Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Meiou Tokiya

Oldalak: 1 ... 5 6 [7]
91
12. osztag / Re:Megfigyelő részleg tornya
« Dátum: 2015. Júl. 01, 16:21:41 »
Ne úszkálj télen
Hupsz... De így jár, aki kekeckedik velem :P

Nem egészen értem, mit van úgy oda a pokollepkéktől, évszázadok óta használják őket üzenetküldésre. Bár meg kell hagyni, rendesen rontom a statisztikájának a hihetőségét a kis füllentésemmel, ami ugyebár szintén nem az első eset, de ha egyszer feldobja a magas labdát, mit lehet tenni? :roll:
– Mivel nem adtad meg a számodat, még hosszabb lenne eljuttatni hozzád azzal az üzenetet, nem gondolod? Arról nem is beszélve, hogy egy központi gépen akárki megnézheti. El se jutna hozzád – nem akarom tudni, mennyire megbízhatóak ezek a rendszerek, és egyébként is, személytelen lenne. Na meg túl könnyen lenyomozható, ha a korábbiakhoz hasonlatosan füllentek. Éppen ezért le is teszem az asztalra a kezembe nyomott mobilt, már legalább öt ehhez hasonló hever otthon egy fiókban. Nem mintha nem tudnánk őket mire használni ikeröcsémmel, már most is van egy pár ötletem hozzá, de azért jóból is megárt a sok. Pláne ebből. Nem kell a túl nagy készlet, a végén még mindig ezeket fogjuk használni, mikor már sokkal jobbakat és teljesen más kinézetűeket is kiadnak. De mi túljárunk az eszükön és haladunk a korral, hah. 8)
– Megható, hogy ennyire jól számon tartod. A pontos dátum is megy? :hello: – nem is leplezett vigyorral teszem fel a kérdést, mielőtt leállnék a papírzsebkendővel szórakozni. Nem tehetek róla, Yuko-chan ma még a szokásosnál is jobban könyörög a viselkedésével a kisebb piszkálódásokért. Na persze ez egy picikét szembe megy a szenilitásos megjegyzésemmel, de hülye lennék kihagyni egy ilyen jó alkalmat a piszkálódásra: elvégre azt is évtizedekig vetném a szemére, ha megismerkedésünk dátumát percre pontosan tudná, míg azok a dolgok, amikkel jelenleg foglalkozik, nem jutnak eszébe. :roll: Ez mondjuk egy igen érdekes teszt, de pont ezért tetszett meg annyira az ötlet.
Miközben a zsepis tevékenységgel van elfoglalva, igyekszem minimális mértékben húzni az agyát – szóban, és maximálisan kihasználni a helyzetet. Sajnos sokat ront az élvezeti faktoron az aprócska tény, miszerint a lánykának nem szórakozási célzattal lenne ágyban a helye, hanem gyógyulgatás címszóval. Pech, de ennek is megvan a maga előnye, mint például, hogy nem kell különösebben erőteljes reakcióktól tartanom, bármit is követek el – szerinte – ellene.
– Cicám, lehet, hogy nem fenyegetőzöl alaptalanul, de számodra ez most akkor is fizikai képtelenség. Mire ez változik, már nem lesz mit megtorolnod – figyelem tovább a lányt, ártatlan ábrázattal, ügyködésének köszönhetően már tisztes távolságból. Ennek ellenére igyekszem odafigyelni rá, nehogy kárt tegyen magában, ameddig sikerül rávennem egy kis pihenésre. A csökönyösségén még ennyi évtized ismeretség után is meg tudok lepődni, pedig már láttam tőle ezt-azt. Sóhajtok a következő kötözködésére, és igyekszem nem zokon venni, hogy még ezzel is részletekbe köt bele, amik mellesleg az állapotát tekintve minimális relevanciával bírnak.
– A kellemestől messze volt, még erősen télbe csapó idő volt, a víz meg éppen hogy nem jeges, a segédeid is megfelelő hővédelmet nyújtó búvárruhában voltak, ha szabad emlékeztetnem téged. Nem véletlen voltak vastag törölközők, fürdőköpenyek és forró innivalók a helyszínen – ezen a ponton kénytelen vagyok megállni egy pillanatra, hogy végigmérjem az enyhén szólva is hisztérikus hangulatban leledző leányzót. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy tán tenyerembe kellene temetnem az arcom, de végül csak megmosolygom a pánikhangulatot. – Mint mondtam, szerencsédre nem tüdőgyulladás. Akkor már rém randán köhögnél – jegyzem meg a leányzót figyelve. Nagyon nem tetszik nekem a mozgása, így aztán amikor a lehetőség adódik, el is kapom estében. Eszem ágában sincs ezek után elengedni, a végén még beveri a fejét valahová, és akkor még annyira sem fogja tudni megtalálni a dolgait, mint most... Miket gondolok, már most sem tudja, hol áll a feje, jelen állapotában képes lenne elhagyni is. :|
– Ha gondolod, legközelebb megvárom, ameddig koponyát ért traumától elájulsz... – morgom meg félhangosan az égbekiáltó hálátlanságot, bár tulajdonképpen igazam van: sokkal kevesebb verbális csatával kellene megszenvednem a jelenlegi ügyben, ha egyszerűen hagytam volna elesni. Na persze, túl jó szívem van, nem tudtam volna nézni, hogy odavágja magát a padlóhoz, nem éppen tűnik a célra alkalmasnak. Amúgy is ritkán látom ennyire elesettnek és törékenynek, csak az a felvágott nyelve nem hiányozna. :| Milyen kár, hogy nem látok sehol megfelelő méretű ragasztószalagot, az most igencsak jól jönne...
– Az influenzába sem szoktak manapság belehalni, legfeljebb néhány csúnya szövődmény okozhat gondot. Mikori a diplomád? O.o – félelmetes belegondolni, hogy sokkal naprakészebb vagyok az Emberek Világából, mint Yuko-chan, aki elméletileg tudós. :O.O: De legalább a tollát el tudom venni, ha már a száját nem tudom beragasztani semmivel. Pedig akkor legalább a környezetének nem okozna aggodalmat a túlzott öndiagnózissal. Lefogadom, hogy a Yonbantai pillanatok alatt rendbe rakná, vagy legalább felírna neki valami normálisan ható orvosságot. Még Akira-chan is remekül ért a dologhoz, de kétlem, hogy bemerészkedne ide azok után, amiket meséltem neki. Azok a sztorik még Sanju-chan tetszését is elnyerték, bár azt hiszem, nem volt jó ötlet neki is elmondani ezeket, csúnyán kihasználták a helyzetét, márpedig ilyesmit csak nekem szabad a hiszékeny kölykökkel. >.>
– Ejnye, Édesem, ha rám akarsz mászni, azt ne mindenki előtt :hello: – vigyorgok szemtelenül a lányra, mikor a tolla után kap, hiszen ezzel a mozdulattal kénytelen volt enyhén hozzám simulni – persze erre rásegített saját mozdulatom, és hogy szabad kezemmel nem engedtem el a derekát, hiába kérte. :roll: Az előbbi elborulós műsora után nem merném támaszték nélkül hagyni, az rá nézve igencsak veszélyes volna, ha már egyelőre sikerült elkerülnie a frontális összeütközést mindenféle kemény dologgal, ami itt kárt tehetne benne. – Fogd fel úgy, hogy letétbe helyezted, és visszakapod, amint teljesíted a feltételét: meggyógyulsz. Te most úgysem vagy beszámítható, a láz erősen befolyásolja az észjárásod. Ezzel pedig igenis hátráltatod a munkát. Mondd, Drágám, hányszor is kérdeztél vissza olyan részfeladatokra, amikről már 20 perccel korábban jelentést kaptál? – csak amit én láttam, több volt, így feltételezem a jelenlévő beosztottjai már régebb óta szenvednek az ilyen aprócska bizonytalanságaitól és kihagyásaitól. Ha más nem is, ez elég racionális és kézzel fogható érv kell, hogy legyen, még számára is. Nem mellesleg szinte érzem a bejárati ajtón túl leselkedő és váró tisztek pillantásait, akik abban reménykednek, hogy mihamarabb eltávolítom a felettesüket a porondról. Igazán figyelemre méltó, ahogyan Yuko-chan ezt ignorálni tudja. Már épp készülnék megfogni felém nyújtott kezét, mikor észreveszem a készülő tüsszentést, így inkább felhasználom a megkezdett mozdulatot arra, hogy megsimogassam a lány vállát.
– Nincs semmi baj, túléled. A végrendeleted majd megírjuk utána – nem igazán tudom komolyan venni, mikor paradoxonban beszél, ami amúgy nem szokása, így egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy csak tréfálkozni próbál. De az igazat megvallva az annyira nem vallana rá, hogy a következő kérdésem az lenne, ki ez a nő és mit csinált a kölyökkel, aki annak idején ugráltatott? Még jó, hogy a stílusa miatt ez a veszély nem áll fenn, ugyanis az előttem álló lány éppen úgy nem ismeri a tréfa fogalmát szótárból sem, mint az általam kedvelt sanseki. Tudom, hogy utálni fog érte, de nem engedem eltávolodni, és inkább felkapom, mielőtt még nagyon belelovalná magát a haldoklásába. – Ha így kapálózol, leeshetsz :| – figyelmeztetésem nyomatékosítására egy picit feldobom, hogy egy pillanatig érezhesse a zuhanást, de persze ügyelek arra, hogy ne dobjam túl magasra, csak olyan 10 centire emelkedjen el a kezemtől, és oda is érkezzen vissza, hátha ez elég nyomós érv a kapálózás befejezésére. :roll:
– Áh, köszönöm, Onodera-san. Akkor második emelet, jobb oldal, a kulcs pedig a Sanseki-san második fiókjában, ha jól értem, igaz? ^-^ – ellenőrzöm még egyszer a kapott információt, ügyet sem vetve Yuko-chan sápítozására, elvégre annak semmi köze hozzám és a tevékenységemhez, túlzottan leköti szegény Onodera-sannal folytatott vitája. Már csak egy szabad kéz kellene, hogy megszerezzem azt a kulcsot, de így egy kicsikét nehéz lesz magamra vonnom Yuko-chan figyelmét anélkül, hogy le kéne ejtenem. :| Szerencsére a vitatkozást berekeszti egy tüsszentés, amit sóhajtva veszek tudomásul. Még szerencse, hogy nem a haorimra ment, az igen kellemetlen lett volna, tiszta mázli, hogy épp magamat alakítom és nem Otoutot, mert szerintem a másolatban esett kárért is harapna. @.@
– Ooooké, Kislány, akkor most vedd szépen magadhoz a zsepicsomagot – fordulok az íróasztal felé, ahova legutóbb leszórta a nevezett segédeszközkészletet. Egyszerűbb lenne, ha eleve zsebre vágta vagy az ölébe vette volna, de ami késik, nem múlik, úgyhogy ezt akkor most pótoljuk. :| Közben persze elég határozottan tartom ahhoz, hogy ne tudjon önveszélyes módszerekkel kifordulni a karjaim közül – és a földön landolni -, de azért igyekszem nem fájdalmat okozni neki. Ez utóbbit szerintem önállóan is megoldja, amennyire túlerőlteti magát. – És ne aggódj, úgy látom, tudnak nélkülözni téged, ameddig kicsit gyógyulgatsz. Viszont ha megtörölted a kezed, kapaszkodj. Nem akarlak leejteni – még szerencse, hogy a fiókja picit odébb van, mint a pézsék, mert különben még elmarta volna előlem, így viszont kénytelen lesz tényleg megkapaszkodni. Nincs az az isten, hogy letegyem a lábait, akkor tudna velem hadakozni a kulcsért. Egyelőre azonban a hátát sem merem elengedni, csak amikor megbizonyosodok róla, hogy tényleg kapaszkodik, és erre rásegítendő, picit lejjebb viszem a hátát tartó kezem, hogy ha más nem is, a romló dőlésszög meggyőzze az együttműködés fontosságáról. Amint ez megtörténik, a fiókhoz lépek és gyorsan magamhoz veszem a kulcsot az irodához, és ismét megtámasztom a leányzó hátát.
– További jó munkát, Onodera-san, a Sanseki-san most lepihen egy kicsit. Aztán ne legyen panasz a munkájukra! – köszönök el a jelenlévő tisztektől, hogy Yuko-chant az irodája felé cipeljem. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy a bejutással még lesznek gondjaim, ha a nőszemély nem hajlandó kisegíteni és kapaszkodni egy kicsit, de remélhetőleg a koponyája épségét jobban félti annál, minthogy egy esést megkockáztasson. :|

92
10. osztag / Re:Osztag kertje & veteményes
« Dátum: 2015. Máj. 11, 23:18:18 »
Szolgálatra jelel... jelentkezem!

Halkan kuncogok a legyezőm rejtekében, ahogy a kapitány vetődése nyomán felreppenő papírokat figyelem, és hallgatom a válaszát. Ejnye-ejnye, nincs meg a jelentés? És gyűjtsem be Yuko-chanéktól? Csúnya foltot ejtenék a hírnevemen, ha erre nem mondanék valami megfelelőt. :roll:
– Nem-nem, én kimondottan ma szeretnék a Taichou-channal beszélni a papír ügyében :hello: – az áthelyezésemről szóló papír ügyében, természetesen. :roll: De nem volna kellőképpen szórakoztató, ha máris az orrára kötném, miféle papírról szeretnék vele tárgyalni. Az az érzésem, ha hagyom egy kicsit kibontakozni, még sokkalta jobban fogok szórakozni, mint jelen pillanatban. Egyelőre ugyanis még nem sikerült teljesen felmérnem a terepet, és csak tapogatózok a humorforrások ügyében – minő felelőtlenség részemről. Az ablakpárkányon könyökölve, szórakozottan szemlélem azt a fehér kupacot, amelyben a haorit viselő lánykát eltűnni véltem az előbb. A papírhegyben való búvárkodás szokásáról ezidáig nem tájékoztattak, pedig roppant érdekes elfoglaltságnak tűnik! Micsoda dolog egy ilyet elhallgatni előlem? >.> Ám a látottak alapján az az érzésem, jobb osztagot nem is választhattam volna, midőn áthelyezésemet kérvényeztem.
– A fele? És a másik fele micsoda? :o – érdeklődöm a beszélő papírhegytől, amely a Taichou-chan hangján kommunikál velem. Talán ha elég ideig beszélgetek vele, megtörik a jég és előmászik a vackából, nem pedig ijedős kiscicát játszva fogjuk lefolytatni az egész áthelyezésesdit. :roll: Taktikám szép lassan kifizetődni látszik, ahogy a papirosok mozgolódásainak közepette kikandikál egy ismerős szempár. Legyezőmet elemelve arcom elől, egy vidám mosollyal és egy intéssel üdvözlöm régi osztagtársamat és új kapitányomat, hátha lassan azért koppan neki, hogy tőlem nem kell tartania. Nem ettem még kapitányt, bár tény, hogy bosszantottam már fel párat, de ez a veszély a kislányt nem fenyegette.
– Én bizony, Anao-chan 8) – nyugtázom a lendületes előugrást Taichou-chan részéről, majd érdeklődve figyelem a lángokhoz érve megduplázódó papírtömeget. Hát ennek a fele sem tréfa. :O.O: Így már tökéletesen megértem a leányzó lesápadását, miközben az ablakkeret felé hátrál. Emiatt a ténykedése miatt amúgy kicsit kitartom a kezem oldalirányba, hogy ha esetleg olyannyira elveszne a méretek között, hogy ki találna billenni az ablakon. Szerencsére ezt sikerült elkerülni azzal, hogy a falnak ment neki a törpicsek, bár így jobban belenézve az iroda belsejébe tulajdonképpen mindegy lenne, hol borul el, eléggé puhának tűnik az iratszőnyeg. Jó matrac lenne belőle az éjszaka pótlására. =.=
– Hogy? Hát, tény, hogy az 1. osztag irányított ide, de nem nekik dolgozom, hanem annak, akinek te mondod, Taichou-chan – felelem kérdésére sejtelmes mosollyal, amit félig-meddig eltakarok a legyezőmmel. Jelen állapotában nem valószínű, hogy megérti a célzást, de ezzel legalább egy kis ideig elszórakozhatok, és biztosan maradandó emlék leszek a kapitány számára a megannyi beosztott között. :roll: Ez azért sokkal kegyesebb megoldás, mint egy zseniális trükköm áldozatává tenni. Anao-chan amúgy sem érdemel gonoszkodást, túl ártatlan hozzá.
– Hát persze, hogy segítek. Ne aggódj, amíg engem látsz! ;) – ami azt illeti, van ötletem a papírok elhelyezésére, de megüti a fülem a vénasszony következő vizitjének időpontja. Erről senki nem tájékoztatott! :O.O: Ideje lenne felmérnem, mi hiányzik a leltárból, és gyorsan leadni legalább a felét, mert nem kívánok közelebbi kapcsolatba kerülni az öreglány pipájával. :| Köszönöm, de abból kaptam már eleget eddigi életem során. De először a terhelő bizonyítékot kellene eltüntetni arról, hogy itt bizony papírégetés folyt nem is olyan rég, pontosabban ameddig a papír hagyta magát égetni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem érezném egy picikét az éjjeli iszogatás utóhatásait...
– Jól van, Kislány, azt hiszem, jobb lenne, ha egyelőre lecsüccsennél ide mellém – fogom meg a kapitány haoriját a derekánál, hogy az ablakpárkányhoz tereljem és leültessem ide. Már csak azért is, hogy ne sokszorosítsunk újabb adag felesleges nyomtatványt. Így kisebb az esélye, hogy a papirosok belereppennek a tűzbe már megint. Ettől persze még érdeklődve hallgatom hadarását a tesztkérdésről, amit jelenleg egy picit nehezebben fogok fel, mint úgy általában tenném, de azért sikerül felfogom, mit akar a pici lány.
– Nem tudom, Kiscsillag, megmondtad te azt nekem valaha? :o – kérdezek vissza kisebb gondolkodás után, mivel akárhogy is erőltetem a memóriámat, nem rémlik, hogy ezt az információt megosztotta volna velem annak idején. Hölgyek koráról pedig nem illik érdeklődni, de legalábbis nem érdemes, mert csúnya puklikat eredményezhet, ha a shinigami nem elég gyors. :| – De erre most ráérünk, nem? Előbb a papírhalmot kéne eltüntetni, aztán majd rátérünk arra a papirosra, amit neked hoztam, Taichou-chan. Mindenek előtt tudni szeretném, van-e ásó és szabad földágyás a kertben? :hello: – a legegyszerűbb trükk lenne a papírok eltételére láb alól, ha nemes egyszerűséggel elásnánk őket komposztnak a növények közé. Persze ehhez azért szükség van megfelelő eszközre is, anélkül neki sem állok, annyira kipihent nem vagyok. :roll:

