A ki kedvence kinek részt jelentőségteljes szemforgatás kíséretében inkább ráhagyom Hófehérkére. Úgyse veszi be senki ezt a figyelemelterelést arról, hogy nem arra válaszol, ami igazából a kérdés volt. De meg kell hagyni, elismerésre méltó, hogy még ennyire követni tudja a körülötte zajló eseményeket.
– Ha mégis unatkozni találnál, szórakozás terén ránk mindig számíthatsz – biztosítom kedves Kaori-chant készségesen a szolgálatainkról. Garantáltan nem fogjuk hagyni, hogy unalomba fulladjon az élete, elvégre miféle rokonai lennénk, ha hagynánk, hogy teljes egyhangúságban teljenek a napjai?
A kínos és értelmetlen mentésre csak fáradtan legyintek egyet. Továbbra sem az a lényeg, mit tudott először és mit nem. Ha annyira érdekelnének az Amatsujik nevelési elvei, megkérdeztem volna Baa-chant vagy bárki más még élő rokont.
– Ej, Kaori-chan, összetöröd az unokaöcséid szívét. Hogy fogsz ezzel elszámolni Ane-san felé? – teszem egyik kezem színpadiasan a mellkasomra a kegyetlen szavak után, miszerint továbbra sem bízik meg bennünk. Pedig mi mindig ott voltunk mellette, ha másért nem, hát azért, hogy szórakoztassuk. Persze, a felét sem gondolom ennek komolyan, és pár pillanatnyi színjáték után ismét felveszem megértő mosolyom a leányzó felé, elvégre most épp az őt kiakasztó dolgokat teregeti ki számomra. Tud ő meglepetést okozni, még ha eddig nem is gondoltam volna.
A sírdogálását kommentár nélkül hagyva ölelem magamhoz. Nem nézek le rá, így is tökéletesen tudom, hogy még mindig távol áll a nyugodttól. Nem kell látnom, nem kell emlékeznem rá, hogy ilyen elesettnek is láttam. Erről a találkozásról úgysem fogunk beszélni senkinek. Több szempontból ártana a hírnevemnek, főleg, ha netalántán akkor is a saját nevemen emleget, amikor beszélne róla. Még szerencse, hogy ez nem fordulhat elő, ugyebár.
– Azért nem is tök egyedi eset, a mi fajtánk sokáig él, és a szerencsésebbek sokáig fiatalok is maradnak. Megesik. Engedd el, és ne csinálj úgy, mintha vörössel a homlokotokra lenne festve a korotok – reagálok a dünnyögésre a korkülönbséget illetően. Mégis ki a frászt érdekel? Aki nem ismeri mindkettejüket igen közelről, az úgysem fogja tudni. Nők korát meg jobb nem megkérdezni, mert háklisak lehetnek egy ilyen jellegű kérdésre. Ki tudja, miféle célzásnak képes venni némelyik fehérnép, ha a férfiember voltaképp csak ki akarja deríteni, mennyire gyerek az, akire szemet vetett? Aztán a következő, amit tudnánk, hogy ott a hölgyike tenyérlenyomata a képünkön. Tudod, mikor.
– Hát akkor nekem hogy ne kellett volna meglepődnöm? – fakadok ki a diszkréciós megjegyzésre, és egyik kezemet elemelem a lányról, hogy a képemet a tenyerembe temessem. Ez a lány egyáltalán nincs észnél. Titkolják a dolgot, de meg van lepődve, ha a rokonai ledöbbennek? Most akkor mi a szöszt akar? Legyek gondolatolvasó és tudjam minden kis titkát? Nem járna vele jól, azt garantálni tudom, mert én viszont igen.
– Nézd, a presztízsvesztést az elsővel már elintézte magának, ebben a tekintetben már nincs mit vesztenie. Te még csak nem is egy mezei fruska vagy, a családod nevét legalább ismerik errefelé. Mi a legrosszabb eshetőség? A gyerekeid nem örökölhetnek, nagy kaland, legalább nem lesznek politikai céltáblák – és nem kell végigcsinálniuk valami ostoba kiképzést, mint amivel Oyaji kínoz napi szenten, ha épp megtalál. -_-” Néha szívesen elcserélném az életem Otoutoval de úgy véglegesen. Akkor a sátánkígyó sem panaszkodhatna, hogy drága lánykája a rossz ikerbe szeretett bele, én meg szabadon élvezhetném az életet. Minden gond le lenne tudva. Csak az a bökkenő, hogy azért ezt én sem akarom igazán, a másik kettő meg még ennyire sem pártolja az ötletet. – Mi az, hogy lehet? – hökkenek meg, megjátszott felháborodással. – Bocs, hogy tőlem kell megtudnod, Kaori-chan, de egészen biztosan igazam van és nem csak részben – javítom ki a megjegyzését, bár ez a fajta beismerés ettől a nőszemélytől felér azzal, hogy térdre borult zsenialitásom előtt. Azért csak tudja szépen, mi is az a bizonyos helyzet, és hogy kikérem magamnak, ha igazam van vele szemben. Mondjuk az is igaz, hogy nekem mindig igazam van ellene.
A motyogós köszönetnyilvánításra csak elégedetten mosolygok. Jól esne kihúzni belőle még egyszer, picurkát hangosabban is, de ez most nem az a téma, aminél ezt el akarnám játszani. A végén még megismételtetné velem azt, amit úgyis csak egy alakváltásra képes illetéktelen mondott, vagy ő álmodta az egészet. Nem ér annyit a történet.
