Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Hino Kagura

Oldalak: [1] 2 3
1
Nemesi és családi birtokok / Re:Amatsuji-birtok
« Dátum: 2018. Máj. 25, 00:46:43 »
Öregapád mindenségit!

A gyerek válaszára, kérdésemet illetően hirtelen támadó migrénre kezdek gyanakodni. Nem bánnám, ha Akira fiam egy teáját elfogyaszthatnám a váratlanul érkezett felfájásra. Nem feltétlenül a jelentés miatt, hanem amit még hozzáfűzött. Ez a szellemeskedés mostanra már kifejezetten bosszantó. Ha nem idézte volna ilyen pontosan a családunkban tanított intelmet, még legyinteni is hajlandó lettem volna, hogy én vagyok az, aki öregszik és szenilitásában mindenféle ostobaságot lát. Na de így? :|
- Egy bizonyos családban van - válaszolok halk beletörődéssel. Ha még a krédót is fújja, nem csak a fegyvert forgatja, akkor én itt valami komoly turpisságot sejtek a háttérben. És nem tetszik, amit feltételeznem kell hozzá. Olyannyira nem, hogy a végén még magam kajtatom fel azt a leszületett lelket, hogy fejbe kólinthassam az előző életében műveltekért.
- Halottat bajosan faggatsz ilyen ügyekben, kisfiam - válaszolok hasonló vehemenciával. Bahh, öreg vagyok én már az ilyen paprikáskodáshoz. Ezt utoljára évszázadokkal ezelőtt sikerült kiváltania belőlem a szellemjárás első számú gyanúsítottjának. Ha tudnék ellene első osztagos eljárást indítani, jelenleg biztosra veszem, hogy meg is tenném. Csak hogy előkerüljön és alaposan megcsavarhassam azt a szemtelen fülét.
- Jól hallottad, ha már felajánlottad, élnék is vele - erősítem meg korábbi kijelentésem, egy kicsit összeszedett önbizalommal. Nem úgy van az, hogy csak úgy felelőtlenül teszünk ajánlatokat. Ha erre a kölyök még nem jött rá, itt az ideje megtanulnia. Pláne, hogy ilyen könnyelműen ígérgette az édesanyja idejét. Ezt még előfordulhat, hogy szóváteszem a lánynak, amint a végére jártam ennek az egész nevetséges történetnek. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy egykori testvéreim bolond tréfái után rohangáljak, miközben már rég az unokáimat kellene elkényeztetnem. Ha lennének unokáim, ugyebár. :| Ideje lenne kedves idősebbik lányom körmére nézni, ugyan nem szeretné-e végre eldobni a gyászruhát és élni, ha már egyszer így adatott.
- Úgy rémlik, még gyakorolni óhajtottál - jegyzem meg a gyerek pakolási hevére. Válaszát hallva visszaszívom a megjegyzést, ha egy ilyen apróság megzavarja, nem igazán való terepre vagy testőri pályára. Emellett a főnemesi ház mellett bizton állíthatom, hogy a munka nem sétagalopp, és közel sem mentes zavaró tényezőktől. Mindenesetre ha már ilyen ördög adta szerencsém van, nem fogok panaszkodni. Mielőbb kiderítem, amit akarok, annál jobb mindannyiunknak.

Különös úgy a Meiou birtokra lépni, hogy nem Tenka sógorhoz érkezem a neveletlen páros legújabb műsorát jelenteni szűk családi körben. Azt azért mégsem osztag előtt szoktam rendezni, de most nem emiatt vagyok itt. Az ifjoncot követem a lakrészükig, majd kíváncsian várom kedves édesanyjának érkezését.
Csivitelő hangja ismerős, s mikor a nagyra nőtt gyerek odébb áll, hogy szemrevételezhessem szülejét, első döbbenetemben komolyan megfordul a fejemben, hogy keresztben lenyelem az övembe tűzött pipát. Már korábban is feltűnt a leányzó kísérteties hasonlósága nagyobbik lányomhoz, azonban így alaposabban elnézve nehezen állom meg, az illemre fittyet hányva ne cifra káromlásokkal kezdjem. Mindössze annyi akaszt meg, koromból fakadóan nem ártana, ha előbb tényeim lennének, vádaskodni az után is ráérek.
- Elnézésedet kérem, amiért csak így rád törtem, Namba-san - biccentek a kislány felé, mielőtt engedélyével beljebb hatolnék az otthonában. Az ifjonc harapós reakciója még szórakoztat is, ahogy ennyire vehemensen próbálná védelmezni a felségterületének tartott helyet. Roppant zavaró módon nosztalgikus a jelenet. - Nem tesz semmit, lányom, nem tett semmi rosszat - legyintek néhányat, mielőtt még túlzottan szigorúra venné fia viselkedését. A kísérteties azonosság miatt engem nem kifejezetten lepnek meg a reakciói, mi több, szórakoztatónak találom, mennyire tud hasonlítani arra a személyre, akinek a hasonmásaként tetszeleg előttem. Ha küllemben nem is annyira, mint stílusában, és ezt értem a fegyverforgatására is.
- Igazán köszönöm, de nem szükséges ennyit fáradnod, nem maradok olyan soká - igyekszem jelezni abbéli szándékomat, hogy csak néhány szót szeretnék váltani vele. Nem is értem, hogy nem kérdeztem rá egy esetleges rokonságra ennél a lánynál korábban. Mindenesetre ő a ház úrnője, így követem kissé morgós kedvű fiacskáját a társalgóba. Közben azért megjegyzem magamnak, még legalább két hasonló csemetének kószálnia kell valamerre, akik záros határidőn belül az őrosztagok közé keverednek majd. Magasságos… addigra reményeim szerint túl leszünk ezeken a kellemetlenségeken.
- Sejtéseim szerint néhányszáz éve. Csak egy rövidke évtizede kerültem az első osztaghoz, azelőtt három és fél évszázadik a negyedik osztagban szolgáltam édesanyáddal. Ne vedd sértésnek, de nem kötöttelek volna benneteket össze magamtól - említem meg a gyereknek, miért is nem jöttem rá korábban rokoni kapcsolatukra, vagy hogy kit kellene keresnem. Nos, ha nem foglalt volna le túlzottan a saját nyomorom és előtte a gyereknevelés, talán már jóval hamarabb kérdőre vontam volna ezt a lányt bizonyos gyanakvásaimmal kapcsolatban. Rejtély számomra, miért is nem sikerült mindezt hamarabb.
Az érkező leánynak megköszönöm a fáradozásait, és ha már így felkínálta, elfogadok egy csésze teát. A hirtelen fejfájásra talán még az ő főzete is használni fog valamennyit.
- Remekül, köszönöm kérdésed. Valóban oda kaptam áthelyezést. De most nem emiatt jöttem, Namba lányom - figyelmeztetem igen hamar. Nem vagyok már olyan fiatal, hogy macska módjára kerülgessem sem a forró kását, sem a szobában terpeszkedő elefántot. - Ami azt illeti, őt is érintheti, így nem bánom, ha csatlakozik hozzánk - jelzem a fiúval kapcsolatban. Megvárom. mit szól mindehhez a leányzó. Nem kívánok túlzottan rátörni szegénykémre, pláne az ijedelmét látva. De úgy hiszem, jobb ha mielőbb túlesünk ezen az egész kálvárián. Akkor ő is hamarabb megnyugodhat. Előveszem hát a saját wakizashimat, és kettőnk közé fektetem.
- Mondd csak, lányom, mit tudsz erről a fegyverről és a párjáról? - teszem fel mégis egy kissé köntörfalazva a kérdésemet. Mégsem rohanhatom le holmi feltételezésekkel anélkül, hogy lenne valami komoly bizonyítékom.

2
Nemesi és családi birtokok / Re:Amatsuji-birtok
« Dátum: 2017. Márc. 11, 12:54:44 »
Öregapád mindenségit!

Valahol mélyen szórakoztatott a kölyök látványos zavara afelett, hogy stílusával nem igazán tud meghatni. Boldog ifjú éveimben, emlékszem, én magam is másként reagáltam hasonló fellépésekre, ám ilyesmivel már rég nem lehet kihozni a sodromból. A hasonlóság mindenesetre kísérteties. Azzal a figurával, akit szinte magam előtt látok, ugyanebben a teremben, hasonló mozdulatsorokat gyakorolni. Valamiért úgy emlékszem, ő kiforrottabb stílusban művelte a gyakorlatozást… Elhessegetem magamtól az emlékképeket, melyek szereplői már nem többek neveknél egy emléktáblán. Mit meg nem adnék néha, ha legalább egyikükkel válthatnék néhány szót! Csak még egyetlen alkalommal, mielőtt követném őket az ismeretlenbe. Ifjabb rokonaimat elnézve is gyakorta eszembe jut: igazságtalanul hosszú életem van egykori ismerőseimhez képest.
Az annak idején gyakori itt időzéseink miatt nem tartom kizártnak, hogy elvétve akadhatnak errefelé a család régi fegyvereiből, ugyanakkor pontosan a pimasz kölök képében kísértő testvérem miatt ebben erősen kételkedem. :| Ameddig élt, mindent precízen számon tartott, és bármilyen fegyverre lehetett volna szükségem, azt is megmondta volna róla, a fegyvertár mely pontján lelem, és miféle sérülés vagy karcolás lehet akár csak a markolaton vagy a sayán. Nos, pontosan ezért bosszant a tény, hogy az oldalamon lévő wakizashi párját nem tudom visszaidézni, márpedig az a kedvenc darabjai közé tartozott. Attól tartok, kezd hatalmába keríteni az a Madame Senilla, akit valamelyik ifjú családtag emlegetett a múltkoriban. :| Meg kell valljam, örülnék, ha így lenne és csak a képzeletem játszadozna velem, de ezek után botorság lenne részemről nem átnézni az itt lévő fegyvereket.
- Árulkodó jeleket, édes fiam. :| Amennyiben a fegyver eredetileg nem itt kellene, hogy legyen, egy bizonyos minta van a markolatán vagy a pengélyén valahol elhelyezve. A régi kovácsmesterek igazán kreatívak voltak e téren - fejtem ki az idő közben hátam mögé lépett gyereknek. - Ami azt illeti, a korábbi wakizashira még mindig gyanakszom - teszem még hozzá, csak a helyzet tisztázása végett. Nem kenyerem a tények ferdítése, öreg vagyok én már holmi játszmázásokhoz. Ha igazán őszinte akarok lenni, már a türelmem sem a régi az ilyesféle ostobaságok irányába.
Egy bólintással veszem át a gyerektől a wakizashit. Már első tapintásra olyan, akárha a sajátomat fognám. Keresnem sem kell, nagyon jól tudom, hol találhatom a család szimbólumaként szolgáló lótuszvirágot a markolatgombon. Így hát pillanatokon belül már mindkét fegyvert nyújtom vissza a Meiou kölöknek.
- Vess csak rájuk egy pillantást. Különösen a markolatgombra. Ismered a jelentését? - természetesen arra gondolok, amit szentírásként tanítottam a lányomnak és húgom gyermekeinek annak idején. A család mindenek felett áll. És épp ezért, bárhová is vesse őket a sors, aki magáénak vallja ezt a jelvényt, szövetségesük lesz. Mert azt jelenti, egy családhoz tartoznak. Ám legjobb tudomásom szerint ők voltak ennek az eszmének az utolsó hordozói, így némiképp megrándul a szemem, akárhányszor egy bizonyos sálas kislányt látok elillanni a város utcáin. És most ez a rémisztő egybeesés… A végén még azt kellene kívánnom az ártó vagy óvó szellemektől, hozzák vissza nekem néhány percre balga kisöcséimet, hogy én magam fojthassam meg őket. :| Nem igazán szeretném ezt feltételezni.
- Mondd, tudod a fegyvered történetét? - kérdezek rá némiképp megenyhültebb tónusban, látva a gyerek döbbenetét a wakizashik azonosságait észlelvén. Lemondó sóhajjal leplezem csalódottságomat, amiért még ezzel sincs tisztában. - Ilyesmit feltételeznem is abszurd volna - veszem vissza fegyveremet és tűzöm vissza az őt megillető helyre - bár nem az én oldalamon volna a helye. - Aki egykor viselte, rajongott a fegyvereiért, mindenről pontosan számot tudott volna adni, a legapróbb karcolásokról is. Az a wakizashi pedig különösen közel állt hozzá. Teljesen kizárt, hogy olyasvalakihez kerülhetett volna, akinek nem ő maga adta oda - ha valamit, hát ezt teljes magabiztossággal állíthatom. És ezek alapján bármennyire is gyanús a kölyök, eszemben sincs elvenni tőle a fegyvert. Soha nem is állt szándékomban, csak felgöngyölíteni ezt a nevetséges kísértetjárást. :| Valaki itt a bolondját járatja velem, és kacag az emléktábláján túlról.
- Szívesen megismerném édesanyádat. Ha volnál szíves bemutatni neki, majd ha végeztél a gyakorlatozással - egyelőre visszaszívom a kritikát, miszerint túlzottan is koncentrál a környezetére. Ilyesminek nem volna szabad zavarba hoznia, de még forrófejű, sokat hűlhet a jövőben. Ezek után pedig nagyon kíváncsi volnék az édesanyjára. :|

3
Soul Society / Re:Vihar közeleg?
« Dátum: 2016. Nov. 30, 23:46:07 »
– Hah, a bókolással nálam nem mész semmire, édes fiam :| – micsoda ostoba feltételezéssel indít, aztán azonnal az ellenkezőjét állítja annak, mint amire célzott (bár saját korommal tisztában vagyok és felvállalom). Férfiak. Remélem, fogadott unokám ennél azért okosabb lesz, ha a női nem képviselőivel kell majd kommunikálnia, mert nem venné ki jól magát, ha olyan sületlenségeket hordana össze időnként, mint nevelőapja. Szegény gyerek, a szülői következetesség terén úgy sejtem, még lesznek problémák. Pusztán imádott nagylányom, és Shuuichi fiam jelleméből kiindulva. Két gyermekem beszámolóit elhallgatva és saját tapasztalataim alapján ő sem változott az évek során.
– Ne próbáld megérteni azt az asszonyt – sóhajtok fáradtan a történetet elhallgatva. – Mindenkinek más az életútja, és más terheket hordoz. Nem tudhatod, pontosan miért tette, amit tett, de nem is kell, hogy érdekeljen. Az ő döntése volt, az pedig a tied, hogy a fiaddá fogadtad ezt a csöppséget. Végső soron, azzal, hogy ő lemondott róla, te csak nyertél – számomra teljesen abszurd ez a döntés. Hallottam már, hogy vannak olyan körülmények, amelyek között a gyermeknek is jobb, ha nem az anyja neveli, ezt talán el is tudnám fogadni, ha nem egy olyan család gyermekét hordta volna a szíve alatt, akik mindent megtesznek a sajátjaikért. Csak kérnie kellett volna. Azt az indokot pedig, hogy túlzottan a halott kedvesre emlékezteti, egyszerűen képtelen volnék elfogadni. Abszurdum. Sosem lettem volna képes ily ostobaság miatt lemondani a saját lányomról.
Szemeimet forgatom és megcsóválom a fejem a válaszára. Nem éppen pozitív tulajdonság, hogy éberen is holmi ábrándképekbe tud merülni a nap bármely pillanatában. Aztán majd csodálkozik, hogy valami nem úgy történt, mint az ő fantáziájában! Lesz ebből még sírás-rívás szégyenszemre ily idős fejjel. Ideje lenne már kinőnie ebből, mert már egy másik életért is felelősséggel tartozik, és nem volna szerencsés, ha a gyermek éppen ezt tanulná el tőle... Na persze, rengeteg tulajdonság van, amit inkább ne tanuljon el tőle. :| Bár ugyanez nagylányomról is elmondható, ám szerencsére a csöppség két nevelője ily szempontból tökéletesen kiegyensúlyozza egymást. Csak a mérleg jó oldaláról tanuljon a gyermek! Tényleg csak ennyit kívánok neki. És ha bármi baj lesz, majd én helyreteszem a szülőket, és lesz nemulass!
Első elhatározásom ellenére egy kicsit nehezen adom át a gyermeket a nevelőapjának. Ennek persze nem csak az az oka, hogy nem vagyok elégedett azzal, ahogyan fogja – ám azért elég erőteljesen benne van – inkább az, hogy kezd hozzám nőni a csemete. Lassan csak-csak elfogadom, hogy bár nem vérrokon, egy darabig még csak így lesz unokám. :| Sem Youko lányom, sem Akira fiam magánélete nem olyan, hogy gyümölcsöző románcot látnék benne, hacsak nem titkoltak el előlem valamit, de rettenetesen. Azért viszont kapnának a fejükre, de jó nagyot. >.>
– Ebben leginkább azt tudom tanácsolni, hogy ne erőltesd. Youko lányom még abban a fázisban ragadt, ahol azzal segítesz a legtöbbet, ha mindenek előtt bebizonyítod neki, hogy igenis felelősségteljes vagy, ténylegesen tud rád számítani. Engedd neki, hogy végezze a dolgát, de add meg neki azt az érzelmi biztonságot, hogy merjen nyitni feléd a problémáival. Mit gondolsz, ez így érthető? Menne? – osztom meg a hajdani sihederrel a meglátásaimat problémája kapcsán. Nem mondom, hogy nem érzem át nagylányom helyzetét, mert magam is sok mindent átéltem az általa cipelt terhekből. De mindezt teljesen egyedül óhajtja cipelni, és közel sem vagyok biztos benne, hogy elég erős ehhez. Jelenleg azt mondanám, nem. Ám bízom benne, hogy újra megtalált életcéljai mindezt helyreteszik benne, és kellően megerősödve áll majd fel ezekből. És ehhez elengedhetetlen a megfelelő partner. – Hagyj ennek egy kis kifutási időt, utána majd leülhettek beszélgetni. Akkor talán nem fog fejvesztve menekülni, és szembe mer majd nézni a dolgaival – ez persze csak az én véleményem és meglátásom, de azért mégiscsak évtizedekig anyja helyett anyja voltam annak a lánynak. Csak sikerült kiismernem annyira, hogy ne feltételezzek róla tökéletes balgaságokat!
– Kapsz, édes fiam, és az az ostoba szolgáló is kap egyet a fejére, aki nem képes megetetni téged – temetem a tenyerembe az arcom, miközben beveszem magam a konyhába. Bár nem csak a személyzet tehet róla, ha a ház ura nem képes belátni ilyen idős fejjel, hogy melyik is a nap legfontosabb étkezése. :| Most már biztos, hogy nem engedem el innen bőséges reggeli nélkül. No meg ilyen bóknak ki tudna nemet mondani? Ugyan nem azt mondta, hogy bármennyit, de egész biztos, hogy nem fogom sajnálni tőle az ételt.
– Mikor lett volna ideje változni? Na meg aztán, akik itt élnek, ragaszkodnak az őseik emlékéhez – meg kell hagyni, én sem szívesen változtattam volna, hisz Izayoi húgom halála óta minden olyan volt, mint régen. Igazából előtte sem sok változás történt, de már nem lenne ugyanaz a hely, ha bármi drasztikusabban módosulna benne. Pont így jó, és pont így ragaszkodunk hozzá mindannyian. – Így legalább mindig megvan az az érzésed, hogy hazaérkezel, nem gondolod? – veszem védelmembe azonnal ezt a fajta ragaszkodást, noha valójában semmi szükség rá. Ezt magam is belátom. Mégis úgy érzem, jobb, ha ki is mondom hangosan ezt a gondolatot.
– Nos, ha már itt vagy, elmesélhetnéd, mihez lenne kedved reggelire? Vigyázz, mert a legfrissebb receptem is száz éves, úgyhogy ne valami újfajta, emberek által reggelinek nevezett borzalmat mondj – figyelmeztetem a Mizushima ház fejét, hogy nem nézném jó szemmel, ha előállna valami rettenetesen új, tápanyagtartalom szempontjából förtelmes emberi találmánnyal. Nem csoda, hogy olyan rövid ideig élnek, amilyen ételeket a fiatalok az osztagban mostanában emlegetni képesek. :|

