házasságtól nem szűnik meg mindaz, amit tanultál. Majd időnként belógsz az edzésekre, vagy az Amatsuji házba, és pihenésnek edzel. Nem lesz benne kötöttség, az nem olyan rossz – ezt már csak suttogom én is, mert nem vagyok biztos abban, hogy a kérdést nekem szánta. De sajnálatos módon itt vagyok, és kommentálni fogok mindent, ettől nem szabadul. Ha már épp velem beszéli meg, erre igazán számíthatna. Nem mintha akkora baj lenne, hogy kivételesen nem marjuk egymást, de azért jobban szeretem a megszokott rutint. Ez a helyzet nekem is furcsa.
A fájdalomcsillapítót már nem kommentálom, majd ha helyreraktuk a gondolatait, visszaviszem Youko-ane otthonába. Ott biztosan kap valamit. Meg olyasmit is, amitől végre kialussza magát, és elfelejti ezt az egészet. Nem élhetek jótündérként az emlékeiben, hogy nézne már az ki? :/

48
10. osztag / Re:Osztag kertje & veteményes
« Dátum: 2016. Jún. 05, 23:31:27 »
Szolgálatra jelel... jelentkezem!

Legyezőmmel arcomat takarva, sunyi mosollyal járom, hogy újdonat kapitányomnak végre leessen a tantusz. Talán lassacskán elszivárog a tudatáig a szavaim értelme, ezt a megtorpanásocskája is sejteti. Még szerencse, hogy a legyezőt körültekintően magam elé emeltem, így nyugodtan vigyoroghatok annak biztos tudatában, hogy a Taichou-chan úgysem látja.
– Ahogy mondod, legalábbis ebben az iratban ez áll ^-^ – emelem elő haorim alól az áthelyezési parancsot és meg is lebegtetem kicsit a kapitánylány előtt, mielőtt feltűnik egy aprócska részlet az egyik írásjel alatt, aminek nem kéne ott lennie. – Heh? – fordítom saját képem felé az iratot egy alaposabb áttanulmányozásra. Nehezen állom meg a nevetést, amint felfogom, hogy nem az én nevem és osztagom szerepel rajta, szóval inkább gyorsan összehajtogatom és visszasüllyesztem öltözetembe az okmányt. – Hoppácska, attól tartok még nem tudom átadni az eredeti papirost, mert az valamiért a szomszédba kavarodott ^^” – nem is értem az okát, de lehet valami abban, hogy nem néztük, ki melyik lapot emeli magához. :roll: Nos, megesik az ilyen, ha a nemes az ikertestvérével egyszerre kerül áthelyezésre, de legalább biztosan tudom, hogy én Tokiya vagyok, a nálam lévő papír meg Otouto nevére szól. Remélem, ő sem kap ki érte és a kapitánya hozzánk hasonlóan vevő a jó humorra! Azt hiszem, ez ebben a formában tökéletes is indításnak, elvégre egyszer-egyszer úgyis körül fogunk nézni egymásnál. Szükséges intézkedés, tudnom kell, hogy ikeröcsém milyen shinigamik között szolgál!
Halkan kuncogok legyezőm rejtekében Kalózkislány ténykedésének említésére. Bár erre azt hiszem, némi magyarázattal tartozom, így ezt meg is adom Nao-channak.
– Yuko-chan gyilkossági kísérleteit könnyű kezelni, ha kiismered. Velem hetente próbálkozik, úgy nyolcvan éve, de mint látod, még itt vagyok, szóval el tudlak látni néhány jó tanáccsal – kacsintok a leányzóra szavaim végén. Elvégre nem hazudok, tényleg gyakorta akarna minimálisan is megfojtani, de szerintem ő sem gondolja ezeket teljesen komolyan, túlzottan is hiányoznék neki, ha nem boldogítanám. :roll:
Új kapitányom kérésére közelebb hajolok hozzá, hátha valamilyen hadititkot készül velem megosztani. Még a legyezőt is úgy emelem, hogy kitakarhassam magunkat az esetleges hallgatózók elől. Sosem lehet tudni, ráadásul ismerem a szembeszomszédok részlegeit és módszereit, különösen előlük ildomos elrejteni minden olyasmit, amiből bajunk lehet.
– Hát nem bízol bennem, Nao-chan? – kérdezem őszinte csalódottsággal, melyre kissé még rá is játszok, hogy még erőteljesebb hatást érhessek el vele. Nem szép dolog titkolózni a tisztek elől, bár valamilyen szinten érthető, elvégre lehetnék az ellenség beépített ügynöke is. Csakhogy ez aljas rágalom lenne! A hűség kizárólag ide köt onnantól kezdve, hogy megkaptam a papirost az ide helyezésemről.
Szorgalmasan bólogatok a kis listára, amit a leányzó felsorakoztat. Ezzel egy időre előre megoldotta az ajándékötleteket, már akkor is, ha csak a felét jegyzem meg. A második válaszát kíváncsian hallgatom végig, és igyekszem úgy tenni, mintha nem lenne egyértelmű, kiről is van szó. Ej-ej, Taichou-chan, meg kell majd tanítanom téged hihetően füllenteni, mert így azonnal le fogsz bukni minden ellenőrzésen.
– Szerintem lehet. Végülis van egy tényleges születésnapja, és ha azt elfelejtette, akkor nyilván az új életének is kell, hogy legyen egy kezdőpontja, nem igaz? ^-^ – lapogatom meg a kis kapitány buksiját, hogy érezze a törődést. Látom én, hogy most kell neki a támogatás, úgyhogy remélhetőleg ezzel sikerült is megnyugtatni.
A papírproblémára viszont vissza kell térni, így inkább elteszem a legyezőmet és Nao-chan mellett áthajolok az ablakpárkányon, hogy az iroda belsejéből ki tudjak emelni egy kötegnyit az intelligens lapokból. Szerencsére igazam van, és nem a szándékot érzékeli, csak a tényleges támadást, így egy szimpla kézbevétel nem okoz gondot. Akkor valószínűleg az ásás sem, mert az sem nyílt megsemmisítés kísérlet. :roll:
– Bingó, külön kértem a tizedik osztagot – bólogatok helyeslően kapitányom felismerésére. Ideje volt, hogy ezek az információk eljussanak hozzá, de végül csak sikerült. – Várom, hogy ismét együtt dolgozzunk, Taichou-chan – kacsintok rá a leányzóra, elvégre annak idején sem volt baj a közös munkával, bár akkoriban ő még csak újonc volt. Ettől még a lényeg nem változott, és remélhetőleg mi sem lettünk nagyon mások. Majd elválik, de jó megérzéseim vannak a 10. osztaggal kapcsolatosan.
– Megoldjuk! Majd rátereljük a gyanút a hetedik osztagra ;) – állok elő az újabb frappáns ötlettel. Csak ki kell ismernem egy kicsit a másik szembeszomszéd stratégiáját, és tökéletes haditervet dolgozhatok ki a főkapitány ellen.
– Rendben, akkor munka után társalgó. Vigyünk valamit Hayate virágnak? Vagy magunknak? Kemény munka után kell valami frissítő – állok elő az új javaslattal. Ha már egyszer egy ki tudja milyen dísznövényzetnek készülnek éppen bemutatni, miután terveim szerint felásom a fél kertet, valami ital igazán jár! Bár úgy sejtem, nem alkoholtartalmú lesz, pedig az esne a legjobban a kemény meló után.
– Majd tartunk szavazást a névről, és akkor mindenki bedobhatja a saját ötletét is. Hátha akad kreatívabb, és így nem szalasztjuk el, hogy a legjobb kódnevet használjuk a kiskertre – nem mondom, hogy legkipihentebb és kreatívabb hangulatomban vagyok, könnyen meglehet, hogy még én is kitalálok valami jobbat. Vagy majd ma este Otoutoval közösen, elvégre valamikor ki kell beszélnünk, kivel mi történt az első napján az új osztagában, és ha ketten összedugjuk a fejünket, a Masa-jii elleni haditerv is pillanatok alatt meglesz! Azt hiszem, eredményes napot fogunk zárni, és ami azt illeti, efelől semmi kétségem. 8)
– Értettem, Taichou – igyekszem elővenni a lehető legártatlanabb ábrázatomat. Ezzel most gyakorlatilag szabad kezet kaptam, csak arra kell odafigyelnem, hogy a hajtépés az hajtépés is maradjon, sírás-rívás nélkül. Ez már nem lesz probléma, általában inkább az emberek agyára megyek, miközben én szórakozom, tehát kicsi az esélye, hogy valakit megríkassak. Egyedül a vén Kuchiki állt anno az idegösszeroppanás és sírás szélén, mikor Ane-san kedvenc szuvenírjét beszereztük, de azt betudom az idős korának és a humorérzék teljes hiányának. – Igenis! … Várj csak, mit mondtál, mennyi idős az a cseresznyés? – kérdezek gyorsan vissza, mert nem idén kellene először virágoznia a fáknak. Meg mernék esküdni rá, hogy a cseresznyefák már kétszáz éve is ott voltak. Itt valami árulás lesz!
– Oh, még több fa? Ez nagyszerű hadi stratégia, Nao-chan! A fák között könnyebb elbújni, és minél több van, annál jobbak az esélyeink egy ellenséges rajtaütésben – magyarázom a telepítendő kisebb erdő előnyeit, amit talán még át sem gondolt. Ha pedig a fáinknak baja esik, bármikor az ellenséges osztagok nyakába varrhatjuk a dolgot, és a viszonyt ismerve, még hinni is fognak nekünk, elvégre tárgyi bizonyítékunk lesz: a károsodott fa. :roll:
Eztán már csak vállamra kell kapni az ásót, és követni Taichou-chant a mutatott irányba. Ő tudja, hol kellene felásni a kertet a nárciszoknak – úgy tűnik, ez az ötletem is elnyerte a tetszését, szóval most már biztosan nem fog visszaküldeni Tenkai-chan osztagába. Remek, megvettem az új kapitányt és még csak meg sem kellett erőltetnem magam, sőt, a kedvenc hobbimmal sem kell felhagynom. Ez az osztag maga a főnyeremény! Szerintem bérelnem kellene itt egy szobát, hogy ha Oyaji elől meg kell lógni, és Ane-sant sem tanácsos épp bosszantani, legyen hova jönni, egy tuti kis titkos menedék. Zseni vagyok. 8)
– Ácsi-ácsi, az az üres tér az edzőteremnél tökéletes a szabadtéri edzésekhez, nem tenne jót a virágoknak, ha oda ültetnénk őket. Itt tökéletes lesz nekik, a többi növény között. Lesz társaságuk – azért jó időben kár lenne odabenn tartani a zanjutsu edzéseket, ha már egyszer van egy szabad placcunk. Én biztosan fogok ott gyakorlatozni, bár már most késztetést érzek, hogy néha átlógjak a szomszédba. Otouto új osztagában biztosan jobban megy a fegyverforgatás és nagyobb kihívás egy edzés tökéletes teljesítése, vétek volna nem kihasználni a tizenegyesek közelségét és nem átlátogatni egy-egy edzésükre.
– Hm... Ha van még egy ásó, segíthetsz abban, de ha nincs, megoldom egyedül is. Csak hozd ki az összes papírt, amit el kel tüntetni, és vigyázz, hogy ne érjenek a tűzhöz! Ami pedig nagyon sürgős, azt hagyd benn az irodában és ha ezzel végeztünk, megoldjuk azt is – kacsintok a leányzóra és mindenek előtt leteszem a többi papírra a nálam lévő stócot. Mielőtt nekilátnék a kert felásásának, leveszem a kék haorit, és kicsit távolabb összehajtogatva a földre helyezem. Itt kicsi az esélye, hogy piszkos lesz, és eszemben sincs összeföldezni ásás közben. Már tényleg nincs kifogás, mert a fölös lapokat mielőbb el kell tüntetni, szóval jobbágymunkára fel! Meg kell mentenem az új osztagom! Aztán majd megiszunk valami – gyanítom, citromos – frissítőt Nao-channal.