– Az Amatsuji ház edzőtermét Amatsujiként akkor használod, amikor akarod. Mitsuyuki-chant hagyd lógva – legyintek egyet az aggodalmon. Ha sokat akadékoskodna, Ane-sen úgyis elküldené melegebb éghajlatra, amennyire jóban tudtak lenni a múltban. Aztán ahogy Shirayuki-chan tovább viszi a pánikolását és szép lassan megértem a Mitsuyuki-chanhoz kapcsolódó problémát, nem tudom megállni, elnevetem magam. Halkan, mert még mindig túl közel van a leányzó, és továbbra sem kellene magamra vonnom a környező területeken kószáló lelkek figyelmét, de azért a leányzónak biztosan egyértelmű, hogy ezen most remekül szórakozom.
– Roppant jó vicc volt, főleg tőled, de nem lenne épp elegáns húzás – lapogatom meg a leányzó kobakját, miután végre sikerült visszanyernem az uralmat a rekeszizmom fölött. – Illene elmondanod neki még a beavatási ceremóniád előtt, hogy meggondoltad magad, közbejött az élet, neked ez nem megy, szeretnél visszalépni. Aztán már címezheted is neki a meghívót – ha nem tudnám, hogy ezt Mitsuyuki-chan sosem hálálná meg nekem, akkor sem, ha tudná, mit tettem érte, már kezdeném rosszul érezni magam, hogy ennyire rendes és figyelmes vagyok ma mindenkivel. Mi vagyok én, a Jótündér? Nem, az már egyszer biztos. Majd Otoutoval úgyis gondoskodunk róla, hogy kedves Mitsuyuki-chan ne tudjon túl sokáig szomorkodni egy ilyen tehetség elvesztésétől.
– De ezek szerint már döntöttél, Kaori-chan – mosolygok a lányra a legangyalibb ábrázatommal. Jól van, most az egyszer lehetek számára én a Jótündér, csak vissza ne halljam soha. Tulajdonképpen szerintem már azelőtt eldöntötte, mit akar, hogy nekiállt volna velem beszélni, csak nem akarta beismerni. De ez már legyen az ő baja, így most már nyugodtan lehet hálás. Akkor is, ha erről a napról nem fogunk beszélni.

Legyezőmmel arcomat takarva, sunyi mosollyal járom, hogy újdonat kapitányomnak végre leessen a tantusz. Talán lassacskán elszivárog a tudatáig a szavaim értelme, ezt a megtorpanásocskája is sejteti. Még szerencse, hogy a legyezőt körültekintően magam elé emeltem, így nyugodtan vigyoroghatok annak biztos tudatában, hogy a Taichou-chan úgysem látja.
– Ahogy mondod, legalábbis ebben az iratban ez áll – emelem elő haorim alól az áthelyezési parancsot és meg is lebegtetem kicsit a kapitánylány előtt, mielőtt feltűnik egy aprócska részlet az egyik írásjel alatt, aminek nem kéne ott lennie. – Heh? – fordítom saját képem felé az iratot egy alaposabb áttanulmányozásra. Nehezen állom meg a nevetést, amint felfogom, hogy nem az én nevem és osztagom szerepel rajta, szóval inkább gyorsan összehajtogatom és visszasüllyesztem öltözetembe az okmányt. – Hoppácska, attól tartok még nem tudom átadni az eredeti papirost, mert az valamiért a szomszédba kavarodott ^^” – nem is értem az okát, de lehet valami abban, hogy nem néztük, ki melyik lapot emeli magához. Nos, megesik az ilyen, ha a nemes az ikertestvérével egyszerre kerül áthelyezésre, de legalább biztosan tudom, hogy én Tokiya vagyok, a nálam lévő papír meg Otouto nevére szól. Remélem, ő sem kap ki érte és a kapitánya hozzánk hasonlóan vevő a jó humorra! Azt hiszem, ez ebben a formában tökéletes is indításnak, elvégre egyszer-egyszer úgyis körül fogunk nézni egymásnál. Szükséges intézkedés, tudnom kell, hogy ikeröcsém milyen shinigamik között szolgál!
Halkan kuncogok legyezőm rejtekében Kalózkislány ténykedésének említésére. Bár erre azt hiszem, némi magyarázattal tartozom, így ezt meg is adom Nao-channak.
– Yuko-chan gyilkossági kísérleteit könnyű kezelni, ha kiismered. Velem hetente próbálkozik, úgy nyolcvan éve, de mint látod, még itt vagyok, szóval el tudlak látni néhány jó tanáccsal – kacsintok a leányzóra szavaim végén. Elvégre nem hazudok, tényleg gyakorta akarna minimálisan is megfojtani, de szerintem ő sem gondolja ezeket teljesen komolyan, túlzottan is hiányoznék neki, ha nem boldogítanám.
Új kapitányom kérésére közelebb hajolok hozzá, hátha valamilyen hadititkot készül velem megosztani. Még a legyezőt is úgy emelem, hogy kitakarhassam magunkat az esetleges hallgatózók elől. Sosem lehet tudni, ráadásul ismerem a szembeszomszédok részlegeit és módszereit, különösen előlük ildomos elrejteni minden olyasmit, amiből bajunk lehet.