4
Nemesi és családi birtokok / Re:Amatsuji-birtok
« Dátum: 2016. Okt. 12, 19:49:13 »
Öregapád mindenségit!

Már-már azt gondolnám, drága húgom valamely feledékeny ivadéka felejtett el szólni, hogy adoptált valakit amilyen fölényes módon ez a gyerek megjegyzéseket tesz nekem. Mintha legalábbis övé volna a fél ház, pedig Mitsuyuki fiam sem régen költözött vissza. Hah, nem is értem a gyerekeket, min sikerült ennyire összemarakodniuk, és mivel érték el a jelenlegi patthelyzetet. Fiatalság, bolondság, szokták volt mondani, bár mostanra talán időszerű lenne mindegyiküknek felnőnie a maga feladatához. Nem éretlen kamasz már egyikük sem, ha nem is az éveik számához, legalább látszólagos korukhoz viselkedhetnének méltón. Az előttem álló kölyökkel kapcsolatban nem különösebben foglalkozom a fenyegető testtartással, eddig is ezt csinálta. Jelenleg az idegeimnek szüksége van a jó minőségű dohányra. Túlzottan emlékeztet valakire, még ha jelenleg nem is akar eszembe jutni az illető neve. Pedig érzem én, hogy itt motoszkál valahol a fejemben, csak kimondani nem akaródzik, túl végleges lenne. Akkor nevet kellene adnom annak, akinek a kísértetét látni vélem más küllemmel. :| Mert abban az egyben teljességgel bizonyos vagyok, hogy nem élő személyre emlékeztet ez a heves kölyök.
- Ígyis-úgyis szellőztetned kell, fiam, ez már nem ront a levegő minőségén - viszket a tenyerem egy újabb nyaklevesre. Csak jutna eszembe, honnan ismerem ezt az attitűdöt! Mert valahonnan határozottan ismerem, ahogy abban is biztos vagyok, hogy egy tasli és némi fennhangon folyó nehezményezés után az illető meghunyászkodott előttem. Hm… Zsenge ifjúságomból volt valaki, annyi szent. Talán épp annak a fegyvernek a tulajdonosa, melynek képe akkor is a szemeim előtt lebeg, ha oda se nézek. Hja, ha így lenne, feltételeznem kéne, hogy a gyerek egykori öcsém reinkarnációja, amint visszatért a shinigamik közé. Nem lehetetlen, ámbár meglehetősen abszurd feltételezés lenne. És kimondottan zavaró, több ponton is. Hah, ezen a feltételezésen nevetnék, ha nem bosszantana, hogy ennyire nyitott könyv ez a gyerek.
- Fegyverraktárat ellenőrzök. A családit :| - válaszolok az útbaigazításra. Nem kell tudnia, valóban idősebb lányomat kerestem eleinte. A szellemfegyver látványa után amúgyis ez lesz az első dolgom odahaza. Muszáj lesz végre rendet raknom, évszázadok óta nem néztem rá a raktárra. Még szerencse, hogy Kamui öcsém igencsak precízen vezette, mint van, mennyi és hol van rajta a családi jelképünk. Arról pedig nem tartozok magyarázattal, hogy bizony itt is akadhatnak Yazawa-fegyverek.
A visszakérdezésre felvonom a szemöldököm és kifújok egy újabb adag füstöt. Ha már bemutatkoztam, az a minimum, hogy ő is megtisztel a nevével. Neveletlen kölke, jól fejbe kéne kólintani az édesapját, mert ezt az ő dolga lett volna megtanítani a fiúnak. Cöhh, ez legalább Mitsuyuki fiamnak valamelyest mentség, de nem teljesen, mert úgy sejtem, ő is sokat foglalkozott a kölökkel. Azért, hogy érvényt szerezzek korábbi megjegyzésemnek, az egyik rizspapír fal mellé lépek és elhúzom a tolóajtót, hogy friss levegő áradjon be a helyiségbe. Így számomra is könnyebb kifelé fújni a füstöt. Az én egészségemnek már mindegy, az ifjúság meg ne hápogjon, hagyja csak meg az öregasszonynak az élvezeteket. :|
A Meiou név hallatán egy kissé megrándul a szemem. A neveletlen páros rokonsága. Sok mindent megmagyaráz, ha mást nem, a fegyverekhez való affinitást biztosan. Ezzel az összehasonlítási alappal mindjárt más a kölyök viselkedése is. Faragatlan és nyers, de nem azért, hogy a másikat a saját szórakoztatására használja. Egyesekkel ellentétben. És ez nagy különbség. :|
- Folytasd csak, fiam, ne zavartasd magad - intek a gyereknek, nyugodt lélekkel gyakorlatozzon csak tovább. Én majd itt teszek-veszek, ha elszívtam a pipámat, addig meg teljes lelki nyugalommal ácsorgok az ajtóban. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyesmitől zavarba jöjjek. Addig is könnyedén összehasonlíthatom magamban az emlékeimben élő mozdulatokat a teremben a képzeletével hadakozó kölyök harcmodorával. Elnézve, milyen fegyvert forgat, nem nehéz magam elé idéznem egykori öcsémet. Kísérteties, mennyire szerette a hasonló fegyvereket forgatni, és mennyire azonosan művelte. Kissé kijózanító a felismerés, hogy valószínűleg nem csak a képzeletem játszadozik velem, noha mindez merő véletlen lehet. Hah, nevetséges, miféle játékai akadnak a sorsnak.
- Mindenki kísért valahol… - csóválom meg a fejem, orrom alatt morogva. Kilélegzem a dohány utolsó maradványait, majd félig kilépve kiszórom a pipából a hamut az udvarra, és visszatűzöm obimba a kedvenc fegyelmező eszközöm. Már csak az edzőterem fegyvereinek ellenőrzése van hátra. A fal mentén nem nehéz kikeveredni a kölök útjából, és elkezdeni az egyszerűbb elemekkel a leltárt. Persze, nagyon jól tudom, hogy a korábbi wakizashi nem innen került elő. Arról tudnék, ha az a darab itt lett volna az elmúlt négy-ötszáz évben. :| Roppant bosszantó, hogy nem tudom felidézni, mikor is láthattam utoljára.

5
Soul Society / Re:Nőuralom! - Nőegylet gyűlés
« Dátum: 2016. Febr. 09, 01:21:01 »
Gyalázat! Egyenesen förtelem, hogy idáig süllyedhetett Seireitei, hogy a főkapitány minden elvetemült ötletet átverhet a hivatalon! A legújabb tervezeten már napok óta füstölgök, s a szokásosnál jóval többször vonultam ki szekcióm területéről, hogy rágyújthassak egy adag finom dohányra, mely megnyugtatja vénülő idegeimet. Képtelen voltam felfogni, hogy annak a pimasz, kölyökszámba menő soutaichounak ily ostoba ötletei lehessenek a mai világban. Felháborító! Épp egy ilyen bosszankodásom során talált meg a különös egyenruhába öltözött egyén a levéllel. Eleinte nem voltam benne biztos, kinek is címezték, a kézbesítő távozása után azonban, számban a pipámmal felbontottam. Napok óta az első hír volt, mely mosolyt csalt az arcomra! Az írójának nevét látva pedig különösképp elégedettséggel töltött el, hogy a Gotei 13 vezetőségében más is a véleményemen van. Lesz itt még ne mulass az ostoba kölyköknek, ha azt hiszik, mindent lenyelünk!
A találkozó kitűzött napján viszont tettem még egy kitérőt, méghozzá az Amatsuji birtok felé. Akár kapott Youko lányom hasonló levelet, akár nem, mindenképp el akartam vinni magammal erre a találkozóra. Főként mivel egyike azoknak, akiket eme rendelet hátrányosan érintene. :|
– Drága lányom, mondd, hogy már készülődsz! Kuchiki fukutaichou gyűlést hívott össze, ahol alig egy óra múlva neked is jelenésed van – kezdem azonnal, amint beljebb kerülök a jól ismert épületben, nem törődve Akira fiam kérdő tekintetével. Kínálásait elhessegetem, nem érek most rá teázni, sem vacsorát megvárni. Fontos elintéznivalónk van! Lányom reakcióját hallva a fejemet csóválom. – Hát nem olvastad a hadnagy levelét? Fontos ügyekről szükséges tárgyalnunk, úgyhogy eredj készülni, egy-kettő! Fujimoto fiam ítélőképességéről és ötletei ellen való fellépésről lesz szó. Nem várhatod el tőlem, hogy egyedül képviseljem a családunkat e jeles eseményen, öreg vagyok én már ahhoz – hessegetem idősebbik leánykámat a szobája felé, hogy megfelelő öltözetbe bújhasson ő is, és ne valamelyik szolgálati egyenruháját viselje. Most elsősorban nőként kell jelen lennie, nem pedig shinigamiként, vagy testőrként! Jómagam sem fekete uniformisomat viselem a családi haori alatt, hanem egy sötétkék kimonot a régi öltözeteink közül – Lelkek Királya nyugasztalja, akitől megörököltem a darabot. Ha út közben megkérdezi, készséggel felvázolom mindazt, amit az első osztagon belül hallottam a tervezetekről, s az elém került rendelettervről, mely ellen nem volt felhatalmazásom kifogást emelni. Na de majd most!
Amennyiben nagylányomnak további kérdései lennének, már út közben igyekszem felvilágosítani az ügyről. Legalábbis másra nem tudok következtetni a levélben is jelölt elnyomás címén. Amennyiben tévesen feltételeztem a gyűlés okát, jómagam fogom felhozni a dolgot, az már biztos! A találkozó helyszínéül kijelölt épület látványa elsőre némiképp meglep, nem gondoltam volna, hogy ez is hasonlóképp korszerűsített lehet, mint a híres-hírhedt 12. osztag. :| Szerencsére Youko lányom elég jártas az efféle terepeken való mozgásban, így nem okoz nehézséget eljutni a levélben is megjelölt helyszínre.
Kuchiki fukutaichou üdvözlése után megpróbálnék eleget tenni kérésének és beszélgetni azokkal, akik esetleg odajönnének hozzám valamiféle ügyben. Egy ilyen fontos találkozó alkalmával viszont bárkit elhessegetek, aki papírmunkával próbál zaklatni, az ráér máskor is! A legfontosabb azonban, hogy Youko lányomat nyugtatgassam, amiért ebben az öltözetében nem viselheti a teljes fegyverkészletét, bár sejtelmeim szerint a fele azért ott lapul valahol nála. Nagyon helyes, egy nő mindig tudja megvédeni magát! Ezt a műveletet viszont berekesztem, amint a különös eszköz az egyik asztalon csattan, a figyelmünket felhívandó. Kuchiki lányom beszéde rövid és frappáns, öröm hallgatni, hogy akad még tűz az osztagok hölgyeiben!
– Csak pár rövid kérdésem lenne, aztán haladhatunk – emelem fel a kezem, hogy szót kérjek, mikor erre alkalmam nyílik. – Egyleten belül korra és rangra való tekintet nélkül tegeződünk, vagy betartjuk az etikettet? – ezt fontos volna tudnom, mert a magam részéről nem állhatom, ha családias légkörben ragaszkodunk a formalitásokhoz. Ezt a részt feleslegesnek érzem, ugyanakkor az egyletszabályokat tiszteletben tartom. – Illetve a levélben jelzett ügyről mikor esik majd szó a napirendben? – nem tagadom, engem leginkább ez csigáz fel, ha épületen kívül lennénk, már bizonyára rágyújtottam volna a pipámra. Remélem, büszke lehetek az ifjú nőkre a városban, és nem hagyjuk a zsarnokságot! De azzal is tisztában vagyok, nem kezdhetünk mindent azonnal a közepén és előtte más, fontosabb elintézendők is lehetnek.
Kérdéseimre választ kapva türelmesen hallgatom tovább a találka értelmi szerzőjét. Kíváncsi volnék, mivel rukkol még elő, mert az nem lehet kérdés, hogy belépek! Most és azonnal, csak mutassák meg, hol és mit kell aláírni. Azonnal be is állok a sorba, hogy odabiggyeszthessem nevem kanjijait a listára. A férfiak kiérdemelték, hogy életem hátralevő részében ezt az egyletet erősítsem jelenlétemmel.
– Bár csak most érkeztem, nem gondolnám, hogy nem teszel eleget kötelességeidnek, édes lányom! – jelentem ki azonnal, mikor a Kuchiki ház feje kész volna lemondani pozíciójáról. – Amit én láttam eddig, aszerint jogaink legkisebb csorbulására is összefogást sürgetsz. Ez igazán becsülendő – fűzöm hozzá, majd a papiroshoz lépek, hogy sorom kivárása után ténylegesen felbiggyeszthessem a nevem a papirosra. Ezt követően kicsit közelebb lépek az egylet jelenlegi vezetőjéhez, mert amit mondok, bizalmas információt is tartalmaz. - A magam részéről támogatom a tevékenységet, mi több, kész vagyok hivatali hatalmam felhasználni az első osztagban, hogy az egylet hivatalos támogatást kapjon, amennyiben van rá igény. Jól ismerem a tisztet, aki a pénzügyekért felel – ráadásul Youko lányommal a hátam mögött kétlem, hogy nehéz ügy lenne rávenni a megfelelő dokumentumok aláírására. :|

6
Újévi nyereményjáték - 2016 / Re:HO-HO-Hōgyoku!
« Dátum: 2016. Febr. 09, 00:18:03 »
Karácsonyi koppanás*

Fagyos idő uralkodott Seireitei utcáin. Nem is csoda, elvégre december végére járt. Az emberek ez idő tájt bőszen a karácsonyra készülődtek, mely másnap estére volt hivatalos otthonaikba. A Tiszta Lelkek Városában egy cseppet kevésbé volt ismeretes az ünnep, főként a régebbi generáció tagjai között.
Az első osztag Befutó Szekcióján tevékenykedő Hino Kagurát sem hatotta meg különösebben ama tény, hogy szenteste volt aznap éjjel. Mi több, nem is igazán lett volna tisztában a dátummal, ha unokahúga nem tájékoztatja a másnapra tervezett karácsonyi összejövetelről, ahol a család együtt ünnepelhetett. Kagura a puszta gondolattól is szemeit forgatta, elvégre más alkalom is volt, amikor a család apraja-nagyja összegyűlhetett volna. Nem értette, miért kell ekkora feneket keríteni a dolognak, azonban ifjabb rokona iránti szeretetből ezt inkább rá hagyta.
Azt azonban nem tudta lenyelni, hogy a szekcióján dolgozó fiatalabb tisztek az ünnepre hivatkozva mindenféle kedvezményeket, rövidített munkaidőt, szabadnapot kértek volna tőle. Egy emberi ünnep miatt! Ráadásul egyes kapitányok nem átallottak emiatt haladékot kérni az esedékes – eleve késésben lévő – jelentéseik kapcsán! Hallatlan! Természetesen valamennyit megtagadta, ugyanis a Gotei 13-nak működnie kell tovább, az élet nem állhat le valami felkapott emberi ünnep miatt csak úgy. A végén még teljesen elcsúsznának mindennel, aztán amikor majd túlórázni kellene, hogy a késedelmeket rendbe hozzák, azon menne a sápítozás. Bah, még mit nem!
– Nem bánom, a holnapi napot kihagyhatja, de ha utána elkésik, megnézheti magát :| – küldte el aznap már a tizedik halálistent ugyanezzel a szöveggel. Szabadnap... hah! Ő is vendégségbe volt hivatalos, reggel egy órát mégis tervezett benézni mindazok kedvéért, akiket nem ragadott magával a karácsonynak nevezett emberi bolondéria hangulata, és szorgalmasan vinnék tovább a műszakot.
Kagura későig maradt a Szekciójánál ezen a szép éjen. Nem kívánt az aznapi munkából hagyni egy szemernyit sem, nehogy a kelleténél több munka várja majd a családi összejövetel után. Így is némi bűntudattal hagyta el az épületet, hogy visszatérjen magányos otthonába. Ugyanabban a régi épületben lakott, szinte születése óta. Shinigami apjától megörökölt hatalmas háza üresen kongott, mikor belépett, egy teremtett lélek sem volt odahaza. Mintha a családi dojo felől némi fényt látott volna zöldesen ragyogni, de ezt betudta a kései órának, és saját hóbortos szemeinek. Tudniillik, tisztában lévén tulajdon korával, Kagura azt is sok mindenről elkönyvelte magában, hogy túlzott nosztalgiával viszonyul hozzájuk.
Már csak tompa fájdalmat érzett a tény felett, hogy vacsoráját egyedül kell elköltenie eme elhagyatott épületben. Még a hűvös idő, a falakon kívül süvítő téli szél sem zavarta volna. Hanem a házi gyakorlóterem felől érkező különös derengés nem hagyta nyugodni, így mielőtt éji pihenésre hajtotta volna fejét, arrafelé vette útját. Ellenőrizni akarta, nem egy ostoba gyerkőc játszadozik-e valamit – ugyan családjának ősi birtokára nem sokaknak volt bejárása. Azon kevesek meg ugyan miért ne köszöntötték volna? :| Na ez a kérdés különösen bökte vén csőrét, így a dohányzást kihagyva, kedvenc fegyelmező pipáját obijába tűzve lépdelt oda a nevezett helyiség ajtaja elé. Határozott mozdulattal tárta ki, ám nem számított a zöldesen derengő, vidám szellemlényre, aki fogadta.
Nőnemű szellem volt, kora meghatározhatatlan, mivel arca egyszerre tűnt vénnek és gyermekinek. A pillanatnyi megrökönyödés után Kagura hamar magára talált, szinte azonnal kérdőre vonta ittlétének okát illetően.
- Az elmúlt karácsonyok szelleme vagyok. Azért jöttem, hogy emlékeztesselek az ünnep hangulatára! - lelkendezett a kísértet. Szó, szót követett, az idős shinigami hiába próbálta meggyőzni a szellemet, hogy ez az ünnep számára teljesen újdonság, az nem igazán hallgatott rá. Ragaszkodott ahhoz, hogy látogatásáról Kagurának tájékoztatást kellett kapnia, és vele kell mennie a múltbéli útra. A halálisten kénytelen-kelletlen egyezett bele a dologba, hátha előbb szabadul.
A szellem nem hazudott, valóban elragadta a múltba, gyermekkorának egyik december 25-ei napjára. Voltaképpen örömmel töltöttel el, ahogy láthatta ifjú önmagát a dojoban gyakorolni öccseivel. Mennyire élénk gyermek volt mind! Hirtelen változott a kép, ugyanez a dojo, ugyanazok a személyek, immár nem kettő, hanem négy kistestvér gyakorolt mellette, apjuk felügyelete alatt. Milyen fess fiatalemberek lettek a komisz lurkók!
- Hm, valami nem stimmel... - tanácstalankodott a szellem, majd ismételten változott a kép. A yonbantainál voltak, Kagura ifjabbik énje az ágyban ült, sötét anyagdarabot szorongatva zokogott. A mellette álló férfiak, felnőttnek tetsző fivérei saját temperamentumuknak megfelelően néma gyászba burkolóztak...
A szellem nyelt egyet, könnyáztatta arccal vizslatott az idősödő nő felé, kinek szeme szikrákat szórt, vészjóslóan villogott.
- Én úgy sajnálom, nem tudtam... Annyira szomorú... - ha a szellem azt hitte, a sírás megmentheti, nagyon is tévedett. Kagura fém pipája kegyelmet nem ismerve koppant a feje búbján, miközben visszatértek a jelenbeli házba. A szellem nem foszlott teljesen semmivé, betelepedett a dojo egyik sarkába hüppögve. Hanem ekkorra már volt egy második látogató!
Az arany derengésű, óriásnak tetsző alak az idei karácsony szellemeként mutatkozott be. Neki már kevesebbet kellett győzködnie Kagurát, noha ugyanolyan szkepticizmussal fogadta a dolgot. A szellem ismerős helyre vitte: unokahúgának háza elé, ahol az ablakon benézve láthatta a nagy sürgés-forgást: unokaöccsét, amint egy tálca süteményt látva kishíján infarktust kap; a süteményes tálca körül a teremben a tágabb család férfitagjai kiterülve hevertek a földön egy hatalmas, boldog karácsonyt kívánó plakát mellett. Valószínűleg dekorációt gyártottak. A neveletlen duó még egész élénknek tűnt, az örökifjú rokonnak meg semmi baja sem volt. Ebből már sejtette, ki lehetett a sütemények elkészítése mögött.
- Nézd, mily lelkesek... - kezdte a szellem, ám Kagura pipája erősen koppant fején, így megszűnt a vidám kép, visszatértek a dojoba.
- Ostoba mamlasz, ezzel nélküled is tisztában vagyok! Ne rabold tisztes halálistenek idejét! - torkolta a lényt, aki magát elszégyellve a sarokba kullogott, ott gombákat nevelgető társa mellé. Hanem ahogy Kagura megfordult, szembe találta magát egy vörös derengésű, csuklyás harmadikkal. - Remek, még egy holdkóros :| - nyugtázta az öreglány, majd kérés nélkül elfogadta a lény felé nyújtott kezét. Már tényleg csak szabadulni akart az éji bolondságból.
Először emberinek tetsző sírkertben álltak. A nő felvonta szemöldökét, mire vezető szelleme tanácstalanul vakarta meg csuklya alá rejtett kobakját, majd szó nélkül tovább vitte a nőt. Ismerős szentély közepén álltak, unokahúga birtokán volt ilyen. A házban béke honolt, fütölőt nem gyújtott a szentélyben senki már rég. Kagura kérdő pillantására a szellem a sötét ásványlapok egyikére mutatott: a hosszú névsor a nő nevének kanjijaival gazdagodott.
- Igen. És? Mindenki meghal egyszer :| - kijelentésére a szellem heves mutogatásba kezdett, amit Kagura úgy dekódolt hosszú percek után: senki nem gyászol. Erre aztán nagy erejú ütést mért a szellem feje búbjára kedvenc pipájával. - Még szép! El is várnám tőlük, hogy éljék az életüket tovább, a legnagyobb boldogságban! Ha bármelyik előbb halna meg, mint én, még hátsón is billenteném őket!
A nagy szidalmazásban a nő észre sem vette, hogy az előtte térdepelve a fejét fájlaló szellemmel együtt ismét saját házának edzőtermében van, ahol a másik két szellem is szégyenkezve gubbaszt a sarokban.
- De... karácsony... és ünnepi hangulat... Neked is jár... - kezdte motyogva a zöldes derengésű szellem, aki elsőként jelent meg.
- Édeseim... - sóhajtott Kagura – Holnapra drága nagylányomhoz vagyok hivatalos. Mit gondoltok, mi az a díszes csomag a benti asztalon? - erre a kérdésre a szellemek csak hápogva pislogtak egymásra, kétségbeesésüket csak tetézte, amikor Kagura folytatta. - Valamint azért várom el a megjelenést holnapután minden beosztottamtól, hogy ne késsék le a közös ebédet. Ne vircsaftoljatok, eddig is az volt a terv, hogy megvendégelem a beosztottjaimat!