/ / Remélem, jó lesz zárásnak, én nagyon köszönöm a játékot, imádtam! *w*

49
Soul Society / Re:Prehistory
« Dátum: 2016. Jún. 04, 23:14:02 »
Ej-ej, még mindig köntörfalaz? Pedig most már sejthetné, hogy addig fogom mondani a magamét, ameddig ki nem billentem ebből a kis álcájából. Mert leplez valamit, ebben az egyben biztos vagyok. Az arcára volt írva az imént, hogy beletaláltam valamibe, és ezt nem is fogom annyiban hagyni.
– Való igaz. Szóval, elmondod, mitől is rettegsz annyira, hogy már a gondolattól is összerezzentél? ^-^ – abban nem vagyok biztos, hogy ezt valóban megtette, de az elbizonytalanodás a lényeg, nem? A lehető legjobb buli a kisebbek kiakasztása, Hófehérke pedig mindig tökéletes alany volt az ilyenekhez, a heves kis reakcióival talán a legszórakoztatóbb az összes kölyök közül, akikkel felnőttünk.
– Azt meg is kell élni, Kaori-chan, a te szakmád pedig nem egy életbiztosítás. Mármint neked :roll: – hívom fel a figyelmet erre az aprócska tényre. Sajnos, ha nem találok Ane-sanhoz hasonlóan tehetséges tűmestert, akkor valóban bajban leszek, ha visszatér a testőrség élére. Márpedig ez egyszer be fog következni, csak idő kérdése. Jó lenne kitalálni valami edzést, nehogy aztán meglepetés érjen, és sajnos ehhez a félalbínó leányzó nem elég ügyeske. Egyelőre. Csak egy kicsit hergelni kell, hogy ő is gyakoroljon, hátha az működhet. Az pedig részletkérdés, hogy ő a céltáblájának óhajt tekinteni. Álmodik a nyomor, messze van még ő ahhoz, hogy eltaláljon, de legalább megvan benne a szándék a gyakorlásra. Kár, hogy azt se tudja, kivel beszél éppen.
Kicsit sajnálom, hogy ezzel a kis gyengeponttal nem piszkálhatom a jövőben, de hát az adott szót nem szegjük meg. Otouto valószínűleg tudni fog róla, hogy Kaori-chan ne ebből jöjjön rá, melyikünkkel is beszélgetett a mai nap folyamán, de etikátlan lenne felhasználni ellene a most kapott infót. Akkor máris kikerülne kettőnk közül, az meg nem pálya, a családom bizalmát nem lenne jó ötlet eljátszani. A tréfa egy dolog, a titkok és bánatok pedig egy másik, amit azért tiszteletben tartok.
– Hai-hai ^-^ – lapogatom meg a buksiját az elhamarkodott kijelentés után. Most, hogy ez elhangzott, biztosan lesz egyszer a jövőben még olyan, hogy bocsánatot kell kérnie. Én pedig türelmes lélek vagyok, kivárom majd azt a pillanatot, és betartom a mostani ígéretem. Na persze, Kaori-channak nem kell tudnia, hogy ez ígéret volt, ráér majd akkor, akár hosszú évtizedek vagy évszázadok múlva. Én kivárom.
– Hogy ki?! :O.O: – azt hiszem, egy pillanatra még a szám is tátva maradt az öreg nevének hallatán. Hát, ha valakire egyáltalán nem gondoltam volna a Mizushima családon belül, akkor az Aniki és Oni-chan örege. Mondjuk érthető, a fiúk már nincsenek, szóval logikus is, hogy magányos legyen... de hogy ő és Kaori-chan?! Hát ez most meglepett, de nem kicsit. – Kérlek, ezt a nevet ismételd el még egyszer, nem cseng-e a fülem... – még egy kicsit meg is dörzsölöm a hallókagylóimat, nehogy a következő alkalommal elvéthessem a bácsikám nevét. Ez kissé sokkoló. – Nem bizony, ezt már örökre emlékeimbe véstem, elvégre most hallom először hírét annak, mennyire felnőtt a kedves kis Kaori-chan ^-^ – vigyorgok a lányra, mikor korábbi kijelentésének elfeledését kéri. Esély sincs rá, este első dolgom lesz megosztani a másik felemmel a híreket. – Viccet félretéve ezt nehéz lenne elfelejteni – sóhajtok végül. Igazából nem biztos, hogy tudni akarom, hogyan történt. Az már a múlt, és a mostani összeroppanása szempontjából abszolút lényegtelen, nekem pedig azt kell kezelnem. És a részletekre sem igazán vagyok kíváncsi, sőt!
– A testőrködés valami, amivel felnőttél, az életed része, és bizonyos részeit előbb tanultad meg, mint a járást. Nem tévedek? – fürkészem az arcát, kérdésem közben. Szinte biztos vagyok benne, hogy így érzi, abból a családból mindenki így nőtt fel. Oyaji sem véletlen volt testőr fiatal korában, bár valamiért azt nem reklámozza, Hahaue melyik rokonát őrizte. Valamiért van egy sanda gyanúm az ügyet illetően. Ez valami családi betegség lehet.
Kaori-chan gondolatmenetét hallgatva kissé felvonom a szemöldököm. Igen, a túlbonyolítás is családi betegség lehet. Nem értem, mit kell ezen ennyit drámázni. Kissé megcsóválom a fejem, mielőtt belevágnék saját mondókámba.
– Akkor a kérdés eldöntetett, nem igaz? Testőrként nem mehetsz hozzá, de ha hozzámész, attól még védelmezheted, nálad lehetnek a fegyvereid és a kiképzésed sem veszik kárba. Nem a te felelősséged lesz a testi épsége, de nagyban hozzájárulhatsz, már amennyiben nem őt akarod ledobni a tűkkel – ezen a ponton egy cinkos kacsintást is megengedek magamnak a leányzó felé. – Az, hogy Kou-baa forogna a sírjában, elég valószínű – bólogatok felelet közben, ez sajnos tény. – Mint ahogy a legtöbb ősöd Amatsuji ágról. De remélem, te is tudod, hogy nem őket kell boldoggá tenned. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de a halottainknak mindegy. Nem tudják elmondani, mit akarnának, és nem tudnak örülni a sikereidnek sem, vagy megszidni a ballépéseidért. Most először fogadj meg tőlem egy tanácsot és légy nyugodtan önző! Ez a te életed, és csak a saját boldogságod kell, hogy érdekeljen. Nem más fog helyetted élni a döntéseiddel, hanem kizárólag te – ennél többet nem tehetek a közjó érdekében. Mi ezt a filozófiát valljuk Otoutoval, épp ezért a saját szórakozásunk az elsődleges. Ha mellényúlunk, azért úgyis minket vesznek elő, akkor miért ne élvezzük az életet? Dög unalom lenne kizárólag a szabályok szerint mozogni, bár valahogy mindig tudtuk, hol húzódnak azok a bizonyos határok, és csak óvatosan léptük át őket. :roll:
Elvigyorodom a durcás reakcióra, valami ilyesmire számítottam. De hát nem adhatom ki a nevem, azzal oda lenne az egész mai akciónk. És persze akkor még megesketne, hogy a másik felemnek sem beszélek semmiről, az pedig kellemetlen lenne. A szerepcseréink sikerének nyitja, hogy mindenről tudjunk, amiről a másik.
– Nálam nincs, de ha ezzel végeztünk, tudok egy helyet, ahol kaphatsz ^-^ – felelem a fájdalomcsillapítót illetően. Szerencsére nem kell élnem ilyesmivel napi szinten, így teljesen felesleges ennek megfelelő gyógykeveréket lenyúlnom tartanom magamnál.