93
12. osztag / Re:Megfigyelő részleg tornya
« Dátum: 2015. Máj. 11, 10:43:15 »
Ne úszkálj télen
Hupsz... De így jár, aki kekeckedik velem :P

Kedves Yuko-chan le sem tagadhatná az arcvonásain végigfutó értetlenséget, ami engem csak még inkább vigyorgásra késztet. Ej, te lány, hát hová tetted a memóriádat? :roll: Igaz, ami igaz, hogy eléggé szó szerint értelmeztem a szavait, és eszembe sem jutott jelezni, ha egyszer azonnali megjelenést kért az engedély megérkezése után, de azzal, hogy így elárulta magát az emlékezetbeli problémájával kapcsolatosan, csak felhívta a figyelmem egy remek szórakozási lehetőségre. Ahogy elnézem, jelenleg a saját buksiját sem találná meg, úgyhogy azt sem fogja észrevenni, ha füllentek egy kicsit. :hello:
– Miről beszélsz? Hiszen pár órája küldtem pokollepkét, amikor megkaptam az engedélyt... – felelem csodálkozást mímelve, homlokomat ráncolva. Ej-ej, kislány, ha erre elbizonytalanodsz, akkor ma remekül fogok szórakozni. Csak az a sápadtság nem hiányozna, az nem egy kellemes előjel... Látom én rajta, hogy nincs jó állapotban az egészsége, az ugratását viszont akkor sem tudom megállni. :roll: Persze, amikor elgondolkodva ejti ki a zanpakutoum nevét, akkor azért önkéntelenül is Ao Hououza markolatára simul a kezem. Azért még mindig nem rajongok az ötletért, hogy a robbanóanyagokkal való kapcsolatáról elhíresült nőszemély épp az én fegyveremre feni a fogát a kísérletéhez. :| Érthető módon nem díjaznám, ha felrobbantaná, akkora árat azért nem ér meg a leányzó bosszantása...
– Ejnye, ősz hajszálak és már Alzheimer is? Száz év alatt igazán megjegyezhetted volna a nevem, Yuko-chan – nagyon nehezemre esik a szám szegletében bujkáló vigyort elrejteni. Ha ő így játszik, akkor én is, és igenis húzni fogom az emlékezetkiesése miatt. Neki még nem lenne szabad szenilisnek lennie, márpedig ezt nem lehet nem észrevenni mai tanácstalanságában. :roll: – Mintha ma a szokottnál is feledékenyebb lennél, kislány. Túlzásba vitted az öregedést, ha már a szenilitás jelei is mutatkoznak :roll: - kontrázok rá korábbi szavaira ártatlan ábrázattal, miközben lehajolok az általa levert papírhalomért. A sorrendbe rendezettséget nem merem garantálni, de legalább csinos kis halomba gyűlnek, többé-kevésbé megfelelő egymásutániságba. A szétválogatás és rendezgetés már legyen annak a dolga, aki leverte őket, ennyit ő is melózhat.
Azért a papírzsepis szenvedését még én sem vagyok képes sokáig elnézni, így a papírhalom letétele után unkább kiveszem a kezéből a csomagot, hogy megoldjam helyette.
– Hát az életképességet biztosan nem... – morgom félhangosan, miközben a zsebkendőt húzom elő neki a csomagolásból, majd meglobogtatom az arca előtt. – Csak egyszerű mi? Hallgatlak, Cica – jegyzem meg alig titkolt vigyorral, miközben döbbent arckifejezését szemlélem, és időnként egy picikét meglengetem előtte a papírdarabot. Normál esetben valamikor mostanában kellene megpróbálnia felrobbantani, de ha másért nem is, ezért a mimikáért már megérte a dolog. :roll:
– Hát persze, tanácstalanságod is épp ezt tükrözte...:roll: – jegyzem meg ártatlan hangsúlyban, miközben azt figyelem, ahogy kikapja a kezemből az anyagot. Egy korábbi megfigyelésem bizonyítása amúgy is jobban leköt, ezért merek szemtelenkedni vele, miközben a légutainak tisztogatása köti le. Máskülönben már akkor áriázna, amikor egy lépéssel közelebb megyek hozzá, mintha valami fertőzés lenne a nemi identitás. :roll: Időnként elgondolkodom, melyikünk is végzett el egy orvosit. – Hai-hai, a te fizikumoddal a törésteszt egy igencsak reális fenyegetés... – oda se figyelek rá igazán, miközben válaszolok, annál jobban leköt a tenyerem alatti forróság, amelyet a leányzó teste homloka sugároz. A megjegyzésének első felére nem is emlékszem, arra pont nem figyeltem oda, bár legalább sejtésem van arról, mit is kotyogott éppen. Mindenesetre jobbnak látom hagyni, hogy odébb tessékeljen és megint nekiálljon magától ügyködni, legalábbis egyelőre. De nincs olyan mázlija, hogy túlzottan messzire plántáljam magam. Ha így folytatja, csak idő kérdése, hogy összeessen, akkor pedig oda a hosszú távú szórakozásom. :roll:
– Aha... Kislány, te súlyos tévhitekbe ringatod magad, ha egy orvosi diplomával a zsebedben azt hiszed, csak a kisgyerekek lázasodnak be. Továbbá emlékeztetnélek, hogy jeges vízben úszkáltál télvíz idején. Örülj neki, hogy nem tüdőgyulladást kaptál – szinte árnyékként követem a nőszemélyt, de azért ezúttal igyekszem tartani az ütéstávolságot, hiszen nem felejtettem el azt az aprócska részletet, hogy miattunk úszkált egyet. De kellett neki kekeckednie velem, én sem panaszkodtam, hogy megúsztatott... Csak viszonoztam a szívességet. :roll:
Kicsit oldalra hajolok, hátha így elkapok egy-egy szót a lányka sutyorgásából, bár ez nehéz feladvány, mikor a kezével is akadályozza a hang terjedését. Következő felvetésére viszont én kapom a szám elé a kezemet – a legyező híján :x – hogy legalább egy kicsit visszafogjam kitörni készülő nevetésemet. Ej, Cica, nem vagy te egy kicsit hipochonder? Még mindig a vigyorom elfojtásán igyekszem, amikor észreveszem a kétségbeesett mozdulatot a lányka részéről. Még szerencse, hogy nem mentem tőle annyira messzire, mint akarta, és el tudom kapni, mielőtt komolyabban megütné magát.
– Végrendelkezni ráérsz máskor is. Egy megfázásba nem szokás belehalni – igyekszem kedves, megnyugtató hangon beszélni, miközben tekintetem a füle mögé helyezett tollra vándorol. Elmosolyodom a látványra, és miközben fél kézzel igyekszem megtartani – ez súlya miatt nem nehéz mutatvány – a szabad kezemmel elemelem onnan a kis eszközt. – Ezt akkor most elveszem. Te pedig pihenni fogsz. Ne kelljen a kapitányodnak szólnom, hogy rontod itt a munkamorált – fertőzni természetesen nem tudna, elvégre ahhoz vírusos megfázás kellene, nem pedig szimpla meghűlés. A tollat elteszem a saját egyenruhám zsebébe, nehogy eszébe jusson utána kapni. És ezúttal nem engedem elhátrálni, a végén még kárt tenne magában. Már azon csodálkozom, hogy ilyen lázzal eddig tudott ugrálni. Nem tudom a pontos mértékét, de a millió réteg anyagon át is érzem, mekkora hő árad belőle. Sóhajtva megcsóválom a fejem ennek a ténynek az ismeretében. – Neked feltétlenül muszáj ájulásig hajszolnod magad, ugye? Tedd meg nekem, hogy most nyugton maradsz – hiába a kérés, számítok rá, hogy kapálózni fog, amikor a lába alá nyúlok és felveszem, hogy addig se pattogjon. Igyekszem nem odafigyelni esetleges sápítozására és hadonászására, miközben az egyik megbízhatóbbnak látszó tisztet keresem tekintetemmel. Elmosolyodom, mikor észreveszem az egyik idősebb ismerőst a közelben sunyi módon megfigyelőt játszani.
– Áh, Onodera-san! Mondja csak, van itt a toronyban egy pihenő helyiség vagy iroda, ahol a Sanseki-chan lepihenhet? Attól tartok, ha itt marad, több kárt csinál a részlegnek, mint hasznot ^-^ – bízom benne, hogy megérti szándékomat, elvégre érkezésemkor volt alkalmam szemrevételezni egy-két idegroncs állapotban lévő beosztottat Yuko-chan viselkedése miatt. Szerintem kimondottan díjazni fogják, ha egy picit kivonom a felettesüket a forgalomból, gyógyulgatás címszavával. :roll:

94
10. osztag / Re:Osztag kertje & veteményes
« Dátum: 2015. Ápr. 22, 00:15:15 »
Szolgálatra jelel... jelentkezem!

Esküszöm, nem hunytam le a szemem! Legalábbis én nem érzékeltem. Épp az imént kívántuk jó éjszakát, mikor Akira-chan már meg is jelent a verandán hőbörögni, valami ébresztőt szirénázva azzal az abszurd feltételezéssel, hogy el fogunk késni. Csak ezeket a kulcsszavakat tudtam kiszűrni a beszédéből, miközben laposakat pislogva kerestem ikeröcsém tekintetét, vajh' ő is olyan tanácstalan-e jelenleg, mint én? Nem értettem, mire ez a nagy pattogás az éjszaka közepén, hiszen alig ment le a Hold, nem kell azonnal Nappal a szemembe világítani! >.> … Állj... lassan kezdtem realizálni, hogy a világosság valóban a nappalt jelentheti, de akkor sem voltam hajlandó elfogadni, hogy valaki aljas galád módon elrabolta a hajnal alvásra való részét! >.> De inkább igyekeztem összeszedni magam és felmarkolni az áthelyezésemről szóló papirost, mint tovább hallgatni Ane-san öcsikéjének furmányos szövegelését korán reggel. Még megfájdult volna a fejem, pedig a másnaptól még távol álltam. Hiszen nem is aludtam!
Na szóval sok szerencsét kívántam ikeröcsémnek, majd megindultam a 10. osztag barakkjai felé, hogy kapitányomként köszöntsem az egykori kislányt, akit az ötödik osztagban volt szerencsém megismerni. Rémes, hogy a mai fiatalok milyen gyorsan öregszenek! Még jó, hogy én és Otouto nem változtunk semmit az elmúlt majd' négyszáz évben! Na jó, ez így most túlzás, de mi nem öregedtünk meg, nem lettünk mogorva felnőttek. Na még csak az kéne! De legalább a városban tökéletesen kiismertem magam, legalábbis ahhoz eléggé, hogy eljussak a kijelölt osztaghoz. Éppen időben, mellesleg, épp mostanra volt időpontom új kapitányomhoz.
Az egyszerűség kedvéért úgy döntöttem, leszólítom az egyik arra járó tisztet, valami Yamakida nevezetű idősebb fazont, hogy mégis merre kéne keresnem a Taichou-chant, elvégre mégiscsak egy cseppet késésben voltam – no nem mintha ez bárkit is különösebben zavart volna, de jobbnak láttam nem tovább várakoztatni a kislányt, mint azt egyébként szükséges lenne. Na szóval, az öreg. Ő azt mondta, menjek a nagy füst irányába. Oké, a füst megvolt, de honnan kellett volna képesnek lennem ezt a tábortüzet odabentről megtalálni? :O.O: Nem, nem, nem eszik azt olyan forrón, tudják, mikor fogok én odabent labirintusosdit játszani. :| A kerten át úgyis rövidebbnek tűnt, hát nekiindultam innen megközelíteni az irodát. Nos, nem volt nehéz dolgom, tudniillik a tábortűz lényege az, hogy elég nagy füstöt csinál, így könnyű volt beazonosítani, az épületnek melyik részére kell elevickélnem. Mit mondjak? Simán ment. 8)
Eredetileg úgy terveztem, majd az ablakon beugorva meglepem új kapitányom, ám erről több okból kifolyólag is lemondtam. Egyrészt, még késő volt – igen, késő, én ugyanis nem aludtam, jó?! >.> -, másrészt a füst sem volt túl kellemes, harmadszor pedig szimplán csak nem volt kedvem hozzá végül, mire odaértem. :roll:
– Yo, Anao Taichou-chan – üdvözöltem a haorit viselő lánykát az ablakon behajolva, hogy szemügyre vehessem, mégis mit égetnek itt ilyen nagy lendülettel. Hát, arra nem gondoltam volna, hogy a vénasszonytól származó pletyka igaz, és tényleg hőképzéses iratmegsemmisítőt üzemeltetnek – Yuko-chan megölne ezért a kifejezésért. Hol is tartottam? Áh igen, a rögtönzött terepszemle. Tornyosuló papírhegyek, amik várják, hogy belevessék őket a lobogó lángokba, amiknek a kislány parancsolt. Mondjuk én még fehér hajjal emlékeztem rá, de már értem, miért mondta Akira-chan, hogy miatta kerültek a lila tincsek a hajába – ha csak visszagondolok, hogy nézett ki lila lobonccal...  :sarcastic: Zseniális húzás volt, Taichou-chan!
– Tyűha, azok mind hivatalosak? – érdeklődtem kedvesnek szánt mosollyal új kapitányomtól, kit azt hiszem, sikerült egy cseppet megrettentenem. Ejnye, ez nem állt szándékomban! Öcsémtől rám ragadt gesztussal vettem elő a sakura mintás anyaggal bevont legyezőt, hogy mögé rejtsem az arcomon egyre inkább szétterülő mosolyt, ahogy a fiatal kapitányt figyeltem. Biztos voltam benne, hogy igen érdekes szolgálati időnek nézek itt elébe. – Segítsek eltüntetni őket? – kérdeztem legyezőmet kicsit lejjebb emelve, hogy Anao Taichou-chan is láthassa cinkos mosolyomat. Persze az áthelyezésemről szóló papirost még eszem ágában sem volt megkeresni. Az bőven ráért az irateltüntetés után is. Addig meg hadd izguljon, ha picit is megijedt. :roll:

95
12. osztag / Re:Megfigyelő részleg tornya
« Dátum: 2015. Ápr. 21, 21:46:59 »
Ne úszkálj télen
Hupsz... De így jár, aki kekeckedik velem :P