*A "Karácsonyi ének" cím kifigurázása

7
Nemesi és családi birtokok / Re:Amatsuji-birtok
« Dátum: 2016. Febr. 03, 22:27:12 »
Öregapád mindenségit!

Azok után, amilyen temperamentummal a kölyök azt a fegyvert forgatta, nem mondhatnám, hogy meglep a reakciója. Noha a megfigyelések terén még van hova fejlődnie, elmulasztotta ugyanis azt a tényt, hogy nem vagyok fegyvertelen, tehát meg tudnám védeni magam. :| Üres fenyegetését hallva csak felvonom a szemöldököm. Nem szeretném feltételezni, hogy mindezt komolyan gondolja, ráadásul ennyire nyilvánvalóan próbál torzítani az erőviszonyokon. Nem hiszem, hogy úgy festenék, mint akit ennyivel meg lehet félemlíteni, ráadásul ezen a helyen én vagyok otthon. Ezt persze egyelőre nem kötöm az orrára, nem tudhatom ki fia-borja, bár az egyenruhájából ítélve van egy sejtésem. Mindenesetre az egészen biztos, hogy a testtartása és kiállása nem Mitsuyuki fiam miatt ismerősek... Hol láthattam már ezt?
Hanyag nyugalommal ciccegek, miközben lassú, jól látható mozdulatokkal előveszem a pipámat. Beszél butaságokat a pimasz kölyök, amivel még nem is lenne akkora probléma. Majd kijavítom, amint rágyújtottam. Eleve azért végzem a szokásos tempóm felével ezt a mozdulatot, hogy az ideges gyerek ne tartson azonnal támadástól. Kár lenne a jó dohányért. A vicsorgás az, ami az utolsó rizsszem a mérlegen az ismerős reakciókból. Mielőtt betölteném a pipát, a szálfegyver pengéjét félreütöm vele, és a mozdulat folytatásaként erősen rákoppintok a gyerek fejére.
– Tiszteld az idősebbeket, pimasz kölyök! Mikor kaptál te testőri kiképzést? – a második mondat után legyintek is egyet. – Nem kell válaszolnod, Mitsuyuki fiam edzett, mi? Hah, hanyag munka, én mondom – mivel az nem teljesen világos számomra, miért éreztem a fogvillogtatás kapcsán, hogy fejbe kell kólintanom a gyereket, inkább a pipám megtöltésével igyekszem lefoglalni magam. – Ha már senki nem világosított fel, tisztázzuk, kisfiam: erre a helyre a Tsukimisou tagjaink kívül az Amatsuji család bármely tagjának szabad bejárása van. Azoknak is, akiket vér nem köt ide :| – csak a rend kedvéért jobbnak láttam ezt a tudomására hozni. Mivel ebben a teremben amúgy sem ártana már a szellőztetés, úgy ítélem meg, nem lesz nagyobb baj abból, ha rágyújtok. Remélhetőleg mostanra az ifjonc is tanult némi türelmet és nem kell a jó pipafüvet elpazarolnom a nevelésére, melyet felettesei elmulasztottak.
– Csak hogy válaszoljak is, oktondi kölyök: Hino Kagura, Amatsuji Youko nagynénje és az első osztag harmadik tisztje. Már akkor ezekben a termekben edzettem, mikor a jelenlegi testőrök még gondolatban sem voltak, tán még a szüleik sem, így azt hiszem, nem az a kérdés, hogyan jutottam be ide, nemde bár? – jegyzem meg, miközben kifújok egy adag füstöt. Azért arra figyelek, hogy ne a fiú felé lélegezzem ki, azt még én is tudom, hogy ez nem tesz jót a gyerekeknek. Türelmesen megvárom, hogy mindezen információkat megeméssze. Közben újabb adagot szippantok a finom dohányból.
– Maradjon köztünk, de a megfigyeléseiden csiszolnod kellene. Ha ártani akarnék neked, vagy bárki másnak, valószínűleg a saját fegyvereimet használnám – jelzésként balommal először a vállamon átvetett aranyláncot paskolom meg, majd az oldalamat, ahol is a haori rejtekében a saját wakizashim domborodik. Ha a szemem nem káprázott, akkor az asztalon heverőnek az ikerpárja, bár valószínűbbnek tartom, hogy csupán képzelődtem. Mert az nem lehet, hogy fegyvermániákus öcsém csak úgy lepasszolja egyik kedvenc rövid kardját valahol. Az pedig egyenesen abszurd, hogy elhagyta volna. A fegyverraktár minden elemét tökéletesen ismerte, s jelenleg jó néven venném, ha mellettem állva kezdené el sorolni, melyik eszköz hiányzik a megszokott helyéről, és mivel bünteti meg azt az öcsénket, aki nem tette vissza, amit elvett.
– Most hogy mindezt tisztáztuk, szabad megtudnom, kit tisztelhetek benned, kölyök? És ha már itt tartunk, roppantul örülnék egy magyarázatnak, miért edzel magányosan, miközben a testőrség többi tagja szolgálatot teljesít? – válasza őszintén érdekelne erre a kérdésre, bár még mindig az asztalon hagyott wakizashi izgatja legjobban a fantáziámat. Bizonyára csak egy roppant zavaró véletlen, hogy hasonlít az emlékeimben élő fegyverre. Ezt pedig egyértelműen annak tudom be, hogy néhány perccel ezelőtt még halott rokonaim előtt róttam le tiszteletem. Azt hiszem, valóban öregszem. :|

8
Lezárt küldetések / Re:Társak egy cipőben
« Dátum: 2016. Jan. 24, 22:47:09 »
Hogy a szemtelen kis kölkének állandóan sikerül Moujuutsukai által elrántania, mielőtt rendesen meg tudnám célozni, az már finoman szólva is kezd bosszantóvá válni. :| Ráadásul szegény kislányom sem fér hozzá semmihez, amivel meg tudná célozni ezt a lurkót! Roppantul kellemetlen helyzet, főleg a kristályom elejtése után, bár jelen helyzetben kevéssé tud érdekelni a kődarab, annál jobban bosszant zanpakutom kényszeredett mozgása. Mielőbb szeretném kimenteni saját pimasz nagymacskámat ebből a megalázó helyzetből, mert már így is elég baja van szerencsétlennek.
– Szép volt, Shiki lányom! – dicsérem sikeres dobását, mikor a gyermek végre elterül, bár azt sajnálom, hogy emiatt ő is kristálytalanul marad. De legalább a páncélcsörgés befejeződése jelzi, hogy zanpakutoinknak nem kell többé más kénye-kedve szerint ugrálnia. Oda is lépek szőke macskám mellé, és meglapogatom a vállán az arany páncéllemezt, érezze a törődést. És persze, hogy nem hibáztatom semmiért, mert nem ő tehet róla, bár ittlétünkhöz azért van némi köze. :| Shiki lányom zanpakutojának megjegyzésére én már csak legyintek, az előbb is hallottuk, hogy az elejtett kövem összetört. Személy szerint már akkor beletörődtem a sorsába, mikor elejtettem. A sérüléseit látva viszont Moujuutsukai odalép a másik zanpakutoszellemhez és megölelgeti.
– Nincs semmi baj, Homura-chan – nem térek magamhoz, mikor lett a veszett raagdozómból bújós macska?! Azt hiszem, te is öregszel, barátom, ha már a fiatalabb zanpakutokat ennyire pártfogásodba veszed ez alatt a próba alatt... És még te emlegeted a kort nekem, hah! Még egy picit megsimogatja a másik zanpakuto szellem kobakját, majd vörös szemeit sebesen körbejáratja a termen. Mintha csak a prédát keresné. Ez a ténykedése azért megnyugtató, legalább tudom, hogy nem válik fogatlan, vén oroszlánná. :| – Nézzétek, nyitva az ajtó! – mutat a mögöttünk lévő falra, ahol az előbb még ajtó sem volt. Mikor megfordulok, valóban ott a kijárat.
– Menjünk, gyerekek – indítványozom és már el is indulok arrafelé. A lánc feszüléséből érzem, Moujuutsukai még nem óhajt követni, gondolom egy picit még siratja a kristályunk darabkáit. Aztán hamar meggondolja magát és a nyomomba szegődik.
Enyhén szólva is meglep, hogy az ajtón kiérve a korábbi romos épület háta mögé érkezünk, a bejárt útvonalunkat figyelembe véve ez nem tűnik túlzottan lehetségesnek. De azt hiszem, megelégszem azzal a magyarázattal, hogy ez az új 12. osztag. :| Az egészen közelinek tűnő kristályfallal jelen helyzetben mit sem törődök, inkább az asztalt kezdem keresni, ahol korábban a kristályokat lehetett beszerezni. Nem kívánom ugyanis feladni ezt a kísérletet a vége előtt ily kevéssel.
– Erre, Kagu-chan ^^- az instrukciók elhangzását követően Moujuutsukai látta meg először, merre is kell most beszerezni az új kristályt, így gondolkodás nélkül követem zanpakutom továbbra is eleven szellemét. A többi delikvenstől kicsit odébb megvárom, míg kiválaszt egy követ, és visszahozza nekem. Ő legalább élvezi ezt a fajta válogatást, és roppant mód lelkes tud lenni, mikor a kezembe pottyantja az új szerzeményét. Szórakozott mosolyából már kezdem azt hinni, megint holmi jutalomfalatot várna. Nem mintha nem a kristályért jöttünk volna el idáig. :| Már épp kérdezném tőle, mit is szeretne, mikor egyre szélesebben vigyorogva a hátam mögé mutat, ahol bizonyos páros épp egymásnak esett. Ismét. Sóhajtva temetem a tenyerembe az arcom ezt látva, miközben a mellettem álló szellem egyre kevésbé tudja visszafojtani a nevetését.
– A káröröm nem szép dolog – koppintok a fejére zanpakutom szellemének, aki erre úgy tűnik, ha nem is túl lelkesen, de hajlandó lesz moderálni magát. Éppen ideje volt, ha engem kérdeznek. Viszont a juubantai taichouval és szellemével is kezdeni kellene valamit, így miután meggyőződtem rokonaim helyzetéről, meg is indulok a verekedő páros felé, hogy mindkettejüket fejbe kólintsam kedvenc pipámmal. Shiroichi lányom esetében egy kicsit visszafogom magam, mivel még emlékszem, mekkorát kapott a sziklától nem olyan régen.
– Micsoda viselkedés ez?! – kérem számon őket azonnal, ameddig fejük tapogatásával vannak elfoglalva, nem azzal, hogy egymás torkának essenek. Öröm hallani, hogy legalább a kislány hajlandó valamelyest jobb belátásra térni, ha már zanpakuto szelleme ismételten csak hárítja a felelősséget. – Csitt, kisfiam! Hányszor kell még nektek elmondanom, hogy közösen kell megoldani a feladatot?! A kristály a közös kincsetek. Az hogy kinél van részletkérdés, ameddig épségben van, nem igaz? :| – remélhetőleg ez azért elgondolkodtatja mindkét jómadarat valamennyire, és innentől hajlandóak lesznek együtt dolgozni. Legalább egy kicsit. Ne kelljen már minden áldott percben odafigyelnem rájuk, elvégre egy kapitány és a zanpakutoja, nemde bár? Elégedetten elmosolyodom, mikor úgy látom, sikerült elérnem a kívánt eredményt – és igyekszem nem tudomást venni saját zanpakutom visszafojtott mosolygásáról, ami a szituációt illeti. Bár mit ne mondjak, Shiroichi lányom replikájára már készülnék rászólni, hogy ő ugyanúgy hibás, mikor beszélgetésünket félbe szakítja az érkező hógolyó.
Megdöbbenten szembesülök a hirtelen jött hideggel, Moujuutsukainak kell rámutatnia a dolog okozójára, vagyis a hatalmas jégbestiára. Nem egészen ilyen ábrázolásokhoz szoktam, de kétségtelenül sárkányra emlékeztet a tünemény, és ahogy körülnézek, akad a lényből még néhány. Felettébb elgondolkodtató, hogy vajon mindez igazi, vagy csupán a szimulációs technológia része? Mindenesetre elég valósnak tűnik az általa keltett hideg, így jelenleg talán nem is a valódisága a legsürgetőbb kérdés, amivel foglalkoznunk kellene... A gyerekek játékát mindenesetre nem veszi támadásnak, akkor már rég nekik rontott volna, mikor egymással vannak elfoglalva.
– Hai,-hai, kisfiam, és mégis miféle taktikával óhajtod mindezt elérni? :| – teszem fel a kérdést Shiroichi lányom zanpakuto szellemének, miközben az nem különösebben osztja gazdája lelkesedését a korai tél iránt. Sajnos a válaszát nincs alkalmam megvárni, ugyanis leköt annak kivitelezése, hogy saját lélekölőmet lecsitítsam egy kicsit alig leplezett nevetésében. Legalább egy cseppet moderálhatná magát, azonban kifakadásommal úgy tűnik, nem érhetem el nála most a várt eredményt – erre ugyanis éktelen hahotába kezd, ahogy a gyerekeket figyeli. Mi tagadás, önfeledt szórakozásuk nekem is mosolyt csal az arcomra.
– Hallgass már, ha nem akarod, hogy a sárkány elé vesselek és te magad is úgy járj – jegyzem meg Moujuutsukainak, mikor az egyik kardszellem jégszoborrá avanzsálódik. Ez a része kezd igazán veszélyesnek látszani, így jelzek saját társamnak, hogy menjünk közelebb, mielőtt a gyerekek komolyabban megsérülhetnének. Azzal persze nem számoltam, hogy a fiatalok úgy döntenek, a jégszoborrá vált kardlelket óhajtják lövedékként felhasználni. :O.O: Szegény pára... Sóhajtva nézem végig mindegyikük reptét e meggondolatlan manővert követően, majd saját zanpakutom felé fordulok.
– Menjünk utánuk, mielőtt sírás lesz a vége.
– Én már sírok...
– Moujuutsukai mindeközben előre görnyedve nevet a látottakon és könnyeit törölgeti eközben. Nem épp a fájdalomtól vagy sérülésektől sír, mindössze jobban szórakozik, mint évszázadok óta bármikor. Azt hiszem, sokáig fogja még emlegetni ezt a mai gyakorlatot, mint létezésének egyik legjobb napját. Ezzel együtt megveregetem szemtelen nagymacskám vállemezét, hogy tényleg odaóvakodjuk a jeget fújó fenevad közelébe, mielőtt a gyerekeknek komolyabb baja esne.
Mikor odaérünk, ismételten nem győzök csodálkozni. Az egy dolog, hogy saját vadállatom úgy dönt, megsajnálja a másik páncélos kardszellemet és egy tűzgömböt idéz, hogy amaz ne fagyjon halálra. A nagyobb meglepetés, hogy Shiroichi lányom verbális küzdelme a sárkánnyal nem tűnik teljesen eredménytelennek. Bár azt nem értem, miért úgy szidja, mintha saját zanpakutoja lenne, elvégre az ott fekszik alatta, mint valami pokróc. :| Míg ezzel vagyok elfoglalva, nem veszem észre a technikát, mely nem sokkal később a villámcsapást okozza a kapitánylánynak és társának. Mély lélegzetet veszek, és elengedem azt a gondolatot, hogy ebből a játszadozásból bármiféle komoly stratégiát létre tudnánk hozni a jéglény ellenében.
– Moujuutsukai, légy oly kedves és dobd bele azt a tűzgolyót annak a szájába :| – mutatok pipámmal a megtermett fehér jószágra. Szerencsére nem kell sokszor kérnem, és Moujuutsukai célzásának köszönhetően a kivitelezés is elsőre sikerül. Elégedett mosollyal nyugtázom a sárkány kidőlését, azonban Shiroichi lányom reakcióján kicsit megütközöm. Hiszen Hyozanryuun rajta ül... Sóhajtok és inkább hagyom, hogy ő maga fedezze fel ezt az apróságot, miközben zanpakutom tűzgömbjével ismét a másik zanpakuto szellemnek nyújt némi melegedési lehetőséget.
Miután a pórul járt, immár feloldódott zanpakuto szellem is kiszabadul, odalépek Shiroichi lányomhoz, hogy felsegíthessem és leporoljam róla a havat. Amennyi ütés érte ma a fejét, nem is csodálkozom, ilyen lassan fogta fel a korábbiakat. Talán én is túl erősen ütöttem? :/ Nincs időm belemerülni gondolataimba, ugyanis a gyerekek között ismételten fellángol a harci kedv. Gyorsan rákoppintok mindegyikük fejére egyet kedvenc nevelőeszközömmel, mielőtt az egész komédiába fordulhatna.
– Elég legyen ebből, most már időszerű lenne befejezni a gyakorlatot és beleilleszteni a kristályotokat a falba :| – szólok rá mindkét kölyökre és zanpakutoikra. Kicsit elhúzódott ez a gyakorlat, de ami azt illeti, Moujuutsukai nem örül annyira, hogy a játszópajtása távozni kényszerül. Sóhajtva nézek a lurkók után, majd zanpakutom szellemével együtt a falhoz lépek, hogy behelyezhessük végre a kristályt a helyére. Hosszú volt ez a nap.