50
Soul Society / Re:Prehistory
« Dátum: 2016. Máj. 30, 00:22:28 »
Hümmögve húzom kaján mosolyra a számat. Ezt most vajon fenyegetésnek vagy figyelmeztetésnek szánta? A hanghordozásából ítélve valami érdekesre asszociálhatott. Engem pedig felettébb foglalkoztat, ugyan mi lehet az, ami ennyire védekezésbe vitte. Kicsit olyan, mintha bekerítettem volna, és lövésem sincs, mivel sikerült ezt elérnem. De vétek lenne nem kihasználni.
Azért a magaslat talajra cserélése után kezd gyanús lenni, hogy itt valami baj van, és a kérdésemmel belenyúltam valami érzékenyebb pontba. Nem fél, mi?
– Nekem úgy tűnik, hogy valamitől nagyon is félsz – teszem az ártatlan megjegyzést a kis suttogása után. Ha a testőrködéstől tart, az is tökre érthető, végül is alig húsz éve, hogy a teljes testőrség majdnem minden Amatsuji nevű tagjából nem maradt más, mint egy név egy kőlapon. Ez azért még nekem is elég nagy pofon lenne, már szembesülni azzal, hogy ilyenek is benne vannak a pakliban. És hát ugyebár az élet keveri a lapokat, fanatikus merénylők meg mindig lesznek. Nem is értem, miért akarja még mindig ezt a pályát űzni, de ha őt az elégíti ki, hogy az anyja helyébe lép, nincs jogom elítélni. Vagy kritizálni érte.
– Ugyan, kérlek, messze vagy te még attól, hogy szerencse kelljen a dobásaid kikerüléséhez. Majd száz év múlva visszatérünk rá, remélem, jó edzőpartner leszel, Kaori-chan ^-^ – folytatom a leányzó heccelését, mert végül is ehhez jól értek. Ma pedig sokkal többet amúgy sem tudok csinálni. De legalább ennyi előnye van annak, hogy külön osztagban vagyunk Otoutoval, egyszerűbb lemászni a térképről, ha egyikünknek el kell tűnnie. Aki pedig ilyenkor megtalál... Nos, sajnálom, Hófehérke, de te sétáltál be az oroszlán barlangjába, és még fel is hívtad magadra a figyelmet. Mostanra igazán lehetne rutinod neked is a veszély elkerülésében.
Arra mondjuk nem számítok, hogy a kislány néhány cukkoló megjegyzésemtől zokogásban tör ki. Ezzel a helyzettel nehéz mit kezdeni, mert egyrészt nem ez volt a cél, másrészt azt se tudom, mivel idéztem elő. Jobb ötlet híján vigasztalása közben egy kis időre át is ölelem a lányt, és ezt a mutatványt a leültetése után is megismétlem. Most már roppant mód kíváncsi vagyok arra, min bukott ki ennyire és nem is fog tőlem megszabadulni, ameddig meg nem tudom, amit akarok. De haladjunk csak szép fokozatosan, és kezdetnek inkább rákérdezek a baj okára, mielőtt komolyabb eszközökkel próbálnám kihúzni belőle.
Elégedetten elmosolyodom, mikor már ennyire is belemegy a játékba és elfogadja a kisujjesküt. Akkor ez tényleg kettőnk titka marad. Na nem mintha olyan nagy titok lehetne ez az egész. Mindössze annyit jelent, hogy erről a kis gyengepontról nem beszélek. És ennek fényében mondjuk kihasználni is etikátlan lenne, de ezen ráérek később is agyalni.
– Hai-hai, most elengedlek ennyivel, de legközelebb tisztábban mondd, rendben? ^-^ – felelek bocsánatkérésére, miközben meglapogatom a buksiját. Ha már ő a fának dőlt, én elengedem és úgy helyezkedem, hogy kényelmesen tudjam az arcát fürkészni. Kiszúrom ám, ha füllenteni próbál! Már csak azért is, mert elképesztően bénán hazudik, csak ezt soha senki nem mondta el neki. Meg tudom érteni, mulatságos, ahogy tartani próbálja magát a hazugsághoz, és egyre kevésbé megy neki.
A felvezető egyre jobban felcsigázza az érdeklődésemet. Kár, hogy ennyire homályosan beszél... Szóval nem biztos a testőrködés, de nem fél. Kíváncsian vizslatom, mikor bújik végre ki a szög a zsákból és böki ki a lényeget.
– Tehát Mizushima a szerencsétlen balfék. Őszintén sajnálom az illetőt, Anikinek sem volt egyszerű – csóválom meg a fejem a válasz hallatán. Youko-ane után azt hiszem, ebből már értem, miért nem lehetne szerelmes. Kaptak ők hideget-meleget, és volt ott jó pár elutasítás. Bár nem értem, pontosan melyik szavaimból asszociált Kaori-chan saját magára, én Otoutora gondoltam a madarakkal. Utána meg eszembe sem jutott utalgatni, csak a reakcióiból építkeztem. Ejje, ennyire véletlenül belenyúlni az érzékeny pontba. Ha nem tört volna ennyire össze, csak bosszankodott volna miatta, még szórakoztató is maradhatott volna a dolog.
– És mit gondolsz, melyikhez vonzódsz jobban? – elsősorban ez lenne az érdekes, nemde? Bár kissé fura, hogy lelki kisegítősdit játszom... majd biztosan benyújtom érte egyszer a számlát, de előbb jobb lenne kedvenc tréfaalanyomat helyrerázni, hogy legközelebb ne összeomlást kapjak, ha szórakozni akarok. A záró kérdésre nehezen állom meg a nevetést, de valahogy csak sikerül a kaján mosolynál megmaradnom. Szóval tényleg nem tudja. Helyes, nagyon helyes.
– Az természetesen titok, Kaori-chan ^-^ – és nekem pontosan addig jó. Legalább annyi haszna mindenképp van ennek a kis beszélgetésnek, hogy nem tudódik ki, sem szolgálatban, sem a birtokon nem vagyok. Ez pedig hatalmas előny.