– Hát nem bízol bennem, Nao-chan? – kérdezem őszinte csalódottsággal, melyre kissé még rá is játszok, hogy még erőteljesebb hatást érhessek el vele. Nem szép dolog titkolózni a tisztek elől, bár valamilyen szinten érthető, elvégre lehetnék az ellenség beépített ügynöke is. Csakhogy ez aljas rágalom lenne! A hűség kizárólag ide köt onnantól kezdve, hogy megkaptam a papirost az ide helyezésemről.
Szorgalmasan bólogatok a kis listára, amit a leányzó felsorakoztat. Ezzel egy időre előre megoldotta az ajándékötleteket, már akkor is, ha csak a felét jegyzem meg. A második válaszát kíváncsian hallgatom végig, és igyekszem úgy tenni, mintha nem lenne egyértelmű, kiről is van szó. Ej-ej, Taichou-chan, meg kell majd tanítanom téged hihetően füllenteni, mert így azonnal le fogsz bukni minden ellenőrzésen.
– Szerintem lehet. Végülis van egy tényleges születésnapja, és ha azt elfelejtette, akkor nyilván az új életének is kell, hogy legyen egy kezdőpontja, nem igaz? – lapogatom meg a kis kapitány buksiját, hogy érezze a törődést. Látom én, hogy most kell neki a támogatás, úgyhogy remélhetőleg ezzel sikerült is megnyugtatni.
A papírproblémára viszont vissza kell térni, így inkább elteszem a legyezőmet és Nao-chan mellett áthajolok az ablakpárkányon, hogy az iroda belsejéből ki tudjak emelni egy kötegnyit az intelligens lapokból. Szerencsére igazam van, és nem a szándékot érzékeli, csak a tényleges támadást, így egy szimpla kézbevétel nem okoz gondot. Akkor valószínűleg az ásás sem, mert az sem nyílt megsemmisítés kísérlet.
– Bingó, külön kértem a tizedik osztagot – bólogatok helyeslően kapitányom felismerésére. Ideje volt, hogy ezek az információk eljussanak hozzá, de végül csak sikerült. – Várom, hogy ismét együtt dolgozzunk, Taichou-chan – kacsintok rá a leányzóra, elvégre annak idején sem volt baj a közös munkával, bár akkoriban ő még csak újonc volt. Ettől még a lényeg nem változott, és remélhetőleg mi sem lettünk nagyon mások. Majd elválik, de jó megérzéseim vannak a 10. osztaggal kapcsolatosan.
– Megoldjuk! Majd rátereljük a gyanút a hetedik osztagra – állok elő az újabb frappáns ötlettel. Csak ki kell ismernem egy kicsit a másik szembeszomszéd stratégiáját, és tökéletes haditervet dolgozhatok ki a főkapitány ellen.
– Rendben, akkor munka után társalgó. Vigyünk valamit Hayate virágnak? Vagy magunknak? Kemény munka után kell valami frissítő – állok elő az új javaslattal. Ha már egyszer egy ki tudja milyen dísznövényzetnek készülnek éppen bemutatni, miután terveim szerint felásom a fél kertet, valami ital igazán jár! Bár úgy sejtem, nem alkoholtartalmú lesz, pedig az esne a legjobban a kemény meló után.
– Majd tartunk szavazást a névről, és akkor mindenki bedobhatja a saját ötletét is. Hátha akad kreatívabb, és így nem szalasztjuk el, hogy a legjobb kódnevet használjuk a kiskertre – nem mondom, hogy legkipihentebb és kreatívabb hangulatomban vagyok, könnyen meglehet, hogy még én is kitalálok valami jobbat. Vagy majd ma este Otoutoval közösen, elvégre valamikor ki kell beszélnünk, kivel mi történt az első napján az új osztagában, és ha ketten összedugjuk a fejünket, a Masa-jii elleni haditerv is pillanatok alatt meglesz! Azt hiszem, eredményes napot fogunk zárni, és ami azt illeti, efelől semmi kétségem.
– Értettem, Taichou – igyekszem elővenni a lehető legártatlanabb ábrázatomat. Ezzel most gyakorlatilag szabad kezet kaptam, csak arra kell odafigyelnem, hogy a hajtépés az hajtépés is maradjon, sírás-rívás nélkül. Ez már nem lesz probléma, általában inkább az emberek agyára megyek, miközben én szórakozom, tehát kicsi az esélye, hogy valakit megríkassak. Egyedül a vén Kuchiki állt anno az idegösszeroppanás és sírás szélén, mikor Ane-san kedvenc szuvenírjét beszereztük, de azt betudom az idős korának és a humorérzék teljes hiányának. – Igenis! … Várj csak, mit mondtál, mennyi idős az a cseresznyés? – kérdezek gyorsan vissza, mert nem idén kellene először virágoznia a fáknak. Meg mernék esküdni rá, hogy a cseresznyefák már kétszáz éve is ott voltak. Itt valami árulás lesz!
– Oh, még több fa? Ez nagyszerű hadi stratégia, Nao-chan! A fák között könnyebb elbújni, és minél több van, annál jobbak az esélyeink egy ellenséges rajtaütésben – magyarázom a telepítendő kisebb erdő előnyeit, amit talán még át sem gondolt. Ha pedig a fáinknak baja esik, bármikor az ellenséges osztagok nyakába varrhatjuk a dolgot, és a viszonyt ismerve, még hinni is fognak nekünk, elvégre tárgyi bizonyítékunk lesz: a károsodott fa.