/ / IC részeket köszönöm Nikkának és Naonak, nagyon élveztem a játékot és a postok összerakását *^* / /

9
1. osztag / Re:Edzőterem
« Dátum: 2016. Jan. 09, 20:29:10 »
Szélben táncoló Fehérkrizantém – Osztagedzés

Újabban a hadnagyok gyorsabban cserélődnek errefelé, mint a zöldfülű elsősök az Akadémia iskolapadjában. :| Ráadásul a legutóbbi még csak nem is bevetésen való elhalálozás vagy előléptetés miatt távozott a szolgálatból. Na szép. Minden korai kritikám ellenére azért volt tehetség a fiúban, pedig aztán ha valaki kételkedett a képességeiben Shiranui lányom távozása után, az én voltam. Ezzel együtt nem mondhatnám, hogy rosszul járt az osztag, bár megjegyzem, ismét sikerült egy gyereket a nyakunkra ültetni. Méghozzá kinevezésekor épp sérültet. Meg kell hagyni, akadtak kétségeim, amikor emiatt nem tudott részt venni az osztagedzéseken, de mióta jelen van, nincs okom kételkedni a fiúban. Azóta tudom, hogy nem csak egy aktakukacot kaptunk, hanem a hadnagyunk tényleg jó is valamire.
Ezzel együtt is meglepett az üzenet, mely szerint speciális edzésen kell megjelennem a mai nap folyamán. A megfelelő időpont elérkezésekor kiadtam a szekció rangidős tagjának, hogy akinek nincs jelenése az edzésen, az folytassa a munkáját nélkülem, valamint kilátásba helyeztem egy igen komoly büntetést arra az esetre, ha valakinek lustálkodni támadna kedve. Cöh, a papírmunka végzése éppen elég pihenés kell, hogy legyen egy shinigaminak, ezt is elhenyélni igazán szégyellnivaló cselekedet lenne. :| Még a gyakorlótérre érkezésemkor sem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt-e komolyabb felügyelet nélkül hagyni azokat a kölyköket, de mit lehet tenni, ha egyszer a hadnagy kérvényez valamit?
Ahogy körbenézek a társaságon, elégedetten konstatálom a szekcióvezetők, és pár kevésbé rangos tiszt jelenlétét is. A levélben jelzettek alapján arra számítok, hogy valami komolyabb kerül ma terítékre, így igazán megnyugtató a létszám: legalább akadnak ígéretes shinigamik a fiatalság körében. Mitsuyuki fiam megjelenését különösen örömmel veszem a múltkori zanpakutokkal kapcsolatos gyakorlaton való leszereplése után. Ideje fejlődnie egy keveset. S mi tagadás, jómagam is igen kíváncsi vagyok, mi újat tud mutatni az újabb ifjú, akinek odaadták az Ichibantai karszalagját. A kérésének eleget téve családom régi fegyvertárából magammal hoztam egy wakizashit a mai alkalomra, bár Moujoutsukai némiképp morgolódott, hogy nem vele kívánok gyakorlatozni. Az meg már hadd ne az én hibám legyen, hogy alapvető formájában is egy láncostor alakját vette fel a szertelen macska. Mindössze annyi közöm volt hozzá, hogy én lettem a partnere, tehát ezt is ketten hoztuk össze, nem kenheti rám. Cöh, vénségére azt hiszi, lenyelem minden hisztijét, csak mert ő gyermeki maradt az évszázadok alatt. :|
– Sajnos velem sem közöltek többet, mint bárki mással, Mae lányom – felelek a mellém lépő ifjoncnak. Különös névhasználatán már meg sem ütközöm, idehelyezése óta megszoktam, hogy egyedi módon jegyzi meg társai nevét, így kár kijavítani. Bár kissé hibásan mondja vissza, de mindenkiről tudja, kicsoda. Ez persze a Nisekushon berkeiben nem feltétlenül előnyös, ott ugyanis nem ártana pontosan tudni a neveket, de úgy tudom, eddig nem érkezett rá komolyabb panasz.
Azért akad pár arc, akiket nem tudok hova tenni, így jelen esetben Shinri fiam jelenlétét sem. Úgy tudtam, ő egy másik osztag tagja, de minden bizonnyal komoly oka van a jelenlétének. A különös öltözetű egyéneket illetően pedig csak egy kifejezés jut eszembe: mai fiatalok. Nyugtalanító, hogy nem kimondottan emlékszem rájuk egyik osztagból sem, mégis ismerősek valahonnan. Talán a kor teszi, és Moujoutsukainak lesz igaza: valóban kezdem a szenilitás jeleit mutatni. Mi más magyarázná, hogy nem emlékszem bizonyos shinigamikra? Vagy nem azok, és még aggasztóbbak a tüneteim... Mintha a gondolataimban találna olvasni, Mae lányom is ezzel kapcsolatban tesz fel kérdést.
– A fehér hajú fiún kívül a többieket nem tudom hova tenni – botorság lenne beismernem, hogy láttam már őket valahol, csak nem emlékszem rájuk. Ha Mae lányom kéri, ejtek pár szót neki Shinri fiamról, egyéb esetben szó nélkül elhallgatok és megvárom, míg hadnagyunk belekezd az edzés menetének ismertetésébe. Áh, szóval technika tanításáról van szó. Annál inkább érdeklődve várom a bemutatót, melyet az ifjonc volt szíves kilátásba helyezni a következő gyakorlathoz.
A látvány minden várakozásomat felülmúlja: még nem hallottam olyanról, hogy valaki egy zanpakutoval visszafordított volna egy kidout az idézőjének. Lenyűgöző a maga nemében, főleg hogy ezt ennyi idősen már tanítani óhajtja. Az elnevezés önmagában is tetszetős, első gondolatom róla, hogy illik jelenlegi osztagomhoz. Kiötlőjének neve is ismerősen cseng, bár már nem sokra emlékszem abból az ifjoncból. Túl hamar távozott ő is a shinigamik sorából, tehetségtelenebbek tucatjait maga mögött hagyva. Az igazán nagy reménységek, úgy tűnik, ideje korán halnak errefelé. Szomorú tényállás. Technikája viszont úgy tűnik, tovább élt, és végül sok évtizednyi után beváltja a hozzá fűzött reményeket. A magyarázatot hallgatva már értem azt is, miért van szükségem ehhez a gyakorlathoz őseim pengéjére. Ami azt illeti, így a Yonbantaitól való távozásom után amúgy is időszerű volna visszatérnem azon régi szokásomhoz, hogy e fegyvert magamnál hordom. A láncostor használatára sajnos nem mindig van lehetőségem, bármennyire kevéssé is díjazza ezt a szertelen nagymacska.
A hadnagy instrukcióinak megfelelően, a többiektől kellő távolságra felveszem az alapállást. Bárki, aki rendszeresen megjelenik az edzéseken könnyűszerrel kell, hogy vegye ezt az utasítást, így merem ajánlani a jelenlévőknek, hogy ne itt kezdődjenek a fennakadások. :| Ezt követően türelmesen megvárom a teljes magyarázatot és igyekszem megjegyezni minden részét a technika alapjainak elsajátításához. Tehát a reiatsu irányításának komoly szerepe van a technika használatában. Voltaképpen várható fordulat. A rövid bemutató során igyekszem megfigyelni, hogyan is kellene ennek kinéznie. Miután látom a gyakorlatban, sokkal magabiztosabban próbálkozom meg vele. Egy pillanatra megakaszt Mae lányom kérdése, ám szerencsére a preferált fegyverforgató kéznek semmi köze a technika használatához. Legalábbis nem lényeges hozzá.
Jobbomba veszem az otthonról elhozott wakizashit, és az instrukcióknak megfelelően igyekszem pengéje köré sűríteni lélekenergiámat. Talán túlzottan is koncentrálok a fiú által emlegetett szellőre a penge körül, mindenesetre nem sikerül olyan gyorsan elérnem a kívánt hatást, mint várnám. Csak mikor a hatás helyett inkább magára az érzésre koncentrálok, hogy a fegyvert saját lényem meghosszabbításaként kezeljem, akkor érek el sikert a gyakorlat első részével. Persze, ez sem megy azonnal, de aki annyit megélt mint én, az már tudja, hogy semmi nem mehet rögtön, türelmesnek kell lenni és gyakorolni. Így hát magamban próbálom levonni a tanulságot és megtalálni a hibát a reiatsuvezetésemben, ameddig valóban sikerül is elérnem a kívánt hatást. Nevezetesen, hogy a penge körül áramoltatott lélekenergiát magam is érezzem, mintha gyenge szellő járná körbe a kardot.
Maga a mozdulat a leírás és a bemutató alapján is egyszerűnek tűnik, de egész biztos vagyok benne, hogy megvan a maga trükkje a dolognak, engem már nem lehet átverni. :| Kisvártatva hallom is az ismertetőből, hogy mi a trükkje az egésznek: pontosság és időzítés. Túl könnyű is lenne, ha egy egyszerű energiahullámmal bármilyen találattal visszafordítható lenne az ellenfél reiatsu alapú támadása. Megvan ennek a maga logikája, abban pedig nem kételkedem, hogy avatott kezekben valóban hasznos technika lehet. Tökéletesen értem hát, hogy az egykori és a jelenlegi hadnagy miért kívánta, hogy az egész osztag elsajátítsa. A prezentáció során magam is igyekszem megfigyelni a nevezett pontosságot, hogy a hadnagy mindkét mágiát pontosan a közepén találja el vele. A hatás lenyűgöző, azonban feltehetően rengeteg gyakorlást igényel, mire a shinigami az időzítést is megtanulja.
– Köszönöm, Mae lányom – mosolygok a fiatal nőre, mikor a sorba rendeződésnél előre enged, bár talán ifjúságából adódóan léphetne akár ő is az akadályok elébe. Szóval háromszor lehet próbálkozni először, utána csere. Remek. Az idézésnek köszönhetően akad felkészülési időm nekem is a Kidoushuus tiszt varázslatának kivédésére. Pontosabban a visszafordító technika előkészítésére. Két kézzel fogom a wakizashi markolatát, miközben reiatsumat az előbb is begyakorolt módon a fegyver köré vezetem. Azt hiszem, ez a része már működik, csak a továbbiakra kell rájönnöm. Az általam megfelelőnek ítélt pillanatban határozottan suhintok a fegyverrel, azonban az „örvény” valamiért koordinálatlanul hagyja el a pengét, így máris az egyik jelenlévő mágiaspecializációs tiszt védelmére szorulok. Hm... Sejtettem én, hogy elsőre nem fog működni, csak arra kell rájönnöm, hol hibáztam. Az máris egészen valószínű, hogy jobban kell koncentrálnom az energiám irányítására.
– Mehet, nem kell évekig totojázni :| - jelzem a velem szemben álló szőke ifjoncnak, aki az imént részt vett a bemutatókban is. Mindkét kezemmel rászorítok a fegyver markolatára, hogy felmérjem, mennyire is fogom stabilan a fegyvert, s míg az ifjonc idéz, én a fegyver pengéjére vezetett reiatsumra koncentrálok. Érzem a szellőt, azzal is tisztában vagyok már, hogy nekem kell irányítanom. Ezúttal figyelek arra is a suhintás közben, hogy az energiát a megfelelő időpontban engedjem szabadjára, ami most a célzás rovására megy. Hah, így vénségemre túl megterhelő lenne több dologra odafigyelnem egyszerre? Ezúttal meg sem rezzenek, hogy védőfalra szorulok, egy edzés keretein belül nem sérülhetek meg, bízom a körülöttem lévőkben. A harmadik próbálkozásom előtt már elég a fiúra néznem, hogy nekikezdjen az idézésnek. Az előbbieknek megfelelően cselekszem, ám még most sem tökéletes a dolog. A célzásom valamelyest javult, már nem annyira a szélét súroltam a kidounak, ám ez még mindig nem a közepe. Jobban zavar, hogy úgy tűnik, túl korán használtam a technikát. Azonban az én köröm lejárt, így sok sikert kívánok Mae lányomnak és hátrább húzódom, hogy ő is teret kaphasson.
Miközben a többi próbálkozót nézem, felfigyelek az új hadnagy tanácsára is. Ezt mindenképpen észben tartom majd, ha ismét rám kerül a sor: nem lehetek túl merev és görcsös. Azért annyira koros még nem vagyok, hogy teljesen megmerevedjenek a mozdulataim, ennyire nem járt el fölöttem az idő.
Mikor ismét én állok szemben a Kidoushuus tiszttel, a felkészülés alatt igyekszem felidézni minden részletet: ne tartsam túl mereven a fegyvert, koncentráljak az örvény irányítására is, középre célozzak, és ügyeljek az időzítésre. Mindezeket észben tartva igyekszem ismét alkalmazni a technikát, amikor eljön az ideje. Sajnos az időzítésem még mindig nem jó, ez látszik az eredményen is, de legalább most sikerült valóban középen eltalálni. A következő két próbálkozásom során már az időzítésen szándékozom csiszolni, mert egy ilyen technika nem foghat ki rajtam, s már közel sem vagyok olyan naiv, hogy megelégedjek egy félig elsajátított mozdulattal. Így hát, ha úgy adódna, következő köreimben is panaszkodás nélkül folytatom a gyakorlást, hogy minél jobban sikerülhessen, és valóban képes legyek majd terepen is alkalmazni.
Az edzés végén a hadnagy elé lépek, s megköszönöm neki az osztag nevében az edzést. Azonban ajánlatával nem fogok tudni élni, így is aggódom, miféle trehány munkát végeztek a beosztottjaim a távollétemben... Merem remélni, hogy legalább a befutott jelentések a helyükön vannak és nem kell külön rájuk szólnom, hogy rendszerezzék őket! Ha pedig valamiért ki kell menniük, a Lelkek Királyára mondom, még büntetést is kap a lusta banda, hogy békében megírhassam az észrevételeim a Fukutaichounak. :|

10
Nemesi és családi birtokok / Re:Amatsuji-birtok
« Dátum: 2015. Dec. 30, 00:35:38 »
Öregapád mindenségit!

Még mindig meglehetősen különös érzés azzal a tudattal erre a birtokra látogatni, hogy a régi ismerősök, temérdek gyermek lélek, akiknek esélye sem volt az életre, többé már nem lehet közöttünk. A birtokon idegenek edzenek, nem az Amatsuji család leszármazottai. Hol vannak azok a fehér fürtök, a kíváncsi lila szempárok? Mind elveszett évszázadokkal ezelőtt, s számomra csak a múlt kísértetei maradtak. Kezdem érteni, Youko lányom miért süllyedt mély lelki válságba. Hisz ő nem csak visszajárt erre a helyre, mai napig itt él. A családja kísértetei között. Mit ne mondjak, számomra is meglehetősen sokkoló élmény a sok idegen arcot és kinézetet a jól ismert egyenruhákban rohangálva látni. Ám lányom azt mondta, járjak vissza nyugodtan, amennyiben ahhoz van kedvem. Természetesen első utam most is, mint mindig, a birtok szentélyéhez vezet, ahol a füstölő meggyújtását követően lerovom tiszteletemet halott rokonaim és barátaim emléke előtt. Némelyik név láttán most is megsajdul a szívem, hisz oly keveset tapasztalhattak az életből! Örömmel feladnék a saját időmből egy-egy évszázadot, ha csak ennyivel is több juthatott volna nekik. Ám mindez hiú ábránd, magam is tudom.
Ahogy leérek a házhoz, sajnálatos módon tudomásul kell vennem, hogy kedves gyermekeim épp szolgálatukat teljesítik valahol. Youko lányom esetében merem ajánlani, hogy ez ne Shuu fiam pátyolgatásában merüljön ki. :| A kis Mizushima lurkó esetében hajlandó vagyok megbocsátani saját birtokáról való távollétét. De még így sem valami kellemes élmény, hogy egyedül kell körülnéznem eme birtokon, ahova ő maga volt kegyes engedélyt adni bármikori látogatásomra. A jelenléte nélkül azonban mindez kellemetlen, a különböző helyekről figyelő testőrnövendékekkel együtt. Sokat kell még tanulniuk a rejtőzésről, főleg e téli hónapokban. Erről okvetlenül szólnom kell majd nagylányomnak, nehogy súlyosabb következményei lehessenek egy ilyen ballépésnek.
E nagy kihaltságban már épp készülnék visszafordulni, mikor a ház külön dojoja felől hangokat hoz a szél. Rég volt már, hogy idősebb fivéreimmel és kedves barátainkkal magunk is edzettünk azokban a termekben, s az sem manapság volt, hogy gyermekeim edzéseit figyelhettem errefelé. Azonban a járást még mindig ismerem az edzésre kijelölt helyiség felé, így nem okoz nehézséget a ház belső termei felől megközelíteni, s résnyire húzni az ajtót, hogy szemrevételezhessem a benn zajló gyakorlatokat. Meglepődöm, mikor csak egyetlen ifjoncot lelek odabenn, nem pedig idősebb lányom, amint épp edzést tart egy egész csapatnak. Szemlélődésem közben elhúzom a tolóajtót, hogy beléphessek a terembe. Gyanúsnak találom a gyereket, ki ennyire félrevonultan gyakorlatozik, azonban megzavarni sem akarom. Mozgásában van valami kísértetiesen ismerős, melyet nem tudok hova tenni. :|
Mivel látom, mennyire belemerült a szálfegyver forgatásába, elindulok a fal mentén, hogy szemrevételezzem a közelben lévő, elöl hagyott fegyvereket. Legalábbis elsőre azt hinném, a gyakorlatozó testőrség felejtette el elpakolni az itt heverő fegyvereket, mert egy embernek soknak tűnik a kikészített arzenál. Biztos vagyok benne, hogy ezeknek nem itt lenne a helye. A gyűjtemény egy darabján azonban megakad a figyelmem. Ismerős wakizashi, melyet immáron több mint 600 éve nem láttam. Az lehetetlen, hogy az Amatsujikhoz került, ugyanis ez akkoriban Kamui öcsém kedvelt fegyvere volt, gyakorta vitte magával szolgálatba... Vagy csak nagyon hasonlít arra a darabra. Sosem tartottam a családi ereklyék közt leltár-ellenőrzést, de azt hiszem, éppen itt volna az ideje.
– Bocsásson meg, fiatalember, megengedi, hogy megnézzem ezt a wakizashit? – fordulok az ifjonc felé, kinek valószínűleg e penge jelenléte köszönhető. Nem szándékozom hozzáérni vagy elvenni tőle, ameddig engedélyt nem ad rá, az utóbbi percekben éreztem követő tekintetét a tarkómon. Magyarázatok nélkül minden bizonnyal nem díjazná a fegyver elvételét az asztalról. Ami azt illeti, kizárólag a markolatgombjára és a pengéjére vagyok kíváncsi. Családunk legtöbb fegyverén ezen helyek egyikén található a minket jelképező szimbólum vésete.