Meh, a múltkori nyílt edzés, pardon, tesztgyakorlaton elsütött tréfa után kicsit aggódtam Yuko-chanért, már csak a két nappal ezelőtti lehordása miatt is. Nem igazán tudom, mi járhat a női kobakban, mikor egy egyszerű zanjutsu gyakorlat időpontját egyeztettem csak kedves Mae-sannal, Yuko-chan meg azon háborgott, hogy bezzeg neki nem hozom el Ao Hououzát a kísérleteihez. Nos, az ok, amire hivatkoztam, nagyon is valódi: pöttöm kis kapitánya nem igazán tűri az idegen zanpakutoukat az osztagépületen belül, amit lenyelt egészen addig, ameddig nem merészkedtem a különböző részlegekre a harmadik tisztet követve. Hanem mióta tényleg komolyabban igyekszem segédkezni, na azóta a bejáratnál le kell adnom a fegyveremet. Ismétlem, a fegyveremet! Lelkem másik felét, a fegyveres harc művészetéhez elengedhetetlen kelléket! A wakizashiról és a legyezőről már ne is beszéljünk... Ráadásul a megátalkodott kölyök nem átallott elém tolni egy 200 oldalas nyomtatványt (+25 oldalas kitöltési útmutatót), hogy Yuko-chan kérését teljesítve behozhassam zanpakutomat. Ez, ismétlem, a harmadik tiszt kérése volt. És persze, hogy az első két alkalommal bizonyos kérdésekre unalmamban nonszensz dolgokat írtam, de ki vádolna ezért? Rém unalom egy ilyen vackot kitölteni. :roll: Aztán persze én voltam letolva... Mert nem figyelek rá...
STOP! Ezen a ponton kezdtem el aggódni. Mióta zavarja Yuko-chant, ha nem figyelek rá?! :O.O: Általában kimondottan örülne neki, ha békén hagynám és nem szívnám a vérét, ez rá van írva az arcára. :| Pedig a piszkálódás csak úgy szórakoztató, ha a másikat bosszantja! Egyébként a másik okom a kérése nem teljesítésére igen egyszerű: féltem tőle a zanpakutoumat. :| Viszont az engedély már a kezemben van, így nincs mit tenni, mint engedni a kérésének, mielőtt megint a teljes káosz állapotába próbál bütykölni valami rém egyszerűt. A múltkor is teljesen kiakadt azon, hogy nem vette észre melyik alkatrészt mennyivel forgatta el az alaprajzhoz képest. Ami azt illeti, nem tudom, hol járt a feje akkor, de tényleg ijesztő, amikor ennyire szétszórt... Mulatságos, de ijesztő. :| Azért inkább vicces, mármint én tök jól szórakozom rajta, de néha még engem is elgondolkodtat.
– Yoshida sanseki-san~ – szólítom meg picit unott hangon a tornyában sertepertélő nőszemélyt, talán kicsit gunyorosra véve a megszólítást. Nem tehetek róla, nekem ő már csak Yuko-chan marad, akármennyire is próbál nagylánynak látszani. De ha egyszer ragaszkodik hozzá, hogy hivataloskodjunk... :roll: – Yoshida sanseki-san? – szólítom meg ismét, de látványosan nem reagál továbbra sem. Közben azért vigyorogva intek a tiszteknek, akik most épp el vannak foglalva részlegvezetőjük házsártosságával, és nem az én jelenlétem miatt akarják a tenyerükbe temetni az arcukat. – Yoshida sanseki-san! – próbálkozom harmadjára már kicsit erőteljesebben, mire végre hátrafordul, bár ezen a ponton eléggé egy fújó macskára emlékeztet arckifejezésével és hanglejtésével.
– Na, csakhogy – nyugtázom egy elégedett mosollyal, hogy végre-valahára osztatlan figyelmét élvezem, ha már a két visszautasítás után harmadszor is végigszenvedtem azt az átkozott nyomtatványt, hogy megkaphassa, amit annyira akar. Újdonsült, különös beszédstílusán nem tudok nem kuncogni, akkora önuralmam sajnos nincs. – Milyen engedély? Te kértél, hogy jöjjek, amint a kapitányod engedélyezi Ao Hououza behozatalát – kissé összevonom a szemöldököm ezt a szétszórtságot hallva. Ez nem jellemző rá, ennél sokkal összeszedettebb szokott lenni. … Kivéve, amikor nem. – Azért ne hajszold túl magad, még a végén beleőszülsz. Vagy eleve ezért öregedtél nagy hirtelen 10 évet küllemre? – gonosz vigyorra húzom a szám, amint kicsit közelebb megyek az asztalához, hátha segíthetem a keresésében, ám a tüsszentésre szétrepülő iratok láttán csak még inkább ráncolom a homlokom. Egyelőre azonban szó nélkül térdelek le, hogy összeszedegessem a papirosokat, ameddig a leányzó a csomag papírzsebkendővel bíbelődik. A művelet végén sóhajtva állok fel és teszem le az iratokat az asztalára, majd veszem ki a kezéből a csomagot.
– Hogy lehet, hogy valaki a te eszeddel nem tud egy ilyen egyszerű dolgot megfejteni? – morgok szinte csak magamban, miközben elővarázsolok neki egy zsepit, majd átnyújtom neki. Már korábban is feltűnt, hogy jéghideg a keze és kissé sápadt, ám erről ismét meggyőződhetek, amikor a keze az enyémhez ér. Gyanakodva mérem végig a nőt, végül úgy döntök, hogy ameddig a zsebkendővel szórakozik, nyugodtan pimaszkodhatok. Odalépek mellé, és átkarolom, hogy ne tudjon elhátrálni, amikor a másik kezemet a homlokára simítom. – Oi... nem kéne neked lázasan inkább ágyban lenned? – érdeklődöm szemöldököm felvonva. Hogy engedheti a kapitány, hogy ilyen állapotban dolgozzon? Ez a munkamániás kölyök képes és addig hajszolja magát, ameddig a negyedik osztagnál köt ki. :| – Gyere, most szépen leülsz valahova – adom ki neki az utasítást, és határozottan elvezetem az egyik közeli székhez, amibe leültethetem. Ideje lenne elbeszélgetni vele az egészségügyi alkalmasságáról.

96
10. osztag / Re:Nyilvántartó iroda
« Dátum: 2015. Ápr. 13, 18:20:37 »
Név: Meiou Tokiya
Rang: 11. tiszt *egyeztetve
Előtörténet: http://bleach.frpg.hu/index.php/topic,729.0.html
Adatlap: http://bleach.frpg.hu/index.php?action=profile;u=161
Wikia: http://hu.bleachszerpjatek.wikia.com/wiki/Meiou_Tokiya
Iratégetés? Inkább elásom 8)

97
Shinigami / Meiou Tokiya
« Dátum: 2015. Ápr. 11, 15:12:18 »
~ ENGEDÉLYEK ÉS MEGJEGYZÉSEK
  • Kari átalakításra engedély: Shihouin Yoruichi
  • Rokonság: érintettekkel egyeztetve
  • Karakterleadásból (Kiyo Phellera – 17 000 LP) a korábbi karakter szerzett LP-jének (12 000 LP) felét (6000 LP) erre a karakterre örökíteném.
~ ADATLAP
Név: Meiou Tokiya
Nem: Férfi
Kaszt: shinigami
Született: 1616. április 13.
Kor: 398, külsőleg ~28
~ emberként: -
~ lélekként: 398



~ KINÉZET
185 cm magas, szálkás alkatú férfi, kinek viseletét legtöbbször – az egyenruhán kívül – kékes vagy zöldes árnyalatokban pompázó kimonok alkotják. Ez a szín egyenruhájában is megjelenik: a fekete shinigami uniformis fölött viselt türkiz szín, hydrangea mintás haori képében. Ennek árnyalata illik jobb szeméhez – heterokrómiája miatt ugyanis ez a szeme ragyogóan kék, míg bal szeme barna árnyalatú, ez utóbbi enyhe narancs-vöröses beütéssel. Vörös haja a válla alá ér, egy részét kisebb lófarokba kötve hordja. Az arcát keretező rövidebb tincsek szinte mindig a szemébe lógnak, már-már kócos hatást keltve, mintha nem is foglalkozna a megjelenésével. A gyakori helycserék miatt, amit ikertestvérével karöltve űz, obijába tűzve hord egy legyezőt, a testvérénél lévő tökéletes mását. Ugyancsak a megfelelő megtévesztés érdekében zanpakutoja mellett egy közönséges wakizashi is a fegyvertára részét képezi.


~ JELLEM
Alapvetően vidám, gondtalan jellemnek mutatkozik. Örömét leli az arra alkalmas vérmérsékletűek piszkálásában, mások bosszantásában vagy idegelésében. Ennek okán időnként hajlamos is túllőni azon a bizonyos határon azok esetében, akiket már régóta ismer, és tudja, hogy úgyis elviselik, még ha egy ideig neheztelni is fognak rá. Ugyanakkor nem érzéketlen, tisztában van azzal, mikor tett olyasmit, amivel másokat megbántott, ilyenkor azért igyekszik az illetőt kiengesztelni – majd ha a béke helyreállt, ugyanolyan kíméletlenül veti alá mindenféle szekírozásnak, saját szórakoztatása érdekében. Attól sem riad vissza, hogy mások naivitásával adott esetben visszaéljen, hiszen hosszabb távon ez is kimondottan mulatságosnak bizonyulhat. Ugyanígy élvezi a csípős visszaszólásokkal tűzdelt beszélgetéseket is régebbi ismerőseivel.
Tréfáit tekintve kimondottan kreatívnak és találékonynak mondható, egy-egy trükk tökéletesítéséhez a véget nem érő kísérletezésekhez is van türelme. Ugyanakkor egyáltalán nem mondható tudós alkatnak, egyáltalán nem vonzódik a tudományok irányába – ez a fajta érdeklődése kizárólag a saját tréfáira korlátozódik, és kizárólag ezek végrehajtásának és kivitelezhetőségének erejéig hajlandó ezzel foglalkozni, egyébként lusta lenne hozzá. Nem türtőzteti magát annak kimutatásától sem, ha valami untatja: ilyenkor leplezetlenül ásítozik, vagy mered a nagyvilágba, miközben látványosan nem figyel.
Bár gyakran felelőtlennek mutatkozik, szertelen vidámsága mögött komolyabb érzelmek is meglapulnak – ezzel a magatartással leplezi többek között sosem múló bűntudatát, mely ikeröccse sérülése és vesztesége miatt kínozza. Komoly oldalát azonban nem mutatja másoknak, elég nehéz kilendíteni megszokott viselkedéséből – ilyen esetekben szinte mindig valamelyik hozzátartozójának kell veszélyben lennie, vagy a helyzetnek kell olyan súlyosnak lennie, hogy már ne tudja fenntartani mosolyát. Családjáért és közeli barátaiért szinte bármire képes és semmitől sem riad vissza, ha az ő védelmükről van szó.


~ ELŐTÖRTÉNET
Megjegyzés.: Az előtörténet nagyban összefügg Meiou Toshizou előtörténetével. A teljes megértés érdekében a kettő párhuzamos olvasása javasolt (segítségként a megfelelő pontokon mindkét szöveg tördelve van – a kihagyott soroknál érdemes a másik szövegre nézni). A történetek Meiou Tokiyánál kezdődnek.


Még hűvösek voltak az éjszakák és az idő nem pihente ki a tél fagyosságát. Ám máris új kezdet indult, szinte mindannyiunk életében. Vagyis, Hotaru-chan számára már megkezdődött, számunkra csak a következő nap hozta el az osztagváltást. Mindig ketten voltunk. Eleinte egy úton, majd külön-külön, de egymásról sosem megfeledkezve. Az öreg persze már nyavalyog a következő generációért, és lefolytatott velünk egy vitát, amiért koccintottunk az új osztagainkra, pedig még csak bele se lendültünk igazán. Így kötöttünk ki végül inkább az Amatsuji ház teraszán, az otthonról zsákmányolt legjobb minőségű alkoholokkal, az éledező kertet és a tavat bámulva.

Ameddig ikeröcsém az idefelé jövet összeszedegetett kavicsokkal szórakozott, én kibontottam egy üveg sakét, hogy a ház konyhájából kölcsönvett – Youko-nee biztos nem bánja – csészékbe öntsem tartalmát. Elvégre ma ünnepelünk!
- Kampai! - emeltem csészémet testvéremmel egyszerre, vigyorogva, majd belekortyoltam a nedűbe. Pontosan olyan volt, mint amilyet apánk ízlésétől elvártam. Öcsém szavaira felvontam a szemöldököm, és értetlenül meredtem rá, ameddig befejezte a mondatot. Aztán persze elnevettem magam, nem törődve a kései órával, hisz a Mizushimák épületei messze voltak, Youko-nee meg amúgy sem aludt még, ide látszott, hogy dolgozószobájában égnek a gyertyák. - Bizony rég. Akkor még a katana nagynak és nehéznek tűnt. Emlékszel, hogyan rohantunk vele végig ketten a házon? - csaptam testvérem vállára vigyorogva az emléken. Naná, hogy az öreg a nyomunkban loholt, elvégre épp szüksége lett volna a zanpakutojára, hogy szolgálatba tudjon indulni. Valahogy mindig a legjobb időpontokat sikerült megválasztanunk az ilyesfajta tréfákhoz. Ehhez született tehetségünk volt.

- Hát igen, nem mindenki tudja értékelni a nagyszerűségünket... - vontam vállat, mikor öcsém a büntetésünk részleteire emlékeztetett. Végülis sokkal jobban jártunk, Ane-san és Shuuji-jii társasága mindig mulatságosabb volt. Meg aztán akkor már volt más játék is... - Tudod jól, hogy tőlem csak azt tudja meg, amit saját magamról el szeretnék mesélni neki >.> - feleltem minimális felháborodással, majd a csészémet felemelve kiittam, amit az előbb elmulasztottam. Sosem haragudtam az öcsémre, mindig ő volt a bűntársam mindenben. Ahogy az emlékek felelevenednek lelki szemeim előtt, ismét elkap a halk nevetés. Vigyorogva keresem testvérem tekintetét, hogy lássam, ő is arra gondol-e, amire én. - És mennyiszer csípett minket fülön! Bár nem is értem miért, hiszen sosem nyúztuk meg a kisebbeket. Csak nem díjazták a humorunkat, és persze a lányok azonnal mentek árulkodni... - a nosztalgikus képeket igyekeztem elhessegetni tekintetem elől. Inkább a tóra vezettem lélektükreim pillantását és megtámaszkodtam magam mögött. Keserűség vegyült az egykor felhőtlen emlékekbe. - Azok voltak az igazán jó idők... - a régi ötösből mostanra hárman maradtunk. Hotaru-chant nem igazán tudtam magunk közé számolni, pont annyival volt fiatalabb nálunk. Michiru-chant és Shikit pedig kétszáz évig halottnak hittük. Most is csak Shikiről tudjuk biztosan, hogy él, de ahogy elnéztem, már ő sem lesz soha ugyanaz a sírós kölyök.

- Ja, csak ne csapott volna át levakarhatatlan piócába... - dörgöltem meg tarkómat, ahogy öcsém is a gondolataimban forgó kölyöklánnyal kezdte nosztalgikus gondolatmenetét. Ám ennek a beszédnek egy pontján még én is felkaptam a fejemet, és bár kellett pár másodperc, hogy rájöjjek a tényleges jelentésre, azért a gyenge tarkón suhintás nem maradt el a részemről. - Akkor ezért nyúlok én is egy fiókkal arrébb! - szuggeráltam testvérem, meglehetősen gyűlölködő tekintettel pár másodpercig, majd visszakúszott a jól megszokott vigyor az arcomra, és hátba veregettem testvéremet. - Szép munka! Zseniálisabbat magam sem találhattam volna ki!
Ahogy ikeröcsém szavait hallgattam, magam is megértettem, miért ez a különös izgatottság. Újratöltöttem poharainkat, ahogy ismét alámerültem a régi tanórák világába, és felidéztem magamban a rendbontást, amit már az Akadémia falai között a névjegyünk részévé tettünk.
- Az óra után kapott büntetésre is emlékszem. Az öreg kitett magáért a monológjával, kár, hogy a fele sem maradt meg, mire egyáltalán a végére ért. De igazán ott rontotta el, hogy megjutalmazott minket. Nem gondolhatta komolyan, hogy egy házi zanjutsu-tréninggel töltött hétvége büntetés lesz! - csóváltam meg a fejem, miközben apánk észjárásán próbáltam kiigazodni. Bár ez az elmúlt csaknem 400 év alatt egyszer sem sikerült, azért néha napján még próbálkoztam vele. - Azért bátor dolog volt, hogy ezek után Kuchiki kapitány alá osztottak be minket. Nem volt rossz a vénség, csak valahogy nem igazán volt vevő a humorra. Szerintem nem is volt neki – nyújtottam az újratöltött csészét vigyorogva testvérem felé, hátha ő viszont vevő lesz az efféle élvezetekre. - Bár egész sokáig bírta... Mondjuk direkt vissza is fogtuk magunkat apa kedvéért... öreg hiba volt! Ki kellett volna használni a lehetőségeket, ha már az ölünkbe dobták őket! - emlékeztem vissza első kapitányunkra. Akkor még ártatlan gyerekek voltunk, hallgattunk a szülői intésre, pedig mennyi magas labdát kaptunk a kapitánytól! Szinte könyörgött a tréfáért, máig bánom, hogy csak azt a csekélyke mennyiséget sütöttük el, amin végül teljesen kiakadt az öreg.

Utólag kimondottan hálát adtam, hogy a sakéba még nem kortyoltam bele. Kár lett volna az italért, ugyanis testvérem emlékidézése miatt ismételten hangos hahotában törtem ki, nem törődve a környezet alvásigényével. Végülis ritkán ünnepelhetnének velünk, mégis inkább kettesben hagytak minket, tehát megérdemlik. ˘^˘ Végül könnyeimet törölgetve vigyorogtam testvéröcsémre, mikor végre kaptam is levegőt.
- Nem-nem, azt a visszavonulásakor kapta, emlékbe. Valahol még mindig megvan neki, a múltkor mutogatta is holmi sosem növünk fel jellegű szentbeszédhez bizonyítékul. A vén Kuchikinek viszont az volt az utolsó csepp. Sosem felejtem el apánk arcát, amikor ezekről a csínjeinkről tudomást szerzett! Meg mertem volna esküdni rá, hogy minket is kipenderítene ha tehetné, nemhogy összehozzon még egy kislányt... - nevettem halkan, miközben a számhoz emeltem az alkoholt. Hotaru-chan már az áthelyezésünk után született, nem is tudom, apánk végül is beszámolt-e neki arról, miket követtünk el, mikor még egy osztagban voltunk. Pedig azok voltak csak a jó idők, és tényleg igazán visszafogottak voltunk!
- Nem, az nem volt fair. Az 5. osztag és a Kidoushuu túl távol voltak egymástól... - jegyeztem meg, egy pillanatra ismét visszafordulva az alkoholhoz. Azelőtt sosem voltunk külön... Most furcsa visszagondolni azokra az időkre, hogy mennyire természetellenes volt... és mennyire el voltam veszve az öcsém nélkül az első néhány hónapban. A mai napig úgy gondolom, az ő jelenléte nélkül nem vagyok teljes, és a tréfáink közül is azok a legjobbak, amiket közösen ötletelünk ki. Azóta semmi nem ugyanaz, mint mikor minden percünket együtt tölthettük. - Bár azért nem volt annyira szörnyű. Adtak nekünk egy új hobbit! Elvégre nincs értelme úgy helyet cserélni, ha mindketten egy helyen vagyunk, nem igaz? Mekkorát nézett a kapitányod, amikor egyszer rájött, hogy nem te vagy ott! Bár sejthette volna, amikor nem ismertem fel az idézendő kidou nevét sem :| - elismerem, a megkülönböztetésünk sosem volt egyszerű, nagyon hitelesen tudtuk előadni a másikat, ha úgy akartuk, de azért az mégiscsak túlzás volt, hogy az ellenkezésem mellett is meg kellett volna csinálnom egy hiperbonyolult kidout. Persze, hogy besült és robbant a fél gyakorlótér! - Mondjuk az túlzás volt tőle, hogy már az osztagba való belépésnél is tesztelt és kikérdezett utána egy ideig...