Eztán már csak vállamra kell kapni az ásót, és követni Taichou-chant a mutatott irányba. Ő tudja, hol kellene felásni a kertet a nárciszoknak – úgy tűnik, ez az ötletem is elnyerte a tetszését, szóval most már biztosan nem fog visszaküldeni Tenkai-chan osztagába. Remek, megvettem az új kapitányt és még csak meg sem kellett erőltetnem magam, sőt, a kedvenc hobbimmal sem kell felhagynom. Ez az osztag maga a főnyeremény! Szerintem bérelnem kellene itt egy szobát, hogy ha Oyaji elől meg kell lógni, és Ane-sant sem tanácsos épp bosszantani, legyen hova jönni, egy tuti kis titkos menedék. Zseni vagyok.
– Ácsi-ácsi, az az üres tér az edzőteremnél tökéletes a szabadtéri edzésekhez, nem tenne jót a virágoknak, ha oda ültetnénk őket. Itt tökéletes lesz nekik, a többi növény között. Lesz társaságuk – azért jó időben kár lenne odabenn tartani a zanjutsu edzéseket, ha már egyszer van egy szabad placcunk. Én biztosan fogok ott gyakorlatozni, bár már most késztetést érzek, hogy néha átlógjak a szomszédba. Otouto új osztagában biztosan jobban megy a fegyverforgatás és nagyobb kihívás egy edzés tökéletes teljesítése, vétek volna nem kihasználni a tizenegyesek közelségét és nem átlátogatni egy-egy edzésükre.
– Hm... Ha van még egy ásó, segíthetsz abban, de ha nincs, megoldom egyedül is. Csak hozd ki az összes papírt, amit el kel tüntetni, és vigyázz, hogy ne érjenek a tűzhöz! Ami pedig nagyon sürgős, azt hagyd benn az irodában és ha ezzel végeztünk, megoldjuk azt is – kacsintok a leányzóra és mindenek előtt leteszem a többi papírra a nálam lévő stócot. Mielőtt nekilátnék a kert felásásának, leveszem a kék haorit, és kicsit távolabb összehajtogatva a földre helyezem. Itt kicsi az esélye, hogy piszkos lesz, és eszemben sincs összeföldezni ásás közben. Már tényleg nincs kifogás, mert a fölös lapokat mielőbb el kell tüntetni, szóval jobbágymunkára fel! Meg kell mentenem az új osztagom! Aztán majd megiszunk valami – gyanítom, citromos – frissítőt Nao-channal.

/ / Remélem, jó lesz zárásnak, én nagyon köszönöm a játékot, imádtam! *w*

Hümmögve húzom kaján mosolyra a számat. Ezt most vajon fenyegetésnek vagy figyelmeztetésnek szánta? A hanghordozásából ítélve valami érdekesre asszociálhatott. Engem pedig felettébb foglalkoztat, ugyan mi lehet az, ami ennyire védekezésbe vitte. Kicsit olyan, mintha bekerítettem volna, és lövésem sincs, mivel sikerült ezt elérnem. De vétek lenne nem kihasználni.
Azért a magaslat talajra cserélése után kezd gyanús lenni, hogy itt valami baj van, és a kérdésemmel belenyúltam valami érzékenyebb pontba. Nem fél, mi?
– Nekem úgy tűnik, hogy valamitől nagyon is félsz – teszem az ártatlan megjegyzést a kis suttogása után. Ha a testőrködéstől tart, az is tökre érthető, végül is alig húsz éve, hogy a teljes testőrség majdnem minden Amatsuji nevű tagjából nem maradt más, mint egy név egy kőlapon. Ez azért még nekem is elég nagy pofon lenne, már szembesülni azzal, hogy ilyenek is benne vannak a pakliban. És hát ugyebár az élet keveri a lapokat, fanatikus merénylők meg mindig lesznek. Nem is értem, miért akarja még mindig ezt a pályát űzni, de ha őt az elégíti ki, hogy az anyja helyébe lép, nincs jogom elítélni. Vagy kritizálni érte.
– Ugyan, kérlek, messze vagy te még attól, hogy szerencse kelljen a dobásaid kikerüléséhez. Majd száz év múlva visszatérünk rá, remélem, jó edzőpartner leszel, Kaori-chan – folytatom a leányzó heccelését, mert végül is ehhez jól értek. Ma pedig sokkal többet amúgy sem tudok csinálni. De legalább ennyi előnye van annak, hogy külön osztagban vagyunk Otoutoval, egyszerűbb lemászni a térképről, ha egyikünknek el kell tűnnie. Aki pedig ilyenkor megtalál... Nos, sajnálom, Hófehérke, de te sétáltál be az oroszlán barlangjába, és még fel is hívtad magadra a figyelmet. Mostanra igazán lehetne rutinod neked is a veszély elkerülésében.
Arra mondjuk nem számítok, hogy a kislány néhány cukkoló megjegyzésemtől zokogásban tör ki. Ezzel a helyzettel nehéz mit kezdeni, mert egyrészt nem ez volt a cél, másrészt azt se tudom, mivel idéztem elő. Jobb ötlet híján vigasztalása közben egy kis időre át is ölelem a lányt, és ezt a mutatványt a leültetése után is megismétlem. Most már roppant mód kíváncsi vagyok arra, min bukott ki ennyire és nem is fog tőlem megszabadulni, ameddig meg nem tudom, amit akarok. De haladjunk csak szép fokozatosan, és kezdetnek inkább rákérdezek a baj okára, mielőtt komolyabb eszközökkel próbálnám kihúzni belőle.