11
1. osztag / Re:Hadnagyi iroda
« Dátum: 2015. Dec. 29, 21:32:09 »
Új hadnagy a láthatáron :|

A megjegyzésre és okfejtésre felvonom a szemöldököm. Nem egészen értem ennek a gyereknek a gondolkodásmódját, mintha a szavaim fele csak úgy elrepülne mellette. Mai fiatalok... Mintha egy második szempont bevezetésétől az elsőnek azonnal törlődnie kellene. Hát csak félig figyel mások szavaira ez a fiú?
– Az idegi gyengeséget a terhelhetőségnek önmagában ki kellene zárnia. Arról nem is beszélve, hogy aki alkalmas egy szekció irányítására, az nem lehet „idegroncs”. Ez a tulajdonság önmagában foglalja a teljes alkalmatlanságot, bár meglehet, a szavak jelentése változott mióta én tanultam őket – eszem ágában sincs a kelleténél feltűnőbben kritikát fogalmazni a hadnaggyal szemben, azonban szavai ellentmondásos volta fölött képtelenség volna szemet hunyni. Ettől függetlenül szeretném megszavazni neki a bizalmat annak tekintetében, hogy inkább csak én értelmeztem másként szavait, mint amilyen értelemben ő használni kívánta. Sajnos annyi év tapasztalattal, mint ami nekem jutott, már megesik, hogy egy-egy kifejezés értelme megváltozik, s a fiatalok másként ismerik. Bár inkább új kifejezésekkel szoktam találkozni ezekben az időkben. :|
– Ha Ebisawa fukutaichou már eldöntötte, ki vagyok én hogy szembe menjek egy hadnagyi döntéssel? – adom meg magam az előléptetéssel járó hercehurcának, noha szerintem ezt egy hozzám képest fele korú shinigaminak kellene elvállalnia. Tudom magamról, hogy már nem vagyok abban a formában, mint egykoron, az ifjoncok között pedig akad erős, talpraesett újonc, akiben sokkal több a bizonyítási vágy, mint holmi kiégett vén csoroszlyában, mint jómagam. Ettől még a feljebbvalóm döntésének nem mondok ellent, nem arra a fajta attitűdre neveltek és nem most szeretném elkezdeni a tiszteletlenséget a rangos pozíciók viselőinek irányába. Hah, még hogy a tapasztalatom... pont azért nem gondolnám, hogy nekem kell ezt a rangot megkapnom, mert én már eleget letettem az asztalra ahhoz, ne akarjak már bizonyítani senki másnak. Ám ezt már inkább nem teszem szóvá, hanem kitöltöm a megfelelő papírokat.
– Ellenkezőleg, fiam, kellemes emlékeket társítok ahhoz az osztaghoz – magyarázom korábbi szavaim, noha öcséimre emlékezni már inkább keserédes minősítést kapna, mint kellemest. De sokakkal ellentétben én nem pletykák alapján ítélem meg azt az osztagot, hanem elhunyt fivérem alapján. Márpedig őt aztán ismertem, mint a rossz pénzt. S azt sem állíthatom, hogy senkit nem ismerek ama osztag jelenlegi tagjai közül.
– Hát legyen, de ebből nem csinálunk rendszert – adom be a derekam végül az ebéd elkészítésébe, noha jómagam nem volnék épp étterem üzemeltetője, és nem is ez a dolgom. Ez egy kivételes alkalom lesz, és semmi több. :| El is indulok, hogy mielőbb összeszedhessem az étel alapanyagait, de a hadnagy szavaira még visszafordulok.
– Ahogy kívánja – kisebb meghajlást követően távozok is. Ennek a gyereknek kell az ebédje, a végén még elfogy nekem az ereje a sok papírmunkában.

/ / Köszönöm a játékot. ^w^ És bocsánat, hogy csak most írtam meg a zárót >.< / /

12
Lezárt küldetések / Re:Társak egy cipőben
« Dátum: 2015. Dec. 08, 01:33:34 »
Meglepően jókor időzítenek a 12. osztagnál a pihenőkkel, ugyanis korábbi tapasztalataim alapján, melyeket a yonbantainál szereztem, azt kell mondanom, egyáltalán nem tetszik a kezemen lévő skorpiócsípés, és ha már voltak olyan kedvesek, hogy ellátást is biztosítsanak, nem kívánok az öndiagnosztika módszerével élni.
– Gyere, szeretném megnézetni a kezem – szólok zanpakutom szellemének, aki az egyik magasból zsákmányolt madarat készül épp megkopasztani. Ezen egy pillanatra megütközöm, mert egyrészt, nem emlékszem, mikor sikerült összeszednie, másrészt épp most adtam át neki a kristályt, amit megszereztünk. Akkor fel sem tűnt, hogy fogott egy szárnyast, az meg végképp nem, hogy amellett tökéletesen elfért a kezében a kristály is. Azt hiszem, kezd romlani a látásom, ha ilyen gondjaink vannak. :| Amikor a terep visszavált az eredeti formájára, és a sziklafal eltűnik a madarakkal, a vacsorának szánt tollas jószág is eltűnik. Zanpakutom csalódott ábrázatán igyekszem nem látványosan mosolyogni, csak megpaskolom a vállán a páncélt, hogy hagyja a kárba veszett erőfeszítéseit, és inkább kísérjen el engem végre elsősegélyért.
Mikor odaérünk a 12. osztagos tiszthez, akire meglepő módon még emlékszem abból az időből, amikor ennek az osztagnak voltam a hadnagya, és idősebbik lányom a kapitánya. Mik nem vannak, igazi veterán juunibantai-taghoz van szerencsém. :| Ennek örömére hagyom is magam rábeszélni erre a remek vételre, ami a kenőcsöt illeti, és még duplán is kapok belőle, bár a hozzá járó kulcstartót még nem tudom, mire fogom használni, de ha más nem, a családi relikviák között jó helye lesz. A kenőcsöt majd feltétlenül meg kell mutatnom Akira fiamnak, biztosan értékelné, hogy ilyesmi is előkerül a nővére régi-új osztagából. Ezt követően odamegyek nagyobbik lányomhoz, hogy az egyik beszerzett kenőcsöt neki ajándékozzam.
– Tedd el, Youko lányom, még jól jöhet ez alatt a gyakorlat alatt – adom át neki a tégelyt, míg a másikat, a kulcstartóval együtt elsüllyesztem öltözetem egyik zsebében. Mikor a gyakorlatvezető bejelenti a szünet lejártát, először kérdőn nézek nagylányomra, majd hagyom, hadd menjen újabb kristályért. Szegénykém, sajnálom, hogy ennyit kell szenvednie a zanpakutoujával, mikor régen annyira szoros volt a kapcsolatuk... Imádta azt a fegyvert, még a vak is láthatta, és én olyan büszke voltam rá, még azután is, hogy lemondott a rangjáról a testőri feladatai miatt. Most pedig egyértelműen akadnak közöttük nézeteltérések.
– Hehe... A jómadarak megint rajta vannak az ügyön, Kagu-chan – hallom az arcom mellől Moujuutsukai jókedvű kacarászását, miközben megfogja az egyik kezem és tenyerembe helyezi a kristályt, de még az ujjaimat is ráfonja!
– Hm, milyen figyelmes ma valaki. Aztán viselkedj rendesen, mert ez nem ment meg a taslitól! – lengetem meg előtte szabad kezem mutatóujját, mire csak felemeli kezeit.
– Hai-hai~ – jelzi nagymacskám, hogy értette a célzást, és önmagához mérten kimondottan jólnevelt fenevadként követ engem a veszekedő pároshoz. Elég csak néhány röpke pillanatig hallgatnom őket, hogy úgy ítéljem, ez rettentő csúnyán eldurvulhat, ha nem szól rájuk valaki idejében, hogy szépen játsszanak egymással, mert másként a kapcsolatuk kárára mehet. Sajnos most nekem kell magamra vállalnom ezt a szerepet, így minimálisan feltűröm öltözetem ujjait, és szabad kezemmel előkapom a pipámat, hogy egy-egy nevelő célzatú taslit kioszthassak mindkettejüknek – Shiroichi lányom esetében egy kicsit visszafogom magam, hiszen ő nem olyan régen elég nagyot kapott a sziklafaltól. Igyekszem nem tudomást venni zanpakutom szellemének fájdalmas, együtt érző grimaszáról, miközben csípőmre teszem kezeimet, hogy megmondjam a juubantai kapitányának és zanpakutojának a magamét.
– Elég legyen, éretlen kölykök! A feladat lényege, hogy együttműködjetek, úgyhogy tegyétek szépen, amit a gyakorlatvezető utasításba adott és viselkedjetek! Szégyent hoztok a Juubantai kapitányi haorijára és az összes bankai szintű zanpakutora! – első indulataim kiadása után mélyet sóhajtok és végigmérem mindkettejüket, a bűntudat jeleit keresve ábrázatukon. – Mellesleg, a kristály elvesztése a gyakorlat része volt, különben nem vették volna el mindenkitől a madarak. Teljesen mindegy lett volna, kinél van adott pillanatban. Azt javaslom, ha fontos nektek az a kristály, és nem akarjátok, hogy én magam törjem el, dolgozzatok együtt a közös célért, vagyis a kristály megvédéséért. :| – jegyzem meg csak úgy mellékesen saját megfigyeléseimet, és úgy vélem, nem árt, ha kapnak némi motivációt. Őszintén szólva nem okozna különösebb lelki válságot, ha el kellene törnöm a kristályukat, hogy némi alázatot tanuljanak egymás irányába.
– Ez azt jelenti, hogy vigyázzatok egymásra is, vagyis arra, akinél épp a kristály van, mintha a közös kincsetek lenne ^^ – vigyorog rájuk, fejét a vállamra téve a saját zanpakutom, mintha mellém lépni már túlzottan is egyszerű megoldás lenne. Sóhajtok erre a gesztusára, de ráhagyom. Végtére is, állta a szavát és önmagához képest kimondottan jól viselkedik. Shiroichi lányom reakciójára viszont legszívesebben tenyerembe temetném az arcomat, nem egészen erre számítottam. Moujuutsukairól példát venni, hah, sokat kellene még látnod belőle, kislányom! :| Egész biztosan nem kívánnál ilyet, ha ismernéd. Bár szó mi szó, rendkívül bájos tud lenni, ha akar, de mellette nem lehet nyavalyogni és bizonytalankodni, hanem keménynek kell lenni, különben nem azt teszi, amit mondanak neki. Szerencsére az utóbbi néhány évszázadban ilyesféle problémám nem volt, de ifjú koromban sok fejfájást okozott megtanulni a használatát és a fegyelmezettséget mellette. Amit kedves barátaim abban az időben nem is könnyítettek meg számomra. Oh, hajdan volt ifjúság! Egész nosztalgikus erre visszagondolni.
– Kiválóan teljesítetted a feladatot, legközelebb a saját társad kérésének is így tegyél eleget – jegyzem meg a kapitány zanpakutojának, mikor úgy pislog rám, mintha tőlem várná a jutalomfalatot. Moujuutsukai szokott így bámulni rám, ha úgy érzi, megérdemelne valami kis apróságot, amiért éppen hajlandó viselkedni, vagy elmulasztott megtámadni a közös kis világunkban. A következő szavaira elsőre picit megütközök, de ezt csak szemöldököm felvonásával jelzem. – A maga nemében minden zanpakuto egyedi, ezt jól jegyezd meg. És ameddig rajtad kívül 13 kapitány van a Gotei Juusantaiban, addig mindig akad majd olyan, amelyiknek hozzád hasonló ereje van, Édes Csillagom, hiszen ők sem tréfából juttatták a pozícióhoz a mesterüket – válaszolom a fegyvernek, mielőtt még Moujuutsukai a fenyegető hangnemre reagálhatna valamit a halk morgáson kívül. Egy pillantással jelzem neki, hogy viselkedjen szépen, mert ez nem az ő súlycsoportja. Mellesleg, eddig igen jó pontjai vannak mára, kár lenne elrontania eddigi teljesítményét.
– Az ő fegyelmezése a te dolgod lenne, Anao lányom – bólintok bocsánatkérése után és amint a szellem lehetőséget ad rá, megsimogatom a lány kobakját. Még egy mosolyt is megejtek felé, hogy tudja, ezúttal nem kell tartania a fegyelmezésemtől. Ezt követően rájuk hagyom, hogy kibontakozhassanak, nekem a saját kristályunkra kell figyelnem. Még a pipámat is elrakom, miközben sarkon fordulok, hogy elindulhassak a következő próba színterére.
– Aztán csak ügyesen~! ^^ – hallom saját társam hangját, miközben még int egyet a párosnak, majd megfordulva elismerően füttyent egyet a legújabb helyszínünkre. A lassan sötétedő és borússá váló terep még nem is lenne baj, de ahogy ismét megjelennek a madarak, a szemében látom felvillanni a korábbi szikrát. Csak hogy mindennek nyomatékot is adjon, megáll az építmény előtt és rámutat a fenn keringő madarak egyikére. – Márpedig belőled ma vacsora lesz!
Erre nem tudok mást tenni, mint szabad tenyerembe temetni az arcomat. Igazán megnézném, ahogy levadássza a magasban keringő lények egyikét, bár nem hiszem, hogy túlzottan sokat érne vele. Az imént is eltűnt a zsákmánya, mielőtt elfogyaszthatta volna, szóval véleményem szerint kár erőlködnie. Egy lemondó sóhaj után megpaskolom eszeveszett nagymacskám páncélos vállát és fülénél fogva megindulok vele előre az épület felé, hogy legalább a többiekkel egyvonalban legyünk, nem pedig lemaradva mögöttük. Az már kevésbé érdekel, hogy az ostoba vadállat közben le se veszi a szemét a vacsorának kiszemelt túlméretezett varjúról. A terepet elnézve sok irányba nem vezet út, csak befele, bár egyik ablak vagy ajtó sem tűnik épp bizalomgerjesztőnek.
– Öhm... Kagu-chan, hova lett a kristályfal? És Youko-chanék? – hallom zanpakutom merengő kérdését. Engem inkább az lep meg, hogy egy pillanatra le tudta venni a szemét a madárról, hogy körülnézzen. Kérdésére én is hátra fordulok, hogy megnézzem, idősebbik leányom merre kószálhat, ám csak egy sűrű, kísérteties rengeteget látok.
– A fal az épület másik oldalán lesz, gondolom. Youko lányomékról pedig sejtelmem sincs, de bizonyára nem esett bajuk. Nagylány már, tud vigyázni magára, remélhetőleg.
– Azért úgy hallom, aggódsz értük...
– Miféle sületlen kérdés ez? Még szép, hogy aggódom, melyik anya ne aggódna a gyermekeiért? – teszem fel a költői kérdést, miután szabad kezemmel egy kisebb taslit kiosztottam a zanpakutomnak. Persze, hogy aggódom Youko lányomért és Shuuichi fiamért, hiszen őket láttam a kristályos rekesz felé indulni, mielőtt a többiekkel tartottam volna az új feladat irányába. Természetes, hogy ha nem látom őket, gyakran jár a fejemben az épségük, hiszen gyerekkoruk óta ismerem őket, még Shuuichi fiam is olyan, mintha a gyerekem lenne.
Elgondolkodva szemlélem a lehetséges bejutási módokat, miközben a lelkesebbek már az ajtónál tolonganak. Hogy végül ki az, aki nagy lendülettel odacsörtet az ajtóhoz és megoldja a nyitását, már meg sem lep. Sóhajtva csóválom a fejem, „Fiatalok” morgolódással. A következő pillanatban azon kapom magam, hogy Moujuutsukai védelmező ölelésében guggolok, miközben a szellem egy elreppenő denevérraj után morog és vicsorít. Na szép, szóval ennyire elhagyatott a hely. Nem sok szép történet akad elhagyatott házakkal. Emlékszem egy régi mesére, ahol az elhagyatott raktárépület szelleme elfogyasztott egy fiatal hölgyeményt, mivel férfi társa egy mennydörgésnek hitte a feléledését és nem vitte ki az épületből. Persze az ostoba fajankó azt hitte, a megszöktetett hajadon elmenekült ijedtében, még ha a ruháit és hajkoronája maradványát meg is lelete a földön. Azt már csak később, a közeli faluban tudta meg, hogy az elhagyatott épület bizony hajlamos elfogyasztani az óvatlanul ott éjszakázókat.* Cöhh, férfiak. Az elhagyatott épületek nem véletlenül elhagyatottak. :|
– Csak nem félsz egy régi mesétől, Kagu-chan? – azt a pimasz mindenségit! Lesújtó pillantást vetek zanpakutom szellemére, majd amint a tömeg elhalad, magam is betérek az épületbe, noha még mindig bizalmatlan vagyok irányába. Egyáltalán nem nyugtat meg a tudat, hogy efféle helyen kell keresztül haladnom, még akkor sem, ha a 12. osztag területén vagyunk, és elméletileg semmi gond nem történhetne. Minden túlzottan élethű, talán ők is hallottak erről a regéről. Akkor viszont nem árt óvatosnak lennünk! Bár meg kell hagyni, maga az előtér nem kimondottan tűnik veszélyesnek, mi több, leginkább egyfajta elágazásnak tűnik, azért mégsem tűnik épp célravezetőnek, hogy mindenki csak úgy téblábol össze-vissza. :|
Mikor Shiroichi lányom és Hanabi kislányom elnyeli a padló a lépcsőfordulóban, azonnal az a régi mese jut eszembe, és zanpakutom szellemét karon ragadva rohanok fel a lépcsőn, közvetlenül Shiki lányom nyomában. Látni szeretném, maradt-e utánuk valami, mint abban az ősrégi történetben, hiszen az a mese már akkor is koros volt, mikor még én voltam gyerek.
– Találtál valamit, Shiki lányom? – kérdezem tőle, amint sikerül beérnem, és magam is megcsodálhatom a két kislány hűlt helyét. Megnyugtató a tudat, hogy nem maradt semmi, ami azt jelezhetné, hogy az épület elfogyasztotta őket, így ennek talán más magyarázata lehet. – Mit láttál, kedvesem? – teszem fel a következő kérdésemet, hátha több minden tűnt fel neki, mint nekem. Én már csak a zuhanó gyerekeket láttam, de talán neki többet is sikerült észrevennie. Közben pedig Moujuutsukai is örülhet egy kört Shiki lányom zanpakuto-szellemének. Ők még úgysem ismerik egymást igazán, kijár neki egy kis szocializáció, amit nem felügyelek.
– Mondd, lányom, hogy viseled ezeket a feladatokat? Nyugodtan légy velem őszinte, nem adom tovább az unokabátyádnak. De ha baj van, és nem szólsz legalább nekem, mindkettőnknek a fejét veszi – emlékeztetem rokona elkötelezettségére, ha a gyógyításról van szó, ugyanakkor mindketten tudjuk, hogy a fiú finoman szólva sem épp a vérengző típus. – Vagy ha nem ő, akkor a nővére... – teszem hozzá gyorsan, kijavítva saját gondolatmenetemet is, majd megsimogatom a lány kobakját. Biztosan a tőle telhető legjobbat hozza. Még emlékszem, mire volt képes fénykorában, biztos vagyok benne, hogy megint képes lesz odáig eljutni.
– Hova húzol, Moujuutsukai? – fordulok zanpakutom irányába, mikor megérzem a húzást  a minket összekötő lánc felől. Ugyan a kristályunkat most épp abban a kezemben fogom, de nem rántott meg minimálisan sem, nem hogy annyira, el is engedjem a követ.
– Volt valami gyanús arra, Kagu-chan. Meg kellene néznünk – nem tetszik a szellem feszült hanglejtése, az pedig mégkevésbé, hogy Shiki lányom zanpakutoja is megerősíti a lökött nagymacska állítását. Ezek szerint nem csak képzelődött és valóban lehetett valami a balra vezető lépcsősor tetején. Bár a magam részéről nem szívesen hagyom itt azt a helyet, ahol két számomra fontos kislány tűnt el, de kénytelen vagyok engedni a fegyverek lelkének. Biztosan éreznek valamit, amit mi nem, és ennek jobb volna utána járni. Noha én azt sem bánnám, ha a két elveszett leányzó után sikerülne mennünk, mert nem érzem szerencsésnek, hogy egy efféle ismeretlen terepen ennyifelé menjünk. :|
Az ajtón belépve mintha egy idegen világban találnám magam, valami különös szerkezet mozog két egymással párhuzamos vonalon, érdekes mintázatú labdák pattognak maguktól, és egyéb furcsaságok. Ami azt illeti, a labdák kimondottak elnyerik Moujuutsukai tetszését, pont olyan a tekintete most, mint egy nagyra nőtt macskának, aki talált valami érdekes játékot. Ezen mondjuk nincs is mit csodálkozni, odakinn is le akart vadászni egy madarat, szóval biztosan éppen elemében van. Nekem viszont a hátam is borsódzik ettől a helytől.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, Shiki lányom, de nekem egyáltalán nem tetszik ez a hely. Azt javaslom, térítsük jobb belátásra őket és menjünk innen – mutatok zanpakutoink szellemére, és már előrébb is lépek, hogy Moujuutsukai páncéljára tehessem a kezemet, ám még mozdulatom előtt ér a hang, melyet az ajtó záródása vált ki. Azonnal hátra fordulok, hogy megnézzem, mennyire komoly a helyzet, de még csak ajtó sincs, amit esetleg ki tudnánk nyitni. Megmondtam, hogy egy elhagyatott ház rossz előjel, és nem véletlenül elhagyatott!
– Nincs mit tenni, másképp kell kijutnunk – fordulok vissza a szoba irányába lemondóan sóhajtva. Ahogy jobban körülnézek, megértem zanpakutom hirtelen ledermedését. Minden poros, és törött vagy egyéb módon megrongálódott, mintha évek óta állna itt. Ha az előbb úgy ítéltem, ez a hely hátborzongató, hát most még inkább az lett. :|
– Sajnálom, Kagu-chan, azt hittem, van itt valami... – hallom a nagymacska szabadkozását, mire csak legyintek. Már kár bánkódni a múlton, inkább azzal kellene foglalatoskodnunk, hogyan másszunk ki a slamasztikából. Lassan fordulok a recsegő zene és a dudorászó gyerekhang irányába. Valamiért az első gondolatom erről az, hogy Michiru kislányomnak mennyivel szebb hangja volt az ilyesmihez. Lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, de saját lányomat jobban szerettem hallgatni, mint az idegen, aranyhajú gyermeket a furcsa babával.
– Legyünk résen, nem tetszik ez nekem – suttogom a többieknek, miközben nem veszem le a szemem az érdekes öltözetű kislányról. A maga módján igazán félelmetes, szinte már egy kísértetekkel teli történetben érzem magam. Rémisztő, meddig fejlődött a 12. osztag, ha ilyesmit képesek előidézni a semmiből. Amikor a gyerek felemeli azt a különös babát, Moujuutsukai védelmezően elém lép, és még a karját is kiteszi oldalra, hogy semmi esetre se kerülhessek a lány elé lehetséges célpontnak. Meg tudom érteni viselkedését, nekem is rettentően gyanús, ahogyan a kislány viselkedik, és semmi jó előérzetem nincs a ténykedésével kapcsolatban.
– Mi a csuda folyik itt? – szalad ki a számon a kérdés, mikor látom, hogy a figura mozgásával összhangban zanpakutoink is mozdulnak, méghozzá pontosan ugyanúgy, mint a baba. Ujjaimat szorosabbra fonom a kristály körül, nehogy egy hirtelen mozdulattal a lökött nagymacska pont úgy rántsa meg a karomat, hogy a kövecske kieshessen belőle. A másik kezemre szükségem lesz, ha valami megoldást szeretnék találni a problémára. Az mindenképpen előnyös, hogy rám és ifjú rokonomra nem hat úgy ez a bűvölés, mint a szellemekre. Ettől még nem ártana őket vagy magunkat kimenteni ebből az egész helyzetből.
– Van valami ötleted, Shiki lányom? – nézek a lányra, hátha az ő fejében már megfogant a megoldás gondolata, vagy legalábbis egy lehetőség arra nézve. A gondolkodást egyáltalán nem egyszerűsíti, hogy néha a zanpakutom mozdulata engem is elránt oldalirányba. Csak az megy csodaszámba, hogy a kristályt még fogni tudom. – Remek gondolat – dicsérem az ötletet, hogy zavarjuk meg valahogy azt az ijesztő gyereket, csak épp a lánc hosszát elnézve nem tudnánk a közelébe menni. De szerencsére van itt elég holmi mellettünk, ami talán segíthet. – Remélem, még mindig olyan jól célzol, mint annak idején, kedves lányom – mosolygok fiatal rokonomra, elvégre neki is hasonló gondolatoknak kellett körvonalazódnia a fejében, mint jómagamnak. Éppen ezért megpróbálok oldalra húzódni, hogy szabad kezemmel elérhessek egy megrongálódott játékot.
– Mire készülsz, Kagu-chan?
– Majd meglátod – legyintek egyet zanpakutom kérdésére. Szegényemnek a hangján is érződik, mennyire rosszul esik neki, hogy nem tud rajtam segíteni, és csak hátráltat. Attól tartok, amiatt is magát okolja, hogy egyáltalán itt rekedtünk, de ilyesmivel most nincs időnk foglalkozni, így én magam is inkább a lényeges dolgokra koncentrálok. Például arra, hogy meg tudjam fogni azt a foltos labdát, ami belépésünkkor még pattogott. Amint ezzel megvagyok, a kislány felé hajítom a játékszert, bár célzásomat nem csekély mértékben rontja, hogy közben zanpakutomon keresztül elránt, így természetesen az első próbálkozásom kudarccal végződik. Ennél persze jóval több kellene ahhoz, hogy én feladjam, szóval már nyúlnék is a következő kezem ügyébe kerülő játékért, amikor zanpakutom egy hirtelen kézmozdulata oldalra ránt. Ezzel nem is lenne probléma még, ám a kristály is kiesik a kezemből, ami így védtelenül csúszik odébb a földön, be egyenesen a magatehetetlen zanpakutok talpai alá. Ezen a ponton már le is mondtam a tárgyról, és inkább visszatérek korábbi célpontomhoz, nevezetesen, hogy markomba ragadjam azt a korábban olyan lelkesen a két vonalkán mozgó érdekes játékot //játékmozdony//, és azzal felállva próbáljam megcélozni a gyereket. Nem pártolom a kiskorúak bántalmazását, de ez a kölyök már kiérdemelte, hogy valami keménnyel dobjam meg. :| Az összetörő kristály hangjára akkor figyelek fel, amikor az ütött-kopott szerkezetet, alapos célzás után, a kislány felé hajítom.
– Ne haragudj, Kagu-chan...
– Ne is törődj vele, az a kő nem a világ vége. Fontosabb dolgunk is van – amennyiben célzásom nem sikerült, és Shiki lányom sem tudja becélozni megfelelően a neveletlen kölyköt, nem mulasztok el újabb játékért nyúlni. De nagylányom unokahúgának tehetségében jobban bízom, mint a sajátomban, így feltételezem, előbb-utóbb sikerül annyira megdobni a gyereket, hogy felhagyjon ezzel az ostoba varázsolgatással.