Öcsém válaszára csak bólogatni tudtam. Szinte kizárt dolog, hogy saját kapitányom rájött volna a trükkre. Nem igazán kellett olyasmit csinálnom, ami különösebb szaktudást igényelt volna. Bár igazából az apánktól kapott szidás is csak olaj volt a tűzre, igen hamar belejöttünk annyira, hogy gyakran ő sem tudta, akkor most ki kicsoda.
- Ez övön aluli volt... - jegyeztem meg megborzongva, mikor felemlegette azt a pióca jellegű rajongót. - Őszintén szólva nem is érdekel. Tudod, hogy nem viselem jól, ha korlátozni próbálnak, és vele még kimondottan kedvesen próbáltam ezt megértetni. De amikor anyánk azzal állt elém babázás közben, hogy szervezhetik-e az esküvőt, na ott tényleg betelt a pohár. :| Nem tudom, hogy sikerült leráznod, de megtaníthatnál rá, talán testőrrel szemben is működik – mai napig kísért, mennyire próbáltam lerázni azt a túlzottan is ragaszkodó rajongót (és máig élek a gyanúperrel, hogy lerázhatatlanságához köze volt Shikinek vagy Ane-sannak is). Az ilyenek persze előfordulnak, ha valaki olyan remek génekkel és külsővel van megáldva, mint mi, de mégiscsak túlzás, hogy beszökjön a birtokra, és a szüleimnél próbáljon bevágódni, ha nálam nem megy. Komolyan mondom, nem tudom, mi jár egyes nők fejében, szerintem nem mindegyiknek van ki mind a négy kereke. :/ - Azt én sem értettem, hogy annál az esetnél mi volt a hadnagy problémája. A feladatot mindenképpen sikerült elvégezni, talán még jobban is járt veled. Bár mit ne mondjak, én is elhagytam pár évet az életemből, amikor kiderült, hogy helyettem vagy küldetésen – csóváltam meg a fejem visszagondolva arra a bénító rémületre, amikor megjelentem az osztagban és elmondták, hogy küldetésen vagyok. Nekem kellett volna ott lennem, és ha kicsit idősebb lettem volna, egészen biztosan szereztem volna egy-két ősz hajszálat attól az iszonyú tehetetlenségtől, ami akkor átjárt. Hiszen nem tudtam volna segíteni az öcsémnek, ha valamilyen kolosszális baki folytán nem tudott volna helytállni helyettem.
- Hát igen, nem volt semmi a bejelentés. Még szerencse, hogy mi kapcsoltunk előbb, és lenyomtuk az öreget az étkezés végére. Ez annyira anyánkra vallott... Csak így a semmiből, azzal az elvarázsolt arckifejezéssel bejelenteni, hogy testvérünk lesz... - elmerengve töltöttem újra poharainkat. Még volt bőven alkohol, amit otthonról hoztunk. Mi az, hogy? Az első üveg sem fogyott el abból, amit már itt bontottunk ki. Mindenesetre ez egy érdekes korszaka volt az életünknek. Az új jövevény megérkezése után apánk elvárásai felém csak még szigorúbbak lettek, sokkal komolyabban kezdte venni az okításomat, hogy majd egyszer felelősséget vállalhassak mindkét testvéremért, ha ő úgy döntene, nyugdíjazza magát a család éléről. Nagy pech, hogy engem ez akkor is pontosan annyira foglalkoztatott, mint most. Mármint a testvéreimre vigyázok, elvégre én vagyok a legidősebb, de azért azt ne várja el tőlem senki, hogy fapofával végigüljek valami dögunalmas, bájmosolygós találkozót, aminek isten igazából semmi értelme, mert mindenki vagy elbeszél egymás feje mellett, vagy nem beszél egyáltalán semmiről, csak úgy tesz mintha. :/ Ez nem nekem való, már rég rájöhettek volna... Valamiért az öreg mégsem hajlandó lemondani rólam, bár ennek lehet köze ahhoz, hogy öcsémet kímélni akarja, a nőági öröklésben meg nem hisz, ahhoz túl régimódi. Pedig láthatta, hogy az Amatsujiknál is működik!
- Egész eddig kíméltük mindenféle nagyobb kínzástól... De igazad lehet, nem most kéne összevesznünk vele – adtam helyt ikertestvérem felvetésének. Nem is emlékszem már, mivel borítottuk ki a napokban húgunkat, de kellőképpen vörös volt az arca ahhoz, hogy tudjuk, valamivel nem ártana kiengesztelnünk, mielőtt valami pernahajder vállán keresne vigaszt. Nem szeretnék olyan kérőt elüldözni mellőle, akiért komolyabban odavan. Arról nem tehetek, hogy eddig egyetlen lókötő sem ment át a testvéri rostán, én pedig nem fogom engedni, hogy az egyetlen kishúgomnak olyasvalaki udvaroljon, aki nem megfelelő. - Ezúttal nincs senki a láthatáron, aki miatt aggódnunk kellene, igaz? - tettem fel kérdésemet, biztos ami biztos. Az, hogy én nem tudok valamiről, nem jelenti azt, hogy nem is létezik, vagy hogy ikeröcsémnek sem mondott semmit egyetlen húgicánk. Az lenne csak a szégyen, ha egyszer valaki el tudna slisszolni a hátunk mögött. :| Ám húgunk viselkedése mindig eszembe juttat valaki mást is. Biztos voltam benne, öcsém sem feledkezett még meg róla, hiszen rengeteg ereklyét őrzött Tőle. Az idő ugyan nem indokolta, mégis elővettem övemből a testvéremé mintájára készíttetett legyezőt. Sosem adta volna a kezembe a sajátját, már abban a pillanatban tudtam, hogy először megláttam nála. De valahogy járt a késő esti saké mellé egy kis bolondozás, ahhoz pedig kora tavasszal illik a nyári estéket idéző legyező.
- Valahogy illett Hotaru-chanhoz, hogy pont barátok legyenek... Benned is élénken él annak a napnak az emléke, nem igaz? Mekkora taslit kaptam apánktól, mikor rájött, hogy nem én vagyok a kertben! Főleg mikor rájött, hogy ti sem vagytok sehol – sóhajtottam, elnézegetve a legyezőt bevonó anyag hímzését, a sakura-mintákat, melyek mind fogadott húgomat idézték. Bár az is igaz, hogy akkor még egyikünk sem gondolta volna, hogy végül az lesz. Az „apja” ragaszkodott hozzá, hogy Osen-chan a jegyesem legyen, nekem meg már az ötlettől is borsódzott a hátam. Nem tudom másnak, mint atyai büntetésnek betudni az egész találkozót, amire végül öcsém ment el helyettem, hátha megszabadulhatunk a lánytól. Öreg hiba volt azt feltételeznünk, hogy akár csak a legkisebb porcikája is akarta az egészet. Végül emiatt a hozzáállása miatt kezdtem megkedvelni, mint egy második lánytestvért.

Mély levegőt vettem, hogy ne gondoljak vér szerinti húgunkra esetlegesen leselkedő pipogya pernahajderekre, akik csak az alkalmat várják, hogy lankadjon óvó figyelmünk. De úgy ítéltem, mára még nyugtot adhatunk az emlegetett alaknak, és egy bólintással vettem csak tudomásul az általa vázolt helyzetet. Nem most volt itt az ideje ezen töprengeni, mikor eleve kényes témát hoztam fel... Láttam, már csak abból is, ahogyan öcsém reagált rá. Nem tudtam, miféle emlékképek járhattak a fejében. De én magam is fájdalommal gondoltam arra a lányra. Hogy eleinte mennyire fújtunk egymásra, és mennyire élesen tudott visszaszólni nekünk. Mennyire nem lehetett zavarba hozni, ameddig csak idegenek voltunk érzelmek nélkül. Látnom kellett volna, hogy öcsém a civódáson túl többet is lát. Mégis, csak akkor kezdtem sejteni fivérem vesztét, amikor egy közös küldetésükről csak ők ketten tértek vissza a csapatból. Sérülten, egymás kezét szorongatva. Biztosra kellett volna tudnom, és segítenem őket. Hisz én is egyre jobban megismertem Osen-chant, bár számomra is akadt kellemes nőnemű társaság ebben az időben – az más jellegű volt, sosem mertem volna itthon bemutatni. Ám fogadott húgom sorsa foglalkoztatott, hisz öcsém révén én is sok mindent megtudtam, amit a nyilvánosságnak sosem mondott volna el. És láttam, hogyan hullik az az erősnek hitt lány lassan a mélybe. Néha eszembe jut, hogy talán tehettem volna ellene. És akkor most ketten ülnének itt mellettem, miután együtt fellebbentettük minden sötét titokról a fátylat...
Felkapom a fejem öcsém megtört hangjára. Már bántam, hogy csak úgy felhoztam ezt a témát. Több eszem is lehetett volna, hiszen még nekem is fáj az emlék, noha eltelt már csaknem másfél évszázad. De fivérem sem volt rest visszaadni a kényes kérdést, bár nem tudom, tisztában van-e vele egyáltalán, engem hogyan érintett az egész. Egy húzásra megittam a csészémben lévő alkoholt, és hallgatásomba burkolózva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hisz ostobaságunkra nem voltak szavak. Annyival bölcsebb lehettem volna... Ha csak egy kicsit is engedek saját büszkeségemből, és őket is erre kérem, minden annyival másképpen történhetett volna...
- Azt hiszed, én nem gondoltam rá? Annyira egyszerű lett volna túljárni a vén kígyó eszén... De már felesleges ezen rágódnunk. Nem forgathatjuk vissza az időt – válaszoltam szavaimat halkra fogva. Még fejemet is lehajtottam és meredten bámultam az üres csészét. Sosem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az én hibám volt. Attól a naptól fogva, hogy testvérem egyedül került vissza Seireiteibe, és a yonbantai ellátására szorult. Sosem bocsátottam meg magamnak, hogy hagytam őket menni a saját fejük után, még ha akkor én sem tettem másként. Nem lett volna szabad hagynom, hogy mindez megtörténjen. - De ő sem jött el eltángálni minket... Pedig hogy fenyegetőzött az esernyőjével! Momoko volt a neve, igaz? Pedig még vártam is, hogy számon kér majd Osen-chan felől... Bevallom, mindig csodáltam, hogy egyszerű lélek létére ennyire bátor és nagyszájú volt. Mit gondolsz, élhet még? Vagy már ő is a múltba veszett, nem hagyva mást, csak egy kísértő képet maga után? - így száz év távlatában már bánom, hogy nem kértem randevút Osen-chan rokonától. Nagyon imponáló tulajdonságokkal rendelkezett, már csak az alapján is, amit láttam. És a kísértete nem hagy nyugodni. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az elmúlt években láttam azt a bizonyos esernyőt, amely annyi fájdalmas ütést mért egykor a koponyámra. Bárhol felismerném azt a kiegészítőt. :|
- A Miyauchi nők nem tudnak békében nyugodni... Mindkettő ott kísért a 13. osztagban. Bár az egyiket már áthelyezték, de Aya-chan... - elharaptam a mondatot. Hiszen a lány Ane-san jobbkeze volt, mi több, ikeröcsém mellé kirendelt testőr. Ráadásul, csak azért, hogy fájjon, Osen-chan kísérteties hasonmása, csaknem minden szempontból. Félve pillantottam testvérem felé, hogyan fogadja ezt a kijelentésemet, majd halkan elnevettem magam, ahogy eszembe jutott első találkozásaim egyike azzal a kislánnyal. Időnként azóta is öcsém egy-egy jellemvonását vélem felfedezni benne. Ez ijesztő, bár szerintem csak képzelgek a fivérem által okozott sokk miatt. :| - Sosem bocsátom meg, hogy elhitetted velem, nagybácsi lettem. De elismerem, nagyszerű tréfa volt. Bocsásd meg, ha nehezen teszem magam túl rajta.

Kijelentésemet követő megjegyzésére ledöbbenve fordultam felé azonnal, mielőtt a legyezője becsapódását érzékeltem volna tarkómon. A leendő pukli helyét dörzsölgetve méregettem fivéremet, arra kíváncsian, mennyire is gondolta komolyan iménti szavait.
- Ez még mindig rossz vicc... - feleltem halkan, majd sóhajtottam és nevettem vele. Végülis el tudtam képzelni, milyen is lehet a teljes terror arckifejezése mesés vonásaimon. Amikor a shinigami a legidősebb a testvérei között és ő még a házasság gondolatától is falra mászik, nem feltétlenül szeretné azt a hírt hallani, hogy nagybácsi lett – esetünkben a leányzó korát tekintve ráadásul mikor?! Bár jobban belegondolva, ikeröcsém családi állapota nem is egyedülálló, hanem özvegy... És Osen-channal elég szoros volt a kapcsolata... Nem! Ebbe nem akartam belegondolni, rémes vicc, és csak még több képzelődést okozna szerencsétlen testőrlányt illetően. :|
- Sanju-chan, igen... - mértem végig elgondolkodva öcsémet az esernyős lányka emlegetésére. Arckifejezése arra engedett következtetni, hogy érte némi attrocitás a kölyöklány részéről. - Megharapott, mi? Ilyenkor harapd vissza, abból ért – jegyeztem meg mindentudó hangsúlyban, miközben a csészémben lévő alkoholt hörpölgettem tovább. Öcsém felvetésére én is megakadtam egy csöppet, és jobban elgondolkodtam a lányon. Nem mondom, hogy ötlete nem fordult meg korábban az én fejemben is, de mi van, ha csak egy kolosszális egybeesés? - Ezen már én is gondolkodtam. Ha szerinted is túlzottan hasonlít, mindenképp megemlítem a vénasszonynak – feleltem végül, fivérem megnyugtatására. Nem igazán akartam beleártani magam ebbe az ügybe, de abból nem lehet gond, ha szólok az öreglánynak. Onnantól pedig neki kell intéznie, elvégre akár az amire gondolunk, akár nem, az ő családjához van köze. Ezért aztán igazán nem vállalhatom én a felelősséget, mikor a vezetéknevük sem egyezik! Bár tény, hasonló elemet éppenséggel tartalmaz... Nem-nem-nem, bőven elég nekem a saját családommal kapcsolatos bonyodalom tenger, nem kell nekem még egy másik família ügyeivel is foglalkoznom!
- Heh? - pillantottam szemöldököm felvonva ikertestvéremre. Pimasz megjegyzését nem tudtam hová tenni, és szavait hallgatva egyre inkább kihívó mosolyra szaladt a szám. - Csak nem kóstolgatsz, Otouto? Nincs az az isten, hogy Anao-chan jobb vívó legyen nálam! Feltéve persze, ha nem változtatnak az utolsó pillanatban a kérelmem elbírálásán és kerülök helyetted is a 11. osztagba – vigyorogtam, miközben letettem a csészémet és inkább katanám markolatára csúszott a kezem. Tudtam jól, mire is megy ki a játék, nem most másztam le a faliképekről. Kardomat fogva álltam fel a teraszon, és néztem le fivéremre, pimasz mosolyát utánozva. - Te nem szeretnéd tesztelni a saját szinted? Igencsak érdekesen venné ki magát, ha a nagy juuichibantai aspiránst könnyedén eltángálná egy magamfajta tiszt – szabad kezemet öcsém felé nyújtottam, hogy elindulhassunk egy kis éjjeli vívómeccsre. Kíváncsi voltam, tudásunk mennyire maradt azonos szinten. Vajon valamelyikünk lehagyta a másikat, mióta utoljára megütköztünk egymással? Nem szerettem volna ezt megtapasztani. Mindkét eshetőségnél rosszul esett volna. De ezen az estén még ez is stílszerűnek tűnt.
- Az öreg mérges lesz ránk, hogy az ünneplésnek ezt a formáját nélküle űzzük – figyelmeztettem öcsémet, amikor már haladtunk a megfelelő szabad tér felé, ami nem korlátozhatta a mozgásunkat a vívás során. Apánk is szeretett hadakozni, hol velünk, hol másokkal, minket tanítandó. Biztosan kíváncsi lett volna a végeredményre. De persze eszem ágában sem volt megemlíteni neki, hogy egyáltalán sort kerítettünk ilyesmire. - Bár szerintem jobb, hogy ez most a mi kis titkunk marad – vigyorogtam, félig hátrafordulva. A csínyeinken kívül az utóbbi időben kevés volt a közös programunk, amin tényleg csak ketten voltunk. Nem zavart a család, vagy a testőrök, akiket családtagként kezeltünk (megjegyzem, nem értem, Shuu mit képzelt, hogy ránk állította őket -.-”), de azért néha a három fő már tömeg, ha testvéri programról van szó. :/
- Nos, készen állsz? - kérdeztem fivéremtől, mikor a kerti téren felvettem a megfelelő pozíciót, tőle távolabb, immár zanpakutommal a kezemben. Kíváncsian vártam, mi fog kisülni ebből. Abban biztos voltam, hogy keresve sem találhattunk volna jobb mókát erre a kései órára.