51
Soul Society / Re:Prehistory
« Dátum: 2016. Máj. 29, 20:19:08 »
Szemeimet forgatom a leányzó válaszára. Nagyon jól tudom, hogy nem történt semmi, ellenkező esetben első kézből tudnék róla. De a hitetlenkedés a legjobb módja annak, hogy kihozzam a sodrából Hófehérkét, és végre elmúljon az unalom.
– A látszaton túlra tekints, Kaori-chan. Ameddig ez nem megy, nem is fogod érteni ^-^ – válaszolok azonnal értetlenkedésére. Nekem addig jó, ameddig nem érti, mire is célzom. Akkor biztosan nem utánam küldték, és csak merő véletlenségből szólított a saját nevemen, amihez fene tudja, miért ragaszkodik ennyire. Nem is fontos, a fő, hogy teljesen tanácstalan, én pedig ezt ki is fogom használni.
Kicsit váratlan, de nem épp izgalmas fordulat, hogy a leányzónak sikerül rúgás helyett lebucskázni a tetőről, és el kell kapni, mielőtt nyakát töri. Válaszára számítok is kedves dicséretem után, azonban a hálátlanságnak is van egy határa. Különben is engem igazol a tudat, hogy Otouto ugyanígy ledobta volna, mint én. Az Amatsujik amúgy is bírják, nem kell őket félteni. Egyik nőt sem nevezném abból a családból épp törékeny virágszálnak. Ha valamihez, akkor inkább a lehető legalattomosabban szúró kaktuszhoz tudnám hasonlítani őket. Szép virágot tudnak azok hozni, csak hozzájuk érni fájdalmas. :|
– Oh, hogy meg akartál sérülni. Mi az oka ennek, Kaori-chan? Csak nem megijedtél attól, hogy a hozzánk hasonlókért kell majd kockáztatnod az életed nem sokára? – szemtelenkedek tovább, miközben tisztes távolságba kerülök tőle, és várom, hogy mivel rukkol elő ezúttal válasz gyanánt. Csalódott lennék, ha nem reagálna semmit sem. Akkor komolyan el kellene gondolkodnom, ki az ezen a földkerekségen, akit még érdemes egyáltalán a szórakoztatásunkra bírni, ha már ő sem képes hozni a megszokott formáját. Bár már az is eléggé unalmas, hogy tűket vesz elő. Ennél szórakoztatóbb visszavágás nem jut eszébe? Youko-ane tudobálási tehetsége után nem hiszem, hogy a Tsukimisou bármely tagja kihívást jelenthetne.
Ami azt illeti, az első elől igencsak könnyedén lépek el. Ez nem sejtet túl sok kihívást a másodikhoz sem. Nem mintha Hófehérke célzását javítaná, hogy totál szétcsúszott, de ettől még reménykedtem némi ébkézláb elfoglaltságban. Amennyi kihívást nyújtani tud, azzal az erővel napozhatnék is beszélgetésünk mellett.
– Vagy csak Ane-san közelébe sem érsz :roll: – adom meg Kaori-channak a másik logikus magyarázatot arra, miért is kerültem el a tűt. Nem szerencse, inkább az évek és a rutin. Folytatom is a beszélgetést, természetesen a leányzó szekálásával, mert mire valók a rokonok, ha nem arra, hogy húzzák egymás tűrőképességét. Arra viszont legkevésbé sem számítok, hogy egy tőlem ennyire távol eső fába vágja majd bele a kis tűjét, és mindennek a tetejében... Azok ott könnyek? :O.O: Szerintem még nem sikerült megríkatnom, és most sem értem, mi a halál üthetett belé. Ezt most miért? Mit is követtem el, hogy ennyire ki kell akadni? Nagy hirtelen köpni-nyelni nem tudok, csak döbbenten meredek az arcát kezeibe temető lányra. Most... kivételesen nem értem, mi rosszat mondtam? Pedig szoktam tudni, mivel akasztom ki a másikat, és mivel lépek át egy határt. Most nem tettem meg, eszemben sem volt... Több lehet itt a háttérben, mint egy elmulasztott edzés, úgy sejtem. De valamit kezdenem kéne vele, mert ha ennek a sírás-rívásnak híre megy, nekem legalább három személy szedi le a fejemet.
Lassan lépek oda mellé, és teszem a vállára a kezem. Mit kellene ilyenkor mondanom? Sajnálom? De mit? Nem értem, nem tettem semmi olyat, amitől sírnia kellene.
– Ne haragudj, Kaori-chan, nem akartalak bántani – suttogom neki, miközben lassan átkarolom és elterelgetem az egyik fa árnyékába. Biztos vagyok benne, hogy most el akar bújni, akkor pedig inkább leülünk az árnyékba, ne legyünk szem előtt. – Tudom, hogy nagy rajtad a nyomás, megértem, ha ezen kiborultál... De mi lenne, ha elmesélnéd, pontosan mi is az, ami bánt? Nem foglak kinevetni, vagy kommentálni. Megígérem, hogy végighallgatlak és a mi titkunk marad. Becsszóra, rendben? – folytatom a leányzó vigasztalását, már a fűben ülve, a korábban tűvel megjelölt fa lombja alatt. Még a kezemet is felemelem egy kisujjesküre, ha szeretne élni ilyen gyerekes dolgokkal. Én meg csak remélni merem, hogy tényleg elmondja, mivel sikerült kiakasztanom, mert eszemben sem volt a felsorolt vádpontok közül bármelyiket is elkövetni ellene, az tényleg övön aluli lett volna. Tudomásom szerint nem is tettem. Mi a fene ütött beléd, Kaori-chan?