* Tényleg egy létező történetről elmélkedik, a Móra kiadó Japán regék és mondák című könyvében fellelhető ^-^

13
Lezárt küldetések / Re:Társak egy cipőben
« Dátum: 2015. Nov. 01, 21:11:40 »
Némi elégedettséggel fogadom, hogy nevelő célzatú ütésem nyomán legalább a civakodók egyike méltóztat elgondolkodni saját helyzetén és az egymáshoz fűzött kapcsolatukon. Egyáltalán nincs bűntudatom, amiért édes húgom emlékét hoztam fel előttük, hisz viselkedésükkel lépten-nyomon őt és kedves férjét sértik meg. Ennyi év után is fáj annak a két gyermeknek, és a temérdek másiknak a hiánya, azonban tovább kell haladnom nekem is. S mivel ők még itt vannak, addig én sem fogom beadni a kulcsot, ameddig legalább egyikük családot nem alapít! Erre pedig mérget is vehetnek, addig nem szabadulnak tőlem!
– Régi otthonom előtted is mindig nyitva áll, kedves lányom. Amikor úgy érzed, szükséged van rám, nyugodtan betérhetsz – simogatom meg Shiki lánykám feje búbját beszélgetésünk során. Sejtem, milyen lehet neki, hisz egyik pillanatról a másikra vesztette el a rokonait, ám saját tapasztalatból tudom, fokozatosan sem épp elviselhető ez a veszteség. De megvannak azok a dolgok, amikkel picit enyhíthető.

***

Shiroichi lányom mozgásából már élek a gyanúperrel, hogy szíve szerint a juubantai kapitánya – hogy is mondják? - katapultálna, ám szerencsére még élénken élhet emlékezetében a nyílzáporos pálya, mert valamiért nem teszi. Erre máris gyanakvóan kezdem méregetni, azonban mindez csupán addig tart, míg nem tudatja velem harci sérülését. Azonnal megesik a szívem szegény gyermeken, és egy köhintéssel jelzek zanpakutomnak, hogy most azonnal fegyelmezze magát. Hihetetlen, hogy mások problémájának hallgatása közben ő a visszafojtott kacagástól pukkadozik éppen. :| Na megállj, majd adok én neked te modortalan dög!
– Oh, igazán figyelmes, és roppantul művészi a lótusz kivitelezése, de ha megvesztegetésnek szánja, nem fogadhatom el – felelek a megnyerő zanpakutoszellemnek, s ebben nem csak Shiroichi lányom reakciói, hanem saját zanpakutom felől érkező fintor is megerősít. Szerencsére a korábbiakkal ellentétben most felmérte, hogy az előttünk álló hímnemű szellem nem épp az ő súlycsoportja és még csak veszélyt sem jelent, azonban túlzott közvetlenségének biztosan nem örül. – A zanpakutounak csak egyetlen társa lehet, más kezében soha nem tudná kiteljesíteni erejét. Ha a köztetek lévő nézeteltérés annyira súlyos, hogy hátra hagynád azt, kiből megszülettél, azért mindketten feleltek :| – közlöm álláspontom a kristályvirágot felajánló szellemmel. Sajnos az elveimből nem engedek, és saját példámon tudom, a legjobb kapcsolat mellett is történhetnek komoly balesetek. Még szerencse, hogy Moujuutsukai sosem kérdőjelezte meg hűségét irányomba, bár az engedelmességével annak idején akadtak gondjaink. Ameddig nem tanultam meg, hogy akármilyen körülmények között határozottnak kell lennem, és nem kételkedhetek a saját döntéseimben.
– Kagu-chan~ ^-^ – a szőkeség dallamos hangjára felé fordulok és megszemlélem felém tartott tenyereit. Pontosan úgy tartja a markait, mintha valami finomsággal készülnék meglepni. Kell néhány másodperc, hogy eszembe jusson a kristály, melyet szállítanunk kell. Bizonyára csere van, elvégre a többi párosnál is látom, hogy a zanpakutoszellemek kinyújtják kezüket a kőért.
– Adom-adom – sóhajtok, hogy kezemből a kövecskét Moujuutsukai kezébe pottyantsam, azonban valami elsuhanó feketeségnek hála csak pislogni tudunk az ékkő hűlt helyére. Én inkább zanpakutom szellemét figyelem, mint a madarat – a nagymacska emberi alakjának vörös íriszei amúgy is a zsákmánynak kiszemelt tolvajt követik. Én esküszöm, sajnálom azt a tolleszű párát, rossz fegyverrel kezdett. :| Ezt már csak abból is biztosra veszem, ahogy a kevéssé sem jólneveltnek mondható vadállat megnyalja a száját a madarakat figyelve. S az most egy teljességgel érdemtelen kérdés, mégis hogyan kerülhetett ide a sziklafal, amin ezek a szerencsétlenül járt párák fészkelnek. A 12. osztag különlegesen furcsa hely volt az elmúlt másfél évszázadban. Talán már meg sem kellene lepődnöm mindezen eseményeken.
– Nos, mit gondolsz? – teszem fel a kérdést társamnak, miután alaposan megszemléltem innen távolról a falat. Nincs túl sok kedvem sziklát mászni, de minden valószínűség szerint ez lesz a megoldás, csak a hogyant kell majd kitalálni.
– Hogy ezek levadászását még te sem fogod megtiltani, ha jól sejtem – valamiért örülök, hogy az a jellegzetes, vadállatias csillogás a szemében nem épp nekem szól. Belső világomban megesik, hogy ez a szempár nagymacska alakjában figyel valamelyik bokorból a megfelelő pillanatra várva. Annak idején képes volt ezzel a nézésével rám hozni a frászt, ám jelenleg a madaraknak van félnivalójuk. Szegények. :| A váratlan, artikulálatlan üvöltésre mindketten a hang irányába fordulunk, s szinte meg sem kell lepődnünk az elkövetőn. – És hogy jobb lesz odafigyelni az ifjoncokra, mielőtt nyakukat törik.
– A mosolyod alapján nem gondolnám, hogy különösebben zavarna – jegyzem meg a szőke férfinek, miközben követem a sziklafal felé, hogy közelebbről is szemügyre vehessük a feladatot – és fél szemünket rajta tarthassuk a trehány kapitánylányon és heves vérmérsékletű zanpakutouján.
– Nincs olyan mázlim, hogy egy ilyen zsíros falat csak úgy kimúljon. Másrészt, te úgysem hagynád, Kagu-chan – az ártatlan hanghordozás, amivel beszélni képes kicsit talán meghazudtolja társam szavait, de én átlátok a szitán. Tudom, hogy pompásan szórakozik a kialakult helyzeten, és az egyetlen dolog, amit pillanatnyilag sajnál, az annak a ténye, hogy a mi kristályunkat is elorozták a különös lények. :|
A falhoz érve igyekszem megszemlélni a falat és a kiszögellések nyújtotta kapaszkodókat. Az egyik indához is odamegyek, hogy meghúzva megpróbáljam kitapasztalni, mennyire strapabíró a növény. Az energiabefektetés ellenére ott marad, azonban egy-két példányt látok egy csekély súlytól leszakadni. Ettől máris csökken a bizalmam a vegetáció irányába, s inkább azt nézem, Moujuutsukai röpke próbálkozására letörik-e az első kapaszkodó, vagy sem. Azért az ő súlya mégiscsak nagyobb, mint az enyém, tesztalanynak jobbat keresve sem találhatnék erre a feladatra. Semmi kedvem a közönséges sziklamászás gyakorlatával élni, jelenlegi öltözetemben egyáltalán nem volna praktikus. Mély sóhajjal lépek zanpakutoum szelleme mellé, hogy ha már más megoldás nem látszik, hozzákezdjek ehhez az erőpróbához, mikor Moujuutsukai inkább visszahúz és oldalirányba mutat, ahol történetesen épp Shiroichi lányom zanpakutojának képébe robbant valami.
Mindezzel nem is lenne semmi baj, ahogy elnézem, ez csupán egy technika eredménye, melyet egy másik kapitánynak kinéző személy küldött a sziklafalnak és nem egy újabb nehezítése a pályának. Mindazonáltal figyelemreméltó, hogy ennyi ifjonc került mostanában kapitányi pozícióba. Igen tehetséges ifjúság van felnövekvőben a Gotei Juusantai kötelékében, a magam részéről kimondottan büszke vagyok rájuk, bár tartok tőle, egyesek még túl fiatalok ekkora felelősséghez. Szemem sarkából veszem csak észre, mi történik közben a juubantai kapitányával és zanpakutojával, pontosabban a zanpakuto megindulását szédelgő gazdájával. Na álljon meg a fáklyás menet, a másik figyelmen kívül hagyásának is van egy határa! >.>
– Öhm, Kagu-chan... – meg sem hallom zanpakutom hangját, miközben megindulok magam is a kisebb jelenet felé. Mivel a lánc nem ránt vissza, feltételezem, hogy velem tart, de legalábbis nem óhajt hátráltatni. Csak a kezemet fogja meg, mikor már elég közel vagyunk, hogy tisztán hallhassuk a beszélgetést. – Várj még, hátha felnőttként tudják kezelni – e szavakra csak kifújom magam és bólintok, bár cseppet sem tetszik a félszárnyas zanpakuto szellem hozzáállása és szóhasználata. A türelmem addig tart, ameddig fel nem emeli forgatóját, aki látványosan sérült. Ekkor jobbnak látom közbe avatkozni, és fülön csípni a nyavalyást, hogy kicsit odébb húzzam őket a másik kapitány-zanpakuto párostól, mielőtt komolyabb problémák adódhatnának.
– Csitt, kisfiam – szólok rá a siránkozó zanpakuto szellemre, majd tisztes távolságban a másik kapitánytól megállok, és elengedem a sárkánynak nevezett szellemet. – Mégis miféle viselkedés ez? Tessék szépen letenni a forgatódat! Ne kelljen háromig számolnom! – lengetem meg a férfi előtt mutatóujjamat, és jelzem, hogy Shiroichi lányom tegye le a földre most rögtön és ne hurcibálja feleslegesen. Amint ez megtörténik, odalépek a kislány elé, és kezeimmel fogom meg arcocskáját, hogy jobban ráláthassak a homlokára. – Ej, kislányom, ebből csúnya pukli lesz... Nagyon fáj? Nem szédülsz? Nincs hányingered? Hogy érzed magad? – teszem fel a legalapvetőbb kérdéseket, hiszen ha agyrázkódása van, akkor le kéne ülnie és pihenni egy keveset, mielőtt viszontlátja az ebédjét. :/ Közben a zanpakutoszellem panaszára felé nézek és igyekszem jelezni neki, visszatérünk még arra is, most egyelőre lefoglal, hogy a forgatója kibírja ezt az edzést talpon. :| – Jólvan, kedvesem, nincs semmi baj. Ülj le egy kicsit, Moujuutsukai majd vigyáz rád, jól mondom? – nézek saját zanpakutoszellememre, aki épp készül megfulladni a visszafojtott nevetéstől. Neveletlen kölyök, hát mit tanítottam én neked a jómodorról?! >.>
– Persze *>*” – ajánlkozik azonnal, amikor találkozik a pillantásunk, és kezeit Shoroichi lányom vállaira téve átveszi tőlem a leányzó pesztrálását. Én eközben a másik zanpakutouszellemhez lépek és meglapogatom a feje búbját.
– Elhiszem, hogy sértve érzed magad, Csillagom, de ilyen esetekben, mint az előbbi, legyél te az okos nagyfiú, és ne az öklöddel vagy sértegetéssel oldd meg a problémát, hanem az eszeddel. Egy hozzád hasonlóan fess fiatalúr nem engedheti meg magának, hogy túlzott fellengzősséggel elrontsa az első benyomást. Az a hölgyek körében sem épp eredményező – magyarázom kedves türelemmel a szellemnek, hátha a közeljövőben megfontolja, miként is óhajt majd cselekedni. Mindeközben Moujuutsukai úgy tűnik, szőke fürtjeivel szórakoztatja az ifjú kapitányt.
– Ohó, a jó kapcsolat Kagu-channal. Neked sem kell megijedni tőle, főleg most, hogy felébredt benne az anyatigris. Nézd el neki a viselkedését, vénlány már és nincs unokája, valakin ki kell élnie magát – azt a mindenségit! Ahhoz képest, hogy a zanpakutoját nemrég még le akartad vadászni vacsorára, van bőr a képeden az én érzelmi világom kiteregetni! >.> Megálj, te vadmacska, ezért most kapsz!
– Neked még ne is legyen, lányom, egyelőre a férjhez menéshez is fiatal vagy :| – köszörülöm meg a torkom, miközben Moujuutsukai a kobakját dörzsölgeti ott, ahol az imént fejbe vágtam a pipámmal. A nevelő célzatú taslitól talán eszébe jut, kinek a titkait nem kellene csak úgy kibeszélnie mindenkivel, mint valami öreg hölgynek. Elvégre a korosodó nőszemély én volnék kettőnk közül. – Nektek pedig ideje lenne csapatmunkát tanulnotok. Ez egyrészt az edzés lényege, másrészt pedig a kristályotokat csak közös erővel lesztek képesek visszaszerezni, mert akár tetszik, akár nem, szükségetek van egymásra. Gyertek szépen, dolgozzatok ki valamit együtt, mielőtt valamelyik madár kotlani kezd a követeken. Azt te sem szeretnéd, ugye, Hyozanryuu? – nézek jelentőségteljesen a zanpakutoszellemre. Úgy tűnik, e beszéd megtette a hatását és végre a gyerekek is elindultak a sziklafal felé. Nagyon helyes.
– A fiatalok elemükben vannak ma, igaz? – hallom Moujuutsukai jókedvű nevetését, miközben a távozók után tekint. A látványra csak megcsóválom a fejem, és zanpakutom iránymutatását követve visszasétálok egy kisebb népsűrűségű falszakaszhoz. Hol is volt az előbb az a strapabíró inda? :| – Ezek szerint te abba akarsz kapaszkodni, én pedig másszak a falon?
– Ismered a gondolataim – bólintok a vigyorgó szellemnek, miközben megkapaszkodom az indában. Az imént elég masszívnak tűnt, legalábbis ahhoz megfelelőnek, hogy engem elbírjon. Páncélos társamra már nem mernék megesküdni, és mindkettőnknek jó, ha legfeljebb az egyikünk egyik lefelé. Akkor a másiknak még lesz esélye elkapni egy komolyabb zuhanás előtt. – Nos, kész vagy? – kérdezem oldalra pillantva, mire zanpakutom szelleme csak rám nevet – máris fél méterrel a föld fölött mászva.
– Megmondtam, hogy levadászom a madarakat, nem? – igazából ezt így nem mondta ki, csak ráutaló magatartást tett, de nem állok le vele ezen vitatkozni. Inkább a növénybe kapaszkodom, és miközben kezeimmel húzom magam, lábaimmal megtámaszkodom a sziklafalon. Nem képzelték, hogy majd komolyan mászok, mikor gyakorlatilag fel is sétálhatok, ha jól egyensúlyozok? És ha a vegetáció feladná, még mindig itt van mellettem Moujuutsukai, hogy megóvjon a nyaktöréstől.
A terv egész működőképesnek tűnik, amikor egyszer-egyszer megcsúszok, zanpakutom szelleme azonnal értem nyúl, hogy megtámasszon. Amikor az ő keze alatt omlik le egy kapaszkodó, én nyújtom a kezem, hogy ha kell, megtartsam, bár az inda stabilitásától ennél az opciónál kicsit tartok. Ám szerencsére komolyabb esés nélkül sikerül feljutnunk addig a pontig, ahol a madarak támadnak, legalábbis kisebb horzsolásoknál nagyobb problémám nincs, a macskát meg úgyis begyógyítja a reiatsum. :| Az első madár persze pont engem pécéz ki magának, de Moujuutsukai kicsit feljebb ugrik és rámorog, mint egy igazi ragadozó, és még megkapaszkodni is képes, méghozzá légvonalban nézve fölöttem.
– Ügyes, de ez többször nem fog bejönni, ahogy ezeket elnézem – jegyzem meg a szellemnek, elismerésem jeléül.
– Nem probléma – mászik feljebb annyira, ameddig a láncunk engedi, és még csak a hajába tépő madárral sem törődik közben. Csak művelete végén hessegeti el, majd egyik kezét elemeli a faltól és felfelé tartja: – Tora odori! – ezzel megjelenik a lánglabda, mely mindig ellentétes irányban mozog, mint a keze. Igazából ha az ember ismeri a trükkjét, nem egy bonyolultan irányítható technika, s ahogy elnézem, örömét is leli a madarak tűzzel való kergetésében, talán túlzottan is. Mindeközben megindulok felfelé, hogy kihasználjam a rést, amit zanpakutom generál a műveletével. Tudom, hogy nem egyszerű neki, szinte csigatempóban tud csak haladni, amiért ha kezével feljebb akar jutni, el kellene engednie a tűzlabdát – ezt ilyenkor másik kezével irányítja tovább, de a legkevésbé sem kényelmes megoldás az már biztos. Ezért nagyon meg kell majd dicsérnem, ha lejutunk innen a kristályunkkal, vagy akárki máséval.
A madarak támadási zónája után a következő akadálynak az üregek tűnnek. Látom a zanpakutomon, hogy elfáradt, így ezt már magamra vállalom: mindjárt az első nyílásból fájdalmas szisszenéssel kapom ki a kezem, ugyanis a kiáramló nyomorult skorpiók egyike képes volt és megcsípett. :| Engem bezzeg nem gyógyít a lánc, mi?
– Kagu...
– Legalább együttérzek veled, többé-kevésbé – igyekszem leszerelni aggódó megjegyzéseit, miközben a kimászó ízeltlábúak elől igyekszem odébb lépegetni. Szerencsére az indába kapaszkodtam eddig is, így csak lábaimmal kell kitérnem a nyavalyás dögök elől. Sajnos Moujuutsukainak sem marad ki a jóból, neki is feljebb kell másznia egy kicsit, hogy kitérjen egy-egy felé igyekvő példány elől. Csúf próbálkozásomat látva pedig ragaszkodik hozzá, hogy a következő vájatba ő nyúljon bele. Ennek eredményeként csilingelést hallhatunk az üregből, és a nagymacska némi csodálkozással emeli ki kezét, benne egy kristállyal, és a kézfejét takaró páncélrészen egy madárfiókával, ami hevesen próbálna belecsípni a kezébe, de csak a páncélt találja el. – Az ég szerelmére már... – morgom, miközben csípést szenvedett kezemmel megfogom a madarat és visszadugom a vájatba. Erre persze éktelen csiviteléssel reagál, mert miért is ne? :|
– Fogd meg, Kagura – adja felszabaduló kezembe Moujuutsukai az ékkövet, majd ismét megidézi a Tora odorit, hogy az érkező madarakat elhessegesse, ameddig visszavonulót fújunk. Ugyan nem ez a feladat, de igaza van: nekem most egyszerűbb a kristályra vigyáznom, mint neki. Az ő védekezése hatékonyabb, mint ha én álltam volna neki kidouzni, arról nem is beszélve, hogy ez utóbbi most már nem is lenne működőképes.
Egy örökkévalóságig tart lejutni innen, s már csak abban reménykedem, nem probléma, hogy nem a saját kristályunk van nálunk jelenleg. Ugyanis vagy ez a kristály nagyobb annál, mint amire emlékeztem, vagy a kezem kezd érdekesen reagálni a skorpióméregre. Azt hiszem, ellátást kellene kérnem lassan. :| Mindazonáltal amint leérünk, visszaadom a nagymacskának a kristályt, elvégre most nála kellett volna lennie, ráadásul ő szerezte meg.