Nem vártam mást öcsémtől a kert felé haladva, mint a kedvünket még magasabb szintre lökő szemtelenkedést. Pontosan tudtam, mit várjak tőle, mégsem vette el a lelkesedésemet a kiszámíthatóság. Csak növelte a szórakozás értékét, hogy legalább valami sosem változik. Az öreg monológjai sem odahaza, de azt inkább bosszantónak tudnám értékelni. Ennek is az a másfél évszázada történt eset lehet az oka... Túllép valaha azon, hogy öcsém előbb nősült, mint én?! Nem bánnám, ha végre így tenne.
- Ha jót akar magának, már alszik. Akira-chan nem állna jót magáért, ha kedves kishúga túlerőltetné magát. Különben is, a szerződése nem szól családtag ellen, szóval eszedbe se jusson visszafogni magad! - azért én elgondolkodtam rajta, hogy vigyáznom kellene ikeröcsémre. Már csak fizikai állapota okán is. Nem vette volna jól ki magát, ha az ünneplés végül yonbantai látogatásba torkollik. Elmosolyodtam a gondolatra. Tudtam, hogy sosem bocsátaná meg, ha betegsége miatt egy kicsit is tartózkodnék a teljes erőm használatától. Ez most amúgy sem a zanpakutok képességeinek csatája volt, hanem a miénk, a fegyverek forgatóié. Ha pedig az Amatsuji birtokon egy testőr mégis közbe szólna, arra nem fogadok el semmiféle mentséget. Meggyőződésem volt, hogy az illetőt közös erővel bírnánk jobb belátásra, majd folytatnánk, ahol abbahagytuk. Ezt bizonyára ők is tudták. Sosem tűrtük, hogy játékainkba mások beleártsák magukat, még ha vérrokon is volt az illető.
- Előzékeny vagy. Csak meg ne bánd! - figyelmeztettem öcsémet egy vigyorral, mikor nekem adta a kezdeményezést. Nem vártam a támadással, hiszen felkészültnek kellett lennie, ha ilyesmire figyelmeztetett. A harc izgalma teljesen átjárt, ahogy a két zanpakuto, egymás nővérei csengve összeütköztek. Majd újra és újra. Egy végtelen tánc, melyben az ellenfél mozdulatai kiszámíthatóak, és mégis mindketten próbáltunk belevinni apróbb meglepetéseket, újításokat, amiket a külön töltött évek során tanultunk. Túlzottan jól ismertük egymás mozdulatait, észjárását és technikáit ahhoz, hogy igazán meglephessük egymást. De ez volt benne az igazi élvezet. A kései órán a katanák összecsapásának különös dallama szinte hasította a levegőt. Csak remélni mertem, hogy Ane-san nem hisz bennünket támadónak. A bénító tűi veszélyesek voltak.
- Csak nem fáradsz, Otouto? - kérdeztem vigyorogva, mikor láttam kisebb meghátrálását. Kíváncsian vártam, mit tervez, miközben méregettük egymást. Meg akartam adni neki a lehetőséget, hogy ezúttal ő támadjon. Mi tagadás, lassultak a reflexeim, az arcomon éktelenkedő vágás erről árulkodott. - Hah? Yuko-chan mellett? Ha vele töltesz egy kis időt, reakcióid mindenképpen fejlődni fognak. Másként nem éled túl! - nevettem el magam, mikor testvérem előző osztagomra célzott. Sajnos az ötödik osztag száz évvel ezelőtti kapitánya nem vette túl jó néven, hogy némi puskaporral elegyített, robbanékony tréfám áldozata lett, és amint tehette, áthelyeztetett Kurotsuchi taichou alá, a 12. osztagba. Holott egyértelmű volt, hogy nem voltam odavaló. Ezt nem csak a taichou vetette többször a szememre, de a szadista alakja direkt élvezte, hogy kínozhat. Majd megkaptam felettesnek azt a közveszélyes kölyköt, akinek a segédje lettem, és mára már a sanseki rangig jutott a tudósok osztagában. Mi tagadás, az anorexiásnak látszó kölyöklány azóta felszedett pár kilót – de kimondottan előnyös eloszlásban. Direkt az ő bosszantásáért jártam vissza a tudósok osztagába néhanapján.
- Ej-ej, hát ilyen feledékeny lettél, Otouto? Már csaknem öt évtizede, hogy a 13. osztag tagja vagyok. Ott azért szabadabban lehet gyakorolni. A sebességemet viszont tényleg a juunibantainak köszönhetem – válaszoltam testvéremnek a védekező alapállást felvéve. Nem mondtam még le arról, hogy ezúttal ő indítsa a harcot. És nem is kellett csalódnom benne, miután tréfáján kinevettük magunkat, a fémek nem sokára ismét páratlan hangzású kórusukkal örvendeztettek meg minket és a birtok lakóit e kései órán. A Főnix és a Hidra pengéjének tánca felemelő látvány volt a Hold fényében fürödve. Lelkem társának csillogásán látni véltem, ő is élvezi ezt a kis játékot. Sosem akadt nővérénél méltóbb ellenfele.
Abba viszont különös volt belegondolni, hogy száz éven belül a harmadik osztagváltás várt rám. Sajnáltam távolabbi rokonomat, hogy kinevezése után szinte rögtön ott hagyom az osztagát, de öcsémen kívül nem tűnt jó ötletnek bármely rokonommal egy osztagban lenni. Főleg ha az illetőnek még magasabb rangja is volt az adott helyen. Nem voltam biztos benne, hogy kellőképpen komolyan tudnám venni fiatal rokonomat. Jobb volt a békesség. Bár nem kérdés, szerettem azt az osztagot. Kellemes volt a társaság, ám ideje volt tovább lépnem. Ahogy öcsémmel folytatott röpke vívásunkban is ezúttal rajtam volt a visszatáncolás sora. Oldalra pördülve kerültem ki támadását, és kisebb távolságot felvéve álltam meg kifújni magam.
- Egyre jobbak a hárításaid, Otouto! Ki volt az a remek edzőpartner a nibantaiban, akivel idáig jutottál? - tettem fel a kérdést mosolyogva, szinte még mindig levegőért kapkodva. Hisz, ha valaki, hát én tudom, hogy a jó partner csodákra képes a fejlődés tekintetében.

Számomra is megadatott a kiváló edzőpartner jelenléte. Az elmúlt ötven évben, melynek során a 13. osztag kötelékében szolgáltam, ismerkedtem meg Mae-channal, ki maga is lenyűgöző fegyverforgató volt, igencsak sajátos stílussal. Az évek során sokat tanultunk egymástól. Én többek között megtanultam olyasvalaki küzdőstílusát is kiegészíteni, aki nem az ikertestvérem volt. Bár ténybe tény, nehéz úgy kiegészíteni a másikat, hogy mindkettőnknek a támadás az igazi erőssége, nem pedig a védekezés. Mégis, meglepően könnyen sikerült összecsiszolódnunk. Miatta sajnálom, hogy ott kell hagynom a juusanbantait, bár nem hiszem, hogy túlzottan megviselné. Elvégre az elvarázsolt kisasszonyt az sem hatotta meg, amikor randevút kértem tőle... Arra a válaszra a mai napig várok, noha szerintem ő már réges-rég elfelejtette, és megmarad lelkemben igaz barátnak. Sajnos büszkeségem nem engedi, hogy a hallgatást és témaváltást visszautasításként kezeljem, és reakcióiból ítélve ő sem így gondolta. Bár nem tudom, mit ronthattam el, hogy nem vette az egyértelműnek szánt jelzéseket...
- Nocsak... Csak nem lecseréltél, Otouto? - tettem fel a kérdést, enyhe sértett féltékenységet mímelve. Nem az én hibám volt, ahogy a lányról beszélt, akaratlanul is feldobta a magas labdát, melyet bolond lettem volna nem lecsapni. Persze a sértett ábrázatot nem tudtam sokáig fenntartani, és ismét nevetésemtől zengett a kert szabad tere. Hisz nem vádolhattam, ha talált egy olyan partnert egy másik osztagban, kinek a képességei kiegészítik az övét. Számomra az elmúlt ötven évben ez Mae-chan volt, így igazán nem lehetett okom féltékenynek, vagy irigynek lenni. Már csak azért sem, mert magam is tudtam, milyen találni valakit, akire igazi partnerként tekinthetek feladataim végzése során. A kölcsönös, feltétlen bizalom kiépítése ritka, nagyszerű felfedezés, amit nem sajnálhatunk senkitől. A másik felünket persze senki nem lehet képes tökéletesen pótolni soha, de ha valakivel már csak ennek az összhangnak egy töredékéig is eljutunk, az kiváló eredménynek számít. Olyannak, ami minimálisan is életre szóló barátsággal jár, tehát az illető sajnálatos módon soha többé nem menekül nagyszerű személyeink zsenialitásától, avagy kedves kis tréfáinktól. Ennek tudatában játszottam meg a sebzett, szíven szúrt szerelmest replikájára. Természetesen igen hamar nevetésbe torkollott a dolog, hiszen egyikünk sem tudja túl sokáig megjátszani magát a másik előtt. Bár ami azt illeti, öcsém szemtelensége egy magasabb fokra hág az enyémnél, de sejtem, miért csinálja. Hisz lelkiismeretem elől én is mindig az önfeledt tréfákba menekülök.
- Ugyan-ugyan, majd azt mondjuk, megártott a sok jó ital, amit volt szíves felajánlani nekünk, mértékletes fogyasztásra – nyugtattam azonnal öcsémet, mikor az öltözetünkben esett kárra felhívta a figyelmem. Persze az arcunkon éktelenkedő karcolásokat is nehéz lehet elrejteni szüleink elől, de eszem ágában sem volt önként és dalolva közölni az öreggel, hogy kimaradt egy vívómeccsből. Főleg, ha belegondolok, anyánk hogyan reagálna, szerintem napokig kikérdezne minket, nem vesztünk-e össze valamin. Valamiért számára a párharc feltétlenül veszekedéssel járt, pedig én egy alkalmat sem tudnék felidézni, hogy ikeröcsémmel összevesztem volna, vagy csak komolyabb nézeteltérésünk lett volna. Meglátszott, hogy anyánknak sem volt soha ikertestvére, nem érthette, hogyan működik ez a kapcsolat.
- Fáradni? Még elememben vagyok, Otouto. Nem, inkább azon gondolkodtam, megéri-e kockáztatni öltözékünk további épségét? Elvégre ezek a ruhák nem harcra lettek tervezve – feleltem szemtelen kérdésére. A folytatás megkérdőjelezése persze Főnix számára sem volt túlzottan tetszetős elképzelés, tisztán éreztem a katana vibrálásából a nemtetszést. Azonban másnap délelőtt jelentkeznem kellett új kapitányomnál, nem tehettem meg, hogy e kései órán még arra is okot adok szüleinknek, hogy dorgálásuk okán késésbe sodorjanak. Bár ami azt illeti, öcsém viselete miatt jobban aggódtam. Eddig is nehezemre esett úgy hadakozni, hogy karcolást se ejtsek a sakura-mintás haorin, melytől a világ minden kincséért sem vált volna meg. - Talán valóban a döntetlen lenne a legjobb. Ám a következő mérkőzésünkre hamarabb kerítsünk sort – adtam meg végül magam egy kihívó vigyorral, hogy azért öcsém is tudja, nem szabadul meg a folytatástól évtizedekre. Csak átmenetileg elnapoltuk a küzdelmünk folytatását. Beleegyező bólintását követően visszacsúsztattam sayájába zanpakutomat. Biztos voltam benne, hogy szelleme, az a makacs nőszemély emiatt most egy ideig kissé sértetten fog viseltetni irányomba. Mégsem bántam. Már így is egy kimondottan jól sikerült testedzést tudhattunk magunkénak erre az éjszakára.
- És most, vissza a sakéhoz! - indítványoztam fivérem mellé lépve, és egy kisebb vállveregetés után átkaroltam, hogy együtt nevetve mehessünk vissza a jobbnál jobb minőségű alkoholok társaságába. Elvégre az ilyen kemény edzések után jó ital dukál, méghozzá nagy mennyiségben. Azonban az öcsém által váratlanul alakított összeesés megrémisztett, aggódva kaptam ikertestvérem után, hogy segíthessem a talpon maradásban. Mit tagadjam, kellett pár másodperc, ameddig rájöttem, hogy tréfálkozik. Pont ezzel?! Egy nevelő célzatú nyaklevessel jutalmaztam, amint végre mindketten egyenesen álltunk. Vannak dolgok, amikkel a shinigami bármikor viccelődhet, és vannak olyanok, amikkel nem árt, ha inkább nem. A betegsége miatt jelentkező időnkénti gyengeség ez utóbbi kategóriába tartozott. Ám hamar túltettem magam rajta, és megkönnyebbült sóhajtás után ismét átkaroltam, hogy folytathassuk utunkat a mennyei párlatok irányába, hisz már így is sok időt vesztegettünk üde társaságuk nélkül. Ráadásul ünnepléssel kellett volna töltenünk az egész estét, így ezt most pótolnunk kell, amint visszaérünk a teraszon kiszemelt, kedvenc pontunkhoz! Csakhogy ez a tavaszi este úgy döntött, megtréfál minket. Minket, a tréfa koronázatlan császárait!
- Meg mernék esküdni, hogy itt voltunk... - dünnyögtem, miközben elengedtem öcsémet, hogy jobban megvizsgálhassam a helyet, ahol feltételezéseink szerint korábban tartózkodtunk. És nem alaptalanul feltételeztük, hiszen az ülőpárnáink, csészéink és egy tálca valóban ott volt. Ám az est fénypontja mégis hiányzott. - A macska rúgja meg, hova lett az alkohol?!
Kórusban feltett kérdésünk megválaszolására persze akadt pár nagyon is jó tippem, így gyanakodva emeltem tekintetemet Ane-san ablakának irányába. Aggódó természetű öccséről sosem feltételezném, hogy ilyesmire vetemedne, elvégre nagyon is jól tudja, mivel jár, ha ujjat húz velünk. Ane-sanon kívül csak Shiki lehetne oly merész, hogy ilyesmit kövessen el ellenünk, de ha jól végzi dolgát, erre aligha lehetett ideje. Youko-nee, ezúttal kifogtál rajtunk, de megállj, ezt még visszakapod!


~ ZANPAKUTOU

Neve: Ao Hououza – Kék Főnix
Fajtája: Tűz
Kinézete: A zanpakuto alap állapotában egy katana formáját öltötte magára, melynek markolta és tokja ezüst színben pompázik, míg a markolatot lezáró fém és az azt körbefogó anyag között feltűnő rombuszminták aranyszínben játszanak. A keresztvason hihetetlen aprólékossággal egy szárnyaló főnixmadár motívuma bontakozik ki. Fegyverét Tokiya egy türkizkék szalaggal tudja az oldalához rögzíteni.
Parancs: Shoukyaku shiro anata no reiki honoh, Ao Hououza! - Pusztítson hideg lángod, Kék Főnix!
Shikai forma: A fegyver a parancs elhangzása után egy két méter hosszú, sötétebb ezüst színű lándzsa alakját ölti magára, melynek két végén találhatók a térbeli deltoidra emlékeztető formájú, míves pengék, melyek közül a lándzsa „végén” elhelyezkedő darab valamivel kisebb a másiknál. Ez utóbbiak minden oldala megfelelően élezett, a kisebbik mérete nagyjából akkora, mint Tokiya karja. A két pengén kék színű tűz lobog, melynek enyhe, nagyon minimális kénes szaga van (ez harc közben nem feltétlenül észrevehető).
Képességek:
Passzív: A pengéket körülvevő kék tűz alapvető, jellegzetes képessége, hogy máshoz hozzáérve nem forróságával éget, hőt igen kevéssé termel, viszont maró hatású. Fedetlen testtel érintkezve a tűz elkezdi lemarni a húst a csontról. Ha ruhán okoz vágást, akkor a ruhán keletkezett lyuk szélei marhatják a bőrt, ugyan nem annyira, mint ha maga a tűz érintkezett volna a bőrfelülettel – ugyan képes mind bőrt, mind textíliát meggyújtani, ez a hagyományos módon eloltható, ha valakit zavar a maró, szinte savas hatás (mivel hőt nem termel, de kegyetlenül marja a felületeket, amikhez ért, ez a „zavaró” hatás szinte azonnal fennáll, amint az idegrendszer jelezte a fájdalmat).
Fegyverekkel érintkezve a kék láng korrodálja a másik fémet. Ez a hatás nála alacsonyabb zanpakuto-ponttal rendelkezőknél azonnal jelentkezni kezd, egy-két rozsdásodó folt, apró hajszálrepedés, vagy akár felhólyagzás formájában. A vele azonos pontszámmal rendelkezőknél ugyanehhez az eredményhez a fegyvereknek 2-3 alkalommal össze kell érniük, míg a nála magasabb pontszámmal rendelkezők esetében a hatás megjelenéséhez 5-6 érintkezés szükséges (utóbbi esetben a korrózió értelemszerűen csak nagyon lassan terjed).
- Ao Hououza no Zenrou – Kék Főnix Oszlopcsarnoka: A technika során Tokiya a fegyver egyik végét (amelyiken a kisebb penge található) a földbe szúrja, melyből ennek hatására körülötte, egy 1 méter sugarú körben nagyjából 15-20 centiméteres helyközökkel 15-20 centiméter átmérőjű kék lángoszlopok csapnak a magasba. A kék tűz passzív képessége miatt ez a technika védekezésként és támadásként egyaránt használható.


~ FELSZERELÉSEK

× fémlegyező (öccse másik zanpakutojának pontos mása)
× wakizashi (szintén a hasonlóságot kiegészítendő, de fegyveres harcban nem okoz számára gondot használata)

98
Arrancar / Kiyo Phellera
« Dátum: 2014. Aug. 21, 19:08:18 »
Jelszó: i o h l e a

~ Adatlap

Név: Kiyo Phellera
Nem:
Kaszt: Arrancar (Natalie Salazaar fraccionja, 96. arrancar)
Szül. ideje: 1967. április 13.
Kor: 44
~ Emberként: 19
~ Lélekként: 25



~ Előtörténet

Vadászat. A kedvenc elfoglaltságom. Közeledik az isteni vacsora. Szinte csorog a nyálam. Kell nekem az a táplálék, egyre több és több!

Fájdalom a fejemben…
A tárgyalóterem…
A vádlottak padján ülő csendes fiú…
Az ítélet…
Neeem!