Elégedetten elmosolyodom, mikor már ennyire is belemegy a játékba és elfogadja a kisujjesküt. Akkor ez tényleg kettőnk titka marad. Na nem mintha olyan nagy titok lehetne ez az egész. Mindössze annyit jelent, hogy erről a kis gyengepontról nem beszélek. És ennek fényében mondjuk kihasználni is etikátlan lenne, de ezen ráérek később is agyalni.
– Hai-hai, most elengedlek ennyivel, de legközelebb tisztábban mondd, rendben? – felelek bocsánatkérésére, miközben meglapogatom a buksiját. Ha már ő a fának dőlt, én elengedem és úgy helyezkedem, hogy kényelmesen tudjam az arcát fürkészni. Kiszúrom ám, ha füllenteni próbál! Már csak azért is, mert elképesztően bénán hazudik, csak ezt soha senki nem mondta el neki. Meg tudom érteni, mulatságos, ahogy tartani próbálja magát a hazugsághoz, és egyre kevésbé megy neki.
A felvezető egyre jobban felcsigázza az érdeklődésemet. Kár, hogy ennyire homályosan beszél... Szóval nem biztos a testőrködés, de nem fél. Kíváncsian vizslatom, mikor bújik végre ki a szög a zsákból és böki ki a lényeget.
– Tehát Mizushima a szerencsétlen balfék. Őszintén sajnálom az illetőt, Anikinek sem volt egyszerű – csóválom meg a fejem a válasz hallatán. Youko-ane után azt hiszem, ebből már értem, miért nem lehetne szerelmes. Kaptak ők hideget-meleget, és volt ott jó pár elutasítás. Bár nem értem, pontosan melyik szavaimból asszociált Kaori-chan saját magára, én Otoutora gondoltam a madarakkal. Utána meg eszembe sem jutott utalgatni, csak a reakcióiból építkeztem. Ejje, ennyire véletlenül belenyúlni az érzékeny pontba. Ha nem tört volna ennyire össze, csak bosszankodott volna miatta, még szórakoztató is maradhatott volna a dolog.
– És mit gondolsz, melyikhez vonzódsz jobban? – elsősorban ez lenne az érdekes, nemde? Bár kissé fura, hogy lelki kisegítősdit játszom... majd biztosan benyújtom érte egyszer a számlát, de előbb jobb lenne kedvenc tréfaalanyomat helyrerázni, hogy legközelebb ne összeomlást kapjak, ha szórakozni akarok. A záró kérdésre nehezen állom meg a nevetést, de valahogy csak sikerül a kaján mosolynál megmaradnom. Szóval tényleg nem tudja. Helyes, nagyon helyes.
– Az természetesen titok, Kaori-chan – és nekem pontosan addig jó. Legalább annyi haszna mindenképp van ennek a kis beszélgetésnek, hogy nem tudódik ki, sem szolgálatban, sem a birtokon nem vagyok. Ez pedig hatalmas előny.

Pimasz mosoly kúszik az arcomra, amikor meghallom Oyaji unokahúgának reakcióját. Egyértelműen blöfföl. Már csak azért is, mert az egyetlen, aki különbséget tud tenni közöttünk, az Hahaue. Az ő trükkje viszont számunkra is rejtély, de megnyugtató, hogy még az öreg is abszolúte képtelen elsajátítani. Addig jó nekünk, szabad a móka.
– Nagyon ragaszkodhatsz Anikihez, Kaori-chan. Történt tán valami, amiről nem tudok? – teszem fel következő kérdésemet, amivel az őrületbe szeretném kergetni az Amatsuji-ház jelenleg egyetlen használható tagját. Nagy kár, hogy ő az egyetlen célpont, mindent kénytelen vagyok vele eljátszani, ha már senki más nem vevő a tréfáimra.
Kissé megcsóválom a fejem, miközben felállok. Tök egyértelmű, hogy a lány szét van esve, csak ő nem érzékeli. Így nem lesz nehéz ügy kizökkentenem a béketűréséből és szórakozni egy jót.
– Nekem nincs bajom, csak te nézel rossz irányba – lépek hozzá közelebb és fordítom az arcát a Meiou birtok irányába. – Ha erre mutatnak, az lehet, hogy a Tsukimisouban felt jelent, de nekünk, hétköznapi nemeseknek nem. Ám mint mondtam, a galambocskáim elrepültek, nem tudom merre, így hiába is keresed őket – nézek csalódottan a mutatott irányba én magam is, és inkább elhúzom a kezem tőle, mielőtt belém találna állítani egy tűt, vagy netalán harapni óhajtana. Kinézem belőle, elvetemült egy kis boszorkány, pedig a nagy-nagynénim, vagy mi a fene. Ki érti ezt? Talán csaj Shuu-jii vagy Oyaji tudta ezt az egész családfás dolgot fejben tartani, akikből már csak egy van életben. Ehh, remélem, ezt bebiflázni nem része az egész „egy nap majd családfő leszel” tréningnek, mert akkor kifutok a világból. Minek ennyi feles dolgot megjegyezni?
– Persze-persze – forgatom szemeim a válaszára. Én is tudom, hogy még nem dobták ki edzésről, de biztos vagyok benne, hogy ettől a hozzáállástól kiakad. És érkezik is a replika, amire vártam. – Parancsolj, nem foglak vissza – veszem elő legszemtelenebb mosolyom, és lépek egyet hátra, hogy bemutathassa a tudományát. Mulatságos, ahogyan heveskedni próbál, ilyenkor mindig történik valami váratlan, amire nem számítana. Már csak az arckifejezéséért is megéri húzni az agyát egy kicsit.