(click to show/hide)

14
Lezárt küldetések / Re:Társak egy cipőben
« Dátum: 2015. Okt. 04, 16:59:45 »
A lassan kibontakozó illemmel kapcsolatos veszekedés miatt eleinte csak sóhajtok. Hanabi lányom igazán nem hibáztatom, hogy bele kíván szólni, hisz mégiscsak az ő becsületét érte sérelem kedvenc unokaöcsémtől. Mielőtt nagyon belelovalhatnák magukat, pipámmal kiosztok egy kisebb taslit mind nagylányomnak, mint unokaöcsémnek.
– Most már aztán elég legyen, mihaszna kölykök! Izayoi forogna a sírjában, ha nap mint nap hallhatná, ahogy egymással kommunikáltok. Testvérekként nőttetek fel, viselkedjetek ehhez méltóan! – dolgom végeztén visszafordulok Hanabi lányomhoz, és rámosolygok, majd megnyugtatom, hogy neki ilyesmitől nem kell tartania, az ő nevelése egyrészt nem az én dolgom, másrészt ilyen jól nevelt hölgynek nem hiszem, hogy bármi ilyesmivel problémája lehetne. ^-^ A bátyjaival ellentétben, akiknél valahogy nem sikerült az alapvető viselkedési normákat alkalmazandó szabállyá tenni. Már épp kezdenék megbotránkozni Shuu fiam megjelenésén, akit nagylányom azonnal kezelésbe is vesz, mikor váratlanul kedvenc unokahúgom reppen a nyakamba.
– Shiki lányom! Milyen az egészséged? Hallottam, mi történt veled, ha bármire szükséged van, az én házam is mindig nyitva áll előtted – simogatom meg a leányzó buksiját, miközben szorosan átölelem. Semmit nem változott az elmúlt évszázadokban, most is pontosan ugyanolyan, mint régen volt. Mikor látom könnyes szemeit, kezemmel igyekszem megtörölni az arcát, mielőtt komolyan sírásra adhatná a fejét. – A viszontlátás vidám dolog, kedves lányom, nincs most ideje az egereket itatni – kérem a szokottnál kedvesebb, ám még mindig szigorú hanglejtéssel, elvégre mégiscsak egy edzésen vagyunk. Neki is muszáj lesz némi önfegyelmet tanúsítania, bár ahogy elnézem, ezzel nem lesz gondja. Elégedetten tekintek utána, miközben nagylányom és Hanabi lányom épp Shuu fiam neveli. Hát... ebbe azt hiszem, jobb ha én most nem folyok bele.
A feladat ismertetése során feltett kérdésemre elégedetten nyugtázom a feleletet. Kielégítő, noha jó magam arra lettem volna kíváncsi, kifejezetten a szerkezet roncsolhatja-e a kapcsolatot, önmagában véve, de ezt majd a kérésnek megfelelően írásban fogom benyújtani a feladat legvégén, egy részletes véleményezéssel egyetemben. :| Egy őszinte visszajelzést csak értékelni fog a sanseki, hisz mi másért rendezne meg egy ekkora szabású kísérletet, ha nem kíváncsi a résztvevők tapasztalataira is? Amennyiben mégis zavarja, majd írásban jelzi, a jelentéseivel együtt.
Ezt követően a legnagyobb problémám immáron tulajdon lélekölőm kordában tartása, ifjabb rokonaim és társaik fegyvereit elnézve csak sóhajtok, és tenyerembe temetem arcomat.
– Öreg vagyok én már a dajka szerephez... – e megjegyzésemre a mellettem álló páncélzatos nagymacska persze elneveti magát. Elég fenyegetően meglengetnem felé a pipámat, hogy inkább elhallgasson, és felnőtthöz méltón figyelje a kibontakozó küzdelmeket. Persze néha azért odakiabál Museion-nak, hogy adjon a gazdájának. Nem tudom, ezzel utalni akar-e valamire. :| Az ildomosnál mindenesetre sokkal jobban szórakozik más shinigami-zanpakuto párosok problémáin, és egy valamilyen szinten felettébb aggasztó. Azonban öröm látni, hogy a zanpakutok azért többségében nem fújnak környezetemben egymásra, legalábbis Youko lányom lélekölőjének szellemei közül legalább az egyik mindenkivel kijönni látszik, s még Shinri fiam(?) különös küllemű kardszelleme is igazán udvariasnak tűnik a maga úrias stílusában, de hát kisnemes a lelkem, még ha úgy is látszik, memóriájával akadnak problémák.
– Oh, köszönöm. Kegyed is igazán megnyerő küllemmel büszkélkedhet. A jelenlegi társaságban a makulátlan megjelenés igazán üdítő látvány – nem térek magamhoz a szőke nagymacska megnyilvánulására. Pláne a vigyorára. Most... új módszert találtál ki, hogy zanpakutoukat kóstolgass, barátom? Ha már egyszer a nyílt vadászatot nem hagyom? Őseim, halott rokonaim, adjatok erőt ehhez a naphoz! Egy megveszekedett vadállatot kellene kordában tartanom éppen! Bocsánatkérő pillantást küldök az ifjonc felé, elvégre igazán nem az ő hibája lesz, ha a zanpakutouk esetleg egymásnak esnek... és az nem lesz túlzottan szép látvány, azért a saját példányomat elevenen megnyúznám, remélem, ezzel ő maga is tisztában van. :|
– A shinigami és zanpakutouja vitájából jobb kimaradni, Shinri fiam. Ha úgy ítélik, ránk tartozik, előbb-utóbb megtudjuk majd – néhány pillanatra lehunyom a szemem, ahogy idősebbik lányom kálváriáját figyelem magam is. Van némi sejtésem arról, mi történhetett most vele, azonban mindez, úgy hiszem, egyelőre nem rám tartozik.
Az utasítások elhangzása után a magam részéről igyekeztem kivárni, míg a nagyobb tömeg elvonul a kristályokat tartalmazó tálca elől, azonban zanpakutoum cseppet oktondi szelleme önerőből nekiindult, így kénytelen voltam vele tartani, még ha valamelyest lassítani is tudtam. Cöhh, ostoba macska, kell neked állandóan odamenni, ahol a legtöbben vannak. Merem ajánlani, hogy ne prédára leselkedj, mert lesz nemulass! >.> Azért kicsit megkönnyebbülök, hogy tisztes távolságban megáll és kivárja a maga sorát. Kicsit meglepődök, amikor ő maga dönt úgy, hogy megfogja Youko lányom vállát, hogy elhúzza az asztaltól, majd némi válogatás után elvesz két kristályt, különböző méretűeket, s az egyiket féltérdre ereszkedve a Mirunak nevezett kardszellemnek adja. Ahogy megsimogatja a kisebbik megtestesülés feje búbját, még meg is hatódom, az ilyen emberi pillanataiban látom benne azt a személyt, akit egykoron megismertem.
– Vigyázz rá, Kagu-chan – lép elém, hogy szabad kezemet elorozza és ujjaim közé zárja a kristályt.
– Miért egyértelmű, hogy nálam kell lennie? :| – teszem fel a kérdést a szellemnek, mire ő pontosan ugyanazzal a mozdulattal lapogatja meg a fejem, mint 800 évvel ezelőtt, mikor megismertük egymást, még akadémista koromban. E gesztusra megrökönyödöm, nem tudom hová tenni, inkább csak sóhajtok és elfogadom döntését, miközben fél szemmel figyelem a Shinri fiam és Shiroichi lányom zanpakutoui között kibontakozó éles vitát. Cöhh, amatőrök. Ennél többet várnék mindkettejüktől, még szerencse, hogy forgatóikban nem kell csalódnom, és beavatkozásom nélkül is kezelik a helyzetet. Legalábbis látszólag.
A feladat további elemeinek ismertetése során rá kell jönnöm, hogy a lökött nagymacskának mégiscsak igaza volt, talán gyakrabban hallgathatnék az állati ösztöneire. A futás gondolatától máris látom mámoros ábrázatát, úgy fest, számára ez a kihívás igazi élvezeti forrást fog jelenteni. Jómagam inkább visszatűzöm pipámat obimba, hogy ne akadályozzon a feladat kivitelezésében. A kristályt, praktikussági okokból, jobb kezemben fogom, hogy egy hirtelen irányváltásnál ne eshessen ki balomból, melyen a lánc összeköt a lökedelemmel.
A jelzésre egyszerre indultunk neki, bár először rá kellett szólnom a fenevadra, ugyan igazodjon már a tempómhoz. Aztán persze belassult a mihasznája, le is marad tőlem, pedig még korai elfáradnia, hiába az a fényes páncélzat. Elég vékony az ahhoz, ne lehessen mázsás súlya, illene tartania velem az iramot, elvégre kettőnk közül mégiscsak én öregedtem meg, vagy mi a szösz. :|
– Kagura! – Moujuutsukai kiáltására magam is megtorpanok, a következő pillanatban pedig már azt kell konstatálnom, amint zanpakutoum arany páncélos szelleme magához von, s valami lepattan a védelméről. Mi a...! A földön lévő nyilat látva csak döbbenten pislogok, miközben állati ösztönökkel rendelkező társam elenged és kicsit megvizsgálja öltözetének állapotát. Mindent rendben talál. – Menjünk tovább, majd én vigyázok rád – adja ki az utasítást, és kezemet megfogva indul tovább a nehezített pályán. A nyílvesszőkről nem volt szó, s nem mondhatnám, különösebben díjazom, hogy még lőnek is ránk.
– Nem megvédened kell, hanem együttműködnöd velem, ostoba macska! – replikázok, amint sikerül magamhoz térnem, s mégis valamiért engedem neki, hogy ha szükséges, lerántson a földre a repkedő lövedékek elől, hogy majd az ő páncélzata megvéd engem is. Meg egy francokat! – Ezt ne csináld többet! Együtt kell megoldanunk a feladatot, hát nem érted? – helyezkedem ülő helyzetbe. Az előbbi mutatványa kishíján a kristályunkba került. Valamiért ide nem illő gondolatokat társítok ehhez az egészhez, pedig tudom magam is, hogy ez a kis kövecske pótolható, nem olyan, mintha egy aprócska élet csúszna ki a kezeim közül... Elmúltak már azok az idők, hogy e gondolatokkal kelljen gyötörnöm magam.
– Ahogy a te dolgod a kristály védelme, úgy az enyém a te megóvásod – még sosem láttam ezt a keserűséget a vörös szempárban, mint most, ahogy kezét az arcom felé emeli. Mintha ki nem mondott bűntudatot érzékelnék felőle, miközben arcom egy bizonyos részét fixírozza... Oh, hogy az a...!
– Vigyázz! – rántom lejjebb a fülénél fogva az ostoba macskáját. Ismételten félig fetrengünk a fűben. Mint holmi szerelmes kamaszok. Ez igazán lealacsonyító. :| – A sebhelyem nem a te hibád, az én figyelmetlenségem okozta. De erre még visszatérünk, ha szeretnéd, most legyünk túl a pályának ezen a szakaszán – adom ki a szigorú utasítást, és szavaimnak nyomatékot adandó egy finomabb taslit is lekeverek a kardszellemnek. Ezt követően ellentmondást nem tűrve felemelkedem, majd azonnal le is guggolok az elsuhanó nyílvessző elől. Ennyit a nagy beszédemről. :| Azonban úgy tűnik, hatásos, és a macska már nem akar mindenáron a testével megóvni, inkább a kezét nyújtja, hogy együttműködéséről biztosítson. Kellett az a tasli, hogy viselkedj, mi? Nem kerüli el figyelmem az arckifejezése, szinte biztos, hogy erre a témára még vissza kell majd térnünk. Sosem beszéltük meg, pedig csaknem 400 éve történt, hogy pillanatnyi figyelmetlenségem okán saját zanpakutoum csapódott vissza hozzám. A magam részéről egyáltalán nem okoltam érte, saját hibás lépéseim következményeként tekintettem az általa okozott sebhelyre. Bármennyire is szeretné, nem vagyok tűzálló, ezt saját bőrömön kellett tapasztalnom.
Ezt a kis incidenst követően azonban sikerül kiegyeznünk abban, hogy egyikünk az egyik irányba, míg másikunk a másik irányba figyel, és jelez, ha nem tudunk kikerülni egy-egy nyílvesszőt. Ilyen esetekben nem akadályozom meg, hogy Moujuutsukai kihasználja a páncélzata nyújtotta előnyöket, és maga álljon be a nyíl elé, amely úgyis lepattog róla. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy le-föl ugráljak, ha nem muszáj. Ezzel a módszerrel lényegesen gyorsabban sikerül megoldanunk a nyílzápor problémáját és átérni egy biztonságosabbnak tűnő szakaszra. Ezen a ponton végre kifújhatjuk magunkat egy cseppet, pedig a cél még mindig messze van. Innen fordulok vissza, hogy megszemléljem, véreim hol tartanak, ugyanis meglehetősen kevesen jutottak el idáig egyelőre.
– Csak nem aggódsz értük, Kagu-chan? – hallom a szőke fenevad kérdését. Hanghordozására mosoly szökik arcomra. Ej-ej, tigris mondja kölykének, hogy nagyra nőtt...
– Úgy hallom, te magad is – jegyzem meg a szellemnek, mire hasonló mosollyal reagál. A kisvártatva megérkező kapitánypáros és szellemeik hallatán azonban a mosoly egyre szélesebbre vált, vigyorrá torzul, majd lassan kuncogásba, végül harsány nevetésbe csap át. Ezen a ponton előkapom a pipát obimból, hogy kupán vágjam a neveletlen társamat. – Nem szégyelled magad?! Mást így kinevetni... – morgok félhangosan, majd a nevelési eszközt eltéve szemlélem meg magam is a látványt. Teszek feléjük néhány lépést, de igyekszem megtartani a távolságot. Nem örülnék, ha a juubantai kapitánya látványomra visszaugrana a nyílzápor elé, márpedig eddigi ismeretségünk után azt hiszem, ez kitelne tőle. :|
– Miért hadonászik társad azzal a nyílvesszővel, Shiroichi lányom? – teszem fel a legalapvetőbb kérdést, elvégre én magam nem figyeltem a párbeszédre. Nem is hallottam tisztán, ugyanis nem rendelkezem azzal az állatokra jellemző éles hallással, mely lelkem társát is jellemzi. Igazán kellemetlen.