52
Soul Society / Re:Prehistory
« Dátum: 2016. Máj. 28, 22:43:35 »
Pimasz mosoly kúszik az arcomra, amikor meghallom Oyaji unokahúgának reakcióját. Egyértelműen blöfföl. Már csak azért is, mert az egyetlen, aki különbséget tud tenni közöttünk, az Hahaue. Az ő trükkje viszont számunkra is rejtély, de megnyugtató, hogy még az öreg is abszolúte képtelen elsajátítani. Addig jó nekünk, szabad a móka.
– Nagyon ragaszkodhatsz Anikihez, Kaori-chan. Történt tán valami, amiről nem tudok? – teszem fel következő kérdésemet, amivel az őrületbe szeretném kergetni az Amatsuji-ház jelenleg egyetlen használható tagját. Nagy kár, hogy ő az egyetlen célpont, mindent kénytelen vagyok vele eljátszani, ha már senki más nem vevő a tréfáimra.
Kissé megcsóválom a fejem, miközben felállok. Tök egyértelmű, hogy a lány szét van esve, csak ő nem érzékeli. Így nem lesz nehéz ügy kizökkentenem a béketűréséből és szórakozni egy jót.
Nekem nincs bajom, csak te nézel rossz irányba – lépek hozzá közelebb és fordítom az arcát a Meiou birtok irányába. – Ha erre mutatnak, az lehet, hogy a Tsukimisouban felt jelent, de nekünk, hétköznapi nemeseknek nem. Ám mint mondtam, a galambocskáim elrepültek, nem tudom merre, így hiába is keresed őket – nézek csalódottan a mutatott irányba én magam is, és inkább elhúzom a kezem tőle, mielőtt belém találna állítani egy tűt, vagy netalán harapni óhajtana. Kinézem belőle, elvetemült egy kis boszorkány, pedig a nagy-nagynénim, vagy mi a fene. Ki érti ezt? Talán csaj Shuu-jii vagy Oyaji tudta ezt az egész családfás dolgot fejben tartani, akikből már csak egy van életben. Ehh, remélem, ezt bebiflázni nem része az egész „egy nap majd családfő leszel” tréningnek, mert akkor kifutok a világból. Minek ennyi feles dolgot megjegyezni?
– Persze-persze – forgatom szemeim a válaszára. Én is tudom, hogy még nem dobták ki edzésről, de biztos vagyok benne, hogy ettől a hozzáállástól kiakad. És érkezik is a replika, amire vártam. – Parancsolj, nem foglak vissza ^-^ – veszem elő legszemtelenebb mosolyom, és lépek egyet hátra, hogy bemutathassa a tudományát. Mulatságos, ahogyan heveskedni próbál, ilyenkor mindig történik valami váratlan, amire nem számítana. Már csak az arckifejezéséért is megéri húzni az agyát egy kicsit.
Elismerően füttyentek az esésre, amit produkál, majd figyelve csúszását, lemondóan sóhajtok. Sejthettem volna, hogy nem lesz zökkenőmentes az unaloműzés. Miért is lenne? Shunpo segítségével termek alatta és tartom ki a kezeim, hogy elkapjam a zuhanó hófehérkét. Nem mondanám, hogy megerőltető a mutatvány, eddig merő unalom.
– Bravúros volt, Kaori-chan, de legközelebb vihetnél bele több komikumot, ha az a cél, hogy a merénylőt lefoglalja a nevetés ^-^ – dicsérem meg meglehetősen szemtelenül a műsort ahelyett, hogy hogyléte felől érdeklődnék. Ha erre tud valami épkézláb replikát adni, akkor minden bizonnyal csak a büszkeségét viselhette meg ez a kis esés. Amennyiben panaszkodni merészel amiatt, hogy elkaptam a földet érése előtt, gondolkodás nélkül dobom le, a lehető legártatlanabb mosollyal az arcomon, csak hogy minden öröme meglehessen. – Hoppá, azt hittem, hiányoltad az önálló landolást és felkészült vagy. :roll:
Azért a várható replika elől egy kicsit távolabb lépek, mielőtt ideje lehetne felpattanni vagy kirúgni a lábaimat alólam. Az nem lenne kellemes pálya. Így legalább van esélyem odébb helyezni magam villámlépéssel, ha mégis utánam lendülne, vagy meg találna dobni valamivel.
– Nem vagy ma formában, Kaori-chan. Ezért küldtek haza az edzésről? Mi emészti a kis lelkedet? Borzasztó lenne, ha nem önthetnéd ki a bánatod az egyik kedvenc unokaöcsédnek, bár sajnos Aniki hiányában be kell érned velem – folytatom tovább a pimaszkodást a nálamnál fiatalabb leányzó felé. Persze, nem ment el az eszem, nem maradok egy helyben, és sétálgatás közben is folyamatosan szemmel tartom, hogy időben tudjak menekülni a várható támadása elől, ha muszáj. Bár ezzel most egyértelműen bosszantani szeretném, mert olyankor produkálja a legviccesebb reakciókat, ha ideges. :roll:

53
Soul Society / Re:Prehistory
« Dátum: 2016. Máj. 24, 23:54:38 »
Egészen jól indult ez a nap, a szerepcserét senki nem vette észre! Most már csak azt kell megoldanom, hogy észrevétlen maradjak. A vén kígyó olyan napra akarta szervezni a találkát, amikor Otouto szolgálatban van, így nem igazán mutatkozhatok nyilvános helyeken, vagy ahol az álnok átokfajzat megtalálhatna. Otouto volt olyan figyelmes, hogy a mai napra beteget jelentsen a Kidoushuuban és ne kelljen kiállnom a kapitánya kérdéseit, mert lehet, nem venné ki jól magát, ha pont most sülnék fel a keresztkérdésekkel, vagy találná ki a fazon, hogy mutassak be egy magas szintű mágiázást. Akkor sajnos a sebességemhez kéne nyúlnom segítségért, hogy eltűnjek, ami garantált lebukás! Köszönöm, de ma nem, semmiképp. A gerlepárnak szüksége van egy kis térre, úgyhogy én addig békében elleszek távol minden más gondtól. Ez persze a Meiou-birtokot kapásból kizárja, mert ha engem ott nyakon csípnek, mindkettőnknek annyi. Úgyhogy a választásom természetesen az Amatsujik egykori erdős kiképzőtelepére esett, Youko-ane most úgysem használja, és egyelőre Akira-chan is visszajár a Yonbantai többi gyógyítójához kezelésekre, hátha tudnak rajta segíteni... Mitsuyuki-chan meg sosem ismerte úgy a terepet, mint mi, elvégre a tréfáinkhoz úgy kellett ismernünk mindent, mint a tenyerünket. Ha el akarsz tűnni, légy szem előtt! Tehát a kis raktár a fák között, amire pont rásüt a délutáni nap, maga a főnyeremény. 8)
A kellemes délutáni semmittevést azonban egy rasnya felhő szakítja félbe. Pontosabban, amint kinyitom a szemem, észlelem azt is, hogy nem felhő, ráadásul beszél is. Zöldségeket.
– Most sem Anikihez van szerencséd, Kaori-chan, de később szívesen összehozlak vele. Mi szél fújt erre? ^-^ – érdeklődöm egy röpke sóhajtás után. Ennyit a mai pihenésről. Vétek lenne kihagyni a szórakozást, ha már a móka alanya önként felkínálkozik. Olyasmi, ami nem méltó a hírnevünkhöz. Érezd jól magad Osen-channal Otouto, én is megtaláltam a mai hobbim.
- Oh, figyelem a szerelmes galambokat, Kaori-chan, ez nem semmittevés. Ott vannak, ni – mutatok a Meiou-birtok irányába, amit persze a fák közül lehetetlen kiszúrni. Addig is, míg odapillant, én feltápászkodom. Ha már egyszer orvul véget vetettek mai pihenésemnek, nem volna fair dolog, ha hagynám a törpikét magam fölé tornyosulni. – Ejnye, most miattad elvesztettem őket! Micsoda testőrnövendék az ilyen, még a megfigyelést is elrontja... – csóválom meg a fejem, immár magam is a tetőn ácsorogva. Tulajdonképpen nem értem, miért is jött éppen utánam. Egyelőre még nem adhattunk okot arra, hogy keressék a szökevényt. Jobb volna itt tartanom, mert ha kitudódna, hogy itt vagyok, és nem a Kidoushuuban akkor nem tenném zsebre, amit azért kapnék.
– Szóval, mit csinál errefelé a Fehér Fúria? Kidobták az edzésről, mert rossz fát tett a tűzre? Sajnálnám, ha így lenne, mert azt hittem, nem ragadt rád tőlünk semmi, és látni szeretném, ha bebizonyítod az ellenkezőjét :roll: – valószínűleg nem így van, de a legegyszerűbb úgy a szórakoztatásomra bírni, ha felbosszantom. Márpedig ezzel valószínűleg jó irányba haladok, az edzésére mindigis érzékeny volt. Ez még egészen jó nap is lehet.