Elismerően füttyentek az esésre, amit produkál, majd figyelve csúszását, lemondóan sóhajtok. Sejthettem volna, hogy nem lesz zökkenőmentes az unaloműzés. Miért is lenne? Shunpo segítségével termek alatta és tartom ki a kezeim, hogy elkapjam a zuhanó hófehérkét. Nem mondanám, hogy megerőltető a mutatvány, eddig merő unalom.
– Bravúros volt, Kaori-chan, de legközelebb vihetnél bele több komikumot, ha az a cél, hogy a merénylőt lefoglalja a nevetés – dicsérem meg meglehetősen szemtelenül a műsort ahelyett, hogy hogyléte felől érdeklődnék. Ha erre tud valami épkézláb replikát adni, akkor minden bizonnyal csak a büszkeségét viselhette meg ez a kis esés. Amennyiben panaszkodni merészel amiatt, hogy elkaptam a földet érése előtt, gondolkodás nélkül dobom le, a lehető legártatlanabb mosollyal az arcomon, csak hogy minden öröme meglehessen. – Hoppá, azt hittem, hiányoltad az önálló landolást és felkészült vagy.
Azért a várható replika elől egy kicsit távolabb lépek, mielőtt ideje lehetne felpattanni vagy kirúgni a lábaimat alólam. Az nem lenne kellemes pálya. Így legalább van esélyem odébb helyezni magam villámlépéssel, ha mégis utánam lendülne, vagy meg találna dobni valamivel.
– Nem vagy ma formában, Kaori-chan. Ezért küldtek haza az edzésről? Mi emészti a kis lelkedet? Borzasztó lenne, ha nem önthetnéd ki a bánatod az egyik kedvenc unokaöcsédnek, bár sajnos Aniki hiányában be kell érned velem – folytatom tovább a pimaszkodást a nálamnál fiatalabb leányzó felé. Persze, nem ment el az eszem, nem maradok egy helyben, és sétálgatás közben is folyamatosan szemmel tartom, hogy időben tudjak menekülni a várható támadása elől, ha muszáj. Bár ezzel most egyértelműen bosszantani szeretném, mert olyankor produkálja a legviccesebb reakciókat, ha ideges.

Őszintén szólva számítottam rá, hogy nem leszek szívesen látott vendég, de a tűdobálás akkor is túlzás volt. Még szerencse, hogy Youko-ane az utóbbi időben megint aktív és emiatt újfent edzésben vagyok ezeknek az apró vacakoknak a kerülgetését illetően. Na nem mintha az itteni tűk olyan nagy kárt okozhatnának egy-egy apró fertőzésen kívül. De az alkohol úgyis fertőtlenít ugyebár.
– Fáj, hogy így látod... Hotaru-chan bizonyára összetörne, ha hallaná szavaid – kapok szívemhez színpadiasan a választ hallva. Végülis, ők közelebb vannak korban, nem? Vagy voltak... Nem tudom, mennyire tekinthetem az előttem ücsörgő Pukkancsfiókát felnőttnek. Pontosan ugyanúgy néz ki, mint két évszázaddal ezelőtt. Már akkor is fiatalnak tűnt feleségnek – én az ő korában biztosan nem házasodtam volna. Hah, most sem akarok! Özvegynek... ehh, szinte csitri még, Otouto kedvenc pártfogoltja is majdnem idősebbnek néz ki. Hát ilyen lenne, amikor teljesül a kívánságom és végső soron semmi nem változik?
– Ejje, összetöröd a szívem. Gondolod, hogy Akira-chan átengedett volna, ha bármi rosszat rejtegetek? – érdeklődöm némi fejcsóválással, miszerint a feltételezés is abszurd. A nálam lévő lufik abszolút ártalmatlanok, már ameddig megtöltik őket vízzel. Utána vízibombává válnak, de nálam csak abszolút lég- és vízmentes van belőle. Kötelező harci elem, Taichou-chan előírása. Bár előfordulhat, hogy egy kisebb üveg alkohol is maradt nálam a minapról, de arra most nem esküszöm meg, és keresni sem kezdem. Azért legközelebb megmotoznak, ha látogatnom kell valakit, márpedig ilyesmiből köszönöm, de nem kérek.
Kis közjátékunk letudása utána jelzem távozási szándékom, amennyiben továbbra sem hajlandó lejjebb ereszteni a harcias amazon stílből. Ahhoz képest, hogy Buddha tudja meddig jegelve volt, meglehetősen eleven. A reakció viszont mindenképp meglep, egy pillanatra köpni-nyelni nem tudok. Csak mikor elengedi az egyenruhámat tudatosul bennem, hogy önkéntelenül utána kaptam, nehogy elboruljon. Ez roppant kellemetlen. A motyogásra viszont sóhajtok és elmosolyodom.