Az emlékekkel együtt mérhetetlen düh és gyilkos indulat lángol fel bennem. Hogy ezek a nyomorultak nem tudnak a nyomokból olvasni! Hiszen mindent az orruk elé raktam! Átokverte igazságszolgáltatás! Mert valaki gyanús, mert lenne indítéka, mindent rá kell verni, a bizonyítékokkal is úgy kell manipulálni, pedig az orruk előtt a valós megoldás! Idióta népség!
Mi?! Hogy nem érted miről fecsegek, te nyomorult féreg?! Hogy magyarázzak érthetően?! Miről makogsz itt össze-vissza? Kezdjem az elejéről? Na oké, de ha el merészelsz szunyókálni, vagy csak lankadni mer a figyelmed, esküszöm, az lesz az utolsó elkalandozásod ebben az életben! Fogod?! Akkor tehát, kedves képzelt barátom, mert valahogy neveznem kell téged, elmesélem, hogyan kerültem ide.
Amerikában születtem. Anyám japán bevándorló volt – édes istenem, hogy mi a fenéért nem tudott Japánban maradni?! -, aki egy amerikai üzletemberhez ment hozzá. Nem tudom, apám milyen származású, de kétlem, hogy színtisztán angol volt. Átlagosan éltek, de boldogan. Megszületett az első gyerekük, majd rá több mint hat évre én. Volt az hat és fél év is.
A bátyám csendes, különc figura volt, leginkább magába zárkózó fajta. Minden esetre egészen addig jól elvoltunk, ameddig a sokadik nem koromhoz illő játékom után a szüleim megcsináltattak velem valami buzeráns IQ-tesztet, és ki nem derült, hogy voltaképpen már én is rég járhatnék iskolába, méghozzá az első négy osztályt simán átugorva. Na ezen a ponton kezdtünk cseppet elszakadni egymástól.
Azért érthető nem? Melyik kamasz fiú örülne annak, hogy a 6 és fél évvel fiatalabb húga csupa kitűnővel hirtelen a 2 évfolyammal alatta lévő osztályba kerül? Hát az én kedves, nem túl magabiztos testvérkém sem díjazta az ötletet. Különösen akkor, amikor a tanáraim rájöttek, hogy tulajdonképpen az ő évfolyamán lenne a helyem, méghozzá a középiskolában. Akkor volt 10.-es, és én az ő osztályába kerültem. Meglepő módon azonban nem az zavarta, hogy az ő bukdácsoló teljesítményét az enyémhez hasonlították, hanem, hogy ezzel elvették tőlem a gyerekkort, és kitettek a 16 évesek csúfolódásainak. Ők persze csak az alkalmat keresték, hogy macerálhassák az osztály „kis tündérét”, aki ráadásként még látványosan ázsiai származású is.
Undok, alávaló féreg mind! Hogy utálom őket, így utólag is! Micsoda egy rasszista bagázs! Akkoriban persze érzékeny lelkű kis zseni voltam, akire mindenki vigyázott, és persze ezzel csak minden osztály- és évfolyamtársat hergeltek.
Aztán egy durvább szivatás után nálam is betelt az a bizonyos pohár. Be ám, úgy bizony! Az volt az első gyilkosságom! Ráadásul hozzá sem értem a mocskos kis ribihez.
Már nem emlékszem, min akadtam ki annyira. Ostoba tyúk volt. Ráadásul a bátyámat is cseszegette. Felháborító. De mindegy, a lényeg, hogy egyszer sokáig tartott neki a cheerleader-edzése, és tudtam, hogy utoljára fogja elhagyni az öltözőt. Vagyis utoljára fog bemenni oda. Gumikesztyűt húztam, és az öltözőszekrényében lévő ásványvizet kicseréltem egy ugyanolyan üvegben lévő higított sósavas oldatra. Annyira volt felhígítva, hogy ne párologjon és a szaga se legyen feltűnő. Megjegyzem, annyira hígra volt bekeverve, hogy simán túlélhette volna… mondjuk kórházi kezelés kellett volna neki, de lett volna ideje odaérni. Ott voltam az egyik szekrény mögött, és figyeltem. A nyomorult azt se tudta, mi van, amikor az innivaló a száját és a nyelőcsövét felmarta. Úgy ahogy volt, egy szál törölközőben rohanni kezdett, de elcsúszott a csempén – amit mellesleg korábban én mostan fel egy csúszós anyaggal, aminek már nem jut eszembe a neve – és dobott egy hátast. Nem akartam én megölni, csak kínozni. A franc gondolta, hogy kitöri a nyakát, és a fejét is annyira beveri, hogy egy szép vérfoltot hagy a lányöltöző zuhanyzójának padlóján! A vére, ahogy egyre nagyobb pocsolyát képzett a feje körül… Igazán szép látvány volt. Az akkori énemet szörnyen megijesztette. Nagy érzelmi sokkot jelentett, és magamat vádoltam a történtekért. De ahogy a vértócsára néztem, valami különös csodálatot éreztem. Tetszett, amit látok. Talán már ekkor kezdtek megmutatkozni a gyilkosságra való hajlamaim…
Nem hagytam nyomokat, így efelől teljesen nyugodtan mentem haza és surrantam vissza a szobámba (elvileg már régen otthon voltam, és atomfizikáról olvastam – ki a francot érdekel az atomfizika, amikor sokkal izgalmasabb dolgok is vannak?! Például a kémia is jobb. Mindegy). A szüleim mit sem sejtettek. Az önmarcangolás egyre halványult, míg pár nap alatt semmivé foszlott. Ám ezután…

Hasító fájdalom, filmszakadás… Eltűnt a prédám, pedig olyan jót vadásztam rá! Ennem kell, enni akarok!

Eseménytelen napok, csak ösztönök. Már elég régóta ez vagyok.
 
Ismét az a rémes fejfájás! Már megint azok a tetves emlékek! Szabadítsanak már meg tőlük, hadd vadásszak!

Khm… Figyelsz te ott?! Szóval hol is tartottam? Ja igen, az első gyilkosság. Mit ne mondjak nagy port kavart az iskolában. Persze jöttek a zsaruk is, meg minden. De tökéletes terv volt. Nem voltak hozzám vezető nyomok. Se egy hajszál, se egy ujjlenyomat. Mindent pontosan kidolgoztam. Semmi nem akadályozhatta meg, hogy megússzam. Illetve de. Azok az undorító férgek! Szemét, aljas rendőrök! De nem engem gyanúsítottak. Neeem, az iskola ártatlan báránykáját, a zseniális majdnem 12 éves kislányt, aki a végzős osztályba járt? Ugyan, az a kis tündér, akit mindenki macerál a gonosz, undok végzősök közül, akit senki nem ért meg, pedig hát annyira tehetséges… Fújj! Hánynom kellett volna ettől a maszlagtól! Erre a köcsög zsaruk mit találnak ki?! Na mit?! A feketében járó, halálmadárszerű, szótlan, rossz tanulót kezdik gyanúsítani a gyilkossággal, aki egyébként bukdácsol, és nem mellesleg a BÁTYÁM!
Ezen a ponton kezdtek nagyon idegesíteni, de jó színésznő voltam, könnyedén eljátszottam, hogy nem tudok semmit, és az osztálytársaim piszkálódásait holmi gyermeteg csínyeknek fogom fel… Még csak az kellett volna, hogy kitalálják, a testvérem miattam gyilkolt! Sajnos túlzottan is jól láttam bele az agyukba. Pontosan erre tippeltek! Na mit szólsz?! Hát nem marhaság?! Pont egy csendes, sötét figura ölne sósavval, mikor bukásra áll kémiából! Hah! Jó vicc!
De a rendőrök el akarták tőlem venni a testvéremet, akivel az elmúlt évben kezdtünk ismét jóban lenni. Tényleg igazi testvérek. Az egyetlen támaszom volt. Hogy miért csak volt? Na mit gondolsz, zsenikém? Hát nem tök egyértelmű?! Persze, elfelejtettem, hogy te is csak egy gyengeelméjű vagy. Na jó, elmondom: hiába ügyködtem úgy, hogy a nyomok hozzám vezessenek, a rendőrök mindenbe belemesélték, hogy a bátyám elleni bizonyíték. Mindenre volt valami magyarázatuk. Azt persze teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy a pszichológus szerint nem lett volna képes gyilkolni. A szakértői véleményt úgy magyarázták, hogy nyilván neki is van magához való esze egy ilyen okos kis húgocska mellett, és csak tetteti az ostobát. De még nem tartóztatták le.
Egyébként ő tudta, hogy én tettem. Az egyetlen olyan személy volt, aki bemárthatott volna, ha akar. De vesztére, nem akart. Még azt is felajánlottam, hogy beismerő vallomást teszek! Leintett, és külön kért, ne tegyem. A tudta nélkül mentem el a nyomozókhoz, hogy meggyónjam a gyilkosságot. Nem hittek nekem. Elküldtek azzal, hogy ne védjek egy gyilkost. Igen, ezen a ponton kezdett meginogni bennem a gyerekes naivitás azzal kapcsolatban, hogy az igazság mindig győzedelmeskedik. Hazugság! Csak a gyerekek megnyugtatására találták ki. Akkor hirtelen nem értettem, miért bíztam ebben egészen addig. Már tudom: lélekben még gyerek voltam. De még mennyire hogy az voltam!
Az esküdtszék természetesen hallgatott a nyomozók véleményére, az ügyvéd nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igazából ilyenek nem is voltak. A szüleim sosem foglalkoztak igazán a bátyámmal. 20 évre ítélték. Még emlékszem, úgy köszönt el, hogy menjek egyetemre, és felejtsem el a történteket. Még hozzátette, hogy néha látogassam meg. Nem vetette a szememre sem akkor, sem előtte, hogy miattam az ő álmai elvesztek. Akkor és ott tényleg a sírás határán voltam.
Ennek az esetnek hála én is egyre inkább magamba fordultam, és igyekeztem úgy tenni, ahogy a testvérem kérte. Fél évvel később már az egyik híres egyetemre jártam. Első sorban kémiát tanultam. A jog jobban érdekelt volna, de a szüleim döntöttek arról, mit jelöljek meg, és naná, hogy fel is vettek! Na jó, nem volt rossz, csak hidegen hagyott. Vissza akartam kapni a bátyámat! Így is utána tudtam nézni az engem érdeklő dolgoknak. Játszadozva tartottam a jó jegyeket, szóval azzal foglalkoztam a szabad időmben, amivel akartam.
Karácsonyra mentem csak haza. Kellemes karácsony volt, mondhatom! Azzal fogadtak, hogy a testvéremet a börtönben megkéselték, december 8-án temették. Éppen csak betöltötte a 19-et… Nem mondtam semmit. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Még mindig az a 12 éves naiv kislány voltam, aki a gyilkosság idején. Még aznap elbicikliztem a temetőbe. A sírkő előtt állva felüvöltöttem a tehetetlen kínban.

Üvöltök. Tényleg üvöltök, a prédám fölött állva. Ezzel jelzem a környékbeli fajtársaimnak, hogy tartsák szépen távol magukat, mert most én táplálkozom. És persze, hogy ők is könnyedén a vacsorámmá válhatnak.
Napokig nem történik semmi, csak élem a megszokott életem. Vadászom, táplálkozom, és elrejtőzöm, amikor épp pihenek, és nem akarom, hogy ez a vérengző banda engem kapjon el álmomban. Még csak az hiányozna, hogy ezek a gyenge férgek megkíséreljék a lehetetlent, és engem próbáljanak meg feltálalni a saját ebédjükként! Meg ahogy azt ők elképzelik! Volt már ilyen, elég morcosan keltem. De akkor bezabáltam pár napra. Nevetnem kell, ha visszagondolok, hogy milyen ostobák voltak! Hogy hihették, hogy van esélyük?! Nem volt! Semmi, egy cseppnyi sem!
A franc üssön belé! Megint fáj a fejem, és áramlanak azok az átkozott emlékek! Hányszor mondjam még, hogy nem akarom tudni?!