54
Soul Society / Re:Pukkancsrablás a zártosztályról
« Dátum: 2016. Máj. 17, 00:41:00 »
Őszintén szólva számítottam rá, hogy nem leszek szívesen látott vendég, de a tűdobálás akkor is túlzás volt. Még szerencse, hogy Youko-ane az utóbbi időben megint aktív és emiatt újfent edzésben vagyok ezeknek az apró vacakoknak a kerülgetését illetően. Na nem mintha az itteni tűk olyan nagy kárt okozhatnának egy-egy apró fertőzésen kívül. De az alkohol úgyis fertőtlenít ugyebár. :roll:
– Fáj, hogy így látod... Hotaru-chan bizonyára összetörne, ha hallaná szavaid – kapok szívemhez színpadiasan a választ hallva. Végülis, ők közelebb vannak korban, nem? Vagy voltak... Nem tudom, mennyire tekinthetem az előttem ücsörgő Pukkancsfiókát felnőttnek. Pontosan ugyanúgy néz ki, mint két évszázaddal ezelőtt. Már akkor is fiatalnak tűnt feleségnek – én az ő korában biztosan nem házasodtam volna. Hah, most sem akarok! Özvegynek... ehh, szinte csitri még, Otouto kedvenc pártfogoltja is majdnem idősebbnek néz ki. Hát ilyen lenne, amikor teljesül a kívánságom és végső soron semmi nem változik?
– Ejje, összetöröd a szívem. Gondolod, hogy Akira-chan átengedett volna, ha bármi rosszat rejtegetek? – érdeklődöm némi fejcsóválással, miszerint a feltételezés is abszurd. A nálam lévő lufik abszolút ártalmatlanok, már ameddig megtöltik őket vízzel. Utána vízibombává válnak, de nálam csak abszolút lég- és vízmentes van belőle. Kötelező harci elem, Taichou-chan előírása. Bár előfordulhat, hogy egy kisebb üveg alkohol is maradt nálam a minapról, de arra most nem esküszöm meg, és keresni sem kezdem. Azért legközelebb megmotoznak, ha látogatnom kell valakit, márpedig ilyesmiből köszönöm, de nem kérek. :arrogant:
Kis közjátékunk letudása utána jelzem távozási szándékom, amennyiben továbbra sem hajlandó lejjebb ereszteni a harcias amazon stílből. Ahhoz képest, hogy Buddha tudja meddig jegelve volt, meglehetősen eleven. A reakció viszont mindenképp meglep, egy pillanatra köpni-nyelni nem tudok. Csak mikor elengedi az egyenruhámat tudatosul bennem, hogy önkéntelenül utána kaptam, nehogy elboruljon. Ez roppant kellemetlen. A motyogásra viszont sóhajtok és elmosolyodom.
– Hogy mondod? Nem értettem kristálytisztán... :roll: – emelem egyik kezem a fülemhez, hátha ettől némiképp javul a hallásom. Persze, elsőre is hallottam, hogy bocsánatot kért, de jól esett volna, ha nem keverhetem össze a falevelek zörgésével odakinn a mondókáját. – Társam? A látogatásodban? – vonom fel a szemöldököm, miközben az ifjabbik Amatsuji amazont méregetem. – Hova figyelsz, Hótündér? Most mondtam, hogy állapotfelmérésre jöttem. A te állapotod felmérésére – pöccintem meg a homlokát, hátha végre egy kicsit visszább húzza a karmait. Akira-chan biztosan jobban örülne, ha a fejét lapogattam volna meg, ahogy azt ilyenkor kellene, de pöttöm hárpia itt mellettem kikaparná a szemem, ha nekiállnék porcelánnak nézni. Meg a korábbi dobálózása ezt nem is indokolná. Ráadásul szökni akar... Mit ne mondjak, csábító ajánlat, hogy ne egy kórteremben álljunk neki a szokásos zrikálásainkat hozni, de ez igen veszedelmes hadművelet. Magam elé emelem a kezem és ujjaimat egyesével kiegyenesítve kezdem számolni, kik akarnának megölni ezért az akcióért. Kezdetnek mindjárt Youko-ane, Akira-chan, Oyaji... Nem kizárt, hogy még Oni-chan is beszállna a felnégyelésembe, és akkor még el sem gondolkodtam komolyabban. :| Miért is szeretek veszélyesen élni?
– Are? Miről is beszélünk? – dörzsölöm meg a tarkómat, miközben oldalra nézek. Sosem gondoltam volna, hogy fel fogja hozni ezt a témát. Mondjuk nem is ez a nagyobbik meglepetés, hanem hogy Youko-ane elmondta neki, én voltam vele. Most valamiért késztetést érzek előadni, hogy én nem is én vagyok, hanem Otouto. De nem hiszem, hogy működne. Ezúttal nem. És a hazatéréséről is jobb lenne itt lezárni a beszélgetést. Egy mély sóhaj után feje búbjára teszem a tenyerem. – Nem kell hálálkodnod, Shiki. Én hiszek benne, hogy ha nekem lenne szükségem rád, te is ott lennél. Ne mondj semmit, felejtsük el nyugodtan – kérem halkan. Nem szeretném, ha összetörné az illúzióimat a hideg valósággal. Szerintem képes lenne hagyni szenvedni egy kört, puszta szórakozásból, mielőtt hajlandó lenne segíteni nekem.
– Na akkor hol is tartottunk? – teszem fel a költői kérdést. Természetesen ott tartottunk, ahol még megúszhatom élve. De miért maradnék a biztonsági zónában? Gondolkodás nélkül kapom el, és dobom a vállamra a leányzót, majd indulok meg vele az ablak felé. – Csak hogy tisztázzuk: nincs semmiféle sérülésed, ugye? Főleg olyan, ami felügyeletet igényelne... – azért én is azt mondom, hogy jogosan nyúznának meg odahaza. De legjobb emlékeim szerint Pukkancs kisasszonyt nagyjából sértetlenül sikerült hazahozni, a karcolásainak pedig már nyoma sincs. És azonnali hadakozásával ismét bebizonyítja, hogy nem ágyban lenne a helye... – Most szökni akarsz vagy nem? Elég fontos lenne eldönteni – a pillanatnyi meglepetést kihasználva dobok rajta egyet, puszta jelzésnek. Na ő az a személy, akit bármikor ledobok, ha nagyon át akarja harapni a vállam. Nem mondom, hogy utána nem segítem fel, de a jelzés a fontos.
Mielőtt túl nagy felfordulás kerekedhetne a jelenetből – mert a kertből biztosan akad, aki látta – inkább kereket oldok az ablaknak tűnő nyílászárón keresztül. Arra talán kisebb ellenállásba ütközöm, mint a folyosókon, de mindenképpen könnyebb kivitelezni a szökést.
– Nos, hova szeretne menni az elrabolt királylány? – érdeklődöm, már a yonbantai egyik épületének tetején ácsorogva, miközben a várost szemlélem. Nem hiszem, hogy túl sok minden változott volna kétszáz év alatt. És ami azt illeti, ha neki nincs ötlete, én már tudom, hova akarom vinni, ahol nincs túlzottan szem előtt és nem két perc megtalálnia az Amatsuji-maffiának. Habár, ha Kalózkislányt ráállítják az ügyre... Jobb nem belegondolni, tőle mit fogok kapni a lányrablásért. :| Mindenesetre, ha Minifúriának nincs különösebb ötlete, gondolkodás nélkül a 10. osztag barakkjai felé veszem az irányt. A bambuszerdőben akad egy kellemes pihenő, amit nem olyan régen alakítottunk ki Otoutoval.