– Hogy mondod? Nem értettem kristálytisztán... – emelem egyik kezem a fülemhez, hátha ettől némiképp javul a hallásom. Persze, elsőre is hallottam, hogy bocsánatot kért, de jól esett volna, ha nem keverhetem össze a falevelek zörgésével odakinn a mondókáját. – Társam? A látogatásodban? – vonom fel a szemöldököm, miközben az ifjabbik Amatsuji amazont méregetem. – Hova figyelsz, Hótündér? Most mondtam, hogy állapotfelmérésre jöttem. A te állapotod felmérésére – pöccintem meg a homlokát, hátha végre egy kicsit visszább húzza a karmait. Akira-chan biztosan jobban örülne, ha a fejét lapogattam volna meg, ahogy azt ilyenkor kellene, de pöttöm hárpia itt mellettem kikaparná a szemem, ha nekiállnék porcelánnak nézni. Meg a korábbi dobálózása ezt nem is indokolná. Ráadásul szökni akar... Mit ne mondjak, csábító ajánlat, hogy ne egy kórteremben álljunk neki a szokásos zrikálásainkat hozni, de ez igen veszedelmes hadművelet. Magam elé emelem a kezem és ujjaimat egyesével kiegyenesítve kezdem számolni, kik akarnának megölni ezért az akcióért. Kezdetnek mindjárt Youko-ane, Akira-chan, Oyaji... Nem kizárt, hogy még Oni-chan is beszállna a felnégyelésembe, és akkor még el sem gondolkodtam komolyabban. Miért is szeretek veszélyesen élni?
– Are? Miről is beszélünk? – dörzsölöm meg a tarkómat, miközben oldalra nézek. Sosem gondoltam volna, hogy fel fogja hozni ezt a témát. Mondjuk nem is ez a nagyobbik meglepetés, hanem hogy Youko-ane elmondta neki, én voltam vele. Most valamiért késztetést érzek előadni, hogy én nem is én vagyok, hanem Otouto. De nem hiszem, hogy működne. Ezúttal nem. És a hazatéréséről is jobb lenne itt lezárni a beszélgetést. Egy mély sóhaj után feje búbjára teszem a tenyerem. – Nem kell hálálkodnod, Shiki. Én hiszek benne, hogy ha nekem lenne szükségem rád, te is ott lennél. Ne mondj semmit, felejtsük el nyugodtan – kérem halkan. Nem szeretném, ha összetörné az illúzióimat a hideg valósággal. Szerintem képes lenne hagyni szenvedni egy kört, puszta szórakozásból, mielőtt hajlandó lenne segíteni nekem.
– Na akkor hol is tartottunk? – teszem fel a költői kérdést. Természetesen ott tartottunk, ahol még megúszhatom élve. De miért maradnék a biztonsági zónában? Gondolkodás nélkül kapom el, és dobom a vállamra a leányzót, majd indulok meg vele az ablak felé. – Csak hogy tisztázzuk: nincs semmiféle sérülésed, ugye? Főleg olyan, ami felügyeletet igényelne... – azért én is azt mondom, hogy jogosan nyúznának meg odahaza. De legjobb emlékeim szerint Pukkancs kisasszonyt nagyjából sértetlenül sikerült hazahozni, a karcolásainak pedig már nyoma sincs. És azonnali hadakozásával ismét bebizonyítja, hogy nem ágyban lenne a helye... – Most szökni akarsz vagy nem? Elég fontos lenne eldönteni – a pillanatnyi meglepetést kihasználva dobok rajta egyet, puszta jelzésnek. Na ő az a személy, akit bármikor ledobok, ha nagyon át akarja harapni a vállam. Nem mondom, hogy utána nem segítem fel, de a jelzés a fontos.
Mielőtt túl nagy felfordulás kerekedhetne a jelenetből – mert a kertből biztosan akad, aki látta – inkább kereket oldok az ablaknak tűnő nyílászárón keresztül. Arra talán kisebb ellenállásba ütközöm, mint a folyosókon, de mindenképpen könnyebb kivitelezni a szökést.
– Nos, hova szeretne menni az elrabolt királylány? – érdeklődöm, már a yonbantai egyik épületének tetején ácsorogva, miközben a várost szemlélem. Nem hiszem, hogy túl sok minden változott volna kétszáz év alatt. És ami azt illeti, ha neki nincs ötlete, én már tudom, hova akarom vinni, ahol nincs túlzottan szem előtt és nem két perc megtalálnia az Amatsuji-maffiának. Habár, ha Kalózkislányt ráállítják az ügyre... Jobb nem belegondolni, tőle mit fogok kapni a lányrablásért. Mindenesetre, ha Minifúriának nincs különösebb ötlete, gondolkodás nélkül a 10. osztag barakkjai felé veszem az irányt. A bambuszerdőben akad egy kellemes pihenő, amit nem olyan régen alakítottunk ki Otoutoval.

Szerencsére a jó minőségű italnak nem tett kárt ez a kisebb sétálgatás az osztagainkat elválasztó faltól. Most is pompás a zamata! És iszogatás közben még Natsuki-chant is megörvendeztethetjük pár finom csokoládéval. Csak egy a bökkenő: középső húgom nem igazán vélem felfedezni a befuccsoló pajzsnál ácsorgók között, így az a sanda gyanúm, még mindig Oni-chan nyakában kuksol. Ezt némi szemlélődés után igazoltnak is vélem, majd ikeröcsém felé fordulok, hogy ellenőrizzem, vajon neki is ugyanarra a rugóra jár-e az esze, mint az enyém.
Szerencsére így lassan négy évszázad távlatában is tökéletesen működik köztünk a szavak nélküli kommunikáció, saját ábrázatomat viszontlátva bólintok, és elteszem a csészémet. Ideje rövidre zárni ezt a megkergült répazabálót.
– Menj csak Otoutoval, Natsuki-chan, én előkészítem a mumusűzés másik felét – bátorítom a leányzót, hogy testvéremmel tartson, majd leporolom saját öltözetem és elteszem a wakizashit. Ezt az ügyet most nem azzal óhajtom lerendezni.