Nahát, te még mindig itt vagy? Fene, azt hittem, türelmetlenebb vagy… He?! Érdekel a folytatás? Nagyon muszáj? Na jó, de csak mert jó kedvemben találtál!
Szóval, a testvérem sírjánál sírtam utoljára. Onnantól lényegesen kevesebbet jártam haza, és egyre inkább magammal foglalkoztam. Csak magammal. Mindenki más idióta volt, és meglepően sok embert tudtam volna elképzelni vérbe fagyva. Egyre többet járt az eszem a véres holttest körül, ami az én hibám volt… Hiba?! Egyre inkább kezdett hasonlítani a véleményem a mostanira: megérdemelte a hülye liba! Jól történt, ami történt, nem hibáztam! Ha valami nem úgy történt, ahogy akartam, azért a rendőrök a felelősek. Ez pedig így is van, elvégre hozzám vezető nyom tényleg nem volt, ameddig nem gondoskodtam róluk én magam. Az, hogy az igazságszolgáltatás megbízhatatlan, már nem az én saram. Egyedül azért maradt bennem tüske, mert a bátyám itta meg a levét. Az egyetlen ember, akinek sosem akartam ártani, akiről tényleg elmondhattam: szeretem.
13 éves voltam. Egy ártatlannak tűnő zseni kislány, akiről a tanárok is áradoztak. Az egyetemen persze már jóval toleránsabbak voltak a diákok. Már lassan egy tanévet húztam le ott. Ez azonban nem változtatott azon a folyamaton, ami addigra már elindult abban a magába zárkózó kislányban. Úgy bizony, addigra már elindult a lejtőn, ami hozzám vezetett. Mi van már megint?! Mostanra teljesen más vagyok, mint az a kölyök volt, de ha nem dumálnál állandóan közbe, talán magadtól is felfognád, miről beszélek! Na szóval elég annyit hozzátenni, hogy egy ideig nem barátkoztam senkivel, aztán ismét elkezdtem kommunikálni a külvilággal, magyarul a csoporttársaimmal. Nem beszéltem nekik a múltamról. A kínos részleteket kihagytam, akárcsak a legnagyobb traumámat: a bátyámat.
Nem is túl sokára egy nyugodtabb társaság, az eminens réteg elkezdett magával rángatni mindenféle összejövetelekre, teaházakba, kávézgatni, ilyenek. Így utólag ez mind borzalmasan unalmas, és sablon, de hát istenem… Akkor még kifejezetten jól esett, hogy törődnek velem, hogy van hova tartoznom. Így idősebb fejjel persze már ki merem jelenteni, hogy oda se tartoztam soha, de próbálja valaki ezt megmagyarázni egy 13 éves gyereknek. Ugye, hogy nem menne? Ráadásul annak a kislánynak a fejében egyre gyakrabban jelent meg a tudat alatti gondolat: meg kéne ölni valakit. Persze ez sosem bukkant a felszínre. Csak egy ösztön, és az állandó álomképek – akkor még rémálmok – a halott lányról a lányöltöző padlóján. Egyre kevésbé tűntek rémálmoknak, és egyre erősebb lett a késztetés, hogy újraéljem az egészet.
Egyszer egyedül sétáltam a nagyváros sötét utcáin. Mindig tartottam magamnál egy kést, önvédelem céljából. Nem gondoltam volna, hogy valaha is szükségem lesz rá. Pedig vicces volt! Na jó, nem untatlak a részletekkel, megpróbálom rövidre fogni. A lényeg, hogy akkor éjjel jól jött az a kis bicska, amikor egy pedofil berántott az egyik sikátorba. Még bőszen a kabátkámból próbált kirángatni, amikor a késecske már a kezemben volt, és belé mélyesztettem. Még mindig élénken él bennem az emlék, ahogy a vére a kézfejemre folyik, és ő csak a megdöbbenés miatt nem reagál… Kihúztam belőle a bicskát, és megint döftem- ezúttal célirányosan a szívére. A vér édeskés szaga megcsapott. Az első pillanatban rosszul voltam tőle, de utána… Utána már kifejezetten tetszett. Olyan élvezettel néztem a szerencsétlen bolond haláltusáját, mint még soha semmit. A ruhám szerencsére tiszta maradt. A vért – miután kigyönyörködtem magam benne – a kezemről és a késről is a pedo-bácsi kabátjába töröltem. Ügyeltem rá, hogy ne hagyjak rajta sehol ujjlenyomatot, elvégre már benne voltam a bűnügyi nyilvántartásban, mint tanú. Ezek után dolgom végeztén magára hagytam a tetemet, és a kollégiumban alaposan elmostam mindent. A kést is, és vérfoltos kezemet is. Ekkor ért utol a sokk: ismét öltem. Ám ez már nem érintett meg annyira, mint az első eset. Gyorsan túl tettem magam rajta, mintha mi sem történt volna. A rendőrök persze nyomoztak a halott férfi ügyében, de nem találtak semmit. Azon a tényen kívül, hogy posztomusz bizonyították rá a pedofíliát.
A második gyilkosságom már csak egy löket volt, ami felgyorsította az utat a lejtőn. Egyre közeledtem a jelenlegi személyiségemhez. Az egyetem maradék 4 éve alatt még kétszer öltem. Egyre kegyetlenebbül, nyomok nélkül, és egyre véresebb áldozatokat hagyva magam mögött. Véresebbet mondtam volna? Bocsánat, szó szerint kivéreztettem az utolsót. Mindig más fegyvert használtam, és mindig kézbe valót. Az utolsó egy egyszerű, hétköznapi filéző kés volt. A pengéjét megmártottam a vérben, és addig ismeretlen mintát rajzoltam a vörös testnedvvel az áldozat köré. Gyönyörű, szinte misztikusnak tűnő szimbólumot. Ezt persze magamban (majdnem 17 éves fejjel) azzal magyaráztam, hogy ezzel a nyomorult zsaruknak egy őrült elmebeteg képét festem le. Még ha kapcsolatom is lett volna az áldozattal – ami nem volt, mert mindig kínosan ügyeltem rá, hogy az áldozat idegen legyen, hozzám semmivel sem köthető – akkor sem gyanakodhattak volna rám. Egy nyugodt, kitűnő tanulóra, akiről még a pszichiáter is azt állította: kiegyensúlyozott, céltudatos személyiség, mindene a tudomány. Mint mondtam, remek színész voltam. Persze ehhez az eredményhez az is hozzájárult, hogy előtte elolvastam jó néhány szakkönyvet a témáról, és megtanultam úgy hazudni, hogy magam is igazságként fogadjam el a számat elhagyó szavakat. Nem csoda hát, hogy az elmegyógyász sem fogott gyanút. Úgyis mindenki azt mondta, igazi zseni vagyok. Hát ezzel bebizonyítottam, és már én magam is elhittem, hogy az vagyok. Egyre kevésbé tiszteltem az igazságszolgáltatást, és mindig mániákusan ügyeltem arra, hogy egy nyom se vezethessen hozzám. Azt hiszem, ennek a mániákusságnak, és az eltérő módszereimnek köszönhettem, hogy 5 év alatt egyszer sem gyanúsítottak. Mindig volt másra kenni. Én pedig eléggé utáltam az igazságszolgáltatási szerveket ahhoz, hogy keresztbe tegyek nekik. Ez már-már az életcélommá vált.
Egy gyógyszerészeti laborban dolgoztam az egyetem után, már alig 17 évesen. Az a munka remek álca volt. A kollégáimmal mind remek viszonyt ápoltam, de nem hagytam, hogy sokat tudjanak rólam. A szüleimmel a kapcsolatom már szinte teljesen megszakadt. Előttük könnyű volt alakoskodnom, egész életemben ezt tettem. Így, bár gyakorta hazajártam, és ők is úgy érezték, közel állnak egyetlen gyermekükhöz, számomra azok a kötelékek már nem jelentettek semmit. Egyedül maradtam a saját világomban. Akkoriban még fenn tudtam tartani a normális álcát, mint egész életemben. Csak most, a halál után tudom, milyen szörnyen fárasztó volt. Most, hogy végre megszűntek a korlátok és…
Mi van már megint, te utolsó senkiházi?! He?! Hogy előre szaladtam? Ah, mennyi problémád van! Na jó, akkor nem ugrálok az időben, és folytatom onnan, hogy részemről – hál’ istennek – megszakadt minden emberi kötelékem a szüleimmel, és a környezetemmel sem volt túlzottan sok.
Persze, tisztában voltam vele, hogy az egyik hobbim – nevezetesen a gyilkolás – súlyosan sérti a törvényeket, de még az alapvető emberi normákat is. Csakhogy ez a lehető legkevésbé sem izgatott, mivel szerfelett élveztem a dolgot. Sosem dilemmáztam ezen. Csak egy mellékes adat volt, egy a sok kémiai képlet között. Egyébként a kémiásdit egészen megkedveltem. Mivel a bátyám halálával a jog már értelmét vesztette, ebben leltem magamra. A különböző anyagok kevergetésében. Ez egy ideig elterelte a figyelmem az ölési kényszerről. Sőt, amikor épp nem szorítgatott belülről ez a kínzó késztetés, még otthon is kevergettem, kísérletezgettem. A különbség csak annyi, hogy nem gyógyszereket készítettem vagy azok alapanyagaival dolgoztam, hanem veszélyes robbanószerekkel, maró folyadékokkal vagy mérgekkel. A kollégáim úgy tudták, hogy az otthoni kísérleteim új gyógyszerek kifejlesztésére irányulnak, csak a laborhoz túl veszélyesek. Igazából a gyógyszerekhez nem sok közük volt. Leginkább az élvezet játszotta a fő szerepet a dologban, és megfigyelni a kutyulékaim hatásait egy-két szerves nyersanyagon…
Oké-oké, ha ennyire unod a szerintem jó témákat, nyugodtan el is mehetsz! Nem? Maradsz? Akkor fogd be, és ne emlékeztess folyton, hogy nem a régi szokásaimra vagy kíváncsi, hanem a történetemre! Csöndben maradsz? Rendben, ezúttal eltekintek a lenyakazástól. De rajtad tartom a szemem! Ne félj, már nem hosszú a memoárom!
Tehát, mint már említettem, mielőtt durván félbeszakítottál – igen, még mindig neheztelek -, időről időre elővett egy belső kényszer, mely azt diktálta ölj, ölj, ölj! Ezt a kísérletezik sokszor képes volt elnyomni, mert teljes koncentrációt igényelt, egyszer-kétszer azonban még ez sem tudott visszatartani, és módfeletti élvezettel öltem, kivéreztetve áldozataim. Igen, ha jól emlékszem, kettő volt, mindkettő teljesen idegen. A gyilkos fegyver és a módszer is más volt, nem lehetett összekötni a két esetet. Akkor egyébként határozottan a jelenlegi énemhez álltam közel, csak még szorítottak az emberi korlátok. Hah, mit nekem már norma vagy törvény! Szabad vagyok, a magam ura, és nyugodtan engedhetek az ösztöneimnek! Ezt a törvényeknek!
Szóval, 19 éves koromig kétszer öltem még. Ez összesen hat gyilkosság, ebből egy baleset, egy önvédelem, négy pedig puszta élvezet. Nem is olyan rossz arány. Na a lényeg a lényeg, hogy az utolsó eset után pár nappal (vagy héttel?) otthon kísérleteztem. Egy megkezdettet folytattam, te úgysem értenéd, tehát nem is magyarázok. Valaki betört a házamba aznap éjjel, én nem vettem észre. Az illető bizonyára észrevette, hogy én még éjnek évadján is lent kísérletezek a pincében, és volt oly kedves és drága, hogy lejött elaltatni. De nem kézzel vagy bottal tette az istenadta, hanem sokkolóval! Pedig felőlem akár vihette volna a házat, ha akarja. Kit érdekelt?! Viszont így a kísérletet nem figyelte senki, és prímán felrobbantotta az egész házat. Áldom a marhát, hogy legalább ezt nem kellett öntudatomnál megérnem és gyorsan meghaltam! Nagy kár, hogy az utolsó emlékem az áramütés, és utána a robbanás hangja. A sors iróniája: pont annyi idős voltam a halálomkor, mint a bátyám az övékor.

És most itt vagyok. Többnyire emlékek és érzések nélkül. Ha nem fájna a fejem, bizony most sem emlékeznék arra, ki voltam egykor. Az emlékek visszahoznak bizonyos korlátozást is, amire nekem semmi szükségem! Úgy utálom! Emiatt most gondolkodom vadászat közben, pedig eddig is remekül csináltam! Nem voltak fölösleges emlékek vagy belső hangok, gondolati megnyilvánulások a fejemben, csak azon kellett töprengenem, hogyan ejtem el a prédám. Nem mintha ez bárkit is érdekelne, de tökéletesen megvoltam úgy is!
Fehér ruhás idegenek közelítenek a rejtekhelyemhez. Ember formájúak, és célirányosan felém tartanak. Ha nem fájna így a fejem az emlékektől, isten bizony széttépném őket! Támadó testhelyzetet veszek fel, és nekirontok a vezetőjüknek, a lenyalt, barna hajú fazonnak, aki a sötét bőrű másik, és az ezüst hajú harmadik között áll. Olyan gyorsan kényszerít megadásra, hogy azt sem tudom, mi történt körülöttem.
- Nem szeretnél ismét önmagad lenni? – kérdésére feleletet sem vár, fájdalom hasít a testembe, minden porcikám sajog. És ott térdelek előttük. Hajtincsek lógnak az arcomba, és megszólalni képtelenül figyelem kezeimet. Ha más nem is, a külsőm emberi. Ez a fazon nem tudja, hogy az imént is tökéletesen önmagam voltam. Hah, micsoda pancser! Igazi idióta.
- Ki a franc vagy te? – emberi szavak a saját hangomon. Rég nem hallottam már.
- Itt az első kérdés, te ki vagy?
- Van bőr a képeden… - köhögöm magam elé. Kétlem, hogy ezek a szavak eljutottak volna a füléig. – Kiyo… Phellera. Most pedig válaszolj az én kérdésemre! – csak gondolatban teszem hozzá a beképzelt tuskó megnevezést.
- Aizen Sousuke. A hozzád hasonlók vezetője és Las Noches ura – oké, én sem vagyok százas, de ez az arrogáns fafej komplett elmebeteg. Viszont ahogy felnéztem rá, realizáltam, hogy maszk takarása nélkül tekinthetek a világra. A mosolyából ítélve ő csinálta. Hogy rohadna meg! Tőlem aztán ne várjon se tiszteletet, se hűséget! De a segítsége miatt, amit én sosem kértem, megadom neki az örömöt, hogy „behódolni” lásson.
- Értem, Aizen-sama – sikerül lenyelnem azt az aprócska öklendezést, amit az váltott ki belőlem, hogy ha csak maró gúnnyal is, de „sama”-nak szólítottam valakit, akit csakis azért veszek magammal egyazon szintre, mert lekötelezett. Rohadék! Ám legyen – Ha biztosítasz nyugalmat, és helyet a kísérleteimhez, örömmel segédkezek bármiben – valamit valamiért. Talán ezzel visszatérhetek kedvenc kutyulgatásomhoz. Hogy fulladna bele egy kanál vízbe! Eszem ágában sincs egy ilyen alakot szolgálni! Nevezzük inkább törlesztésnek. Csak addig vagyok hajlandó moderálni magam, amíg nem egyenlítek.

Már pár napja itt vagyok Las Nochesben. Vagy már egy-két hete is megvan? A napok összefolynak. Az az egoista egy magasabban lévő szobát adott.. Ha nem lett volna ennyi esze, külön kérem rá. A pincében való kísérletezés hibáját elég egyszer elkövetni. Nem akarom én levegőbe röpíteni ezt a… minek nevezte? Palotának?
A szobám (egyben laborom) ajtajára már első nap sikeresen felszereltem a „Belépni Tilos” táblámat. Ez legalább egy-két idiótát távol fog tartani. A „KEEP OUT” feliraton még dolgozom, de ha kikerül, akkor legalább mondhatom azt bármilyen balesetre, hogy én bizony kiraktam a figyelmeztetést, innentől kezdve mindenkinek a maga baja, hogyan sérül meg és hogy nem.
- Ilyen csúnya táblákat nem szabad felszerelni, mert ez gonoszság! – hallatszik fel mögöttem, miközben egy sósavas üveget pakolok. A hirtelen hanghatásra elejtem az üveget.
- Itt veszélyes anyagok vannak, és nem hiszem, hogy tanácsos lenne, ha mindenki itt garázdálkodna – felelek némiképp ingerülten, ökölbe szorított kézzel. Igyekszem elszámolni magamban tízig, mielőtt bármit is reagálok. Az ismeretlen fajtárs hirtelen megjelenik a padlón lévő sósav-folt mellett, és hatalmas vigyorral az arcán figyeli a törött üveget.
- Hű… de szép! – kesztyűvel nyúl hozzá. Könyörgöm, így persze, hogy nem marja meg! – Hát… pedig szerintem egyáltalán nem veszélyes…- összeráncolt szemöldökkel méregetem. Ha nem a laborban lennék, esküszöm…
- Neked talán, mert kesztyűt használsz. De ezek az anyagok maró hatásúak, és a későbbiekben bombák is lesznek itt – csak tudnám, mi a francért mondom el ezeket… Nem értem.
- Bombáák? Megyünk játszani? *>* - ez a lány csak pattog össze-vissza, és bele néz az összes lombikomba. - Tudok ám nagyon jó játékokat… de vigyázz… ha összekevered… - bonyolult kémiai képletekkel kezdi magyarázni, amit magamtól is tudok. Csak hallgatom, hallgatom, és fel nem fogom, miért nem fojtottam még belé a szót. Eleinte csak furának találom, de ahogy magyaráz, sokkal inkább kíváncsivá tesz. Ki és micsoda ez a rózsaszín hajú nő? És mit tud még?
- És kit tisztelhetek benned? – szakítom félbe.
- Hűű ez egy… - vesz a kezébe engedély nélkül egy befejezetlen kutyulékot, aztán egy mosollyal az arcán odébb pattog befejezni. Nem emlékszem, hogy adtam volna rá engedélyt, de… fene tudja, ha robban, akkor egy ostobával kevesebb, ha nem, akkor a végén még jóban leszek vele… Ez aztán apokaliptikus gondolat! Én jóban lenni valakivel…! Cöhh, na persze.  - Heh? Jaa… hát… Rózsika *>* - Rám kacsint, majd visszanéz az üvegre, komoly arcot vágva. Én csak amolyan „hülyének nézel?” pillantást vetek rá. – Nem… - Sóhajt egyet majd folytatja - Natalie Salazaar… - Ismét kacsint, ezúttal nevetve. Ezen csak elmosolyodom. Persze, hogy tudom, ő a primera, de egyelőre még nem szolgált rá, hogy kivételként kezeljem mindenki mással szemben.
- Én Kiyo Phellera vagyok – nyújtok neki kezet. Amilyen hozzáértéssel méregeti az üvegeimet, még az is előfordulhat, hogy többet konyít a tudományhoz, mint amennyit megmutat.
Oldalra billenti a fejét, míg felpillant az üvegről. Tényleg érdekes nő…
 - Kiyo néni mit csinálsz ma itt? *>* - megrázza a kezem, anélkül, hogy észrevenné megrökönyödésemet a megszólítása kapcsán. Mennyi idős ez szellemileg?! - Segíthetek? *_* - meg sem várja, hogy válaszoljak, már segíteni akar. Hát ha már így állunk, akár tesztelhetem is, érdemes-e arra, hogy ne nézzem le, mint a többi idiótát…
- P-persze… - még mindig sokk hatása alatt vagyok. Komolyan lenénizett egy nálam idősebbnek látszó arrancar?!
- De jó..köszönöm *>* - örülhet, persze, de pattogni össze-vissza egy laborban azért kicsit túlzás… Ki az isten ez a lány?! Primera espadaként megengedhet magának ennyi gyerekességet?! Közben persze folytatja, amit elkezdtem, maga elé pakolászik mindent, és anélkül, hogy a számításokat befejezné - amik egyébként is csak támasztékként vannak leírva, hogy a későbbiekben is megismételhessem – simán befejezi a löttyöt. Sőt, még extrákat is hozzáad. No fene, a végén még ellágyulok, és tényleg kedvelni fogok valakit? Nem! Nincs az az isten! Fölé hajolok megnézi, mit írkál: a kísérleteinek az eredményeit és a hozzá fűződő dolgokat, amik kicsit távolabbról nézve felveszik… egy pillangó alakját? O_o’ Mi a fene?!
Az érdekes jegyzetelési stílusa ellenére kezd megkörnyékezni valami különös érzés vele kapcsolatban… Nem! Lehetetlen, hogy tisztelet legyen! Sokkal inkább valamilyen szimpátia, aminek ott sem kellene lennie… Nem létezik, hogy én Rajta kívül tiszteljek bárkit is! Márpedig Ő egyrészt fiú volt, másrészt nem arrancar-alkat… Ha véletlen hollow lett belőle, már rég felfalta valamelyik fajtársam. Egyszerűen nem gyilkos-típus. Na de kotródj a fejemből, Nii-san! Ezért volt jó egy egyszer lidércnek lenni: nem bukkantak fel lépten-nyomon az emlékeim egy olyan időszakból, amit nem is szerettem!
- Szayel-nii-sama nagyon okos arrancar ám *>* Én is ilyeneket szoktam főzöcskézni… persze a rakoncátlan pillangóim mindig elrepkednek T_T - kezd el naivan csacsogni össze-vissza mindenről, aminek az eddigiekhez semmi köze sincsen, vagy legalábbis igen kevés… De elkapok egy információfoszlányt, ami azonnal sokkolóan hat rám…Vagyis ledöbbenek rajta, na. Tehát ennek a Natalie-nak van egy bátyja… Áhhh, kit érdekel?! Térjünk csak szépen vissza a témára!
- Hát… nos… nekem ez a hobbim… mármint a különböző savak kevergetése. Némelyik egész hatékonyan használható bombákba…- kicsit elgondolkodom. Ugye nem arra készülök, amire gondolom, hogy készülök?! - Mit szoktatok csinálni a testvéreddel, Natalie-san? – de, pontosan azt teszem. És ha ez nem lenne elég, legnagyobb megrökönyödésemre a tisztelet jelét adom neki, teljesen öntudatlanul! Én nem szoktam senki neve mögé szócskákat rakni! Aizen sem kivétel, csak ha jelen van személyesen… Erre most begaloppozik ide a primera espada és én pár percnyi beszélgetés után már tiszteletet adok neki… Az eszem megáll! Mikor süllyedtem ilyen mélyre?!
 - Hűűű te Kiyo néni… nagyon okos vagy ha ezek mennek ;) - Teljesen felélénkül a tekintete. Pontosan olyan arcot mutat, mint egy kislány. De miért van az az érzésem, hogy mindez csupán álca, és a valódi természetét nem fogja megmutatni? Jobb lesz egy kis gyanakvással kezelni. De… [strike]szimpatikus…[/strike] Nem-nem-nem-nem! Ilyet még gondolatban sem mondtam! Sőt, ha még egyszer lenéniz, lenyakazom! - Őőő – helyezi egyik ujját csodálkozva a szájára. Ha nem lenne gyanús, azt mondanám, teljesen ártalmatlan kölyöklelkű egyén. - Hát ilyesmiket… mint itt… vagy az baj? T_T – Heh? Ez most komoly?!
- Dehogy baj. Szerintem kifejezetten jó – mosolygok rá, mert jobbat nem tudok, hogy leplezzem az érzéseim. Tartok tőle. Ha valaki képes belőlem ennyi idő alatt őszinte tiszteletet kiváltani – mert ezt már muszáj annak neveznem(!) – akkor ott valami nincs rendben! És rá fogok jönni, mi az, kerül, amibe kerül!
- Tényleg? *>* Tudod… vannak itt nagyon gonoszak ám akiknek ez nem tetszik T_T - elkomolyodik, de ez csupán addig tart, ameddig nem talál megint valami érdekeset… - Jaj… de jó… *>* - tudtam. Megint nézelődik… - S mond csak… neked ki az espudád? *>* - Hah? Mit akar ez a lány? Csak nem…?! Azt feltételezi, hogy van valaki, aki nekem képes dirigálni?! Egy frászt!
- Nincs espadám – nem kell gondolkodnom, hogy rávágjam a nyilvánvaló választ. - Nem akarok olyat segíteni, akinek semmi érzéke a tudományhoz – magyarázatomat sokat mondó pillantással toldom meg, szinte öntudatlanul. Ennek az üzenete csupán annyi, hogy ő kifejezetten tehetséges tudós, legalábbis az alapján, amit eddig láttam. Hovatovább, még együttműködni is hajlandó lennék vele, ha úgy hozná a helyzet! Cöhh, nem, ezt kimondani fix, hogy nem fogom!
Natalie meg mit csinál? Na mit? Oldalra billenti a fejét, és felfelé ívelő behunyt szemekkel szélesen elmosolyodik. Ebből nem fog kisülni semmi jó.
- Nagyon szereted ezt a játékot igaz? *>* - lelkesen érdeklődik, és sajnos nem értem, mire megy ki a játék… Pedig jó lenne tudni!
- Ha a vegyületek kevergetését annak lehet nevezni... Akkor igen. Errefelé ez az egyetlen szórakozás – persze a gyilkolászás sem olyan rossz dolog, de hát azt nem lehet ész nélkül művelni… Bár egyesek képesek rá, de abban nincs semmi művészi. Nincs semmi a ritka öröm élvezetéből. Ellenben kísérletezni minden előkészület nélkül tudok, és ha valamit eltolok? Annyi baj legyen, csinálok ellenanyagot, ami újabb feladat és voilá, meg is van a napi szórakozás! Na ez az, amit egy IQ-fighter sosem fog megérteni.
Hátat fordít ugyan, de a hanglejtése alapján még mindig mosolyog…
 - Kiyo néni… nem játszunk együtt? *>* - Már megint lenénizett… de már valahogy nem izgat… Csak csodálkozva pislogok párat a kérdésén, majd elnevetem magam. Nem tudom, mire akart célozni ezzel az egésszel, de nem is fontos.
- De, lehet róla szó.
Erre ő csak tapsikol párat örömében, majd visszafordulva rám kacsint.
 - Akkor mától te leszel az egyik ékkő pillangóm *>* - a mosolya mögött valami különös jelenik meg a tekintetében. Éppen csak egy pillanat erejéig látom azt a különös fényt, de a jelentése egyértelmű. Belemar a tudatomba, és nem hagy nyugtot pár másodpercig. Aztán elfogadom a megmásíthatatlant. Legalább magammal nem kell többé vitatkoznom vele kapcsolatban. A különös az egészben, hogy tulajdonképpen cseppet sem zavar a tényállás. Ajkaim ravasz mosolyra húzódnak.
- Akkor ezentúl sok időt fogunk együtt tölteni, nem igaz, Natalie-sama? – ez az első alkalom, hogy valakinek a neve mögé nem gúnyból teszem oda ezt a szócskát. Vele kapcsolatban tényleges tiszteletet fejez ki. Ez még mindig fájón hasít belém, hisz erre még senki nem volt képes, a bátyámat kivéve. Belőlem tiszteletet kiváltani… Hova fajul ez a világ?
Ismét egy kacsintást kapok, és mielőtt észbe kapnék, már ölelgetnek… Mi van már megint?! Teljesen elpuhultam volna a közelében? Nem, ez valami más…
- Kiyo néni… én nagyon remélem *>*
Még mindig nem tértem magamhoz a reakciója miatt… és a sajátom miatt. Igen, leginkább amiatt, hogy abszolút nincs reakcióm, csak egy jól eső érzés… Már olyan régóta nem volt velem ilyen közvetlen senki… Talán az ő közelében végre nyugalmat találok.
- Akkor úgy lesz – ezzel a mondattal megpecsételtem Las Nochesbeli jövőm.