(click to show/hide)

55
Soul Society / Pukkancsrablás a zártosztályról
« Dátum: 2016. Máj. 11, 00:42:07 »
Kezdő helyszín: 4. osztag, betegszoba
Időpont: néhány nappal Shiki és Youko beszélgetése után

Öregem, amit az után a Hueco Mundoba tett túra után kaptam Oyajitől, azt nem tettem zsebre, pedig még ő is örült a megkerült rokonnak! Ettől még hallgathattam naphosszat, hogy így vagyok felelőtlen meg úgy, és törődhetnék azzal, hogy lassan a mindenféle hirtelen ötlettől vezérelt magánakciók helyett át kéne vennem tőle a család vezetését... naná. Mintha ő azt annyira át akarná adni, csak a lustaságában felhalmozott papírmunkáját sózza rám büntetésként, amikor éppen rossz passzban találja egy tréfám. A sokadik kör kioktatásnál mérgemben majdnem megjegyeztem, hogy akkor bizony a sátánkígyó* szívhatná a fogát, hogy elbaltázta annak idején a számításait, de inkább nem tettem. Már csak azért sem, mert ezzel egyrészt nem tréfálunk, másrészt Otouto sem díjazta volna az eset említését. Na meg az öreg sem gondolta azokat a kiselőadásokat annyira komolyan, szerintem már rég elment volna Shiki-chant ajnározni, ha nem rettenti meg a gondolat, hogy talán mindkét fiát képeznie kéne.
Ami azt illeti, én nem éreztem annyira szükségét, hogy meglátogassam. Értelmetlen lenne ott ülnöm az ágya mellett, miközben még eszméletlen. Ami azt illeti, bőven elég volt egyszer annyira elesettnek és összetörtnek látnom, mint mikor hazahoztuk. Talán gyerekes, de nem akartam, hogy így éljen az emlékeimben. Egy bőgőmasina volt kölyökként, a fene se gondolta, hogy egyszer erős nő lesz belőle, de miután kapitány lett, már inkább úgy gondoltam volna rá. És nem, véletlenül se vettem a karjaimba, vagy morogtam rá minden egyes tisztre, aki hozzá akart érni Akira-chanon kívül. Az valaki más volt. :arrogant: Mikor Ane-san elmondta a minap, hogy már felébredt, akartam adni neki még egy kis időt, mielőtt ránéznék. Egykori kapcsolatunkból kiindulva én lennék az utolsó, akit szeretné, hogy gyengének lássa. Biztos furcsán néznének rám, ha kimondanám, hogy próbáltam tekintettel lenni az érzéseire. Következésképp erről ugyanúgy nem beszélek, mint arról, hogy végső soron én hoztam haza. Kellemetlen beszélgetés lenne belőle.
Mikor végre rászánom magam a látogatásra, csak remélni merem, hogy már nem egy gyenge kislányként fekszik az ágyában. A yonbantaiban persze Akira-chantól komoly kiselőadást kell végighallgatnom arról, hogy még nem kéne a leányzót felzaklatni. Mikor a nálam lévő eszközöket kívánja szemrevételezni, halálos komolysággal kapok a szívemhez, hogy ennyire bízik bennem. Ez a bánásmód mégiscsak több a soknál, nem holmi gyilkos haramia vagyok, aki az életére akar törni! Végül sikerül tovább lógnom és bekopoghatok Shiki-chan szobájának ajtaján.
– Jó reggelt, Álomszuszék – lépek beljebb, mintha mi sem történt volna. Az elmúlt évtizedekben tökéletesen megtanultam úgy tenni, mintha a kellemetlenebb emlékek meg sem történtek volna. Még éppen idejében sikerül elhajolnom egy felém hajított tű elől. Hát ezt meg honnan a nyavalyából szerezte?! :O.O: Még bőven pihennie kellene, nem ninját játszania az elorozott eszközökkel! – Ejnye, így kell köszönteni a rég nem látott rokonokat? ^^” – most szívesen visszaszívnám a korábbi gondolataimat. Sokkal aranyosabb volt, amikor aludt. És hatványozottan kevésbé veszélyes. A következő nagyobb tárgy elől nem hajolok félre, inkább elkapom röptében, miközben az újabb vádat hallgatom arra vonatkozóan, hogy miféle ”aljas trükkre” – ezt a kifejezést kikérem magamnak! - alkalmas eszközt hordozok magammal. Na ez már tényleg több a soknál!
– Befejezted? A feltételezés is fáj, nem rúgnék bele az eleve földön fekvőbe, ha rokon az illető – jelzem fájdalmam, némi színpadias túlzással, majd igyekszem fél fokkal komolyabbra venni a figurát. – Csak kíváncsi voltam, milyen állapotban sikerült hazakeveredned. De ahogy elnézem, túlzottan is elemedben vagy, úgyhogy nekem itt semmi dolgom – teszek egy jelzés értékű gesztust az ablakon túli táj és az ajtó felé. Csak a móka és a megszokott vérszívás kedvéért. Ha már a kis Pukkancsnak volt mersze dobálással köszönteni, ennyivel igazán tartozom neki. :roll:

* Egykori jegyesének (aka Toshi feleségének) az apja

56
Szerencsére a jó minőségű italnak nem tett kárt ez a kisebb sétálgatás az osztagainkat elválasztó faltól. Most is pompás a zamata! És iszogatás közben még Natsuki-chant is megörvendeztethetjük pár finom csokoládéval. Csak egy a bökkenő: középső húgom nem igazán vélem felfedezni a befuccsoló pajzsnál ácsorgók között, így az a sanda gyanúm, még mindig Oni-chan nyakában kuksol. Ezt némi szemlélődés után igazoltnak is vélem, majd ikeröcsém felé fordulok, hogy ellenőrizzem, vajon neki is ugyanarra a rugóra jár-e az esze, mint az enyém.
Szerencsére így lassan négy évszázad távlatában is tökéletesen működik köztünk a szavak nélküli kommunikáció, saját ábrázatomat viszontlátva bólintok, és elteszem a csészémet. Ideje rövidre zárni ezt a megkergült répazabálót.
– Menj csak Otoutoval, Natsuki-chan, én előkészítem a mumusűzés másik felét ^-^ – bátorítom a leányzót, hogy testvéremmel tartson, majd leporolom saját öltözetem és elteszem a wakizashit. Ezt az ügyet most nem azzal óhajtom lerendezni.
Jobbra indulok, szélesebb ívet bejárva, hogy távolabb maradjak a hadakozóktól és lehetőleg kimaradjak a nyúl célkeresztjéből. Olyan pontot keresek, ahol Oni-chan nem táncikálhat bele a technikámba, nyakában Hanabi-channal, és lehetőleg Otoutoval sem kaszáljuk el egymást – természetesen úgy helyezkedem, hogy ikeröcsém és Natsuki-chant is tökéletesen lássam. Ezúttal Ao Hououza-t veszem magamhoz ismét, de most nem csak szeletelni szeretnék vele. Rávezetem lélekenergiám a pengére, miközben becélzom a rágcsálót, majd mikor Otouto rám néz, bólintok. Vele pontosan egy időben csapom a földhöz lélekölőm pengéjét. A két irányból érkező Chigiri–t biztosan nem tudja már kivédeni, ha meg mégis, oldják meg a többiek. :arrogant:
Én ezt követően dolgom jól végeztén a társaság háta mögött, hohouval térek vissza Otoutohoz és Natsuki-chanhoz.

(click to show/hide)

57
Ez a nyúlfüles egy kicsit már kezd sok lenni, pláne a sokféle technikáival. Oni-chan túl sok fura dolgot hörpölget, ha az ő álmában vagyunk. Viszont akkor ideje lenne belelendülnie és megoldania a dolgot! Mikor a tapsifüles legközelebb felbukkan, lövök róla egy képet az irodámban tanyázó duónak* és elküldöm nekik sms-ben, majd visszaterelem figyelmem ikeröcsémre. Elvigyorodom a remek ajánlatra.
– Elvégre vétek volna fejjel menni a falnak – jegyzem meg a többiek akciózását látva. Szerintem nekünk itt már nem kell nyulakat vadászni, csak kicsit távolabb menni a célkeresztből, mert egyelőre túlzottan is benne vagyunk. Végülis az édességnek is hasznát vehetjük még, ha más nem, távdobáló versenyt tartunk. :roll: Viszont egy érdekes darab is a kezembe akad, ahogy megnézem a szerzeményt, így azonnal Natsuki-chanhoz sazzézok.
Natsuki-chan felhívására behunyom a szemeimet, majd odasétálok a kislányhoz és megsimogatom a buksiját.
– Tyűha! Nagyon ügyes voltál, Natsuki-chan, de most tartsunk egy szünetet a mumusűzésben és nézzük meg a zsákmányt. Épp az imént találtam neked egy kókuszos csokit ^-^ – invitálom kicsit hátrébb a szőke leányzót a tűzvonalból, hogy letelepedjen hozzám és Otoutohoz. Az alkoholból nem kap, de a hozott édességen bármikor osztozkodunk!
– Tartom, plusz egy tejszínes, hogy minket is bajba sodor ^-^ – adom meg saját tétemet ikeröcsémnek, majd a támadásra emelem tekintetem és előveszem obimból a wakizashit.
– Azt passzolom, de azért ha a pajzs besül, ne csináljunk magunkból tűpárnát ^-^ – remélhetőleg pengével ki lehet védeni a nyilacskákat, ha esetleg nem települtünk volna elég messzire.