Köszönöm a türelmet~! ^^

15
Lezárt küldetések / Re:Társak egy cipőben
« Dátum: 2015. Szept. 20, 20:23:46 »
A minap összefutottam egy hirdetéssel, valami 12. osztagos kísérletről. El is sétáltam volna mellette, ha nem tűnik fel a zanpakuto szó a papiroson. Mintha idősebb leányom emlegetett volna korábban egy kísérletet, melyen szeretné, ha bizonyos beosztottja – szegény húgom, ha ezt hallaná – szintén tiszteletét tenné. A nevezetes dátum elérkezésével nem óhajtottam a gyermek megjelenését a véletlenre bízni, így éppen a szokásos ebédidő után kopogok át az irodájába – mióta az új hadnagy rám sózta a 3. tiszti pozíciót még csak azt sem mondhatja, hogy magasabb rangban van nálam.
– Ideje volna elindulnod arra a 12. osztagos kísérletre, Mitsuyuki fiam :| - jegyzem meg azonnal, amint belépek az ajtón. Azt már ekkor felmérem, hogy nincs épp indulásra készen. Ej, ha már ő is a gyenge hivatalnokbagázshoz óhajt csatlakozni, akkor itt komoly gondok vannak. Merem ajánlani neki, hogy ez csak egy megkésett serdülőkori lázadás legyen, vagy mi a szöszre utalgatnak ezek a mai fiatalok oly gyakran... A nevét illető sápítozásáról nem vagyok hajlandó tudomást venni, míg a birtokon éltem sem hívtam másként, így ezen aligha fogok változtatni. Inkább odamegyek mellé és megvárom, hogy rákanyarítsa gyöngybetűit valamely elé került papirosra, s mikor nem tehet kárt sem az ecsettel sem mással a beérkezett kérvényekben, nemes egyszerűséggel fülön csípem a mihaszna kölyköt. – Nincs semmi „de”, kisfiam, ha egyszer azt mondták, részt kell venned a feladaton akkor jössz és punktum. Nem nyitok vitát :| - ha a fülénél fogva kell átrángatnom nagylányom egykori osztagához, akkor az lesz. Azért arra odafigyelek, ne tegyek a fiúban komoly kárt. Ilyesmiért kapnék a fejemre egyetlen lánytestvéremtől, márpedig az ő emléke az utolsó, amit meg kívánnék sérteni. Amennyiben Mitsuyuki fiam hajlandó a továbbiakban önerőből közlekedni, hajlandó vagyok elengedni, azzal az aprócska megkötéssel, hogy szökési kísérlet esetén a pipámmal térítem jobb belátásra. Ez utóbbit ekkor veszem elő, hogy ameddig odaérünk, kellemesen elfüstöljek egy adag jó minőségű pipafüvet.
A 12. osztaghoz érve örömmel konstatálom, hogy a korai madárkák között vagyunk, ebből kifolyólag azonban jobb, ha szemmel tartom kedves unokaöcsémet, mielőtt még kereket óhajtana oldani valamerre. Ha ezzel kísérletezni merészel, nem vagyok rest egy jól irányzott taslit lekeverni neki kedvenc pipámmal. Szinte reflexből markolok rá Mitsuyuki fiam karján öltözetének anyagára, hogy biztos legyek benne, ő is jön velem, mikor bevezetnek minket az edzésre kijelölt terembe. Hát ezen a ponton hálát adok, hogy időben álltam neki a dohányzásnak és már hamu sincs a pipámban, mert most esne ki a számból. Kár lenne a jó dohányért. :| Mindenesetre egy benti napsütötte mezőre még a 12. osztagnál sem számítottam. Majd meg kell kérdeznem nagylányomat, miféle technikai újításokról maradtam le, és hogy ő ezen kiigazodik-e. Mindig gyorsan tanult így nem kétlem, hogy máris jóval többet tud, mint én, ám remélhetőleg azért nem én leszek az egyedüli aki leragadt a múlt századokban. Mindenesetre beljebb citálom kedves unokaöcsémet is, mégse maradjunk ott az ajtóban, a végén még feltartanánk a sort.
– Áh, Youko lányom! – köszöntöm az elénk érkező ichibantai-dezertőrt. Bár nem lep meg, hogy visszatérését kérvényezte egykori osztagához. Úgy nézem, mostani állapotában is jól érzi itt magát. – Azt mondtad, kötelessége itt megjelenni, hát nem hagytam, hogy mulasszon. Jól mondom, Mitsuyuki fiam? – pillantok oldalra, kezemben kedvenc fegyelmező eszközömmel, melyet belépésünkkor még el akartam tenni. Azt hiszem, jobb ha ez kéznél marad, ki tudja, milyen szemtelenkedők adódnak errefelé. – Shinri bácsi? – kérdezek vissza gyanakodva, elvégre ezt a nevet sem hallottam egyiküktől sem, immáron kétszáz éve. Picit elmerengek a múlton, amikor még az a gyermek is gyermek volt csupán... Egy másik élet, más Amatsuji generációval. Annak a kiváló triónak a hiánya még sokáig fogja kínozni lelkemet. A régi barátok, ifjú éveim állandó társai... S a vén ravaszdi, ki apám helyett gyakran apám volt. A letűnt évszázadok helye sajgó űr, mely talán örök életemre kínozni fog.
– Még nem volt szerencsénk egymáshoz – cseppet felvonom szemöldököm, mikor a komisz duó szóba kerül. Valahogy nem hinném, hogy csak szépet és jót meséltek ifjú rokonuknak. – Részemről a szerencse, Hanabi lányom. Gratulálok elért eredményedhez. Aztán ne hagyd, hogy a két neveletlen mindent elhitessen veled – teszem még hozzá gyorsan a bemutatkozáshoz, elvégre volt már alkalmam látni, milyenek akcióban. Kölyökkoruk óta olyanok, mint két pokolbéli démon, ha unatkozni találnának. :| És a legrosszabb, hogy mindenhol találtak hozzá partnert vagy áldozatot! Oh, drága Michiru lányommal mennyit vitatkoztak, mikor Akira fiamat szemelték ki állandó céltáblának! Hajdan volt szép idők...
Yoshida sanseki magyarázatait érdeklődve hallgatom végig, bár akad magyarázatában néhány kifejezés, melyeket nehezemre esik követni. A bemutató azonban ezeket a kisebb értelmezésbeli problémáimat képes áthidalni, bár mit ne mondjak, ledöbbenek azon, ahogy zanpakutoja szellemét képes a mi világunkba hozni. Hm, azt hiszem, hagyatkozhatok ösztöneimre, melyek megsúgták, tartsam kezemben fémből készült dohányzási kellékemet. Amennyiben Moujuutsukait sikerül megidézni köreinkbe, szükségem lesz rá. :|
– Mondja csak, Yoshida lányom, az eszköz nem befolyásolja a kapcsolatot lélekölőnkkel, jól sejtem? Másként szólva nem kell semmiféle mellékhatástól tartanunk, ugye? – teszem fel kérdéseimet magam is, miután az előttem lévők megkapták a választ sajátjaikra. Ezután beállok az egyik láda előtt felsorakozók sorába. Szemem sarkából veszem észre a 10. osztag kapitányát. Megint nagyon sunnyog, amiből arra következtetek, hogy igen komoly adminisztrációs elmaradásai lehetnek. :| Egyelőre azonban szemet hunyok efölött, ugyanis saját nevem, valamint zanpakutom megszólítását kell lediktálnom a juunibantaios tisztnek, aki valami papirost dug az orrom alá aláírásra. Gyorsan végigbogarászom, majd odakanyarítom nevem kanjijait, miközben kikeres nekem egy megfelelő méretű eszközt. Miután ezzel is megvagyok, megpróbálok visszaorientálódni nagyobbik kislányom közelébe, de persze tisztes távolságba, nehogy megzavarjam lelke társával történő kommunikációját. Csak ekkor tűnik fel, mennyire előrehaladott a technika még egy ilyen szerkezet kialakításában is. A zöld gomb megnyomásával bizonyára nem lesz gondom, ha rájövök, miként kell ezt az ördögi szerkezetet kinyitni, hogy felvehessem. Ha nem láttam volna Yoshida lányomat, mérget vennék rá, hogy az ikrek egyik trükkjével állok szemben. :|
– Az én időmben még nem így néztek ki a bilincsek, édes lányom – felelem meg Youko lányom kérdését, mikor mellém lép. Sajnálatos módon igen komoly elmaradásaim vannak már a mindennapi eszközök terén is. Sürgősen jelentkeznem kell valamiféle továbbképzésre. Megkönnyebbülten adom át neki a ketyerét, miközben jobbommal leoldom vállamról az ostort. Egy ilyen gyakorlaton igazán különös belegondolni, egykori atyám mennyire lefigymálón beszélt lélekölőm megtestesüléséről, hisz mindigis a katanákat és a kardok egyéb válfajait preferálta. Akkoriban már csak saját dacomból is kitartottam a fegyver szépsége és szeretete mellett. Bár néhanapján megfordul már a fejemben, nem volna-e egyszerűbb dolgom szabványos társsal. Erről már késő volna alkudozni, azt hiszem. Szerencsére Youko lányom azt a problémámat is megoldja, hogyan csatoljuk fel az eszköz másik felét az ostorra, így egy utolsó mély lélegzetvétel – és pipám jobb kézbe való visszavételezése – után megnyomom a zöld gombot. Reiatsum tűzre emlékeztető színe beborítja a láncostort, melyből kisvártatva megjelenik a nálamnál magasabb, vörösen ragyogó szemű ifjú. Hosszú, aranyszőke tincsein most is kifogástalanul áll a fémszálakból szőtt, koronára emlékeztető fejék, s a vékony, aranyszín páncélzat díszítő mintái most is elgyönyörködtetnek.
– Kagu-chan~ – megrökönyödve paskolom meg a körém fonódó, páncélozott férfikart. Nem szoktam én ehhez hozzá, hogy Moujuutsukai így üdvözöljön. Általában valamelyik nagymacska alakjában kísérel meg rám ugrani, s többnyire inkább az ő feje bánja. Erre a mostani reakcióra köpni-nyelni nem tudok, ami így 800 évnyi partnerség után nagy szó. A gyors ölelés után végre ismét látom mosolyában és tekintetében azt a jól ismert, vadállatokra emlékeztető kisugárzást, mellyel Youko lányom kisebbik zanpakutou szellemét méregeti. Már készülnék leosztani neki egy taslit a kezemben tartott pipával, mikor észreveszem, hogy csak megsimogatja a prücsök kobakját. – Mi az, kölyök? Áh, az ifjabbik Miu-chan. Így élőben még jobban hasonlítasz arra a... – na ezen a ponton látom jobbnak, ha a pipával hallgattatom el zanpakutom cseppet oktondi szellemét. Sajnálatos módon ezt be kell tudnom az állati butaságának. Fejét simogatva mordul rám és kezd nyavalygásba arról, hogy ő már meg sem szólalhat. Nem igazán figyelek rá, leköt a fehér hajú fiatalember, akinek nagylányom segítséget nyújt. Mintha Saburo-kun fiát látnám ismét, pedig úgy tudtam, kétszáz éve elvesztettük őt is.
– Are? Kagu-chan? Vénlányságodra már ennyire elveszel a nosztalgiázásban? – erre a szövegre azért felkapom a fejem. Csak most veszem észre, hogy a fenevad mennyire a személyes szférámba tolta a képét, miközben ő maga is arrafelé figyel. Mik vannak ma itt? :|
– Inkább az elkalandozás, mint a gyerekes kifakadásaid – felelem lemondóan sóhajtva. Kivételesen nem az ő hibája, hogy más felé koncentráltam, így kegyesebbnek tűnik, ha inkább nem rajta vezetem le az egészet. Kettőnk közül ő az, aki mit sem változott az évszázadok alatt, így aligha van jogom a szemére vetni, ha rajtam számon kéri a gyökeres fordulatokat. A tasli elmaradását következő mondatánál már meg is bánom.
– Bezzeg annak idején még felnéztél rám, és az én vállamat kerested, ha sírni akartál, még akkor is, amikor ott volt az az A... – ezen a ponton ismét félbeszakítom egy koponyájára mért ütéssel.
– Megköszönném, ha nem hoznád fel mindenki előtt, lökött macska – pufogását ezúttal is figyelmen kívül hagyom, s inkább a többi shinigami és zanpakuto párosát figyelem. Titokban reménykedem, hogy elcsípem valahol a távolban a juubantai kapitányát és lélekölőjét is. Sajnos tagadhatatlanul felkeltette az érdeklődésemet a kislány, amikor megtudtam, miféle fegyvert is forgat. E merengésemben észre sem veszem, hogy a szőkeség mellettem megindul a saját feje után és a bilincsnek hála én is követem. Csak akkor kapok észbe és fékezem meg a veszedelmes vadállatot, mikor már sikerült valamelyest eltávolítania a többiektől, és bevonni látómezőnkben a keresett leányzót.
– Hm? Szóval ő lenne az, akinek hasonló típusú zanpakutoja van, mint Michi-channak? Még így sem értem az érdeklődésedet irányába, Kagu-chan – nagyon nem tetszik nekem ahogy az ifjú kapitányt és társát méregeti. Pedig mindeddig úgy tudtam, nem emberevő fenevad kedves partnerem, s mégis olyan ábrázattal néz a szárnyas zanpakutoszellemre, mintha megtalálta volna a vacsoráját. Cöhh, ostoba vadmacska. Az a példány ott kapitányi szintű, nem éppen az ő súlycsoportja. :|
– Nem is kell értened. Na, menjünk szépen vissza a többiekhez, mielőtt olyat nézel madárnak, akibe beletörik a fogad :| – egy erélyesebb mozdulattal meghúzom a kettőnk közti láncot, hogy kénytelen legyen követni. Hallom a zsörtölődő morgást részéről, hogy ennyire szigorúan fogom, de ismerem már annyira, hogy tudjam: ez szükséges rossz. Azon ritka alkalmakkor, mikor engedtem neki, elkomiszodott és nem igazán óhajtott engedelmeskedni. Tudom jól, hogy akadnak mazochista hajlamai és csak műbalhéból nyafog, ha ő kapja a taslit. Így évszázadok alatt már megszokhatta volna, hogy a macska alakjával sem állok le birkózni, és pontosan tudom, honnan számíthatok rá.
Megnyugvással tölt el, hogy a több nagymacskából összegyúrt vadállattal végre visszatérek véreim köreibe. Itt legalább nem kell azon aggódnom, hogy vadászni kezd, vagy ha mégis, legalább mindenki tudja fegyelmezni a saját példányát, és nem kell azon aggódnom, hogy kicsúszik a kezeim közül az irányítás. Bár ezzel a fenevaddal így sem lesz egyszerű, de azon nem szükséges izgulni, hogy a másik zanpakutoszellem esetleg félreértené Moujuutsukai megmozdulását és szétszedné.
– Are? Akkor ő most tényleg Shinri-chan? – a fehér hajú fiatalemberre mutat, ki az imént mutatkozott be a különös zanpakutojelenség után. Lénytelen vagyok pipámmal ráütni a neveletlen macska kezére és szigorú pillantással jelezni neki, miért is kapta az iméntit.
– Elnézést. Ő Moujuutsukai. Mint látható, ami a szívén, az a száján. Jómagam Hino Kagura vagyok...
– Vagyis Yazawa. Özvegyasszonyként miért nem tértél vissza az eredeti családnevedhez, Kagu-chan? – ezen a ponton csak sóhajtok. Már a bemutatkozás végighallgatása is problémát jelent neki? Ma a szokottnál is elevenebb, bizonyára az új környezet és új személyek miatt. Meg mernék esküdni rá, most zavarja, hogy nem veheti fel egyik nagymacska alakját sem. Hah, ezúttal kénytelen leszel emberi küllemedben maradni, oktondi barátom!
– Mint említettem, a nevem Hino Kagura. Örülök a viszontlátásnak, Shinri fiam – sajnos a második mondatnál már kénytelen vagyok zanpakutoszellememre figyelni és inkább mellvértje elé tenni a kezemet, mielőtt túlzottan is közel merészkedne a Furihime nevezetű zanpakutohoz. Sajnos még én sem tudom, mire kellene tőle számítani a többi lélekölővel szemben, így jobb elejét venni a lehetséges problémáknak. Oh, elhunyt rokonaim, most adjatok erőt ehhez a gyakorlathoz!

Oldalak: [1] 2 3