~ Kinézet

168 centi magas, 19 évesnek látszó lányt látsz magad előtt, ragyogóan zöld szemekkel. A lány arcát féloldalas, halványlila frufru, valamit kétoldalt egy-egy tépett tincs keretezi. Haja hátul a lapockája aljáig ér, egyenesen van levágva. Fülében egy karika, és három másik fülbevaló díszeleg, a karikát és a legmagasabban lévő fülbevalót egy vékony lánc köti össze. A hétköznapi hollow-létre emlékeztető csontdarab az ő esetében egy közepesen vastag, domború fejpánt, melyből két oldalt egy-egy szarvacska nő ki. Egy ujjatlan, fekete peremű garbós felsőt visel, melynek apró dekoltázsában pont látni a szegycsontja kezdeténél lévő, hollow-kra jellemző lyukat. A felső alatt egy fekete toppot hord, és a felső derekát egy vastag fekete öv köti át. A hagyományos egyenruha nadrágjának egy combközépig érő, sort-változatát viseli. Cipője hagyományos, azonban feltűnő lehet a fehér szalaggal rögzített, térd fölé érő fekete harisnya. Ezen kívül különleges ismertetőjegye még a karjait a felkarja közepétől fedő, kimonó-ujjra hasonlító ruhadarab. Fegyverét, két kék színű, fémmel erősített legyezőt a hátánál a felsője övébe tűzve hordja magánál.


~ Jellem

Teljesen kiszámíthatatlan személyiség. Nála könnyen előfordulhat, hogy az egyik pillanatban nevet valamin, de egy másodperccel később ugyanazért a beszólásért már az ember torkának ugrana. Nála sosem lehet kitalálni, az adott pillanatban éppen mi az, amiért már ölne, és mi az, amit elfogad viccnek, vagy épp kárörvend rajta. Magát a legtöbbeknél jobbnak tartja, még akkor is, ha fizikailag gyengébb, így nála már azt nagy szó elérni, hogy valakit önmagával egyenrangúnak tekintsen, a tiszteletét kivívni pedig szinte lehetetlen. Las Nochesben ez eddig egyedül Natalie Salazaarnak sikerült, ő az egyetlen, akinek a neve mögé nem gúnyból teszi oda a „sama” szócskát. Még Aizent is csak azért nem nézi le, mert segített levenni a maszkját. Ennek ellenére egy egoista baromnak tartja, és gyakorlatilag csak akkor szólítja „Aizen-sama”-nak, ha ő maga is a teremben van.
Egyetlen olyan hely és helyzet létezik, ahol bármilyen idióta vagy irritáló legyen is a társasága, megőrzi a hidegvérét: ez akkor történik, ha épp a szobájában kísérletezik, illetve a kísérletei eredményét jegyzeteli. Illetéktelen behatolót viszont a kísérleti állapot nélkül nem tűr meg a szobájában. Az engedély nélküli belépést többnyire saját gyártású bombáinak egyikével torolja meg, elvégre a szobája ajtaján ott virít egy nagy belépni tilos tábla és nagy betűkkel a „KEEP OUT” felirat. Tehát elvei szerint innentől kezdve, aki hülye, az magára vessen, ő szólt.
Olyan dolog, ami lelki gyengeséget jelent nála tulajdonképpen csak egy van: a villám típusú zanpakutok. Ez a fajta félelemnek is nevezhető érzelem – bár ő maga ezért a kifejezésért ölne – a halálának körülményeire vezethető vissza. Érdekes viszont, hogy robbanóanyagokkal, vagy maró hatású folyadékokkal semmi baja.


~ Képesség(ek)

Kiyo képessége, hogy képes manipulálni a teret. Ennek a képességnek az egyik megnyilvánulása a teleportálás, mellyel bizonyos távkorlátozással közlekedhet. Kis tárgyakat is képes a kezébe hívni, így például egy szobájában felejtett, tenyérbe illő üveget/bombát, magához teleportálhat akár az emberek világába is. Tárgyakat maximum 3-szor mozgathat, minden alkalommal maximum 1-et!
Teleportálással egy képességénél erősebb Bakudou-ból nem tud kiszabadulni, mert az meggátolja a teleportálási képességét!
Fentebb említett távkorlát:
1. szinten pontonként 2 méter, utána pontonként egy (maximum 34 méter). Tárgyakra ez a korlát: 50 méter.


Második képessége, hogy a térmanipulálás által képes megvágni az ellenfelét távolról is. Ennek több fokozata van, mindegyiknek más a hatósugara, és más a sebzésének erőssége, valamint a bele fektetett energia is.
1. Mutatóujjal: elhúzza a mutatóujját egy irányba, és a 3 méteren belül tartózkodó ellenfélen a mozdulat irányának megfelelően megjelenik egy maximum 1-2 mm mély karcolás.
2. Tenyerével: az első fokozatnak egy erősebb változata, amikor az egész tenyerével suhint, és a tenyér élének vonalában hat a támadás. A hatótáv itt már 5 méter, a vágás mélysége 1-1,5 centi lehet.
3. Csukott legyezővel: itt már a kezében fogja a legyezőjét (mindegy, hogy mindkét kezében van-e egy legyező, vagy csak az egyikben, az támadás szempontjából nem lényeg), és a legyező útjának a vonalában keletkezik vágás. A hatósugár 10 méter, a vágás mélysége legfeljebb 3 centi (kivéve közvetlen szúráskor).
4. Nyitott legyezővel: a mechanika ugyanaz, mint a korábbiakban. A hatótáv 16 méterre nő, a vágás mélysége már elérheti a 7 centit is. (közvetlen támadásnál értelemszerűen mélyebb is lehet).
A sebzés mélysége arányosan csökken a távolsággal, így a hatótáv sugarán minden esetben csak vékony karcolást tud elérni!
(A legyezők anyagát fémtüskékre feszítették ki, első sorban azok vágnak. Az anyag a használó lélekenergiájával van megerősítve, így az is okozhat sérülést, valamint nem szakad el.)
Ezt a képességet és fokozatait a karakter a fejlődése során ismerné meg az alábbiak szerint:
1. 4 pont
2. 6 pont
3. 9 pont
4. 12 pont


~ Zanpakuto

Neve: Demonche Sombria – Sötét Démon
Parancsa: Osoikakare, Demonche Sombria / Lanza, Demonche Sombria! - Csapj le, Sötét Démon!
Resurrección: Legyezőinek kiengedése után haja 15-20 centivel hosszabban omlik hátára, a fején lévő csontpánton elhelyezkedő szarvak többszörösükre nyúlnak. Továbbá hátán megjelenik két denevérére emlékeztető szárny is. Ruhája módosul: a nadrág eltűnik, helyébe a felsőrész meghosszabbodott változata lép, mely így egy rövid ruha alakját ölti. Legyezői szintén nagyobbak az elzárt alakhoz képest, ám az erő felszabadítása után többé nem lehet őket becsukni a fémes megerősítés miatt, és a támadási mechanizmus is megváltozik.
Támadások, amiknek a nevét nem tudni, mert ha van is nekik, Kiyo akkor sem fogja kimondani… :
1. A lényege tulajdonképpen a térmanipulációnak egy erősebb változata. A legyezőivel képes olyan hullámot elindítani, ami ha eltalálja az ellenfelet, komoly sérülést ugyan nem biztos, hogy szenved tőle, de hosszan tartó szédülés és fejfájás lehet az eredménye, valamint mindenképpen kibillen az egyensúlyából, és méterekkel hátrébb repül, ezzel támadási felületet szolgáltatva Kiyonak.
2. Távolsági támadás: a legyezőit összetapasztja az erejével, melyek így egy hatalmas kör alakját öltik. Ezt, ha kedve van a feje fölött párszor megpörgeti, vagy csak minden előzetes jel nélkül, lendületből dobja el az ellenfél felé. A „körlegyező” mozgását kezével irányítja, de ez nem minden: a fegyver pörgése közben, peremétől 1 méteren belül olyan erőt gerjeszt, ami elvágja, amihez hozzáér.

-> Mindkét támadás leírása a karakterrel azonos pontszámmal rendelkező ellenfélre érvényes (az első a resu-pontra értendő kidou ellenében, a második fegyverhasználatra az ellen a védekezési mód ellen, amivel az ellenfél védekezni kíván). A magasabb szintűre értelemszerűen fokozatosan(!) kevésbé hat. Tehát teljesen kivédeni őket csak a karakter pontszámának kétszeresével rendelkező tudja, anélkül, hogy megmozdulna. A többiek kénytelenek odébb shunpozni/sonidozni/egyebezni, ha el akarják kerülni. ;)

~ Szeret - nem szeret

+ bátyus (heh, már csak az emléke)
+ Natalie-sama *-*
+ veszélyes anyagok összekeverése
+ kísérletezés
+ véres küzdelem

- rendőrök
- shinigamik
- villám alapú zanpakutok – ezeket különösen utálja
- ostoba alakok
- úgy alapjáraton – nem túl sok kivétellel – minden és mindenki


~ Felszerelés(ek)

Ha magához hívja, akkor a bombái, de ezeket nem hordja magával, csak teleportálgatja őket.

99
10. osztag / Indián tábor, hivatalos nevén a Hadnagyi Iroda
« Dátum: 2014. Júl. 09, 20:45:03 »
Indián tábor, hivatalos nevén a Hadnagyi Iroda
(click to show/hide)
Mivel az új hadnagy érkezése előtt ismételten akadt némi tűzproblémánk, az iroda is új kinézetet kapott, leginkább a családi kasszából finanszírozva, mely így már kielégíti a bitorló birtokló minden nyűgjét.
Az eredeti funkció bizonyos elemeit megtartva a belépő először az iroda közepén kialakított tűzrakót figyelheti meg: ez egy négyszögletű emelvény, fából készítve, belsejét hőálló anyaggal, illetve a tűzrakókat is körülvevő kövekkel bélelve. Magassága pont kényelmes ahhoz, hogy a shinigami beleszórhassa a pusztulásra ítélt papírokat – amiket a 12. osztag, ősi ellenségeink még nem tettek tűzállóvá! Ennek a célnak az egyszerűsítésére az egyik fal mellett álló, a fal hosszát majdnem teljesen kitöltő alacsony méretű asztalon papírhalmok sorakoznak: egy kisebb torony előtt tüzet imitáló piktogram jelzi, hogy ezek az éghető lapok, melyeket az ördögűző máglyára lehet szórni. A többi, magasabb papírtorony előtt origamidaru, valamint egy-két hajtogatott nárcisz jelzi, hogy azok az origamizásra használható, éghetetlen lapok – ez utóbbiakból 1-2 az örökmáglyában lobog, miután Tokiya sikeresen kikódoltatta belőlük az osztódó funkciót. Hogy a belépők ne fulladjanak meg a füsttől, az iroda (egyébként majdnem mindig nyitott) ablaka mellé az új tulaj beszereltetett a tűzrakó fölé egy tekintélyes méretű tetőablakot, mely az esetek többségében minimum résnyire nyitva található.
A másik fal mentén különböző polcos szekrények sorakoznak (az ajtóhoz legközelebb egy hagyományos ruhásszekrény), ezek polcain különböző kosárkákban található rajzlap, zsírkréta, rendes kréta, színes ceruza, filc, tűfilc, miegyéb, mindegyik kosárkán piktogram jelzi a tartalmat, hogy ha a hadnagy nem lenne jelen, bárki megtalálja a neki kellő eszközt. A hadnagyi íróasztalhoz legközelebb eső polcon nem íróeszközök, hanem az Emberek Világából zsákmányolt különböző relikviák sorakoznak, mint például vízipisztolyok, magazinok (amiken általában ikertestvérével együtt sírva röhög, vélhetően ezért kerültek megőrzésre), játékbombák, és egyéb kacatok, amikben a hadnagy fantáziát látott az osztagháborús játék előremozdításához. A belépő elől takarásban, emellett a polc mellett egy 12. osztagtól zsákmányolt bérelt poroltó készülék is található, ha esetleg a tűz el találna szabadulni.
Maga az íróasztal a hagyományos ablak előtt található, egy teraszra nyíló tolóajtó közelében, hogy adott esetben arrafelé is meg lehessen lógni. A hadnagyi munkavégzés eszközén egyébként takaros halmokban állnak az éppen határidős papírok, középre általában egy osztagháborús haditerv tervrajza van leterítve, amin egy Emberek Világából hazahozott vadásztávcső foglal helyet, lehessen vele kémlelni szükség esetén a kertet, vagy ha a tetőről támadna kedve a shinigaminak nézelődni, akkor a szembeszomszéd osztagokat. Az asztal lábához támasztva ott van egy nagy tűzkapacitású, teljesen feltöltött vízipisztoly, a kisebb tűzesetek azonnali hárítására.

Ha az osztagépületek felől közelíted meg, az iroda ajtaján az alábbi felirat fogad (a lap alja feltekerve és celluxszal rögzítve a rengeteg megtoldás miatt, kitekerve végig ugyanaz olvasható rajta):

A hadnagy távollétében origami- és rajzeszközök szabadon elvihetők, tűzgyújtás és papírégetés csak saját felelősségre!

Meiou Tokiya
Tokki
Tokiya
Tokki
Tokiya
Tokki
Tokiya
Tokki
Tokiya
Tokki
Tokiya
...

Oldalak: 1 ... 5 6 [7]