*Anao és Katsuo
(click to show/hide)

58
Meglapogatom Otouto vállát, tudom, hogy pocsékul visel mindennemű lélekenergia fitogtatást. :/ Mivel ikeröcsém jelen pillanatban legtöbb idegszálam leköti, nem is veszem észre azonnal a felém közelítő édességet.
– Nagyon kedves tőled, Natsuki-chan ^-^ – mosolygok a kislányra, miután elfogyasztottam az édességet, majd odatartom a cetlinket a többiekéhez. Meglepő, hogy szinte azonnal sikerül jól összeolvasni, pedig tök szórakoztató olvasatok is kijöhettek volna. A kölyöknek, kérésére, természetesen odatartom Taichou-chan üzenetét, melyben arra kér, tartsam távol Natsuki-chantól.
– Ez szörnyen fájt, Hanabi-chan. A ténylegesen vörösbetűsen tilos dolgokba soha nem nyúltunk bele, mindig tiszteletben tartottuk azokat – jegyzem meg húgocskánknak a komoly tényeket. Még a félhold kivágása sem volt tilos! Kérdem én, melyik törvény írta elő, hogy nem lehet szélesíteni egy nyílást? Vagy rögzíteni egy-egy nyílászárót? Naugye!
Az Elmúlás Hegye azért nem az a terep, amit szívesen megjárnék, de út közben igyekszem Natsuki-chanra és Otoutora is vigyázni. Hanabi-channak ha baja esik, majd elővesszük Shuut, annyi szemem nincs. :|
– Megeshet, de akkor kérek még egy kört... – motyogom ikeröcsém megjegyzésére, elvégre ez akkor remek pia, bár ilyen elvetemült fantáziálást azért mi nem produkálunk. – Oni-chan, kértelek, hogy hagyj ki a rémálmaidból! – szúrom oda kedvenc démonbátyusomnak, nehogy egyedül érezze magát.
– Ne aggódj, Natsuki-chan, majd mi vigyázunk rád, csak maradj mellettünk – kacsintok a leányzóra, eszemben sincs hagyni, hogy Oni-chan dobálózásának ő igya meg a levét. Inkább megpróbálok picit elé keveredni, nehogy démonbátyám rémképe pont a gyereknek árthasson. :|
– Gratulálok, Oni-chan, most feldühítetted – tapsolok párat, hogy egyértelmű legyen az üdvrivalgás neki is. ^-^

59
A dobálózás közben hallott hangra elhúzom a számat. Otoutoval egyet kell értenem, és néma kérdésemre való bólintása után odalépek, ahol Hanabi-chant és démonbátyust sejtem, hogy húgocskánkat leemelhessük Oni-chanról. Veszélyes ez a játék.
- Ha ragaszkodsz hozzá, Hanabi-chan... - reagálok csalódottan választására. A csatát megnyerhetted, de a háborút nem adjuk, Oni-chan! :x
A ruhám ujját ért húzásra azonnal Natsuki-chanhoz fordulok, és elveszem tőle a papirost, hogy elolvashassam. Szabad kezemmel megsimogatom a kobakját, tündéri ez a leányzó.
– Nincs semmi baj, megtaláltad a kincset – lengetem meg vigyorogva a csomagolást. – Ne aggódj, nagyon ügyes voltál. Most keresünk neked kókuszos csokit, rendben? ^-^ – érdeklődöm kedvesen, miközben ikeröcsém már rajta van az ügyön.
A mumusűzést kiáltó nyuszifülesről gyorsan lövök egy képet a sebtében előkapott okosmobilommal, majd sms-ben elküldöm Nao-channak*. Időszerű volt, már várt tőle egy üzenet. A választ Otoutonak is megmutatom.
– Távozz tíz méterre távolabb, kapitányi utasítás! ˘^˘ – adom ki az ukázt a kölyöknek, ikeröcsémmel kórusban. Natsuki-chan felé intézett kérésre bólintok és már indulnék is vele tovább, mikor ugrifüles barátocskánk pukkancs módba vált. Szám elé emelem a legyezőmet, hogy elrejtsem sunyi mosolyom, miközben a karomon díszelgő plecsnire mutatok.
– Ez feljebbvaló fenyegetése, Tapsifüles barátom, ráadásul kapitányi parancsot teljesítünk ^-^ – jegyzem meg a fiúnak, mielőtt az megemeli lélekenergiáját. Taichou-chan mellett hozzászoktam ehhez a mennyiséghez, de még így sem kellemes. Kelleténél kicsit ijedtebben kapok összeeső ikeröcsém után*, majd őt támogatva egyenesedek fel megint. – Yare-yare... Erről mindhármunk kapitánya hallani fog ^-^ – biztosítom a srácot, hogy én aztán nem felejtek, pláne, ha Otouto egészsége a tét!
– Natsuki-chan, osszuk meg a többiekkel a kincsestojás üzenetét, rendben? – fordulok vissza a kislányhoz, hogy eltereljem a veszélyesen pukkancs egyedtől.

*Toshi nem bírja az ilyeneket, kidől az LP emeléstől – Naoval egyeztetve
*Ha Taki kéri, megmutatja Anaotól kapott SMS-t xD

(click to show/hide)

60
Örülök, hogy Natsuki-chan tetszését elnyeri a plüss ugrifüles, remélem, jó játéknak fogja találni a jövőben is, és nem valami rossz tréfa egyik kellékének. Az előkerülő papirost ikeröcsém válla fölött olvasom el, s a kép láttán azonnal elhúzom a számat. Ennél jobb idolt nem választhatott volna ez a mókakontár? :/
– Pfúj, vidd innen – passzolom vissza a képet Otoutonak, aki nem késik visszadobni nekem a förmedvényes papirost. Természetesen visszapasszolom neki, és ezt játsszuk még pár körig, mielőtt elegem lesz az egészből, és wakizashimat előkapva ketté szelem a képet. A papírdarabokkal már nem foglalkozom, dolgom jól végeztén teszem el a fegyvert.
– Jól mondod, dobjuk le Oni-chant – indítványozom a következőt, de azért megvárom, míg Natsuki-chant is sikerül elirányítanunk valamilyen tevékenység felé. Lövésem sincs, mit kellene keresni az édességek között, mindenesetre mosolyogva megköszönöm a szőkeségtől kapott csokoládét, Nao-chan biztosan örülni fog neki.
– Mutasd meg, ki a legjobb kalóz, Natsuki-chan, találd meg előbb a kincset, mint a tapsifüles! ^-^ – biztatom picit a leányzót, hogy véletlenül se kerülhessen nyulak által megszállt személyhez a rejtély következő kulcsa, aztán ráfókuszálok kishúgunk bemérésére. Ha már Otouto volt olyan kedves, hogy leadja a drótot a többieknek, mit és merre kell keresniük.
– Pszt, arra, de derékmagasságban – mutatok a láthatatlan démonbátyus irányába, és mivel legutóbb Hanabi-chant a nyakában láttam, egy random csokitojással megcélzom a démonbátyust deréktájt. Mivel ez jó mókának tűnik, felkapok még egy édességet, hadd örüljön Oni-chan. :roll: Szerencsére ikeröcsémben nem kell csalódnom, ő is beszáll a démon dobálásába.

Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 7