Jobbra indulok, szélesebb ívet bejárva, hogy távolabb maradjak a hadakozóktól és lehetőleg kimaradjak a nyúl célkeresztjéből. Olyan pontot keresek, ahol Oni-chan nem táncikálhat bele a technikámba, nyakában Hanabi-channal, és lehetőleg Otoutoval sem kaszáljuk el egymást – természetesen úgy helyezkedem, hogy ikeröcsém és Natsuki-chant is tökéletesen lássam. Ezúttal Ao Hououza-t veszem magamhoz ismét, de most nem csak szeletelni szeretnék vele. Rávezetem lélekenergiám a pengére, miközben becélzom a rágcsálót, majd mikor Otouto rám néz, bólintok. Vele pontosan egy időben csapom a földhöz lélekölőm pengéjét. A két irányból érkező Chigiri–t biztosan nem tudja már kivédeni, ha meg mégis, oldják meg a többiek.
Én ezt követően dolgom jól végeztén a társaság háta mögött, hohouval térek vissza Otoutohoz és Natsuki-chanhoz.

Meglapogatom Otouto vállát, tudom, hogy pocsékul visel mindennemű lélekenergia fitogtatást. :/ Mivel ikeröcsém jelen pillanatban legtöbb idegszálam leköti, nem is veszem észre azonnal a felém közelítő édességet.
– Nagyon kedves tőled, Natsuki-chan – mosolygok a kislányra, miután elfogyasztottam az édességet, majd odatartom a cetlinket a többiekéhez. Meglepő, hogy szinte azonnal sikerül jól összeolvasni, pedig tök szórakoztató olvasatok is kijöhettek volna. A kölyöknek, kérésére, természetesen odatartom Taichou-chan üzenetét, melyben arra kér, tartsam távol Natsuki-chantól.
– Ez szörnyen fájt, Hanabi-chan. A ténylegesen vörösbetűsen tilos dolgokba soha nem nyúltunk bele, mindig tiszteletben tartottuk azokat – jegyzem meg húgocskánknak a komoly tényeket. Még a félhold kivágása sem volt tilos! Kérdem én, melyik törvény írta elő, hogy nem lehet szélesíteni egy nyílást? Vagy rögzíteni egy-egy nyílászárót? Naugye!
Az Elmúlás Hegye azért nem az a terep, amit szívesen megjárnék, de út közben igyekszem Natsuki-chanra és Otoutora is vigyázni. Hanabi-channak ha baja esik, majd elővesszük Shuut, annyi szemem nincs.
– Megeshet, de akkor kérek még egy kört... – motyogom ikeröcsém megjegyzésére, elvégre ez akkor remek pia, bár ilyen elvetemült fantáziálást azért mi nem produkálunk. – Oni-chan, kértelek, hogy hagyj ki a rémálmaidból! – szúrom oda kedvenc démonbátyusomnak, nehogy egyedül érezze magát.
– Ne aggódj, Natsuki-chan, majd mi vigyázunk rád, csak maradj mellettünk – kacsintok a leányzóra, eszemben sincs hagyni, hogy Oni-chan dobálózásának ő igya meg a levét. Inkább megpróbálok picit elé keveredni, nehogy démonbátyám rémképe pont a gyereknek árthasson.
– Gratulálok, Oni-chan, most feldühítetted – tapsolok párat, hogy egyértelmű legyen az üdvrivalgás neki is.

Örülök, hogy Natsuki-chan tetszését elnyeri a plüss ugrifüles, remélem, jó játéknak fogja találni a jövőben is, és nem valami rossz tréfa egyik kellékének. Az előkerülő papirost ikeröcsém válla fölött olvasom el, s a kép láttán azonnal elhúzom a számat. Ennél jobb idolt nem választhatott volna ez a mókakontár? :/
– Pfúj, vidd innen – passzolom vissza a képet Otoutonak, aki nem késik visszadobni nekem a förmedvényes papirost. Természetesen visszapasszolom neki, és ezt játsszuk még pár körig, mielőtt elegem lesz az egészből, és wakizashimat előkapva ketté szelem a képet. A papírdarabokkal már nem foglalkozom, dolgom jól végeztén teszem el a fegyvert.
– Jól mondod, dobjuk le Oni-chant – indítványozom a következőt, de azért megvárom, míg Natsuki-chant is sikerül elirányítanunk valamilyen tevékenység felé. Lövésem sincs, mit kellene keresni az édességek között, mindenesetre mosolyogva megköszönöm a szőkeségtől kapott csokoládét, Nao-chan biztosan örülni fog neki.
– Mutasd meg, ki a legjobb kalóz, Natsuki-chan, találd meg előbb a kincset, mint a tapsifüles! – biztatom picit a leányzót, hogy véletlenül se kerülhessen nyulak által megszállt személyhez a rejtély következő kulcsa, aztán ráfókuszálok kishúgunk bemérésére. Ha már Otouto volt olyan kedves, hogy leadja a drótot a többieknek, mit és merre kell keresniük.
– Pszt, arra, de derékmagasságban – mutatok a láthatatlan démonbátyus irányába, és mivel legutóbb Hanabi-chant a nyakában láttam, egy random csokitojással megcélzom a démonbátyust deréktájt. Mivel ez jó mókának tűnik, felkapok még egy édességet, hadd örüljön Oni-chan. Szerencsére ikeröcsémben nem kell csalódnom, ő is beszáll a démon dobálásába.